You always want the one (you can't have) (11. fejezet)

Meglepi :)
Előre figyelmeztetek mindenkit: szenvedős.

11.Fejezet

Jared’s POV

Csak nézek utána tehetetlenül, ahogy befordul a sarkon. Némán, mozdulatlanul, belül őrjöngve, üvöltve. Minek jött ide a tegnapi után? Nem voltam világos? Nem tudom ott folytatni, ahol abbahagytuk. Ez már sok nekem, én ezt nem bírom, még egy ilyen, és biztos, hogy össze fogok omlani.

-       Utána akarsz menni? – kérdi végül Adam reszelős hangon, hirtelen kirángatva vele a transzból.

-       Mi? Nem. Dehogy. Miért mennék? – hebegek összevissza.

Azt nem mondom ki persze, hogy még ha akarnék, sem mennék utána most, így, hogy láthatóan részegebb, mint kellene egy komolyabb beszélgetéshez (amire amúgy is úgy tűnik, én fizikálisan képtelen vagyok, szóval úgysem fog megtörténni).

Egyszerűen csak nem megyek, és kész. Mondjuk azért, mert Adammel akarok maradni?

-       Tényleg menjünk vissza a lakásba. – mondja határozottan.

Hozzám sem ér, rám sem mosolyog. A frászt hozza rám. Mit csináltam? Levegőt sem vettem az alatt a pár perc alatt, míg Brian itt volt. Pedig most kellenének a legjobban a karjai, hogy magához szorítson, olyan erővel, hogy kipréselje belőlem Brian emlékképét is.

-       Valamit mutatni akartál, nem? – próbálkozok elkeseredetten a helyzet megmentésével, bár jól tudom, hogy a dolog kábé egyenlő a lehetetlennel.

-       Nem fontos. – rázza meg a fejét.

A szája vékony vonallá vált, szemei sötéten villognak. Maga elé emeli az egyik karját, határozottan a kapu irányába mutat vele, és közben úgy néz, lefelé fordított arccal, összevont szemöldökei alól felpillantva, hogy komolyan félnék ellenkezni.

Bemegyünk a házba, kérdőn rápillantok, hogy most már beszélhetünk-e, de felém sem sandítva, határozottan a lift felé indul, és megnyomja a hívógombot.

Hát jó, menjünk a lakásba. Ott legalább bármit bevethetek, közönség nélkül. Úgy tűnik, szükségem lesz rá.

A liftben sem néz rám. Megoldja a lehetetlent. Egy tükörfalú fémdobozban, ahol bárhová is néz az ember, akaratlanul is látja a mellette, mögötte, előtte, (alatta, felette) állót, ő megoldja. Szerintem gyakorolta. Hogy halálra ijeszthessen.

Reszkető sóhajjal nyitom ki a zárat, és belépek előtte az előszobába. Hát, nem mondom, hogy boldogság sugárzik az arcáról.

-       Haragszol rám valami miatt? – kérdem félénken, és odalépek mellé, a csípőmet neki támasztom, két tenyeremet a mellkasára simítom.

Nem haragudhat, egyáltalán nem tettem Brian felé semmi érdemleges gesztust.

-       Miért nem mondtad el? – megragadja a vállam, és egy egyszerű mozdulattal húsz centivel arrébb tesz.

Nem akarok húsz centivel arrébb lenni. Max a másik irányba. Húsz centivel… hm… beljebb. Az most sokkal jobban esne.

Kösz, Brian. Tényleg. Mindent.

-       Mit? A nevét? Hogy kicsoda? Nem számít. – vonom össze a szemöldököm én is.

Nem reklámozom soha, hogy kivel fekszem le, gondolom ő sem teszi, ez azért a mi köreinkben elég érthető. Ezért nem neheztelhet rám.

Visszalépek hozzá, és egyik kezét megpróbálom megfogni. Persze nem hagyja.

-       Hogyne számítana. – emeli fel a hangját egy leheletnyit – Nyilvánvaló, hogy nem adtam volna tovább. De honnan tudtad például, hogy nem ismerem?

Megvonom a vállam. Végül is, jogos. Lehettek volna a dologból kellemetlen szituációk, ha ismerik egymást, ami a szakmánkban sanszos is lehetett volna akár. De azért egy-két kellemetlen szituáció még nem a világ. És ez valószínűleg kiderült volna már tegnap, mikor Briannel találkoztam. Amiről persze Adam nem is tud. És nem is fog.

-       De nem is ez a lényeg. – pillant félre egy másodpercre – A napnál is világosabb, hogy teljesen, totálisan odáig vagy érte még mindig. – szegezi nekem újra villámló tekintetét.

Nyitnám a számat, nem letagadni, inkább csak megvédeni magamat, hogy én ezt próbáltam már többször közölni vele. És hogy próbálkozom, minden erőmmel, de nem egyszerű.

Nagyjából tudja, mit akarok mondani, így belém fojtja az el sem kezdett védekezést.

-       Rendben. Mondtad, hogy nem vagy túl rajta. Elfogadom. Bár szerintem a kettő nagyon nem ugyanaz, itt nem árnyalatbeli különbségekről van szó, hanem nagyságrendekről, de rendben, soroljuk ezt is a lényegtelen kategóriába. – hirtelen felemeli a tekintetét, és beleszúrja az enyémbe – De hogy miért mondtad azt, hogy a szexen kívül másra nem kellettél neki, azt bárhogy is próbálom, nem tudom megérteni. A bolond is látja, hogy törődik veled. Három perc alatt sikerült levágnom. Szóval vagy van valami nagy gond a fejeddel, ha te ezt nem vagy képes észrevenni, vagy egyszerűen csak szórakozol velem, hülyét csinálsz belőlem sorozatosan. – egyre dühösebb a hangja.

-       Nem szórakozok veled. Fontos vagy nekem. – suttogom megsemmisülten – Ölelj meg, kérlek. – nyafogok, mint egy kisgyerek, és újra szorosan mellélépek.

Szükségem van rá. Kell az én Brian-mentes övezetem. Ha ő nincs nekem, mi fog visszatartani attól, hogy nyüszítve rohanjak vissza Brianhez, és tovább kínozzam magam mellette?

-       Nem. Nem játszom ezt tovább. Elmegyek. – rázza a fejét – És most nem akarom, hogy vissza gyere. Ne hívj. Semmilyen indokkal. Nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz. Végeztünk. – mondja keményen, én pedig kétségbeesetten utána vetem magam.

-       Várj. Kérlek. – kapaszkodok két kézzel a bőrdzsekije elejébe – Nem akarom, hogy elmenj! – orromat a nyakához dörgölöm.

Imádom az illatát. Egy gyenge pillanatra úgy tűnik, mintha engedne nekem, ajkaimmal is épp érnék hozzá, de aztán újra csak a vállaimnál fogva tesz arrébb. Mint egy csomagot.

Rám néz, szigorú tekintettel, ellentmondást nem tűrve, és mintha nem is érdekelné, hogy csorognak a forró könnyek lefelé az arcomon. Máskor letörölte volna őket. Most meg egyszerűen csak félrenéz.

-       Ne aggódj, tőlem senki nem fog megtudni rólad semmit. Ég veled. – mondja határozottan, és kilép az ajtómon.

Lecsúszok a fal mellett a padlóra. Összegömbölyödve zokogok. Valójában azt sem tudom, melyikük miatt. Tegnap még tudtam. Akkor Brian miatt sírtam álomba magam. Összetörtem a találkozásunk után. De az semmi volt a ma estéhez képest. Most az egész világom összeomlott.

Igen, a tegnap este is összetört, de Adamnek percek alatt sikerült összeraknia a darabjaimat.

Amikor tegnap Brian megérintett, meg kellett erőszakolnom az elmém. Elképzeltem, hogy fagyos hideg van, az óceán közepén állok, papírvékony jégen, és ha csak megmoccanok, beszakad alattam, és eltűnök a sötéten örvénylő semmiben. Aztán amikor a közelségétől már annyira éreztem a forróságot, hogy képtelen voltam fagyot erőszakolni az agyamra, próbáltam elhitetni az vele, hogy egy aprócska szikla van csak a talpaim alatt, körülöttem folyik a vulkánból előtört láva, és bármerre is tennék egyetlen lépést is, elevenen elégetne.

Ezek a képek mentettek meg attól, hogy erőtlenül hulljak térdre Brian lábai előtt, hogy mint valami kocsonyás zselészörny, folyjak szét az érintésétől a padlón, a nadrágja szárát markolva görcsösen, és kétségbeesetten könyörögjek neki, a fél életemet felajánlva, hogy érintsen meg újra.

Hazudtam neki. Azt éreztettem vele, hogy együtt vagyok Adammel. Pedig az a kapcsolat sem volt kevésbé kifordított, nyakatekert, és az elejétől fogva elrontott, mint a mienk. Valójában még csak kapcsolatnak sem nevezhető egyik sem, ha a nagykönyvet nézzük.

A Shannonnal való beszélgetésem után napokig nem kerestem Adamet. Nem volt könnyű, de távol tartottam magam tőle. De ahogy a mosdóban rám tört Brian, azonnal eszembe jutott az, hogy bárcsak ott lenne, és fogná a kezemet, erőt adna, és nem egy gyenge punci nézne farkasszemet az ex-szeretőjével, akinek az érintéséért még mindig bármit a tűzbe dobna, de akinek, bár mindennél jobban szeretné, mégsem adhatja oda magát többé, a saját elmeállapotának épségére való tekintettel. Távol tartottam magam Adamtől, de az egész addig tartott csak, míg mindennél jobban nem éreztem újra, mennyire őrülten kell nekem a Brian-mentes övezetem, mennyire szükségem van rá. Bármit megadtam volna érte.

Újra nem tartott tovább az egész „most már tényleg vége” dolog egy hétnél. Mint legutóbb. Vajon az önzőség vagy az odaadás volt bennem nagyobb, amiért mindig visszamentem hozzá? Nem akarom kimondani. Bár tudom jól.

Bármire megesküszöm, hogy valóban kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy igazán bármit megadjak neki. Milyen ironikus, hogy elment, épp miután döntöttem végre. Eldöntöttem, hogy elnyomok magamban mindent, ami Brian felé húz, és a legjobb orvosságot fogom szedni, ami létezik ellene: az Adam nevűt. A szándékom, hogy még az eddigieknél is több időt töltök majd vele, nem csak az éjszakákat, hanem minden szabadidőmet, hogy megpróbálom tényleg boldoggá tenni, amennyire tőlem telik, már semmit nem ér, huszonnégy órát sem volt életben. Elment. Már nem kell neki, amit adhatok. És persze egy pillanatig sem hibáztathatom érte.

Hagytam, hogy megcsókoljon az utcán. Kívül-belül remegtem. Egyrészt a csókjától, másrészt attól, hogy nyilvános helyen vagyunk. Az egyik jéghideg, a másik tüzes remegés. De túl akartam tenni magam a félelmeimen. Hagytam, és minden pillanattal egyre jobban élveztem. Nem gondoltam bele abba, hogy nem csak idegenek láthatnak, hanem bárki. Például Brian? Ő sosem jutott volna eszembe. Főleg a tegnapi nap után. És még mindig nem tudom, miért volt itt. Valószínűleg soha nem is fogom megtudni.

Magam köré fonom a karjaimat, fejemet a hűvös falnak döntöm. Tényleg nem vagyok túl rajta. És talán ez az első, hogy ezt így ki tudom mondani, még akkor is, ha csak saját magam előtt, a falaknak, de igen, bármennyire is próbálok tenni ellene, őrülten szerelmes vagyok belé. A kettő nem ugyanaz? Valóban. Hiába próbáltam elhitetni magammal.

Nem hazudtam Adamnek. Nem kínoztam volna vele szándékosan. Magamnak hazudtam. És ezért nem fognak már soha rám mosolyogni azok a gyönyörű szemek, nem fogom hallani a tanár bácsis dorgálását, ha incselkedve elvetem a sulykot, ezért nem fog a fülembe suttogni érzéki hangon, a legédesebb őrületbe kergetve vele, ezért nem fogja a lepedőm markolva a számba nyögni a nevem. Soha többé.

Elvesztettem, mert nem volt bátorságom igazán megkapni őt. Ugyanúgy, mint Briant, őt sem volt soha merszem igazán magamnak követelni.

Semmiből nem tanulok. Gyáva vagyok. Gyáva, aki nem is érdemli meg, hogy egy kicsit is köze legyen a megfoghatatlan, talán nem is létező, ámde mindenki által élethosszig kétségbeesetten kergetett boldogság nevű fogalomhoz.

A kezemben tartottam a világ legnagyobb kincseit, és némán néztem végig, ahogy elporladva kifolynak az ujjaim közt. Egyik a másik után.

THE END

...

...

...

...

...

... vicceltem :D