Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2018. március 23., péntek

Az ikertestvér (3.fejezet)

Sziasztok!

Meghoztam a heti adagot. Ami már ennél a sztorinál is a szokásos 20 oldalas adaggá nőtte ki magát... hiába, alább Sophie-val sem adjuk :D

Néhány kérdésre talán választ kaptok, de remélem legalább ugyanannyi új kérdés is felmerül bennetek. Ne tartsátok magatokban őket ;)

Jó olvasást hozzá! 

Puszik!







3. fejezet

Harry’s POV

A legnagyobb meglepetésemre Zayn-től nem a kárörvendő vigyorát kapom meg a lehető legjobban megkurtított mesém után, inkább valamiféle féltékeny szájhúzogatást a Tomlinson név hallatán. Tudja, kiről van szó. Először megrettent a tény, hogy ismeri, de hamar kiderül, hogy csak Louis húgára volt ráállva pár éve, aki viszont volt olyan okos, hogy nem adta be a derekát neki, végül pedig ő is másik államba ment tanulni. Szóval van némi bennfentes infóm, viszont a csaj, aki bezavarhatna, és aki miatt talán mellőznöm kellene Zayn asszisztenciáját, nincs a városban.
A mai vadászatot az unszolás ellenére kihagyom. Mostanában úgyis az a menetrend, hogy Zayn felbosszant, amikor lekoptat a legelső hajlandóságot mutató nő miatt, hiába még el sem kezdődött az este. Holnap amúgy is időben akarok kelni, és nem egy liter kávéval indítani a napot.
Állig begombolt hosszú ujjú fehér ing, és V-nyakú, kockás pulóver a menü. A hajam szoros lófarokban, és még egy fekete keretes, dioptria nélküli kellék szemüveget is kerítettem. Na meg egy oldaltáskát, amilyen csak a totál lúzereknek van. Ilyen nyomin tuti senki nem fog felismerni, láthatatlan vagyok. Legalábbis nagyon remélem. Nem volt problémamentes reggel így kiosonnom a házból.
Még a kocsimat is otthagytam anyámnak, mondván lemosatom neki a Priust. Azért ha egy nyitott tetejű 1968-as tűzpiros Impalából száll ki a nyomigyerek, az nem túl meggyőző. Arról nem is beszélve, hogy követni sem túl egyszerű feladat azzal bárkit is.
Utólag rájöttem, hogy jól megszívattam magamat azzal a kis rögtönzéssel, hogy a szerencsétlen Marcelnek még egy szaros jogsit sem adtam a kezébe. Most lavírozhatok anyám tömegsznob járgányával úgy, hogy még véletlenül se lásson meg Louis a volánnál. Azt hiszem jobb lesz, ha gyorsan levizsgáztatom a drága tesókám, mert a faszom se fog gyalogolni meg buszon zötykölődni, amiért nem szeretném megadni az esélyt Louis-nak, hogy meglásson vezetni. Arról nem is beszélve, hogy olyasvalakinek is szemet szúrhatok a tömegközlekedési eszközökön, aki Harryként ismer, és tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy nincs belőlem még egy.
Nem lepődök meg azon, hogy a sejtésem igaznak bizonyul, amikor a szülei háza előtt van egy extra kocsi. Az anyjáéknál lakik. Nem örülök neki, így jóval nehezebb lesz bejutni az ágyába. Habár, előnyöm is származhat a dologból… ha esetleg titkolózik a szülei előtt, az is egy szép kis késszúrás lehetne, ha véletlenül kiadnám a kisfiukat előttük. Meglátjuk. Először meg kell ismernem, és rájönnöm, mi fájna neki a legjobban.
Vagy egy órát nézelődök, már minden nyomorult fának megszámoltam az ágait, mire kidugja végre a képét, beszáll a ház előtt parkoló kék Fordba, és elhajt. Én pedig árnyékként követem.
Morogva ücsörgök a kocsiban, amikor leparkol, és besétál egy pubba. Ide nem fogok utánamenni ebben a jelmezben, és ha most itt is órákat elbaszok a semmiért, nem lesz jó kedvem!
Szerencsére csak egy sör valami szőkével – aki látszólag nem a farkára kell neki –, egy kis csevej, és úgy egy órán belül már tovább is indul. Ó, pedig szívesen belerondítottam volna a kis románcába is akár! De szerintem ez a srác csak egy régi haverja. Ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni. Nem hiszem, hogy megdugtam… bár nem mondom, hogy minden egyéjszakásomnak emlékszem az arcára. Biztosan egy suliba jártunk. Majd Zayn-t ráállítom.
Messziről követem csak a Fordot, és amikor befordul a városi könyvtár utcájába, elmosolyodok. Tökéletes helyszín. Egyrészt ide biztosan egyik haverom sem jár, másrészt itt könnyű lesz eljátszani a felvételire készülő rakás szerencsétlenséget. Nem lesz nehéz úgy alakítanom a helyzetet, hogy ő botoljon belém, ne pedig átlátszó módon én belé. Elvégre én nem is ismerem őt. Persze ő sem, de a lenyűgöző adottságaimat, bármilyen nyomoréknak is öltözöm, nem tudom palástolni. Az utcán is azonnal felismert, pedig öt éve nem látott. Most is fel fog.
Miután bement, várok öt percet, és én is követem. Előtte még belenézek a visszapillantóba, megigazítom a hajam, meg a szemüvegem, felveszem az ártatlanság mintaképe maszkot, majd felsétálok a lépcsőn, és lesütött szemekkel belépek az óriási kapun.
Azt sem tudom, merre induljak. Sosem voltam még itt. Rohadt nagy az egész, és mindenhol csak könyvek, könyvek és könyvek. Nem értem. Ez a sok ember, aki itt gubbaszt az ósdi asztaloknál a papírhalmok fölé görnyedve, nem hallott még az internetről?!
Nézelődök körbe-körbe, de sehol sem látom Louis-t. Aztán az egyik sorban mégiscsak meglelem. Háttal áll, de megismerem arról az ennivaló fenekéről.
“Orosz irodalom” – áll a sor elején a kis táblán. Hm, ezek szerint Zayn-nek jól rémlett, tényleg irodalmat tanult. Az jó, abban én sem vagyok segghülye. Talán nem égetem le magam öt perc után. Ha meg igen, hát majd kisegít.
Egy fél polcnyi könyvet pakolt már magára. Nem tudom, hogy bírja el azokkal a nyeszlett kis karjaival. Marcel odasietne segíteni? Nem. Nem is ismeri. Marcel most inkább beáll az útba, hogy az idegen a nyakába borítsa a köteteket. Bár egy kicsit félek, hogy a kórházban kötnék ki a rám zúduló mázsás súlytól. És különben is arról volt szó, ő botlik belém, nem pedig én őbelé. Véletlennek kell tűnnie. Gyorsan leemelek egy Csehov kötetet, és az egyik közeli asztalnál elhagyatott dolgokra pillantva, leülök velük szemben. Hátha szerencsém van, és az ő cuccai.
El kell nyomnom a képemre kiülni készülő vigyort, amikor mellettem elbotorkálva leborul a kezéből néhány könyv, és az egyik épp az enyémre esik. Egy pillanatra felnézek, felhúzom a szemöldököm, de nem szólok semmit, csak felemelem és átnyújtom neki a könyvét. Aztán látszólag másodperceken belül újra belefelejtkezem Csehovba.
-       Kösz – motyogja.
Nem felelek, fel sem nézek újra, csak biccentek. Hátat fordít, és elindul a szomszéd asztalhoz. Akkor mégse az ő cuccai. Na mindegy.
Eltelik néhány másodperc, és bár nem nézek oda, de hallom, hogy kihúzza a székét, ám végül mégsem ül le, hanem a felismerést jelző éles levegővétel után visszafordul felém.
-       Marcel? – néz rám kérdőn. – Te vagy Marcel? – kérdi meg újra, amikor értetlenül ráncolva a homlokom bámulok fel rá.
-       Ismerlek? – kérdezek halkan vissza, a legártatlanabb hangomat elővéve.
-       Nem – rázza meg a fejét gyorsan.
-       Akkor… nem értem – motyogom.
-       A tesódat ismerem – mosolyodik el. – Illetve régen ismertem – vesz vissza azonnal a nagy boldogságból a lefelé görbülő szája, ahogy feltehetően eszébe jut a tegnapi találkozónk. Helyes. Már most elértem, hogy a gondolatomra elkomorodjon. Lesz ez még jobb is!
-       Áh, értem… – felelem gúnyosan, és jelezve, hogy ebből a témából ennyi elég is volt, visszafordítom a tekintetem a könyvem felé.
-       Nem vagytok jóban? – kérdi ahelyett, hogy lelépne.
Veszek egy nagy levegőt a kvázi beismerő vallomás előtt, és nekikezdek a showműsornak.
-       Harry egy önelégült seggfej, aki azt képzeli, hogy körülötte forog a világ. És amíg minden napra jut olyan, aki készséggel meg is erősíti ebben a hitében, addig ez nem valószínű, hogy változni fog.
Ennyi. Tudom, mit gondolnak rólam az emberek. Érdekelni persze nem érdekel.
-       Ó… – kerekedik el a kis szája. Én meg szívesen belevernék most valamit, aztán mintha mi sem történt volna, kisétálnék.
-       Ne haragudj, de felvételire készülök. Ha csak a tesómról szeretnél beszélgetni… – próbálom kedvesen, ám egyértelműen elutasítani, csak hogy még mohóbban kapjon utánam.
-       Jaj, te ne haragudj, nem akartalak zavarni! Azt sem tudod, ki vagyok, én meg csak… – mentegetőzik, annyira édesen, hogy bár utálom magam érte, de érzem a késztetést, hogy feldobjam erre a középkori asztalra, és itt helyben belemélyesszem a fogaimat és megkóstoljam.
Vissza kell vennem ebből. Ez egy megtorló akció, nem pedig pasivadászat! Nem akarhatom én jobban, mint amennyire ő fog sóvárogni utánam! Semennyire sem akarhatom. Nem akarom akarni.
Végül kinyújtja felém a karját, és bemutatkozik:
-       Louis Tomlinson. Látom drámát olvasol – bök a könyv irányába. – Irodalomtanár vagyok. Illetve csak most kezdek az lenni… ha esetleg szükséged lenne segítségre…
-       Köszönöm – fogom meg a kezét, és próbálom nem olyan erővel megszorítani, ahogy azt általában teszem. Nehéz ám játszani a szerencsétlent. – Marcel Styles. Bár, azt hiszem, ezt már tudod.
Elmosolyodik, és bólint egyet. És mivel nem invitáltam az asztalomhoz, néhány pillanatnyi habozás után hátat fordít, és leül a szomszédoshoz, a könyvtornya árnyékába.
Szóval irodalomtanár. Túl messzemenő következtetéseket vonok le, ha azt gondolom, hogy tegnap azért futottunk össze a régi giminknél, mert esetleg ott tanít? És ha igen, vajon még mindig az a homofób száztizenhatéves pöcsfej az igazgató? Mennyire díjazná az öreg, ha kiderülne, hogy a legújabb kis pártfogoltja szereti a faszt? Mennyi remek kérdés. És milyen csodás tervek körvonalazódnak a fejemben már most a válaszok kiderítésére…!
A szemem sarkából látom, ahogy időről-időre felém pillant. Meglepődhetnék, hogy még ebben a maskarában is sikerült felkeltenem az érdeklődését, de nem fogok. Pontosan tudtam, hogy így lesz. Negyed óra elteltével felállok a székről, lehajolok a táskámért úgy, hogy a fenekem kellő figyelemfelkeltéssel az arcába tolom, majd a helyére teszem a könyvem. Kifelé menet futólag rápillantok, és intek neki.
-       Marcel! Várj! – pattan fel. – Lehet, hogy pszichopata gyilkosnak nézel most ezért, mert valójában azt sem tudod, ki vagyok, de nincs kedved enni velem valamit? Most jöttem vissza a városba öt év után, a régi haverok szétszéledtek, és alig ismerek már itt valakit.
-       Épp ebédelni indultam – vonom meg a vállam. – Én se túl rég jöttem vissza, nincs itt sok barátom – sütöm le a szemem szégyellősen, mire egy széles vigyort kapok válaszként.
Szerintem azt képzeli, most kapott zöld utat ahhoz, hogy máris megdugjon. Édesem, hogy te mennyire tévedsz!
-       Akkor meghívlak egy hamburgerre! – kiált fel vidáman. – Csak előbb ezeket bedobom a kocsiba.
-       Rendben –bólintok szendén. – Segítek – nyúlok felé, és elveszek néhányat a könyvei közül.
Futva rápillantok a gerincekre. Elég vegyes, de nagyrészt olyan külföldi írók kötetei, akiktől még soha életemben nem olvastam semmit, esetleg csak a nevüket hallottam.
-       Köszönöm – mosolyog rám kedvesen.
Kisétálunk a szabad levegőre végre. Már kezdtem émelyegni az ósdi papír szagtól. Betesszük a csomagtartójába a könyveket, és a legközelebbi utcai büfés felé vesszük az irányt.
Az óriásburger itt tényleg óriási. Két kéz kell hozzá, hogy meg bírd fogni. Leülünk egy padra, és elkezdünk falatozni. Legalább valami jó is van a mai napban. Ha salátára hívott volna meg – amit eredetileg kinéztem volna belőle, meg a max ötven kilójából –, az biztos, hogy a hajára kenem az öntetet.
-       Nem tudtam rólad – kezdi két falat közt. – Harryvel egy gimibe jártunk, de te nem oda jártál. Hogy lehet, hogy ikrek vagytok, és szétválasztottak titeket?
Hm, ezek szerint többet tudott rólam, mint gondoltam. Azt hittem, egészen addig fogalma sem volt a létezésemről, amíg át nem gyalogolt a lábfejemen aznap éjjel.
-       A szüleink elég korán elváltak. Öt évesek voltunk. Harry anyánkkal maradt, én pedig mentem apánkkal. San Fransiscoban kapott munkát. Egy ideig próbálták úgy intézni, hogy mi, testvérek, találkozhassunk rendszeresen, de aztán eltávolodtunk egymástól Harryvel, és a szüleinknek is csak nyűg volt a szervezés. Ahogy nőttünk, már úgy érezték, ha akarunk, majd találkozunk. Mi pedig nem igazán akartunk.
-       Furcsa ezt hallani. Azt mondják, az ikrek közt különleges kapcsolat van – húzza fel a szemöldökét.
-       Kivételek mindenhol akadnak… – vonok vállat, és látom, hogy zavartan félrenéz, amikor ártatlanságot színlelve, de azért kellően látványosan lenyalom az ujjaimról a kifolyt majonézt.
-       Miért jöttél vissza? – kérdi rekedten, hogy elterelje a figyelmét.
-       Apám beteg lett. Épp az érettségim előtt tudtuk meg, hogy rákos. Vele maradtam. Bár terveztem, de miatta nem mentem továbbtanulni. Két és fél évig ápoltam. Néhány hónapja halt meg.
-       Istenem. Sajnálom – nyögi együttérzőn.
-       Túltettem magam rajta. Elég sok időm volt hozzászokni a gondolathoz – felelem túl szárazon, még egy vállrándítást is mellékelve, úgyhogy gyorsan hozzáteszek valamit, amivel talán menthetem a helyzetet. – Azért persze hiányzik.
-       Elhiszem – teszi a hátamra a tenyerét, és kedvesen végigsimít rajta.
Nem sokon múlik, hogy felpattanjak, és elrohanjak innen a francba. Mégis mit művelek?!
-       Te honnan ismered Harryt? – kérdezek rá. Gyorsan témát kell váltanom, és biztonságosabb vizekre evezni. Meglepetés mentes, ismerős vizekre.
Félrepillant és elmosolyodik.
-       Tudom, hogy meleg, ne aggódj – fintorodok el halványan. – Beszélhetsz róla.
-       Nem tudom, mit mondjak. Mielőtt egyetemre mentem, épp a búcsú estémen találkoztam vele. Olyan édes fiú volt… – Sugárzik az arca az este felelevenítésétől. Majdnem az enyémre is mosolyt csal vele. Be is húzok magamnak gondolatban egy jó nagyot. Nem szabad félreértelmeznem. Attól még, hogy ilyen édes mosollyal lett megáldva, mögé kell látnom. Biztosan minden skalpjára büszke vigyorral tekint vissza. Hirtelen elkomorodik, és visszanéz rám. – De mintha nem is ő lett volna. Tegnap találkoztam vele újra. Nagyon megváltozott. Nem tudod, mi történt vele?
-       Valaki kihasználta és félredobta – jelentem ki keményen. Reflexből. Gondolkodás nélkül.
Kikerekedett szemekkel néz rám, és a tekintete az enyémbe fúródik.
Nem kellett volna ezt mondanom! Egy egyszerű nemet kellett volna válaszolnom. Miért nem tudom befogni a számat?!
-       Felugrok, és zakatoló szívvel téblábolok egy pillanatig, majd sietve elköszönök.
-       Ne haragudj, most mennem kell. Köszönöm a meghívást. Örültem a találkozásnak – hadarom, és még mielőtt meg tudna szólalni, elrohanok a parkoló irányába.


Louis’s POV

A mozdulat, amivel Marcel után vetem magam, valami ősi, mélyről jövő ösztön lehet, mert a lábaim kontroll nélkül indulnak el a nyomába. Nincs időm gondolkodni semmin. Csak megragadom a csuklóját mikor utolérem, és lihegve, egy megnyugtató mosollyal próbálom tudtára adni, hogy nem kell ilyen rémülten néznie rám. Nem vagyok eszelős, még ha annak is tűnök. Azt viszont semmiképp sem engedhetem, hogy most itt hagyjon. Ő az egyetlen személy, aki közelebb juttathat Harry megértéséhez. Az egyetlen, aki segíthet bármiben is, ha Harry-ről van szó.
-       Marcel – kapok levegő után. – Mi a baj? Miért rohantál úgy el?
Az arcán látok még néhány másodpercnyi értetlenséget, de ez a bizonytalanság fokozatosan veszik a semmibe. Nem értem, mi történik most, de aztán gyengéden elmosolyodik, az én lelkem pedig veszít a súlyából, hogy ezek szerint mégsem én mondtam valami rosszat, amit észre sem vettem.
-       Nincs semmi baj – bólint egy kisfiús mosoly kíséretében. – Nekem csak… mennem kellene. Ennyi az egész.
Hallom, hogy mit mond, de valamiért úgy érzem az érzelmei nincsenek szinkronban azzal, ami elhagyja a száját. Látom, mennyi számomra érthetetlen érzés játszik az arcizmaival, és tükröződik a szemében. Ötletem sincs miért, de valamiért szeretném megtudni mik azok, amikre egyelőre nem tudok magyarázatot. Talán általa Harry-t is jobban megérthetem. Nem tudok hinni abban, hogy teljesen semlegesek egymásnak.
-       Nem akarlak feltartani, de ha mégis lenne még egy kis időd… – harapom el a mondatot, mert érzem, mennyire furcsán erőszakosan néz ki ez az egész jelenet kívülről. Mégis valamiért mindenképpen beszélni akarok vele. – Esetleg egy kávé még belefér? Utána ígérem, nem tartalak vissza, ha mennél. Sőt, szívesen haza is viszlek.
Eszembe jutott, mikor fültanúja voltam Harry és Marcel telefonbeszélgetésének. Jobban mondva, csak Harry arrogáns mondandójának, ahol porig alázta szegény srácot, csak mert nem tud autót vezetni.
-       Semmi szükség rá. Már az ebédet is te fizetted – motyogja lesütött szemekkel. Édes. A régi Harry-re emlékeztet. Nem ismertem túl áthatóan, de néhány pillantásukkal és mosolyukkal… A vak is látja.
-       Legközelebb majd te hívsz meg – mosolyodom el, ő pedig megrökönyödik. Csak most veszem észre, hogy még mindig a csuklóját fogom, ahogy megrándul az ujjaim közé zárva. Elengedem, és a fejemmel bökök a másik utca irányába, ahol remélem még mindig ott az a kis kávézó. Régen nagyon szerettem. Csendes és zegzugos. Senki nem bámul az ember arcába.
-       Legközelebb? – kérdez vissza, mikor már elindultunk és a táskája pántját szorongatva lépdel mellettem. Remélem nem néz komplett idiótának.
-       Nos, gondolom majd még összefutunk – vakarászom meg a homlokom, hogy kihúzzam magam ebből. Nem akarom, hogy úgy érezze, túlzottan letámadtam – még ha így is van. Szeretném, ha valahogy máskor is elérhetném Marcelt. Hogy miért? Bárcsak tudnám. Több mint valószínű, hogy Harry az oka. És válaszokat akarok.
-       Gondolom – erősít meg, és mintha egy futó mosolyt láttam volna a szája sarkában. Gyorsan eltűnt, de biztosan ott volt. Szóval ő sem bánná. Helyes, én szeretek új emberekkel ismerkedni, ő pedig egy különösen érdekes személynek az érdekes ikertestvére.
Szinte némán sétálunk el a kávézóig, ami szerencsére még működik. Keresek egy eldugott kis boxot, és helyet foglalva néhány lélegzetvétel erejéig csak nézem Marcel vonásait, míg ő már az itallapot böngészi. Félelmetes, hogy mennyire hasonlít Harry-re, mégis mennyire más. Harry-nek nagyon szép arca van. Persze több oka is volt annak, hogy akkor felfigyeltem rá, de köztük volt ez az ártatlan arc, és a szája. Marcel ugyanúgy rágcsálja a száját, mint Harry, mikor zavarba hoztam. Alig bírom levenni róla a szemem.
-       Szereted az irodalmat? – rontok rá a kérdéssel, ami teljesen spontán érkezett, szinte a semmiből, csak hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem a látványról. Hevességemre a pillanatnyi meglepett arca is bizonyságot ad, de aztán mosolyogva tereli vissza a figyelmét a menükártyára.
Mostanában ami megfogalmazódik a fejemben, az egyből elhagyja a számat is. Erre azt hiszem ideje lenne elkezdenem odafigyelni. Szegényt biztos már teljesen összezavartam a mai viselkedésemmel. Az is lehet, hogy csak azért van még mindig itt, mert nem tudja, hogyan rázzon le. Tökéletesen megérteném, ha totál hülyének nézne, és szó nélkül faképnél hagyna. Még csak nem is hibáztatnám érte különösebben. Talán minden épeszű ember ezt tenné. Én működöm csak ilyen furcsán túlontúl természetesen idegenek társaságában is. Soha nem okozott gondot se a beilleszkedés, se a lehető legjobb kapcsolatok kialakítása másokkal. Mintha ez a képességem egy kicsit megkopott volna most, hogy visszajöttem. Bár lehet, hogy csak elszoktam a nyugodtabb emberektől. Seattle-ben felvettem egy sokkal pörgősebb életritmust. Ideje lenne lefaragni belőle egy kicsit.
-       Szeretem, igen. Szeretek olvasni is. Elmerülni a könyvek világában.
-       Én sirály vagyok. Nem, nem az… Emlékszik, lelőtte azt a sirályt? Véletlenül jött egy ember, meglátta és unalmában elpusztította…
-       Tessék? – kérdez vissza pislogva, és teljes értetlenséget látok a szemében. Felnevetek, ő pedig úgy fest, szép lassan teljesen elveszti a fonalat. Ilyesmire számítok a diákjaimtól is. Fogalmam sincs miért, de ez annyira szórakoztat!
-       A sirály – felelem egyszerűen, de még nem látom, hogy utolért volna a csapongásomban. Természetesen ez nem is egy könnyű feladat. Rám hangolódni időigényes. Ezt már sokan mondták nekem, és egyre inkább érzem, hogy igazuk van. – Csehov. – És igen! Ott az a homlokcsapós “istenemtényleg” típusú felismerés. Megrázza a fejét, és feljebb tolja a szemüvegét az orrán. Tetszik a mozdulat. A stílusa bár teljesen más, mégis egyfolytában Harry-t látom benne. Talán azért is, mert még nem sikerült felfognom, hogy van egy ikertestvére. – Gondolom a felvételire készülsz vele.
Igyekszem felhozni valami témát, amivel többet megtudhatok az ikrekről, de Marcel mégsem egészen olyan, mint Harry. Sokkal tartózkodóbb. Harry-vel valahogy könnyebben el lehetett beszélgetni.
-       Igen, de szeretem is azt az írót – feleli, én pedig erre az infóra teljesen lázba jövök. Már nyitom a szám, hogy alaposabban kivesézhessük az orosz irodalmat, de ő gyorsabb, és belém fojtja a szót. – Miért jöttél vissza ide?
Erre nem tudom, mit felelhetnék. Mindig a szavak embere voltam, de ott még nem tartunk, hogy elmeséljem neki a múltban engem ért minden sérelmet, ami ahhoz vezetett, hogy most itt üljek. Akkor viszont ki kéne találnom valamit, amivel kihúzhatom magam ebből a gödörből, mégpedig gyorsan és hihető módon.
-       Ez egy nagyon jó kis város. Azt hiszem, csak hiányzott a hely, ahol felnőttem.
Egy kicsit elmereng a hazugságomon, de persze nincs ellenvetése. Hogy is lehetne. Ahogy nézem ezt a fiút, azért elgondolkodtató, hogy Harry akár ilyen is lehetne. A gondolat, hogy valaki miatt lett olyan, amilyennek láttam, már nem annyira hagy nyugodni.
-       Én a helyedben biztosan nem jöttem volna vissza. Bárhol jobb. – Az arca megváltozik, ahogy kiejti ezeket a szavakat. Mintha valami keserű emlék törne elő a semmiből. De hisz azt mondta, még egészen kicsik voltak, mikor őt elvitték innen. Vagy ez maga lehet a fájdalmas emlékkép? Nézem azokat a szemeket, és kristálytisztán látom, hogy bár azt mondja jól van, még mindig van mit feldolgoznia. Nem hibáztatom érte. Nem lehetett egyszerű gyerekkora. Elszakították a testvérétől és az anyjától, le kellett mondania a terveiről, az apja pedig meghalt. Teljesen érthető, hogy nem lubickol a boldogságban.
Időközben a pincérnő is megjelenik az asztalunknál és lesajnáló vigyorral méri végig Marcelt, ami – ötletem sincs, hogy miért – de bosszant. Főleg, hogy a fiú kedvesen mosolygott fel rá, ahogy mellénk lépett.
-       Két cappuccinót kérünk – veszem át az irányítást. A lány engem is végigmér, és felém már egy sokkal bájosabb mosolyt dob. Felírja a rendelésünket és eltűnik.
-       Azt mondtad, irodalomtanár leszel. Az egyetemen? – tereli el a figyelmem az előző bosszúságomról.
-       Dehogy! – Felnevetek a feltételezésen. Nem voltam soha gyenge azokból a tárgyakból, amiket szerettem, de mégsem lennék képes annyit tanulni, hogy egyetemi prof legyek egyszer. Nekem tökéletesen megfelel, ha gimiseket taníthatok. Különben is, a középiskolában dől el minden, nem az egyetemen. – Csak egy gimiben. A sors furcsa iróniája, hogy ott, ahol a tesóddal tanultunk. Biztosan tele lesz olyan nevelésre szoruló kölykökkel, amilyen Harry is.
Én megint nevetek, de Marcel arcizmai megrándulnak. A feszültséggel teli reakcióit elrejteni sem lehet, mikor Harry szóba kerül. Annak ellenére, hogy azt állítják ez nem így van, mégiscsak működik az az iker kapocs? Egy ikerpár, még ha külön is nőttek fel, egy kettészakított kerek egész marad. De felkavarni sem akarom nagyon az állóvizet. Meglehet okosabban kell feszegetnem a Harry témát. Pedig azt hittem, majd megtudhatok többet is róla. Talán nem pont Marcelt kellene gyötörnöm ezzel. Bár nála senki sem tudhat többet az ismerőseim közül, mégis lehet, hogy tényleg inkább Niall-lel fogok valamikor beszélni róla. Úgy tűnt, pletykák terén nem szenved hiányt. A fejemet rá, hogy tud szolgálni némi infóval.
-       Biztos érdekes lesz – feleli, épp amikor megkapjuk a rendelésünk. Nem néz fel rám, csak szór egy kevés cukrot a kávéjába, és minden figyelmét a kavargatásnak szenteli. – És hosszútávon tervezel itt maradni?
-       Ha összejön ez a munka, akkor azt hiszem igen. – Egy aprót bólint és mosoly bujkál a szája sarkában. Én is mosolyogva iszom bele a bögrémbe. – Még van pár elintéznivalóm. Keresnem kell egy lakást is. Kényelmesebben berendezkedni. Akkor talán több kedvem lenne itt lenni.
-       Most nincs? Akkor mégsem azért jöttél, mert visszavágytál?
Sikerült hülyét csinálnod magadból, Louis, gratulálok! Marcel viszont odafigyel, ez egyszerre jólesik, és kényelmetlen is. Nem akarok senkinek igazán hazudni magamról, de beszélni sem óhajtok bárkinek a múltamról. Talán tényleg nem a legjobb városba jöttem “új életet kezdeni”.
-       Szemfüles vagy – mosolyodom el, és iszom egy kortyot, míg ő felvont szemöldökkel várja a válaszom. – Igen is, meg nem is. Visszavágytam, és kényelmes. Közben pedig azt hittem, ennél magasabbra is törhetek valahol máshol. Így alakult. De nem siránkozom miatta.
-       Értem – feleli, de nem érti. Tudom, hogy nem, mert nem értheti. Én sem pontosan értem, miért ezt a várost választottam a világ bármely más pontja helyett.
-       És te hová szeretnél felvételizni? Csehovból arra következtetek, hasonló dolgok érdekelhetnek, mint engem.
-       Érdekel az irodalom, de… nem is tudom. Az orosz irodalmat szeretem. Az orosz nyelv is érdekes, de szerintem ezekhez én kevés vagyok. Talán bölcsésznek. – Elhúzza a száját és megrántja a vállait. Nem tűnik túl magabiztosnak, bár nem csak ebben a dologban. Valahogy ránézek, és csak szeretnék neki valahogy segíteni.
-       Tehát fogalmad sincs. És miért lennél kevés az oroszhoz? Tudod, a nyelvész professzorok is elkezdték egyszer valahol. – A válaszom élesen hangzik, tudom. Hátradőlök a széken, és karba tett kézzel mosolygok rá. Nem ellenkezik egyből, ezért ezt egy néma ámennek veszem. – Nem rossz a bölcsész kar sem. Onnan még bármi lehetsz, és könnyebben, mintha egyből egy nehezebb szakot választanál. De én komolyan mondtam a könyvtárban. Ha van bármilyen elképzelésed, és tudok segíteni abban, hogy elérd, hát szívesen teszem. Tulajdonképpen ez a dolgom. Kitalálhatjuk.
-       Kedves tőled, de hát nem vagyok a diákod, így igazából nem vagy köteles segíteni nekem, szóval miért? – szólal meg, és az érzékeim megint jeleznek. Marcel frusztrált. Van mikor látom rajta a teljes kétségbeesést, és hogy el van veszve a világban, szinte éhezi a figyelmet és a segítséget, máskor pedig mintha egy falat emelne maga elé, és hirtelen még bennem kelt rossz érzést, hogy erőltetem a dolgokat.
-       Tudom, de szívesen teszem. Plusz egy magántanítvány mindig jó tapasztalat lehet. Egymást korrepetálhatnánk – fejezem be, és felhajtom az utolsó korty kávémat is. Ő már korábban ledöntötte az egész bögrével, most pedig úgy látom, nagyon morfondírozik, mit válaszoljon. – Erőltetni viszont semmit sem akarok.
-       Ha tényleg tudnál segíteni, az jó lenne – feleli végül, én pedig izgatottan csapom össze a tenyerem. Össze is rezzen a mozdulatom nyomán.
-       Természetesen. A jövő hetem még nem tudom pontosan hogyan alakul, de holnap délután akár találkozhatnánk is a könyvtárban újra. Megnézni dolgokat, és egyeztetni a későbbieket.
Marcel is elmosolyodik végre, bólint és izgatottan fészkelődik a székén. Kezd egy kicsit feloldódni a társaságomban, ennek pedig örülök, mert tényleg nem vagyok tömeggyilkos. Persze tudom, sokaknak elsőre furcsa, hogy túl nyitott vagyok. Próbálom megszokni, hogy itt nem mindenki pörög annyira, mint amit én magammal hoztam Seattle-ből.
-       Nem akarlak túl sokáig feltartani, most már hazaviszlek, jó? – kérdem, de egyből megrázza a fejét, és átveti a táskája pántját a nyakán. Máris indulásra kész. Felpattan a székről, és aranyos mosollyal néz le rám, ahogy csatlakozom hozzá.
-       Köszönöm, de még van dolgom. – A kezét nyújtja, és ez a távozás most sokkal békésebb, mint a korábbi. Nyugodtabb szívvel engedem el, és megvan a következő dátumunk is.
-       Rendben – szorítom meg a kezét, de hamar visszahúzódik, jelezve, hogy ő már menne.
-       Mondjuk délután négykor?
-       Rendben, nekem megfelel – bólintok, dobok az asztalra néhány dollárt, és együtt indulunk a kijárat felé. Csak az utca végén válunk el, és indulunk különböző irányba.
Felvillanyozva ülök be a kocsimba, és fuvarozom haza azt a néhány tonnányi könyvet, amit magamévá tettem ma, a könyvtár meg még nem is sejti, hogy egy évig hosszabbítgatom majd a kölcsönzésem. Imádni fognak, ebben már most biztos vagyok. Bár szerintem a könyvtáros hölgyet majd egyetlen mosolyom meggyőzi róla, hogy nekem ezt szabad. Most is alig bírt pirulás nélkül hozzám szólni. Talán nem szép tőlem, de azt semmilyen törvény nem tiltja, hogy egy ember kihasználja az adottságait.

Szinte még be sem lépek a házba, már meghallom anyámék agresszív csevegését. Újra előttem van, ahogy becsukom a szemem. Anyám egy köténnyel a derekán egyszerre akar csillogó palotát csinálni a házból, kimosni mindenünk, és vacsorát főzni, miközben minden más igényünket is kielégíti. Mindeközben apánk egy sörrel a kezében, és legalább hat üres üveg társaságában nézi a meccset. Mikor beljebb megyek, láthatom is ezt a csodálatos panorámát elém tárulni. Úgy tűnik észre sem vették, hogy megjöttem, én pedig ezt kihasználva felosonok az emeletre, és magamra zárom az ajtóm. Épp mint gyerekként.
Elterülök az ágyon, és minden figyelmem a mai délután elemzésének szentelem. Harry és Marcel. Azt hiszem már a tegnap is eléggé felkavart, de ezzel a maival kiegészülve, nem teljesen tudom, hogy mibe kevertem magam. Talán a világ legrosszabb tervét szövögetem magamban. Harry nyilvánvalóan nem az a kis doromboló házi kedvenc, aki régen volt. Itta a szavaimat és készséggel tette, amit csak akartam. Tényleg jó volt vele, és teljesen felesleges tagadni, hogy nem egy elhanyagolhatóan dekoratív srác lett belőle. Folyton itt motoszkál a fejemben az a szépen kidolgozott mellkas, amit eszébe sem jut elrejteni az inge alá, és képtelen vagyok kiűzni. Marcel azt mondta, történt vele valami. Valaki miatt lett ilyen. Valaki tönkretette őt. Egy fiatal srácot, aki éppen csak kezdi kiismerni önmagát, és a saját magában rejlő lehetőségeket, aki még feszegeti a határait, nagyon könnyű padlóra küldeni és örökre megkeményíteni egyetlen rossz lépéssel.
Rossz belegondolni abba, hogy ha néhány éve nem kellett volna még elmennem, ha korábban ismerjük meg egymást, vagy esetleg máshogy, akkor lehet, hogy ez meg sem történik.
Ki tehette ezt vele? Mikor Marcel kimondta azokat a szavakat a hideg is végigfutott a hátamon. Szívesen rákérdeztem volna a részletekre, de a nyugodtabbik tesó teljesen kiborul, ha Harry-ről esik szó. Abból a telefonhívásból el tudom képzelni, milyen intenzitással szívhatja a vérét nap mint nap. Engem egyetlen, néhány perces találkozás alkalmával sokkolt, nem szívesen lennék a testvére helyében.
Bár Harry talán otthoni körülmények közt nem viselkedik így. Szeretném hinni, hogy annak egy tetemes része csak nekem szólt a macsó énjéből. Nagyon szeretném.
Megrázom magam, hogy egy kicsit kiverjem a fejemből ezt az agonizálást, és a békés iker hosszútávú terveire koncentráljak. Orosz. Érdekli Oroszország. Vajon minden formájában? Ezzel lehetne mit kezdeni. Holnap majd alaposan kikérdezem, hogy pontosítsuk ezt a szálat. Nem akarom, hogy csak azért menjen egyetemre, hogy elmenekülhessen innen. És ha foglalkozom vele, legalább kevesebb időt kell otthon, vagy a gondolataiba mélyedve töltenie. Az biztosan jót fog tenni neki. El is felejtettem megkérdezni tőle, hogy még csak a tetszésnél tart, vagy esetleg tanul is oroszul. Bármit, ami használható lenne. Túl értékesnek tűnik ahhoz, hogy veszni hagyja a vágyait.



      

12 megjegyzés:

  1. C. and S.A!!!

    Imádlak Titeket és pont ezért most Önmegtartóztatást gyakorolok.......hulla vagyok.....így nem tudnék írni, de jár nektek is a fizetség! Millió csók, reményeim szerint holnap tudok pótolni.

    De nagyon örülök, hogy ennyire élvezitek Ti is Larryéket!♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem sok van már a holnapból! ;) Élvezzük bizony! Azért remélem sikerült elolvasnod :D
      Puszi!

      Törlés
  2. Sziasztok!

    Imadtam! Annyira nagyom h leirni sem tudom! <3
    Tetszik ez az ikres dolog, de van egy olyan erzesem h ez inkabb elobb mint utobb de ki fog derulni az igazsag.
    A masik meg h Lou beleszeret majd Marcelbe :’D na az lenne meg szep! :’D
    Nagyon varom a folytatast!!! Koszonooom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönjük szépen! Az igazság mindig kiderül.. csak az a kérdés, mikor és milyen körülmények közt. És persze az sem mindegy, kitől tudja meg az ember ugyebár... ;)
      Igyekszünk! Bár ígérni nem szeretek (mert akkor aztán jön a szartornádó..), de jövő hétre tervben van a következő rész.
      Puszi!

      Törlés
  3. Sziasztok lányok!
    Nem tudom mi lesz ennek a vége, de jó biztos nem.
    Milyen jól gondoltam én! Tudtam, hogy Harry miben mesterkedik.
    Marcel szuper. Csak nehogy vissza nyaljon a fagyi.
    Harry jól látja magát, csak akkor azt nem értem miért nem próbál változtatni. Oké, hogy megalázták, de egy este miatt?
    H rosszfiús énje nagyon bejön.
    Kíváncsi vagyok mikor akar majd inkább csak Marcel lenni. ❤️
    Nagyon jók vagytok együtt! Szuper rész lett ❤️ ❤️ ❤️ ❤️
    Köszönöm ❤️ ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ne aggódj, még mi sem tudjuk, mi lesz a vége! XD
      Hát hogy miért nem változtat, nehéz kérdés. Összetett dolog. Szerintem ha valaki seggfej, és ezt tudja is magáról, akkor az a viselkedés legtöbbször önvédelmi mechanizmus..
      Köszönjük a dicséretet, imádunk mi is együtt dolgozni! :)
      Puszi!

      Törlés
  4. Jó kis sztori lesz. Szeretem az ikrekről írtakat.😍😍

    VálaszTörlés
  5. Sziasztok!

    Szeretném mindenek előtt leszögezni, hogy nagyon szemrevaló a sok betűtök! XDD Csak az agyam gázzz...éjjel már hulla vagyok, szeretném retardáltságomat a tavaszra fogni, de nappal meg van egy családom! XDD Na jó este is, csak akkor szerencsére alszanak. Lényeg! Most is sikerült ezt a részt kb du 4-től olvasnom idáig! XDDD Mire oda érnék, hogy írok....ELFELEJTEM mit akartam, mit olvastam! XDDDD Tudom gáz vagyok. XDDDD Ez van!

    De Istenért se változtassatok a hosszon, elvégre nők vagyunk. :):) Szeretjük ha a dolgok minél nagyobbak! (Kivéve ha a popónkról van szó! XDDD)

    Szeretem, hogy már nem csak Lou és Harry fejében kalandozunk, hanem kalandozhatunk Harry fejében Marcel-ként is!!! IMÁDOM!!!! Annyira jól megírjátok a gondolataikat! Rengeteget beszélgetek Én is magamban, gondolataimban.....Harry ahogy találgat hogyan viselkedne Marcel! NAGYON JÓ!!!

    Egy szálam van ami nem annyira happy! Lou megint kihasználja Harry-t, Marcel mivoltában is! Értem én, hogy nem akarta régen sem, de mondjuk basszus, akkor is miért nem beszélt vele??? Mi ez a csak dugunk, de amúgy nagyon kis cuki, édi csávó vagy. Akiről el is mondom, hogy még kis zöldfülű, meg csupa szív, bakker Lou csalódtam benned...a diploma tényleg csak egy papír...XDDDD VAJON KI LEHETETT AZ A TAPÍR (nem áll szándékomban egy tapírt és annak családjába tartozó lényt sem degradálni vagy megbántani) AKI ÖSSZETÖRTE BABA HARRY-T????

    Most sem különb!!!
    Harry tiszta sor, miért Marcelezik! (Bár ha segge volt, szája miért nem????)
    De Lou most is csak, használni TERVEZI (hangsúlyozom eme szót, mert itt sejtek valamit) Marcel t.

    Nem tudom eljut e arra a szintre, hogy beleszeressen, de az tuti, azt Harry IMÁDNÁ!!!

    De csak a gonosz, bosszúszomjas énje, mert azt a vak is látja ő is oda-meg vissza van kerek seggű barátunkért. Aki eddig, hiába édi-bédi karakter, nem csak az alfelén segg!
    (Nem tudom észre vettétek-e, de egy hangyányit haragszom Lou-tokra!XDDDD De ez így zseniális!)

    Most is csomó infómorzsát kaptunk, remekül tálalva!

    Köszönöm...és MI jutott eszembe???? Ez a történet is megérdemli!!!

    Imádás és <3<3<3 (szottyadt herezacsik) XDDDD

    Gyö

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia megint! :D Hát én ezt annyira imádom benned! Már nem az első eset, hogy amíg a többiek az egyik fél hibáit látják, de rávilágítasz a másik tök(él)etlenségére! Köszönöm. Igen. Kellesz. Ugye, hogy Harry nem ok nélkül gyökér? Még ha át is esik a ló túloldalára.. legalább a jó indíték megvolt :D

      Törlés
  6. Hali! Megint Én....bocsi igen, igen, megint elfelejtettem valamit! XDDD

    1. Marcel általatok kreált előélete TISZTA, szín tiszta orosz irodalom! XDDD
    Minő dráma, keserű sor, nyomor, sötétség....az ág is húzza! XDDD (Mondjuk a Sirályt egyből felismertem ez mond valamit! XDDD)

    Így is sikerült egy kis orosz irodalmat szőnötök a történetbe! XDDD

    2. Tisztára megrontottatok! XDDDD
    "...Ötletem sincs miért, de valamiért szeretném megtudni mik azok..."
    Na mit olvastam a MEGTUDNI szó helyett??? XDDD

    Ja azt is csípem, hogy hogyan fantáziál a könyvtárban, miként lehetne hasznosítani dolgokat, felhasználásukat! Kellenek ezek a kicsi mellék zöngék, annyira sokat adnak a karakter jellemekhez, nem síkulnak bele 1D be...bocsi XDDDD, a gyógyszereimre fogom....tehát....bele egy irányba! XDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is tudom, hogy az, hogy nem tudod kiolvasni a MEGTUDNI szót, kinek a hibája... Biztosan az enyém. Ha készítenénk egy statisztikát, valószínűleg arra jutnánk, hogy sűrűbben írom le a megdugni szót. Mindössze annyi történt, hogy az estére már fáradtabb agyad a statisztikailag szignifikánsabb variánst ismerte fel XDD

      Törlés