2018. április 11., szerda

Az ikertestvér (5.fejezet)

Csajok! Készüljetek, brutálisan hosszú rész következik. Többnyire Sophie-nak köszönhetően. Nem volt szívünk áttenni a Lou rész második felét a következő fejezetbe, de szerintem nem bánjátok majd. Illetveeee... nagyon kíváncsi vagyok, megszállott Larrysek mennyire bánják :D
Jó olvasást! Puszik!



5. fejezet

Harry’s POV

Nem tudom, mi előnye származhatna neki ebből az egészből, hogy egy kvázi idegenre pazarolja az idejét. Ráadásul ingyen. Milyen faramuci magyarázat ez, hogy ezzel én is korrepetálom a tanítói készségeit?
Azt hittem, majd nehéz lesz elcsábítanom, meg kell küzdenem a feladattal, főleg hogy hirtelen felindulásból egy szerencsétlen iker alteregót választottam, ahelyett, hogy egy kedves, sikeres és ellenállhatatlanul sármos, mintaférjnek való ficsúrt játszanék, akire biztosan le akarna csapni. De ő mégis azonnal tíz körömmel kapott utánam. Valószínűleg nem férjet keres. De ha csak dugni akar, mi értelme ennyi időt belém fektetni?
Folyamatosan azt figyelem, mire mehet ki nála a játék. Talán csak meg akarja bosszulni, ahogy bántam vele a rövidke találkozásainkkor azzal, hogy beférkőzik a tesóm kegyeibe. Azt gondolja, rajta keresztül eljuthat hozzám. Igen, feltehetőleg semmivel sem jobb nálam. Én is Marcelt használom fel, és Louis is őt próbálja. Óvatosnak kell lennem. Az egyetlen előnyöm, hogy nincs fogalma arról, hogy míg ő próbálja behálózni Marcelt, én is itt vagyok, Harry is figyel. És csak én tudom, hogy az eszköz, amit mindketten választottunk egymás ellen, nem létezik, és pillanatok alatt porrá égethetem a papírbábot.
Nem tudhatom, mennyire igaz – vagy mennyire stratégiai lépés, hogy közelebb kerülhessen a hasonlóan elcseszett háttérrel rendelkező Marcelhez –, de ahogy mesél arról, hogy főként a családja miatt érezte úgy, hogy el kell innen mennie, még egy kicsit meg is sajnálom. Talán ha akkor ezt elmondta volna nekem, nem pedig magába bolondít és hagy itt rögtön azután szó nélkül, nem ülnék most itt ebben a jelmezben. Talán akkor örültem volna, hogy visszajött és újra látom. Talán minden máshogy alakult volna. Túl sok a ha és a talán. Nem szabad ellágyulnom! Azt kell véghez vinnem, amit elterveztem.
Futva felpillantok rá. Engem figyel. Minden mozdulatomat elmélyült tanulmányozással követi. Lapozáskor végighúzom a hüvelykujjam a papír élén, felszisszenek, és a számhoz kapom a kezem. Ahogy a szemüvegkeret felett kilesve felpillantok, amikor ártatlanul a számba veszem az ujjbegyem, látom, hogy együttérzőn összeráncolja a szemöldökét, és aggódó arccal beharapja az alsó ajkát.
Csessze meg! Itt most az volt a cél, hogy neki álljon el a lélegzete attól, ahogy a nyelvem hegyével az ujjamat simogatom fájdalmasan. Erre mit csinál? Lágyan a fogai közé veszi az ajkát, amivel egy szempillantás alatt eléri, hogy felüsse a fejét bennem a gondolat: én akarom harapni és tépni helyette, addig amíg vörösre duzzad, és talán még a vére is kiserken!
Felbosszant. Lépnem kell. Nem tudom ezt az ártatlan játékot sokáig játszani! Egyre többször villan az agyamba a kép, ahogy megragadom és erőszakkal nekivágom valaminek, aminek utána az egész testemmel nekipréselem, hogy levegőt is alig kapjon. Persze nem tehetem meg. Azonnal lebuknék.
Előhúzok egy papírzsepit, rátekerem az ujjamra, és összevont szemöldökökkel nézek át az asztal felett rá.
-       Na jó, Louis, mondd el nekem, légy szíves, valójában miért vagyunk itt! – szólítom fel a Marceltől várható maximális hangerővel, ami még mindig inkább kérés, mint követelés. – És fejezd be kérlek ezeket a zavarbaejtő dolgokat, hogy beharapod a szádat, meg úgy nézel rám, mint aki fel akar falni… nem vagyok a tesóm – pillantok félre sértetten egy másodpercre.
Tátva marad a szája, elvörösödik, és egy időre levegőt is elfelejt venni. Legalább a friss oxigéntől sikeresen megfosztottam egy időre, ha nem is úgy, ahogy legszívesebben tenném. Csak nem gyenge pontra tapintottam? Ó, dehogynem! Fel akar falni, ez már biztos! Csak arról nincs fogalma, hogy a ragadozó szerep valójában itt most nem az övé, ő csak préda lehet. Az is csak akkor, ha úgy akarom.
-       Ne… ne haragudj – hebegi. – Semmi hátsó szándékom nincs. Esküszöm – mozdul felém, ám amikor ahelyett, hogy hagynám, hogy megnyugtatásképp a kézfejemre fektesse az övét, hátradőlök a székemben, és a mellkasom előtt mogorván összefonom a karjaimat, azonnal visszahúzódik. – Pontosan tudom, hogy nem Harry vagy. Marcel… én… én tényleg…
A szemei már szinte könyörgőek. Nehéz megállnom, hogy győzelmi vigyorra kunkorodjon a szám sarka. Fogalma sincs, mit mondjon, vagy mivel győzzön meg. De mindenáron meg akar, látom rajta. Talán érzi, hogy a féligazságok vagy a félrevezetés nálam nem működött eddig sem, azért ilyen tanácstalan.
Szóval semmi hátsó szándék? Akkor vajon miért ragaszkodik ennyire egy idegen tanítványhoz, aki még csak nem is fizet neki? Egyre inkább nincs fogalmam arról, vajon Harryhez akar közelebb férkőzni Marcelen keresztül, vagy kizárólag Marcel érdekli. Jobb szeretném, ha az eredeti terveim szerint egy nemlétező személybe esne bele szép lassan, mert onnan tudnám magasabbról pofára ejteni. Ha a valódi énem társaságát keresné helyette – amit mellesleg nem is igazán tudnék hova tenni –, maximum a bunkóságommal törhetnék borsot az orra alá.
-       Próbálok hinni neked – bólintok nem túl meggyőzően. – De tudva, hogy ismerted Harryt, egy kicsit nehéz – teszem hozzá halkan, és olyan ártatlan pillantásokat küldök felé, hogy jól tudom, felröhögnék magamon, ha most kívülről nézném a jelenetet.
-       Csak futólag ismertem – húzza el a száját. – És hidd el, amikor én találkoztam vele, még egy angyal volt.
Szóval csak az angyalokkal szeret szórakozni. Valószínűleg Marcelt is annak látja, azért kapott utána ilyen nagy hévvel. Talán mégsem a régi ismerettségünk a kulcs, mindennek a miértje, hanem az “ikertestvéremből” sugárzó ártatlanság. Legyek még ennél is ártatlanabb? Lehetnék tapasztalatlan férfiakkal való kapcsolat terén. Vagy szűz is akár. Az biztosan tetszene neki.
-       Gyerek volt, még nem bontakozott ki a valódi énje – rándítom meg a vállam.
-       Az, gyerek. És egy kicsit még én is az voltam – süti le a szemeit, és szomorúság lepi el a vonásait.
Szívesen a fejéhez vágnám, hogy nem, te már nagykorú voltál, és nyomokban sem kezdő, amikor kihasználtál egy tapasztalatlan gyereket, de persze nem tehetem.
-       De akkor sem hiszem, hogy ez, amit játszik most, az igazi énje lenne – folytatja gondterhelten.
Hát mégiscsak rólam szeretne beszélni. Nem felelek, csak megrántom a vállam.
-       Tegnap összefutottam vele megint. Gondolom, nem mondta el – néz fel rám újra.
-       Miért mondta volna? Nem tudja, hogy ismerlek – felelem hárítva a témát.
Semmi kedvem magamról beszélgetni kívülállóként, úgy hogy még ráadásul utálnom is kellene magamat. Túl nagy a lebukás esélye. Az ember ösztönösen védi magát.
Láthatólag megrökönyödik a válaszomon.
-       Az előbb még azt mondtad, hogy említetted a családnak, hogy velem találkozol – értetlenkedik.
-       Nevet nem mondtam – vonom össze a szemöldököm.
Azért ne csináljunk már ebből a szerencsétlen Marcelből akkora lúzert, akinek huszonegy évesen meg kell adnia otthon a nevét, címét és telefonszámát annak, akivel elmegy valahova!
-       Értem – bólint, aztán felsóhajt. – Marcel, visszatérhetünk Oroszországhoz? Tudsz bízni abban, hogy tényleg segíteni szeretnék neked? – hajol előre újra, de most nem próbálja felém nyújtani a kezét.
-       Oké – felelem halkan, néhány másodpercnyi hezitálás után.
Azt remélem, hogy ezzel, hogy kvázi visszautasítottam, kicsit felpörgetem az eseményeket. Általános érvényű pszichológiai igazság, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb annál, amit tálcán kínálnak fel. Hát én most földhöz vágtam azt a tálcát. Eddig sem volt közömbös, de mostantól csak még jobban fog akarni. És még nagyobb lelkiismeretfurdalása lesz miatta.
A következő fél órában esik még néhány szó az orosz irodalomról, de többnyire a nyelv és a történelem felé terelődik a téma. Komolyan gondolta, hogy egyelőre hagyjuk a tanárosdit, és csak beszélgessünk kötetlenül. Kicsit sem bánom. Annyira azért nem szeretnék elmerülni egy-egy irodalmi mű elemzésében. Nem mondom, hogy sosem izgatott a téma, de azért túlzásba sem vittem soha. Hamar azon kapom magam, hogy érdekel, amiket mond. Louis-t pedig azon, hogy egyre felszabadultabb a közelemben, és percről-percre közvetlenebb. Feszültség nélkül gesztikulál, és megállás nélkül mosolyog. Hozzám érni ugyan még nem mer, de a hangja kezd éppen olyan harsány és magabiztos lenni, mint amilyen akkor volt, amikor még csodálattal bámultam a távolból. Úgy érzem, mintha már kezdene úgy beszélni velem, mint egy baráttal. Vagy akár valakivel, aki több is, mint barát. Tetszik neki a ráirányuló teljes figyelmem, érzem. Alig várom, hogy óvatlanul lépjen valami olyasmit, amire még jól meg is taposhatom azt a bizonyos földre hajított tálcát. Annyi biztos, hogy ma még csak kóstolót sem kap abból a tiltott gyümölcsből. Ha csak hozzám ér, harapok!
De nem próbálkozik, úgyhogy belefáradok mára. A délután leghosszabbra nyúlt, és legfelszabadultabb nevetése kellős közepén állok fel, és készülök távozni. Szándékosan akkor tervezem itt hagyni, amikor a legjobban érzi magát. Ennél nagyobb pofont mára nem tudok azon a csinos kis arcán hagyni.
-       Mennem kell – akasztom a táskám a vállamra.
-       Várj, elviszlek! – pattan fel azonnal, és már be is tolta a székét a helyére.
-       Köszönöm, nem kell – vágom rá rögtön.
-       Ne szégyellősködj. Szívesen teszem – mosolyog rám, és látom, hogy mozdulna a keze az alkarom felé, de visszafogja magát. Továbbra is fél megérinteni. De ezzel együtt egyre jobban szeretne.
-       Nem haza megyek. Csak néhány sarokra innen az oktatómhoz. Útközben meg bekapok valamit – zárom rövidre a kis vitánkat kellő határozottsággal.
Kizárt, hogy hagyjam, hogy egyrészt ilyen egyszerűen megtudja, hol lakom, másrészt pedig ebben a szerelésben szálljak ki a kocsijából a házunk előtt. Harmadrészt, és nagyon nem utolsó sorban pedig, a tököm se fog ide visszajönni a Priusért.
-       Oktatód? – vonja össze a szemöldökét.
-       Igen, lassan meglesz végre a jogsim. Eggyel kevesebb dolog, ami miatt Harry piszkálni tud – húzom el a szám sarkát.
-       Ó – kerekednek el a szemei, de végül mégsem a nevem említésére reagál, inkább a jogsira. – Az jó. Az mindig jól jön, ha az ember tud vezetni – bólogat hevesen.
-       Igen, tudom – mosolyodok el kedvesen, és felé nyújtom a kezem. Azonnal megszorítja, sőt láthatólag elengedni sem szeretné.
-       Meg sem beszéltük a következő találkozót – húzza fel a szemöldökét, ahogy elereszti végre az ujjaimat. – Ugye nem menekülsz tőlem?
-       Dehogy! – rázom meg a fejem. - Tényleg mennem kell. Nem tudom, pontosan mikor lesz a vizsgám jövő héten, úgyhogy nem tudunk most konkrét időpontot megbeszélni – lombozom le egy pillanatra. – Megadod a számod?
-       Persze! – csillan fel a szeme, és gyorsan lediktálja a telefonszámát.
A sajátomat csak azért sem adom meg cserébe. Kíváncsi vagyok, van-e mersze elkérni, vagy hosszabb távon is hatásos volt a korábbi visszautasításom.
-       Hívni foglak! – mosolyodok el még egyszer utoljára, ő bólint, én pedig az ajtó felé indulok.
Lehajtott fejjel lépek ki a napfénybe, és nem tudom letörölni a vigyort a képemről, amiért nincs bátorsága utánam szólni.
Vajon hány napba telne, míg elkezdene nyomozni utánam, ha nem hívom fel? Egy nap még biztosan nem stresszelné. Kettő? Három? Szerintem egy hét után kiderítené a címem, és a lábtörlőnkön ülne, míg haza nem érek. Na ezt nem szabad kivárnom!
Három napot hagyom főni a levében, az bőven elég lesz. Addig megpróbálom egy kicsit elterelni a figyelmemet, és esténként a haverom legnagyobb örömére csatlakozom újra Zayn-hez. Napközben pedig heverészek, és jó diáklányként igyekszem végére érni a könyvnek, amit a szexi tanárbácsi adott. Szerdán kora délután hívom csak fel, de akkor is szándékosan úgy, hogy tanóra alatt vélhetőleg ne tudja felvenni a telefont. Egyrészt ez egy teszt. Vajon azonnal visszahív a szünetben, vagy csak majd a nap végeztével? Esetleg ő is kérdőjelek közt hagy engem napokig? Másrészt szeretném egy kicsit Harryként megtiporni újra, és ha ő hív vissza, úgy ezt könnyedén meg is tehetem.
A nem fogadott hívás mellé dobok egy semmitmondó SMS-t: “Szia! Rájöttem, hogy nem adtam meg a számom. Marcel”
Mosolyognom kell, amikor fél órán belül megrezzen a telefon. Ezek szerint én voltam az első dolga. Fontosabb, mint egy kávé vagy egy szendvics a túl rövid szünetben. Hagyom, hadd csörögjön vagy ötöt, mire felveszem.
-       Halló… – szólok bele anélkül, hogy közölném ki vagyok.
-       Marcel? Szia! Épp jókor hívtál, mostanra már körvonalazódik nekem is a szabadidőm…
-       Csak nem a kis kékszemű, jóseggű Louis? – kérdem tettetett hitetlenkedéssel. – Tudtam én, hogy ezt a hívást fogadnom kell, amikor a kijelzőn megláttam a nevet!
-       Harry…? – csuklik el a hangja, de hamar magához tér, és számonkérő lesz. – Hol van Marcel?
-       Vécén. Én biztos nem hagytam volna itt a telefont az asztalon. Főleg ha ilyen kis titkaim vannak…
-       Miről beszélsz?! – támad nekem.
Kezd olyan hangnemben beszélni velem, amilyenben én ővele. Azt hiszem jó úton van afelé, hogy megutáljon annyira, hogy majd kellő sokként érje, ha a megfelelő időben rávezetem, kicsoda is a kis kedvenckéje valójában.
-       Nem hittem volna, hogy ennyire felbosszantottalak, hogy megpróbálod megfektetni az öcsém… – provokálom tovább.
-       Fejezd be, Harry! Bármennyire is nehéz elfogadnod, nem körülötted forog a világ – vág a szavamba. – Ha nem lenne a rokonod, akkor is pontosan ugyanannyira szívesen találkoznék vele. Sőt, talán még szívesebben. Az, hogy velem így beszélsz, nem hat meg. De undorító, ahogy terrorizálod a saját testvéredet! Szólj neki, hogy kerestem. Vagy ne szólj, nem érdekel. Majd hívom.
Mikor befejezte a mondandóját, azonnal bontja is a vonalat. Nem kíváncsi a válaszomra. Még csak a véleményemre sem, meg sem próbálta cáfolni az állításom. Nem kíváncsi rám. Csak a lúzer verzió érdekli belőlem. Az viszont egyre inkább. Furcsa érzés. Még akkor is, ha pontosan ez volt a terv lényege.


Louis’s POV

Nem tudom, hogyan tudja pár perces emelkedett csevejeinkkel elérni, hogy a rohadt vérnyomásom az egekben legyen, de mesterien csinálja. Az arrogáns hangja azonnal képes lenne kihozni belőlem az állatot, de eddig még mindig visszafogtam magam. Senkije sem vagyok, nem mondhatom meg neki, hogy milyen legyen és milyen ne. De minden pillanattal vékonyodik a jég, ami visszatart attól, hogy ne csak faképnél hagyjam a vérlázító beszélgetéseink során, hanem komolyabban szót emeljek. Türelmes embernek tartom magam, és ha valakinek sikerül kiakasztania, az illető minden bizonnyal igencsak nagy tehetségnek örvend. Harry talán elviheti majd az első díjat ezen a versenyen.
Meghallom a csengőt, és csak erélyesen felkapom az asztalomra készített könyveket, aztán berohanok a terembe. A diákok észre sem vesznek. Ma ez nem az első, de eddig nem érdekelt, hogy kvázi engem is egynek gondolnak maguk közül.
Bár az ajtót már becsuktam magam mögött, még mindig üvöltöznek, kajával dobálóznak, és senkinek fel sem tűnt, hogy a terembe léptem.
Nagy lendülettel csapom az asztalra a kezemben lévő ártatlan könyveket, amik semmiről sem tehetnek, de ma a fenyítés eszközévé válhatnak, ha nem nyugtatom le magam hamar. A táblához lépek, felírom a nevem hatalmas betűkkel, a végére pedig biggyesztek egy mosolygós fejet, hogy azért azt is lássák, hogy nem vagyok egy szörnyeteg.
-       Szép napot, fiatalság! – kiáltok fel, ezzel pedig már elérem, hogy mindenki elhallgat, és csak rám figyel. Helyes. – A nevem Louis. De hallgatok a tanár úrra is.
Egy kis nevetgélés és néhány üdvözlés a reakció. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen fiatalon, nem sokkal fiatalabbakat taníthatok. Könnyen tudok a fejükkel gondolkodni. Ha van némi humor keverve a tanításba, akkor könnyebben veszik a szigort is. – Mától én teszem izgalmasabbá az unalmas mindennapjaitokat. Idővel a neveket is tudni fogom, nincs menekvés, ne is reménykedjetek. Téged hogy hívnak?
Az első sor legszélső asztalánál egy vörös hajú, szeplős lány ül. Mikor rámutatok, elkerekednek a szemei, és az arca is a haja árnyalatait veszi fel. Ennyire nem lehetek ijesztő.
-       Emily – motyogja, amitől néhányan kuncogni kezdenek. Gondolom a zavarát tartják nevetségesnek. Innen látva elég idegesítő. Közben pedig, mikor még én ültem ott, a haverokkal az osztály császárai voltunk. Uraltuk az órákat, és nem épp a jó értelemben. De akkor ezt rohadtul élveztem, és mit tagadjam, most is mosolyogva gondolok vissza rá.
-       Szép név – lépek az asztalához, fellapozom a könyvet, ami előtte fekszik, és közelebb tolom hozzá. – Innen fogjuk kezdeni. El tudod mondani, az előző tanárral meddig jutottatok? Befejeztétek a tavalyi anyagot?
-       Igen – remeg meg a hangja. Jaj, gyerekek, ne már! Azért ez túlzás. – A függetlenségi nyilatkozattal kezdtünk volna.
-       Hát a tanárnő függetlensége jó időre elszállt – sétálok vissza az asztalomhoz mosolyogva, és ezzel másokat is sikerül egy kicsit fellazítanom. Emily is fellélegzik. Oké, elindultunk egy jobb irányba. – Fontos fejezet az amerikai irodalomban, én mégsem ezzel fogom folytatni. Ma tartunk egy kicsit rendhagyóbb órát. Áthajózunk a huszadik századba, és megismerkedünk Mark Twain-nel. Őt tartom az amerikai irodalom Louis Tomlinsonjának. Fontosnak érzem, hogy beszéljünk róla egy kicsit.
Ezen megint nagyot nevet a társaság, én pedig tartok egy kis hatásszünetet, és lazán a tanári asztalra ülök, hogy csak a fél lábam ér a földre.
-       Olvasni fogunk tőle kötelező olvasmányt, szóval később is elő fog kerülni.
A kötelező olvasmányról eszembe jut Marcel. Elvitte a könyvet, amit adtam neki. Remélem komolyan veszi, és tényleg elolvassa a következő találkozónkra. Egyrészt lesz miről beszélnünk, mert most még nem pontosan látom a találkozásaink alagútjának végén a fényt, másrészt viszont az egyik kedvenc amerikai drámám. Kíváncsi vagyok a véleményére. Azt már tudom, hogy az orosz irodalmi ízlésünk nagyjából megegyezik, de vajon más vonalra is kiterjed ez a közös érdeklődés?
A diákok elkezdenek neszelni, ez pedig felráz, hogy elkalandoztam egy pillanatra.
-       Ki tud mondani nekem valamit Twain-től?
-       Huckleberry Finn kalandjai – érkezik kórusban többektől is.
-       Gyerekek – nevetek fel, és a fejemet ingatom. – Játsszunk szabályosan. A kötelezőt nem ér. Valami olyat, ami nincs odaírva.
Néhány másodpercig néma csönd telepszik a teremre, és én már épp belekezdenék a mesémbe, mikor az előbbi pirulós lányka jelentkezik. Bólintok, hogy mondhatja, ő pedig megint zavarba jön. Nem irigylem szegényt. Nem akarom, hogy gépre kelljen kötni, mikor tudatom velük, hogy félévkor egy kis vizsgára is számíthatnak, elvégre ez a végzős évük. Úgy akarom elengedni őket, hogy tudom, mindent tudnak, amit illik. Egy kicsivel még többet is.
-       A titokzatos idegen.
-       Nagyon jó! – dicsérem meg, ő pedig mosolyogva nyugtázza. – Szeretem azt a könyvét. A misztikus szálak találkoznak a realitással. Két fiatal fiú, akik közül az egyik az álmodozó és naiv, másikuk pedig a realitást és intelligenciát képviseli. Egy különösen zárt világból érkezik, és még neve sincs. Saját magát nevezi el, mégpedig úgy, hogy Nr.44. Emily nagyon jó könyvet említett meg. Ajánlom mindenkinek. És közelebb is hozott minket ahhoz, hogy megnézzük mi a különleges Twainben. Mitől ő az irodalom Louis-ja. Jegyzeteljetek.
Úgy tűnik sikerült megnyernem őket. Nincsenek kötekedők, mindenki egyből nyitja a füzetét, és előveszi a tollát. Eddig jó, de nem élek álomvilágban, tudom, hogy lesznek még csatáim velük.
-       Ő egy úttörő volt az amerikai irodalomban. Az elődjei mind annyira kicifrázták az írásaikat, hogy néhol már-már a giccses jelzőt használnám rá, de Twain elhagyta ezt a stílust, és elkezdett az emberek nyelvén beszélni. Minden amerikai magára ismerhetett a szereplőiben, sőt ami talán a legfontosabb egy regénynél, bele tudták képzelni magukat a történetekbe. Twain szupersztár lett, mert egy másik szemléletből végezte a munkáját. Persze még csak pár perce találkoztunk, de talán ráismertek a párhuzamokra?
Rájuk kacsintok, és többen felnevetnek. A hátsó sorokban felismerem az ellenállást. Szemöldök húzogatás és flegma arcok. Már látom, kikre kell figyeljek igazán. Elindulok az asztalok közt, és hátrasétálok közéjük.
-       Én is itt tanultam. Mi több, még az igazgató is ugyanaz, aki akkor volt. Jó ég, hányszor ültem nála! Pontosan tudom, mi zajlik le a fejetekben, és minden pillanatra emlékszem abból, mikor a haverokkal ezekben a sorokban terveztük, hogyan fogjuk nevetségessé tenni az órát. Minden trükköt ismerek, srácok. Nehéz dolgotok lesz velem.
Az egyik szakadt farmerdzsekis srác könyve alól kilóg egy kis fecni. Kihúzom a szinte olvashatatlan, gyorsan körmölt levélkét, amit minden bizonnyal a szomszédos asztalnál ülő bőrdzsekis partnernek írt. Annyit kiolvastam belőle hirtelen, hogy valami későbbi időpont szerepel rajta, de nem olvasom el. Galacsint gyúrok belőle, és messziről is nagyívben a kukába hajítom. Labdajátékokban és célzásban mindig jó voltam. Nem volt bennem kétség a jelenet hatásosságát illetően.
Azt látom, hogy a srácoknak ezzel nem loptam magam a szívükbe, hátradőlnek és mindketten karba tett kézzel, szemöldöküket felhúzva méregetnek, mint egy darab szemetet. Jó! Pont ezt akartam. Lesz ez még így se, és kicsit sem hat meg. Ezt azért jó, ha látják.
Az óra további részében sokat mesélek a témánkban szereplő íróról, és néhány regényét is alapul vesszük, hogy szemléltessem is, amiről beszélek. A csengő elhangoztával is még csillogó szemekkel találkozom, nem pedig nyáladzókkal, akiket csak az éles zaj riasztott fel az alvásból. Megköszönöm a figyelmüket, ők pedig kedvesen elköszönnek, és kimennek a teremből.
Nagyszünet van, megpróbálom újra elérni Marcelt. Írok neki egy sms-t, hogy hívjon fel, ha alkalmas neki az időpont, a telefonom pedig nem sokkal később meg is csörren.
-       Szia – köszönök egyből, és bár valamiért mindig érdekes hatással vannak rám a Harryvel történő villámcsevejeink, most mégis remélem, hogy ezúttal tényleg Marcellel beszélek.
-       Szia, Louis – válaszol, és a hangsúlyával egyértelművé teszi, hogy ő az. – Nem akartalak zavarni, és ne haragudj Harry miatt. Mondta, hogy kerestél.
-       Ugyan már, örülök, hogy tudunk beszélni – lelkesedek, kicsit talán túlzottan is. – Tudod már, hogy mikor lesz a vizsgád?
-       Igen, ma – válaszol, egy lélegzetvételnyi szünet után. – Ha holnap találkozunk, az neked rendben van?
-       Tényleg? Sok sikert! Fél kettőig órám van, de utána jó lehet – felelem, és közben felvésem a naptáramba. Nem mintha elfelejteném. – Négykor a könyvtárban? Vagy idejössz a gimibe? Beülhetünk valamelyik terembe.
-       Nem, a könyvtár tökéletes lesz – vágja rá egyből. – Köszönöm. Akkor holnap.
-       Oké – vigyorgok a telefonba, bár úgysem látja. – Találkozunk.
-       Találkozunk – ismétli, és bontja is a vonalat. Ki kell találnom valami tanmenetet magunknak. Valami nem túl szigorú, de mégis hatásos menetrendet. Jók a beszélgetős órák, de előbb-utóbb komolyra kell fognunk a találkozásokat, ha tényleg az egyetemre való bejutás a cél.
Kisétálok a tanáriba, és ma először összefutok Niallel is. Reggel már kerestem, de mondták, hogy ő nem szokott korán járni.
-       Helló haver, te aztán tudsz élni – paskolom meg a hátát, és leülök az asztalomhoz.
-       Tudod ki fog hajnalban járni – nevet rám, és bár már délután van, még most is ásít egy nagyot. – Szerinted miért lettem tanár?
-       Azért mert ez egy gyönyörű hivatás, és örömmel tölt el, hogy átadhatod az irodalom aktívabb részén megszerzett tudásod az ifjú tehetségeknek? – rántom fel a szemöldököm.
-       Hát hogyne… – nevet tovább, és a telefonját nyomkodja közben. – Azért mert így elég délutánra járnom. Csak heti egy alkalommal van reggel az órám. Mondtam pár havernak, hogy visszatértél közénk. Örvendeztek. Holnap lesz egy kis billiárdos, sörözős összejövetel. A régi banda egy része legalább összeverődhet. Lesznek csajok is – kacsint rám. Nem kérdezi, hogy megyek-e. Kijelenti, hogy mi a program. Szuper, pont csajokra van most szükségem, akiket majd nem győzök nem túl gyanúsan levakarni. Talán tényleg ideje lenne beavatnom Niallt a valóságomba. Elég felnőttek vagyunk már hozzá. Remélem.
-       Oké, majd benézek.
-       Nyilván úgy érted, hogy jössz és bulizol – szólal meg, de rám sem néz közben. Ahogy meghallja a csengőt, feláll, magához veszi a táskáját, és elindul. – Később még találkozunk, most mennem kell a rajongóimhoz.
Nevetve intek utána, és én is felkészülök a következő órai tankönyvekkel. Most egy elsős osztály vár. Alig várom, hogy betörjem őket.
Niall pontosan olyan maradt, amiért mindig is szerettem a társaságában lenni. Jó ezzel szembesülni, és tulajdonképpen van is kedvem elmenni kikapcsolódni egy kicsit. Régen engedtem már el magam igazán. És ha nem is lányt viszek haza, azért talán mégis akadhat valaki, aki leköti a figyelmem. Legalább néhány órára.

Miután ma este már egy kicsit több hangsúlyt fektettem a megjelenésemre is, mint legutóbb, bejelentem anyáméknak, hogy lelépek, és fogalmam sincs mikor érek haza, de ne is várjanak meg. Bevágódok a kocsiba, és a mai balhé színhelyére indulok.
Nem házibuli, valami söröző szerűség, bár beparkolva elé inkább egy romkocsmának tűnik. Hangulatos. Mire ideérek, már sokan vannak bent, de lehetetlen nem kiszúrni a bandát a fülledt alkoholgőzös teremben. Szerintem már akkor is kimutatható lesz az alkohol a véredben, ha csak levegőt veszel itt bent, de nem problémázom ezen. Inni és bulizni jöttem.
Az asztalunkhoz érve az állam is leesik, annyi régi barát verődött össze, akik már kurjongatnak, ahogy közeledem.
-       Tomlinson! Végre észhez tértél.
-       Ja, ideje volt már hazajönnöd – emelkedik fel egymás után mindenki, hogy kezet foghassunk.
-       Nyugi van, rájöttem, hogy nem bírom én ezt nélkületek – nyugtatom le a csapatot, akik már biztosan nem szomjasak, mert már ettől is hisztérikusan nevetnek. – Na mit iszunk?
-       Attól függ – öklözik a vállamba Jamie barátom. – Te fizeted?
-       Egy kört biztosan, de nem foglak úgy elkényeztetni titeket, mint régen. Na, ki mit iszik? Ezt a kört tényleg én állom!
Természetesen nem szerénykednek, egy kisebb vagyont hagyok a pultnál, de egyszer élünk. Olyan furcsa, hogy valamiért kicsit sem furcsa az egész szitu. A másik városban több időbe telt beilleszkednem, de itt és most olyan, mintha soha sem mentem volna el. Mindenki ugyanolyan idióta maradt, és végigröhögjük az egész estét. Folyamatosak a csocsó- és biliárdpartik, kiegészülve a véget nem érő sztorizásokkal. Annyi információt kapok az elmúlt időszakról, hogy a felére holnap már emlékezni sem fogok. Ráadásul lecsúszott jó pár pohárral. Bár a seattle-i bulikhoz képest ez még mindig csak gyerekzsúr, most mégis nagyon jól esik.
Kezdek erősen bizseregni, és valahogy a lyukba sem akar már olyan könnyedén gurulni a golyó, ennek ellenére újabb és újabb szesz adagokat szállítanak az asztalunkhoz. Ész nélkül hajtom fel őket. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányzik egy kis lazulás, mikor nem törődöm semmivel. Nincs iskola, nincsenek vizsgák, se problémás család, vagy első nap az új melóhelyen. Csak a szórakozás.
Ahogy ezt a partit is megnyerem, hátba veregetnek, és lehajtok egy gazdátlan vodkát. Mikor lecsapom az asztalra az üres poharat, amit nagy éljenzésekkel jutalmaznak, megpillantok valakit a pultnál. Két srác és egy csaj beszélgetnek, de nem is ez az érdekes. Az egyik fiú szemüveget visel, a haja pedig laza kontyba van fogva. Marcel arca ugrik be, és az a csábító szájrágás. Rossz szokás, engem valamiért mégis annyira beindít! Szinte látom Harryt, ahogy alattam fekszik, ártatlan szemekkel néz fel rám, és a száját rágcsálva vár, hogy az enyém lehessen. Az egész együtt töltött időnk lepereg a szemem előtt, és sajnálom, hogy nem tudom, milyen lehetett volna egy esetleges második, vagy sokadik alkalom.
Akaratlanul is elgondolkodom, hogy Marcel vajon milyen lehet azok alatt az elegáns ingek alatt. Rohadtul tudom, hogy mocsok vagyok, és ezt nem kéne, de nem tudom leállítani az agyam, képtelen vagyok kontrollálni a fantáziám. A tökéletes ikrek. Egyik szebb, mint a másik és mindkettőben más a szép. Harrynek mostanában szívesen behúznék egyet, de ettől még ugyanúgy vonz. Van szemem, és az sosem csal meg.
-       Jó csaj – zuhan mellém az egyik székre Niall. Beleiszik a sörébe, de a szemei már olyan laposak, hogy csodálkoznék, ha ellátna a pultig. – Próba?
-       Talán később – felelem, és elterelem a figyelmem az idegen társaságról. Visszamegyek játszani, az újabb adagok pedig számolatlanul tűnnek el az asztalról. Már látom, hogy nem lesz ennek jó vége. A gyomrom háborog, és oxigén sem túl sok jut már a tüdőmbe. Ki kéne mennem egy szál cigire, addig is a friss levegőn lennék.
Átszlalomozok az egyre nagyobb tömegen, aztán fellélegzek, mikor végre kijutok az ajtón. Máris sokkal jobban vagyok, és ez csak fokozódik, amint rágyújtok egy szálra. Hátamat a falnak vetve lekuporodok a lépcső mellé. Szívok egy mélyebbet a cigimből, és lehunyt szemmel várok néhány másodpercet, míg kifújom. Fogalmam sincs mennyi az idő, de azon kapom magam, hogy agyalok. Vajon mit csinálhat most Marcel? Már készül a holnapi órára? Talán Harry is ott van a közelében. Képtelen vagyok elképzelni őket otthon. Előveszem a telefonom és talán az alkohol, vagy kitudja, hogy mi miatt, de begépelek egy üzenetet Marcelnek. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó ötlet most írnom neki, de a kezemet valahogy nem pont az agyam vezérli.
“Remélem elkészültél a házi feladatoddal”
Várok, kezemben a telefonnal, még a képernyőjét sem kapcsolom ki, de egyelőre nem érkezik válasz. Akkor rezzen meg az ölemben, mikor egy második szálra gyújtok.
“Természetesen. Épp a zuhany alá készültem, mielőtt lefekszem.”
Akaratomon kívül is egy jó nagy slukkot szívok be ettől az üzenettől. Mióta az eszemet tudom, vizuális vagyok. Tökéletesen megelevenedik a képzeletemben a kép, ahogy Marcel épp lerántja a derekára csavart törülközőt, és belép a gőzölgő vízfolyam alá. Kibontja a haját, hogy aztán nedvesen tapadjon a nyakára és a hátára. Összeszorítom a szemem, és adok magamnak néhány képzeletbeli pofánvágást, mert egyetlen tényszerű üzenetétől izgalomba jövök.
Gépelni kezdem a választ, de a felénél megrázom a fejem és inkább kitörlöm. Valószínűleg túlzás lenne, ha megkérdezném, hogy akkor most teljesen meztelenül ír-e nekem éppen. Igen, az határozottan túlzás lenne, bármennyire is sóvárgom a válaszért. Valamit mégis írnom kellene.
“Szóval meztelenül állsz a fürdőben… Akkor biztosan nem te ülsz itt a bárpultnál”
Ez még belefér? Ez nem olyan mintha minden idegszálammal arra koncentrálnék, hogy visszafogjam magam, de mégsem sikerül?
“Louis… Éjszaka van. Mennyit ittál?”
“Épp eleget ahhoz, hogy olyasmit csináljak, amit nem kellene, de keveset ahhoz, hogy holnap a piára foghassam az egészet”
“Nem hiszem, hogy tudni szeretnék róla részletesen… :)”
Annyira lehangoló, amikor egy heteroval próbálna az ember legalább csak egy kicsit flörtölni. Ezért igyekeztem mindig olyan embert behálózni, akiről pontosan tudtam, hogy nem vetődhetek vele árnyékra. A leghalványabb ötletem sincs, hogy jutottunk Marcellel oda, hogy most itt guggolok, és róla fantáziálok, amint a zuhany alatt áll. És még élvezem is.
“Nem is akarlak zavarni vele. Talán mindkettőnknek jobb, ha befogom”
“Ha holnap még mindig beszélni szeretnél róla józanul, ígérem, meghallgatlak”
Vigyorgok magamban, mint egy idióta, és a sokadik szálat nyomom el a falon magam mögött, mikor nagy robajjal kirohan valaki a kocsmából. Csak hátulról látom, de a hajáról felismerem. A srác a pulttól. Valaki biztosan szórakozik velem… Bár nem mondhatnám, hogy nincs humorérzékem az ilyesfajta játékokhoz.
Kezében a telefonjával káromkodik, és úgy fest, valakire nagyon mérges. Csak hallgatom egy ideig a választékos szitkokat, és mikor dühösen leteszi, már nem bírom kuncogás nélkül, amit persze meg is hall. Hátra fordul, és erélyesen förmed rám:
-       Mi olyan kurva vicces?
-       Zaklatottnak tűnsz – jegyzem meg nemes egyszerűséggel. Ő felhorkan, és már teljes testtel az irányomban záporozza felém a szavakat.
-       Na ne mondd! Ezt mi a jó istenből sikerült leszűrnöd?
A hangja természetesen cinikus, de megtetszik. Azt ugyan egyből leszűrtem, hogy a szemüvegén és haján kívül semmiben sem hasonlít Marcelre, valamiért mégis még mindig őt látom magam előtt helyette. Vagy csak őt akarom az előzőek után? A picsába, ez nem biztos, hogy egy jó irány. Bár egyelőre azt sem tudom, hogy ki az, aki valójában tetszik. Talán ebben a srácban Marcelt látom, Marcelben pedig Harryt. Akkor minden a nagyszájú macsóhoz vezethető vissza, de az is lehet, hogy ez nem így van. Valahogy most nem is érzem az agyam kellően fürgének ilyen okfejtésekhez, ezért csak igyekszem az újdonsült idegenre fókuszálni.
-       Egy szálat? – csúsztatom a farzsebembe a telefonom, aztán egy újabbat gyújtok meg, mielőtt felé nyújtom a dobozt. Ő közelebb sétál, így már jobban látom az arcát, és egyáltalán nem hasonlít az ikrekre. A választ megkaptam; csak Marcelt akarom látni benne. Talán ennek fel kéne zaklatnia egy kicsit. Összeszűkített szemekkel néz rám, de nem szólal meg. Nem tudom megtippelni sem, hogy mire gondolhat. Mintha méregetne, de sejtelmem sincs, mit forgat a fejében.
Akkor lep meg, mikor elém guggol, kiveszi a cigim a számból, és abba szív bele.
-       Kösz – motyogja a dohánnyal az ajkai közt, és visszasétál az útpadka irányába.
-       Vársz valakit? – kérdem, és gyújtok magamnak egy újat.
-       Nem igazán van közöd hozzá.
Felnevetek a válaszán, és a fejemet ingatom. Talán mégis inkább Harryre emlékeztet. Érdekes. Mintha ezek az ikrek kísértenének engem.
-       Nincs. De szerintem hiába várod. Ez persze csak egy tipp, abból ahogy vélhetően egymással beszéltetek. Bár én csak a te részed hallottam, nekem elég lenne ahhoz, hogy hagyjalak az utcán éjszakázni.
-       Mi van? Te is az a típus vagy, aki bölcsre issza magát, aztán kéretlen tanácsokat osztogat?
-       Nem, én alapjáraton is bölcs vagyok – kacsintok rá, neki meg egy félmosoly jelenik meg az arcán.
-       Sokat tudnál a szar kapcsolatokról? Én inkább úgy látom, te az a mindenki gatyájába férkőző típus vagy, nem pedig a hűséges és féltékeny társ.
Meg is lephetne, hogy egyből levágta, hogy meleg vagyok, de ezzel magát is elárulja, és így inkább csak arra gondolok, hogy jó radarokkal rendelkezik. Vagy csak tippelt.
-       Ilyennek gondolsz?
-       Biztos vagyok benne – horkan fel. – Sportos ruhák, de mégis olyan haj, amiről csak egy hetero hiszi el, hogy magától áll így. Vagy egy órát vesztegelhettél érte a tükör előtt. Aztán további egyet, hogy úgy nézz ki, mintha semmit sem csináltál volna. És ez a magabiztos vigyor… Te el is hiszed, hogy a világon minden srác a te kegyeidet lesi, mi?
-       Megtisztelő a bókolásod – lehelem ki a füstöt. – De ez a haj nem volt több negyed óránál. Miből gondolod, hogy a gatyák érdekelnek?
-       Többek közt az is lebuktatott, hogy olyan idegesítően bámultál bent – mondja, aztán egy utolsó slukk után elpöcköli a csikket. – Idegesítő vagy.
-       Te pedig elkeseredett. Beskatulyáztál valamilyennek, pedig semmit sem tudsz rólam. Nyilván a pasid megbántott, így most egy hozzá hasonló kaliberen vered le a balhét. De valami mást is verhetnél.
Szinte sokkolja az utolsó mondatom, de tudom, a mondókám első felével sem lőttem mellé. Kővé dermedve áll a járdán. Felegyenesedem, beleakasztom az ujjam a dzsekije nyakába, és a falhoz lendítem, aztán nem hagyok neki túl sok időt ellenkezésre, teljes testemmel az omladozó betonhoz préselve tépem szét a száját a sajátommal. Nem mondanám, hogy kifejezetten az esetem. Jobban szeretem a nyugodtabb srácokat, akik könnyebben kezelhetőek, és a közelemben egyszerűen válnak kezesbáránnyá. Igaz, ez a típus is sok izgalmat rejt magában.
-       Akarod, hogy az legyek, akit leírtál?
Csak bólint, aztán a nyakamhoz kapva ránt vissza, és mire háromig számolhatnék, a nyelve már a torkomban van.
-       Gyere – szakítom meg az agresszív csókunkat, és az autóm irányába vezénylem. Annyira már kijózanodtam, hogy legalább egy kihaltabb sikátorig elvezessek, ahol leállítom a motort, és félreérthetetlenül jelzem, mire vágyom. Talán mégsem menthetetlen a srác, egyből veszi a lapot, és az ölembe hajtja a fejét. Azóta nem voltam senkivel, hogy szakítottam, és visszaköltöztem ide, ezért most visszafogottság nélkül lendítem előre a csípőm, és vetem hátra a fejem, mikor ő belenyög a mozdulatomba.
Amikor megrezzen a telefonom a zsebemben, kipattannak a szemeim. Marcel? Vagy a többiek keresnek? Előhalászom, míg ő rajtam dolgozik, de amikor meglátja, mit művelek, abbahagyja a munkát, elveszi a kezemből a telefont. Kiszáll a kocsiból, és a motorháztetőnek dől. Magamra igazítom a gatyám, és utána megyek, de már látom, hogy csőbe húztak. Agresszívan nekem esik, és úgy húz magára, hogy már szinte az autón fekszik.
Egyre feljebb helyezkedik, de visszarántom. Látom mire készül, de ez most nem így fog történni. Nem akarok összebújni. Csak megdugni és hazamenni. Most mindössze ennyire van szükségem. A nyakára tapadok, és a nadrágja domborulatába markolok. Állatias morgás hagyja el a torkát. Muszáj belemosolyognom az izzadt bőrébe. Jó illata van, de nem bódít el. Talán egy kicsit túl fűszeres.
Kicsomagolom a nadrágjából, és hasra fordítom. Nekifeszülök a fenekének, és úgy lehelek a fülébe:
-       Ne mozdulj!
Eltávolodok, és a kesztyűtartóban pihenő óvszerért sétálok, de közben szemmel tartom. Meg sem moccan, csak a tekintetével követi az utam.
-       Ügyes fiú! – lépek mögé, és néhány mozdulattal magamra görgetem az óvszert, jobb híján pedig egy kis nyállal oldom meg a síkosítást. Jóleső nyögésekkel nyugtázza az érintéseim, ezt pedig engedélynek veszem, és óvatosan, de magabiztosan hatolok át a ma esti magányos fiúm szűk izmain. Néhány másodpercig még érzem, mennyire megfeszül alattam, de ahogy lassan mozgok mögötte, egyre jobban ellazul, ezzel biztosítva a legjobb élményt mindkettőnknek.
Végigvezetem a kezem a hátán, ujjaimat a hajába bogozom, ettől pedig megint beúszik a szemem elé Marcel, és a szája a fogai közt. Ez akkora hatással van rám, hogy gondolkodás nélkül lendítek egyre nagyobbakat magunkon, és őt sem hagyom figyelmen kívül, mert fogalmam sincs hogy áll, én pedig Marcel arcától a szemem előtt túl messzire sodródtam. Hangosan nyög a markom szorításában, és csak néhány perc kell, hogy újra megfeszüljenek az izmai alattam, de ezúttal más okból. A hangja is rásegít a sodródásomra, de ami igazán átlök a határon, az Marcel gondolata a fejemben. Egyik kezemmel a hajába, másikkal pedig a csípőjébe markolva élvezek el, és kell néhány pillanat, míg magamhoz térek.
Nem vagyok az a drámázós típus, de zavarba jövök attól, ami történt. Attól, amit csináltam. Vagy inkább az agyam produkált. Most, hogy az alkohol lassan elpárolog a véremből, és az extázison is túl vagyok, kezd letisztulni előttem minden, és teljesen összezavarodom.
Eltávolodom tőle, letépem magamról az elhasznált kotont, és a szemétkupacba hajítom, miközben magamra rángatom a nadrágom. Néma csendben ülünk be mindketten újra a kocsiba. Visszafuvarozom a szórakozóhely elé, de én már nem szállok ki. Szó nélkül visszanyújtja nekem a telefonom, ami nála maradt, aztán mosolyogva kiszáll a kocsiból, de mielőtt még becsapná maga után, lehajol és beles az ajtón.
-       Egyébként Dorian voltam.
-       Én pedig Louis. Örültem – bólintunk szinte egyszerre, és becsukódik az anyósülés ajtaja, őt pedig látom visszaszaladni a klubba. Valahogy már sokkal jobb kedve van.
Újra a telefonomnak szentelem a figyelmem. Válaszolnom kell a rezgés gazdájának. Ha nincs túl késő már hozzá. Aztán feltétlenül megpróbálni tisztába rakni a gondolataimat.




16 megjegyzés:

  1. Sziasztook!

    Nagyon nagyon tetszett, most Louis szemszoge kicsit talan jobban is!
    Bar Harrynel a telefonos resz tetszett, kivancsi vagyok meddig megy el.
    Lou meglepett azzal h csak igy a kocsin megdugott valakit.
    Kivancsi vagyok h erre Harry/Marcel mit fog lepni :D
    Illetve az az SMS is nagyon erdekelne!
    Es koszonom h ilyen hosszu reszt hoztatok, csak azt tudom mondani h a tobbi is legalabb ilyen hosszu legyen, keeeeeeerlek! *-* <3 Imadom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy egyre jobban tetszik :) Sophie-val meg nem véletlen írok együtt ;) Harry ész nélküli szexet vártál inkább elsőre? Meglátjuk...
      Sophie még megállíthatatlanabb, mint én, azt hiszem nem kell aggódni a rövid részek miatt :D
      Puszi!

      Törlés
    2. Nem hiszem h Lou lefekudne Harryvel ilyen viselkedes mellett, elsore inkabb Marcellel vartam volna a szexet. Meglatjuk, nagyon kivancsi vagyok! ;)

      D.

      Törlés
    3. És mi van, ha Harry valaki mással? Azt már nehéz lenne benyelni, ha mindkettőt eladjuk másnak? :D

      Törlés
    4. Igen!!! Ugyhogy remelem h ilyen meg csak meg sem fordult a fejetekben! Lou is eppen eleg volt :( nem akadtam ki (annyira) de azert na! :D

      D.

      Törlés
    5. Hm hm meglátjuk... én szeretem kínozni az embereket... szadista állat vagyok XD

      Törlés
    6. Hahaha... :D Ezt tanúsíthatom. Kínzott már meg párszor. :D

      Törlés
  2. Kérlek máskor is "keseríts el" az ilyen vagy még hosszabb részekkel. ;) Nemijedünk meg olyan könnyen :) Köszönjük szépen, élmény volt. Várjuk a többit :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszii :)
      Nem a hosszúság miatt gondoltam, hogy fennakadnak a Larrysek, inkább az utolsó pár oldal tartalma miatt ;) de ezek szerint senki nem kezdett el vudu babát gyártani nekünk, amiért odaadtuk Lou-t másnak kölcsönbe.. :D

      Törlés
  3. Sziasztok lányok! ❤️
    Hú...a sikátoros szex meglepett 😲
    Nem gondoltam volna Louról, hogy csak így gerincre vág valakit.
    Egészségére! 😊😉
    Várom már, hogy Marcel mikor szólja el magát. Kezd egy kissé dühös lenni. Még az is lehet, hogy Harry féltékeny lesz a saját kitalált ikertesójára. Nem tudja eldönteni, hogy Lounak melyikük jön be jobban.
    Harry elolvasta a feladott könyvet?
    Hihetetlen! Még talán tetszett is neki.
    Hmm... Várom nagyon a bonyodalmakat. Izgi részek lesznek ezután. Imádom ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ pussz 😘 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Akkor te sem kiakadtál, csak meglepődtél. Helyes. Hadd legyen jó neki, igaz? :D
      Ez nagyon jó, Harry féltékeny Marcelre, ez nagyon skizo gondolat, imádom!! XD
      Igyekszünk bonyolítani :D
      Pusszantás!

      Törlés
  4. Válaszok
    1. Köszönjük a kézlenyomatot, hogy itt jártál :)

      Törlés
  5. Kivancsi vagyok nagyon a folytatásra.

    VálaszTörlés
  6. Ez de gázzzzzz XDDDDDD !!!!!!

    Na de Lou!!!
    Bocsi, de a kicsi a bors (és kék szemű XD), de erős jutott eszembe!

    Továbbra is hihetetlenül élvezem a stílusotok! ♥♥♥

    Lehet, mert a végén volt! (Vagy csak, mert perverz állat vagyok! XDD) De ez....ahogy Lou gerincre azaz hasra vágta a csávót!!!! ZSENIÁLIS
    Nem csak az a rész de annyira élvezhetően írtok! Teljesen elkalandozik az agyam a betűk olvasása közben, érzem az illatokat, szagokat, a levegő mozgását, a rezdüléseket....MINDENT!!! Már nem is kukkolok csak, egy vagyok a tömegből és légy vagyok a falon ha csak ketten vannak!

    Teljesen felcsigáztatok, oda meg vissza vagyok!

    SZERCSI és IMÁDAT VAN <3<3<3

    Gyöngyi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Jupppííí, bíztam benne, hogy nem fogtok nagyon utálni minket a nemlarryszex miatt, de hogy zseniálisnak tartsd... ilyet is csak te írhatsz! XD Komolyan, hiányoztak a kommentjeid!
      (Perverz állat --> üdv a klubban! :D)
      Ölelés + százezer pusszantás a bepótolt kommentekért! Szükségünk van rájuk! <3

      Törlés