2018. március 6., kedd

Az ikertestvér (1.fejezet)

Sziasztok! 
No hát itt is vagyunk. Mindig izgalmas valamiből első részt posztolni. Kicsit olyan lámpalázas érzés... :)
Egyelőre semmi figyelmeztetés. A lényeg, hogy Larry, és újfent AU, de ez két perc után úgyis kiderül :)
Ha valakinek kérdéses lenne, a Harry részeket írom én, a Louis részeket pedig Sophie. Nem tudom, hogy azért alakult-e így, mert már elkezdtem, mikor úgy döntöttünk együtt írjuk, vagy csak mert a 350 oldalnyi Pulse-Lou után szerettem volna egy kicsit Harryt is írni... mindenesetre így lesz az elkövetkezendő párszáz oldalban is. Mert az már biztos, hogy ez sem egy ötfejezetes kis szösszenet lesz :D  
Ne tartsátok magatokban továbbra sem a véleményeteket! Fogadjátok szeretettel, és jó szórakozást hozzá! 





1. fejezet

Harry's POV

Hát ott van ő. Vajon emlékszik még rám? Valószínűleg meg sem ismerne. Talán ha elé állnék és bemutatkoznék, akkor sem rémlene fel neki, ki vagyok.
Ökölbe szorul a kezem, ha belegondolok, hány sráccal tölthetett el az elmúlt öt év alatt pontosan ugyanolyan felejthető néhány órát – akiknek már a nevét sem tudja –, mint akkor, velem! Legalábbis számára felejthetőt. Én sosem fogom elfelejteni. Ahogy az utána következő napokat sem.
Gyűlöltem. Először őt, aztán magamat. Aztán ahogy szépen lassan zártam el a túlságosan nyitott lelkemet a világ elől, újra őt. Egyre inkább. Egyetlen napra sem szűnt meg bennem a késztetés, hogy bármi áron visszafizessem neki azt a kihasznált, megalázott és félrehajított érzést. Látni akarom szenvedni, és mosolyogva végignézni a gyötrődését.
Elcsábíthatnám. Hányszor fantáziáltam arról, hogy ha majd újra felbukkan a városban, megteszem! Megkapja a tökéletes élményt, ami után csak még többet akar majd. Aztán én is eldobom. De én nem lépek le egyetlen szó nélkül, én ott leszek, hogy nevessek majd rajta, amikor a földön fekszik. Annyira magányosnak, és elesettnek tűnik most, hogy valószínűleg tíz percembe sem telne meggyőzni arról, hogy alattam akar lenni. Az a tizenhat éves kisfiú, akit futólag ismert, megkeményedett az évek alatt, férfi lett, és könnyedén elveszi, amit akar. De most, hogy itt áll tőlem néhány méterre, mégis úgy érzem, nem teszem meg. Vagy a tökéletes élmény helyett akár gerincre is vághatnám úgy, hogy aztán napokig ne tudjon lábra állni. De néhány nyom nélkül gyógyuló zúzódás sem lenne megfelelő elégtétel az összetört szívemért. Az én bosszúmat sosem fogja elfelejteni. Mint ahogyan én sem fogom soha azt az éjjelt.
Véletlenül tudtam meg, hogy tegnap érkezett vissza a városba. Állítólag látogatóban többször járt már itt azóta, amikről – lévén közös barátaink nincsenek, és anyámmal amúgy is a város másik felében lakunk – sosem tudtam, de most, szinte napra pontosan öt évvel később, vissza is költözik. És mit ad isten, hát nem épp ugyanabba a házibuliba vitt mindkettőnk útja a rákövetkező estén? A sors iróniája.
Amint meglátom, egy időre félreteszem a ma esti legsürgetőbb tervemet arra vonatkozóan, hogy minél előbb felszedjek valakit, akin levezethetem a kínzó feszültséget. Miután a legjobb haverom, Zayn, itthagyott magamban inni valami ócska, szőke szilikonreklám miatt. Nem is értem, hogy gerjedhet az ilyenekre. Műhaj, műszáj, műmell, műköröm. Akkor már nem egyszerűbb a guminő? Itatni sem kell, és a száját is befogja. De nem is akarom megérteni. Ha érteném, még a végén vadászat helyett otthon maradnék valami művel, amibe kényelmesen beletehetem a farkam. Heh.
Hátrébb húzódok a fényből, és csak csendben figyelem a bosszúm tárgyát egy homályos sarokból, a terveimet szövögetve. A srác, akivel jött, elment italért, hozott neki is, de miután a kezébe nyomta, gyakorlatilag egy félperces csevej után, szépen ott is hagyta.
Furcsa érzés most nézni őt. Mintha egy idegen lenne. Persze régebben sem ismertem túlzottan. Inkább csak látásból. Csak a távolból figyeltem néha. Épp, mint most. Csak akkor még teljesen más érzésekkel telve. Ahogy a másodikos kissrác a nagymenő végzőst bámulja titkolni próbált csodálattal.
Egy alkalommal aztán mégis szóba elegyedtünk. Épp amikor már egészen jól álltam annak a ténynek a keserű tudomásulvételével, hogy ezentúl nem fogom látni, mert leérettségizett, nyár vége felé ugyanabba a medencés buliba hívtak meg minket. Kicsit ittas volt már, és siettében véletlenül a lábamra lépett. Ő valószínűleg csak akkor eszmélt rá a létezésemre. Én már régen tudtam a nevét, és bár a suliban ügyesen színlelt időről-időre cserélődő dekoratív álbarátnőkkel, pontosan tudtam, hogy ő is meleg. Bocsánatot kért, megkérdezte a nevem, és hogy kivel jöttem, dobott egy szikrázó mosolyt felém, megveregette a vállam, aztán odébb is állt. De aznap éjjel többször futottunk újra egymásba. Egyre kevesebb ruhában. Először csak a házban, aztán a medence szélén ülve, majd utolsó alkalommal épp a vállamat súrolva csobbant mellettem a vízben. A mai napig biztos vagyok abban, hogy ő alakította így. Kitervelt minden egyes egymásba botlást, hogy aztán néhány pohárral később, azzal az ellenállhatatlan vigyorával felcsábíthasson az egyik emeleti hálóba.
Hol van most az a mosoly? Régen szünet nélkül nevetett, viccelődött. Harsány volt, a társaság középpontja, szakadatlanul körülvéve a csodálóival. A mindig huncutul csillogó kék szemei, a bár első ránézésre kócosnak tűnő, ám valójában gondosan beállított világosbarna tincsei, és baba arca a múlté. Lesütött, szomorú szemei, hátrafésült haja, és a legalább egyhetes borosta sokkal öregebbé tették. Sehol a társaság, most csak áll egyedül a poharával a kezében, néha körbefuttatva tekintetét a helyiségen. Mintha csak a saját ikertestvére lenne. Vagy inkább az ikertestvére árnyéka. Nem pedig egy fiatal, alig huszonnégy éves srác, akinek még mindig a legmenőbbnek kellene lennie. A tökéletes ellentéte annak, aki öt évvel ezelőtt darabokra törte annak a naiv kölyöknek a szívét.
Amikor egy fiú kizökkent az elmélyült tanulmányozásból azzal, hogy mosolyogva italt nyom a kezembe, gondolkodás nélkül ragadom meg a poharat. A másik kezemmel meg a vékony csuklóját, mielőtt hátrébb lépne akár egy lépést is. Elszakítom a tekintetem a szoba másik végében ácsorgó alaktól, és szó nélkül magamhoz rántom az előttem piruló ismeretlen szőkeséget. A dereka köré vetett karommal az oldalamhoz szorítom, és közben ledöntöm a vodkát. A falnak támasztom a hátam, és a lábai közé fúrom a térdem, úgy lovagoltatom meg a combomon, miközben belemarkolok a fenekébe, és még szorosabban magamhoz húzom. Beszélnem sem kell, és már az enyém is. Pontosan érzem az apró remegésekből, a szapora légzéséből, és abból, ahogy készségesen dörgölőzik a combomhoz. A tágra nyílt, áhítattal engem bámuló szemeiről nem is beszélve.
Nem kertelek, a fülébe súgom, hogy ha szeretné, a fenti hálók egyikében szívesen beledöngetem a matracba. A nevét sem kérdezem meg. Úgyis elfelejteném. Szerintem nincs tizennyolc sem, de nem érdekel. Miért engem érdekeljen? Érdekelje az anyját, aki elengedi éjszakázni. Amit felajánlanak, azt elvehetem, nem igaz? Amikor válasz helyett pirulva beharapja az alsó ajkát, hezitálás nélkül a lépcső irányába tolom. Szigorúan magam előtt. Bár a kezeim is megbízhatók e téren, azért szeretném ellenőrizni a szemeimmel is, minek a megdolgozására tettem ajánlatot. És egyáltalán nem csalódok. Még ha az ő fenekének a nyomába sem érhet a kis szőkéé, Louis Tomlinson még várhat.


Louis’s POV

Hát megint itt vagyok. Azt hittem furcsa lesz újra ezen a helyen élni, annyi év kihagyás után. Felvenni a ritmust a sok változással, ami öt év alatt végbement. De aztán egyszerűen csak megérkezel a helyre, ahol felnőttél. Ahol annyi emléked van. A családod persze szeretettel vár, mint mindig. A barátaid már érkezésed napján elhalmoznak jobbnál jobb bulimeghívásokkal, amiket ha hárítani akarsz, sem hajlandóak tágítani.
Tévedtem. Itt minden a régi. Semmi sem változott. Csak én.
Igyekeztem minden felhajtást elkerülni, mikor eldöntöttem, hogy hazaköltözöm. A szüleim majd’ kiugrottak a bőrükből – bár ezt nyilván valahol a hazatérésem okának is betudhatjuk. Valahogy soha nem rajongtak a nagyvárosi életemért, és azért sem, akivel azt éltem. Anyu annyi étellel várt, amiből egy hadsereg is jóllakna, amit aztán nagyi süteményei tettek igazán végzetessé. A kettő együtt egy valóságos merénylet ezidáig kemény munkával is csak épphogy sikeresen karbantartott testednek.
Volt pár keserű pillanat az autóból nézve a várost, míg hazaértem, ott viszont már lefoglalt a család annyira, hogy ne gondolkodjak. De mikor újra kiléptem az utcára, hogy eljöjjek a buliba, ami nyertesnek bizonyult a sok felajánlás közt, megint uralma alá kerített a sötétség. Utoljára vele jöttem haza. Vele ültem asztalhoz a szülőházamban. Vele gyűrtem csomósra a lepedőmet, és vele jöttem el a barátaim partijára. Bár sokkal több olyan emlékem köt ide, amit nélküle éltem meg, mégis mindent megkeserít, ahogy arra gondolok, vele voltam itt utoljára. Akkor még minden normálisnak tűnt. Bár a családom nem fogadta a legnagyobb lelkesedéssel, azért kitettek magukért, én pedig azt hittem, minden rendben lesz köztünk. Nem voltak jelei, hogy ő már rég nem úgy gondol kettőnkre, mint a jövőre. Számára már régen csak a múlt voltunk.
Nem is értem, miért vagyok itt ma este. Több kedvem lenne lezuhanyozni, megnézni valami filmet és aludni holnap délig.
-       Hé, Louis, ne legyél ennyire magad alatt! – lép mellém Jackson. Osztálytársak voltunk a gimiben, és azóta is gyakran beszélünk. – Igyál inkább. Nem ér ennyit az egész.
Kezembe nyom egy pohár nem is akarom tudni, hogy mit, megpaskolja a vállam, kacsint egyet, és el is táncol egy másik társaságba. Már unom a vigasztaló szavakat. Nem igénylem. Nem segít semmit, ezen maximum az idő fog. Csak mosolygok, mikor őt szidják. Jó barátok akarnak lenni, rendben van. Elfogadom, vigyorgok, és bólogatok, még ha nem is érzem jól magam a szituációkban.
Valahol azért csak igazuk van, el kéne engednem magam, és talán felszedni valakit. Még a végén a felejtés is könnyebben menne. Végül is, miért ne… Hosszú hetek teltek el azóta, hogy semmit sem hallottam felőle, én meg itt vagyok egy partin, ami talán tele van potenciális versenyzőkkel, akik készséggel elfeledtetnének velem bárkit.
Végigpásztázom a tömeget, mikor rájövök, hogy még igazán szemügyre sem vettem, kik jöttek el ma este. Van néhány szép darab, de kevés az, aki szóra érdemes. Vagy akinél a radarom is jelez. Drága haverom rám is gondolhatott volna, ha már felrázásról beszélünk. Van pár smároló hetero párocska különböző sarkokban, néhány összeverődött csapat, akik hangosan élvezik az estét, de semmi komolyabb lehetőség. Talán hiba volt eljönnöm. Holnap nem is aludhatok délig. Be kell mennem a suliba egy eligazításra. Hétfőtől ugyanis ott dolgozom. Az azért biztosan furcsa lesz. Olyan ficsúrokat tanítani, amilyen én is voltam annak idején. És megnevelni őket, pedig biztosan én sem voltam jobb náluk. Izgalmas kihívásnak tűnik. A városban van jó néhány gimi, én valamilyen – csakis a szentimentalitásommal magyarázható – okból, mégis egyből őket kérdeztem meg, hogy milyen kilátások vannak náluk.
Lehajtom az italom, és inkább a hívogató ágyikóm felé veszem az irányt. Majd legközelebb már jobban kirúgok a hámból. Most jobb, ha rákészülök a holnapra. Aztán lesz egy hétvégém mindent elintézni magam körül, hogy hétfőn belevethessem magam újra a portlandi hétköznapokba. Intek néhány jóbarátnak, akik értetlenül tárják szét a kezeiket, vagy fejüket ingatják, és hívok magamnak egy taxit.

*

Míg elérek a régi-új munkahelyemre, még mindig nem érzem magam ugyanannak a srácnak. Olyan ez, mintha másnapos lennék, és a világon minden gyorsabban mozogna körülöttem, mint én magam. A sulim alaposan megváltozott. Kívül-belül átépítették. Attól nem kell tartanom, hogy furcsán deja vu érzet fog majd el. Mintha nem is abban az épületben állnék, amit pár éve még uraltunk. Az iskolaigazgató ugyanaz, akinél még én is ültem párszor a haverokkal. Nem mondom, szürreális egy helyzet volt most beosztottjaként beszélgetni vele, és bár kérte, de én még képtelen vagyok tegezni őt. Szerencsére jó arc az öreg, és nem hordozta tovább az akkori csínyeinket a ballagás után. Vagy csak már rég nem emlékszik semmire. Mindegy, nekem jó így.
A tanár kollégák mind kedvesen fogadtak, és óriási meglepetés volt számomra, hogy Niall is itt tanít. Nagyon jó haverok voltunk. Beszélgettünk régen sokat, hogy majd tanárok leszünk, visszajövünk ide és szétszedjük ezt a helyet, de valahogy az érettségi után elszakadtunk. Váltottunk pár üzenetet, aztán azok is elmaradtak. Most minden ott folytatódott, ahol abbahagytuk, mintha csak tegnap mentem volna el. Hétvégére megbeszéltük, hogy megiszunk valahol egy pohárkával, és mesél, hogy felzárkózzak egy kicsit. Legalább lesz itt egy kortárs is. A tanári kar már inkább festményre való, mint fényképre.
Megkaptam a belépési papírjaimat, néhány tankönyvet, hogy lecsekkolhassam, miből tanított az elődöm, aztán hazaküldtek, hogy pihenjek rá a hétfőre.
A könyvekbe mélyülve sétálok a parkoló felé. Nem lakom igazán messze, de annyira közel sem, hogy gyalog járjak. Nem rossz könyvek ezek, de nem túl kielégítő számomra, hogy csupán ez áll rendelkezésre a tanításhoz. Ezek nekik is megvannak, nem kell tanár ahhoz, hogy elolvassák a könyvet. Hétvégén elugrom a központi könyvtárba is pár részletesebb anyagért. Elmosolyodom magamban, és a fejem ingatom, mert már most látom, hogy utálni fognak, és én ezt annyira élvezem. Annál is sokkal jobb érzés, ahogy ezt elképzeltem még az egyetemen. Arra kapom fel ijedten a fejem, mikor egy autó csikorogva megáll, vezetője pedig ráfekszik a dudára, egy srác minden közeli s távoli felmenőit készséggel felsorolva, aki csak kényelmesen sétál át a felháborodott autós előtt, bemutat neki, és felszökken a járdára.
Először csak a rémületem kerített hatalmába, a hirtelen veszélyesnek hitt szituáció miatt, aztán már a döbbenet is. A srác fiatal, fekete farmer van rajta és egy levélmintás ing, ami csaknem a köldökéig ki van gombolva. Göndör haja a vállára omlik, én pedig nem tagadom, hogy akaratlanul is rajta felejtem a tekintetem. Lazán sétál velem szemben, majd lelassít, egy pillanatra felém néz, aztán a telefonját kezdi babrálni.
Nem vagyok képes mozdulni. Teljesen megdermedek, mikor zöld szemeivel arra a tizedmásodpercre felnéz, és látom az arcát. Azonnal rájövök, honnan volt ő olyan furcsán ismerős, mikor az előbb majdnem elüttette magát.

Harry, istenem, de rég már. Olyan édes kölyök volt. Mikor elutaztam, nagyon sajnáltam, hogy későn találtam rá. Gondoltam még utána is rá párszor. Jó lett volna jobban megismerni egymást, de addigra már útlevelem volt az egyetemre. A búcsú estémet töltöttem a városban. A suli – és persze az, hogy nagyfiúsan elszakadjak a családtól a lehető legmesszebb, mert ugye már felnőtt vagyok – fontosabb volt. Nem mondok azzal sem újdonságot, hogy nem állt szándékomban visszajönni ide. Most viszont mégis itt vagyunk, és úgy látom Harry sem szakadt el ettől a helytől. Jó volt vele. Vajon őt is hatalmába keríti ez a kellemes bizsergés, ha arra az estére gondol?





14 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ejha! Mar vartalak, es nem kellett csalodjak!
    Erdekes, es tetszik <3
    Kivancsi vagyok h Lou tenyleg annyira szemet volt e Harryvel vagy h mi tortent valojaban!
    Varlak! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy nem okoztunk csalódást :) Hamarosan hozzuk a következő részt, és megpróbálunk választ adni a kérdésekre... bár így az elején még csak a kérdéseket halmozzuk inkább, mint a válaszokat, de azért fognak kiderülni dolgok :)
      Puszi!

      Törlés
  2. SZIIIIAASSSSZZZTOOOKKK!

    Már épp lefeküdtem volna.......ha nem lenétek!
    A kedves férjem mély hódolattal és kicsattanó örömmel üdvözöl titeket és örök háláját küldi nektek! XDDDDDD

    De ezt el kell most olvasnom!!!!XDDD

    Kösziiiiii, millió pusziiii!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oké egész a bevezetőig eljutottam már!!!! XDDDDD

      Ha akarnátok sem tudnátok rávenni, hogy magamban tartsam a véleményem!XDDDD

      (Megsúgom ez még senkinek sem sikerült!XDDD Gondoltátok volna???XDDD Sejtem most meglepődtetek. :):):))

      ......

      Mondtam én, hogy karácsony van!!! Már repdesek, szinte szó szerint kicsit iszogattunk egy kis jó bort ;), hogy ilyen hossza élvezhetem újból a betűidet. Az meg egy extra ajándék, hogy nem egyedül alkotsz. S. írásait még nem annyira ismerem, de ha te azt mondtad tud írni, elhiszem és pótolni is fogom e téren lévő hiányosságaimat. :):):)

      Na akkor vissza...

      H. képe nagyon tetszetős....XDDD



      Törlés
    2. Jajj te nő! :D Remélem már sikerült kijózanodni és a bevezetőnél tovább jutni..
      Így van, Sophie tud írni, nem kezdenék olyannal, akiről nem ezt gondolom :) De azért dicsérjétek csak ti is! :D
      Harry képe.. hm, szaladgálhatna a te kocsid előtt is, mi? Szívesen kikiabálnál neki válogatott szépségeket az ablakon, igaz? :P
      A vicc az egészben, hogy már meg volt írva a fejezet, amikor Sophie ezt a képet találta. De annyira idepasszolt, mintha megálmodta volna, szóval megtartottam :D

      Törlés
  3. Sziasztok lányok! ❤️
    Bizsergés az tuti lesz! De még milyen! Gondolom.
    Harry a bosszú Angyala. Ez még csak az első rész,de én már kíváncsian várom a fordulatot amikor a drága kis angyal rájön,hogy bizony nagyon el van tévedve.
    Az egész addigi életét az befolyásolta ahogy Lou bánt vele akkor. Kíváncsi leszek a felismerésre.
    Lou pedig lehet már meg is kapta az élettől a büntetést?
    Új élet egy régi helyen.
    Régi emberekkel, de új személyiséggel megáldva. ❤️
    Érdekes sztori.
    Pussz 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy sikerül felkelteni a kíváncsiságod rögtön az első résszel. Hamarosan hozzuk a következőt! Az persze előre sejthető, hogy Harry bosszúja nem egászen úgy fog alakulni, ahogy azt eltervezi... ;)
      Puszi!

      Törlés
  4. Nagyon jó érzés minden kedves szavatok olvasni. :) Egyébként is marhára élvezek belekontárkodni ebbe a történetbe, de így aztán triplán megéri. :)) Örülök, hogy már a bevezetéssel is ennyire megvettük a csapatot. ;)

    VálaszTörlés
  5. Sziasztok Nagy Betű Virtuóz Duó!

    Imádatom töretlen.....csak a bacik és egyebek törtek mostanában engem meg egy kicsit!
    De nem akartam úgy olvasni, hogy nem írok! Ezt már akkor elolvastam...had örüljön drága férjem XDDDD.....csak hát utána dolgom akadt! XDDD

    DE!!!!

    Ez nagyon jónak, miket írok???,pfüüü, ZSENIÁLISNAK ígérkezik!!! Nagyon szeretem a stílusotok, romantika, de mégsem, akár lehetne ezen rész alapján thriller is, de mégsem....annyira élvezhető a múltban való kószálás, nem erőltettet, kellően elszeparált, de nem válik ki, kellemesen narrál a jelenhez. Egy betű, mint szász....IMÁDOM vagyis Titeket, betűiteket.

    Millió ölelés és köszönet!♥♥♥

    Gyöngyi

    U.i.: Kicsit aggódom Harry miatt. (aggódó tekintet, összeráncolt szemöldök, sopánkodó sóhajok XDDD)

    Nem elég szegénynek, hogy abnormális a mellbimbói száma XDDD még a köldöke is fentebb van vagy 20 cm-rel mint kellene lennie. XDDDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jujj mennyi komment és mennyi betű... kitettél magadért, bepótoltál mindent! :D
      Azért remélem azóta már jobban vagy!
      A köldökét nem költöztettük feljebb, valójában az a kép egy jóval később megtalált illusztráció, nem ehhez íródott a jelenet! Csak fennakadtunk rajta útilag, hogy jééééé... XD igazából szerintem nem is levélmintás az ing se, inkább madártoll, de valahogy ideillett :D
      Örülök, hogy megkerültél. És hogy örülsz nekünk. Pusszantás! :)

      Törlés
    2. útilag... hát persze... szóval UTÓLAG.
      Így jár, aki telefonról írogat, munkaidőben, és be van kapcsolva az autokorrekt... :P

      Törlés