You always want the one (you can't have) (7. fejezet)

Aaaahh... egyszerűen nem bírom kinyírni Adamet... 
Volt már veletek olyan, hogy teljesen más irányba kanyarítottatok egy történetet, amiről az elejétől fogva meg volt a fejetekben, hogy merre fog menni? Össze vagyok zavarodva... pont mint Jared :D 
Talán írok neki két befejezést, és mindenki választhat melyiket akarja XD (Na jó, ez csak vicc volt...)

7.Fejezet

Jared’s POV

Egy hét sem telik el, és éjszakánként már a falat kaparom az ágyam mellett, úgy hiányzik. Pár hét alatt ennyire hozzá lehet szokni ahhoz, hogy valaki fekszik melletted az ágyban? Vagy csak ő ilyen addiktív? Legszívesebben rohannék vissza hozzá, és térden csúszva esedeznék a bocsánatáért. Persze nem tehetem, azok után, amiket mondtam neki, nem lenne fair.

Emellett néha nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy ő hiányzik. Talán csak valaki. Ugyanannyiszor vizionálom magam elé azt is, hogy Brian lábai előtt könyörögök, mint ahányszor Adam lábait. Pedig Briantől aztán tényleg nincs semmi okom bocsánatot kérni. És mivel ő tojik rám, ergo hozzá nem rohanhatok, Adam viszont oda van értem, valószínűleg szívesebben vetítem ki rá ezeket az érzéseket. Talán ezért hiszem többször, hogy tényleg ő hiányzik, és nem csak valaki. 

Képzelgések, mintha csak elcseszett álmok lennének. Csak az a gond, hogy ezek a képek ébren cikáznak a szemeim előtt, szinte lehetetlenné téve a napomat. Semmivel nem tudok érdemben foglalkozni. Sokszor azon kapom magam, hogy mozdulatlanul bámulok magam elé, a szoftver pörög, de a testem nem követi. Tényleg valami nagy baj lehet az agyammal.

Egy klubban futunk össze teljesen véletlen a hatodik „szingli” esténken. Túl hamar. Még a kézlenyomata sem hűlt ki a testemen.

Kihagy a szívem egy ütemet, ahogy megpillantom, majdnem a whiskey-s pohár is a földön landol a remegő kezemből. A pult mellett áll, lehajt egy italt, látszólag nem az elsőt, és majdnem biztos, hogy nem is a másodikat, és közben fogdossa valami fiúcskának a derekát, a füléhez hajol, fűzögeti. A srác valószínűleg még huszonegy sincs, vagy ha igen, akkor tegnap volt a szülinapja. Az apja lehetnék. Kösz a pofont, bébi.

Adamre tapadnak a szemeim, hiába is próbálok, nem tudok félrenézni. Szűk bőrnadrág van rajta, amitől rendszerint a nyálam is kifolyik. Nem csak a káprázatos feneke, az égig érő combjai is, amire még rátesz egy lapáttal egy magasabb sarkú csizmával. Hogy a nadrágja elejéről ne is beszéljek. Hogy tud ilyen jól kinézni a testére tapadva egy egyszerű textildarab? Felül mindössze egy lezser fekete inget visel, félig kigombolva. A vékony anyag átizzadtan tapad a testére. Ahogy a csatakos tincsei is az arcára. Hát ezt a látványt se nekem találták ki a jelenlegi állapotomban. Éteri. Órákig tudnám tátott szájjal bámulni. Lenézek a nadrágomra, komolyan félek, hogy feláll, már csak attól is, hogy méterekről nézem őt. Szánalmas vagyok. Mint aki hónapok óta nem szexelt.

Amikor néhány perccel később elindul a mosdó felé, követem, nem tudok parancsolni a lábaimnak, kitartóan lépdelek utána. Ahelyett, hogy használtam volna az agyam egy aprócska szegletét, és a kijáratot céloztam volna meg nagyon gyorsan, mielőtt észrevenne. Több mosdó van a szinten, így mindegyik viszonylag kicsi. Amibe bement, csak két fülkés. Benyitok, az egyik fülkéből épp kijön egy újabb babaképű srác, a másik tárva-nyitva.

-       Kifelé. – parancsolok a fiúra, aki azon van, hogy kezet mos.

Nem mer ellentmondani, futtában szárítás helyett megrázza a vizes kezeit. Ijesztő lehetek. Biztos ennek is az apjára hasonlítok.

Adam rám néz. Észre sem vett eddig. Kérdőn felhúzza egyik szemöldökét.

Megragadom az inge elejét, és nekilököm az ajtónak. Belemarkolok a hajába, és lehúzom magamhoz, rátapadok a testére, és szájon csókolom. Durván, követelőzőn. Mintha lenne jogom bármit is követelni tőle. Persze az a néhány pohár ital, amit már ledöntöttem, megteszi helyettem.

-       Dugj meg. – sziszegem a fogai közé.

A tenyeremmel a mellkasát kutatom, az izmait masszírozom, nem sokat hagy a képzeletre ingének leheletvékony anyaga, a mellbimbója kemény az ujjaim alatt, gátlástalanul nyögök a szájába, és feszítem a csípőmet a combjának, őrülten hiányzik a teste az enyémen, a súlya, amivel a matracba présel.

Aztán megragadja a hajamat és elránt a szájától. Hátrafeszíti a fejemet. Azt kívánom, bárcsak végignyalna az így felkínált nyakamon, harapjon, szívjon, faljon fel.

-       Velem senki nem szórakozhat. – morogja.

Erőszakkal megfordít, arccal az ajtónak nyom, és nekem támaszkodik, beszorít. Fáj. És imádom. A farkát a fenekemnek nyomja. Kőkemény, már csak ennyitől is. Belenyögök az arcomnak feszülő fába.

Nem pont így értettem, hogy itt és most dugjon meg, a vécében. De valójában ebben a pillanatban ez sem érdekelne, azt tesz velem, amit csak akar.

A hajam a kezére csavarva, feszül a fejbőröm, arca a nyakamban, érzem a bőrömön, milyen gyorsan lélegzik. Libabőrös lesz tőle az egész testem. Hezitál. Aztán lassan kifújja a levegőt, és lazít a szorításán a hajamban.

-       Mit keresel itt? – súgja végül halkan, homlokát a tarkómnak döntve, egy kicsit lehűtve vele.

-       Amit te. – nevetek fel feszülten.

-       Én inni jöttem. Baszni. Felejteni. – jelenti ki, mérhetetlen keserűséggel a hangjában.

-       Ne haragudj. – nyögöm, és megfordulok az ajtó lapja és a teste között, hogy a szemébe nézhessek, hátra simíthassam a haját – Sosem akartalak bántani. – lesütöm a szemeimet – És most újra itt vagyok, és bántalak… – suttogom magam elé beismerve.

-       Azt akarod, hogy dugjalak meg, aztán elmész? Ennyi? – kérdi indulatosan, aztán frusztráltan felkacag – Végül is tök mindegy kit dugok meg, ha csak ennyiről szól.

-       Nem tudom. Nem akartam. Csak megláttalak, és nem tudtam parancsolni a testemnek. – vallom be őszintén, és próbálok lecsúszni, elsüllyedni a földben, eltűnni a szeme elől.

-       Ennyire kívánsz? – kérdi öntelt vigyorral, de továbbra is hallom a keserűséget a hangjában, én tényleg nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki – Csak szexre kellek, hiába akarnék többet. Azt játszod, amit az exed? Miért csinálod? Hadd érezzem át, amit te éreztél?

Istenem. Összeszorul a szívem a szavaira. Hát tényleg ilyen lennék?

Itt állok a testéhez préselve, és nem tudom mi a helyes, mit kellene tennem, megcsókolni és megígérni neki, hogy minden rendben lesz, vagy még egyszer utoljára bocsánatot kérni tőle és eltűnni az életéből örökre. Az az egy biztos, hogy nem az ész nélküli szex lenne a helyes most.

-       Nem tudod, mit akarsz. – olvas az arckifejezésemben.

A kőpadlóra pillantok. Nincs szüksége válaszra. Bólint, és felsóhajt. Annak a sóhajnak felszabadítónak kellene lennie, mégsem az, érzem.

-       Töltsd velem az éjszakát, és gondolkozz holnap, ne ma. – néz a szemembe komolyan.

Néhány másodpercig csak nézem némán. Igen, akarom, és nem, nem akarom kínozni. Nincs jogom hozzá.

De a kezeim újra önálló életre kelnek, beletúrnak a hajába, a nyelvem pedig ujjongva örömtáncot jár az övével. A csípőm ringása is az agyam hatáskörén kívülre kerül újra. Egyik lábam felemelem a földről és a vádlija köré fonom, hogy még erőteljesebben magamhoz szorítsam vele. Annyira kívánom, hogy semmi más nem számít, az sem, hogy mi lesz holnap vagy holnapután, csak azt érzem, hogy most akarom őt, jobban, mint bármit.

Ekkor valaki váratlanul úgy dönt, hogy ő bizony be akar jutni ebbe a mosdóba, és akkorát lök az ajtón, hogy majdnem kiterülünk a kövön mindketten.

Nevetve húzunk ki gyorsan a helyiségből. Aztán pedig a klubból is.

-       Jack azt üzeni, ne vezess. – húzom a kocsim irányába gátlástalanul, kézen fogva, mire felnevet.

A kocsimban rám mászik, még a dudát is megnyomja egyszer a fenekével, úgy csókol tovább. Halványan átfut az agyamon valami, hogy ennek most kellene megálljt parancsolni, de nem törődők vele, nem érdekel, a hasfalamnak feszülő merev szerszáma az egyetlen, ami ebben a pillanatban érdekel, a forró tenyere az arcom két oldalán, és a sikamlós nyelve a számban. Aztán szinte átdobom az anyósülésre, a tarkója az ablaknak is koppan. Hangosan felnevet, én meg kibontom a nadrágját, és ajkaimat megnyalva, szemrebbenés nélkül benyúlok.

-       Jézusom. Mit művelsz? – néz körül tettetett pánikban, de mosolyog.

-       Nyugi, a farkad nem lesz az újságokban. Max a fejem az öledben. – dorombolom, és közben kacéran vigyorgok rá, arcommal egyre közelítve kutató kezemhez.

-       Te teljesen megőrültél. – nevet, és megpróbálja felhúzni a nadrágját.

-       Ezt teszed velem… – suttogom kéjesen – Megőrjítesz…

Egy dudaszó térít észhez. Felkapom a fejem. Nem nekünk szól, de rendesen összecsináltam magamat miatta.

-       Oké, menjünk egy kicsit nyugodtabb helyre. – vigyorgok, miközben gyorsan visszapattanok a sofőrülésbe, és rükvercbe teszem a sebváltót.

-       Mondjuk négy fal közé? – hangsúlyozza, és teljesen ledöbbenve mered rám.

-       Jaj, de begyöpösödött vagy, édesem! – nevetek rajta alkoholmámorban. 

Lehet, hogy nekem sem kellene vezetnem, de egy taxi hátsó ülését most valahogy nem érzem megfelelő opciónak. Ott sem tudnék parancsolni magamnak.

Hirtelen felhők gyűlnek ragyogó tekintete elé, megragadja a csuklómat, maga felé fordít, és tanár bácsi módra szól hozzám újra.

-       Ne hívj így. Nem, amíg nem gondolod komolyan.

Ilyenkor mindig elszégyellem magam, mint egy kisdiák, emellett rettentő mód be is pörget ez a hangnem. Bár nem hittem, hogy az izgalmi állapotomon van még mit fokozni.

-       Bocs. – motyogom, és visszahúzom a kezem, mielőtt nekitolatok valakinek vagy valaminek – Adam. – javítok magamon.

Nem sokra rá megint ott tartunk, hogy észveszejtő szex után pihegünk a párnáján. Mintha pár nappal ezelőtt semmi sem történt volna.

-       Hazudtál nekem. – kezdi egy hajtincsemmel játszadozva – A klubban azt mondtad dugni akarsz, erre idejössz, és úgy szeretkezel velem, mintha én lennék a világod közepe. És most kisétálsz, és összetöröd a szívem újra. – hajol fölém.

Nézem az arcát, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezt akarom, így, minden éjjel. Aztán reggelente összetörni a szívét. Önző vagyok.

-       Maradj. – súgja a számon, ahogy gyengéden megcsókol.

-       És törjem össze a szíved minden nap? Újra és újra? – kérdem keserűen.

-       Talán egyszer eljön a nap, amikor már nem akarod összetörni. – mosolyog rám kedvesen.

-       Most sem akarom. – fonom a karjaimat a nyaka köré, és magamhoz szorítom. 

Végigsimítok a hátizmain, ujjaim a csigolyáin szánkáznak le a derekáig. Aztán eleresztem, fáradtan megcsóválom a fejem.

-       Ha hívna, rohannál? – kérdi végül szomorúan, ám valóban kíváncsian, amikor felülök mellette az ágyon.

-       Ugyanúgy próbálnék ellenállni, mint neked. – felelem, miközben felemelem a takarót, és az ágy szélén lelógatom a lábaim – És ugyanúgy nem tudnék parancsolni a testemnek. – vallom be őszintén.

Azt hiszem itt az idő. Tényleg mennem kell.

-       Jó éjt, Adam. – adok egy futó csókot az ajkaira, végigsimítok az arcán, és elindulok haza – Ég veled. – suttogom az ajtóban, de ő ezt már nem hallja.

Nem szabad ezt még egyszer eljátszanom. Muszáj lesz elkerülnöm. Bármilyen nehéz is lesz.