PULSE (2.fejezet)

Ahh... hát én ezt már most imádom írni! Azt hiszem megvan a méltó utódja a You always want the one-nak :)))))
Most ezt a második részt még gyorsan kiteszem, mert tudom, hogy nem mindenki szeret elkezdeni olvasni valamit, amiből még csak egy fejezet van (hacsak nem bízik nagyon a szerzőben), de a többi azért egy icipicit majd lassabban fog jönni.
Szeressétek. Én imádom! :) 

2. fejezet

Az egyik biztonsági őr kísér be, miután az ajtóban elmondom, ki vagyok, és mit keresek itt. Az imént beviharzott magas, göndör fickó felé visz, aki épp három sráccal beszél hevesen gesztikulálva. Azonnal kiül a felismerés az arcomra, ahogy szemtől szemben állunk egymással: ő az, aki egy két perces beszélgetés után felvett ide dolgozni, csak épp akkor lófarokba volt kötve a haja, sortban, ujjatlan pólóban és papucsban volt, és napszemüveg volt rajta. Nehezemre esett komolyan venni, és állásinterjúként kezelni azt a rövidke beszélgetést, miközben a kamionból italos rekeszeket kipakoló fiúkat ellenőrizte. De ezek szerint ő itt a főnök. Annyira emlékszem, hogy valamilyen Harry. Ha hazaértem, első dolgom lesz felkutatni a cetlit, amire az interjú előtt feljegyeztem, kit kell keresnem. Nem gondoltam, hogy meg kell jegyeznem a nevét, fel sem merült bennem, hogy ő vezeti a klubot. Vagy legalábbis a személyzetnek ő a főnöke.

-    Gyere be! – int a fejével egy ajtó felé rögtön, köszönés nélkül, ami minden bizonnyal az irodája, és hosszú léptekkel azonnal el is indul arra, úgy, hogy alig bírom követni a jóval rövidebb lábaimmal.

Egy kicsit nagyobb hévvel csapja be magunk után az ajtót, mint számítottam rá. Összerezzenek.

-    Késtél – jelenti ki marcona tekintettel, ahogy az asztalához érve nagy lendülettel visszafordul felém.

Hirtelen nem tudok mit mondani, csak rápillantok a falon az órára, ami 22:01-et mutat, és kikerekednek a szemeim. Nyitnám a számat is, hogy megvédjem magam, mert én bizony amellett, hogy a saját hülyeségem miatt tutira vagy negyedórát szobroztam már odakint, itt voltam halálpontosan. De egyrészt leint, másrészt a hangomat se igazán találom perpillanat.

-      A műszakod kezdetén a pultban kell lenned – magyarázza hadarva, mint aki nagyon siet valahova, és én épp rosszkor jöttem közbe. – Mi van, ha valaki miattad nem tud hazamenni? Mert amellett, hogy épp beesel, amikorra kell, még utána esetleg tollászkodsz, pisikézel, kávé, satöbbi… – Felhúzott szemöldökökkel bámul a szemeimbe, én meg megszólalni sem bírok.

Nem hittem, hogy ilyen hamar megkapom az első lecseszésem, de ahogy mondta… egyszerűen nem tudok haragudni érte. Csak azt érzem, hogy teljesen igaza van. Nem szeretném, ha másnak miattam kellene túlóráznia, mostantól biztos, hogy hamarabb fogok érkezni. És a műszakom előtt pisikézni.

Sóhajt egyet, amikor az apró bólintáson túl nem sokat reagálok, két lépéssel odalép hozzám, megragadja a pólóm szegélyét, és heves mozdulattal elkezdi felfelé húzni. Majd kiugrik a szívem, ahogy az ujjízületei súrolják a derekamat. Mit művel? Elszánt a tekintete. Talán mégsem volt életem legjobb döntése elvállalni ezt a munkát. Beleremegek a gondolatba, amikor eszembe jut, hogy vajon mit kell itt tennie az embernek, hogy megtarthassa az állását.

Amikor nem emelem fel engedelmesen a karjaimat, csak idegesen pillantgatok egyik szekrényről a másikra, elereszt. Fellélegzek, és szerintem ő is érzékeli, mekkora szikla gördül le a szívemről. Homlokráncolva megcsóválja a fejét, ahogy figyeli az arcomat. Aztán egy polchoz lép, és leemel róla egy összehajtogatott pólót.

-      S-es jó lesz? – kérdi, de a választ meg sem várva, már dobja is a fejemhez. – Öltözz, aztán ki a pultba! Adam eligazít – utasít, és sietve kiviharzik az ajtón, de azért még futtában leírja, ki is az az Adam, akit keresnem kell. – Ezüstszőke haj, sok smink, magasabb nálam is…

Megkövülten nézek utána, és a kinti zenét túlharsogva hallom a fülemben a szívem őrült kalapálását. Csak most jut el az agyamig, hogy gyakorlatilag egyetlen szót sem szóltam a jelenlétében. Teljesen letaglózott. Az nem kifejezés, hogy furcsa nekem egy ilyen férfi, gyakorlatilag azt sem tudom, hogy kezeljem. Nem sok ilyen karizmatikus emberrel találkoztam eddig. Sugárzik belőle az erő, a magabiztosság, a közvetlenség, minden, ami én nem vagyok. És soha nem is leszek.

Felszedem az államat a földről, ahogy erőszakkal elszakítom végre a tekintetemet az ajtóról, lekapom a pólómat, és gyorsan felhúzom, amit kaptam helyette. Idegesen lesimítom az anyagot a mellkasomon. Egy egyszerű fehér póló, pink nyomat a szívem felett a hely nevével. Örülök, hogy nem valami faramuci, túl szexi cucc az egyenruha. Nem érezném jól magam. Az egyszerű fehér pólókat szeretem. Felhajtogatom néhányszor az ujja végét, hogy a vállam kivillanjon belőle. Közben azon jár az agyam, hogy muszáj lesz felvennem a versenyt a főnökkel, az egész hellyel, fel kell pörögnöm, különben nem lesz hosszú életű az itteni pályafutásom.

A leírása alapján hamar megtalálom Adamet, a bejárathoz közelebb eső pultban. Mosolyognom kell azonnal, ahogy látom, hogy ő is komfortosabbá tette magának az egyenpólót. Óriási egyenetlen vágásokkal van gyakorlatilag a felére szabva az eredetileg vélhetően túlméretes darab. A nyaka a mellkasa közepéig kivágva, közszemlére téve napbarnított bőre alatt feszülő, szőkés, rövidre nyírt szőrrel borított mellizmai nagy részét. Az ujjai is teljesen le vannak szaggatva a ruhadarabnak, a hónaljánál benézve az óriás lyukakon gyakorlatilag az összes bordáját meg lehet csodálni. A nadrágjára épp csak rápillantok, a világért sem bámulnám túl sokáig, de rögtön feltűnik, hogy bizony azt sem kímélte az ollóval. Nemcsak a térdénél vannak rajta méretes lyukak, az túl snassz lenne, a combján, a vádliján, de még a feneke alatt is alaposan szét van szaggatva a fehér farmer.

Bemutatkozunk egymásnak, és ahogy kezet nyújt, ezüstszürkére festett körmein megcsillannak a színes fények. Az erős, füstös smink az elképesztően szép, világoskék szemei körül káprázatosan néz ki. Nagyon menő lehet ez a srác. Nekem nem az esetem, de vak nem vagyok, látom, hogy iszonyú dögös. Még hogy mindenki engem akar majd hazavinni… hát persze.

Amúgy is majd’ egy fejjel magasabb nálam, de még kisebbre húzom össze magam, ahogy besétálok mellé a pultba. Úgy érzem, mellette észrevétlen leszek, de azt még magam sem tudom, örüljek-e ennek, vagy sem. Egyelőre afelé hajlok, hogy jó lesz így, hogy nem én leszek a középpontban.

Gyorsan felvázol nekem mindent. Kedves srác, két éve dolgozik már itt, és mint kiderül, szeret beszélni. Nagyon. Már tíz perc után gyakorlatilag minden fontosat tudok az itt dolgozók magánéletéről.

-      Adam… – kezdem halkan, és egy pillanatra szégyellősen lesütöm a szemeimet, amikor végre hagy szóhoz jutni, és a kérdésözönt is megválaszoltam, ami kitört belőle, ugyanis van valami, ami nem hagy nyugodni. – Le kell feküdni a főnökkel a munkáért? – ráncolom a homlokomat, az ő szemöldökei viszont a haja alatt végzik, és éktelen nevetésben tör ki.

-      Mármint Harryvel? – mutat maga mögé, valahol arrafelé, ahol nemrég eltűnt, miután nagy nehézségek árán megoldotta, hogy nem fulladt bele a röhögésbe.

Zavartan fészkelődve bólintok.

-      Szeretnél? – vigyorog elképedve, és még a szemöldökeit is megrezegteti.

Eltátom a számat, és egymásután háromszor is sikerül levegőt vennem, mielőtt kifújnám az első két adagot.

-      Dehogy is! Csak… ő… – hebegek, és csak remélni tudom, hogy a sötétben villódzó szivárványszín fények némileg elfedik, jelenleg mennyire természetellenesen vörös az arcszínem.

-      Ő egy kicsit heves természet. Valamit félreértettél szerintem. – somolyog, és elkezd poharakat törölgetni, de a vigyor továbbra sem olvad le az arcáról, a poharak is kapnak belőle.

-      Akkor jó – suttogom bizonytalanul, és látom, hogy épp jön visszafelé beszélgetésünk továbbra is igencsak zaklatottnak tűnő tárgya.

Gyorsan a kezembe kapok egy nedves rongyot, és elkezdem végigtörölni a pultot. Próbálom az arcomba tolult vérem nagy részét erőszakkal valahova máshova koncentrálni. Nem, nem oda.

Mielőtt ideérne, épp belép az ajtón egy nálunk jóval idősebb fickó két testőrrel. Legalábbis nagyon úgy néznek ki, mintha azok lennének. Fellélegzek, mert a főnök azonnal irányt változtat. Az irodája felé biccent, mire az igencsak gengszternek kinéző férfi szó nélkül bemegy, és néhány másodperccel később Harry is követi őt. A két nagydarab az ajtó két szélénél áll meg, háttal a falnak, mozdulatlanul.

Adamre pillantok a szemem sarkából, ő viszont nem csak hogy elnéz a másik irányba, de el is indul a pult végébe italos üvegeket rendezgetni. Szóval erről a fickóról nem fog pletykálni, mint mindenki másról.

Még csak egy órát töltöttem itt, de újra felmerül bennem a kérdés, ma már másodszor, hogy vajon jól döntöttem-e, amikor a könyvtárosi állásomat erre cseréltem?

Nem figyeltem az órát, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, csaknem fél órát voltak kettesben bezárkózva az irodában. Amikor nyílik az ajtó, épp két srácot szolgálok ki. A szemem sarkából látom csak, ahogy Harry a karját maga elé nyújtva előre engedi a férfit, aki sietve távozik, két emberével szorosan a nyomában. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Harry mellkasa megemelkedik egy felszabadító sóhajtól, amint a férfi kiteszi a lábát az ajtón.

Sokkal nyugodtabban sétál oda a pulthoz, már nem rohangál fel-alá, mint egy mérgezett egér, idegesen túrva a haját, és ráncolva a homlokát. Az, hogy láthatólag megkönnyebbült, nem kifejezés.

-      Tölts nekem egy vodkát, Törpike! – hajol a pultra végre mosolyogva.

Zavarba ejtő a mosolya. Teljesen megváltozik tőle az arca. Tökéletesek az ajkai. A színük, az ívük, a formájuk, a teltségük, a textúrájuk… Úgy tökéletes az egész szája, ahogy van. Biztosan az íze is tökéletes. Kíváncsi lennék a barátjára. Vagy barátnőjére. Mert valójában egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ő is meleg. Csak egy meleg szórakozóhelyet vezet. Nem törvényszerű. A gyönyörű szája mellett a csillogó zöld szemei, amikkel figyel, pedig egész egyszerűen igézőek.

És most jött el az a pont, ahol emlékeztetnem kell magamat arra, hogy miért vagyok itt. Munkahely. Oké, arról volt szó, hogy legeltethetem a szemeimet is, de NEM a főnökön. Főleg nem, amikor épp kért valamit, és én még csak meg sem mozdultam, hogy teljesítsem a kérését.

Miért vagyok képtelen megszólalni, vagy megmozdulni a közelében?

-      Majd én hozom, főnök – szól közbe Adam, miután vigyorogva odakönyökölt Harryvel szembe.

-    Nem. Őt kértem. Mintha remegne a keze. Szeretném látni, alkalmas-e a feladatra, amire felvettem – viccelődik. Legalábbis azt hiszem. Az arca teljesen komoly, és figyelmesen nézi a kezeimet.

Nem tudom eldönteni, hogy szándékosan hoz-e zavarba minden egyes szavával, pillantásával, mozdulatával, vagy egyszerűen csak ilyen a természete, és ez ösztönből jön neki. Hozzá kell szoknom, és nem eltátani a számat, ha hozzámér, vagy megszólít, és mindenekelőtt nem szabad olyasmit belelátnom a dolgokba, amik nincsenek ott.

Kitöltöm neki az italt, és egy halk „Tessék.” kíséretében leteszem elé a pultra. Büszkeséggel tölt el, amiért végre meg bírtam szólalni. Szélesen elmosolyodik, felemeli a poharat az arca mellé és biccent egyet felém, mintha csak azt üzenné, egészségemre, aztán hátat fordít és elsétál.

Egy férfi lép a pulthoz. Szerencsémre. Ha nem lett volna valaki, aki azonnal eltereli a figyelmem, félő, hogy túlságosan feltűnően bámultam volna a főnököm lassan távolodó… alakját… fenekét…

Uramisten! Mi van velem? Komolyan ennyire hiányzik a szex?!

Amikor letelik a négyórás műszakom, az öltözőben meglepetten gyűrögetem a begyűjtött hat összefirkált szalvétát, és a hivatalos napi béremnél is nagyobb mennyiségű jattot. Álmomban sem hittem volna, hogy ennyi pénzt otthagynak majd nekem a pulton. A telefonszámok felett pedig egyszerűen nem térek napirendre. Miért kaptam őket, amikor olyan srácok vannak körülöttem, mint Adam? Nem értem. Ráadásul az összes fiú helyes volt. Ha nem itt, nem ebben a szituációban találkoztunk volna, és épp nem lennék végtelenül csalódott, bármelyikkel szívesen megismerkednék. Becsúsztatom az öltözőszekrényembe a szalvétákat. Nem tervezem felhívni egyiküket sem, felesleges lenne hazavinnem a cetliket. Kukába dobni őket viszont tiszteletlenségnek érezném. Összeszedem a cuccaim, és olyan megválaszolatlan kérdésekkel teve indulok haza, amik biztosan nem hagynak ma éjjel aludni.