PULSE (5.fejezet)

Drágáim! Ne haragudjatok az icipici késésért, meg volt rá az okom. 
Azért remélem kárpótol majd titeket ez a kis részecske ;)
Köszönök mindent, a sok-sok kattot, hozzászólást, bíztatást! Puszik!

5. fejezet

Hiába végeztem hamarabb, semmivel sem pihentem többet, mintha a rendes tíztől kettőig tartó beosztásomban dolgoztam volna az éjjel. Órákig csak forgolódtam az ágyamban a történtek hatására. De hiába agyaltam órákat rajta, továbbra sem találtam magyarázatot Harry viselkedésére. Pillanatok alatt lesz elutasító és távolságtartó, máskor meg úgy érzem, úgy néz rám, mintha én lennék a világ közepe. Mintha az egyetlen vágya az lenne, hogy megcsókoljon, de mégsem teszi meg. Az, hogy egy nap kétszer is át kellett élnem ezt, megőrjít. Azt éreztem, hogy bár első alkalommal még visszatartotta valami, ellen tudott állni a vágyainak, ha másodszorra nem zavarnak meg, nem tudott volna uralkodni magán. Aztán az is lehet, hogy csak én képzelem ezt is bele. Talán csak buta álmodozás az egész. Főleg, hogy derült égből villámcsapásként még az is kiderült, hogy nem is szingli. De mi az, hogy nem hagyhatja ott a férfit, akit nem szeret? Ráadásul ott vannak Adam majdhogynem fenyegető szavai is. Semmit nem értek. Akadt olyan pillanat is, hogy a gondolataim már odáig jutottak az éberen ágyban forgolódás alatt, hogy vagy én vagyok őrült, vagy ő, de valamelyikünk mindenképpen.

Annyi előnye azért volt a dolognak, hogy azzal, hogy fél éjszaka próbáltam megfejteni őt, észrevétlen valamivel előrébb jutottam abban, hogy megfejtsem saját magamat. Nem kérdés, hogy tetszik nekem, hogy valami egészen felfoghatatlan módon vonz az első munkanapomtól kezdve. Sosem történt még meg velem, hogy egy ismeretlen ember, anélkül, hogy bármit is tudnék róla, ilyen hatással legyen rám. Mindig felületesnek gondoltam az efféle vonzalmat. Nem kérdés az sem, hogy kétségbeesetten akartam azt a csókot. Nem is egyszer. Minden alkalommal, amikor a közelembe kerül, és csak rápillant a számra, azt várom, mikor csókol meg. Mint egy eszelős tini, aki rajong a suliban a fiatal tornatanárért.

De érzem, hogy ő is akarja, bármennyire is próbálom néha azzal magyarázni a dolgokat, hogy csak az én agyszüleményem az egész, biztos vagyok benne, hogy akarja, akárhogy is próbálja visszafogni magát. Csak az indíttatás ködös még a fejemben. Talán ha odaállna elém, a szemembe nézne, és azt mondaná, hogy ne várjak tőle semmit, de belepusztul, ha nem fektethet le, ledobnám a gátlásaim, letépném a ruháit, és olyan felejthetetlen élményt adnék neki, hogy magamat is meglepném vele. Csak mondaná már ki, mit vár tőlem! Vagy legalább mutassa meg egyértelműen. Ne így, hogy kibogozhatatlan rejtvényeket kelljen fejtegetnem egész éjszaka, alvás helyett!

Iszonyú lassan telik el a nap. Többször azon kapom magam, hogy nemhogy fogalmam sincs, miről beszél a tanár, de még azt sem tudom hirtelen, milyen órán ülök. Véget kell ennek vetnem. Arról volt szó, hogy az egyetemre fogok koncentrálni. És nem keresek új szerelmet. Mert a szerelem egy elbaszott dolog, kifacsar, eltapos, megrág és kiköp a tehénszaros hátsóudvarra. Lehet, hogy egy ideig mosolyog rád, simogat egy kicsit, de a végén úgyis a bűzlő, meleg, friss tehénlepényben végzed.

Már fél nyolc után itt téblábolok a klubban. Végül a mai műszakomat sikerült elcserélnem egy sráccal úgy, hogy „ne neki okozzak ezzel is problémát”. Cserében viszont vasárnap zárásig leszek, kettőtől hatig. Legalább ezt is kipróbálom. Azt mondják, olyankor már több a részeg, nehezebb kezelni őket, de cserébe több a jatt is.

Beszélgetek a fiúkkal, iszom egy dupla kávét, hogy a mára jutott igen csekély alvás mellett bírjam a tempót. Aztán amint szabaddá válik a főnök, a kész tervvel a fejemben bemegyek az irodájába.

Épp csak belépek az ajtón, becsukom magam mögött, de nem megyek közelebb. Inkább a lehető legmesszebb tőle, feszülten a fának dőlök.

-      Szeretném, ha keresnél valakit a helyemre. Fel szeretnék mondani – kezdem, mire érdeklődve felnéz az íróasztalán heverő szokásos papírhalomból. – Nem hagylak szarban, megvárom, míg lesz valaki, addig maradok – mosolyodok el halványan.

Összevonja a szemöldökét, feláll, hozzám sétál, és csak szótlanul nézi az arcom. Elfordítom a tekintetem róla. Megint zavarba ejtő a közelsége.

-      Mi a baj, Kismókus? – kérdi végül egészen halkan.

-      Ez! – nevetek fel frusztráltan, és felemelem a két tenyerem a levegőbe mutatva, mintha ebből értenie kellene bármit is.

Kérdőn néz rám, nem mozdul.

-      Ez… – suttogom, és megragadom az ingét, teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, nekilököm az ajtónak, lábujjhegyre állva rásimulok a testére, és az ajkaihoz érintem az ajkaim.

Csak néhány másodpercig tart az egész. Hagyja magát, de nem csókol vissza. Lehunyja a szemét, sóhajt egy nagyot, és mintha azt várná, mikor hagyom végre abba. Lefagyok az egésztől. Hátrébb lépek tőle, mire lassan kinyitja a szemeit.

-      Ez? – kérdez vissza reszelős hangon, és halkan folytatja. – Mármint az, hogy tegnap meg akartalak csókolni? Vagy az, hogy nem tettem?

-      Az, hogy a főnököm vagy – nyögöm, hátrébb lépek egyet, és a kezeimet leejtem magam mellé.

Most zavar a csend. Az, hogy még nincs nyitva a hely, tömve emberekkel, és a velük járó hangzavarral. Csak néhány itt dolgozó kiabálása vagy nevetése hallatszik be némileg kintről. Nem vagyok hozzászokva ehhez a csendhez ebben az irodában. Jobban szeretem, ha a dübörgés elfedi az igazságot, kényelmesebb. Így túl tisztán hallom a saját zaklatott szívverésem, és Harry nem kevésbé zaklatott lélegzetvételeit.

-      Ó, értem – bólint, és tart egy kis hatásszünetet. – Ez esetben felmondás elfogadva.

Nem mondom, hogy nem lep meg a kijelentésével. Hirtelen nem tudom hova tenni, de nincs is időm gondolkozni rajta. Ami ezután történik, arra semmi az a szó, hogy meglep, azt az érzést nem tudom szavakba önteni. Megragadja a pólóm elejét, elrúgja magát az ajtótól, és ő présel neki engem, sokkal erőteljesebben. És csókol meg, koránt sem olyan ártatlanul és szűziesen, ahogyan én tettem. Letaglóz, ahogy az egész teste rám tapad, a két tenyere az arcomra simul, és azonnal nyitott szájjal bukik rám, meg sem próbál finomkodni, a nyelve követelőzőn töri útját a fogaim között. Egy pillanatig sem jut eszembe ellenkezni vele. Megkapja az engedélyem, bármit is kíván tenni.

A szoba forog velem, a szívem kétségbeesetten keresi a kiutat a bordáim fogságából. Minden gondolat kihullik az agyamból, csak a teste létezik, ami beborít, a két tenyere forrósága, ahogy hátracsúsznak a tarkómra, hogy ujjai gyengéden rámarkolhassanak a hajam tövére, és a szája, amit olyan rég óta kívánok. Az íze, ami mámorító, bármennyit is álmodoztam volna róla, elképzelni sem tudtam volna ennél finomabbat. Ezek után, már mindenhol meg akarom kóstolni!

Mintha a DJ is meghallotta volna az előbbi, csendre vonatkozó gondolataimat, megszólal a basszus odakint, én pedig felszabadultan nyögök bele Harry szájába. A kezeim kissé bizonytalanul kúsznak fel a hátán, a lapockáiba kapaszkodva húzom még közelebb magamhoz. Csak egy halk nevetés az ajkaim közt a válasza arra, amikor a derekára markolva, már sokkal kevésbé bizonytalanul húzom odalent is közelebb. Viccesnek érzi, hogy így felizgatott?

A hajába merítem az ujjaimat, rászorítok a citrus illatú tincseire, és hátrahúzom a fejét. Levegőért küzdve, zihálva dőlök az ajtólapnak, a fejem halkan koppan a fán. Ahogy a hajába gabalyodott ujjaim ellenére visszahajol rám, és a nyakamra mar a fogaival, fennakadnak a szemeim, a zene dübörgése elnyomja a hangos nyögéseimet. Teljesen elvesztem, a gondolattól is zavarba jövök, hogy mit meg nem tennék most neki, kérés nélkül.

Aztán váratlanul elválnak tőlem ajkai, eltűnnek az arcomat csiklandozó puha tincsek, majd ruházatát, haját, és egyéb testrészeit helyükre igazítva hátrébb lép. Fürkésző tekintettel figyel néhány másodpercig, aztán megszólal.

-      Üresedés van. Nincs kedved itt dolgozni? – kérdi rekedten, és halvány vigyorral az ajkain, büszkén vizslatja a művét, ahogy próbálok az imént felépített extázisból észhez térni. – Azonnal kellene kezdeni.

-      Nem is tudom – nevetek fel néhány mélyebb levegővétel után, továbbra is az ajtóra kenődve, mert a lábaimat még mindig nem érzem elég megbízhatónak. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Túl szexi a főnök.

Próbálom viccesre venni a figurát, de talán tényleg jobb volna, ha nem látnám minden nap. Talán rájönnék, hogy mennyire akarom őt, hogy mennyire vagyok hajlandó harcba menni érte egy gengszterrel. Talán pár nap után nem is gondolnék rá annyit. Talán.

-      A főnök jól viselkedik, ha te is – mosolyodik el kajánul. – És bármikor felmondhatsz – vonja meg a vállát.

-      Megpróbálhatjuk – vetem el, anélkül, hogy egyetlen agysejtemet is gondolkodásra bírnám, amit a nap folyamán sikerült aprólékosan kiötölnöm, és megyek bele abba, amibe érzem, hogy nem szabadna. – De figyelmeztetlek, lehet, hogy sokszor felmondok majd… tíz percekre… – húzom fel a szemöldököm csábosan, és felnevetek, ahogy kinyitom az ajtót magam mögött, és kifordulok rajta.

Még hallom, ahogy nevetve utánam kiabál:

-      Alig várom!

Jézusom! Mit művelek? Ez én vagyok? Komolyan, én, Louis Tomlinson?

Vigyorogva lépek ki az ajtaján. Adam kérdőn néz rám, de én csak megrázom a fejem, és beállok mellé a pultba. Nem, ezt nem kotyogom ki a pletykafészeknek, még ha imádom őt, akkor sem.

Az éjszaka folyamán többször azon kapom magam, hogy flörtölök a srácokkal, akik italért jönnek hozzám. Végig letörölhetetlen vigyor van a képemen. Rekord mennyiségű telefonszám és rekord mennyiségű jatt a mai termés. Már csak ebből kiindulva is többször kellene csókolóznom a főnökömmel.

-      Annyira nyilvánvaló vagy… – súgja oda Adam egy idő után huncut mosollyal az ajkain, a fejét csóválva.

-      Miről beszélsz? – nézek rá ártatlanul, fülig érő szájjal, de a bejárat felé pillantva azonnal lehervad az ezerwattos mosolyom. – Adam… most ne hagyj itt – kérlelem megremegve, és ő rögtön a tekintetem irányába fordítja a fejét. – A fekete inges – suttogom elhaló hangon. – Az exem.

-      Basszus… – nyögi, és erőtlenül a pultra támaszkodik.

Először nem tudom, miért reagál rá így, azt gondolom együttérzésből. De hamar kiderül, hogy tévedek.

-      Mikor voltatok együtt? – kérdi halkan.

-      Miért kérdezi mindenki ezt?! – csattanok fel idegesen, és hátat fordítva a bejáratnak feltöltöm a kávégépet, de a vállamra simuló tenyér hatására visszafordulok, hogy mégis ránézzek a kollégámra.

-      Tavaly párszor összegabalyodtam vele… – harapja be a szája szélét bocsánatkérő kiskutyaszemeket emelve rám.

-      Basszus… – visszhangzom az előbbi nyögését, tátott szájjal a pultra ejtve a kávézaccos tartályt.

-      Ne haragudj. Nem tudtam… – sóhajt fel fájdalmasan, és idegesen túrja hátra a haját.

-      Persze – intem le, és megnyugtatásképp sietve át is ölelem. – Nem tudtad. Nem te tehetsz róla, hogy egy seggfejjel éltem együtt. Ez egyáltalán nem a te hibád, semmi baj – csitítgatom gyengéden a hátát veregetve, ahogy erősen csimpaszkodik a lapockáimba.

-      Nem hagylak itt. Ha idejön, letépem a tökeit – bólint elszántan, ahogy hátrébb lép tőlem.

-      Ne. Csak legyél itt… – csóválom meg a fejem, mire újra bólint egyet, én pedig erőltetett mosollyal az ajkaimon térek vissza a kávégéphez, és szakítom el a tekintetem az exemről.

Harry épp kijön az irodájából, amikor Sebastian elsétál az ajtaja előtt. Mindketten lemerevednek egy pillanatra, Harry küld egy gyilkos szemvillantást felé, miután rám pillantott, és meggyőződött arról, hogy jól vagyok, aztán tovább sétál, de még jó ideig nem megy vissza az irodába. Talál magának elfoglaltságot idekint, hogy szemmel tartsa. Aztán mielőtt mégis eltűnik, látom, hogy odamegy Markhoz, az ajtóban álló biztonsági őrhöz. A fülébe súg valamit, amire Mark szemei Sebastiant célozzák be, és marcona tekintettel, határozottan bólint egyet. A nyakamat tenném rá, hogy azzal bízta meg, hogy figyelje, és bármi gondot okoz, vagy a közelembe jön, és esetleg zaklat, úgy vágja ki innen, hogy csak úgy nyekkenjen. Nem tudom, örüljek-e neki. Persze, egyrészről melengeti a szívemet, hogy törődik velem, másrészről viszont úgy gondolom, világosan megmondtam a múltkori után, hogy nem szeretném, ha beleavatkozna.

Végül Sebastian nem jön oda hozzánk. Néhány lopott pillantást ugyan küld felém, de szerencsére egyetlen szót sem kell váltanom vele.

Egy-két órával később nem mindennapi jelenet zajlik le előttem. Egy számomra ismeretlen fiú rohan sírva Harryhez, és kapaszkodik belé, mire ő azonnal a hátsó lépcső felé veszi az irányt.

Rápillantok Adamre, de megintcsak a „nem beszélünk róla” arckifejezését veszi magára. Amennyire azt hittem róla az elején, hogy ő majd minden titokba beavat, már annyira látom, hogy legfeljebb a jelentéktelen pletykákat hajlandó megosztani velem. A fontosabb dolgokat, hogy valójában mi is folyik itt, nem köti az orromra.

-      Adam… – kezdem, de komoly arccal megrázza a fejét, és elfordul.

Szóval, ha kérném, akkor se. Akkor azt hiszem, ideje taktikát váltanom. Elfordulok én is, mintha ejteném a témát.

-      Ha nem mondod el, muszáj lesz Harrytől megkérdeznem – jelentem ki félvállról, mire azonnal visszafordul felém, és szemeimbe fúrja a tekintetét.

-      Maradj ki belőle – próbál utasítani, de tudhatná már, hogy a kíváncsiságom erősebb, mint az ő csodálatos szemeinek igézőképessége.

-      Ki volt az a srác? – kérdem határozottabban.

-      Higgy nekem, ha azt mondom, hogy minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked.

Megcsóválom a fejem, és elhúzom a számat. Ez nem fog menni. Úgy tűnik, ma semmit sem fogok tudni kiszedni belőle. Oldalra fordul, és elkezdi törölgetni a pultot.

-      És ha kicsit kevesebbet érintkeznél a főnökkel, az is jót tenne az egészségednek… – morogja még az orra alatt, csak úgy mellékesen.

-      Na jó, Adam, ebből elég volt! – ragadom meg a pólóját, és magam felé rántom – Ne viselkedj úgy, mintha tizenhat lennék! Ha nem is mondjuk ki, nagyon jól tudod, hogy nyakig benne vagyok már ebben. Ha védeni akarsz, tedd úgy, hogy elmondod, mitől kell tartanom. Értem, Johnny rosszfiú, Harry az övé, megjárom, ha azt képzelem, elvehetem tőle. Ennyit sikerült kihámoznom a rejtvényeidből. Megtennéd, hogy segítesz kicsit jobban megérteni? – húzom fel a szemöldököm, és bámulok az arcába indulatosan lábujjhegyről, még mindig a markomban szorongatva a pólója anyagát.

-      A fiú prosti. Fent dolgozik – böki ki végül, nem kis meglepetésemre.

-      És Harry… ő futtatja, vagy mi? – kerekednek ki a szemeim.

-      Nem egészen… – sóhajt fel.

-      Akkor feljár hozzá…? – nyögöm egyre visszataszítóbb képeket generálva a fejemben.

-      Nem – mosolyodik el és megrázza a fejét. – Inkább csak próbálja megvédeni őket.

-      Őket? – nyílnak, ha ez egyáltalán lehetséges, még tágabbra a szemeim.

-      Vannak páran… Louis, legyen elég ennyi. Kérlek, ne firtasd – két kézzel megragadja a vállaim, és kedvesen megszorítja őket.

Sóhajtok egyet, és eleresztem. Azt hiszem, kezdem érteni. Johnny. Van egy látszólag legális üzlete, ami elfed egy – vagy ki tudja, hány – nem annyira legális, ámde sokkal jövedelmezőbbet. Amíg jár az agyam, szórakozottan lesimítgatom Adam pólójának anyagát, amit alaposan összegyűrtem. Szinte észre sem veszem, ahogy szemeivel követi a kezeimet, csak akkor jövök rá, mit művelek, amikor mosolyogva felemeli a tekintetét, és felhúzza az egyik szemöldökét, hogy huncutul a szemembe nézzen, majd beharapja az alsó ajkát. Eltátom a számat egy pillanatra, és sietve elhúzom a kezeimet a mellkasáról. Lángoló arccal lépek hátrébb, majd gyorsan az épp a pult mellé érkező két sráchoz fordulok.

-      Nyugi. Csak szívatlak – súg a fülembe hátulról, nevetve Adam.

Megkönnyebbülten fújom ki a szinte fájón bent rekedt levegőmet, én is felnevetek, és könyökkel gyengéden oldalba bököm.