2012. február 20., hétfő

Kölyök (?) - DAY 7 (2/2)

Itt a vége... :)




A háromfelől rendelt ebéd – merthogy nem, még ebben sem sikerült dűlőre jutnunk – elfogyasztása után egyszer csak kopogásra kapja fel a fejét mindenki. Kinek jut eszébe egyáltalán itt kopogni?
Az ajtó kinyílik résnyire, és néhány éjfekete tincs kúszik be a látóterünkbe, aztán pedig egy angyali arc is. Rám néz, felmutat egy doboz cigit, és a hátsó ajtó felé biccent a fejével. Leteszem a papírokat a kezemből, arrébb rakom a gitárt az ölemből, és szó nélkül követem.
A folyosón hozzám sem szól, rám sem néz, csak sietve lépdel előttem.
Mit csináltam? Valami rosszat tettem? Úgy érzem magam, mint a sarokba állított kisgyerek. Reggel, amikor elment tőlem, még mosolygott. Tom meggyőzte, egyre biztosabb vagyok benne.
Kezdem fizikailag rosszul érezni magam. Nem fogja pont most azt mondani, hogy ennyi volt, ugye?
Érzem, hogy az arcomból kifut az összes vér, mire odaérünk és kinyitja nekem az ajtót, alig tudok kimenni rajta, az ajtófélfába kell kapaszkodnom, hogy talpon maradjak. És még mindig nem szólalt meg. Még csak rám sem mosolygott. Nem lehet vége ennyivel! Épp most, amikor már a napnál is világosabb, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Egymást.
Felém nyújtja a cigis dobozt, én megrázom a fejem, és a téglafalnak döntve a hátam, lassan lecsúszok a földre, leülök a lépcsőre.
Kérdőn felhúzza a szemöldökét. Persze, nem érti, dohányozni jöttem ki, és nem fogadom el a cigit tőle…
Hányingerem van, és az ok most nem a fullasztó meleg. A hátamat a falnak döntöm, a fejemet a homlokomnál megtámasztom a tenyeremmel, és kétségbeesetten nézek fel rá fél szemmel.
Kis habozás után végre leül mellém.
-     Vedd el. – nyújtja újra a cigit.
Megint megrázom a fejem. Ha rágyújtanék, most holtbiztos, hogy körbehánynék mindent.
Kifejezéstelen arccal néz rám. Már megint. Túl jól megtanulta ezt az évek alatt. Nem szól egyetlen szót sem, hozzám sem ért, csak bámul, mint valami kirakatbabát. Kicsit talán idegesnek tűnik, de nem tudom, nem biztos, fogalmam sincs, hogy kéne kinéznie egy ideges viaszbabának.
Nem bírom tovább ezt a feszültséget, hirtelen felugrok, és berohanok az ajtón.
-     Brian! – meglepetten kiált fel, és utánam fut.
-     Hagyjál. – vetem oda neki, ő pedig ezen megütközve megáll a folyosó közepén – Nem dobhatsz ki így, ilyen szenvtelenül. Nem mondhatod, hogy ennyi volt, egy kurva cigi közben csak úgy mellékesen! Nem – rázom a fejem hitetlenkedve –, nem lesz minden úgy, ahogy te akarod! – már torkom szakadtából kiabálok, mert érzem, hogy ha nem üvöltök, akkor zokogni fogok – Engem senki nem dob ki ilyen halál nyugodt fejjel, világos?! Veszekedést akarok, hisztit, azt akarom, hogy törj-zúzz! Hogy érezzem, hogy legalább valamit érzel. Mondd, hogy gyűlölsz, megvetsz, vágd a fejemhez, hogy már nem kellek, mert amire kellettem azt már megkaptad! Legalább egy kibaszott ajtót csapj be!
-     Jézusom, Brian… – suttogja.
Tátott szájjal, bénultan áll tőlem két méternyire.
-     Ennyi? Összesen ennyi, amit hozzá tudsz fűzni?! – támadok neki újra – Csupán ennyit tudok kiváltani belőled? – érzem, hogy már csípi a szemeimet, ki akar csordulni a könnyem, de nem fogom hagyni. Senki nem érdemli meg, aki engem bánt, hogy sírni lásson!
-     Gyere vissza. – feleli halkan, és a hátsó kapura mutat.
Megrázom a fejem, erre tesz három lépést felém, és a kezemért nyúl. Megremegek. Miért csinálja ezt?
-     Nem itt akarok veled beszélni, Brian. – magyarázza higgadtan.
-     Nem akarom, hogy ilyen nyugodt legyél… – suttogom, és szünet nélkül rázom a fejemet, de ő csak húz, hajthatatlanul, és el is éri a célját, másodperceken belül újra a téglafal tövében kuporgok a lépcsőn.
-     Brian… – újra felém nyújtja a cigijét.
-     Nem kell a kurva cigi, nem érted!? – rivallok rá frusztráltan, aztán a tenyerembe temetem az arcomat. Csak azért sem fogok bőgni az orra előtt!
Közelebb húzódik, a térde az enyémet éri. Az ölembe ejti a dobozt. Valami zörög benne, biztosan öngyújtó.
-     Brian, fogd meg a dobozt, mert ez már kezd nagyon… fura… lenni… – noszogat.
Annyira kedvesnek érzem a hangját! Komolyan ilyen kedvesen akar kidobni? Szépen elmagyarázza majd az okokat? Nekem pedig egyetértőn bólogatnom kéne? Mintha az ilyesmit nyugodtan, észérvekkel alátámasztva meg lehetne beszélni. Ez nem egy kurva üzleti tárgyalás! De az is lehet, hogy csak az érzékeim játszanak velem, és nem is kedves. Már semmiben sem vagyok biztos.
Csak rázom a fejemet egyre hevesebben. Ami annyira nem bizonyul jó ötletnek, tekintve, hogy komolyan rosszul vagyok. Egyik kezemmel a betonra támaszkodok, lehunyom a szemem és nagyot nyelek.
-    Jaj, Brian, iszonyú nehéz eset vagy… – sóhajt, lassan megingatja a fejét, benyúl a zsebébe, és egy gyűrött cetlit vesz elő. Azt is az ölembe ejti a cigis doboz tetejére.
Lenézek a papírdarabra, egy hotel fejléces papírja az. Nem tudom, mit akar ezzel, azt hiszi megcsaltam valami hotelben, vagy mi? Ez valami nyomorult bizonyíték lenne a semmire? Mert hogy rá sem néztem másra, nem hogy hozzá értem volna bárkihez is. Különben is, mi vagyok én, Casanova, csak egy hét telt el. Nem értem, úgyhogy megfogom és szétnyitom az összehajtogatott papírt.
Döbbenten ismerem fel, hogy az évekkel ezelőtti cetlit tartom a kezemben, amit otthagytam a párnán Berlinben, amikor elsiettem mellőle a reptérre. Visszaidéződik annak a hétvégének minden egyes pillanata. A torkomban dobog a szívem, egyszerűen nem tudom az egészet mire vélni. Semmit nem értek.
Lassan ránézek, még mindig nehéz kiolvasni bármit is az arcából, gyönyörű és békés, de azt látom, hogy a szemei csillognak. Ezt csak nem hallucinálom.
Visszanézek az ölembe, óvatosan a kezembe veszem a Marlborós dobozt, és egy kicsit megrázogatom. Nem, ez nem öngyújtó. Ódzkodva nézek bele, és majdnem megáll a szívem, amikor meglátom, hogy a két szál cigin kívül három fényes kulcsot rejt a doboz.
Összeráncolom a homlokom, lassan újra felemelem a fejemet és belenézek a szemébe. Mosolyog.
-     Nem volt kéznél díszdoboz, és nem akartam hogy bárki lássa… – suttogja – Tudom, hogy L.A. nem a kedvenc helyed, én se tervezem örökre, de…
Whoa… egy pillanat… ez…?
Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, rávetem magam, nem érdekel, ki láthat meg, lovaglóülésben az ölébe ugrok, a combjaim közé szorítom a derekát, a karjaimmal a nyakába csimpaszkodok, és olyan hevesen csókolom meg, hogy az ajtó zárt szárnyának kell döntenie a hátát, hogy megtartson minket. Érzem, ahogy a kezei felkúsznak a hátamon, forró ajkai az enyémeken, nyelve a nyelvemen, szédülök, semmit nem érzékelek magunk körül.
-     Úristen, mekkora seggfej vagyok. – húzódok hátra levegőért egy kis idő után.
-     Ugyan… csak nehéz eset. – felnevet, és orra hegyét az enyémhez érinti – De próbálok megbirkózni a feladattal.
-     Így, hogy halálra ijesztgetsz? Öreg ember vagyok, vigyáznod kell a ketyegőmre… – dorgálom viccesen.
-     Nem is hagytál szóhoz jutni… – nevet hitetlenkedve.
Hát nem is. A szájára tapasztom a számat, úgy csókolom, mint senkit nagyon-nagyon rég óta. Levegőt venni sem akarok, elég nekem amit tőle kapok, nem akarom elereszteni, egyetlen másodpercre sem. Ahogy lehunyom a szemem, minden érzékszervem az övé, a világ nem létezik többé, csak ő létezik. Cserben hagy minden érzékem, ami a külvilágot volna hivatott beengedni az agyamba. Kit érdekel a világ? Ő nekem a világ. Csak azt érzem, hogy boldog vagyok, semmi mást. Nem hittem benne, hogy ilyen hamar leomlik a fal. És most itt vagyok, a karjaiban, és úgy csókol, mintha sosem állt volna köztünk egy szobányi betontömb.
Valahogy azonban mégiscsak bekapcsol a fülem, amikor szükség van rá, mert az ébren álmodásból arra eszmélek, hogy valaki idegesen a torkát köszörüli mellettünk. Zihálva felnézünk rá.
Biztos, hogy halálosan rémültnek tűnök, mert a tesó magasodik felettünk. Tátott szájjal bámulok rá szinte rettegve. Nem akarok pont most meghalni, légyszi ne!
-     Ezt szerintem nem kéne itt csinálnotok. – motyogja alig pillantva ránk.
Felszedem az állam és rábandzsítok.
Itt? Nem „nem kéne csinálnunk”, hanem „nem kéne ITT csinálnunk”.
-     Öhm, igen, talán igazad van. – feleli Bill, gyengéden letol az öléből, és feláll.
Kelletlenül felkelek én is a betonról, mellé állok, kicsit talán el is bújok a vállai árnyékában, Tom elől. De ő még mindig nem tűnik úgy, mint aki meg akarna ölni. Érdekes.
-     Szóval, meddig maradunk ma? – kérdi Tom, és kinéz mindkét irányba a kis utcára, ellenőrizve hogy láthatott-e minket bárki is.
Úristen, ha megtudja, hogy Bill kulcsot adott nekem, tutira kinyír. Ha azért nem is nyírt ki, mert nyilvános helyen csókolóztam az öccsével, az csak azért volt, mert tekintettel van Bill érzéseire, de ha megtudja, hogy az öccse azt tervezi, hogy alig egy hét hancúr után összecuccol az ellenséggel, az holtbiztos, hogy végem.
-     Még nem válaszolt… – sandít rám.
Mi? Mire?
A kulcs? Tom tudja? És még élek? Hoppá. Egyre furább a fiú nekem. Lehet hogy álmomban akar majd végezni velem?
-     Hát pedig nekem úgy tűnt. Szerintem elég egyértelmű válasz volt. Na, gyerünk, indulás, nem éjszaka akarok pakolászni. – biccent befelé a nagytesó egykedvűen.
-     Azért én csak szeretném hallani. – fordul felém kíváncsian a szépségem – Brian, hozzám költöznél?
Csak hápogok, oké valamennyire összeraktam, hogy mit jelentenek a kulcsok, de annyira azért mégsem gondoltam bele, hogy mire vállalkozok. Tommal él, nem egyedül.
-     Mármint hozzátok… hármasban? – dadogok.
Látom Tom arcán, hogy egy pillanatra elfintorodik, az nagy nehezen már lejött, hogy tud róla, de az is biztos, hogy nem éljenezve ment bele a dologba, csakis Bill kedvéért. Mert olyan ellenállhatatlanul tud kérni.
-     Ti, kettesben, én meg egyedül a ház másik felében, oké? Azért ezt a hármasban dolgot ne hangoztasd így, elég szörnyen hangzik. – mondja.
Bill szúrós szemekkel pillant rá. Nem tetszik neki, hogy így beszél velem, de aranyos! Pedig jobb lesz, ha hozzászokik, mert ez ennél szerintem csak rosszabb lesz, jobb nem valószínű. Azért majd megpróbálok barátkozni vele. Vagy legalábbis fegyverszünetet tartani. Elvégre lesz minimum egy közös ügyünk, megvédeni a tündérem. Mert egyvalami tuti ziher, hogy senki más nem lesz olyan megértő körülötte, mint a bátyja. Kezdve a kedves Daviddel, akit bár még csak hallomásból ismerek, de már tudom, hogy utál, és minden erejével keresztbe fog majd tenni nekem.
Nagyot nyelek, felnézek Tomra, és bólintok. Szóval nem hármasban.
-     Naaa? – böki meg az oldalam egy vékony hegyes ujj, én meg csiklandósan összerezzenek rá.
-     Hát persze, hogy persze! – vetem újra a nyakába magam, egy fokkal óvatosabban, mint az előbb – Teljesen pánikba estem, azt hittem, hogy dobni akarsz, és…
Megforgatja a szemeit, aztán úgy dönt, inkább elhallgattat egy csókkal, majd Tomot követve betessékel az ajtón. Vigyorogva átkarolja a vállam, szorosan mellettem sétál. Én meg büszkén a farmerja hátsó zsebébe dugom a kezem, kihúzom magam, felemelem a fejem, és úgy lépkedek, mint aki most nyerte meg a lottó ötöst. Amit gyakorlatilag igaz is. Pénzre nincs szükségem, amire évek óta éhezem, azt meg tényleg most nyertem meg.
-     Hozd a cuccaid, megvárunk odakint. – betuszkol az ajtónkon, aztán még egy puszira odahajol a fülemhez – Én is szeretlek. – súgja bele nagyon halkan, én pedig ciki vagy sem, tényleg úgy érzem, hogy mindjárt elsírom magam.
Ennyire nem lehet tökéletes minden, ez egyszerűen képtelenség. Lehet hogy csak álmodom? De akkor honnantól kezdve álmodom? Onnan ahol rányitottam egy hete a mosdó ajtót? Azóta alszom? Vagy meghaltam, és mégis létezik valami mennyországszerű dolog? Furcsa, hogy bármilyen természetfeletti dolgot előbb elhinnék, mint a valóságot. Még hozzá kell szoknom, hogy az élet akár szép is lehet. De úgy érzem nem lesz nehéz, mellette.

V É G E




-------------------------- 


Update 1:
Kölyök (?) - Kimaradt jelenetek

Update 2:
Az ördög háza



8 megjegyzés:

  1. nagyon csúnya nagy betűkkel írtad ki a vége feliratot, nem szép dolog tőled :P
    de jó lett a fejezet, brian tök hülye, kis paranoid, imádom! :DD persze azért a kölök is hozzátett a dologhoz.. szándékosan nem volt egyértelmű a legelejétől..
    tomot meg látom magam előtt, ahogy magában tervezgeti, hogy csinálja majd ki briant, ha már együtt laknak.. :D
    imádnám, ha folytatnád! :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jo resz volt de mar megszoktam h te csak jokat irsz :P

    En is szeretnem h folytasd mikor meglattam a vege szot nagyon nem akartam elhini :P
    lehetne mondjuk egy masodik evad nem ???:D

    VálaszTörlés
  3. nagyon tetszett, imádom a "hepi endet". :P remélem, egyhangúlag megszavaztuk, hogy legyen folytatása... :D szerintem abból is lehetne következő évadot csinálni, hogy hogyan fognak egymáshoz alkalmazkodni egy fedél alatt, vagy hogy Tom hogyan csinálja ki Briant... bocsi, hogy itt ötletelek, persze rajtad áll, hogy lesz-e folytatás. :))) ^^"

    VálaszTörlés
  4. De arik vagytok, úgy fel tudtok dobni! Köszönöm köszönöm köszönöm :)
    Paranoid :D Amúgy azt utólag írtam bele, hogy visszarohan, meg elkezd üvöltözni a kis paranoid. Enélkül olyan snassznak tűnt, valami hiányzott :D
    EmO, ha második évadot nem is ígérek, egyvalamit mindenképpen: jönni fog minimum 1 bónusz rész hozzá ;)
    ThisGirl, ötletelj nyugodtan, szeretem az ötleteket, kérdezd meg sylv-től hányszor írtam már bele a sztorijaimba az álmait! Rám lehet zúdítani bármikor bármit :D

    VálaszTörlés
  5. Mit szóltok egy kis brainstorminghoz? Ha találnánk egy jó címet a második évadnak, az lehet hogy lökés lenne, hogy folytassam... hm? ;)

    VálaszTörlés
  6. hm, gondolkodom rajta...

    lakótársak? tomi úgyis annyira örül neki.. :D
    vaagy egy ágyban.. nem, oda azért nem engeded be gondolom, szóval egy HÁZBAN az ellenséggel.. :D

    vagy ne tomi legyen a lényeg?
    na majd még agyalok..

    VálaszTörlés
  7. Lakótársak? :) Múltkor épp olvastam egyet, aminek Flatmate volt a címe, nagyon tetszett, itt a link ;)
    http://fiction.tokiohotelfiction.com/viewstory.php?sid=19131&ageconsent=ok&warning=5

    Nem tudom, mi legyen, de nagyon kéne egy cím neki. Egyébként nem rossz ötletek :) De még gondolkodom rajta én is. Ja, és lehet Tomis nyugodtan, mert elég fontos szerepe lesz a folytatásban.

    VálaszTörlés
  8. ezt én is olvastam egy fél éve, nem volt rossz.. :)

    VálaszTörlés