5. fejezet
Jared’s POV
„Ne haragudj, kérlek. Nem vagyok
hozzászokva, hogy FELNŐTT férfivel randizok. Remélem megbocsátasz :(” – jön az
SMS még a reptéren.
Sokáig nem bírta csendben. Az egész
napos futkosás közepette nem igazán volt időm rajta agyalni. De legalább
ilyenkor Brianen se. Már csak ezért is szeretem a hajtós napokat. És ezekből
most lesz két hétnyi. Megváltás.
Most mihez kezdjek ezzel a kis
hülyével? Az egyetlen bűne, hogy velem akar lenni. Persze attól még nem kéne
gyerekesen viselkednie, de nem tudok haragudni rá. És mivel kettőnk közül én
vagyok a "felnőtt", majd helyre teszem, ha kell. Csak annyi kell,
hogy nem engedem a félméteres közelembe, amíg helyre nem tettem. Csak távolról,
igen, úgy menni fog.
Tény, hogy felbosszantott reggel, és
vannak dolgok, amikről nem ugyanúgy vélekedünk, de még mindig messze ő a
"leg-", minden téren, ha tényleg férfit akarok. Amiben még mindig nem
vagyok biztos. Bár valahogy mostanában nőt sem igazán akarok… talán kolostorba
vonulok…
Mindenesetre nem válaszolok neki.
Felszállok a gépre, emésztgetem még magamban egy kicsit.
Vagy inkább végigalszom azt a négy
órát. Nagyon rám férne.
Végül tényleg úgy alakul, hogy néhány
óra múltán elbaltázott egy álomból ébresztget a stewardess. Egérfejű Briant
üldöztem én, macskafejjel, engem pedig Adam, kutyafejjel. Elég beteg. Jobb, ha
nem beszélek róla senkinek, mert még a végén bezáratnak… pedig lehet, hogy
tényleg nem ártana egy pszichiáter.
Összeszedem a cuccom, holdkórosan
lebattyogok a gépről, és beülök egy taxiba.
„Nemrég szálltam le. Taxiban a hotel
felé. Megbocsátok. Egy feltétellel: kibírod, hogy két hétig nem tervezel
mexikói nyaralást ;)” – küldöm a jól elkésett választ már csaknem az éjszaka
közepén.
„Ígérem :) Bár már most hiányzol :(”
Na jó, ez a szájber udvarolgatás az,
ami nekem nem megy.
„Utálok pötyögni. Holnap este
felhívlak, ha emberi időben végzek. Jó éjt!”
„Jobb volt, míg itt feküdtél mellettem.
Aludj jól, szépségem!”
Nekem ez sok. Imádnom kellene az
egészet. Ehelyett miért érzem úgy, hogy utálom, amiért két nap után a
tulajdonaként kezel?
Brian sose kezelt a tulajdonaként. Ő inkább senkiként bánik velem.
Elfintorodok. Valóban. Mennyivel jobb.
Eltelik két hét, őrült sok munkával,
néha éjszakába nyúló esténkénti csicsergéssel. Kezdem megszokni a gondolatot,
hogy Adamhez tartozom. Ehhez persze az is kellett, hogy úgy viselkedjen, ahogy
ígérte, hogy ne lépje át a határt. Egyszer sem csúszik ki a száján olyasmi,
hogy azonnal repülőre ül, hogy megdugjon. Pedig isten a tanúm rá, már egy hét
után ott tartottam, hogy még egyszer nem leszek képes azt mondani neki, hogy
maradjon otthon.
Szeretem a hangját hallgatni, ahogy
elringat éjszakánként, megnyugszom tőle. Hallgatom, ahogy elmeséli, mi történt
vele aznap. Vagy amikor azt fejtegeti, mit tenne velem, ha ott lennék. Szeretem
hallani, amikor reszketve felsóhajt, ahogy magához nyúl, amikor azt súgja,
bárcsak én érinteném meg. Szeretem a hangját, amikor elélvez, pillanatok alatt
engem is átlendítve vele a határon. Szeretem, amikor fáradtan a fülembe
suttogja, hogy „jó éjt, angyalom”, és azt, hogy szinte azonnal elalszom tőle.
Napközben a munka, esténkén Adam az,
ami eltereli a figyelmem Brianről. Nem emlékszem arra, volt-e két ilyen hét az
elmúlt években, amikor szinte alig gondoltam rá. Néha persze eszembe jutott, de
az őrült vágyat, hogy most azonnal kell
nekem, bármi áron, nem éreztem, egyetlen pillanatra sem. Egyre inkább hiszek
abban, hogy Adam jót tesz nekem. Pedig most nincs karnyújtásnyira tőlem, több
ezer kilométer választ el minket.
Valamiféle
boldogság van a szívemben, ahogy két hét múltán pakolom be a bőröndöm, hogy
hazarepüljek végre. Hiányzik a lakásom, a dolgaim, a saját fürdőkádam, a saját
kávéfőzőm, a saját ágyam. Adam ágya. Adam karjai. A szemei. Az ajkai. Minden
testrésze… basszus… szexhiányom van…
Bedobálom a
maradék cuccot, anélkül hogy rendet tennék köztük, és idegesen csukom be magam
után a hotelszobám ajtaját.
Indulás előtt
épp írnék még egy üzenetet a bátyámnak, amikor felvillan Adam neve a kijelzőn.
"Legszívesebben
rohannék érted a reptérre."
Az első
pillanatban mosolyognom kell. Aztán rám tör valami sokkal kellemetlenebb érzés.
Tudom, hogy nem gondolta komolyan, nem tenné meg, nekem mégis elkezd járni az
agyam. Jogom van nekem ezt tenni vele? Arra kényszeríteni, hogy bújjon vissza a
sötétbe, amikor imádja a napfényt? Annyi biztos, hogy nem lennék képes
feldolgozni, ha holnap minden cikk, pletyka, netes bejegyzés rólunk szólna. Nem
tudom az okát, egyszerűen csak azt érzem, nem vagyok rá felkészülve. De ami egy
kicsit még jobban elszomorít, hogy úgy érzem, talán soha nem is leszek, nem is akarok felkészülni rá. Önzőség minden,
amit Adammel tenni tervezek. Talán én sem vagyok jobb, mint Brian. Ugyanúgy nem
törődöm azzal, mi kell a másiknak. Az ágyban talán megadom neki, ami kell, de
máshol?
"De jó fiú
vagy, így visszafogod magad. Estig. :)" – küldöm a pajzánnak szánt választ
gyorsan, de a rossz szájíz marad. Persze megígértem, hogy este elmegyek hozzá, és
ha két hetet kibírt, még pár órát ki fog. De utána mi lesz? Holnap, jövő héten,
vagy egy hónap múlva. Amikor majd elkezdi érezni, hogy ő nem ezt akarja. Nem így. Szabad, ezt tudva, fejest ugranom
ebbe az egészbe?
Egész úton ezen
jár az agyam, most egy percet sem tudok aludni a repülőn. Aztán ahogy
hazaérkezem, szerencsére van elég dolog, ami eltereli pár órára a gondolataimat,
de amint elindulok hozzá, újra rám tör a kétség. Az volt a szándékom,
hogy ezt megbeszélem vele, azonnal, ez nem várhat. De amint belépek az ajtaján,
egyetlen szót sem szólok, a nyakába vetem magam, a karjaiba kap, és csak
csókol, hang nélkül, szenvedélyesen.
-
Istenem… végre… – suttogja, és lassan
lehúzza rólam a ruháimat, miközben visszatapasztja ajkait az enyémekre.
Egyetlen pillanatig sem ellenkezem. Lehunyt
szemmel élvezem a kezei, a szája érintését. Őrült lassú, és kínzóan
szenvedélyes szeretkezés, amivel eltelik az este, és észre sem vesszük, hogy
lassan hajnal lesz. Órák teltek el egyetlen szó nélkül. A terveim mind
szertefoszlottak egyetlen érintésére.
A következő egy hét, látszólag teljes
egyetértésben telik el, kínos tökéletességben. Valamiért amint belépek az
ajtaján, minden egyes alkalommal elfelejtem megemlíteni neki, ami mardos
napközben, amikor ő nincs velem, és az agyam jelentősen nagyobb hányada
működőképes. Egyszerűen ha mellettem van, ha hozzámér, akkor úgy tűnik, minden
úgy jó, ahogy van. Egy ellenállhatatlan férfi, aki ködfátylat von az
ítélőképességem fölé. Aztán amikor nappal kilépek egyedül az utcára, és az őszi
szél lehűti egy kicsit a fejemet, akkor kezd tisztulni a kép, és eszembe jut,
mennyire nem tökéletes ez így. Próbálok minél többet dolgozni, csak hogy ne
gondolkozzak napközben, esténként pedig vele lenni, mert akkor ő nem enged
gondolkodni. Minden percet élvezek, amit vele töltök, és minden perc kín, ami
nélküle vánszorog el mellettem. Ez a körforgás emészt nap, mint nap.
Nagyon nagyon jó lett!!! Nagyon tetszett, köszi, hogy ilyen gyors vagy! :)
VálaszTörlésKöszi szépen :) Ha minden jól megy, holnap akár már egy következő rész is lesz ;)
TörlésAhh én az előző kommentjeit olvasva elkönyveltem a hétfőt, hát milyen jól tettem, hogy mégis felnéztem. :D Nagyon jó! Bár ahogy pimasz Briant írod imádom, de esküszöm remekül írod Jaredet, és Adam olyan éédes. :)) Egyre közelebb hozod őket, én meg egyre kíváncsibb vagyok, hogyan "rondít bele" később Brian. :)) Juppii alig várom a következőt! :))
VálaszTörlésNa akkor nézz be holnap is, ki tudja alapon... :D (Lehet mégis lesz kis időm)
TörlésÖrülök :) nem tudom, nem tudatosan írom ilyenre vagy olyanra, de épp most gondolkodtam, hogy belülről milyen picsogósnak, de valójában szenvedélyvezéreltnek írtam.. :)
Szuper volt újfent! :) Huhuu lehet, hogy ma már jön is az új? Akkor még lefekvés előtt visszanézek. :)
VálaszTörlésKöszi :) Háát úgy alakult, hogy mégsem volt ma időm. Max késő este. De inkább holnap. De biztos, hogy nem sokára :)
Törlés