Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2012. február 17., péntek

Kölyök (?) - DAY 7 (2/1)



DAY 7

Ma reggel ő ébredt elsőnek. Már teljesen készen áll az indulásra, a cipőjét húzza épp a lábára, amikor kinyitom a szemeimet. Persze, stúdiózáskor nem számít a vasárnap.
-     Szia. – suttogom rekedten, a szűk grafitszínű farmerba csomagolt fenekében gyönyörködve.
-     Jó reggelt. – feleli mosolyogva, és lehajol hozzám egy puszira, közben a hajamba is beletúr játékosan.
Meglepően önfeledt és gondtalan az arca, nem látom rajta a vívódást. Nem keresi zavartan a mozdulatokat, hogy mi az amit a tegnap éjszaka után megtehet, és mi az amit nem. Az, hogy az előző éjjel után nem titkon szökött el tőlem ma reggel, hanem ilyen természetesen viselkedik, mámorító. Lehet, hogy mégsincs vége a világnak? Kinyújtózok a matracon, és letörölhetetlen mosollyal az arcomon bámulom.
Indulna kifelé a szobából, hogy összeszedje a maradék holmiját, de váratlanul visszafordul. Nem néz a szemembe, a párnám csücskét fixírozza.
-     Brian… amit… amit tegnap… – hebegi rá egyáltalán nem jellemző módon.
Szóval most jön az, amitől féltem. Ó jaj, ilyen hamar? Legalább egy kis gondolkodási időt hagyhatott volna nekem, hogy minden esetlegesen felmerülő kérdésre előre megszerkesztgethessem a legjobb választ. Mert ha gondolkodás nélkül vágok rá dolgokat bármire is, az sosem sül el jól. Mély levegő, pillanatnyi faarc, majd édesen mosolyogva visszakérdezek.
-     Igen?
-     Tudod, amit mondtál… – szégyellősen lesüti a szemeit.
Most már tudom, hogy még mindig benne lapul ugyanaz a kisfiú, aki régen volt, csak senkinek sem engedi meglátni.
-     Sok mindent mondtam tegnap. – vigyorgok, és megfogom a csuklóját, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Muszáj hozzáérnem, muszáj megölelnem, muszáj megcsókolnom. De elhúzza a kezét, és összeszűkült szemekkel vizslat.
-     Ne szórakozz velem. – veti oda szárazon.
Ennyit a kisfiúról.
Oké, akkor pánik indul. Vajon mit vár tőlem, mondjam újra, vagy csináljak úgy, mintha csak a pillanat hevében csúszott volna ki, és nem is úgy van?
-     Tudod mit, felejtsd el. – visszakozik hirtelen, újra a magabiztosság álarcát magára öltve – Mennem kell. Majd a mosdóban úgyis összefutunk valamikor.
-     Várj már. Nem szórakozok. – felülök az ágyon, és halkan hozzáteszem – Csak nem tudom, mit szeretnél.
Visszafordul az ajtóban, a félfának támaszkodva karba teszi a kezét, cinikusan felnevet és néhányszor lassan megcsóválja a fejét.
-    Itt most nem az a kérdés, én mit szeretnék, tudni akarom, te mit gondolsz. Ne próbáld manipulálni a dolgokat, nem vagyok már az a befolyásolható gyerek. Többnyire átlátok az embereken. Rajtad főképp, az utóbbi években igencsak elveszítetted a színészi képességeidet, Brian. – jegyzi meg gúnyosan.
Ha annyira átlát rajtam, akkor miért kell firtatni az egészet? Kimondatlanul nem ugyanazt jelenti, mint kimondva?
-     Gyere ide… – felé nyújtom a kezem.
-     Nem. – még mindig karba tett kézzel, látszólag halál nyugodtan néz le rám az ajtóból – Amíg nem válaszolsz.
-     Ha válaszolok, ide jössz?
-     Igen. – bólint.
-     És ha nem tetszik a válasz? – kérdem lassan.
-     Akkor is. Csak érdekel az igazság.
-     Tehát ha azt mondom, csak azért mondtam, hogy szeretlek, hogy még párszor megdughassalak, amíg ebben a porfészekben dekkolok, akkor is idejössz… – puhatolózok.
-     Tudod jól, hogy ahhoz nem volt szükséged ilyesmit mondani. – vág a szavamba felvont szemöldökkel, és ellöki magát az ajtókerettől – Megkaptál volna, akárhányszor. De igen, ha így van, akkor is odamegyek. És lehet, hogy még jól le is fárasztalak, mielőtt bemegyek a stúdióba, hiszen csak ennyire kellek. És ebben legalább egész jó vagyok. Nos?
Most vagy soha. Minek hazudjak, ha az igazság is opció?
A tenyerembe temetve arcomat nagyot sóhajtok, majd felnézve fölém magasodó alakjára, szaggatottan préselem ki a levegőt a tüdőmből.
-     Megőrülök érted. – suttogom, aztán elkezdek hadarni – Iszonyatosan beléd estem. Imádlak. Minden gondolatom te vagy. Éjjel, ha felébredek, a párnád felé fordítom a fejem, hogy ott vagy-e, vagy csak álmodtalak. Úgy érzem magam, mint egy szánalmas tinédzser, azt hittem már soha többé nem fogom így érezni magam…– és itt fogyott el a levegő, az újabb mély levegővétel után viszont úgy döntök, nem folytatom, valószínűleg ígyis bőven sok volt, csak felnézek rá kiskutya szemekkel – Most halálra ijesztettelek? – kérdem lassan, miután semmit nem reagál.
Néhány pillanatig csak megfejthetetlen arccal néz le rám. Egyre inkább érzem, hogy kifut a vér az arcomból. Hol a fenében tanulta ezt a kifürkészhetetlen tekintetet? Nem tetszik, mondhatnám, hogy a szar is megáll bennem tőle. Ha valaki egy szerelmi vallomásra így reagál, az általában nem jelent jót, ugye?
Aztán hirtelen elmosolyodik és lehuppan mellém az ágyra. Ad egy puszit a számra (egy puszit! nem csókot!), megsimogatja a hajam, majd az arcomat is, vigyorog tovább, és feláll.
-     Megyek, később találkozunk.
-     Mi?? – vinnyogok, és csak nézek utána, ahogy kiviharzik, és becsukódik mögötte az ajtó.
Visszaejtem a fejem a párnára. Most akkor mi is van? Néha van egy-egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy értem őt, aztán mindig rá kell jönnöm, milyen kiszámíthatatlan lett. Most akkor örül? Mert pont úgy csinál, mintha csak valami játék, vagy fogadás lettem volna, az volt a cél, hogy ilyen nyomorultul érezzem magam, aztán ha beleszerettem, majd vicces lesz a sárba tiporni. Lehet, hogy már most azt tervezi, mikor és hol taposson. Talán épp a meghívókat nyomtatja a bulira.

Fekszem még egy darabig, aztán összeszedem magam, és bemegyek a stúdióba. Ugyanis ha így folytatom, sosem végzünk ezzel az albummal. Ergo: Stef kinyír.


-     Nocsak… – néz fel a basszerosom a gitárja fölül, amint belépek – Csak nem méltóztatott időben bejönni az úrnak?
-     Lécci… – nyafogom.
-     Dráma? – húzza fel a szemöldökét érdeklődőn.
-     Olyasmi. De lehet hogy épp nem. Nem tudom. Még legózok fejben.
A szemöldöke a homlokán is marad. Nem ért semmit abból, amit magyarázok. Nem hibáztatom érte, szerintem sincs értelme.
-     Nincs kávé… – motyogom a tényt megállapítva, amikor meglátom, hogy szemtelenül fiatal ütőhangszereket püfölő szőkeségünk épp a hozzávalókat töltögeti a főzőbe.
-     Öt perc. – mosolyog rám. – Bírd ki, főnök.
Felnyögök, ledobom a cuccaim, és úgy döntök, kihasználom azt az öt percet, és kimegyek cigiért, mivel idefelé annyira máson járt az agyam, hogy teljesen elfelejtettem, rá sem gyújtottam a kocsiban, csak az ajtóban jutott eszembe, hogy valami hiányzik.

Tudom, hogy szánalmas, de visszafele jövet, amikor a félig nyitott mosdó ajtaja előtt elsétálva meglátom, hogy az ikrek beszélgetnek odabent, hirtelen úgy érzem, hogy le kell guggolnom, és a kikötődött cipőfűzőmet mindenképpen úgy kell bekötnöm, hogy a fülem lehetőleg minél közelebb legyen a résnyire nyitott ajtóhoz.
Mindketten külön-külön mosdókagylónál mossák a kezeiket, amikor Bill a tükörben Tomra nézve mindenféle körítés nélkül bejelenti:
-     Azt mondta, szeret.
-     Mi?!? – Tom szinte felvisít, majd kiesnek a szemei, ahogy néz az öccsére – Dehogy szeret! – jelenti ki kategorikusan.
-     Mi értelme lett volna, hogy ezt mondja? – kérdez vissza félvállról.
-     Mit tudom én… hogy magába bolondítson, hogy mindent megadj neki.
Bill mosolyogva csóválja a fejét.
-     Nem tudnék olyasmit mondani, amit enélkül nem adtam volna meg neki… nem adtam már meg neki.
Tom összevont szemöldökkel néz rá, Bill pedig szendén mosolyogva visszanéz rá, és nyomatékosan bólint. Tom eltátja a száját, és hitetlenkedve elkezdi rázogatni a fejét. Ennyit az elméletéről, hogy az ő kis dominává avanzsált öcsikéjét soha senki nem fogja többet megdugni. Hát nem lehet kellemes belegondolnia… valószínűleg Bill is belelát a fejébe, mert gyorsan másfelé kanyarítja a beszélgetést, és nem fejti ki a piszkos részleteket.
-     Tomi… nagyon jól tudod, hogy kell nekem, amióta csak megláttam. Sosem titkoltam előled.
-     Nem értelek, komolyan… – tovább csóválja a fejét – Kétszer annyi idős, mint te. Bárkit megkaphatsz. Mit akarsz tőle? Egy kis mitug…
-     Mindent. – vág a szavába és felegyenesedve elé áll – Mindent akarok, Tomi. Kell nekem. – hangsúlyozza – És szeretném, ha mellettem állnál. Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen az életemben, akire tudom, hogy számíthatok, bármit is teszek. – még közelebb lép a testvéréhez, Tom karba tett kézzel áll előtte, de Bill megfogja a karjait és magához öleli, úgy hogy beszorítja maguk közé Tom kezeit.
-     Bántani fog. Megint. – kihúzza a kezeit, és az öccse dereka köré fonja őket.
-     Nem fog. – ellenkezik teljes meggyőződéssel.
-     Egy ember nem változik. – feleli a bátyja lágyan, törődőn, és kisimít egy tincset Bill arcából.
-     Nem, ebben igazad van, de én tudom, hogy ő már akkor sem akart bántani. Csak nem tudta feldolgozni, hogy érez valamit irántam. Mostanra feldolgozta. Érzem. – egy pillanatra a szívére teszi a tenyerét – Tom, ezelőtt ő kapálózott az ellen, hogy bármi érzelmet bevonjunk a dologba, most pedig azt mondja, szeret. Nem azért, mert kikényszerítettem, nem azért, mert el akar érni valamit vele, nem azért mert muszájnak érezte, mert én is mondtam volna. Nem mondtam. Sőt, megpróbáltam olyan hideg lenni, amilyen csak tudtam. Játszottam a jégszívet. Megpróbáltam úgy állni hozzá, ahogy mindenki máshoz, ahogy ő próbált hozzám állni annak idején. De hiába. Egyszerűen csak azért mondja, mert tényleg szeret. Ennyire hihetetlen ez?
-     Nem tudom… – motyog a tesó.
-     Nézz rám. – erre Tom felemeli a fejét, és a szemébe néz – Nehéz engem szeretni? – kérdi szomorúsággal a hangjában.
Tom elmosolyodik, és megpuszilja az ikertestvére homlokát.
-     Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek. – feleli halkan.
-     Akkor bízz bennem. A döntésemben. A megérzésemben.
A bátyja nem válaszol, csak halványan bólint.
-     Tom, vele akarok lenni. Megértem, őszintén, hogy nehéz elfogadnod, hogy egy hét alatt ennyi minden zajlott le bennem, de kérlek szépen, próbáld meg… nem akarok még több időt elvesztegetni…
Ajtónyitást hallok a hátam mögül, összerezzenek, de hogy ne essek ki a szerepből, matatok a fűzőmmel egy kicsit, aztán gyorsan felpattanok, és besietek a stúdióba. A beszélgetés végét így persze sajnos nem hallom.
Ez is épp elég sokk volt. Egyrészről kellemes sokk. Nem hittem, hogy így kiáll mellettem. Mellettünk. Más részről viszont nem hittem, hogy Tom düh nélkül, csakis ésszel próbálja meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a neki való. Lehet, hogy alábecsültem a fiút. Talán az, hogy úgy néz ki, mint egy agresszív rosszfiú, csak védekezés. Az öccsének van esze, újra csak a génkészletből kiindulva valószínűleg neki is, nem is kevés. Egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Mi van, ha meg tudja győzni? Hiszen nála jobban senki nem ismeri. Valószínűleg ő tudja a legjobban, hogy mivel lehet rá hatni.

Ahogy falfehér arccal benyitok a többiekhez, Steve vihogva jön felém, és nyújtja a gőzölgő bögrémet.
Nem olyan nehéz ám idomítani, mint elsőre tűnik, azt már például megtanulta, hogy ha kávéval jön felém, bármit is mond, nem fogom bántani.
-     Tényleg tizenhét évesen épp dugtad a srácot, miközben az anyja a rendőrséggel kerestette?
Eltátom a szám, és Stef felé pillantok szikrázó szemekkel. Ő behúzza a nyakát, és védekezőn felemeli a kezeit. Ezért még számolunk! De pillanatnyilag megszólalni sem tudok a csodálkozástól. Mi a szent szarért kellett ilyesmit elmondani neki? Ez nem vall Stefanra. De azért ő is meresztgeti a szemeit Steve-re rendesen, gondolom nem sejtette, hogy azonnal ezzel támad le a hülyegyerek. Hát szívem, most talán megtanulod, hogy nem jártatod a szádat előtte.
-     Haláli sztori! – vihog a szőke, mint egy eszelős, a kávémat is mindjárt kilötyköli.
Csak azért nem vágom fejbe, mert a kedvenc bögrém van a kezében, és sajnálnám, ha összetörne. De a gyilkolászós nézésemből hamar rájön, hogy jobban jár, ha rövidre vágja a vihorászást.
-     Jól van bocsi. – húzza össze magát kicsire – Tényleg nem tudtam, hogy ilyen rég óta ismered. Öt év? Huh, az nem most volt… Nem akartam bekavarni, meg okoskodni, meg semmi ilyesmi, ne haragudj, biztosan tudod, mit csinálsz. – motyogja, én pedig rábólintok, pedig valójában halvány fogalmam sincs, mit csinálok.
-     Kicsit több mint négy. Egyébként pedig az imént elhangzott infó nem publikus. – hangsúlyozom, és újra Stefan felé villantom a késdobáló szemeimet – Jó volna, ha nem röhögnél rajta nagyközönség előtt vinnyogva. Nincs túl sok kedvem a sitthez. Világos?
Hevesen bólogat, és az elkövetkező percekre meghúzza magát a sarokban, utána se nagyon szólal meg, ha nem kérdezik. Jó fiú. Mondom én, hogy nevelhető.
A következő néhány óra jó indulattal sem nevezhető produktívnak, gyakorlatilag vitával telik az egész, teljesen más állásponton vagyunk a legapróbb részeltekig Steffel. Alig múlt dél, és már látom, hogy ma sehova sem fogunk jutni, felesleges időpazarlás a nap. Inkább együnk valamit. Abban talán még meg tudunk állapodni hajtépés nélkül, hogy mit rendeljünk.

(folyt.köv.)

6 megjegyzés:

  1. Micsoda meglepő fordulatok... Brian végre bevallotta az érzéseit. :)) Azt hittem, Tom okoz majd némi bonyodalmat, szóval nem lepődtem meg, hogy Brian is csodálkozik, milyen normálisan tudja nézni a dolgokat, mert nekem is majd' kiestek a szemeim. xD

    Steve meg kicsit le van maradva szerencsétlen, de Stefnek hála megtalálta a hiányzó láncszemet Bill és Brian kapcsolatában. :D

    Kövi részt minél hamarabb! >.<"

    VálaszTörlés
  2. nagyon jo resz lett mind olvasnam:P alig varom a folytatast !!!!!!
    Tomon en is nagyot nezztem de azert nemlepodnek meg ha meg latogatna Briant s kozolne vele h ha kihasznalja Billt "el latja abajat":))
    Steve meg igy szeresuk ien bolondan de jol all neki :P

    VálaszTörlés
  3. egyrészt: szeretemmm, a nép nevében követelem a következő részt! másrészt: nem akarom, hogy ott legyen a vége felirat! annyira imádom őket, ne hagyd még abba lécci lécci léécci :))
    egyébként én nem lepődtem meg tomon. amikor üvöltött, akkor bill fogta magát és elhúzott briannel, okos fiú, egyből megtanulta, hogy ha nem üvölt, akkor talán odafigyel rá az öcsi.. :D
    (ja és rájöttem, hogy nem kell bejelentkeznem ahhoz, hogy ne anon kommentet hagyjak, milyen vagyok? :P)

    VálaszTörlés
  4. Szóval Tomi meglepően nyugodt szerintetek? :D Hát ha esetleg valamilyen csoda folytán a vége felirat mégse a vége lenne, akkor azért szerezne néhány álmatlan éjszakát Briannek higgadtan is, az biztos... ;)
    Steve-et meg bocsi, de én nem tudom komolyan venni, csak ilyen mellékszereplő hülyegyerek nálam. Nekem a nagybetűs STEVE az mindig is Hewitt marad :)
    Sylv, ügyi vagy! :DDD

    VálaszTörlés
  5. szóval azt mondod, nem biztos hogy vége??? 8-))
    nekem a szőke még mindig olyan ideiglenes, nem hiszem el, hogy brianékkel fog megöregedni.. ugródeszka neki a placebo.
    múltkor végignéztem (x év után először) a bitter end videot, már majdnem el is felejtettem, hogy steve milyen jó pasi volt ott! <3

    VálaszTörlés
  6. Na igen, The bitter end... hát tényleg bitter end lett a vége :(

    VálaszTörlés