Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2017. április 3., hétfő

You always want the one (you can't have) (12. fejezet)

Hoztam egy hírt. Jó vagy rossz, mindenki maga dönthet. 
Jó hír azoknak, akik azért nem kezdték el olvasni ezt a sztorit, mert azt várták, hogy majd nem fejezem be, vagy csak nagggggyon sokára. Most már belekezdhettek.
Rossz hír azoknak, akik szerették, és várták hétről hétre a folytatást. Itt a vége. Most már tényleg. Köszönöm, hogy olvastátok és szerettétek. 
Nem fogok eltűnni, megígérem, valószínűleg nem fogok háromnaponta frissíteni, és nem fogok pár hét alatt egy százhúsz oldalas könyvecskét összehozni (úristen, hogy csináltam!? :D) de van egy-két ötletem... szóval csak figyeljetek! ;)






12.Fejezet

Jared’s POV



Két hétig vártam titkon, hogy Brian majd harmadszor is eljön. De persze nem jött. Hogy is hihettem benne, hogy mindazok után megteszi? Később megtudtam, hogy valójában már nincs is a kontinensen. Világgá ment. Nyilvánvalóan nem miattam. Annyit nem érek. Két hónapig turnézott, csak a karácsony, újév körüli két hete volt szabad, de akkor is biztosan Európában volt. És ha eljött volna? Valószínűleg akkor sem tudtam volna jobban kezelni a helyzetet, mint az előző két alkalommal. Egyszerűen nem működöm mellette. Hozzám sem kell érnie, elég, ha csak rám néz, és kimossa az agyam, lebénítja a végtagjaim.
Az utóbbi hónapokban sehol sem voltam, egész télre bezárkóztam, nehogy véletlenül esélyt adjak életem két baklövése egyikének, hogy a szívemből kiálló tőr markolatát megragadja, és merő szórakozásból jól megforgassa benne. Mintha nem vérezne eléggé anélkül is. Még ennyi idő után is.
Mindentől és mindenkitől távol tartottam magam. Még a munkámtól és a családomtól is. Az, hogy Shannon egy pióca, őt nem lehet egykönnyen levakarni, más tészta. Vagy csak túlságosan törődik velem. Mindenesetre ő valamiért naponta leellenőrizte, élek-e még. Néha még kaját is hozott. De amit csak lehetett, lemondtam.
Most viszont itt állok egy olyan eseményen, amire több helyről is megkaptam, hogy márpedig el fogok jönni. Ez nem a lemondható kategória. Ez a Grammy.
Egészen pontosan százhárom nap telt el azóta, hogy Brian otthagyott minket az utcán, aztán nem sokra rá Adam is kisétált az ajtómon, én pedig órákig zokogva vergődtem az előszoba padlón. Azóta sem láttam egyiküket sem.
Shannon, miután éjféltájt egészen véletlenül átjött, mert nálam hagyott valamit, amire őrült nagy szüksége volt az éjszaka közepén – máig sem értem miért – és rám talált, kierőszakolta belőlem a történtek lényegét, azzal próbált nyugtatni, hogy jobb így nekem. Merthogy nem tudtam volna elviselni, ami azzal járt volna, hogy felvállalom bármelyiküket is.
Próbált nyugtatni… amíg be nem húztam neki egyet. Ő meg nekem egy még nagyobbat. Aztán én neki még egyet. Ő pedig újabb pofon helyett megragadta a csuklóimat, magához szorított, és megölelt. Aztán sajgó képpel sírva kértem tőle bocsánatot, a nyakába borultam, és csak zokogtam tovább. Kis idő után az ölelésében valamelyest megnyugodva, a kanapén találtam magam egyedül, míg ő palackok után kutatta fel a lakásom, majd az éjszaka hátralévő részében csendben magunkba öntöttünk pár üveg erősen alkoholos üdítőitalt együtt. Na, azóta nem említette meg őket. Csak némán nézte, hogy szenvedek. Mondván, egyszer úgyis megunom.
Hát nem jött be. Esküszöm, nem versenyzésnek szántam, hogy ki unja meg hamarabb. De miután múlt héten közölte, hogy elég az önsajnálatból, ha ma nem leszek itt, nagyon-nagyon megbánom, jobbnak láttam nem vitatkozni vele.
Tudtam, hogy itt lesznek. Vagy legalább az egyikük. Olyan szerencsém nincs, hogy egy ilyen eseményen mindkettőt el tudjam kerülni.
De arra jutottam, hogy végül is teljesen mindegy. Semmivel sem érzem magam jobban, mint három hónappal ezelőtt a padlón fetrengve, így valószínűleg rosszabbul sem fogom tudni érezni magamat, ha esetleg újabb vécés jelenetet rendez valamelyik exem. Amire persze semmi esélyt nem érzek, már az is csoda lenne, ha a szemembe nézne bármelyikük is vagy két szót szólna hozzám. De gyerekkoromban azt tanultam, jobb mindenre felkészülni.
Nem lepődtem meg, amikor megpillantottam Adamet. Ahogyan azon sem, hogy széles mosoly sugárzik az arcán. Úgy tűnik, ő nem érzi magát olyan ramatyul, mint én. Azt hiszem, őszintén örülök neki. Sosem akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én. Boldognak tűnik. Vagy csak jobb színész. Ki is adta nekem azt az Oscart?
Egy árnyékosabb helyet választottam magamnak a terem szélén, miután Shannon itt hagyott, hogy tegyen egy tiszteletkört. Arra nem vállalkozom ma. Legyen elég, hogy itt vagyok. Nem vágyom egy ideje a reflektorfényre, egy sötétebb sarok tökéletesen megfelel nekem, hűen tükrözi a hangulatomat. Csak nézem, ahogyan Adam büszkén átkarolja az anyukája vállát, aki elkísérte ide. Azt, hogy mindenkivel, aki a szeme elé kerül, van ideje kezet fogni és kedvesen váltani néhány szót. Egy pillanatra úgy érzem, a távolból összetalálkozik a tekintetünk, de valószínűleg csak képzelem, arcizma sem rezzen, tovább társalog mosolyogva a mellette álló zenészkollégával.
Váratlanul két tenyér csúszik hátulról a zakóm alá, a derekam két oldalára simítva. Egy pillanatig sem kell elgondolkodnom a kezek tulajdonosának kilétéről. Egyetlen ember van, aki így ér hozzám, akinek az érintésébe beleremegek, akinek csak magam elé képzelve az arcát, vér szökik az arcomba. Akinek a közelsége duplájára emeli a pulzusomat.
Reszketve hunyom le a szemhéjaimat, és emelem lassan fel a fejemet, mintha csak csukott szemmel a plafont nézném. Amikor az egyik kéz elhagyja a derekam, csak hogy a tarkómnál gyengéden arrébb söpörje a hajamat, felsóhajtok, és mohón hátrébb döntöm a hátam.
Résre nyílt szemeim újra megtalálják Adamet, és a nyüzsgő forgatagot körülötte.
Lapockáim a bársony érintésű kezek tulajdonosának ütköznek. Itt állok tengernyi emberrel körülvéve, és azt kívánom, bárcsak otthagyná a csókját a nyakamon. Közelebb hajol, érzem forró, párás lélegzetét a bőrömön, libabőrös leszek tőle tetőtől talpig, visszanyelek egy nyögést, de bármennyire is kívánom, nem csókol a nyakamba.
Nem sokkal később az érzéki hangjától kezdek ugyanúgy reszketni, mintha csak ajkai annyira kívánt érintése tette volna velem.
-       Hidd el, nem illett hozzád. – suttogja mély hangon a nyakamnak.
Ő is azt nézi, amit én. A volt szeretőm boldogságtól sugárzó arcát. Szaggatottan sóhajtok fel a remegéstől, és lassan megfordulok, hogy végre káprázatos szemeibe nézhessek.
-       Ki illik hozzám? – kérdem halkan, minden fájdalmammal átitatva, és csak nézem az arcát. Annyira hiányzott már, hogy láthassam.
És annyira féltem attól, hogy újra a közelemben legyen. Nem alaptalanul. Pontosan annyira nem tudok ellenállni neki, amennyire sejtettem. Soha nem is fogom megtanulni, hogyan kell. Hiába telik el három hónap, vagy három év. Gondolkodás nélkül vetném oda neki újra magamat egy érintésére, nem törődve azzal, hogy élve felemészt a tűz, amit kelt bennem.
-       Én? – kérdi felhúzott szemöldökökkel, és széles mosolyra húzódnak azok a csodás ajkak, amiket úgy imádtam csókolni.
Mosolyognom kell rajta. Hónapok óta nem mosolyogtam. Már azt hittem, el is felejtettem, hogyan kell. De most muszáj. Azon a tündérien ártatlan arckifejezésén, amivel felajánlkozik.
Bárcsak elfogadhatnám az ajánlatot. Bárcsak éreznék rá egy fikarcnyi esélyt, hogy ha megteszem, nem fogok belehalni.
-       Brian… – sóhajtom a nevét remegő hangon – Nem tudom letagadni, mennyire őrülten szerettem minden percét a veled töltött időnek. – egy másodpercre lehunyom a szemeim, talán erőt gyűjtök – Még most is beleborzongok, ha eszembe jut egy-egy pillanat. De már tudom, hogy annál többre van szükségem. Az egyetlen, amit megtanultam Adam mellett.
-       Itt vagyok. – veti közbe halkan.
Még mindig mosolyogva, megcsóválom a fejem. Hogy bírom ki, hogy ne nyomjam a falnak?
-       Olyasvalakire van szükségem, aki mindig ott van mellettem.
-       Te is tudod, hogy ez kivitelezhetetlen a munkád miatt. – mondja gyengéden.
Látom, hogy a kezei mozdultak volna az enyémek felé, de visszafogta őket. Bizsereg a tenyerem, bennük érzem az érintését, a bőre bársonyát. Magam köré fonom a karjaim.
-       Persze, ha kivitelezhetetlen, akkor nem lesz mellettem. De ha nem vagyok ezer mérföldekre, akkor mellettem aludjon, ébredjen velem. Hadd vigyek neki boldogan reggelit az ágyba, vagy főzzön nekem kávét, ha nyafogva úgy érzem, képtelen vagyok felkelni egy túl rövidre sikerült éjszaka után. – mosolygok frusztráltan az álomképeimen – Ha pedig szükségem van rá, a világ másik végén, akár ha egy jelentéktelen dolog miatt is, akkor is hezitálás nélkül hívhassam fel, hogy kikérjem a véleményét. Bármiről. Akár arról is, hogy tacskó vagy uszkár legyen a következő jelenetemben. A leglényegtelenebb dolgokról. Csak hogy hallhassam a hangját.
Mosolyogva bólogat. Megállás nélkül. Megfogja két felkaromat, védekezőn karba tett kezeimben halványan megfeszülnek az izmok.
-       Itt vagyok. – ismétli halkan, ám meggyőzően – Itt leszek.
-       Mire? – ráncolom a homlokomat, ahogy elereszt, amikor látja, hogy kényelmetlenül érzem magam az érintése miatt.
-       Bármire, amire kellek. – suttogja határozott tekintettel.
Nem tudom, higgyek-e neki. Az arcvonásait fürkészem. Gyönyörű tekintete az enyémbe fúrva, egyetlen szemvillanásra sem néz félre. Aki hazudik, nem tud így a szemedbe nézni. És miért hazudna?
-       Egy partner kell, igazi társ, nem csak egy szerető… – magyarázom tovább, erőtlenül, bár legbelül tudom jól, hogy ért engem.
Én vagyok az, aki nem akarja megérteni őt. Aki fél megérteni. Ő minden egyes szavamra biztatón mosolyogva bólogat, amióta csak kinyitottam a számat.
-       Itt vagyok, Jar. – leheli újra, és széttárja a karjait – Hidd már el.
-       Brian… – nyögöm, és végül odalépek hozzá, a karjai közé, olyan közel, hogy a testünk összeér.
Az sem érdekel, hol vagyunk. Az arcára teszem két kezemet. A gyomromban pillangószeánsz van, a szívemet hónapok óta először érzem, hogy még létezik, egyben van, és nagyon is működik, ahogy őrült módjára püföli a bordáimat.
Nem fonta körém széttárt karjait. A száját bámulom. Már majdnem megcsókolom, amikor hirtelen megfogja a kezeimet, és gyengéden elhúzza őket az arcáról.
-       Ugye tudod, hogy ha nem is mindenki, de biztosan van, aki minket néz? Hogy ezernyi kamera van körülöttünk? – lágyan csengnek a szavai.
A kezeim még mindig az övéiben. Lassan elhúzom őket. De nem azért, amiért ő hiszi. Nem azért, hogy nehogy valaki meglásson minket kéz a kézben.
Nem felelek, csak a tarkója mögé csúsztatom a tenyeremet, másik kezemmel magamhoz szorítom a derekánál, és megcsókolom. Kezei kutatva siklanak fel szinte azonnal a zakóm alatt az ingemen, ahogy mélyen belesóhajt a csókomba.
-       Szeretlek. – nyögöm ajkai közé remegve végre azt, amit már olyan régen el kellett volna neki mondanom – Menjünk innen. – súgom aztán gyorsan, amikor engedek a szorításon.
-       Nem. – csóválja meg a fejét óriási mosollyal az arcán.
Megütközök a válaszán.
-       Nem megyünk sehova. – magyarázza – Nem sietünk. Egy pár vagyunk, mostantól nem kell lopnunk az időt. Előttünk az egész éjszaka. A hajnal. A holnap. – egész testem borzong a szavaira.
-       Istenem… – ennyi az egész, ami egy sóhaj mellett képes előbukkanni ajkaim közül.
-       Fogd meg a kezem. – nyújtja felém, én meg csak bámulok a tenyerébe.
Aztán ujjaim engedelmesen az övéi közé fűzöm. Bátorítón megszorítja a kezem. Annyira gyönyörű, ahogy mosolyog rám. Nem emlékszem, hogy ennyire szép volt.
-       Várj. – húzom el mégis a kezem, látom, hogy ború villan át az arcán.
Előveszem a telefonom, és írok egy néhány szavas üzenetet a bátyámnak. Elég rég eltűnt. Idehívom. Csak egy perc, és már meg is jelenik.
Brian addig csak csendben figyel. Nem tudja mire vélni a viselkedésem.
-       Shannon, szeretnék bemutatni valakit. – mosolygok szégyellősen, ő pedig összevonja a szemöldökét.
-       Miről beszélsz? Ismerjük egymást. – felé nyújtja a karját, és gyorsan kezet fognak – Heló, Brian.
-       Szia. – mosolyog felé az én káprázatos szerelmem, majd kérdőn rám pillant.
-       Nem. Nem ismered. – folytatom – Ő itt a partnerem. – újra megfogom Brian kezét, megszorítom, és jelentőségteljesen egy kicsit feljebb emelem.
Shannon összefont kezeinkre pillant, kicsit talán megütközik először, majd bólint. Nem is tudom. Talán elismerően.
Néhány másodpercnyi kínos csend után váratlanul széttárja a karjait, és Brian felé lép.
-       Üdv a családban. – öleli meg, mindkettőnket kicsit megdöbbentve vele.
Aztán rám szegezi a mutatóujját.
-       Na, most megleptél, öcskös. – és ezzel megölel engem is.
Szerintem rájött, hogy jobb, ha teszem, ami jó nekem, és boldog vagyok, minthogy sírok még hónapokig a sarokban egyedül. Akkor is, ha lesz, akinek ez nem fog tetszeni.
-       Szeretlek. – súgom a fülébe.
Ez a nap ilyen. Csak úgy dobálózok ezzel a szóval.
-       Ezek szerint ma mégis megint nekem kell tartanom a frontot, mint az utóbbi időben mindig. Nem baaaj, kezdek belejönni. – morog, de nem tudja eltüntetni a vigyort a szája sarkából – Gondolom ti öt percen belül a kocsiban száguldotok valami… nyugodtabb hely felé. – fintorog, aztán engedékenyen felnevet.
-       Szerintem hátradőlhetsz. Nem azért dolgoztattam ennyi embert, hogy valahogy kinézzek ma, hogy azonnal le is lépjek. – veti közbe az én Brianem, még jobban megnevettetve ezzel a bátyámat.
Sosem hittem volna, hogy Shannon így fog viszonyulni hozzá. Annyira jó rájuk nézni!
-       Ne mozduljatok. – mutat ránk Shannon, mintha fegyvert fogna ránk, és résnyire szűkíti szemréseit – Erre inni kell. Hozok valamit. – siet el.
Én pedig újra megszorítom kedvesem kezét, és egy boldog puszit nyomok mosolygós szájára.
-       Ez egy álom… – súgom.
-       Nem az. A tesód meg tök jó fej! – nevet rám, és vállamra hajtja a fejét egy pillanatra – Azt hittem, utál.
-       Sosem utált, csak azt utálta, hogy nem avattam be. Szóval gyakorlatilag engem utált, nem téged. – nevetek.
Ő is felnevet, végigsimít a mellkasomon, megőrjít az érintése. Aztán még mielőtt újfent azt nem kezdeném tervezni, hogyan nyomom a falhoz a testét tucatnyi kamera lencséjében tükröződve, megkomolyodnak az arcvonásai.
-       Azt szeretném, hogy tudd, hogy itt vagyok melletted.
-       Tudom. – ráncolom a homlokom, nem igazán értem, ez most hogy jött ide, a nagy idill kellős közepébe.
-       Fognak olyanokat kérdezni, ami bánthat. Azt akarom, hogy húzd ki magad, nézz a szemükbe, és ne hagyd magad. Fogd a kérdést, ragadd meg a szúrós felét, és fordítsd vissza. Meg fognak lepődni. Hidd el, nagyon könnyű őket zavarba hozni.
Csak nézem elbűvölve. Összeszorul a mellkasom, amikor arra gondolok, hogy évekig hittem, nem törődik velem. Hogy a testemen kívül más nem számít neki.
-       Ma itt vagyok. Ha látom, hogy valaki szándékosan bánt, betöröm az orrát. – mosolyog elszántan – De holnap vagy holnapután nem biztos, hogy ott leszek. Meg kell tanulnod elbánni velük.
-       Mi ez a fancsali ábrázat? – jelenik meg hirtelen a tesóm, három pohárral csörömpölve.
Frászt kapok a hangjától. Több, mint rémült lehet most a tekintetem.
-       Ó, csak elmélyülten tanulok a mestertől. – viccelem el a helyzetet egy nagy sóhaj mellett, és elveszek két poharat tőle, az egyiket átnyújtva Briannek.
Shannon először kicsit furán néz a válaszom miatt, de végül jó kedvűen koccint velünk.
-       Csinálj pár fotót. – nyújtom a bátyám felé a telefonom.
Nevetve veszi el, megcsóválja a fejét, tudom, hogy utálja a függőségemet, amivel a technika felé viszonyulok, de engedelmesen kattint párat, aztán visszaadja a kezembe.
-       Na megyek, hagylak titeket turbékolni. – húzza fel a szemöldökét, jóváhagyólag biccent felénk, majd hátat fordít, és pillanatokon belül eltűnik az emberek közt.
Ha lehet, még jobban a sarokba húzódva, gyorsan átlapozzuk a képeket. Van néhány nagyon jól sikerült. Brian boldogan pózol mellettem. Az én boldogságomat meg említeni sem érdemes, olyan a képem, mint egy büszke iskolásfiúé az első barátnője mellett.
Az egyiket kiválasztom, amelyiken a vállamnak dől, felfelé pillantva csücsörít, a poharaink pedig épp összekoccannak.
Alá írok egy rövid szöveget: „Grammy. Na, kié a legcukibb cukiság ma este?”
Odafordítom felé a kijelzőt.
-       Elküldhetem? – kérdem.
-       „Cukiság”?? – hitetlenkedik nevetve – Kinek?
-       Mondjuk mindenkinek? – nézek rá komolyan.
Válaszként megcsókol. Minden ártatlanságot mellőzve. Ez nem vörös szőnyeges csók, ez hálószobába illő csók. Egy ígéret, arról, hogy mi vár rám. A lábaim is beleremegnek.
-       Küldd. – súgja a számba, mielőtt elválnak ajkaink.
Eltart néhány másodpercig, míg felépülök, újraindítom az agyam, majd az első dolgom, hogy rányomok a küldés gombra. Mielőtt újra eltereli a gondolataim másfelé.
-       Na, most már valóban hivatalos. – nézek rá szendén, és nyelek egyet.
-       És ehhez tényleg az internet kell? – nevet fel hitetlenkedve – Az élet nem ott zajlik, szívem.
-       Nem hát. – helyeselve megragadom a kezét, boldogan szorítom meg, és az árnyékból a fénybe húzom, a tömegbe, a ránk szegeződő kíváncsi szempárok sokasága közé. Mosolyogva. Vállam a lehető legközelebb az övéhez. Szemeim éhesen rátapadva. Ajkaimon egész este érezve a csókja ízét.



THE END
(most már tényleg...)



 

6 megjegyzés:

  1. Ahh istenem! A legjobb vég! Legjobb és egyben el vagyok keseredve. Én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Olyan jó kis világot festettél ide nekünk. Hát ezért utálom mindig a végeket...
    De ez tényleg nagyon jó volt, és annyira nagyon örülök, hogy végül befejezted. :))) Na meg, hogy újra olvashatlak. Remélem is, hogy azért néha még elkápráztatsz majd. :)) Én nagyon fogom várni mindig! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönööm, azért örülök hogy tetszett, ha nem is akartad, hogy vége legyen még. Ne legyél elkeseredve lécci, nem húzhattam ezt már örökké. Ha megígérem, hogy lesz egy-két kisebb ehhez kapcsolódó életkép szösszenet? :)

      Törlés
    2. Oké, akkor egy kicsit jobban érzem magam. :) Alapvetően az életben utálom ha valami véget ér amit szeretek. :D De nem! Ez így volt tökéleges! :))

      Törlés
    3. Én is utálom, ha vége lesz valaminek, főleg a 6-8 évados sorozataim befejező részét utálom. Kis túlzással nézem egy évtizedig, és olyan fos végeket tudnak legyártani, hogy már többször megígértem magamnak, hogy a legeslegutolsó részt többet az életben nem nézem meg semmiből XD

      Törlés
  2. De nagy kár, hogy vége. Viszont nagyon jó lett a befejezés, annyira jó volt olvasni egy ilyen boldog véget. Bár szívesen megtudtam, volna Adam mit szólt ehhez a kis incidenshez ott a gálán. Megsúgod?
    Én is remélem, hogy olvashatok mindél többet tőled, akár csak rövideket is. :)
    Figyelni fogok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi neked is, hogy ide találtál, meg végig olvastál, kommenteltél!
      Hát igen, a hepiend nálam sajnos megjósolható... kiszámítható vagyok ilyen téren. Pedig tényleg elvághattam volna az előző rész végén :D
      Adam már túltette magát rajta, felfogta abban a pillanatban, amikor találkozott Briannel még 3 hónappal ezelőtt, hogy neki nem osztottak itt lapot. Rájött, hogy gyakorlatilag csak eszköz volt a Brian-felejtéshez. Róla már nem írnék ezzel a sztorival kapcsolatban.

      Törlés