Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. február 6., hétfő

Kölyök (?) - DAY 6 (2/2)




Azt mondta, egy óra múlva itt lesz. Lassan már kettő is eltelt azóta, és még mindig semmit nem hallottam felőle. Egyre nyugtalanabb vagyok. Minden percben kezembe veszem a telefonom, hogy megírjak egy sms-t, de aztán mindig visszateszem az asztalra. Nem nyomulunk, mint egy féltékeny feleség. Várunk. Türelmesen.
Bekapcsolom a tévét, és anélkül, hogy felfognám mit adnak, csak bámulok magam elé. Végül elszundítok, de nem sokkal később kopogásra ébredek.
-      Bocsi, de egy kicsit még bent ragadtam. – elsuhan mellettem, megpuszil a számon, aztán az ágy mellé ledobja a táskát, ami délelőtt is vele volt, egy papírszatyrot pedig a konyhába visz – Aztán úgy döntöttem, nem megyek már haza, így is sokat késtem, beugrottam egy boltba, és vettem ezt-azt, amire szükségem lehet, ha nem alszok otthon, meg aztán még egy kis kaját is szereztem, ahogy elnéztem a hűtődet, itt akár éhen is halhatnánk reggelig, bár rendelhettünk volna akár pizzát is, de inkább hoztam normális ételt…
Félálomban eléggé nehezemre esik felfogni a szavait, főleg hogy hadar. Pörög, mint egy búgócsiga. Az ajtó még mindig a kezemben. Ő már körbefutkosott a kéróban háromszor, én meg még odáig se jutottam, hogy becsukjam az ajtót.
Végül megáll a szoba közepén, rám néz, és felnevet. Mellém lép, miután lefejtette róla az ujjaimat, bevágja az ajtót, a derekamnál fogva magához ránt, és jó mélyen szájon csókol. Erre azért nagyjából felébredek.
Nagyokat pislogok rá.
-      Szóval bocs, hogy késtem. – összegzi a történetet halkan, ahogy lenéz rám, édesen, egyenesen a szemeimbe.
-      Semmi baj. – mosolygok fel rá, és visszacsókolok, aztán jól magamhoz szorítom, és beleásítok a pólójába, ő meg csak kuncog rajtam.
-      Használhatatlannak tűnsz… – vigyorog.
-      Ne haragudj. – nyögöm bűntudatosan, amiért nem bírtam ébren megvárni – Összeszedem magam mindjárt. Megmosakszom, iszom egy kávét. Aztán… használhatsz… – súgom az utolsó szót, nem éppen olyan lelkesen, ahogyan az elvárható lenne.
-      Ne kérj bocsánatot. És nem úgy értettem! – mosolyogva végigsimít a hajamon, aztán felveszi a földre dobott válltáskát.
-      Hát hogy? Nem csak kefélni jöttél? – a gúny még az álmos szavaimon is átüt. Mivel mi ugyebár „csak kefélünk”, ez úgy ahogy van, előzetes kontroll nélkül kibukott.
A táskájában matatva a mozdulat felénél megáll a keze. Lassan felegyenesedik, eltűnik a tündéri mosoly, ami az arcára volt festve, amióta csak belépett ide, és egy pillanatra megütközve néz rám.
Mégis mi a jó francot csinálok? Álmomban elment az eszem? Végre nem olyan karót nyelt, kezdi átütni a páncélját a valódi énje, én meg jól visszalökdösöm mögé. Hát te ott, a tükörben, gratulálok neked, ezt lehet, hogy végérvényesen baszhatod.
Most ugye nagyon hülyén néznék ki, ha elkezdeném a fejemet a falba verdesni?
-      De. – feleli szárazon.
-      Bocs. – a tenyerembe temetem az arcomat – Ha fáradt vagyok, hülyeségeket beszélek. – nyöszörgöm.
Újra csak bocsánatot kérek, ráadásul pontosan azért, amit tegnap még szó szerint ő mondott nekem. Kissé groteszk a jelenet. De hát ez vagyok én.
Úgy érzem, per pillanat ezt most esélytelen lenne visszacsinálni, akárhogy is próbálnám. A bocsánatkéréshez mellékelt bűnbánó kiskutya tekinteten túl mást most nem tehetek. Majd lefájtolom saját magammal, jó skizohoz méltón, ha ő már nincs itt. Majd jól elverem magam a tükörben, vagy mit tudom én.
-      Nincs miért mentegetőznöd. – feleli közönyösen, majd a konyhába megy, hogy átpakolja a papírzacskóból a hűtőbe a dolgokat.
Legalább szóba áll velem. Az is valami. Tipegek-topogok még néhány másodpercig, aztán nekiindulok a fürdő irányába. Megmosom az arcom és a fogaim, aztán utána megyek. Valamit csinálnom kell.
-      Bill… – átkarolom a derekát, és a vállára döntöm a homlokom, de érzem, hogy megfeszül a karomban – Nagyon vártalak már. – suttogom a pólójába, ő pedig válasz nélkül, egy határozott mozdulattal megfordít, nekidönt a konyhapultnak, és egy rántással lehúzza rólam a nadrágot.
Az olcsó márványutánzatra támaszkodok, ahogy ujjai belém hatolnak, gyorsan, sürgetőn. Aztán alig egy perccel később már a kemény farkát érzem magamban. Rövid, gyors, érzelemmentes aktus, ez az, ami belefér abba, amik elvileg mi vagyunk egymásnak. Nem azok a szeretkezések, amiket eddig műveltünk.
Remegő végtagokkal állok még a konyhapultra tapadva néhány percig, érzem, ahogy a combom hátulján meleg folyadék csordogál. Ő már rég nincs itt. Egy szóra sem maradt mellettem. Talán épp a szobában csomagolja össze az alig kipakolt holmiját, hogy haza menjen. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Mit tudnék tenni, ami egy kicsit enyhítené a helyzetet? Fogalmam sincs.
Nagy nehezen összekaparom magam, és mire a szobába érek, az ágyra dőlve találom egy energiaitallal a kezében, a tévé távkapcsolója pedig a kezében. Egy pillanatra elcsodálkozok azon, hogy egyáltalán látom. Hogy nem csak a sziluettje tűnik fel a szemem sarkában, ahogy sietve, köszönés nélkül kiviharzik a bejárati ajtón.
Megint zavarban érzem magam, mint amikor ma délelőtt először lépett be ide. Legszívesebben harapófogóval tépném ki a saját nyelvemet amiatt, amit félálomban mondtam neki. Nem mondom, hogy nem jó néha egy ilyen szédítő, hirtelen jött, kemény és gyors numera, de nem így, dühből. Ez csak a szívemet fájdítja. És az, hogy saját magamon kívül senki más nem tehet róla, csak még jobban bosszant.
Tudom, hogy most nem kezdhetek lelkizni, szépen leromboltam azzal az egy megjegyzésemmel mindent, amit eddig felépítettem. Vagy legalábbis kihúztam a legalsó téglákat a kis építményből.
Pedig olyan szépen alakult az egész. Még mindig nem gondolom, hogy veszve lenne minden, de ezek után még keményebb harc lesz, mire nekem adja a szívét. Márpedig én akarom. Nagyon rég óta ő az első, akinek tényleg akarom a szívét is, nem csak a testét.
Tanácstalanul totyogok oda az ágyhoz. Ő rám se néz, csak a tévét bámulja. Aztán amint a matrachoz érek, váratlanul megszólal.
-      Szeretem ezt a filmet. – bök a távirányítóval a képernyő irányába.
Megkönnyebbülök egy kicsit, ahogy hozzám szól, és attól is, hogy csak egy ilyen semmit mondó kijelentést tesz. Jobb nem beszélni a „kapcsolatunkról”, az általában azzal végződik, hogy valaki többnyire kimondatlanul, de megbántódik. Ő is tudja, hogy semleges témákról könnyebb ilyenkor beszélgetni, sokkal jobb, mint kínos csendben ülni, vagy még inkább feküdni, egymás mellett.
Szóval film. Rápillantok a tévére, a Sztárom a páromat adják.
-      Nyálas… – mosolygok erőtlenül.
-      Szeretem a tündérmeséket. Minél lehetetlenebb, annál jobban eltereli a figyelmemet a saját életemről. – mondja fakó hangon.
Belenyilall a mellkasomba az érzés, ugyanaz, amit ő érez. A különbség az, hogy én sosem fájdítottam a szívem az ilyen történetekkel. Ő azért szereti az ilyen lehetetlen történeteket, mert azt hiszi, vele soha nem történhet meg ilyesmi. Én viszont pontosan ezért rühelltem őket mindig is. Vajon mennyi esélyem van megmutatni neki, hogy igenis megtörténhet ilyesmi, akár velünk is? Megtörténhet egyáltalán? Egyik pillanatban elhiszem, a másikban meg már úgy érzem, kizárt.
-      Idebújhatok? – kérdem négykézláb az ágyra nehezedve mellette. Légyszi, hadd dugdossak vissza legalább néhány téglát!
Egy pillanatig hezitál, valószínűleg ő sem tudja, mit kezdjen azzal, amit mondtam neki, ha valóban csak arra kell, akkor miért akarok most hozzábújni? De aztán az asztalra teszi az üres alumíniumdobozt, a falnak dőlve félig ülőhelyzetben marad, felemeli a felém eső karját, és futva rám mosolyog.
-      Persze. – súgja.
Ez az apró mosoly kellett nekem, hogy megnyugodjak.
A mellkasára hajtom a fejem, átkarolja a vállam, derékig magamra húzok egy takarót, a karomat átvetem a hasán, és lehunyom a szemeim. Egyszer-egyszer még érzem, hogy ujjai a hajamba simulnak, de nagyon hamar elalszom.
Később cirógatásra a karomon ébredek, motyogva, mocorogva, félig nyitom a szemem.
-      Brian, már teljesen elzsibbadt a vállam… – suttogja az összefüggéstelen motyogásomon nevetve.
Nemtetszésemet kinyilvánítva, nyüsszögve legördülök róla, ő pedig lejjebb csúszik, és mellém fekszik. Fél szemmel rápillantok a tévére, a vége főcím fut épp. Szóval szunyáltam rajta legalább egy órát. Egész jól bírta. Én tíz percig se bírtam volna, utálom, ha valaki rajtam fekszik, és mozdulni sem tudok.
Szembe fordul velem, és kisimít egy tincset az arcomból. Elmosolyodok a gesztusra, annyira kedves és gyengéd. Mintha semmi sem történt volna egy órával ezelőtt.
-      Anyám új férje hívott tegnap. – kezdi halkan, szelíden – Pénzt akar. Sokat. Új vállalkozásba akar kezdeni. Mondtam neki, hogy ha hazamegyünk Tommal Németországba, végigbeszéljük az egészet, tudni akarom a részleteket, át akarom látni, mire adok annyi pénzt. Erre felkapta a vizet, olyan dolgokat mondott, amit nem vártam volna tőle. Átkozottul felbosszantott. Ne haragudj, hogy rajtad töltöttem ki a mérgem.
-      Nem csináltál semmit. – pislogok.
Nem hittem, hogy fel fogja hozni azt a telefonbeszélgetést. Meg ami azután történt.
-      Kiabáltam veled, fejedhez vágtam olyasmit, amit nem kellett volna. Nem úgy kellett volna. – aztán elmosolyodik – De most egy kicsit visszaadtad.
Én is mosolygok. Bár valójában nem szórakozok túl jól azokon, amiket most mond, de a mosolya ragadós. Aztán komolyabban folytatja.
-      Úgy érzem, jogod van tudni, hogy mire vagyok berendezkedve, hogy mit várhatsz tőlem. Nyers voltam. Ezért jár a bocsánatkérés. De amit mondtam, az lényegében igaz volt.
Szóval azt mondja, tényleg csak szexre kellek, de ha nem bosszantják fel, ezt szebben adta volna tudtomra. Ennek most örülnöm kellene?
-      Minden oké… – suttogom, bár magam nem hiszem el, amit mondok, de átölelem – Mindketten ugyanarra vagyunk berendezkedve.
Azt, hogy én mennyire szívesen változtatnék azon, amire az elcseszett életemet berendeztem, azt már nem teszem hozzá. Majd. Egyszer. Talán eljön az ideje annak is.
Megcsókol, lassan, alaposan. Végtelenül. Teljesen elveszítem az időérzékem. Csak az arcom simogatja, a tarkóm, a hajamat, szünet nélkül csókolózunk, szavak nélkül.
Mire újra a némán villódzó tévére pillantok már a következő film stáblistája fut a képernyőn. Még sosem bújtunk így össze órákra, ruhástul.
Eszembe jut, vajon a filmnek, amit végignézett úgy, hogy közben a karjaiban tartott, van-e köze ehhez. Mert akkor szó nélkül nézem végig vele a legabszurdabb, legcsöpögősebb darabokat. Bárhol, bármikor, ezer örömmel. És még csak nem is alszom majd el, esküszöm.
Az, ahogy rám néz, ahogy megérint, ahogy megcsókol, száznyolcvan fokos ellentéte annak, amit mond. Végigsimít az arcélemen, és gyengéden ajkaimhoz érinti az övét, ezredszerre. Elveszek a szemeiben, ahogy finoman szétnyílnak ajkai az enyémeken, ahogy gyengéden nedves ajkai közé veszi a kínzástól vörös és forró húsom.
-      Csak kefélünk… – suttogom tettetett meggyőződéssel, érzéketlenül, egyenesen a szemébe nézve, és egy rövid, ridegnek szánt, ámde önkéntelenül is forró csókot nyomok a szájára.
-      Ühüm. – hagyja jóvá, és aprót bólintva tovább kényezteti az ajkaimat most épp a szédítő nyitott szájas, nyelv nélküli csókjaival – Kizárólag.
-      Jók vagyunk benne. – suttogom, és a felgyűrődött pólója alatt a derekára csúsztatom a tenyerem. Forró a bőre az érintésem alatt. Egy picikét arrébb moccan, bele a tenyerembe, talán önkéntelen reakció, de érzem, hogy többet akar a simogatásomból.
-      Jobbak bárkinél. – helyesel megintcsak, újra a szájába szívja az alsó ajkam, és csak még jobban tekergőzik a derekát simogató ujjaim alatt.
Erre a kijelentésre mosolyra húzódnak az ajkaim az övéi közt.
-      Ezt úgy érted, hogy jobb velem csinálni, mint bárki mással? – nevetek centikre angyali arcától, mire ő is felnevet, kissé talán cinikusan.
-      Azt akarod hallani, hogy az összes közül… – felhúzza a szemöldökét – Téged szeretlek kefélni a legjobban? – leheli.
-      Talán… – mosolygok még mindig, szendén pislogva rá.
Szorosabbra fonja a karjait körülöttem, és futva újra ajkaimhoz érinti ajkait, aztán pedig az arcom mellett a fülemhez hajol.
-      Imádlak kefélni, Brian. – feleli mély, érzéki hangon, nekem pedig mindenem beleremeg.
Tudom, hogy ez nem csak azt jelenti, amit a szavak leírnak. Sokkal többet. Kimondatlan dolgokat. Mélyen felsóhajtok, mire szenvedélyesen újra megcsókol, aztán pedig kuncogva hátrébb húzza a fejét.
-      Miért remegsz? – heccel kacérkodva.
-      Talán mert én is imádom, amikor kefélsz. – felnevetek, és az ölelésébe simulok.
Néhány percig némán csókolózunk, aztán folytatom azt, amiről tudom, hogy továbbra is egyenlő a milliméter vékony jégen való őrjöngve ugrálással.
-      Mintha szerelmesek lennénk. – egy pillanatra megakad nyelvének simogatása – Pedig nem.
-      Pedig nem. – ismétli suttogva, azonnal oldódik a pillanatnyi feszültség.
-      Gondold el, milyen lenne, ha azok lennénk… – átvetem egyik lábam a combjain, rákészülök, hogy fölé térdelek.
-      Bonyolult. – vágja rá játszott ingerültséggel, hirtelen a hátamra vet, és inkább ő térdel énfölém, nem hagyja, hogy irányítsam a játékot, már az is eléggé bosszantja, hogy a párbeszédet némiképp irányítom.
-      Mi fér még bele a "csak kefélünk" definícióba? – kérdem a tűzzel játszva, ahogy fölém hajol, és ajkai megint csak centikre vannak az enyémtől, érzem a forró leheletét – Összebújva alvás, gyengéd csókolózás órákig… – folytatnám a romantikus naplementével, és így tovább, de egy pillanat alatt elsötétül a tekintete, látom benne a habozást, megüssön vagy megcsókoljon, letépje a ruháimat vagy itt hagyjon. Most már tényleg felbosszantottam. Végül úgy dönt, inkább belém fojtja a szót.
-      Fogd be. – és megcsókol, most már nem annyira gyengéden.
Nyelvével mélyen a számba hatol, a karjaimat a fejem fölé feszíti, és a csuklóimra támaszkodik, miközben fenekével a derekamra nehezedik.
-      Ott tartottunk, hogy imádod, ahogy keféllek… – tér vissza a biztonságosabb mezőkre, készen arra, hogy tettekre váltsa a szavait.
Ledobja a pólóját, és az enyémet is elkezdi felgyűrni, a hasamhoz hajol és nyelvével elindul rajta fölfelé.
Elmosolyodok. Hirtelen határozok, hogy nem feszegetem tovább az amúgy is pattanásig feszült húrt. Inkább élvezem azt, amim van. Miért akar mindig többet és többet az ember, miért nem tudja kiélvezni azt, ami már az övé?
-      Így van, imádom. – nevetek csiklandósan tekergőzve az ajkai alatt – És mondok még valamit, az édes csókod olyat tesz velem, hogy olyasmiért könyörögjek újra, amiről az agyam már nagyon is jól tudja, hogy nem jó ötlet. Túl érzékeny vagyok már, és mégis: őrülten akarlak, újra és újra.
Leolvad az arcáról a mosoly, hátrébb húzódik tőlem egy kicsit, ijedtség csillog a szemeiben. Most mi van? Azt mondtam, akarlak, nem azt, hogy szeretlek
-      Fáj…? – kérdi aztán halkan.
Ó, értem. Bűntudat. Akkor ezt most el kéne viccelnem azt hiszem, mielőtt még kényesebb lesz a helyzet. Pedig nem is úgy értettem.
-      Mondjuk úgy, hogy haaa… – édesen elmosolyodok, és elgondolkodva a plafon felé emelem a szemeimet – …ha nem érnél hozzám napokig, akkor is éreznélek magamban még jó darabig. Ami persze egyáltalán nem rossz. – vigyorgok.
Lazul az ölelése, még jobban hátrál, és lesüti a szemeit.
-      Ne haragudj… – nyögi bocsánatkérő hangon, lemászik rólam, és mellém ül.
-      Hé, semmi baj. – nevetve visszahúzom magamra, de feszülten próbál távol tartani.
-      Ne mondd, hogy nem baj. Nem akartalak bántani. Nem akartam fájdalmat okozni, ne… ne haragudj, kérlek. – leheli – Elragadtattam magam néha. Szólnod kellett volna.
-      Sss… – csitítom, de érzem, hogy cseppet sem oldódik benne a feszültség – Nézd, Bill. Az igaz, hogy az utóbbi időben nem voltam hozzászokva ilyesfajta igénybevételhez. De egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem tetszik a dolog. Tetszik. – mosolygok, próbálom elnyomni a bűntudatát, egyáltalán nem volt célom, hogy ilyesmit ébresszek benne.
-      Mi tetszik? – kérdez vissza majdnemhogy felháborodva, de legalábbis meglehetősen irritáltan – Nem akarok úgy bánni veled, mint… – elhallgat, lenyeli a mondat végét.
-      Mint…? – kérdem.
Megrázza a fejét. Nem folytatja.
-      Mint ahogy én bántam veled? – fejezem be helyette.
-      Nem így értettem. – suttogja és elfordítja a fejét.
Nem tudom miért, de úgy érzem, vészesen közeledik az a pont, ahol fogja magát és kisétál az életemből. Végleg.
Izgalmas dolog a hullámvasút, de könnyen kizuhanhatsz belőle, és a földnek csapódva, darabokra törve már nem fogsz nevetve legyinteni, hogy ugyan, egyszer fent, egyszer lent.
-      Figyelj… – gyengéden visszafordítom az arcát – Nekem tényleg tetszik az, hogy… – közelebb húzom, és mélyen megcsókolom; először vonakodik, de végül hagyja magát, belesimul a testem vonalába – …hogy bárhol is vagyok, bárkivel, a nap huszonnégy órájában ott vagy velem, mert érezlek magamban. Ez nem fájdalom, ne így fogd fel, nem fáj. Csak… – megvonom a vállam – érzékeny. Minden percben emlékeztet rád. – idétlenül vigyorgok mellé, hátha ez megenyhíti, és úgy tűnik sikerrel is járok, mert lassan széles mosolyra húzódnak ajkai.
-      Perverz… – nevet fel, orrát az enyémnek dörgöli, szorosan magához ölel, és újra megcsókol.
-      Ideje volt már rájönnöd… – felelem csábosan, mély hangon búgva, ő pedig újra csak felnevet – Tudod, mi tetszik még? – folytatom – Imádom az erős karjaidat körülöttem. Hogy hiába is ellenkezem, az lesz, amit te akarsz. – erre csak egy pajzán vigyor a válasz – Imádom azt, hogy igazi férfi vagy. – pír szökik az arcára, vajon mondta ezt már neki valaha bárki is? – Imádom, hogy tudsz velem bánni. Hogy nem untalak meg öt perc után, mint bárki mást. – aztán oldva kicsit a túl komoly hangvételt hozzáteszem – Csak-kefélünk kategóriában díjnyertes vagy, drágám. – nevetek rá.
Egy pillanatra úgy tesz, mint aki elgondolkodik.
-      Hmm… azt hiszem, talán te is beférsz a top tízbe ebben a kategóriában.
-      Micsoda? – lelökdösöm magamról, felkapok egy kispárnát, és a fejéhez vágom – Top tíz??? – visítom fejhangon.
-      Top öt?! – kiált fel mentegetőzve, behúzza a nyakát és színészkedve a fejéhez kap.
-      Disznó! – nevetek, és a többi párnát is hozzávagdosom, mielőtt kifutok a konyhába.
Rátámaszkodok egy pillanatra a pultra, lehunyom a szemem és felsóhajtok. Aztán kinyitom a hűtőszekrény ajtaját, kiveszek egy üveg bort, és kihúzom a dugót. Szükségem van rá. Ha továbbra is tettetnem kell, hogy nem vagyok őrülten szerelmes valakibe, akibe nagyon nem kellene, szükségem van rá.
Pillanatok alatt kiiszom a poharat, újratöltöm, de a hátam mögül egy hosszú kar érte nyúl. Újra lehunyom a szemem és hátradőlök, bele az ölelésébe. Végigsimít a karjaimon, amikor leteszi a poharat a pultra. Aztán megölel, nyakon csókol, és ellép mögülem. Szótlanul elővesz még egy poharat, és most már mindkettőt teletölti.
Nem telik sok időbe, mire az üres üveg a szemétben landol. Csendben pusztítottuk el az egészet, azt hiszem mindketten várunk valamit az alkoholtól. Szeretnék most belelátni a fejébe. Vajon ő mit vár tőle?
-      Nem vagy éhes? – kérdi, ahogy a mosogatóba teszi a poharainkat.
Megrázom a fejem. Feláll, kivesz a hűtőből egy dobozt, és beteszi a mikróba. Aztán kézen fog, bevezet az ágyhoz, lefektet, és derékig rám húzza a takarót. Lehasal mellém, könyökölve fölém hajol, nem annyira, hogy meg tudjam csókolni, épp csak annyira, hogy az ajkaimon érezzem forró lélegzetét. Az arcomat fürkészi, minden négyzetcentiméternyi bőrfelületen lassan végigfutnak a szemei. Azután az ujjai is csatlakoznak. Az arcomhoz érnek, épphogy csak érinti a bőrömet. Még mindig nagyon szeretném tudni, mire gondol. Lassan fut végig a mutató ujja az arccsontomtól le az állam felé, aztán az ajkaimra, végül a nyakamra téved, ő pedig ahelyett, hogy megcsókolna, alig észrevehetően megingatja a fejét.
-      Hm? – kérdezek szó nélkül. Hogy mire akar válaszolni, majd eldönti ő. Sok kérdést helyettesít most ez az aprócska szó a fejemben.
-      Csak próbállak megfejteni. – elfordítja a tekintetét, ahogy ezt mondja, és feltápászkodik mellőlem.
-      Bill… – megragadom a karját, nem erőszakosan, csak jelzem neki, hogy nem értékelném, ha ezt az alig elkezdett beszélgetést így zárná le – Nem hagyhatsz itt így ennyivel – kérlelő szemekkel nézek rá.
-      Nyugi, csak kimegyek a kajáért. – persze, még rémlik, hogy úgy fél perce csengett a mikró – Tizenkettő másodperc és itt vagyok, cserkész becsszó, eleresztheted a karom. – nevet fel.
Kinevet. Remek. Egy kölyök, aki aprócska túlzással akár a fiam is lehetne, és akiért szánalmasan odáig vagyok, kinevet. Jöhet ennél jobb?
Eleresztem a karját. Kiszalad a konyhába, és egy kis dobozzal jön vissza. Visszahasal mellém az ágyra, beledugja a dobozba a villát, kivesz egy falatot, a szájába teszi, és elkezdi a legnagyobb nyugalommal rágni. Én meg csak bámulok rá.
-      Szóval? – szólalok meg végül, amikor látom, hogy magától eszében sincs kifejteni azt, amit az előbb mondott.
Tudom, hogy erőltetem, tudom, hogy nem kéne, de mégis muszájnak érzem. Tudni akarom, mi jár a fejében, ő nekem nem egy üresfejű kirakatbaba. Alig pár napja van itt mellettem, de már most azt érzem, hogy egyszerűen nem akarok létezni nélküle. Azelőtt sem volt közömbös, de akkor még csak egy kölyök volt, akkor még ész érvekkel meg tudtam magyarázni magamnak a NEM opciót, de most az óriási szünet után, amíg nem láttam, már nem csak nemközömbös, abszurd módon felgyorsultak bennem a dolgok.
-      Szóval…? – kérdez vissza felém fordulva, újabb adagon csámcsogva.
Sóhajtok és megforgatom a szemeim. Most komolyan nekem kell elmagyaráznom, hogy mi ez a szóval? Tudom, hogy szavak nélkül is megért, és tudom, hogy szándékosan tesz úgy, mintha nem értene. De akkor is beszélni akarok róla, ha ő vonakodik is tőle.
-      Mi az, hogy próbálsz kiismerni? – kérdem a legnyugodtabb hangomon.
Újabb két falat, és egy hosszú percnyi néma csönd. Már azt hittem, úgy fog tenni, mintha ez a furcsa kis párbeszéd meg sem történt volna. Azután végre elkezd beszélni. Félre teszi a dobozkát, nem néz rám, csak a falat nézi maga előtt.
-      Egyszer volt, hol nem volt, réges régen, ismertem egy férfit. A neve Brian Molko volt. – rám pillant, majd elgondolkodva a párnára, azután újra csak a falat nézi; nem szólok közbe, hallani akarom a mese többi részét is – Évekkel később találkoztam egy másik férfival. A neve ugyanaz, az arca ugyanaz. Mégis minden olyan más. Úgy érzem, ezt a férfit nem ismerem. Vagy talán azt a másikat nem ismertem. Hogyan jöjjek rá, mi az igazi és mi az, amit csak a saját képzeletem szül? Mi az, amiről talán csak szeretném, hogy igaz legyen?
Felém fordul, komor arccal. Csak néz rám néhány másodpercig némán, és én is csak bámulom. Hallom a saját szívverésem.
Sosem nyílt még meg ennyire amióta újra mellettem van. És azt hittem, soha nem is fog. Pláne nem ilyen hamar. Azt hittem örökre egy lélegzetelállítóan gyönyörű, fagyos jégszoborrá vált. Persze, talányokban beszél, de akkor is, olyan nyíltan, hogy szinte pofon csap az érzés.
Lám, mit tesz egy csepp alkohol.
Erre csak egyféleképpen válaszolhatok, ha végképp át akarom törni a jégpáncélt. Őszintén.
-      Hol volt, hol nem volt… néhány évvel ezelőtt összefutottam egy fiúval, a neve Bill Kaulitz volt. Minden áron az ágyamba akart bújni. Próbáltam ellenállni, de helyesnek találtam a kölyköt, így nem sokáig ellenkeztem. Miért ne lehetett volna ő is egy a sok közül? Amikor belém nyilallt a felismerés, hogy kezd különlegessé válni, kezd nem egy lenni a sok közül, hogy észrevétlenül elkezdtem törődni vele, úgy döntöttem, jobb mindkettőnknek, ha távol tartom magam tőle. – elmosolyodok, amikor eszembe jut, hogy én igenis akartam keresni őt később – Amikor egy kicsit meginogtam, akkor meg már késő volt visszacsinálni. Teltek múltak az évek, és az élet egy csodás férfi mellé sodort, akinek a neve történetesen ugyancsak Bill Kaulitz. De a nevén kívül semmi az égvilágon nem emlékeztet arra a fiúcskára, akit régebben ismertem. Semmi… csak az érzés… hogy kell nekem. – az utolsó szavakat már olyan halkan súgom, hogy nem is vagyok biztos benne, hogy hallotta.
Rezzenéstelen arccal hallgat végig, majd újabb súlyos csend után közelebb húzódik. Ő húzódik közelebb. Nem én.
Fölém hajol, kezét az arcomra teszi, mellkasa az enyémen, lassan az ajkai az enyémekhez érnek. Puha, könnyű csókot ad, egy pillanatra sem hunyom le a szemem, figyelem őt. És ő is engem. Ujjaimmal végigsimítok párszor az oldalán, a hosszú tetoválás redőin.
-      Ezek vagyunk mi? – suttogja az számon, én pedig először látom benne annak a kisfiúnak az apró szikráját, aki évekkel ezelőtt feküdt így mellettem.
Belenyögök valami ühüm-féleséget a csókba. Mintha bármiféle megerősítés kellene neki. Ezek vagyunk.
Szétnyitja az ajkait, és tovább csókol, gyengéden, semmi erőszakos mozdulat, vagy bármi jel, ami figyelmeztetne arra, hogy bármi is történjék, ő dominál. Pedig idáig mindig mindent úgy alakított. Ujjaival az arcomat simogatja, aztán a lágy csókok közt egyszer csak szelíden végignyal az alsó ajkamon. Önkéntelenül beleremegek. Egy pillanatra eltávolodik tőlem, a szemembe néz, majd félrebillenti a fejét, és egy mély csókra tér vissza hozzám újra. Istenem, hogy én mennyire imádom érezni a nyelvét az enyémen! Felemelem a kezeim, és összekulcsolom őket a nyakán. Aztán a hátára kényszerítem, talán egy kicsit nagyobb erővel, mint amit eddig megengedtem magamnak az elmúlt pár napban. De nem ellenkezik, csak csókol, szenvedélyesen.
Mintha már nem ebben a világban lennék, úgy érzem magam, amikor csípője két oldalán támaszkodó térdeimre teszi a kezeit, és elkezdi lefelé tolni őket. Egészen addig, amíg kinyújtott lábakkal, teljesen rajta nem fekszem, az egész testemmel. Érzem, mennyire kemény, és neki is ugyanezt kell éreznie velem kapcsolatban. Őrülten kívánom, még mindig, akárhányszor is kapom meg. Két kézzel megfogja a derekamat, egy picikét felemel, szétnyitja alattam a combjait, és körülfonja hosszú lábaival az enyémeket, kezei pedig felkúsznak a hátamon.
-      Dugj meg, Brian. – nyögi halkan.
Majdnem félrenyelek, ahogy hallom, amit mond. Ez azért eléggé egyenes, nem fárad azzal, hogy esetleg körülírja, vagy rávezessen a dologra. Kimondja, egyértelműen. Először átfut az agyamon, hogy csak hallucinálok, de NEM, biztos, hogy igazi volt.
Felgyorsul a légzésem. Nézem az arcát, annyira szép, ahogy lehunyt szemmel fekszik alattam.
Eddig száz százalékosan tisztázva éreztem a szerepeket köztünk. Nem úgy, mint régen. És most nem tudom, mit tegyek. Nem akarok megint mindent összekuszálni. Már odáig jutottam, hogy szeretek az a Brian lenni, akit irányítanak, akinek megmondják, mikor mit csináljon, aki biztonságban érezheti magát a férfi mellett, aki úgy tűnik, ahogy felnőtt, elég erős lett ahhoz, hogy megbirkózzon az elcseszett világgal, amit óvatlanul az évek során maga köré épített. Persze nemet nem mondhatok. A kívánságát teljesíteni fogom. Ahogy bármilyen más kívánságát is gondolkodás nélkül teljesíteném. Akár holnap hozzámennék feleségül Las Vegasban fehér tüllruhában. Szánalmas. Szerelmes. Mennyire hasonlít a két szó…
Lassan az oldalára csúsztatom a kezemet, apró köröket írok le hüvelykujjammal sima bőrén a pólóját néhány centire felgyűrve. Lehunyt szemmel mocorog az érintésem alatt, oldalra fordítja a fejét, megpróbálja a párnába rejteni az arcát és a nyögéseit.
Vigyáznom kell rá, ha igaz amit mondott, és miért is hazudott volna erről, nagyon hosszú idő után én leszek az első, aki megkapja.
Hogy miért, arra gondolni sem merek.
A combjai közé térdelek, és tovább csókolom, ahogy simogató ujjaim lassan lejjebb tévednek napbarnított felsőtestéről. Emlékszem régen milyen halvány volt a bőre, talán halványabb mint az enyém, hófehér. Most pedig ahogy egymásra simulunk, én mintha világítanék rajta. Egy pillanatra a kézfejem súrolja a férfiasságát, amibe mindketten beleremegünk. Másodszorra már szándékosan érek hozzá, mire felnyög. Én pedig mohón megnyalom az ajkaimat. Akarom az ízét. Lehúzom róla az alsóját, megcsókolom a nyakát, elidőzök a mellkasán, majd a hasán is, és közben szüntelenül kényeztetem a kezemmel. Mikor végre elérek a célomhoz, óvatosan farkának feje köré zárom ajkaim. Belesikolt a párnába, én pedig nyelvemen az ízével összeszorítom a szemeimet, hogy lenyugtassam magam. Zavarba ejtő, mennyire felizgat. A síkosítós tubust felpattintva egy kisebb adag gélt nyomok a mutatóujjamra, és lassan a bejáratához érek. Először csak simogatom, gyengéden masszírozom, nem töröm át azonnal a kaput. Közben néha végignyalok a férfiasságán, vagy a számba veszem a végét, és aprókat szívok rajta. De mindig hamar elengedem, nem akarom, hogy túl sok legyen, nem hagyhatom még, hogy elmenjen. Óvatosan becsúsztatom a mutató ujjam, erre ő engedelmesen felhúzza a combjait. Meglepődök, hogy mennyire ellazultak az izmai, arra számítottam, hogy majd görcsös ellenállásba ütközök. Ehelyett kéjesen mocorog a csípője, egyre mélyebbre szippantva magába először a mutatóujjam, majd később a hozzá csatlakozó középső ujjam is. A fejemhez kap, ahogy újra számba veszem a farkát, és megragadja a hajam tövét. Mélyen a torkomba csúsztatja magát, aztán azonnal elhúzza a fejem, és összegörnyedve a hasához szorítja, miközben hangosan felnyög. Vadul lihegve hunyom le a szememet, rám is olyasmi hatással volt az az egy a mozdulat, amilyennel rá. Nem sokon múlt.
Mélyen beszívom bőrének illatát. Amint lazul a szorítás, kihúzom a csapdába esett fejem a karjai közül, és visszatérek az ágyékához. Csak az orromat dörgölöm hozzá, miközben újra mozgatni kezdem benne két ujjamat. Aztán a combja tövét csókolom, és közben a tubust újra a kezembe veszem. Alaposan bekenem a hűvös zselével lüktető férfiasságom, aztán úgy döntök, kell még neki egy harmadik ujjam is. Azt akarom, hogy egy pillanatra se legyen kellemetlen neki, azt akarom, hogy minden mozdulatot élvezzen.
Mikor végre lassan feszülő hímtagom köré zárulnak izmai, még szorosabban csimpaszkodik a párnába. Nagyon lassan hatolok belé, óvatosan, minden rezdülését figyelem, és hihetetlenül boldognak érzem magam, amikor halvány jelét sem látom annak, hogy bármi is kellemetlen lenne neki. Kőkemény a farka, bármikor el tudna élvezni, látom rajta. És imádom is ezért! A legkiábrándítóbb az, amikor a srác, akit kefélsz, puha pöccsel, hangosan, megjátszva nyögdécsel alattad. Ó, mennyiszer volt részem ilyenben… De ő most nem játszik meg semmit. Ebben a pillanatban csak ő van a karjaimban, a jégpáncél leolvadt, csak ő, aki miatt fel tudnék rúgni bármit.
-      Nézz rám… – suttogom.
Még mindig a párnába fúrja az arcát. Megérintem a nyakát, lassan az álla felé kúsznak ujjaim, és gyengéd erőszakkal fordítom az arcát felém.
-      Nézz rám, kicsim… – sosem hívtam így, hangosan nem, csak magamban.
De nem csak hogy így nem hívtam, sehogy sem, kizárólag a nevén. Nem volt merszem becézni, féltem mindentől, ami eltépheti azt a vékony köteléket, ami kimondatlanul, lassan fonódik közöttünk. De nem akarom többé, hogy a félelmeim bármiben is visszafogjanak. Ő már az enyém, és nem adom vissza soha többé.
Tekintetét az enyémbe fúrja, ajkai elnyílnak egymástól, gyorsan lélegzik, kipirult az arcán látom a megkönnyebbülést, mintha valami óriási terhet vettem volna le a válláról. Pedig nem is tettem semmit. Csak azt teszem, amit kért. Boldogan.
-      Szeretlek. – súgom, és választ nem is várva ajkaimat lágyan az ajkaihoz érintem.
Felemeli a kezeit, a nyakam köré fonja karjait, szorosan magához húz, ahogy nyelvét mohón a számba fúrja. Lábait a derekam köré kulcsolja, és csak szorít, levegőt venni sem hagy. Csókol és minden lökésnél még mélyebbre húz magában. Érzem, hogy remeg legbelül, a csókjaiban is érzem azt a rezgést, ami az egymásra tapasztott szánk által visszafojtott nyögéseiről árulkodik. Ahogy ujjaimmal körülfonom odalent, azonnal elélvez, az is lehet, hogy hozzá se kellett volna érnem, elélvezett volna anélkül is. Most érzem igazán az enyémnek ezt a csodás teremtményt. Szeretném, hogy örökké tartson ez a perc, de azonnal elélvezek vele én is, ahogy számban érzem elfojtott sikolyát.
Ahogy elválok a testétől és mellé fekszem, vad tempóban emelkedik és süllyed mindkettőnk mellkasa, én nyögve kapkodok levegő után, ő pedig elfordítja a fejét tőlem, és újra csak a párnába fúrja az arcát.
Kérlek, ne! Ne akarj elbújni saját magad elől.
Csak nézek rá. Félek hozzá érni.
Lehet, hogy itt a vége mindennek? Túl messzire mentünk?
De a vágy úrrá lesz rajtam, felé nyúlok, és végigsimítok az oldalán. Nem rezzen össze, nem húzódik el az érintésem elől. Visszagördül a hátára, és felém fordítja a fejét. Mintha nedvesen csillognának a szemei. Megsimogatja az arcom, és lágyan megcsókol. Aztán felkel mellőlem és a fürdőbe megy, én pedig életem legnagyobb megkönnyebbülésén vagyok túl.
Ahogy odakint matat, és a plafont bámulom, csak az jár a fejemben, vajon jól tettem-e, hogy kimondtam, mit érzek. Akkor ott nem látszott rémültnek, úgy éreztem azzal a szóval adta oda magát nekem teljesen és végérvényesen. De ha majd visszagondol rá tiszta fejjel, lehet hogy megijed tőle. Vagy elmenekül. Végtére is még csak néhány nap telt el azóta, hogy kis híján sokkot kaptam tőle, és kábé úgy néztem rá a vécéajtóban, mint egy űrlényre.
Nem firtatja a dolgot, ahogy visszafekszik mellém. Nem mondom, hogy meglep. Van mit feldolgoznia magában.
Már azt hittem alszik, mire újra megszólal.
-      David teljesen ki volt kelve magából. – kezdi halkan.
-      David? – kancsalítok rá a majdnem teljesen sötét szobában.
-      A menedzserünk. Annak idején, azután a futótűzként terjedő video után. – magyarázza – Aztán a TV show, meg hogy utána eltűntem még éjszakára is, a rendőrség, satöbbi… iszonyatosan dühös volt, képes lett volna bezárni, ha Tomi nem nyugtatja le valamennyire.
-      Szóval akkor még mellettünk állt a bátyád? – kuncogok ironikusan.
-      Áh, dehogy! – mosolyodik el egy pillanatra – Teljesen egyetértett Daviddel mindenben, elvették a telefonom, kaptam egy újat, aminek a számát csak ők tudták, testőrökhöz láncoltak, ha nem is szó szerint, ahogy David eredetileg szándékozott, de mégis ketrecbe zártak.
-      Szóval ezért nem láttalak évekig… – tűnődök.
-      Többé-kevésbé. Igen, az elején ezért. – elgondolkodik – Aztán amikor már lazult a póráz, már én magam is elhittem nekik, hogy jobb nekem, ha nem látlak.
Nem tudom, hogy utáljam őket ezért, vagy örüljek, hogy akaratukon kívül időt adtak nekünk. Akkor biztosan nem lehetett volna semmi az egészből. Most talán még lehet.
A hátára fordul, és a plafont nézi, látom a sötétben a szemének csillogását.
-      Amikor már lett volna rá lehetőségem, én nem akartalak keresni. – vallja be – Múlt az idő, megváltoztak körülöttem a dolgok, én is megváltoztam. Elégedett voltam azzal, amim van.
Közelebb húzódok hozzá, a mellkasára hajtom a fejem, ujjaimmal végigsimítok a bordáin, mélyen magamba szívom az illatát. Ha holnap úgy ébredek, hogy nem lesz itt, erre az illatra akkor is örökre emlékezni fogok.
-      Most mégis itt vagyunk. Megint. – súgom.
Halkan felnevet.
-      Hiba csúszott a rendszerbe.
-      Hiba? – felnézek a szemébe.
-      Nem tudom. – suttogja bizonytalanul, belefeledkezve a pillanatba, a hajamat simogatva – Aludjunk, jó?
-      Én örülök, hogy nem tökéletes a rendszer, és találtunk rajta egy rést. – mosolygok rá, és kedvesen megpuszilom a száján, anélkül hogy tovább feszegetnék bármit is.
-      Ühüm… – álmosan egyetért, de azt azért mégsem mondja, hogy ő is örül.
Mint ahogy azt sem fogja mondani, amit én voltam olyan könnyelmű és hagytam kicsúszni a számon. De nem baj, érezni akarom, nem hallani. És ma először érzem. Ma először volt olyan óvatlan, hogy hagyta előttem leereszkedni a súlyos pajzsot, amivel védi magát a világgal szemben. Vajon megkapom a kulcsot, ami nyitja a zárat, hogy ha más nem is, én bármikor benézhessek a pajzs mögé? Szeretném.

3 megjegyzés:

  1. Na erre nem szamitotam nagyon megleptel de nagyon jo resz let ez is!!!Nagyon varom a folytatast!!!!

    VálaszTörlés
  2. na szóval igen, még mindig iszonyat jó... dráma dráma dráma + láv :)
    kérjük szépen a végét is végre!!!
    (mellesleg molks/hewitt... ah tudod, hogy gyengém :) )
    pusz!
    s.

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm szépen, örülök hogy szeretitek! :)

    Holnap este úgy tervezem felteszem az utolsó részt, illetve valószínűbb, hogy ez is két részletbe jön, szóval egyelőre csak a 7/1-et. Mert bár már kész vagyok vele egy ideje, de a végébe még beleírogattam.

    Molks/Hewitt felejtve, viszont majdnem teljesen befejeztem azt a Lambert/Kaulitz sztorit, amit egyszer megemlítettem. Szimpla PWP (kemény 8 oldalon keresztül :D), de egészen jól sikerült, büszke vagyok rá, azt hiszem. Szóval ez is várható rövid határidőn belül :)

    VálaszTörlés