PULSE (4.fejezet)

Sziasztok! Meghoztam a heti adagot. Nő a feszültség a drágák közt! Remélem értékelitek ;) Továbbra is köszönök minden egyes olvasást, eszméletlen mennyien nézitek a régi sztorijaim is!

4. fejezet

Ma hamarabb kezdem a műszakot, csak nyolctól éjfélig dolgozom, mert másnap korán reggel muszáj az egyetemen lennem. Tegnap este bementem Harryhez, hogy a legutolsó pillanatban megkérjem, változtasson a beosztásomon. Azt hittem, majd megkapom érte a magamét, de ő megintcsak meglepett.

-      Figyelj csak, Nyuszmusz! Ha találsz egy srácot, aki cserél veled, vagy bevállalja a plusz két órádat, akkor minden további nélkül, bármikor – felelt a kérésemre az asztalán fekvő papírokból felnézve, lazán a kézfejére támasztva az állát.

-      Tudom, hogy túl későn szólok, és… – kezdtem volna könyörgőre fogni, de azonnal leintett.

-      Nem fejeztem be – állt fel, és lépett mellém. – Most az egyszer, rendben – bólintott, zavarba ejtőn közelről nézve le rám. – De legközelebb, ha ilyesmi van, próbálj meg előre gondolkodni, és megszervezni a srácokkal a dolgokat, ne nekem csinálj ebből is extra problémát. Van elég. Oké? – nézett rám kedvesen mosolyogva, és ujjhegyét egy futó pillanatra az orromhoz érintette.

Kísértetiesen hasonlított a pillanat ahhoz, ahogy utoljára Sebastian ért hozzám, azonban teljesen ellentétes hatást váltott ki belőlem. Egyáltalán nem hátrébb húzódni volt kedvem, sokkal inkább beledőlni a tenyerébe, dorombolva hozzádörgölőzni. Persze nem tettem. Nem a hideg rázott ki, mint akkor, hanem a forróság borzongatott. Az utóbbi napjaim – vagy talán inkább heteim – házi feladatának megoldása, miszerint sokkal kevesebbet kell beleképzelnem a főnököm apró, kedves gesztusaiba, érintésébe, mosolyaiba, nem sikerül fényesen.

Zavartan bólogatva suttogtam el egy köszönömöt, és egész testemen lúdbőrrel léptem ki az ajtaján, hogy a dübörgő zene valamelyest elfedje a vérem lüktetését a fülemben.

Ha ránézek az irodája ajtajára, még most is érzem, amit tegnap éreztem. Minden egyes apró, jelentéktelen érintését a testemen, az első naptól kezdve, mintha rám tetoválták volna az ujjlenyomatait.

Nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne érezzem magam így, ha rá gondolok. Az egyik legrosszabb dolog, ami történhetett velem az új munkahelyemen, hogy beleesek az új főnökömbe. Hát nem megtörtént?

Jóval nyolc előtt érkeztem. Jó fiú, már első nap megtanulta a leckét a főnöktől. A pultban pakolászunk a nyitásra várva Adammel, amikor Harry odajön hozzánk egy gyors eligazításra, egyik tenyerét a hátamra, másikat Adamére simítva, kócos fejével közénk furakodva. Újabb jelentéktelen érintés, nekem mégis beleremeg mindenem.

Te jó ég, mekkora tenyere van?! Úgy érzem, az egész hátamat beteríti vele. A forróság, ami árad belőle, utat tör a póló anyagán keresztül, a bőrömön át, az alatta húzódó erekben rohanó véremig. Felforralja, őrült tempóra készteti a vörös folyamot, a szívem egyre gyorsabban pulzál. Egyre nehezebb megértenem a szavait, a kézfejéből a testembe áradó erőteljes impulzusok szándékoznak lekötni minden figyelmem. Meg kell erőszakolnom magam, hogy a füleim felfogják legalább a szavai nagy részét, és ne arról fantáziáljak, milyen lenne mindkét tenyere a meztelen hátamon, miközben combjaim közt a csípőjével ülök az ölében, egy szál alsónadrágban, és lassan a hajába merítem mind a tíz ujjamat.

Aztán hirtelen a hátunk mögül kiáltást hallok. Gondolkodás nélkül, nagy lendülettel fordulok hátra a vállam fölött, a hang irányába, de mire felfogom, hogy nem engem szólítottak, hanem Harryt, és persze ő is odafordult egy hasonlóan hirtelen mozdulattal, már késő. Nagyot koppan, ahogy csont a csontnak ütközik. A magasságkülönbségünk miatt persze nem szabályos összefejelésről van szó, de határozottan sajog, ahogy a szemöldökömhöz kapom a kezemet. Egy pillanatra megdörzsölöm az ütés helyét, aztán bocsánatkérőn felpillantva látom, hogy ő pedig az állcsontját masszírozza fájdalmasan. A kétségbeesett szemeim azonnal mosolygósra váltanak, ahogy egy pillanat múltán halkan felnevet a szituáción.

-      Bocs. – motyogom, ő pedig nevetve megcsóválja a fejét, és hátraindul a nevét kiáltó fiú irányába.

*

Utálom a felső polcokat. Utálom, hogy alacsony vagyok, és állandóan Adamet kell megkérnem, hogy vegyen le nekem újat, ha kiürül valamelyik üveg. Most viszont nem ér rá, nekem pedig azonnal kellene egy vodka. Lábujjhegyen nyújtózkodom felfelé, a két srác, akik már a harmadik kört rendelték, pedig füttyögve drukkolnak, és közben fennhangon a direkt munkaruhának vásárolt, szűk, fehér farmerbe csomagolt fenekemet dicsérik, ahogy kétségbeesetten próbálkozom hirtelenjében öt centit nőni.

Amikor már épp feladnám, és szégyenszemre elballagnék a sarokba a sámliért, megérzem, hogy puha ujjak simítanak végig a derekam nyújtózkodástól közszemlére került csupasz felületén. Akkorát ugrok a váratlanságtól, hogy nekiütközök a mögöttem álló alaknak, és nem sokon múlik, hogy mindkettőnket felborítsam.

Szép lett volna, ha kiterítem a főnököt a pult alatt, úgy, hogy még pár üveg töményet is magunkra rántok. Ijedten fordulok felé egy halk szisszenéssel, miután reflexből kicsit túlzott erővel a karomra fogva stabilizálta a helyzetünket.

-      Segítek – ereszt el gyorsan, bocsánatkérőn a vörös kézlenyomatra pillantva a felkaromon, és könnyedén levesz nekem egy palackot. – Aztán, ha Adam visszajött, gyere be az irodámba, légy szíves.

Nyelek egy nagyot, tágra nyílt szemekkel bámulva az arcát, és heves bólogatásba kezdek. A finom érintése még most is ott lángol a bőrömön. Pedig a karomat igencsak megszorította, mégsem az lüktet. Talán holnapra lila ujjlenyomatok is megjelennek rajta, de én csak a derekam bizsergését érzem, ahol finoman otthagyta ujjhegyei nyomát. Egy reszkető sóhaj mellett, sietve lesimítom a felcsúszott póló anyagát, és visszalépek a vodkás üveggel a két sráchoz.

-    Jó fej a főnök – mosolyog az egyik kajánul.

-    És szexi – nevet fel a másik.

Én pedig csak szó nélkül, zavartan bólintva töltöm ki nekik az italt, aztán ahogy Adam visszajön, elsietek.

Benyitok az irodába. Harry mosolyogva néz fel a papírjaiból, és fejével magához int.

-      Gyere, Kismanó! – nevet fel halkan. – Tudod, ha például ilyesmit vennél fel, megoldódna néhány problémád.

Gondolom nem az óriási virágmintás, lezser, szaténszerű anyagból készült, alig begombolt ingre céloz. Röhejes lennék benne. Ő nem az. Ő semmiben sem röhejes.

Az asztal alól előre nyújtja a lábát, és felemeli a bokacsizmáját, hogy jól lássam a minimum öt centis sarkát. Ránézek a tornacipőmre, és elvigyorodok.

-      Lehet. De okoznék magamnak helyette újabb problémákat vele. Tuti, hogy napjában ötször kiterülnék a kövön egy ilyenben.

Nézem a csizmáját, ő pedig csak még jobban nevet, és ennivaló gödröcskéket pillantok meg az arcán, ahogy mosolyogva felemelem a fejem. Feláll a székéről, megkerüli az asztalt, és nekitámasztja a fenekét az asztallapnak.

-      Szerintem sokan rohannának, hogy felsegítsenek – teszi hozzá halkan.

Elpirulok az egyértelmű bóktól, és szégyellősen a padló felé fordítom a tekintetem.

Néha úgy érzem, túl kedves velem. Persze általában mindenkivel az. De nekem akkor is jól esik, szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy valaki éreztesse velem, hogy nem egy utolsó senki vagyok. Amióta itt dolgozom, nagyon sok bókot kapok. Természetesen egy ittas, kalandot kereső srác szavaira nem dobom magam hanyatt, de azért jót tett az önbecsülésemnek ez a néhány itt töltött hét.

-      Nem hiszel nekem? – súgja, és elakadó lélegzettel felkapom a fejem, amikor rájövök, hogy egy pillanat alatt ott termett mellettem, míg én a szőnyege mintázatát bámultam elmélyülten.

Összekapcsolódik a tekintetünk, tenyerét az arcomra simítja, hüvelykujjával cirógatva a bőrömet. Aztán lassan a szemöldökcsontomon pirosló folt felé veszi az irányt a simogatás. Ez már nem jelentéktelen apró érintés, aminek csak én tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Fülsüketítő zajként pumpálja a szívem a véremet az ereimen át. Mostanában ijesztően sokszor fordul elő, hogy a szívverésem túlharsogja a hangfalakból dübörgő basszust a fülemben. Másik keze lefut a vállamon, és a felkaromon éktelenkedő kéznyomon állapodik meg. Hüvelykujjával apró köröket ír le rajta, majd egy rövid kuncogással nyugtázza, hogy ma igencsak sok zúzódást sikerült rajtam hagynia. Mint amikor szeretkezés közben jelöli meg önkéntelenül is az ember a partnerét itt-ott.

Ijedten bámulom, ahogy elnyílnak ajkai, eltűnik róluk a mosoly, és valami egészen más érzelem ül ki hirtelen az arcára. Ijedten, de legalább annyira várakozón is. Halkan kapkodom apró kortyokban a levegőt, és csak várom végtelennek tűnő másodpercekig, hogy történjen végre meg, érezhessem végre a száját az enyémen, a lélegzetét az ajkaimon, az ízét a nyelvem hegyén.

De néhány szívdobbanásig tart csak a varázs, aztán lehunyja a szemét, és felsóhajt. Kezei erőtlenül hullanak le a teste mellé. Visszakozik. Miért? Kétségbeesetten kapom el a tekintetem róla, ő pedig visszasétál a székéhez, és szinte beleejti magát.

De nincs időm a csalódottságomon rágódni, vagy azon, hogy valóban az történt-e ami, esetleg megint csak az érzékeim játszanak velem, és valójában csak én vagyok az, aki mindennél jobban szeretne elgyengülve a karjaiba omlani, mert egyetlen gyors kopogás után, a választ meg sem várva, Adam tör ránk nagy hévvel.

Kikerekednek a szemeim, és áldom a szerencsénket, amiért ezt nem fél perccel ezelőtt tette. Bár ki tudja, az is lehet, hogy jobb lett volna. Talán egy kívülálló látná, amit én nem. Talán meg tudná válaszolni nekem azokat a kérdéseket, amiket nekem nem sikerül.

-      Harry! Johnny van itt – kiált be fojtott hangon.

A főnöknek azonnal megkeményedik az arckifejezése, bólint egyet, jelezve, hogy tudomásul vette. Sürgető fejbiccentéssel parancsol ki mindkettőnket az irodából teljesen elfelejtve, amiért behívott.

A következő percekben magamon érzem Adam fürkésző pillantását. Nem beszél, nem kérdez, de úgy néz rám, mint aki olvasni akar a fejemben. Hát, drágaságom, egyelőre még én sem tudok összefüggő mondatokat kiolvasni belőle, nem hiszem, hogy te többet értenél a kuszaságból, hiába is próbálkozol!

Néhány vendéggel később aztán újra nyílik a főnöki iroda, és Harry lép ki rajta másodmagával. Adam felé pillant, akit vagy hat srác vesz körbe épp, aztán kelletlenül mégis felém indul, miután látja, hogy az előttem álló két fiú épp megkapta, amit kért.

-      Louis! – kiált oda erélyesen.

Összerezzenek. Sosem hív Louis-nak. Ez már a harmadik hetem itt, de első perctől kezdve mindenféle nevet kitalál nekem. Törpike, Mókuska, Manócska, Tündérke… és még sorolhatnám. Mindenki füle hallatára. Sokszor zavarba hoz, mintha csak a gyerekét becézné az ember. Eleinte azt hittem, egyszerűen csak elfelejtette a nevemet, de rájöttem, hogy szereti úgy hívni az embereket, ahogy neki tetszik. Azt viszont egyelőre nem tudom hova tenni, hogy a többieknek egyáltalán nem ilyen beceneveket ad.

-      Hozz egy whisky-t, tisztán! – mutat a férfire egy határozott mozdulattal, aki épp leül a pult mellé Harry előttem magasodó alakja árnyékába.

Ő az, akit már első nap is láttam a testőrökkel. Továbbra sem veszített a szememben a gengszter-rezgésből. Kissé gyűrött, félig kigombolt ing van rajta, hajszálcsíkos mellény és zakó, kék farmerrel és cowboy csizmával. Ja, és még egy Don Corleone kalap is van a fejébe nyomva. Tuti, hogy nincs minden rendben a fickóval.

A két gorilla most is vele van, Harry pedig ugyanolyan komoly, és feszült, mint amikor először láttam itt a férfit. Így közelebbről megnézve még idősebbnek tűnik. Elsőre harmincöt-negyvennek gondoltam, de most már látom, hogy az ötvenhez lehet közelebb. Valamikor nagyon szép férfi lehetett, az látszik rajta. Még most is van benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó, amellett, hogy legalább annyira ijesztő is, mint amennyire vonzó.

A szemem sarkából látom Adamet. A mindig mosolygós, kotnyeles srác most távolságtartón, komoly arccal, és ami nagy szó, hogy csendben tisztogatja a kávégépet. Átsuhan az agyamon, hogy vajon ki lehet ez a Johnny, és leteszem elé a poharat egy szende mosoly kíséretében.

Egy futó pillanatra felhúzza egyik szemöldökét, mintha nem várta volna azt a mosolyt, és köszönöm gyanánt biccent egyet. Felpillant a mellette magasodó Harryre, és épp nyitná a száját, amikor a főnök rám néz, és gyorsan új utasítást ad.

-      Louis, szeretném, ha kimennél a hátsó kapuhoz, és ránéznél a fiúkra, akik az üdítőket pakolják be. Túl sokáig tart. Én most nem érek rá – szól hozzám határozottan, és siettetve az említett feladat felé int a fejével – És ha végeztek, zárd be a kaput – nyomja a kezembe a kulcsot.

Elpaterol. Sosem bízott rám ilyesmit. De most valamiért nem akarja, hogy itt legyek.

Amint visszaérek, Harry és a gengszter fickó sehol, de meglepetésemre Adam aggódó tekintetével találom szembe magamat.

-      Ne szólj hozzá. Ha nem muszáj, ne is nézz rá. Tartsd magad távol tőle – súgja oda nekem óvatosan körültekintve.

-      Kitől? – vonom össze a szemöldököm értetlenkedve. – Harrytől?

-      Tőle is… – fintorodik el. – De a tulajra céloztam. És igen, a jelenlétében mindenképp Harrytől is.

-      Nem értem – csóválom a fejem.

-      Mit nem értesz?! – fakad ki. – Harry az övé. Oké? A Pulse is az övé. Meg még sok minden, amiről jobb, ha nem is tudsz – hajol közel, ahogy elhadarja ezt a néhány mellékes információt, amikről eddig nem igazán volt hajlandó beszélni.

-      A pasija? – teszem fel a felesleges kérdést elvékonyodott hangon, elképedve, mire idegesen bólint, és a témát lezártnak tekintve, rögtön el is indul a pult másik végébe.

Gépiesen csinálom végig a következő két órát. Aztán ahogy éjfél lesz, berohanok az öltözőbe, átveszem a ruháim, de mielőtt indulatból megtenném azt, amit órák óta tervezgetek, leülök, hogy lenyugodjon a testem. Veszek néhány mély levegőt, lassan kifújom, majd a térdemre könyökölve a két tenyerembe temetem az arcomat, és megdörzsölöm a szemeimet.

Hogy lehettem ekkora hülye? Mégis mit gondoltam?

Az nem kérdés, hogy meg akart csókolni. Ezt már ezerszer végigpörgettem a fejemben. Inkább az indok, amit találtam rá, az változott meg most hirtelen bennem. Semmit sem akar tőlem. Esetleg szexet, most hogy láttam, hogy egy jó negyvenes fickóval él. Bár az is lehet, hogy neki ez a fétise. Én meg csak egy kisfiú vagyok a szemében. És még képes voltam azt hinni, hogy tényleg úgy tetszem neki, ahogy ő nekem.

Lassan összeszedem magam, és bár az utóbbi percekben többször elvetettem az ötletet, valamilyen oknál fogva mégis a kijárat helyett az irodája felé kanyarodok, ahogy eredetileg elterveztem.

Az asztalánál ül, mint mindig, és iratokkal van tele az egész. Gondterheltnek tűnik, de felpillant, és kérdőn felhúzza egyik szemöldökét, anélkül, hogy hozzám szólna.

-      Meg akartál csókolni! – esek neki minden átmenet nélkül. – Pasid van!

-      Igen. És igen – bólint egykedvűen, visszatérve a papírjai böngészéséhez.

-      Harry, nézz rám! – emelem fel a hangom úgy, ahogy sosem tettem még vele, és néhány gyors lépéssel a széke mellett termek.

-      Mit akarsz? – ugrik fel mellettem indulatosan, hátrarúgva a gurulós forgószéket. A nagy magabiztosságot kiejtve a kezeim közül, egészen kicsire húzom össze magam hirtelen, úgy megijeszt. – Van. Igen. Nem szeretem. Nem hagyhatom ott. Dolgozd fel – fejti ki címszavakban, frusztráltan, aztán újra visszahúzza maga alá a széket, és lezártnak tekintve a témát, elkezd egy füzetet lapozgatni. Azért néhány szót ironikusan mégis hozzátesz anélkül, hogy felpillantana rám. – Ha nekem sikerült, talán neked is menni fog.

Felhúz ezzel a hangnemmel. Tudom, hogy gyakran úgy viselkedek mellette, mint egy szűz tinédzser, de ha szeretném, hogy emberszámba – felnőttszámba – vegyen, muszáj megmutatnom neki, hogy nem vagyok az.

-      Miért nem hagyhatod ott? – ragadom meg az inge gallérját két kézzel, hogy márpedig rám figyeljen most, ne a hülye számokra. A másodperc töredéke alatt ránt az ölébe, kicsúszik a lábaim alól a talaj, és teljes súlyom a combjaira hullik.

-      Miért akarod, hogy otthagyjam? – súgja az ajkaimtól centikre.

Felgyorsul a szívverésem, szaggatottan veszem a levegőt, a szoba levegője úgy érzem fülledt forrósággá változik, és én mégis reszketek. Csak bámulom az ajkait, megnyalom a sajátjaimat, mert érzem, hogy egyre jobban kiszáradnak.

Már meg sem lepődök azon, hogy ebben az irodában újra csak kopogás töri meg a pillanatot. Ijedten ugrok fel az öléből, és azonnal az ajtó felé sietek. A következő másodpercben pedig már a váltótársam, Alan lép be egy újabb számokkal teli papírral a kezében, míg felforrósodott arccal slisszolok ki mellette, egyikükre sem pillantva. Mint akit üldöznek, úgy rohanok ki a kapun, hogy az éjszaka szele lehűtsön kicsit, míg haza gyalogolok. A buszra sem várok. Szükségem van erre a húsz percre a sötét utcán, egyedül, csak a gondolataim társaságában.

 __________________________________

Nem bírom ki... tudom, hogy meg kell hagyni az olvasónak a lehetőséget, hogy elképzelje a szereplőket úgy, ahogy ő szeretné, de én azért mégiscsak idebiggyesztem az én Johnnymat és Adamemet. Mintha amúgy nem lenne ugyanannyira egyértelmű, mint Harry és Louis... :)