Christian (2.fejezet)

2.


Brian aznap éjjel nem lett volna képes egyedül hazamenni, egyedül lenni a lakásában, egyedül aludni. Azt gondolta, Tamlyn még a lakásán is meglátogatná, hogy megbizonyosodjon arról, nem rejtegeti-e a szőke fiút. Ezt semmiképp sem akarta megkockáztatni. Közösen úgy döntöttek, haza sem megy. Stef magával vitte a lakására, és szorosan a karjai közé ölelve altatta el. Briannek nagy szüksége volt most a biztonságra, és Stefantól megkapta. Megértést, melegséget, szeretetet, és biztonságot. Mindent, amit az embernek tényleg csak a legjobb barátai adhatnak, csak egy maroknyi ember az életben.

Másnap reggel úgy döntött, elég erőt gyűjtött, hogy meglátogassa a saját lakását. Amikor észrevette a felfeszített bejárati ajtót, a szíve hirtelen minden áron a torkán akart kiugrani. Stefan erősködött, hogy elkíséri, de nem hagyta… viszont most kezdett úgy festeni a dolog, hogy talán élete legrosszabb döntése volt, hogy egyedül jött ma reggel haza. Hiába rettegett attól, hogy mi fog következni, a kíváncsisága olyan erős volt, hogy akarata ellenére felemelte a karját, és belökte az ajtót. Hatalmas dörrenésre és csörömpölésre rezzent össze. Remegett keze-lába, ahogy belépett. De muszáj volt bemennie. A hi-fi megvan, a tévé is, valahogy rögtön érezte, hogy nem betörők voltak. Bár Tamlyn hajlamaira való tekintettel bizarr ötlet volt, hogy nyakát tegye rá… de biztos volt benne, hogy az ő emberei látogatták meg, abban a reményben, hogy megtalálják Christiant.

- Szia. – hallotta a halk, bizonytalan hangot a hálószobája irányából.

Ijedten kapta oda a tekintetét. Egy aranyszőke fej kukucskált ki a félig nyitott ajtón, és a lassan egy hónapja minden éjjel álmaiban megjelenő szépséges kék szemek pislogtak rá álmosan. Lemerevedtek a végtagjai, földbe gyökerezett a lába. De más testrészei is önkéntelenül merevedésnek indultak az agyába villanó emlékképek hatására.

- Ezt… – Brian körbenézett – te csináltad..? – nyögte ki azt, ami legelőször eszébe jutott; annak ellenére, hogy ha átgondolta volna, tisztában lett volna vele, hogy ekkora hülyeséget ritkán szokott kérdezni.

- Nem, dehogy! Én csak… – a szőke lesütötte hosszú mézbarna szempilláit – hozzád jöttem az éjjel, és nyitva találtam az ajtót. Biztosan valaki megzavarta a betörőket, mert úgy tűnik, nem vittek el semmit… – pislogott körbe ártatlanul – Te nem voltál sehol… kicsit megijedtem, de úgy döntöttem megvárom, míg hazajössz. Hamar álmos lettem, miközben vártam, muszáj volt aludnom egy kicsit… a zárral nem tudtam mit kezdeni… – bűntudatosan lehajtotta a fejét, aztán hirtelen fel is kapta, és okosan csillantak a szemei – De elbarikádoztam az ajtót, hogy halljam, amikor be akar jönni valaki.

- Hát meghallottad… itt vagyok. – fújta ki az eddig benntartott levegőjét a férfi.

Christian mosolyogva, bár kicsit félve lépkedett ki az ajtó mögül, ügyetlenül szorongatta a magára csavart lepedő sarkait, és megállt Brian előtt. Kinyújtotta felé egyik kezét, majd bizonytalanul visszahúzta, de aztán összeszedte a bátorságát, és megsimogatta a férfi fejét. Hajának lágy fekete selymébe csúsztak porcelán ujjai, és Brian látni vélte, ahogy egy hangtalan „hiányoztál”-t formáltak finom ajkai. Reszketett a vágytól, hogy a karjaiba kapja ezt a fiút, aki annyira ellentétes érzéseket vált ki belőle. Egy szende kisangyal, aki lesüti a szemeit, és belepirul mindenbe, ugyanakkor emlékezett még rá, milyen ördögien szexi, amikor az ölében vonaglik.

Hamar magához tért, amikor hangos parancsszót hallott az ajtó mögül. Tamlyn háziállatai! Rémülten perdítette vissza a fiút a hálószobába, és az óriási, tükrös ruhásszekrény ajtaját feltépve, begyömöszölte abba a meglepett, nyikkanni sem merő szépséget.

- Maradj nagyon csendben. – súgta míg az ajkára tette a mutatóujját, majd rácsukta az ajtót, sötétbe kényszerítve angyalát.

Ledobta a kabátját, és elindult kifelé.

- Ki az? – kiáltotta, de máris szemtől-szemben találta magát Brandonnal.

- Helló édes. – mosolyodott el perverz módon a magas festett férfi. Rajta kívül még két feketeruhás állt Brian nappalijának közepén, karba tett kézzel, további utasításokra várva.

- Mit akartok? Megmondtam, hogy nem láttam őt. Most értem haza, és ezt találtam. – mutatott körbe a szobában – A ti művetek, igaz?! – emelte fel a hangját legjobb-védekezés-a-támadás alapon. – Ha jól sejtem, nem találtatok semmit…

- Csak meg akartunk bizonyosodni arról, igazat mondtál-e. – felelte Brandon nyugodt hangon – De semmi jelét nem találtuk annak, hogy itt járt volna a kölyök. – Brian kezdett megkönnyebbülni, de a folytatás hamar visszalökte a bizonytalanságba – Viszont te nem aludtál itthon. Tudjuk, hogy a zenész barátodnál voltál. Talán onnan adtál távolsági instrukciókat valakinek Christiannel kapcsolatban…

Brandon közelebb lépett Brianhez, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a fekete inggallér csücskét, és annál fogva húzta magát közelebb, perverz mosollyal az arcán, az alacsonyabb férfihez, mire Brian egy nagy lépést tett hátra.

- Jézusom! Minek néztek engem?! James Bondnak? – forgatta meg a szemeit Brian – Megijedtem az este, és szükségem volt egy barátra. Nem kell ebbe bemagyarázni semmi mást! És most menjetek el, szeretnék hívni egy lakatost, és elfelejteni titeket – az ajtó felé lépett, és nyomatékosításképp kitárta azt – Tamlynnel és Christiannal együtt. – tette még hozzá.

- Tartsd be, amit Tamlynnek ígértél, ha szereted a tökéletes kis életed.

Brian nyelt egyet. Vajon ez most halálos fenyegetés akart lenni?

Brandon mielőtt átlépte a küszöböt, még a kezébe nyomott egy kis fekete kártyát. Nem volt rajta semmi más, csak egyetlen vörössel nyomott telefonszám. Milyen stílusos névjegykártya Tamlyntól…

Óriási kő esett le Brian szívéről, amikor Brandon hátat fordított és kiparancsolta az embereit a lakásból. Megtehette volna, hogy újabb házkutatásba kezd. Bele sem mert gondolni, mi történhetett volna akkor.

Még ideje sem volt arra, hogy bemenjen a hálószobába, és kicsomagolja a szőke szépséget a szekrényből, ugyanis alighogy Brandon kirontott az ajtón, gyorsan megejtett egy alig másfél perces telefont a lakatosnak, és Steve máris ugyanazzal a hévvel rontott be rajta.

- Mit keresett itt az a tegnapi furcsa fazon? – kérdezte köszönés nélkül.

- Kettőt találhatsz… – fintorgott – Káprázatos a segge az extraszűk vinyl nadrágjában, de ha választhatok, inkább nem látnám újra.

- A lépcsőházban majdnem felborított… Mibe keveredtél, Brian?

- Christiant keresik rajtam még mindig. – szándékosan a háló felé irányozta a lépteit, hogy a sötétben kuksoló fiú hallja, amit mond… és talán érezze, amit a szavak mögé gondol – Nem hiszik el, hogy nincs nálam. Mindjárt itt a lakatos, megjavítja a zárat, és már itt sem vagyok. Pár napra elmegyek innen. Kiveszek egy kis apartmant a Silver Light-ban. Csak Stefnek mondd el, hogy ott vagyok, senki másnak! Aztán úgyis jóidőre elmegyünk a városból, csak ezt a néhány napot kell túlélnem.

Persze a szőke a szekrényben hallotta, amit ’csak Stefnek szabad elmondani’. Ahogyan azt is, amikor Brian fennhangon tudatta Steve-vel, hogy hova teszi az új zárak pótkulcsait, mielőtt lelépett a barátjával.

Christian óvatosan nyitotta ki a szekrény ajtaját, amikor már percek óta nem hallott zörgést a lakásból. Lábujjhegyen kiosont a hálóból, és óvatosan körülnézett. Sehol senki. A lakáskulcsot Brian titkos instrukciói alapján hamar megtalálta, kezébe vette a ruháit, és miután gyorsan lezuhanyzott, elindult az álmai után.

Nem így képzelte a viszontlátást. Először a felfeszített zár sokkolta, és hogy nem találta otthon a férfit, aztán a csörömpölős ébresztő utáni fél perc beteljesületlen zsongás, majd Brandonék léptei, és a félelem, amit a sötétben érzett, amíg mozdulatlanul, kicsire összehúzva magát, fülelt. Mi lett volna, ha megtalálják? Rettegve bordáihoz sajtolta a szekrényben lógó ingeket, beléjük burkolózott. Egy kicsit megnyugtatták, Briant érezte bennük. Az illat, Brian-illat. A férfié, aki hetek óta vele volt éjjel és nappal. Az álmaiban és a gondolataiban. Aki miatt minden éjjel lázasan arra ébredt, hogy szorosan öleli a maga alá gyűrt takaróját, és csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az illatos szaténkupacnak bizony vajmi kevés köze van ahhoz az élettel teli formás testhez, amit maga mellé álmodott. És aki miatt képtelen volt többé elviselni azt, amiért ezidáig valósággal megveszett. Mások érintését. Legyen az durva vagy egészen gyengéd. Nem akart mást a testén. Csak Briant. Tamlyn egyre többet büntette az engedetlenségéért. És Christian tűrt, nem mondott neki semmit, inkább magába zárkózott. A nő nem értette volna meg, és nem engedte volna el. Egyik éjjel titokban csomagolta össze a kis táskáját, és kisurrant az alvó házból. Azóta visszataszítónál is visszataszítóbb helyeken húzta meg magát. Melegbárokban vállalt alkalmi vetkőzőmunkát, hogy legyen pénze, és próbálta elkerülni az addigi otthona környékét is, amíg kinyomozza Brian lakcímét.

Bezárta a lakás ajtaját, és bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a fényes kulcscsomót. Átsuhant egy mosoly az arcán, amikor eszébe jutott: nem hitte volna, hogy ilyen hamar kulcsa lesz Brian lakásához. Mielőtt kilépett volna a kapun, alaposan körülnézett. Feltette a napszemüvegét, és a lehető legkevesebb feltűnés mellett – ami tulajdonképpen ilyen külsővel erősen közelít a lehetetlenhez – taxi után indult.