PULSE (3.fejezet)

Kedveseim! Köszönöm a hozzászólásokat, az eszméletlenül sok kattintást, és a feliratkozásokat is. Amellett, hogy a történet nagyon beszippantott, ti is nagyon felpörgettek, imádlak titeket! Külön öröm volt, amikor többször is azt láttam, hogy volt aki valószínűleg ennek a sztorinak a hatására, végigment az összes írásomon. Köszönöm <3
Remélem továbbra is tetszeni fog, hagyjatok itt nekem pár szót, ha így van. Puszik! 
(A 60000. látogató örömére akartam hozni ezt a részt, de nem bírtam holnapig várni... XD)

3. fejezet

Egy hete dolgozom még csak a klubban, amikor az egyik rémálmom máris valóra válni látszik. A műszakom lejárta előtt alig egy órával Sebastian sétál be néhány hangos srác társaságában, akiket még csak nem is ismerek. Nem sok barátjával találkoztam a két év alatt. Valójában a legtöbb idő, amit együtt töltöttünk, az leginkább privát, kettesben töltött idő volt.

Bármennyire is próbálok beleolvadni a környezetembe, a pult alatt kotorászni, vagy a lehető legtöbbet hátat fordítva szöszmötölni, persze hogy nagyon hamar megakad rajtam a szeme. Nem is reméltem, hogy kihúzom az elkövetkezendő negyvenkilenc percet.

-      Hát te, mit keresel itt? Nem mondod, hogy itt dolgozol? – nevet fel, amikor odalép hozzám.

-      De – bólintok egykedvűen, próbálom elfojtani az újra rám törő, fojtogató érzelmeimet. – Kérsz valamit?

-      Hm… – vigyorodik el. – Egy szopás jól esne.

-      Ezt ne csináld – csóválom meg a fejem, és egyre csak nő a gombóc a torkomban.

-      Élveznéd, Cica, te is tudod. Kérj tíz perc szünetet.

Beharapja csábosan az ajkát, és felhúzza a szemöldökét, ahogy a pultra könyököl, szándékosan úgy, hogy belássak a félig kigombolt ingébe, tökéletes képet nyerve ezzel a borotvált mellkasáról. Mintha szükségem lenne arra a képre. Mintha nem tudnám álmomból felébresztve is, emlékezetből lerajzolni a testének minden egyes ívét, a bőre alatt feszülő izmait.

Tudja jól, mikkel tudott hatni rám, amíg együtt voltunk. De az a múlt. Ez már nem működik az új Louis-n. Ha ezt mantrázom magamnak, talán tényleg nem fog.

-      Kérlek, menj el. – Idegesen pillantok fel a szempilláim árnyékából.

-      Ugyan, Cica. Meglepett, hogy itt látlak. De én, veled ellentétben, örülök neked – mutatóujjával egy pillanatra pajkosan hozzáér az orrom hegyéhez, én pedig kétségbeesetten nézek Adam felé, aki túl messzire tőlem, három srácot szolgál épp ki. – Szerintem rájöttél, mennyire unalmas volt eddig az életed. A könyvmolyokat szexi pasikra cserélted végre, ejha, szép váltás! – mutat körbe színpadiasan, kaján vigyorral az ajkain. – Megmutathattam volna neked már régebben is néhány ilyen klubot, csak kérned kellett volna!

Átnyúl a pulton, és a pólóm felhajtogatott ujját kezdi igazgatni. Hátrébb húzódok, de ő még közelebb hajol, félrebillenti a fejét, és ujjaival simogatón a nyakamhoz ér. Beleremegek az érintésébe, egyszerre fut végig a gerincemen a tűzforró és a jeges remegés. Akarom, és nem. Gyűlölöm, de még mindig nem tudtam kipusztítani a szívemből az érzést, hogy szerettem. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak eltűnne, mire kinyitom őket. Persze a jótündér nem repked épp a fejem felett, hogy teljesítse a kívánságom, Sebastian ugyanazzal a kaján vigyorral bámul rám, amikor újra felpillantok.

-      Kérlek… – suttogom erőtlenül.

Érzem, ahogy váratlanul megjelenik egy magas alak a hátam mögött. Egy kicsit fellélegzek, amikor azt gondolom, Adam siet végre a megmentésemre. De az előrehulló göndör fürtök csiklandozása az arcomon hamar ráébreszt, hogy a főnököm hajol rám szemérmetlenül, a vállam felett átnyúlva, birtoklón a mellkasomra simítva tenyerét.

-      Valami probléma van, édesem? – kérdi a fülemhez hajolva, mély, érzéki hangon, jelentőségteljesen a vele szemben könyöklő fiú szemébe bámulva.

Sebastian azonnal visszahúzódik. Idegesen nyel egyet, és körbepillant. Gondolom a biztonsági őröket lesi. Ha sokat járt ide, tudnia kell, hogy az övé helyett épp a szórakozóhely főnökének a farka feszül az „ennivaló kis seggemnek”, ahogyan ő hívta.

-      Nincs – felelem magabiztosan, és magam sem tudom miért, de tenyeremet a hevesen kalapáló szívemen pihenő kézre csúsztatom, aztán kérdőn az exem felé fordulok. – Ugye?

Sietve megrázza a fejét, némán, és óvatosan hátrébb lép a pulttól.

-      Örülök, hogy találkoztunk – biccent, és bizonytalanul elindul a kijárat irányába, mintha elfelejtette volna, hogy kikkel jött ide.

Előveszi a telefonját, frusztráltan rámered, és idegesen tapogatja az érintőképernyőt a kijáratig.

Ahogy látom kisétálni, lassan enyhül bennem a feszültség. Csak akkor veszem észre, hogy Harry keze még mindig a szívemen, az enyém az övén pihen, a hátam pedig a mellkasának simul, amikor már nem is látom Sebastian alakját. Egyikőnk sem mozdult percek óta.

-      Ezt miért csináltad? – kérdem halkan, ahogy kibújok a karja alól.

-      Úgy tűnt, szükséged van rá.

-      Köszönöm – suttogom el szemlesütve.

Rám tör az érzés, hogy muszáj tudnom, mennyire törzsvendég a volt pasim. Úgy tűnt, túlságosan is otthonosan mozog itt.

-      Sokat jár ide? Ismered? – kérdem elvékonyodott hangon, félve pillantva Harryre, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy akarom hallani a választ.

-      Megdugtam párszor – vonja meg a vállát, én meg majdnem belefulladok egy egyszerű levegővételbe.

-      Te? Őt? – vinnyogom köhécselve, és óriási szemeket meresztek rá.

Szóval meleg? Szóval meleg.

És lefeküdt Sebastiannel? Jézusom!

Lehet, hogy a pasim úgy jött haza hozzám, hogy az ő izzadt teste mellől kelt fel előtte. Lehet, hogy volt olyan, amikor az ő ízét csókoltam le róla. Nem tudom elhinni. Ahogyan azt sem, hogy ez most milyen bizarrmód felizgat.

A szám elé kapom a tenyerem. Érzem, hogy eszelősen kapkodva veszem a levegőt, amit ha tovább folytatok, sanszos, hogy el fogok szédülni. A szemeim pedig továbbra is majd kiesnek, ahogy bámulom az arcát, ami szinte semmit nem tükröz, hiába is próbálnám megfejteni.

-      Miért? Azt hamarabb elhinnéd, hogy ő, engem? – vonja össze a szemöldökét, és érdeklődve figyeli az arcomat.

Egy pillanatra zavartan félrenézek, aztán megnedvesítem a kiszáradt számat, és ugyanúgy ráncolom össze én is a szemöldökeim közti részt, ahogyan ő.

Bármennyire is nem kellene, megpróbálom elképzelni. De nem, nem megy. Ők ketten egyszerűen nem passzolnak. Még ha csak egy tízpercesről van szó, akkor sem.

Bár nem mondhatnám, hogy olyan nagyon ismerem az exemet, azok után, hogy két éven keresztül hittem el vakon minden hazugságát.

De akkor sem.

-      Egyiket sem – csóválom a fejem bizonytalanul, és tekintetemmel az ő rezzenéstelen íriszeit kutatom.

-      Akkor jó – nevet fel végre, és egy pillanatra a vállam köré fonja a karját, és kedvesen megszorít – Csak vicceltem.

-      Szórakozol velem? – zihálom, és két tenyeremmel a térdeimre támaszkodok, mint aki most futott fel hat emeletet a lépcsőn.

-      Édes vagy – mosolyodik el, ahogy lenéz összegörnyedt alakomra, önfeledten megnyalja az alsó ajkát, és egy pillanatra a fogaival is megtépi – Az exed?

-      Honnan tudod? – sütöm le a szemem, és újra fájdalom suhan át a végre megkönnyebbült arcomon.

Azt hittem, túl vagyok rajta. Azt hittem, sikerült lezárnom. De ez a régi Louis, új Louis dolog, csak átverés. Saját magamat verem át vele. Semmi nem változott. Ugyanúgy fáj minden, mint amikor kisétált a közösen bérelt lakásunkból.

-      Rád van írva. Ahogyan az is, hogy nagyon megbántott. – Megnyugtatón végigsimít a vállamon. – Szeretnél egy kis szünetet? – kérdi, de gondolkodás nélkül megrázom a fejem.

Ezt a fél órát most már fél lábon is kibírom. Főleg, hogy Sebastian eltűnt. Már csak a fejemből kell eltüntetnem. Csak.

-      Sokat jár ide? – kérdem meg újra, mert valamiért nem kaptam rá választ.

-      Sokat voltatok együtt? Mikor szakítottatok? – kérdez vissza, és másodszor is megválaszolatlanul hagyja a kérdésemet.

-      Két évet. Három és fél hónapja szakítottunk – felelem. – Tudom, hogy eljárt bulizni, nem volt titok – vonom meg a vállam.

-      De az gondolom titok volt, hogy közben mindenkit megdugott, aki hagyta magát – keményedik meg az arckifejezése.

Bólintok, és bármit is próbálnék tenni ellene, könnyek gyűlnek a szemembe. Egy pillanat leforgása alatt húzza a mellkasához a fejemet, aztán végigsimít a hátamon, és belesúg a hajamba.

-      Shh. Nem érdemli meg.

Felnézek a szemébe, és határozottan bólintok. Hogy ne tudnám, hogy nem érdemli meg? De hogy tudnék tenni a fájdalom ellen? Hónapok óta ezt kutatom. Nem tudom irányítani az érzéseimet. Ha tehetném, legszívesebben varázsütésre érzéketlenné válnék Sebastiannel szemben. Semmit nem akarok érezni, ha meglátom. Nem akarom gyűlölni sem. Ürességet akarok csak. Olyan távolinak akarom érezni, mintha meg sem történt volna, vagy mintha nem is velem történt volna.

Ahogy az arcát nézem a saját érzéseimet átkozva, egy pillanatra átsuhan egy kép a semmiből a szemeim előtt: Harry megcsókol, én pedig a karjaiba olvadok. Annyira élénk a kép, mintha kívülről nézném saját magamat. Mintha csak egy film lenne. Teljesen elment az eszem. Mégis mit képzelek? De miért nézi így a számat? Megfejthetetlen az arckifejezése. Néhány másodperc csak, és a filmkockák leperegnek, csak a fehér vászon marad, nyel egy fájdalmasan óriásit, megnedvesíti az ajkát, és egy mély sóhaj után elszakítja tekintetét az ajkaimtól.

-      Szeretnéd, hogy kitiltsam innen? – kérdi reszelős hangon, egészen halkan, szinte bizonytalanul.

-      Nem, dehogy! – rázom meg a fejem hevesen, hátrébb lépek egyet, és tágra nyílt szemekkel nézem. – Megoldom. Ezt le kell rendeznem magamban – jelentem ki határozottan.

Bólint néhányat, aztán – mint aki menekül – sietve az irodája felé veszi az irányt.

Csak állok ott, és értetlenül nézek utána. Fogalmam sincs, mit gondoljak. Teljesen összezavart.