You always want the one (you can't have) (9. fejezet)

Itt van végre Brianem... amikor elkezdtem, nem hittem, hogy a 9.fejezetig kell eljutnom, hogy újra vele írjak. 
Olvassátok, szeressétek, véleményezzétek! Puszi nektek! :)

9.Fejezet

Brian’s POV

Újra itt vagyok egy kötelező partin. Komolyan mondom, az első egy-két év után, amikor még látsz bennük élveznivalót, már csak tortúra az ilyen. Szerencsére nem nagy parti, ami erősen táplálja a reményt bennem, hogy nagyon hamar leléphetek. Sokszor már inni sincs kedvem az ilyen helyeken. Általában csak leülök egy sarokba valakivel, aki ugyanúgy rühelli az ilyesmit, vagy mint jelen esetben is, sétálgatok körbe-körbe egyedül, lehetőleg minél gyorsabban elütve a kínzásra kijelölt időt.

Amióta megláttam Jaredet Lamberttel, ráérős időmben csak rajtuk kattognak az agytekervényeim. Ami a nagyobb gond, hogy néha nem ráérősben is.

Azt már, így három hét után, sikerült elfogadnom, persze szigorúan csak kimondatlanul, kizárólag a saját fejemben létező fogalomként, hogy kibaszottul féltékeny vagyok. De elfogadható magyarázatot az egészre, még Jar agyacskájában nyakatekertmód összetákoltat sem, még mindig nem találtam rá.

Tudom azt, hogy én vagyok… vagy most már használjam inkább a múlt időt? Én voltam neki az első és egyetlen. Emellett tudom azt is, hogy mennyire hisztérikusan védi a heteroszexuális alfahím álcáját, amit én próbáltam sosem veszélyeztetni. Erre összejön egy kirakat meleggel, aki propagandát csinál a vállald fel önmagad mozgalomnak. Na, ezt a puzzle-t valahogy nem tudja összepakolni kerek egésszé az én korlátolt agyam.

Néha persze kicsi én csitítgat a fejemben, hogy talán nem is jöttek össze, csak tetszik neki, amit valamiért nehezen leplezett, amikor hozzáért. De mindig oda lyukadok ki, hogy kizárt. Két és fél évig nézett úgy rám. Senki sem ismeri azt a nézést úgy, ahogyan én.

Annyiszor veszem kezembe a telefont, hogy felhívom, csak hogy beszélgessünk legalább, ha már mást nem, de sosem jutok el addig, hogy ténylegesen tárcsázzak is.

Pedig jót tenne, ha enyhülne egy kicsit az koponyámban a feszültség, kezdem unni, hogy más nemigen fér bele mostanában rajtuk kívül.

De mégis mit mondhatnék neki? Lecserélt. Ideje túltennem magam rajta. Soha semmit nem ígértünk egymásnak. Joga van azt tenni, amit csak akar.

Emellett talán a fejem is leszakítaná, ha felhívnám, és épp rosszkor sikerülne. A biztonság kedvéért persze tudjuk egymás számát, de sosem alkalmaztuk eme tudásunkat igazán.

Azért szólhatott volna, hogy ha legközelebb összefutunk, ne tépjem le róla automatikusan a pólót. Talán számítottam neki annyira, hogy nem nézné végig szívesen, hogy nagy és erős Lambert féltékenységében eltöri a kezemet.

Váratlanul megakad a szemem valakin a bárpultnál. Shannon Leto. Eszembe sem jutott, hogy ezen a kis szeánszon esetleg majd Jared is itt lehet. Így már talán átértékelem az estét, még a kötelező szarságokkal együtt is. Gyorsítok a lépteimen.

-       Shannon. – szólítom meg bizonytalanul.

Sosem beszéltünk túl sokat. Valamiért úgy érzem, nem kedvel engem. Nem akarom most sem zaklatni, csak megtudakolnám, merre van az öccse. Ha egyáltalán itt van.

Muszáj beszélnem vele. Élet-halál kérdés. Molko-agyhalál kérdés.

Megfordul, miközben kezet fogunk gyorsan végigmér, felsóhajt, és úgy tűnik, hirtelen döntéstől vezérelve az emelet felé biccent.

-       Most ment fel a mosdóba. – mondja halkan.

Aztán közelebb hajol, és még halkabban hozzáteszi azt, amitől felszaladnak a szemöldökeim a parókám alá.

-       Egyedül. Lambert nincs itt.

Uh. Ez mégis mi volt? Haverok vagyunk?

Gyorsan bólintok, és próbálom leplezni, hogy most azért elég rendesen keresztbe állnak a szemeim tőle.

-       Kösz. – nyögöm ki egy kényszeredett mosollyal.

Inkább nem is beszélek többet. Még a végén baromságokat kezdenék hablatyolni.

Automatikusan lépkedek a lépcső irányába, az agyam közben zakatol.

Addig oké, hogy tudta, hogy Jaredet keresem. Bár, ahogy reagált, az furcsa volt. De hogy miért hangsúlyozta, hogy egyedül van a mosdóban? Hogy miért nem azt mondta, mindjárt visszajön, várjam meg? Miért nem tartott addig szóval pár percre, vagy kért nekem is egy italt? Nem értem. Gyakorlatilag az öccse után küldött a vécébe.

Hogy még Lambertet is megemlítette, azt már végképp nem tudom hova tenni. Akarta, hogy tudjam, mi van köztük. Mondjuk eddig is sejtettem, de nem kellemes tutibiztos elsőkézből értesülni a dologról. A másik meg az, hogy mivel még életben van, kötve hiszem, hogy másnak is ugyanígy odasugdossa a dolgot. Jaredet ismerve, halott tesó lenne ő már akkor.

Mindezek mellett egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki csak kárörvendve az orrom alá akarja dörgölni a Lambert dolgot. Az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy utalt nekem rá, hogy nem csak róluk tud, de azt is tudja, hogy köztünk mi volt Jareddel, és nagyon nem tetszik neki az új öcsi-szerető. Bár én azt hittem, rólunk sem tud, de ez most rohadtul mellékes. Úgy tűnik, inkább uszítana rá engem újra. Pedig azt hittem, nem kedvel. Hát ebből nagyon úgy tűnik nekem, őt viszont utálja, és én lennék a kisebbik rossz a két lehetséges opcióból.

Idegesen felsóhajtok, ahogy megállok a mosdó ajtajában. Mi a szart csinálok én itt tulajdonképpen?

Pár hónapja még azt mondtam volna, igen, tudom mit csinálok, besétálok, nekinyomom a falnak, nyelvemmel végigzongorázok a fogain, aztán megbeszéljük pontosan mikor és hol találkozunk egy újabb lepedőgyűrögetés céljából, aztán egy kacér pillantás mellett belemarkolok a nadrágja elejébe, mielőtt fenékriszálva távozok. De úgy tűnik változtak a dolgok. Én pedig nem tartom a lépést.

Épp kijön egy fickó, én meg elkapom a kilincset, mielőtt visszacsapódna az ajtó, összeszedem magam, és besétálok.

Jared leblokkol, amint meglát. Teljesen elfehéredik, a papír kéztörlő nedvesen lóg a kezében. Ijesztő vagyok. Vagy csak Lambert szebb látványához van szokva mostanában.

-       Szia. – köszönök halkan, belül átkozódva, amiért meg kell erőltetnem magamat, hogy leplezzem a remegő hangomat.

Felé lépve sorban benyitok mindhárom fülkébe, hogy biztos legyek abban, senki más nincs itt. A következő beszélgetést senkinek nem kell hallania.

Mereven áll, falfehér arccal, meg sem mozdul, meg sem szólal, míg végignézi, mit csinálok. De legalább nem rohant el. Fél siker. Vagy legalább egy negyed. Bár még megteheti, ha észhez tér.

Kiveszem a kezéből a papírtörlőt, bedobom a kukába, a kezeit gyengéden kezeimbe fogva az ajtóhoz vezetem, és finoman nekidöntöm a hátát. Csak hogy biztosan ne nyisson ránk senki.

Remeg a keze az enyémben. Úgy érzem, vonakodva teszi, amire késztetem. Ahogy háta a fához ér, a szemébe nézek, és szorosan hozzá lépek, némán. Végigsimítok a mellkasán, őrülten dobog a szíve. Beletúrok hosszú hajába, hátrasimítom előrehulló tincseit, egy pillanatra lehunyja a szemeit, de nagyon gyorsan tágra is nyitja őket. Szaporán lélegzik, úgy néz rám, mint aki fél tőlem.

Meg akartam csókolni, de a reakciói alapján nem vagyok biztos abban, hogy ez mára a díjnyertes ötletem. Sosem nézett még így rám. Olyan elveszettnek és törékenynek tűnik, sosem láttam még ilyennek. Mindig erős és határozott volt a szememben. Elveszett esetleg akkor, mikor úgy értem hozzá, és már nehezen bírta türtőztetni magát. De ez most teljesen más elveszettség.

Közel hajolok, ajkaim centikre az övétől, biztos vagyok benne, hogy érzi a lélegzetemet az száján. Máskor ilyen esetben nem bírja ki, hogy ne zárja be a maradék távolságot másodperceken belül, ha tudja, hogy senki sem láthat.

Szóval a Lambert gyerek tényleg hatással van rá. Az én vonzerőm meg fakul. Szívás.

-       Hiányzol. – súgom végül anélkül, hogy ajkaim az övéihez érinteném.

Mert ez az igazság. Minek kerülgessem a témát? Én tényleg nem akarom ennyiben hagyni ezt, ami köztünk volt. Ha el is baltáztuk, rendbe lehet ezt még hozni.

Óriásit nyel, még bele is remeg. Szomorúnak tűnik.

-       Te is hiányoztál. – súgja végül, hosszú hallgatás után.

Azért ez jó hír. Az, hogy ő nem jelen időt használ, hanem múlt időt, kicsit talán bánt, de értem. Mostanában túl elfoglalt volt érezni, hogy hiányzom. Volt, aki lefoglalja.

Derekam köré fonja a karjait, de végül mégsem azt kapom, amire számítottam, elfordul az ajkaimtól, arcát a nyakhajlatomba temeti.

-       De nem voltál itt. – nyögi – Már van valakim. – reszkető sóhajjal simít végig a hátamon, majd gyengéden eltol magától.

-       Lambert… – suttogom bólintva.

-       Láttál vele. – nevet fel halkan, keserédesen.

Talán kérdésnek szánta, de végül kijelentésként hagyta el azokat az édesen lebiggyedő ajkakat. Akarom azokat az ajkakat. Úgy, mint eddig. Bármikor megkaphattam őket. Azt akarom, hogy nyögjék a nevemet, hogy csókoljon velük, vadul, harapjon, temesse az ölembe a fejét, és őrjítsen meg velük.

Látom, hogy nem boldog. Nem így kéne kinéznie, ha az új szeretője szóba kerül. A régire csak legyintenie kéne, nem reszketve a vállába temetnie az arcát.

Engem akar.

Francba Lamberttel! Meg volt a lehetősége, hát most visszaveszem tőle.

Mintha csak olvasna a gondolataimban, egy szempillantás alatt megváltozik az arckifejezése.

Épp mikor elterveztem, hogy egy fullasztó csókkal észhez térítem, hogy rájöjjön végre, hogy Lambert csak egy kis városnézés volt, de ő valójában az enyém. De még mielőtt megtehettem volna, hirtelen észbe kap, nem akarja, hogy a keserűséget lássam rajta, összeszedi magát, felegyenesedik, és emelt fővel néz rám. Sőt még el is mosolyodik.

-       Igen, ő. – erősít meg, szinte büszkén – Van végre valakim, akivel nem csak dugni futunk össze néha-néha. – veti oda kegyetlenül.

Mert mi másra kell még neki egy férfi? Nem értem. Azt gondoltam, mindent jól csinálok. Nem adta semmi jelét annak, hogy ne így lenne. Sosem erőszakoskodtam. Ha kellettem, ott voltam, azonnal. Ha menni akart, hagytam. Nem kockáztattam meg soha, hogy bárki megtudjon bármit rólunk, mert tudtam, hogy ő nem szeretné. Néhány héttel ezelőttig még Adrienne sem tudta, a legjobb barátnőm, aki gyakorlatilag mindenről tud.

-       Miért ő? Miért nem én? – kérdem halkan, valóban kíváncsian.

-       Te? – horkan fel, és óriásira nyílt szemekkel bámul rám – Brian, neked sosem kellettem másra, mint szexre. – vádol meg keményen.

-       Ez nem igaz. – vonom össze a szemöldököm, és szinte megalázva érzem magam.

Miért gondolja ezt? Minden találkozásunkkor kedvesen bántam vele, beszélgettünk, söröztünk a backstage-ben. Még ha szar napom volt, akkor is mosolyogtam rá, mert a legszarabb napomat is feldobta, ha találkoztunk. Az, hogy mindig szex lett a vége, nem kizárólag az én döntésem volt. Ez két emberen múlik. Persze, soha nem beszéltünk ilyesmiről, jövőről, tervekről. Csak tettem, amit éreztem, hogy szeretne. És úgy éreztem, nem szeretné, ha belemásznék a hétköznapjaiba.

Tudja a telefonszámom, de sosem keresett. Éppen ezért én sem. Csak „összefutottunk” folyton. Fesztiválokon, díjátadón, partikon… még olyan is volt, hogy egy étteremben, sőt egyszer az utcán is. És igen, kivétel nélkül, mindig szex lett a vége. De most úgy vádol vele, mintha megerőszakoltam volna. Mintha belekényszerítettem volna bármibe is. Mintha sokszor nem ő könyörgött volna nekem érte némán, csak a szemeivel, és titokban kutató kezeivel.

Feldúlt ez a néhány szó. Le kell nyugodnom, különben csak veszíthetek. Lehunyom a szemeimet, és veszek néhány mély levegőt. Az erőszakos, arrogáns, észérvekkel dobálózó Briannek itt most semmi esélye.

Szóval ő többet szeretne. Egy férfitől. Nem mondom, hogy nem lepett meg ezzel.

Közelebb lépek hozzá. Két tenyerembe fogom az arcát, hüvelykujjammal megcirógatva szája szegletét. Nagyon szeretném megcsókolni. Megadni neki azt a többet.

Nehéz visszafognia magát, hogy ne hunyja le a szemeit a gyengéd érintésemre, látom rajta. Mélyen a szemébe nézek, látni akarom, mivel okoztam neki ekkora fájdalmat. Mikor könyvelt el magában ilyennek.

-       Mondtam neked valaha nemet? Bármire. – kérdem lassan, egészen halkan.

Soha. Mindent megadtam neki abban a pár órában, amíg szabadságot engedélyezett magának, kizárta a külvilágot, és nekem adta magát. Lestem a reakcióit, és teljesítettem a kimondatlan vágyait. És mindig úgy éreztem az egyik kimondatlan vágya az, hogy ennél többet ne akarjak.

Lesüti a szemeit és nyel egy nagyot. Egyetlen hang sem hagyja el az ajkait. De nem húzza el a kezeimet magától.

-       Nem emlékszem rá, Jar. Őszintén. Bármit kértél, megadtam neked. Gondolkodás nélkül. – végigsimítom tenyeremmel az arcát, a haját, el a tarkójáig.

-       Brian… – sóhajt fel frusztráltan, és félrenézne, de magam felé fordítom.

-       Sosem kértél többet.

Még csak nem is utalt rá. Soha.

Megfogja a csuklóimat, elhúzza a kezeimet magától, és arrébb lép, elfordítja a tekintetét.

Utána lépek, de nem érek hozzá.

-       Te többet akartál tőlem, és azt hitted, én nem akarom, ezért nem mutattad ki. Jól látom, Jar? – kérdem meg egyenesen. Így talán nem tud kitérni előlem.

-       Akartad? – kérdi egy halk, frusztrált nevetés kíséretében, és visszafordul felém.

-       Sosem mondtam neked nemet. – ismétlem halkan önmagam.

-       Ez nem válasz. – mordul rám.

-       De. Ez a válasz. Nem kérted. Soha eszembe sem jutott volna rád kényszeríteni annál többet, mint amire látszólag szükséged volt. Érted? Nem. Jutott. Volna. Eszembe. – hangsúlyozom.

-       Oké. Az én hibám. Szar kommunikáció. Majd beiratkozok valami tréningre. – ironizál, persze valójában a fájdalmát próbálja leplezni – Nehogy Adammel is elcsesszem. Bár lehet, hogy már késő… – teszi hozzá halkan az utolsó pár szót.

Ezt most elengedem a fülem mellett. Felhasználhatnám, de most a mi elcseszett kapcsolatunk jobban érdekel, mint az övék.

-       Próbáltad valaha az én szememmel nézni azt, ami köztünk volt? – kérdem kíváncsian, keserű szájízzel használva a múlt időt.

-       Hát persze! – nevet fel most már gúnyosan, és indulatosan gesztikulálva felvázolja, mit is gondol rólam.

Nem mondom, hogy nem forgatja bennem a tőrt minden szava.

-       Ott voltam az unalmas fesztiválturnékon, persze nem mindig, de elég sűrűn ahhoz, hogy ne legyen hónapokig őrült szexhiányod. Hajlandó voltam ugrani egy szóra. Nem kellett újra és újra elcsábítgatni valaki mást, később pedig lerázni. Kéznél voltam, jó voltam neked. Erre. Aztán ha véletlenül nem láttalak hetekig, hónapokig, akkor sem kellett magyarázkodni, ugyanott folytathattad később, ahol neked kényelmes volt. Látod, néztem én elég sokszor a te szemeddel a dolgot! – tárja szét a karjait indulatosan – Épp ezért tartok most itt.

Bent szorul a levegő a tüdőmben, ahogy hallgatom, a pulzusom a fülemben lüktet, a hangja csak visszhangzik mellette, nehéz felfognom a szavait.

Nagyon sötéten lát engem. De ha így van, mi a fenéért feküdt le velem újra és újra? Boldogan. Miért nem küldött el a picsába a harmadik alkalommal? Vagy a tizenharmadik alkalommal, tök mindegy.

Szédülök. Meg kéne fordulnom, és kisétálnom az ajtón. Az lenne a helyes döntés. Hagyni, hogy legyen boldog Lamberttel, ha ezt akarja.

Mégis, a kezem ökölbe szorul a gondolatra. Nem fogom neki ajándékozni.

Elszámolok tízig, gyakorlom a légzést, mielőtt túl hangosan és erélyesen szólalok meg.

-       Akkor most elmondom, hogy én hogy láttam. Ha már szőttél magadnak egy elméletet, anélkül, hogy egyszerűen megkérdezted volna az illetékest. Engem. – szegezem a mutatóujjam a saját mellkasom felé.

Összeszűkülnek a szemei, tudom, hogy majdnem leteremtett, hogy ne viccelődjek. De valójában egyáltalán nem viccelődöm.

-       Imádtad a farkam.

-       Brian! – kiált fel dühösen, de csitítva felemelem a kezem, a szája elé teszem a mutatóujjam, úgy, hogy még épp nem érek hozzá.

-       Imádtad az érintésem. Imádtad a csókjaim. A négy fal között.

Lesüti a szemét.

-       Ha véletlenül nem illendő helyen értem hozzád, még ha csak véletlen is, semmi mást nem láttam rajtad, csak viszolygást. – mélyen a szemébe nézek, mire elkapja a tekintetét – Hamar megtanultam mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem, Jar. A szexben bármit. A világ előtt semmit. Azt hiszem, ez a szerető definíciója. Akit csak a szex miatt tartasz. – széttárom a karjaim – Mi értelme lett volna arról fantáziálnom, hogy egyszer majd életem párja leszel?

A padlót fixírozza.

-       Nézz rám. – követelem, most már jóval ingerültebben, mint néhány perccel ezelőtt.

Egyre nehezebb nyugodtan hozzáállnom a dolgokhoz. Hogy lehetnék nyugodt, ha olyanokat vág a fejemhez, aminek az én szememben nem sok valóságalapja van?

-       Minek? Gyáva vagyok. – fájdalmasan ráncolja a homlokát.

-       Lambert bátrabbá tesz? – kérdem.

-       Szeretne… – suttogja.

-       És te mit szeretnél? – kérdem újra hozzá lépve, és ha már a szavaimra nem emelte fel a fejét, álla alá nyúlok és felemelem erőszakkal.

Lemondóan a szemembe néz, és a fejét csóválja.

Vajon ez mit jelent? Nem engem? Vagy nem tudja?

Váratlanul bezárom a távolságot ajkaink közt, félig nyitott számat rátapasztom az övére, gyengéd erőszakkal csókolom, a feje halkan koppan az ajtón.

Azonnal lehunyja a szemeit, és elveszett nyögések közepette hagyja, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Belefeledkezik az érintésembe. Erőtlen testtel támaszkodik az ajtónak, a lábai megrogynak, a testemmel kell, hogy talpon tartsam. Pont, mint régen. Elolvad a vágytól, hogy az enyém legyen.

-       Ne csináld. – eszmél fel néhány perc múlva, és hevesen a fejét rázva eltol magától, kifordul a karomból – Nem akarom ezt újra. – jelenti ki határozottan.

Arrébb tolja a jelenleg a meglepetéstől bénultan álló testemet, megragadja a kilincset, és szinte kifolyik a résnyire nyitott ajtón.

Francba. Egy-null Lambertnek. Bár ki tudja, miről maradtam le eddig, az is lehet, hogy már hatvanöt-null a behozandó lemaradásom. Basszameg.