Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. január 13., péntek

Kölyök (?) - DAY 5 (2/2)

Folyt. :)



(Lassan megkerül, és mögém lép. Nem ér hozzám, csak közelebb hajol.

-    Több mint egy hete nem dugtam meg senkit, nem vagyok az önuralmam csúcsán, jobban tennéd, ha nem játszanál az idegeimmel. – búgja lassan, tagoltan a fülembe, hogy minden szónak felfogjam az értelmét.

Egy hete. Három napja mutattam be őket egymásnak…)


Lassan kifújom a feszülten benntartott levegőt, és remegve neki döntöm a hátam a mellkasának. Lehunyom a szemeim, és az önuralmamat teljesen elveszítve, hangosan felnyögök, amikor a karjai a derekam köré fonódnak, és meleg kezei felkúsznak a hasamon a pólóm alatt. Hát így lesz hisztis barátnőből agyatlan rongybaba egy okos férfi karjaiban.

Nem válunk el egymás testétől, ahogy lassan levetkőztet. Nem szól egy szót sem, végig simogat, és amikor a fejemet hátradöntöm a vállára, hogy lopjak egy csókot végre, csak a vállaimat és a nyakamat kényezteti, a hajamba markol, szándékosan úgy, hogy oldalra kényszerítse a fejemet. Hogy ne lássam, hogy ne tudjam megcsókolni. Túl sokszor húzódtam el a csókja elől, és most ő az, aki azzal kínoz, hogy nem kaphatom meg az ajkait. Vajon meddig?

Érzem, hogy amikor az én ruháim elfogytak, a sajátjaitól is megszabadul. Úgy dörgölőzök a meztelen testéhez, mint egy kismacska, a hátam minden centijét a mellkasának szorítom, a fenekemet a combjainak, a hangjából nem érzékelem, szándékosan visszafojtja a nyögéseit, de a bőrömön érzem, hogy őt is mennyire felizgatja az egész, kemény farka a fenekem vágatába illeszkedve, a hasára feszítve lüktet kettőnk között.

Egyik, derekam köré font, karját felemelem, és a tenyerét két kézzel magamhoz szorítom, valahol ott, ahol a szívem van, másik kezét pedig eközben lejjebb csúsztatja a hasamról. Felsóhajtok, ahogy hozzám érnek az ujjai, ahogy lassan lüktető férfiasságom köré fonja őket, hogy néhányszor végigsimítson rajta. Megremegnek a lábaim. Szerencse, hogy egész testemmel az övének dőlök, különben nem tudnék talpon maradni.

Tényleg szeretkezni fogunk? Csak most kezd tudatosulni bennem, hogy talán az egész nem átverés, aminek olyan sokszor tűnt az elmúlt napokban.

Meg akarok fordulni a karjában. Meg akarok fordulni, a nyaka köré fonni a karjaim, a testének feszülve felhúzni magam lábujjhegyre, a falhoz préselni őt, érezni a farkát ahogy majd’ átszúrja a hasfalamat, és szenvedélyesen csókolni, amíg csak levegővétel nélkül bírom. De ő nem hagyja. Erősen tart pontosan ott, ahol ő akarja, hogy legyek. Mögöttem marad végig. Igaz, nem olyan erőszakos, mint tegnap éjjel a stúdió mosdójában, de határozott, és hajthatatlan. Mindent ő irányít.

Egyre gyengébbnek érzem a lábaimat, lassan, észrevétlenül megpróbálom magunkat az ágy felé terelgetni. Persze biztosan észreveszi, de valószínűleg az ő terveiben is ilyesmi szerepelt, csak ezért hagyja, hogy közelítsek.

Amikor a térdem az matrachoz ér, hátrébb húzódik, egyik kezével megragadja a csípőm, másik tenyerét a hátamra teszi, én pedig másodperceken belül négykézláb találom magamat az ágyán. Szégyentelenül felkínálva magam, akár egy hivatásos.

Végigsimít a hátamon, le a fenekemen át a combomig, aztán váratlanul egyik ujjával gyengéden a bejáratomhoz ér. A fejemet leeresztem, a párnába nyögök, a fenekemet pedig még feljebb emelem. Tudom, mennyire látványosan remegnek meg az izmok a leheletvékony rózsaszín bőr alatt az érintése nyomán, főleg ennyire szétfeszítve, ezerszer játszottam már én is ilyesmivel. De itt most én vagyok a játékszer.

Elhúzza a kezét, én pedig kitárulkozva várom a folytatást. Türelmetlenül.

Óráknak tűnnek a másodpercek. A fülemben lüktet a vér, egyre gyorsabban, egyre hangosabban, a szívverésem ütemére.

Hallom a tubus tetejének pattanását, aztán fólia szakadását, de az arcom még mindig a párnába temetem, nem mozdulok. Felszisszenek, ahogy a hűvös zselé a bőrömhöz ér. Aztán ahogy két ujja belém hatol, már nem elég a párnába nyomnom az arcom, hogy visszafojtsam a nyögéseket, a számba gyűröm az egyik sarkát, és erővel ráharapok a majd’ öklömnyi fekete szaténra. El tudnék élvezni ugyanúgy, ahogy tegnap éjjel: egyetlen érintésétől.

Nem sok időt hagy nekem, hogy hozzászokjak az érzéshez, hogy valami van bennem. És nem is ad hozzá a bennem mozgó két ujjához egy harmadikat. Azt akarja, hogy szűk legyek neki, hogy érezzem őt. Talán egy kicsit azt is, hogy fájjon, hogy még másnap se tudjam kitörölni majd egy pillanatra sem az agyamból.

Felemelem a fejem, hátra akarok nézni a vállam felett, látni akarom őt, de felfogni sincs időm az üresség érzését, nemhogy panaszosan még nyöszörögni is ellenérzésem kimutatásaképp, mert alig néhány másodperc után már érzem, hogy farkának hegye körül megfeszülnek az izmaim. Lecsuklik a fejem a hirtelen rámzúduló gyönyörtől, újra a párnába temetem az arcom, mikor mindössze pár centire van csak bennem. Hogy fogom így kibírni a folytatást ép ésszel?

Megragadja a hajam tövét, és hátrafeszíti a nyakam.

-    Nem akarom, hogy a párnába nyögj, hallani akarlak. – utasít, és közben egyetlen nem túl gyors, de határozott mozdulattal, tövig belém hatol.

Én pedig felsikoltok. Ha bárki itt lenne a házban, akármilyen messzi pontján is, ezt biztos, hogy hallotta volna.

Emlékeztetnem kell magamat, hogy lélegeznem kell, mert az érzés, hogy ilyen mélyen bennem van, az alapvető életfunkciókról is veszélyesen eltereli a testem figyelmét. Iszonyúan feszít, minden másodpercben tisztán érzékelem vérének lüktetését, amíg nem mozdul meg bennem. Ad egy kevéske időt, annyit nem, hogy hozzászokjak, és könnyedén fogadjam magamba, valószínűleg csak annyit akar adni, hogy egy kicsit lecsillapodjon a testem, épp csak annyira, hogy ne élvezzek el azonnal. És pontosan tudja is, hogy hol van az a pont. Épp azon vagyok, hogy kieresszem a benntartott levegőt, és kinyissam az összeszorított szemeimet, amikor kihúzza magát, és a derekamat mindkét oldalról megragadva mélyed belém újra. Aztán újra. És újra. Amíg a világ elsötétül, megszűnik minden, csak a szívem vad dobogását érzékelem, amit megpróbálok túlkiabálni, és a vérének lüktetését, ami egyre csak sürget.

Nem emlékszem mikor élvezett el, előttem, vagy utánam, esetleg velem együtt, nem tudom. Eszméletlenül ébredek, izzadtan, a mellkasával a hátamnak feszülve, amikor kihúzza magát belőlem. Valószínűleg csak másodpercnyi eszméletlenségről van szó, mégis zavarba ejtő.

Egyszer sem csókolt meg. Megalázónak is érezhetném akár, hogy úgy tett magáévá, hogy még egy csókot sem kaptam, érezhetném magam egyszerű eszköznek. De ahogy hozzámér, abból tudom, hogy ez csak egy apró büntetés volt, nem megalázni akart, csak irányítani. És amikor egy kicsit belepiszkítottam az irányításba azzal, hogy nem hagytam neki az elején, hogy megcsókoljon, akkor döntött úgy, hogy megtorolja az engedetlenséget.

Szótlanul várjuk egymás mellett, hogy lecsillapodjon a vérünk. A hátán fekszik, én pedig az oldalamon, szorosan mellette, a fejem a felemelt és tarkója alá bújtatott keze alatt, a hónaljvonalába illesztve.

Felemelem a fejem, meg akarom végre csókolni, de amikor látja, hogy közelítenek hozzá az ajkaim, akkor felkönyököl, a nyakamra teszi a kezét, a hátamra kényszerít, és fölém térdel. Megcsókolja a nyakam, aztán a mellkasomat, majd a hasamat, újra felemelem a fejem, hogy nézzem őt, ahogy lassan csúszik lefelé a testemen az ágy végének irányába, majd tenyerével a lábamon végigsimítva felkel és eltűnik a fürdőben. Én pedig visszaejtem a fejemet a párnára, és felsóhajtok.

Vajon meddig tart a büntetés?



Talán húsz perc telik el, mielőtt visszajön, egy tálca ennivaló van a kezében. Megkordul a gyomrom. Érdekes módon eddig eszembe sem jutott, hogy éhes lennék.

Amint eltűntetjük az ételt, kiviszi a tálcát a konyhába, majd visszaérve már nem is jön oda hozzám, a szekrénye egyik fiókját kihúzva fölé görnyed.

-    Mit szólnál egy kis pancsoláshoz? – kérdi, és a fejemhez vág egy aprócska fürdőnadrágot, egy másikba pedig a szemem előtt csomagolja be a rendkívül csinos kis fenekét.

Hát persze, hogy nem kérdés volt, inkább utasítás. De nem bánom. Valójában már a házba befele jövet is szemeztem a medencével.

Nyújtózkodok egyet, majd felpattanok, és felhúzom a kis fekete darabot. Nem mondom, hogy nem feszül, épphogy jó rám. Az övénél talán egy számmal nagyobb kellene rám, de sebaj. Sok mindent persze nem bíz a képzeletre, ha sokáig parádézok ebben az orra előtt, nem hiszem, hogy túl sokat kellene várnom a következő menetre. A szemem sarkából felé pillantok, és azonnal látom, hogy mennyire igazam van. A fenekemre pillantva egy másodpercre beharapja az alsó ajkát, aztán gyorsan megfordul és kisiet a szobából.

-    Kint várj meg, mindjárt utánad megyek. – szól vissza.

Kitipegek mezítláb a medencéig vezető kikövezett úton, aztán anélkül hogy megvárnám a partján, a medence mellett leülve, lábamat belelógatva, lassan belemerülök a vízbe. Nem bajlódok az egyik végén lévő fémlétrával, sem a másik végén kiépített faltól-falig lépcsővel. Nemsokára megy le a nap, mégis iszonyú meleg van még mindig. Nyakig vízben egy kicsivel elviselhetőbb az idő.

Egy-két perc múlva megjelenik egy üveg kibontott pezsgővel és két pohárral, amire csak mosolyogni tudok. Miközben tölt, a medence végénél lévő széles lépcsőn ő is lassan belesétál a vízbe. Mikor elér hozzám, kezembe adja az egyik poharat, a másikat pedig felé emeli.

-    A jövőre! Bármit is hozzon. – mosolyogva nekikoccintja a poharát az enyémnek, és belekortyol az italba.

-    És a jelenre. Arra, hogy újra találkoztunk. – felelem, mielőtt a testem és a medence fala közé zárva váratlanul gyengéden megpuszilom a száján, majd én is belekóstolok a pezsgőbe.

Egy picit meglepődik, egyrészt most először nem tudta kivédeni, hogy az ajkaihoz érjek, másrészt pedig gondolom nem érti, mitől lettem ilyen kis tündibündi, de nem szól semmit, csak tovább kortyolja a pezsgőjét.

Azért jó látni, hogy ki lehet zökkenteni. Ha csak a másodperc egy töredékére is, de ki lehet. Kis gyakorlással menni fog ez hosszabb időre is.

Mondjuk kezdjük azzal, hogy az üres pezsgős poharat a medence szélére állítva a nyakába csimpaszkodok, és szenvedélyesen megcsókolom.

Imádom a medencéket. Meg a felhajtóerőt. Szinte semmi erőfeszítésembe nem kerül, hogy egymagasságba kerüljek valakivel, akinél a szárazföldön még az sem segít, ha lábujjhegyre állok mellette.

Egy percre úgy tűnik, hagyni fogja, hogy végre foglyul ejtsem ajkait az enyémekkel, ahogy az orromat a járomcsontjának dörgölöm, de az utolsó pillanatban kicsusszan a karomból, és elmerül mellettem a vízben. Elúszik a medence másik végébe, és a létrába kapaszkodva húzza fel magát, úgy sejtem ott már olyan mély a víz, hogy nem tudna megállni talpon. Először csak mosolyogva nézem, ahogy a narancsos napfény csillog a mellizmain lecsurgó vízen, aztán kitöltök még egy-egy adagot a kövön álló két pohárba. Felemelem a sajátomat.

-    Egészségedre! – nevetek, és kiiszom az egészet – Ha nem úszol vissza hozzám nagyon hamar, akkor egy csepp sem marad neked. – fenyegetőzök játékosan.

-    Van még legalább egy rekesznyi a pincében. – nevet fel, és újra lebukik a víz alá.

Néhány másodperccel később alig egy méternyire tőlem bukkan fel.

-    Nézz hátra. – irányít gyengéden.

-    Persze, hogy közben lenyúlhasd az üveget, mi? – nevetek, és lassan közelítek hozzá.

Odasiklik, derekam köré fonja a karjait, és szabályosan megfordít. Hátulról a vállamra teszi az állát.

A nap már narancsvörös, az egyik nagyobb fa levelei a felét eltakarják a szemem elől, néhány perc múlva pedig az egész korong eltűnik majd a kerítés mögött. Megigézve nézem.

Ha reggel valaki azt mondja, hogy Bill karjaiban, pezsgőt iszogatva egy hatalmas medencéből nézem ma este, ahogy a nap eltűnik az égről, kiröhögöm.

Annyira békés az egész, annyira megnyugtató, és annyira, de annyira szívesen bámulnám ezt innen, az öleléséből, minden nap.

Kihúzódunk a medence szélére, ahonnan nem takarja a fa a látványt. A csempének támaszkodva némán nézzük a naplementét. Amint eltűnik a kis csoda, visszafordít magával szembe, kezembe nyomja az újratöltött poharam, és mosolyogva kiissza a pezsgőjét. Én utánzom, aztán a szemeit figyelve, lassan kinyújtom a kezemet, és az üres poharat elengedem a víz felett. Oda sem nézek, ahogy lassan elsüllyed a csillogó kristálykehely, csak őt nézem közben. Ő persze odapillant a pohárra, összehúzza a szemöldökét, aztán elmosolyodik, és ő is hagyja egy aprót csobbanni, aztán lassan elmerülni a sajátját.

Pezsgőspoharak a medence alján odanemillőtárgynak számítanak? Mert akkor holnap lesz mivel elszámolni Tommyboy-jal szemben.

Két kézzel ragadja meg a csípőm, a medence falának szegezi a testem, felhúzza a combjaimat, és a dereka köré kulcsolja a lábaim. Hát édesem, amíg ez a szűk kis nadrág rajtam van, így ebben a pózban nehéz lesz bármit is kezdened velem…

Aztán megcsókol.

Ja, hogy a lábaim a dereka köré azért kellettek, hogy ne fulladjak bele a vízbe? Merthogy a csókja most még a tegnap estinél is nagyobb hatással van rám. Elveszi az eszem.

Nem emlékszem, mikor lett nekem ennyire fontos egy szimpla csók. Régebben előfordult, hogy nem is akartam megcsókolni a szeretőimet. Aztán volt, hogy csak azért csináltam, mert ők akarták. De vele egész délután arra vártam, hogy mikor kaphatom végre meg. Hagytam a testembe hatolni a legintimebb módon, mégis egy egyszerű csók az, amire igazán vártam. Nyelvének érintése, ami egyszerre simogat, és ráz, mint az áram.

Lábaim szorosan a dereka körül, karjaim ha lehet még szorosabban a nyaka körül, nyelvem a szájában, vagy az övé az enyémben, már nem is tudom, hátam a csempének feszülve, kezei a fenekem alatt, hogy a vízfelszín felett tartson. Nem tudom mennyi idő telik el így, az agyam cseppfolyóssá vált, nem képes már az idő érzékelésére. Mire kinyitom a szemeimet már csak szürke körvonalakat látok mindenfelé, majdnem besötétedett.

-    Vigyél be… – suttogom a fülébe, aztán azonnal visszatérek édes ajkaihoz, ő pedig szó nélkül elindul velem a széles lépcsők felé.

Úgy csimpaszkodok rajta, akár egy bébi, amikor már nem vagyunk a vízben, akkor is, libabőrös lesz a vizes hátam a hűvös levegőtől, de a bőröm minden négyzetcentije lángol, ahol a testéhez érek. Nem tudom felfogni, hogy képes így cipelni mindkettőnket, én jelen körülmények között a saját súlyomat sem bírnám el. Vizesen az ágyára dob, a combjaim közé térdel, és fölém hajol. Úgy szeretkezik velem, hogy közben egy pillanatra sem ereszti el a számat. Mindent visszakapok kamatostul, amit egy-két órája szándékosan vett el tőlem.


* * *


Amikor késő este felébredek, magam mellé pillantva csak a gyűrött ágyneműt látom, Bill angyali arcát sehol.

Kitotyogok a konyhába a lábamnál három számmal nagyobb papucsában, amikor meghallom, hogy mérgesen beszél valakivel németül. Nem Tom az, annyit ki tudok venni.

-    Mi a baj? – hátulról a dereka köré fonom a karjaim, amikor leteszi a telefont.

-    Semmi. – idegesen kibújik az ölelésből.

-    Ne mondd, hogy semmi. Attól még, hogy nem értem a nyolcvan százalékát annak, amit mondasz, annyit értek, hogy valami nincs rendben. – próbálok nem követelőzni, gyengéden szólni hozzá, tényleg érdekel, és segíteni szeretnék – Miért nem mondod el? – végigsimítok a karján.

-    Brian. – megfordul és indulatosan néz rám – Miért gondolod, hogy csak azért, mert kefélünk, beavatlak bármibe is?

Egy pillanatra ledermedek, ez most gyomorszájon vágott elég rendesen. De pár évvel ezelőtt valószínűleg én is ugyanezeket a szavakat vágtam volna hozzá, ha bele akart volna avatkozni bármibe is.

Aztán önkéntelenül megfeszülnek az izmok a kézfejemben, de szerencsére most működik az agyam, tudom ha most felkapom a vizet, azzal csak még jobban felbosszantom. És lehet, hogy egy életre annyi a „kefélésnek” is. Nem szabad, hogy ez most odáig fajuljon, hogy én legyek az ellenség. Nyugodtnak kell maradnom, és törődnöm kell vele, ha azt akarom, hogy elhiggye, hogy nem az vagyok, aki voltam, hogy már nem csak játszom vele.

-    Csak segíteni akarok. – felemelem a kezeim és a vállaitól lassan végighúzom a tenyereim a könyökéig, és közben egyre közelebb húzódok hozzá.

-    Nem tudsz. – hirtelen megfordul és a konyhapulthoz lép. Pedig láttam rajta, hogy már lágyulnak az arcvonásai. Majdnem sikerült közelebb férkőznöm.

De nem adom fel, a hátához simulok, és átölelem hátulról.

-    Nem bízol bennem? – kérdem halkan.

Cinikusan felnevet mindkét kezével a pultra támaszkodva, érzem, hogy feszült. És már nem csak a telefonhívás miatt, a fő ok inkább én vagyok.

-    Ami azt illeti, nincs túl sok okom rá, hogy bízzak.

-    Sosem bántottalak szándékosan, – lehalkítom a hangom – meggondolatlanul igen, de nem akarattal. Mit tegyek, hogy bízz bennem? – kérdem a lapockájának döntve a homlokom, a hasát simogatva a fürdőköpenyen keresztül – Bármit megteszek… – súgom.

Egy pillanatnyi néma csönd után feszülten felsóhajt.

-    Mi van, ha nem akarok bízni benned? Miért bonyolítod a dolgokat, Brian? – megfordul a karomban – Jól érezzük magunkat együtt az ágyban. Ennyi. – aztán felhúzza a szemöldökét – Ó, várj csak, ezt nem is olyan régen még valaki más mondta kettőnk közül. – egyenesen a szemembe néz, nehéz állni a tekintetét, az ő szemszögéből nézve teljesen igaza van.

-    Változnak a dolgok. – suttogom szomorúan.

Újra azt a rövid, cinikus nevetést kapom válaszként. Aztán hirtelen kifejezéstelen lesz az arca.

-    Nem akarok gondolkodni, ha veled vagyok. Nem akarok beszélgetni. Nem akarok mást, csak a szádat a farkamon, a fenekedet az ölemben, a fogaidat a vállaimban, a körmeidet a hátamban. Nem. Kell. Más. Értesz engem, Brian?

Egy szemhunyásnyi habozás után válasz nélkül letérdelek elé, lassan végighúzom a tenyerem a mellkasán, és szétnyitom a fürdőköpenyét.

Értelek, kicsim.

Tudom, hogy egy szó sem igaz ebből, tudom, hogy szeret velem lenni csak úgy, a szexen kívül is, hogy szeret beszélgetni velem, tudom hogy nem csak egy üresfejű ágymelegítőnek tart. Csak vissza kell szereznem a bizalmát. Végtére is én vagyok az, aki a legeslegelején ezt sulykolta belé, nem hibáztathatom, hogy próbálja tartani magát az eredeti egyezséghez. Csak azért teszi, hogy megvédje saját magát. Hogy ne adjon esélyt arra, hogy újra bántsam. Időt kell adnom neki, hogy elhiggye, hogy nem akarom bántani.

Harmadszor szeretkezünk ma, a konyhapulttól indulva, a folyosó falának préselve, majd ágyban párnák közt végezve. Szó szerint úgy érzem magam, mint akivel végeztek. Talán fél óra is eltelik, mire egyáltalán értelmesen meg tudok szólalni.

Nem tudom, miért épp a testvére jut eszembe, talán a szemem sarkából megláttam az egyik közös fotójukat.

-    Tom azt mondta, ne higgyem, hogy újra megtörténhet.

-    Megtörténjen, micsoda? – húzza fel a szemöldökét, kimerülten félig nyitva csak a szemeit.

Nem szeretem, amikor valaki kikényszeríti belőlem, hogy kimondjak valamit, amikor nagyon jól tudja, miről beszélek. De neki most elnézem.

-    Hát… hogy nem fogsz velem újra lefeküdni. – magyarázom.

-    Igazán? Ezt mondta volna? – kérdez vissza magabiztosan mosolyogva.

-    Ühüm… – a válla mellett könyökölve ráérősen végighúzom az ujjam a mellkasán. Aztán lehajolok és egy gyengéd puszit lehelek épp a mellbimbója fölé.

-    Ezekkel a szavakkal? – tudakolja tovább.

-    „Ne hidd, hogy újra megdughatod”, vagy valami ilyesmi, ha jól emlékszem. – ismétlem félvállról, és tovább cirógatom a meztelen hasát.

-    Na így már mindjárt más… – nevet fel.

-    Ezt hogy érted? – bandzsítok rá.

Csak én vagyok ennyire IQ lájt, vagy tényleg nem egy nyelvet beszélünk?

-    Tommal mindent megbeszélünk. – kezdi, aztán megakad egy pillanatra – Nos… nagyjából… – teszi hozzá, mire elmosolyodok, mindent azért mégse, helyes – Azt tudja, hogy senkinek nem engedem, hogy… megdugjon… ha már ezt a szót használjuk. Valószínűleg így értette, amit mondott. Azzal szerintem első perctől kezdve tisztában volt, hogy előbb vagy utóbb én meg foglak kapni.

Csak nézek ki a lukon, megszólalni nem tudok, az ujjaim is lemerevedtek a feszes hasizma fölött.

Mikor lett ebből a kölyökből ekkora macsó? Vajon én törtem el benne valamit annak idején? (Vagy inkább én javítottam meg. Mindent két oldalról lehet nézni…)

-    De úgy hiszem, szándékosan akart összezavarni. – folytatja – Enyhén szólva sem vagy a kedvence.

-    Hát azt észrevettem. – fintorgok, és a mellkasára hajtom a fejem.

-    Csodálod? – ujjait a hajamba fúrja.

-    Ha mindent tud, akkor nem. – pirulok el, és lesütöm a szemeim.

De Bill nem köti az orromra, hogy tesó mit tud és mit nem. Csak lekapcsolja a villanyt, magunkra húzza a takarót, és egy „Jó éjt” kíséretében megpuszilja a szám sarkát.

Egész nap egy szót sem beszéltünk arról, hogy hogyan fog végződni az este. De nem titkolhatom, mennyire jól esik az, hogy fel sem merül benne, hogy hazaküldjön aludni az éjszaka közepén, vagy hogy előzékenyen taxit hívjon nekem. Másfelől azért egy kicsit furcsa, hogy milyen természetesen viselkedik, mintha mindennapos dolog lenne, hogy itt alszom. Furcsa. De tetszik. Nagyon.

Hátat fordítok, és kiskifliben befészkelem magam a karjaiba. Kimerültem a mai naptól, mégsem tudok hamar elaludni. Még mindig, hogy érzem őt magam mellett, sem hiszem el, hogy velem alszik. Hiába próbálja bemesélni nekem – vagy inkább saját magának – hogy ez semmi másról nem szól, csak arról, hogy jók vagyunk együtt az ágyban. Én tudom, hogy ez nem csak ennyi. Évek kellettek, hogy rájöjjek, de végül csak sikerült. És nem fogom hagyni, hogy még több évet elpazaroljunk arra, hogy ő is rájöjjön minderre. Mert neki itt leszek én, aki segít majd rájönni. Nekem senki nem volt ott, hogy segítsen, magamnak kellett megbirkóznom az egésszel.


8 megjegyzés:

  1. Ez eddig a kedvenc részem, szeretem a romantikus jeleneteket. :D Kíváncsi vagyok azért, hogy "Tommyboy" mit fog hozzá szólni. xD Habár kicsit zavar, hogy Brian kezdi elveszíteni azt jellegzetes stílusát, amit az elején használt, de ezt betudhatjuk végül is a nagy szerelemnek. De azért ígérd meg, hogy megmarad a régi Brianből is valami. Várom a következő részt. <3

    VálaszTörlés
  2. Hát igen, Brian szerelmes, azért változik a hozzáállása, meg a belső monológjai :D De azért örülök, hogy tetszik! :) Egyébként éreztem én, hogy kezd túl nyálas lenni a dolog, azt hiszem azért írtam bele azt a telefonbeszélgetéses jelenetet, hogy azért látszódjon, hogy mégsem minden olyan rózsaszín.
    Meg eredetileg egy hétre (7 fejezetre) terveztem az egész történetet, és már a végefelé jár..... nem mondom, hogy nem tudnám még írni, és bonyolítani, mert imádom őket így, de mivel már majdnem megvan az egész, azt hiszem, maradok az eredeti tervnél.
    És köszi hogy írtál, ez mindig egy lökés! :)

    VálaszTörlés
  3. Mellesleg a 6. rész még az 5.-nél is hosszabb lett, úgyhogy az is két részlet lesz (minimum).
    Az első jön nemsokára. [ma/holnap/holnapután :)]

    VálaszTörlés
  4. Egyébként most olvasom (véglegesítem) a következő fejezetet, és tök igazad van! Át is írok pár mondatot, nem változhat meg teljesen Brian, picit hagyjunk meg belőle, még ha szerelmes is :)

    VálaszTörlés
  5. Örülök, hogy a kommentemmel "lökést adok", és hogy nem csak én éeztem úgy, hogy Brian kezdi elveszíteni önmagát. :D Tök jó, hogy ilyen hosszúak ezek a részek. ^^

    VálaszTörlés
  6. Mindenki mindent legalább egy kicsit más szemszögből lát. Vannak dolgok, amik az embernek nem biztos, hogy feltűnnek, ha nem hívják fel rá a figyelmét. Szóval mindenképp jó a több vélemény! :)
    Ez másnak is szól, bárki hozzászólhat ám! :)

    VálaszTörlés
  7. ééédes! :) én nem ütközöm meg azon, hogy seggfej brianből egyre inkább nyálas brian alakul, nálad a szerelmes brian általában ilyen, de én szeretem így! :D meg nekem az tetszik még, hogy a kölyök is egyre többször feledkezik meg arról, hogy tagadjon.. próbálkoozik néha, de egyre kevesebb sikerrel ;)
    szóval szeretem a sztorit! :)
    muszáj befejezned 7 fejezet után??
    pusz!
    s.

    VálaszTörlés
  8. Hát már befejeztem. :(
    De amúgy sokat álmodok velük. Olyanokat álmodtam, amiből regényt lehetne csinálni! :D De ez már így marad azt hiszem.

    VálaszTörlés