You always want the one (you can't have) (6. fejezet)

És elérkeztünk végre időben arra a pontra, ahol az egész kezdődött, az a bizonyos parti az első fejezetből. 
Ne utáljatok nagyon. 

6.Fejezet

Jared’s POV

A partin, ahova mindketten hivatalosak vagyunk, udvariasságnak tűnő gesztusokat teszünk csak. Mosolyogva kezet fogunk, váltunk néhány semmitmondó szót a firkászok előtt, aztán a fotósok kérésére egymás mellé állunk néhány képre. Kellemetlen, ahogy Adam átkarol. Az utóbbi hetek történései után, nem hittem, hogy valaha kellemetlen lesz az érintése. Vörös HAZUGSÁG felirat villog a szemhéjaim mögött, akárhányszor pislogok egyet. Próbálok nem úgy ránézni, mint aki ma reggel az ő paplanja alatt ébredt, mint aki egy mosolygós csókkal köszönte meg az ágyba hozott reggelit neki, mint aki kiscicaként nyalta le a szájáról a cappuccino ott maradt habját. Próbálom magamra húzni a laza rocksztár maszkomat, de tudom, hogy nem sikerül tökéletesen. Azt mondják, jó színész vagyok, az életben valahogy mégsem sikerül sosem Oscar díjasat alakítanom. Most inkább csak próbálok túlélni. És hamar szabadulni.

Másnap persze mindenhol a képeinket látom, a pletykákat hallom, telefonhívások özönére kell válaszolnom. Rosszul vagyok az egésztől.

A továbbra is forrongó pletykák hatására persze Adam is érzi, hogy napról napra akaratlanul is távolodok el tőle, hogy lépten-nyomon azt lesem, van-e rés a pajzsunkon, hogy ha az ablakhoz közel megállva próbál megcsókolni, elhúzódok, hogy a kocsiba nem ülök be vele, mindenhova külön autóval megyünk. Már amennyit kitesszük a lábunkat kettesben a négy fal közül. Nem sűrűn. Ha mégis, alaposan körülnézek, hogy valóban egyedül vagyunk-e. Idegtépő lehet az egész velem.

Egyik reggel halkan meg is jegyzi ezt, mire még saját szememmel nézve is túlságosan felkapom a vizet. Egyszerűen elborul az agyam, üvöltözök vele, mint egy őrült. Pedig tudom, hogy nincs rá okom, hogy nekitámadjak, tudom, hogy nem kényszeríthetem ebbe bele, ebbe az önámító idézőjeles "tökéletességbe". Mégis bántom. Őt. Pedig az egészhez neki semmi köze, minden az én hibám, az én tökéletlenségem, nem az övé. Ő tökéletes. Ránézek, és nem tudok mást mondani.

Aztán este persze bocsánatot kérek az én kis tökéletességemtől, fergetegeset szeretkezünk, miután egész nap munka közben az járt a fejemben, hogy elveszíthetem. Nem akarom elveszíteni. De leláncolni is képtelen vagyok. Jár neki a szabadság. A négy fal közé nem száműzhetem örökre. Az egyetlen megoldás az lenne, ha szabadon engedném. De amilyen könnyű ezt kigondolni, olyan nehéz lenne megtenni.

Sosem kérdezett a férfiakhoz kötődő múltamról, megértette, amit még a legelején mondtam neki: nem akarok róla beszélni. Úgy gondolta, ha majd készen állok rá, biztosan elmondom. De a reggeli kirohanásom után, az esti békeölelgetés közben mégis felhozza. Engem pedig védelem nélkül érnek a kérdések.

-       Bántott valaki? – kérdi gyengéden, miközben mutatóujjával az arca felé emeli a tekintetem a mellkasáról – Megalázott? Kellemetlen helyzetbe hozott? Vagy miért tiltakozol ennyire az ellen, hogy megpillantsák a valódi éned egy icipici darabját? Nem kell odadobnod a testedet a farkasoknak. Csak húzd ki magad, és nézz a szemükbe büszkén. Aztán pedig magasról tegyél a véleményükre. Jó érzés, hidd el. – mosolyog, és közben cirógatja a lapockámat.

Fekszem a mellkasán, hallgatom a szívverését, és közben a fülemben dobog a sajátom, egyre gyorsabban és gyorsabban, néhány másodperc alatt már ott tart, hogy kettőt ver, amíg az övé egyet. Hát ez remek, néhány szó, és pánikroham közeli állapotba kerülök. Végül felemelem a fejem, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni.

-       Álljak ki az emberek elé, vonjam meg a vállam, és mondjam, hogy igen, biszexuális vagyok? – még őelőtte kimondva is beleremegek – Nincs hozzá közük, Adam. – jelentem ki határozottan, és felülök mellette az ágyon.

-       Így nem lehet élni, szívem. – feleli aggódón, és ő is felkönyököl – Vagy legalábbis nagyon nehéz. Higgy nekem.

-       Látod… nem illünk össze… – súgom lemondóan, és egy fájdalmas mosoly fut át az ajkaimon, ahogy törődőn hátrasimítom a haját.

Vajon most jött el, hogy ideje továbbállnom, és visszaengednem a vadonba ezt a gyönyörű párducot? Egyszer eljön. Megszelídíteni nem tudom, és nem is akarom.

-       Ne mondd ezt. – közelebb húz, szorosan magához ölel – Megteszem érted. Csak próbállak meggyőzni arról, hogy másképp jobb lenne neked is. Nem kényszeríteni, meggyőzni. Nem ugyanaz.

Rámosolygok és gyengéden megcsókolom. Miért ilyen ellenállhatatlan?

-       Mesélj a régiekről. – kéri, és közben erősen tart a karjai közt, nehogy elmeneküljek.

-       Nincs miről mesélni. – nevetek fel frusztráltan – Volt néhány srác, akivel jó volt szórakozni, de valójában sosem feküdtem le velük, csak amolyan… iskolás dolgokat műveltünk…

Elkerekednek a szemei, felhúzza a szemöldökét, és idétlenül vigyorog.

-       Nem, szívem, ne haragudj, de nem adod be nekem azt, hogy én voltam az első. Ahogy bántál velem, kezdetektől… – egy ideges, rövid nevetést hallat – Kizárt. – tátott szájjal néz, és hitetlenkedve csóválja a fejét.

-       Második. – felelem félrepillantva.

Rám tör Brian hiánya. Eszembe jut a nevetése, a kacér pillantásai, a sürgető érintése, a sóhajai… kétségbeesett ÉN, aki egy csettintésére rohan, és térdre borul előtte.

-       Mi történt vele? – kérdi halkan.

-       Semmi. – nevetek fel – Él és virul. Nélkülem.

Nem érti a válaszom, kérdőn nézi az arcom, miközben, talán idegességében, hüvelykujjával apró köröket ír le a derekamon.

-       Nem kellettem. Ennyi. Csak szexre. – vonom meg a vállam – Jó két évembe került elfogadnom, hogy ez így talán nem a legjobb nekem. Néhány hónapja már, hogy nem láttam. – elhúzom a szám szélét – Beszélhetnénk másról?

Nem kellettem. Nekem viszont kellett volna. Látja rajtam. De nem meri mondani, nem meri tovább firtatni. Tudom, hogy azt is látja, nem vagyok túl rajta. Nem hülye. Épp ezért nem akartam beszélni róla.

Nem tudom, miért teszem, de aznap este nagy könnyelműen még azt is megígérem neki, hogy nem csinálok problémát belőle, ha meglátnak vele. Hogy ha valakinek nagyon szeretné, elmondhatja, hogy összebarátkoztunk azután a parti után. Persze határozott hangsúllyal a „barátság” fogalmon.

Erre nagy boldogságában felpattan, telefonál, és elvisz vacsorázni. Nem pont így értettem, de nincs bátorságom visszakozni. Feszengek egész este. Úgy kell tennem, mintha újdonsült barátok lennénk, mintha látszólag felületes csevejt folytatnánk. Lepleznem kell, hogy minden éjszakámat az ő ágyában töltöm, hogy minden reggel az ő illatába burkolózva ébredek. Pont, mint azon a partin pár napja, ahol kezdett a csodás üvegpalota hajszálrepedésekkel teli lenni. Vajon mikor dől váratlanul össze, és omlik a fejemre? Utálom ezt az egészet, azt hogy másnak is köze kell, hogy legyen hozzánk.

Mennyivel könnyebb volt minden Briannel. Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom gondolni róla.

*

Több, mint egy hónapja ismerem már Adamet, amikor egyik este érzem, hogy nagyon feszült. Az is megfordul a fejemben, hogy inkább haza megyek. Mintha nem akarna velem lenni. Vagy leginkább senkivel. Végül is megértem, minden este itt lebzselek. Talán sok már. Tény, hogy sosem volt még ilyen.

Amikor rákérdezek, mitől ilyen nyugtalan, először nem akar beszélni róla, nem akar a „gondjaival terhelni”, aztán mikor észreveszi, hogy magamra veszem, hogy azt képzelem, én vagyok az oka, mosolyogva magához ölel, és percekig csókol, hogy elfelejtsem a hülye elméletem.

Aztán vacsora közben végül mégis elmeséli, hogy az egyik kollégájával vannak problémák. A srác nem hajlandó azt csinálni, amit kér tőle. Kirúgni viszont nem akarja.

-       Dugd meg. – vonom meg a vállam vigyorogva, miközben a maradékot pakolom be a hűtőbe – Adam varázspálcája csodákra képes, kezes bárány lesz… – magyarázom vidáman.

De hamar lehervad az arcomról a mosoly, amint ránézek, szemei elsötétülnek, látom, hogy a keze ökölbe szorul, és feldúltan ugrik fel a székéből. Gratulálok, Jared. Mintha eddig nem lett volna elég zaklatott.

-       Ezt mégis hogy gondoltad?! – mordul rám fölém magasodva.

-       Csak… vicceltem… – hebegem – Ne harapd le a fejem.

Esküszöm, majdnem hogy félek tőle. Odalép hozzám, és megragadja a vállaimat. Lábával bevágja a hűtő ajtaját, megcsörrennek az üvegek az ajtórekeszben, és idegesen nekilök a mosogató szélének. Az arcomtól centikre sziszeg, érzem az orromon a lélegzetét, szinte eszelős a tekintete, ahogy lenéz rám.

-       Te így oldod meg a problémáid?

-       Adam, eressz el. – kérem halkan, nyugodtságot színlelve, nem mutatva, hogy kicsit azért összecsináltam magam tőle – Légy szíves. – teszem hozzá, mire hirtelen teljesen visszaváltozik az arca. Mintha zavarba is jönne saját magától.

Huh. Telihold van, és majdnem kiugrasztottam a vérfarkast, vagy mi?

-       Ne haragudj. – suttogja, és lesüti a szemeit, kezei élettelenül hullanak le a teste mellett.

Ellépek mellőle, óriási szemeket meresztek rá, és beindulnék a nappaliba, de elkapja a könyökömet. Gyengéden magához húz. Hagyom, bár nem csinálok belőle titkot, hogy nem szívesen.

-       Fáj? Nem akartam… – motyogja.

-       Azért annyira nem vagyok nyápic, hogy egy ilyesmi fájjon. De megijesztettél. Vagy inkább megleptél. Nem kellemesen. – vádlom, derekasan állva a tekintetét.

-       Nem akarok mással lenni. – jelenti ki – És azt sem akarom, hogy te mással legyél. – próbálja magyarázni a reakcióját a kijelentésemre.

Remek. Mindjárt megkéri a kezem. Nagyot nyelek, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Éjszakánként szex, nappal nem vagyunk szerelmesek. És pont.

-       Nem emlékszem, hogy örök hűséget fogadtunk volna egymásnak, Adam. – ráncolom össze a homlokom – Reggelente maximum az aznap estére ígérek bármit is. – oktatom ki erélyesen.

-       Szeretlek. – veti közbe váratlanul, magához ránt, és szájon csókol.

Nem tudok kitérni előle. Lebénít. Aztán persze amikor már a nyelve a számban van, akkor már nem is próbálok. Elgyengít, megőrjít, hipnotizál, átprogramozza az agyam. Ha így csókol meg, nincs szabad akaratom. Márpedig arra most nagy szükségem lenne, épp most próbáltam volna közölni vele, hogy ezt a színjátékot be kell fejeznünk.

Végül valami megmagyarázhatatlan erő száll meg, és sikerül eltolnom magamtól.

Nem szabadott volna kimondania ezt a szót.

-       Nem akarom, hogy ezt mond. Nem akarom, hogy szeress. – lépek hátrébb zihálva, óriási szemeket meresztve rá, folyamatosan ingatva a fejemet.

-       Elkéstél, szívem… – suttogja szomorúan.

-       Nem tudom ezt tenni veled, Adam. – kinyújtott karral ügyetlenül megsimogatom a vállát – Neked ez így nem jó. Tudom. – egyre halkabban jönnek ki a szavak a torkomból.

-       Ne mondd, hogy miattam akarsz szakítani. Hogy nekem nem jó. Vállald fel, hogy te vagy az oka! – mondja halkan, de annál hangosabban visszhangoznak a szavai a fejemben. Mindketten tudjuk jól, hogy igaza van.

-       Én vagyok. – nyögöm – És… ő… is… – mondom ki magamat is meglepve, nem kell hozzá név, hogy mindketten tudjuk, ki az az ő – Nem vagyok túl rajta, Adam. – ingatom a fejem szomorúan – Ami csak szórakozásnak indult, az mára már ijesztően komoly kezd lenni. Nem tehetem ezt veled, nem csinálhatok úgy, mintha minden rendben lenne. Nem tudlak így boldoggá tenni. Bármennyire is szeretnélek. Amíg ő itt van a fejemben, addig képtelenség… – hátrálok.

-       Segítek túl lenni rajta… – súgja az utolsó erejével, nedvesen csillognak a szemei. Én csak a fejem rázom egyre hevesebben, és érzem, hogy az én szemeimet is lassan kezdi csípni valami.

-       Nem. – formálom a szót az ajkaimmal. Talán hang nem is jött ki a torkomon.

-       Akkor türelmes leszek. Egyszer túl leszel rajta. – próbálkozik kétségbeesetten.

-       Nem! – kiáltok fel.

Nem hagyom, hogy várjon rám, ez a legnagyobb őrültség, ha szakítás helyett ígérget, vagy hiteget az ember. Visszasietek hozzá, megragadom a két kezemmel az arcát, és erőszakosan megcsókolom, még egyszer utoljára.

-       Szeress bele valakibe, aki boldoggá tud tenni. Megérdemled. – nézek mélyen a szemébe, talán hipnotizálni próbálom, hogy jól jegyezze meg ezeket a szavakat.

Azután a szobába rohanok, összeszedem a dolgaim, és amilyen gyorsan csak tudok, eltűnök. Félek, hogy hozzámér, félek, hogy megölel, hogy mélyen a szemembe néz, és elgyengít. De nem teszi, csak távolról figyeli némán, ahogy kisétálok.