Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2013. augusztus 2., péntek

Basic instinct (7. fejezet)

Íme a 7. fejezet megint tőlem. Szép hosszú. És még majdnem időben is jön. Még a végén tényleg rendszert csinálok a frissítésből... :D


------------------------------------



7. fejezet


Bill’s POV




Minden olyan gyorsan történik. Ahogy kiabálunk egymással, aztán ahogy becibálsz egy ablaktalan sötét kis helyiségbe, és ahogy az ajtót becsapva utánunk nekilöksz a fának, a testeddel az enyémnek feszülsz, és dühösen megcsókolsz.


Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, a sötétben csak remélni tudom, hogy még mindig te vagy ilyen közel hozzám. De ki más lenne? Érzem az illatod. A csókod ízét nem felejtettem el egy hét alatt, évek alatt sem tudnám. Semmi kétség, Te vagy az. És önként csókolsz így.

Néhány másodperc, vagy percek telnek el, nem tudom, míg mozdulatlanul állok, és hagyom, hogy tedd, amiről úgy érzed, meg kell tenned. De nem hagyod abba.


Hirtelen megragadom a vállaid, fordítok a kockán, én présellek neki az ajtónak, és innentől én uralom a testünk ritmusát. Talán azt remélem, így leállítasz? Nem tudom, a gondolkodás ilyenkor nem erősségem.


Hosszú-hosszú percekig csókollak szenvedélyesen, te pedig engedelmesen hódolsz be, elgyengülten viszonzod, halk nyögések és lágy simogatások közepette.


Nem hittem, hogy újra megteszed.


Nem tudom, mennyi idő telik el, mire valamelyest oszlani kezd a lila köd az elmémről, és hátrahőkölök.


-    Ezt nem tehetjük… – zihálom.


Te csak nyögsz egy halkat ellenkezésképpen, és a levegőt kapkodod, fejedet az ajtónak támasztva, félig lehunyt szemekkel.


-    Ki tiltja meg? – súgod végül halkan.


-    Nem tudom, mit akarsz Tom… – teszek hátra egy lépést fejcsóválva, tanácstalanul – Úgy érzem, hagynád, hogy addig menjek, amíg csak akarok.


-    Hagynám… – suttogod alig hallhatóan.


Elkerekednek a szemeim, egy pillanatra a szavam is elakad. Megőrültél. Ebbe belegondolni sem akarok. Nem merek.


-    Aztán megint engem hibáztatnál. – felelem végül – Én ezt nem bírom még egyszer végigcsinálni. – csóválom a fejem.


Belefáradtam már ebbe, hetek óta megy ez a huzavona. Néha már úgy érzem, sosem kapom vissza az igazi Tomit, ilyen káosz marad körülöttünk örökre.


Hevesen megrázod a fejed. Nem hibáztatnál?


-    Nem hiszek neked. – mondom halkan. Semmi célom nincs ezzel, csak kimondom, amit gondolok.


-    Akarom. – vágod rá – Hát nem látod? Most semmire nem tudom ráfogni, egy kortyot sem ittam ma. – lépsz felém indulatosan, és két kézzel megragadod a ruhámat. Megijesztesz.


-    Ez nem helyes. – rázom a fejem megszállottan, és hátrálok tőled.


-    Mert a felnőttek ezt tanították, amikor gyerekek voltunk?


-    Mert a testvérem vagy! – csattanok fel – Tom, nem hiszem el, hogy ezt magyaráznom kell neked! – óriásira nyílt szemekkel bámulok rád.


-    Egy valamire válaszolj: akarsz engem? – szegezed nekem a kérdést. Mintha nem lenne egyértelmű a válasz.


-    Tudod, hogy igen. – suttogom szégyellve minden hangot, aztán feljebb emelem a hangom – De el kell nyomnom ezt az érzést. Ez egy beteg érzés, egyáltalán nem helyes. Egyszerűen nem tehetjük. – felelem keményen, aztán kirontok az ajtón és otthagylak egyedül a sötétben.


Nem tudnék ott maradni veled, nem tudnék még egy érvet hárítani.





Céltalanul bolyongok a folyosókon, reflexből köszönök vissza mindenkinek, aki szembejön, de valójában azt sem tudom, kikkel találkozom. Az egyik ilyen automatikus heló után egy kéz az alkaromra kulcsolódik. Felnézek, Erwin az, kérdőn néz rám. Nem, most egyszerűen képtelen lennék.


-    Ne haragudj, most… – nem fejezem be a mondatot, csak rázom a fejem, miközben fájdalmasan nézek a zavart szemeibe.


Bólogatva lassan elereszti a karom, én pedig még egyszer odasúgom neki, hogy ne haragudjon, és tovább megyek a folyosón.


Miért csinálod ezt velem, Tom?!


Hány meleg srácnak van büntetendően dögös öccse vagy bátyja? Biztosan nem vagyok ezzel egyedül. De nem hiszem el, hogy mind így szenved. Velem valami nagyon nincs rendben. Velünk. Ha te nem viselkednél így, sokkal egyszerűbb lenne kezelnem az elcseszett érzéseimet.





A következő, amire feleszmélek, hogy a mélygarázsban ülök a kocsimban, elfehéredett ujjakkal, teljes erőből markolom a kormányt, és a homlokommal kétségbeesetten próbálom beizzítani a légzsákot. Szépen néznék ki így felvétel előtt, ha orrba nyomna az egész. És hogy miért is eszméltem erre az öntudatlanságból? A telefonom idegesítő hangja miatt. SMS.


Vajon mit akarsz? Nem hinném, hogy akarom tudni…


Aztán a kíváncsiságom mégis győz. Ránézek a kijelzőre.


Nem tudom, örüljek-e vagy sem, hogy nem Te írtál. Az édes kicsi Erwin. Keserű vigyor terül el a képemen. Mégis mit kezdjek most vele? Annyira kedves, hogy egyszerűen képtelen vagyok úgy kihasználni, mint a többit. Pedig ebben a pillanatban holtbiztos, hogy semmi más nem tenne olyan jót, mint egy ész nélküli kefélés.


"Ha szükséged van egy barátra, aki meghallgat, tudod hol találsz."


Hát nem tündéri? Barát. Eddig akárhányszor kettesben voltunk, csak megdugni akartam. Minden egyes alkalommal. Igaz, egyre nagyobb bűntudattal, ahogy egyre inkább láttam benne azt, hogy ő nem az az egyszerhasználatos, sekélyes típus. De akkor is.


Röhögnöm kell kínomban magamon. Annak ellenére, hogy ha nem súrolnám az elmeháborodottság határait, inkább sírni volna okom. Most komolyan próbáljak meg két problémát kezelni, amikor még egyet sem tudok rendesen?


Lefejelem a dudát ijedtemben, aminek a hangjára még jobban összecsinálom magam, amikor váratlanul kinyílik az anyósülés ajtaja.


Így persze az SMS megválaszolatlanul marad, azonnal el is felejtődik.


-    Bill, beszéljünk a felvétel előtt. – ülsz be mellém lesütött szemekkel.


Érdekes, most épp te akarsz beszélgetni? Az utóbbi hetekben, ha tehetted, kerülted a szavakat a közelemben.


-    És mégis miről? – visítom szinte hisztérikusan – Azt akarod, hogy dugjalak meg. És pont. Tom, te tényleg ezt akarod?! Úristen, azt sem tudod, miről beszélsz! Halványlila gőzöd sincs róla. Sosem voltál sráccal…


-    Nem is akarok. – vágsz közbe hirtelen, amikor még hozzá akarnám tenni, hogy nem épp az ikertestvéreddel kéne elkezdeni, én pedig elképedek, hirtelen felelni is képtelen vagyok. Mi az, hogy nem akarsz? Mert én minek számítok?


-    Hát akkor, ha szeretnéd, itt és most előveszem neked a farkam, csak azért, hogy megbizonyosodj róla, hogy márpedig én az vagyok. – nézek rád eszelős tekintettel – Bár nem hittem, hogy egy-két hét alatt kimegy a fejedből. Emlékszel? A kezedben volt!


Nyelsz egy nagyot. Látom, hogy minden szavammal megbántalak, de nem tehetek mást, egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy „Igen, persze, miért is ne?”.


-    Ne bánj így velem, kérlek. – felelsz nyugodtságot színlelve – Úgy értettem, hogy nem akarok más sráccal lenni. Soha nem jutott eszembe. Te… te… – felsóhajtasz, és hátradőlve, az ülésbe süppedve, kimerülten lehunyod a szemeid.


-    Én...? – nézek rád felhúzott szemöldökkel, hogy folytasd.


-    Bill, azt hiszed nekem ez könnyű?! – csattansz fel végül – Kurvára nem tudom, mi van velem, oké?


Előre hajolsz, a térdeidre könyökölsz, és az arcodat a tenyereidbe temeted. Valami hirtelen marokra fogja a gyomromat.


-    Nézd… – szólok végül gyengéden, még a válladat is megérintem – Szeretnék segíteni neked. De ez nem megoldás. Beszéljünk róla, oké?


-    Nem értesz… – csóválod meg a fejed, és kiszállsz a kocsiból.


Nézek utánad, és újra a kormányra hajtom a fejem. Most aztán tényleg sírhatnékom van. Vagy inkább hisztizhetnékem, legszívesebben törnék, zúznék, toporzékolnék, teli torokból üvöltenék artikulálatlanul. Ehelyett, miután már nem látom a hátadat, lesimogatom magamon a ruhámat, és emelt fővel kiszállok a kocsiból, majd magabiztosságot színlelve felvonulok a helyemre.





A show meglepő nyugalomban és harmóniában telik el kettőnk közt. Erwin esik ki, szegénykém eléggé kétségbe van esve, de a kamerák előtt egy vállveregetésnél és néhány szép szónál többet nem tudok nyújtani neki. Hiába mondanám, hogy egyszer mindenki ki fog esni, ez a műsor csak az induláshoz kell, hogy harmadik, vagy ötödik valaki, teljesen lényegtelen, úgy érzem, nem hatna rá. Ezt magában kell tisztába tennie. De nem féltem, idővel biztosan helyükre kerülnek a dolgok a gondolataiban.





A hotelbe érve közlöd, hogy elmész a „srácokkal” – bárkit is rejtsen a fogalom – inni egyet, és talán egy csajt is felhozol, úgyhogy ne várjak rád. Arról a bizonyos beszélgetésről egyetlen szó sem esik. Bár tudnom kellene, hogy ez a berúgunk és becsajozunk dolog csak álca, mégis megörülök neki. Bíztatlak, megölellek, te pedig egy egyszerű puszival jó éjt kívánsz, mielőtt távozol.




* * *




Egyedül érzem magam. Ülök a sötét szobában, csak a laptop monitorja világítja be a helyiséget, síri csend van. Azt hiszem, magányos vagyok. Sosem éreztem magam magányosnak, szerettem egyedül lenni… mi változott így meg? Váratlanul a telefonom kijelzője is felvillan a sötétben.


„Látlak még ezek után?” – írja Erwin.


Mosolyt csal a kiskölyök a savanyú képemre.


„Rajtad áll. Hotel Adlon, 317-es szoba.” – írok vissza gondolkodás nélkül.


Mit művelek? Ez nem egy tízperces numera az öltözőben. A privát lakosztályomba hívtam. Aminek mellesleg a bátyámmal vannak közös helyiségei.


A fejemhez kapok, és pánikolni kezdek.


Hátha nem ér rá…


„20 perc és ott vagyok :)” – jön az üzenet egy percen belül.


Na most pánikolok csak igazán. De most már nem visszakozhatok.


Majd… majd… nem tudom… nem feltétlen kell lefeküdnünk egymással, beszélgethetünk is arról, hogy mit érez, hogy hogy érintette a kiesés, vagy ilyesmi… talán kicsit ápolom majd a lelkét.


De ahogy belép az ajtón, minden terv köddé válik, megfogom a két kezét, behúzom, és szó nélkül a szájára tapasztom a számat. Megragadom a tarkóját, szenvedélyesen csókolom az édes, telt ajkait, miközben elirányítom a kanapéhoz. Ledöntöm rá, és fölé mászva folytatom az esztelen tevékenységem. Pillanatokon belül lekerül róla minden ruhadarab, ahogyan rólam is. Mire feleszmélek, már benne vagyok, és izzadt testemmel rátapadok. Másodperceknek tűnik az egész – bár valószínűleg nem ez a valóság – mire mindketten elélvezünk.


Amikor legközelebb kinyitom a szemeimet, már kimerülten pihegek a bámulatosan szép testére borulva.


-    Egyébként… szia. – suttogja kuncogva, és gyengéden végighúzza mutatóujját a gerincemen.


Kiráz a hideg tőle, be akarok bújni a takaró alá, elbújni a világ elől, és nem kinyitni többet a szemeimet. Eltűnni örökre, a testének illatába burkolózva.


Istenem, mit művelek?


-    Szia. – nevetek fel én is végül halkan.


-    Örülök, hogy hívtál. – dönti oldalra a fejét egy kicsit.


Tudom, hogy ez nagyon csöpögős, de az jut eszembe, hogy így pont olyan cuki, mint egy kölyökkutya.


-    Én meg örülök, hogy jöttél. – felelem őszintén egy sóhaj kíséretében, és valami szégyellősség-félét érezve a nyakhajlatába fúrva orromat gyengéden megcsókolom nyirkos bőrét.


Tényleg szükségem volt erre. Az mutatja ezt leginkább, mennyire figyelmen kívül tudtam hagyni a tényt, hogy a közös nappali kanapéjára döntöttem le a srácot. A közös nappalinkban, ahova ha valamiért visszaugrottál volna, azonnal benyitsz. És nem valószínű, hogy túlságosan értékelted volna a látványt.


Így utólag visszagondolva, igazán vehettem volna a fáradságot, hogy a nappaliból nyíló két háló egyikébe – ideális esetben a sajátomba – bevonszoljam. De megúsztam a botrányt, hálás köszönet, Angyalkáim odafent!


-    Azt hiszem, egy gyors zuhany ránk férne. – vetem fel, amikor kezd ez a „Tom beront” című jelenet túl élénken kirajzolódni a szemeim előtt, és bár arra még csak nem is utaltam, hogy együtt, valamiért mégsem ellenkezem, amikor anyaszült meztelenül követ a fürdőbe, a zuhany alá lépve megölel és lágyan, hosszasan szájon csókol.





Egy-egy köntösben, mindketten fülig érő vigyorral somfordálunk be fáradtan a hálóba. Furcsa ez az idill. Bekapcsolom a tévét, néhány szó bár esik a kieséséről – úgy érzem az eltelt egy-két óra alatt sikerült reálisabb képet festenie magában a történtekről –, de valójában sokat nem beszélünk, inkább megnézünk egy filmet, aminek a végére Erwin elszundít mellettem. Mosolyognom kell rajta, ahogy összegömbölyödve szuszog, aztán lehúzom a picikét még nedves köntöst róla, betakarom, kikapcsolom a tévét, és szorosan mellé fekszem. Olyan finom puha, és olyan jó illata van. Nem is beszélve arról, milyen őrülten jól esik a meleg, ami a testéből áramlik felém. Látszik, hogy nem szokásom együtt aludni senkivel, ilyen apróságokért tudok megőrülni, amik másnak fel sem tűnnek, mert teljesen természetesek.





Néhány óra múlva arra ébredek, hogy óvatosan próbál kibújni a köré fonódó karomból.


-    Mit csinálsz? – motyogom álmosan.


-    Azt hiszem, már nem kellene itt lennem, ne haragudj, hogy elaludtam. – feleli bűntudattal a hangjában.


Mi van? Most tényleg bocsánatot kért? Hol az önbecsülése ennek a fiúnak? Bezzeg, akinek nem kéne, hogy legyen, az csordultig van vele. Hány srác próbálta már megetetni velem, hogy számomra ő lenne a főnyeremény! Neki ez valahogy egyszer sem jutott eszébe.


-    Nem mész sehova. – fogom át újra a derekát, mire kénytelen visszadőlni a párnára. Tudom, hogy meglepem ezzel, de ennyi meglepetés után eggyel több vagy kevesebb, mit számít már.


Hátulról megcsókolom a nyakát, és az orromat belefúrom a tarkójába, kényelmesen elhelyezkedek mellette, és feltett szándékom, hogy visszavágtatok az álmok földjére. Ha ez ilyen egyszerű lenne… érzem, hogy feszült. Persze, nem érti, miért csinálom ezt. Ahogy eddig viselkedtem vele, nem is csoda. Eléggé hektikus a felé irányuló mind verbális mind nonverbális kommunikációm. Magyarul kiszámíthatatlan vagyok vele. Sőt néha talán kissé gyogyósnak is tűnhetek.


-    Aludj szépen. – suttogom – Itt maradsz. Reggel is szeretnélek még kihasználni egy kicsit. – kuncogok fojtott hangon, mire ő is halkan felnevet, és végre ellazul a karomban.


-    Akkor jó éjt. – súgja.


-    Jó éjt. – motyogom.



* * *



Másnap arra az eszméletlen jó érzésre ébredek, hogy a farkam valami nagyon puha és meleg helyen van. Először azt hiszem álmodok, de ahogy bizsereg körülöttem minden, ki kell hogy nyissam a szemeim. A látvány fenséges, a combjaim között kuporgó angyal, szájában a farkammal, az arcomat nézi. Két perc nem telik bele, hogy elélvezzek erre az ébresztőre.


-    Jó reggelt. – mosolyog rám édesen, miután mellém kucorodik, és a vállamra hajtja a fejét.


-    De még milyen jó… – nyögöm, és megcirógatom a haját.


Aztán jön a horror. Némi zörgés, és azonnal nyílik is a szobám ajtaja. Hát persze, hogy Te lépsz be rajta vigyorogva. Amely említett vigyor a másodperc töredéke alatt rémült grimasszá válik. Tátott szájjal kapkodsz levegő után néhány másodpercig, aztán pedig szó nélkül kimenekülsz a szobámból.


-    Öhm… – néz rám Erwin kissé ijedten, én pedig megrázom a fejem.


-    Majd én lekezelem a dolgot, nyugi, nem fog keresztbe lenyelni. – mosolygok rá kedvesen, ahogy felülök mellette.


-    Akkor én most… – harapja be az alsó ajkát.


Megcsókolom, lassan, gyengéden. Megsimogatom a felkarját, és bólintok.


-    Majd hívlak, oké?


Ő is bólint, összeszedi a cuccait gyorsan, és hangtalanul, mint egy kísértet, távozik.





Összekapom magam, amilyen gyorsan csak tudom, és átsétálok a szobádba. Nem hagyom, hogy nekem ess. Most én beszélek. Muszáj ehhez tartanom magam.


-    Tom. – szólítalak meg, mire odakapod a fejed – Kérlek, ne bántsd. Tetszik nekem. – közlöm gyengéden, mire mindössze annyi a válaszod, hogy nagyokat nyelve, tágra nyílt szemekkel bólintasz.


Ennél jobban talán nem leptél meg akkor sem, amikor gyakorlatilag megkértél arra, hogy dugjalak meg. Nem tudom, mit érzek most.




------------------------------------

 
Folyt. köv. jövő pénteken (kb). Addig várjuk a véleményeket! :)

4 megjegyzés:

  1. Aaah nagyon jó! De nem faiir. :((( és még egy hetet kell várnom aaaaaaah. :@ xd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik, köszönöm :)
      Pénteken tuti jön a következő rész, be van ütemezve! ;)

      Törlés
  2. annyira cuki a kis kölök, esküszöm néha neki drukkolok..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az a baj, hogy én is... :D Egyáltalán nem volt tervben, hogy így belegabalyítom a sztoriba.

      Törlés