You always want the one (you can't have) (5. fejezet)

Uh, ez a következő pár fejezet (igen, többet írtam párhuzamosan... hogy én hogy utálom magamat az ilyenek miatt... önszívatás) nehéz szülés volt.
Itt egy rövidke, aztán most majd jön még pár, viszonylag (magamhoz képest) gyorsan ;)

 

 

5. fejezet

Jared’s POV

„Ne haragudj, kérlek. Nem vagyok hozzászokva, hogy FELNŐTT férfivel randizok. Remélem megbocsátasz :(” – jön az SMS még a reptéren.

Sokáig nem bírta csendben. Az egész napos futkosás közepette nem igazán volt időm rajta agyalni. De legalább ilyenkor Brianen se. Már csak ezért is szeretem a hajtós napokat. És ezekből most lesz két hétnyi. Megváltás.

Most mihez kezdjek ezzel a kis hülyével? Az egyetlen bűne, hogy velem akar lenni. Persze attól még nem kéne gyerekesen viselkednie, de nem tudok haragudni rá. És mivel kettőnk közül én vagyok a "felnőtt", majd helyre teszem, ha kell. Csak annyi kell, hogy nem engedem a félméteres közelembe, amíg helyre nem tettem. Csak távolról, igen, úgy menni fog.

Tény, hogy felbosszantott reggel, és vannak dolgok, amikről nem ugyanúgy vélekedünk, de még mindig messze ő a "leg-", minden téren, ha tényleg férfit akarok. Amiben még mindig nem vagyok biztos. Bár valahogy mostanában nőt sem igazán akarok… talán kolostorba vonulok…

Mindenesetre nem válaszolok neki. Felszállok a gépre, emésztgetem még magamban egy kicsit.

Vagy inkább végigalszom azt a négy órát. Nagyon rám férne.

Végül tényleg úgy alakul, hogy néhány óra múltán elbaltázott egy álomból ébresztget a stewardess. Egérfejű Briant üldöztem én, macskafejjel, engem pedig Adam, kutyafejjel. Elég beteg. Jobb, ha nem beszélek róla senkinek, mert még a végén bezáratnak… pedig lehet, hogy tényleg nem ártana egy pszichiáter.

Összeszedem a cuccom, holdkórosan lebattyogok a gépről, és beülök egy taxiba.

„Nemrég szálltam le. Taxiban a hotel felé. Megbocsátok. Egy feltétellel: kibírod, hogy két hétig nem tervezel mexikói nyaralást ;)” – küldöm a jól elkésett választ már csaknem az éjszaka közepén.

„Ígérem :) Bár már most hiányzol :(”

Na jó, ez a szájber udvarolgatás az, ami nekem nem megy.

„Utálok pötyögni. Holnap este felhívlak, ha emberi időben végzek. Jó éjt!”

„Jobb volt, míg itt feküdtél mellettem. Aludj jól, szépségem!”

Nekem ez sok. Imádnom kellene az egészet. Ehelyett miért érzem úgy, hogy utálom, amiért két nap után a tulajdonaként kezel? 

Brian sose kezelt a tulajdonaként. Ő inkább senkiként bánik velem. Elfintorodok. Valóban. Mennyivel jobb.

Eltelik két hét, őrült sok munkával, néha éjszakába nyúló esténkénti csicsergéssel. Kezdem megszokni a gondolatot, hogy Adamhez tartozom. Ehhez persze az is kellett, hogy úgy viselkedjen, ahogy ígérte, hogy ne lépje át a határt. Egyszer sem csúszik ki a száján olyasmi, hogy azonnal repülőre ül, hogy megdugjon. Pedig isten a tanúm rá, már egy hét után ott tartottam, hogy még egyszer nem leszek képes azt mondani neki, hogy maradjon otthon.

Szeretem a hangját hallgatni, ahogy elringat éjszakánként, megnyugszom tőle. Hallgatom, ahogy elmeséli, mi történt vele aznap. Vagy amikor azt fejtegeti, mit tenne velem, ha ott lennék. Szeretem hallani, amikor reszketve felsóhajt, ahogy magához nyúl, amikor azt súgja, bárcsak én érinteném meg. Szeretem a hangját, amikor elélvez, pillanatok alatt engem is átlendítve vele a határon. Szeretem, amikor fáradtan a fülembe suttogja, hogy „jó éjt, angyalom”, és azt, hogy szinte azonnal elalszom tőle.

Napközben a munka, esténkén Adam az, ami eltereli a figyelmem Brianről. Nem emlékszem arra, volt-e két ilyen hét az elmúlt években, amikor szinte alig gondoltam rá. Néha persze eszembe jutott, de az őrült vágyat, hogy most azonnal kell nekem, bármi áron, nem éreztem, egyetlen pillanatra sem. Egyre inkább hiszek abban, hogy Adam jót tesz nekem. Pedig most nincs karnyújtásnyira tőlem, több ezer kilométer választ el minket.

Valamiféle boldogság van a szívemben, ahogy két hét múltán pakolom be a bőröndöm, hogy hazarepüljek végre. Hiányzik a lakásom, a dolgaim, a saját fürdőkádam, a saját kávéfőzőm, a saját ágyam. Adam ágya. Adam karjai. A szemei. Az ajkai. Minden testrésze… basszus… szexhiányom van…

Bedobálom a maradék cuccot, anélkül hogy rendet tennék köztük, és idegesen csukom be magam után a hotelszobám ajtaját.

Indulás előtt épp írnék még egy üzenetet a bátyámnak, amikor felvillan Adam neve a kijelzőn.

"Legszívesebben rohannék érted a reptérre."

Az első pillanatban mosolyognom kell. Aztán rám tör valami sokkal kellemetlenebb érzés. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, nem tenné meg, nekem mégis elkezd járni az agyam. Jogom van nekem ezt tenni vele? Arra kényszeríteni, hogy bújjon vissza a sötétbe, amikor imádja a napfényt? Annyi biztos, hogy nem lennék képes feldolgozni, ha holnap minden cikk, pletyka, netes bejegyzés rólunk szólna. Nem tudom az okát, egyszerűen csak azt érzem, nem vagyok rá felkészülve. De ami egy kicsit még jobban elszomorít, hogy úgy érzem, talán soha nem is leszek, nem is akarok felkészülni rá. Önzőség minden, amit Adammel tenni tervezek. Talán én sem vagyok jobb, mint Brian. Ugyanúgy nem törődöm azzal, mi kell a másiknak. Az ágyban talán megadom neki, ami kell, de máshol?

"De jó fiú vagy, így visszafogod magad. Estig. :)" – küldöm a pajzánnak szánt választ gyorsan, de a rossz szájíz marad. Persze megígértem, hogy este elmegyek hozzá, és ha két hetet kibírt, még pár órát ki fog. De utána mi lesz? Holnap, jövő héten, vagy egy hónap múlva. Amikor majd elkezdi érezni, hogy ő nem ezt akarja. Nem így. Szabad, ezt tudva, fejest ugranom ebbe az egészbe?

Egész úton ezen jár az agyam, most egy percet sem tudok aludni a repülőn. Aztán ahogy hazaérkezem, szerencsére van elég dolog, ami eltereli pár órára a gondolataimat, de amint elindulok hozzá, újra rám tör a kétség. Az volt a szándékom, hogy ezt megbeszélem vele, azonnal, ez nem várhat. De amint belépek az ajtaján, egyetlen szót sem szólok, a nyakába vetem magam, a karjaiba kap, és csak csókol, hang nélkül, szenvedélyesen.

-       Istenem… végre… – suttogja, és lassan lehúzza rólam a ruháimat, miközben visszatapasztja ajkait az enyémekre.

Egyetlen pillanatig sem ellenkezem. Lehunyt szemmel élvezem a kezei, a szája érintését. Őrült lassú, és kínzóan szenvedélyes szeretkezés, amivel eltelik az este, és észre sem vesszük, hogy lassan hajnal lesz. Órák teltek el egyetlen szó nélkül. A terveim mind szertefoszlottak egyetlen érintésére.

A következő egy hét, látszólag teljes egyetértésben telik el, kínos tökéletességben. Valamiért amint belépek az ajtaján, minden egyes alkalommal elfelejtem megemlíteni neki, ami mardos napközben, amikor ő nincs velem, és az agyam jelentősen nagyobb hányada működőképes. Egyszerűen ha mellettem van, ha hozzámér, akkor úgy tűnik, minden úgy jó, ahogy van. Egy ellenállhatatlan férfi, aki ködfátylat von az ítélőképességem fölé. Aztán amikor nappal kilépek egyedül az utcára, és az őszi szél lehűti egy kicsit a fejemet, akkor kezd tisztulni a kép, és eszembe jut, mennyire nem tökéletes ez így. Próbálok minél többet dolgozni, csak hogy ne gondolkozzak napközben, esténként pedig vele lenni, mert akkor ő nem enged gondolkodni. Minden percet élvezek, amit vele töltök, és minden perc kín, ami nélküle vánszorog el mellettem. Ez a körforgás emészt nap, mint nap.