Kölyök (?) - DAY 6 (2/1)

DAY 6

-    Öhm, Brian…

-     Hm? – kérdezek vissza, kezem centikre a kilincstől.

Letusoltam, felöltöztem, és épp indulnék a konyha felé, hogy felkutassam a szekrényeket némi kávéért.

-     Inkább maradj itt. – mondja még mindig az ágyon elnyúlva. Csak az ágyékát takarja az egyik combjára tekeredett vékony takaró. Isteni a látvány.

Először elmosolyodok, megnyalom az alsó ajkam, de rájövök, hogy ezt nem úgy értette.

-     Miért is? – összeráncolom a homlokom.

-    Tom éjjel jött haza, nem beszéltem még vele, nem tudja, hogy itt vagy. Valószínűleg sokkot kapna, ha meglátna.

Leesik az állam. Most komolyan bujkáljak? A hátsó ajtón kell majd kiszöknöm? Azt hittem, mind felnőttek vagyunk.

Valószínűleg látja az arcomon a nemtetszést, úgyhogy feláll, lehullik róla a takaró, anyaszült meztelenül elém lép, kedvesen megcsókol, aztán szelíden visszanyom az ágyra. Szép dolog, a testét veti be, hogy megszólalni se tudjak, nemhogy ellenkezni.

-     Ülj le szépen ide. – a földről felveszi a tegnapi alsóját, és magára húzza – Különben nem tudom garantálni a testi épséged. Majd én hozok kávét meg valami reggelit.

Miután a farka már nincs közvetlen az arcomban, és nem tereli el a figyelmem minden másról, felpattanok és durcásan nézek rá.

-     Hagyjuk inkább, majd eszem út közben. Úgyis be kell mennem a stúdióba. – duzzogok, pedig egyáltalán nem terveztem ma bemenni. Fogom a tárcám, felteszem a napszemüvegem és a kocsikulcsom után nyúlok.

Nyúlnék.

Aztán beugrik, hogy ő hozott ide. Hogy tulajdonképpen azt sem tudom pontosan, hol a jó büdös francban vagyok.

A tétova mozdulataimra győzedelmesen újra elmosolyodik.

-     Leül. – biccent felém felhúzott szemöldökkel – Csöndben marad. – utasít tovább jókedvűen, elveszi a napszemüvegem és a saját feje tetejére teszi, hátrasimítva vele a haját – Elintézem a tesóm és hozok enni. – kapok még egy puszit, úgyhogy befogom, miután rájöttem, hogy mást úgyse nagyon tehetek.

Morgolódva visszadobom a fenekem az ágyra.

Ahogy kimegy az ajtón, rám jön a vihogás, mert eszembe jut a tegnap délután. Hogy micsoda hévvel akartam elkocsikázni a dobosom házához egy gyors emberölésre, és közben egy percre sem tűnt fel, hogy nincs is mivel kocsikáznom. Aztán lehervad a buta vigyor, amikor visszatéved az eszem a jelenbe. Ott tartottunk, hogy bujkálás, testi épség megőrzése érdekében tesóval nem összetalálkozás… ha nem lenne külön vécé a hálószobájából nyíló fürdőben, akkor oda se mehetnék ki?

Annyira nehéz volt felkelni mellőle, a finom meleg karjai közül, a gyengéd simogatásai mellől. Puha ajkai egész reggel cirógatták a tarkómat, a kezei a combomat és a fenekemet. A hasfalam minden egyes alkalommal megremegett, ahogy hozzáértek az ujjai. Hogy ölelte a derekamat, és hogy szorított a mellkasához, amikor újra szeretkeztünk! Mint aki birtokolni akar. Biztos, hogy Tom tudja, hogy nincs egyedül, nem mondhatnám, hogy csendben lettünk volna.

Kiabálásra kapom fel a fejem. Aztán Bill viharzik be az ajtón. Hát persze hogy nem kávéval meg pirítóssal.

-     Szedd össze a holmid. – veti oda mérgesen.

Elkerekednek a szemeim.

-     Kidobsz? – kérdem lassan.

Épp most gondoltam végig, mennyire jó volt minden. És éreztem, hogy neki is jó volt. Hagytam, hogy irányítson, tudtam, hogy így szeretné.

Ennyire sokat számítana a testvére szava? Ezt egyszerűen nem tudom elhinni.

-     Technikailag igen. – erre a maradék vér is kifut az arcomból – De nem úgy, ahogy gondolod. – elejt egy félmosolyt, amire kissé megkönnyebbülök – Tommal volt egy megállapodásunk, hogy egyikőnk sem hozza ide a kalandjait. Ez a ház amolyan szentély nekünk, nem mocskoljuk be. És most azért őrjöng, mert amíg ő tegnap éjjel hotelbe vitte a csajt, akivel volt, én megszegtem az alkut. Valahol igaza van, de…

Nem folytatja. Egy pillanatra rám néz, aztán gyorsan beszalad a fürdőbe. Kikiabál onnan, hogy tíz perc múlva indulunk, legyek készen.

Én kész vagyok. De mi volt az a „de”?

Vajon jelentheti azt, hogy én nem kaland vagyok, és így rám nem vonatkozik a szabály? Vagy ne álmodozzak ilyenekről, mint valami óvodás, aki még hisz a mesékben?

Egyetlen szó sem hangzik el a történtekről a kocsiban. Összesen annyit beszélünk, amíg elmagyarázom neki az utat az apartmanig, ahol még pár hétig lakom. Tudom, hogy ezt a feszültséget már nem csak én érzem, mint tegnap, az idefelé vezető úton. Ezt már tapintani lehet a levegőben.

Amikor leparkol, azon zakatol az agyam, mit mondjak. Fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő. Csak szálljak ki és köszönjek el, úgyis találkozunk majd a stúdióban? Vagy beszélgessünk egy kicsit, hogy ne ilyen hangulatban váljunk el? Vagy egy forró csók után köszönjem meg a tegnapi napot? Nem tudom, mi lenne a helyes, nem vagyok én hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Kefélni szoktam, ha épp szükségét érzem, nem pedig édesen összebújni. A közös reggelek sem az én asztalom, általában egyedül ébredek, bárkivel is töltöttem az estét. Tanácstalanul fészkelődök néhány másodpercig, bénázok a biztonsági övvel, aztán felé pillantok. Egyik keze a sebváltón, másik még mindig a kormányon, ki sem csatolta az övét. Néz rám, de megfejthetetlen az arckifejezése. Végül kicsit talán bizonytalanul megkérdem:

-     Nem akarsz bejönni?

Nem válaszol, csak elmosolyodik, és hátranyúl a hátsó ülésre dobott táskájáért.

A mosolyától mindig megkönnyebbülök. Visszamosolygok, kinyitom az ajtót, és kiszállok.

-     Kösz. – veti oda nekem, még mindig érezhetően feldúltan, miután belépünk az ajtón.

-     Mit? – meglepődök, nem igazán értem.

-     Hogy behívtál. Fogalmam sem volt hova menjek, Tomot nem igazán akarom most látni. Valószínűleg csak kocsikáztam volna erre-arra…

Még mindig nem tudom, mit mondjak, bocsánatot kellene kérnem, amiért zűrt okoztam köztük? Francba, kéne valami házassági tanácsadó pszichomókus, mert én nagyon nem értek az ilyesmihez. Igazából semmi kedvem bocsánatot kérni, én nem tettem semmi rosszat. Senki nem tett semmi rosszat, csak hiszti az egész. Méghozzá féltékeny hiszti.

-     Sajnálom a vitátokat… – lépek mellé, és a dereka köré fonom a karjaim, ez az egyetlen, amiről tudom, hogy biztosan feloldja a feszültséget – Viszont annak örülök, hogy itt vagy. – suttogom, és a mellkasára hajtom a fejemet.

Bólint, aztán megölel és megsimogatja a hátamat, mielőtt kibújik a karomból.

-     Helyes kis lakás. – néz körbe.

-     Lakás… heh… – nevetek cinikusan.

Az egész kis apartman (ami persze hotelnek van eladva) annyiból áll, hogy egy cirka egy négyzetméteres kis „előszobából” nyílik három ajtó, ami mellesleg akkora, hogy Stefnek be kell húznia a nyakát, hogy beférjen rajtuk, balra kisluk egyenlő konyha egy kis asztallal és két székkel, jobbra kisluk egyenlő fürdő plusz vécé, és szembe egy viszonylag elviselhető méretű szoba. Az ő házukhoz képest igen szegényes a környezet. De túl sok időt nem töltök itt, úgyhogy a célnak megfelel.

Lehuppan az ágyra, és rugózik rajta párszor.

-     Az ágy legalább kényelmes. – nevet.

-     A lényeg… – nevetek én is vele.

Leülök mellé a bevetetlen ágyra. Hezitálva. Nem tudom, miért érzem kínosan magam. Talán mert olyan őrültségeket érzek, hogy szeretnék beszélgetni vele, bekapcsolni a tévét, és kommentálni a buta műsort, meginni egy üveg bort, és csak nevetni vele. De tudom, hogy ha megkérdem, miért van most itt, egyetlen dolog csak a válasz. A combjára teszem a tenyerem. Ráfekteti a kézfejemre a kezét, az ujjaim közé fonja az ujjait, megszorít, és közelebb húz.

-     Gyere ide. – súgja.

-     Itt vagyok. – mosolygok huncutul – Ennél közelebb már nem nagyon lehetnék. Így ruhástul semmiképp.

Megfogja a másik kezem is, és továbbra is csak húz maga felé. Egészen addig, amíg nem találom magam lovaglóülésben az ölében.

A nyaka köré fonom a karjaim, és lehajolva a homlokának döntöm a homlokom. Átöleli a derekam, és csak néz a szemembe két centi távolságról.

-     Ez tetszik. – suttogja – Így akarlak. – finoman megsimogatja ajkaival az enyémeket.

Ennél szebben nem is kérhetne. Odaadón megcsókolom, és közben leküzdöm magunkról a ruhákat. Nem egyszerű ebben a pózban, fel kell állnom hozzá, de a száját nem engedem, csókolni akarom végig, minden pillanatban, amíg bennem van.

Ez a legszebb, legérzékibb szeretkezésünk eddig. Kíváncsi lennék, ő mit gondol erről. Vajon bevallja magának? Csak a világnak hazudik, csak nekem, vagy magának is? A kezei egy pillanatra sem engednek el, mindenhol ott vannak, simogatnak, szorítanak, finoman karmolnak. A szája amikor levegőért kiáltva néha épp csak egy rövid időre megtöri a csókot, a bőrömön végzi, valahol mindig hozzámér, ha nem az ajkaimon, akkor a vállamon vagy a nyakamon. Én pedig minden alkalommal felnyögök, minta nem ezredszerre érezném, amikor nedves, puha ajkai felhevült bőrömre tapadnak. Valódi szeretkezés ez, bármit is vágott tegnap este a fejemhez, bármit is próbál elhitetni saját magával, ez igazi. Még ha nem is értek az ilyesmihez, ennyire vak nem vagyok.

Kicsivel később a pucér fenekem világít a befüggönyözött szoba sötétjében, ahogy a lenémított tévé fényei villognak rajta, miközben hason fekve könyökölök, és nézem a párnámon szétterülő fekete tincsek közt fekvő békés arcot. Fáradtan rám mosolyog, és ujjai közé veszi egyik verejtéktől begöndörödött loknimat, hogy játsszon vele.

-     Bill… eddig nem akartam szóba hozni, de… mégis, mi volt Steve-vel? – ráncolom össze a homlokom.

Micsoda őrült hoz fel ilyesmit, egy észveszejtően erotikus szeretkezés után? Hát persze, hogy egy olyan őrült, aki semmit sem ért a kapcsolatokhoz. Nem tudom, előny-e vagy hátrány, hogy minden perccel csak jobban megbizonyosodok arról, hogy valószínűleg ő sem ért hozzájuk jobban. Ebből kiindulva a jövőnk vagy egy istentelenül elbaszott kapcsolat lesz, vagy egy semmilyen.

Felnevet, elereszti a hajtincsem, és kacéran felhúzza a szemöldökét. Felnéz a plafonra, és sokat sejtetően kinyitja a száját. Aztán becsukja. Mintha el akart volna mondani valamit, aztán meggondolta volna magát. Vagy csak jól színészkedik. Tudja, hogyan tegyen még féltékenyebbé. Amihez ugyebár nem lenne semmi jogom.

-     Seemmi… – mondja végül.

-     Nem vagy túl meggyőző. – morgok, de mondhatnám úgy is, hogy hazudsz, kicsi szívem.

-     Jaj Brian, olyan kis kíváncsi vagy. – duruzsolja, és közelebb hajol hozzám, de én elhúzódok a szája elől – Ha legalább közepesen jó vagy matekból, – folytatja – kiszámolhattad abból, amit mondtam, hogy nem dugtam meg, mit akarsz még?

Kösz cicám, tudok számolni, kizárólag azért dughattál meg engem akkor ott abban a helyzetben, mert kimatekoztam, hogy őt nem dugtad meg.

-     De ha úgy akarom, megteszem. Nem vagyok a tulajdonod. – teszi még hozzá szárazon.

Te nem. Sajnos. De ő igen. Szeretném mondani, de inkább befogom a szám. Inkább nem rontanám ezt most el. Annyira vékony a jég, amin táncolok, hogy elég egy rossz mozdulat, és az egész beszakad alattam. És akkor megint csak egy kurva jégkocka marad belőlem. Ami tulajdonképpen őelőtte is voltam. És most valamiért úgy érzem, hogy nem akarok többet az lenni. Lehet hogy ez a kapuzárási pánik?

Szóval inkább feladom, majd máskor megkérdezem.

Vagy valahogy kiszedem Steve-ből.

Vagy teszek rá. Nem is kell, hogy érdekeljen. Kell?

Hozzábújok és megpuszilom a füle tövét. Még egyszer nem fogom eljátszani azt, hogy durcásan elhúzódok a csókjai elől, aztán pedig büntetésből ő nem fog megcsókolni ki tudja meddig. Nem ér annyit a dolog.

-     Lesmároltam és… – kezdi végül félvállról.

-     Micsináltál??! – vágok közbe tágra nyílt szemekkel bámulva az arcát.

-     Jaj, Brian, mit akadsz úgy fent ezen? Te nem szereted tesztelni néha a hetero pasikat?

-     Nem! – vágom rá gondolkodás nélkül.

Persze csak azért, mert én kinőttem már abból. Utálom, ha visszautasítanak. Már csak olyanokat tesztelek, akiket meg is dughatok.

-     Ó, persze… – bólogat nagyokat, egyértelműen nem hisz nekem – De olyan kis édes. – nevet, félrebillenti a fejét, szándékosan cukkol, tudom hogy aprólékosan elemzi a reakcióimat.

Már csak azért sem fogom leplezni, hogy mindjárt felrobbanok. A kis édesnek annyi. Lőttek neki. Kampec. Ah, pedig olyan jó dobos volt…

-     Annyira meglepődött, teljesen lefagyott, egy pillanatig sem ellenkezett. Aztán kisétáltam a mosdóból, mintha nem történt volna semmi, ő meg még tuti ott állt percekig. Állati vicces volt. – most meg úgy magyaráz a nagy pasifaló, mint egy kisfiú. Néha tényleg nem tudom hova tenni.

Valamivel le kell nyugtatnom magam. Vagy legalább észérveket hozni fel amellett, hogy ne kelljen új Steve-et keresnem.

-     Te mit szólnál, ha bepróbálkoznék a dobosodnál? – kérdem talán nyugodtabban, de azért hallhatóan feszülten.

-     Hát… próbálkozhatsz… de készülj föl, hogy fájni fog. – vigyorog – Ő nem olyan, mint a kis szőkéd, szerintem amint megsérted a személyes terét, azonnal behúz neked egyet, és nem nyitja szét engedelmesen az ajkait…

Hát remek. Még egy infó, amit annyira, de annyira tudni akartam „engedelmes Steve”-ről

Egyébként meg eszemben sincs próbálkozni a dobosánál, nem érdekel senki más rajta kívül. Főleg nem a dobosa. De ezt valahogy máshogy kéne tálalnom, ilyen nyálasan nem lennék nyerő, még nem tartunk ott, azt hiszem. Ha egyáltalán fogunk valaha.

-     Mi lenne, ha kötnénk egy alkut? – nyugtatom le magam amennyire tudom – Nem nyúlunk egymás „személyes tárgyaihoz”. Dobos, basszeros, technikus fiú, rokon, exek… senki olyan, aki kapcsolatba hozható a másikkal. Hm? Nem érdekel, kivel fekszel le, csak ne azokkal, akikkel nap mint nap dolgozom. Légyszi.

Persze, enyhe túlzás, hogy nem érdekel. Szemrebbenés nélkül törném el bárki kezét, aki hozzáér. De így talán belemegy.

-     Akkor te sem fogod ráuszítani például Stefant a bátyámra? – ő is felkönyököl mellettem.

-     Mi? – nézek rá óriásira nyílt szemekkel, és hirtelen gombóc nő a torkomban.

-     Tom említette, hogy furán közvetlen vele Stef. Persze lehet, hogy nem a te kezed van a dologban, de kábé kettő és fél százalék esélyt látok erre.

Csak tátogok.

-     Nem… én… én nem…

-     Aha. – bólint és az ágyra dobott fürdőköpenyembe belebújva kimegy a konyhába.

Most akkor megkötöttük azt a szaros alkut, vagy nem?

Szükségem van dobosra, nem halhat meg. Márpedig ha fél méternél közelebb megy Billhez, azt sajnos nem valószínű, hogy túléli.

Felkapom az alsónadrágom és utána rohanok.

-      Stef jó fej. Nem barátkozhatnak? – próbálom enyhíteni a helyzetet, amíg ő a mosogatónál szöszmötöl, háttal nekem.

-     Tom is jó fej. – bólogat – És hetero.

-     Nem mondtam, hogy szexeljenek.

-     Tényleg? – fordul hátra, hogy kérdőn rám nézzen, én pedig egy pillanatra lebénulok tőle.

-     Mit csinált Stef? – kérdem lassan, elvékonyodott hangon.

Mit csinált ez a szerencsétlen? Ennyire nem lehet pancser. Tegnap délután, mikor Tom „randira” ment, még élt, úgyhogy annyira durva dolgot nem tehetett. Nem is volt eltörve semmije. Lila foltokat se láttam.

-     Ó, semmit. – fordul vissza.

-      Jól van, ne haragudj. – nem ködösítek tovább, úgysincs értelme, mert tökéletesen átlát rajtam – Csak azt akartam, hogy kicsit foglalják le egymást. Nem akartam rosszat. Csak egy kis szabad teret.– lesütöm a szemeim – Nekünk… – teszem hozzá alig hallhatóan.

Remélem jól adom a cuki kis ártatlant. Mert tényleg annak érzem magam, bármit is teszek, nem a rosszindulat vezérel. Lehet, hogy bénák az eszközeim, de minden azért van, mert akarom őt.

Leteszi ami a kezében volt, megfordul, és rám mosolyog.

-     Gyere ide. – vigyorog huncutul.

Lassan, óvatosan odalépek hozzá, ő átfogja a derekam, és magához húz egy csókra.

Szóval akkor áll az alku?

Remélem.

Feltesz a konyhapultra, és tovább vagdossa a gyümölcsöket a fenekem mellett a pulton. Egy-két napja Stef pakolta őket egy kis kosárba a kávéfőző mellé. Mondom én, hogy Stef jó fej. Gondoskodik a barátjáról, aki képes lenne kizárólag mikrózható kaján meg kávén élni.

Tíz perccel később ő is fent ül a pulton mellettem, ölében tányérral, rajta egy rakás színes gyümölcsdarab, amiből időről időre a számba tuszkol egyet-egyet.

-     Be kéne mennem a stúdióba egy kicsit. – mondja váratlanul.

-     Azt hittem, nem nagyon akarsz most beszélni Tommal. – jegyzem meg kicsit meglepetten.

Azt gondoltam, egész nap együtt leszünk. Túl sokat képzelek bele a dolgokba?

-     Brian, ő a bátyám. A legfontosabb ember az életemben. Bármit is tesz vagy mond.

-     Persze… tudom… – motyogom az ölembe bámulva. Na nem a saját farkamat fixírozom ám!

-     Mi az? – néz rám hirtelen, és felnevet. Elég egyértelmű előtte is, hogy nem így terveztem a napot.

-     Semmi. – felelem.

-     Néhány óra múlva itt találkozunk, oké? – ölembe teszi a tányért, van még rajta egy-két narancsgerezd meg kiwiszelet, aztán megmossa a kezét, megcsókol, és egyedül hagy a gondolataimmal.

Csakhogy én nem akarok a gondolataimmal lenni. Már így is elég fura Briant csináltak belőlem pár nap alatt, magamra sem ismerek. Miután elmegy, összekapom magam, és úgy döntök én is ugyanazt teszem, amit ő. Dolgozok egy kicsit. Délután három óra felé jár már, amikor belépek a kis családomhoz. Stef dühösen villantja rám a szemeit.

-     Hát remek, idetaláltál. A telefonod miért is kell kikapcsolni? Jaj, hát persze! Nehogy megzavarja bárki is a kis randidat azzal, hogy esetleg a csöppnyi hangszórón át a füledbe ordítja, hogy neked lenne némi dolgod is a non-stop hancúrozáson kívül!

-     Én is örülök, hogy látlak, Stef. – mosolygok rá, és megpuszilom a homlokát, ahogy a gurulós széke mellé lépek.

-     Baszd meg, Brian… – sóhajt fel – Ezt nem csinálhatod.

-     Inkább örülj nekem, tele vagyok energiával, másképp látok most mindent, hidd el, ez hogy bejöttem két-három órára, többet ér majd, mind az elbaszott, napi tizennégy órás szenvedések a múlt héten.

Be is tartom az ígéretem, csak úgy szárnyal a meló, hat órakor kapok észbe, hogy mennem kellene. Hogy nézne ki az, hogy egy szuperszexi rocksztár csücsül a lábtörlőmön mire hazaérek?

Két perc alatt összecuccolok, aztán egy gyors mosdólátogatás, és már indulhatok is.

Ahogy a kezemet mosom, valaki benyit mögöttem a mosdóba. Azonnal meg is tudom, hogy ki az, mert hangos nevetésben tör ki, én meg önkéntelenül is azonnal beleborzongok a hangjába. Miért van az, hogy egy másodperc elég neki, hogy minden belső szervem olvadásnak induljon tőle? Ez nagyon nem fair. Pedig még rá se néztem, csak a nevetését hallom a hátam mögül.

-     Bárhol is vagyok, ott vagy. – mögém lép, a derekam köré fonja a karjait, és megcsókolja a nyakam, felnyögök, de felelni már nincs időm, mert egy szempillantás alatt eltűnik az egyik fülkében.

A márványlapra felpattanva megvárom. Lenézek magam mellé, és lelki szemeim előtt látom a márványon szétterülő kávétócsát. Érzem, hogy felhevül az arcom. Aztán megrázom a fejem, és összeszedem magam, mielőtt kilép a fülkéből.

-     Mit kellett volna csinálnom egyedül abban a kis apartmanban? – nézek rá ártatlanul.

Megtörli a kezét, odalép hozzám, szétfeszíti a combjaimat, és közéjük lép. Megmarkolja a derekam, és közelebb húz magához. Szenvedélyesen megcsókol, Steve pedig éppen ezt a percet választja arra, hogy benyisson az ajtón. Fura, hogy nem ugrott rémülten azonnal hátra Bill, ahogy meghallotta a kilincs kattanását; amikor Steve-re pillantok, a nyelve még mindig a számban, kezei meg a fenekemen. Fura. Határozottan.

-     Bocs… – motyogja a dobosom meggypiros arccal, aztán hátrébb lép, és azt tervezi, hogy visszacsukja az ajtót.

-     Gyere nyugodtan, Steve! – kiabálok utána nevetve.

-     Egy óra múlva nálad vagyok. – súgja a fülembe Bill, ad még egy puszit a számra, végigsimít a combjaimon, és kacér mosollyal elsuhan a kis szőke mellett.

Fülig érő vigyorral nézek utána, Steve meg még mindig lesütött szemekkel topog egyik lábáról a másikra nehezedve. Nem így szokott viselkedni, amikor rajtakap valakivel. Nem egyszer fordult már elő, hogy félmeztelen idegenek társaságában voltam, amikor ránk nyitott. Mindig csak vigyorgott, és legyintett. Egyszer még egy szopás kellős közepén is besétált. Akkor kicsit megütközött, de eddig még mindent gond nélkül feldolgozott. Eddig.

-     Ne haragudj… nem akartalak megzavarni… – motyogja újra.

-     Semmi baj, tényleg. – vigyorgok – Szokj hozzá a látványhoz. – szurkálódok, nem tetszik, hogy ilyen hatással van rá a dolog.

-     Azért csak vigyázz magadra. – jegyzi meg, miközben a kezét mossa.

-     Miért kéne vigyáznom magamra? – húzom fel a szemöldököm, gondolom nem az óvszer-témára célozgat itt nekem.

-     Úgy értem, nehogy véletlen beleszeress, vagy ilyesmi…

Felsóhajtok és hátrabillentem a fejem, lehunyom a szemeim egy másodpercre. Csak hogy lenyugtassam egy picit magam, mielőtt letépem a fejét szegény fiúnak. Végtére is nem csinált semmi rosszat, az agyam, ha épp működőképes, tudja, hogy csak én fújom föl magamnak az egészet.

-     Tudom, hogy smároltatok. De ugye nem gondolod, hogy konkurencia lennél? – támadok neki kicsit gonoszul.

-     Mi… nem… nem smároltunk. Csak…– megrázza a fejét – Megcsókolt, én pedig teljesen… úr isten, Brian, azt sem tudtam, mi a fene történik. – hebegi – Nem smároltunk. Oké? Nem vagyok meleg.

-     Nézd, egy pasi nyelve a szádban, vagy a tied az övében, smárolást jelent. De hagyjuk. – ha egyáltalán még fokozható a dolog, egyre csak vörösödik az én Steve-em – Szóval mi ez a nehogy beleszeress duma? Miért fájna az neked, ha egy kicsit boldog lennék? Vagy legalább valami olyasmi. Sosem mondtál ilyet egy kalandomra sem. Tetszik, mi? Kár hogy nem muffja van, igaz? – egyre ingerültebb vagyok, hergelem saját magamat, mint azok az idióta zsebkutyák, akik ha hagyod őket, hadd ugassanak a semmiért, egyszer csak belefulladnak a saját habzó nyálukba.

-     Félreértesz. Nagyon is szeretném, ha boldog lennél. Akkor vagy a legaranyosabb, amikor egész nap csak vigyorogsz. – ezen megütközök kissé, szóval ki a nemmeleg? – De szerintem neki minden pasi csak eszköz. Nem akarom, hogy megbántson. – motyogja.

Erre nem tudok válaszolni. Francba, hogy két szavába kerül a kölyöknek, és valahogy mégse akarom már letépni a fejét.

-     Nem magam miatt, hidd el. – folytatja szende mosollyal – Én nem tudnék mit kezdeni vele. Tudom, kísérleteztem már a gimiben. – hm, jó tudni, ez eddig valahogy kimaradt a nagy vallomások könyvéből – Nagyon dögös, tényleg, de nekem nem pálya.

Nagyot nyelek. Szóval csak védeni akar tőle. Hihetőnek tűnik. Többek között azért is őt választottam a dobosfelhozatalból, mert annyira nem IQ bajnok a fiú, hogy beadjon nekem kerek egész hazugságokat.

-     Steve. – felsóhajtok, és talpra szökkenek a márványpultról – Semmit nem tudsz róla. – barátságosan a vállára teszem egyik kezem – Semmit nem tudsz a múltunkról. – kikerekednek a szemei, tátva marad a szája, én pedig elsétálok mellette, vissza a táskámért, aztán pedig hazavezetek.

(folyt.köv.)