Csajok! Készüljetek, brutálisan hosszú rész következik. Többnyire Sophie-nak köszönhetően. Nem volt szívünk áttenni a Lou rész második felét a következő fejezetbe, de szerintem nem bánjátok majd. Illetveeee... nagyon kíváncsi vagyok, megszállott Larrysek mennyire bánják :D
Jó olvasást! Puszik!
5. fejezet
Harry’s
POV
Nem tudom, mi előnye származhatna neki
ebből az egészből, hogy egy kvázi idegenre pazarolja az idejét. Ráadásul
ingyen. Milyen faramuci magyarázat ez, hogy ezzel én is korrepetálom a tanítói
készségeit?
Azt hittem, majd nehéz lesz elcsábítanom,
meg kell küzdenem a feladattal, főleg hogy hirtelen felindulásból egy szerencsétlen
iker alteregót választottam, ahelyett, hogy egy kedves, sikeres és
ellenállhatatlanul sármos, mintaférjnek való ficsúrt játszanék, akire biztosan
le akarna csapni. De ő mégis azonnal tíz körömmel kapott utánam. Valószínűleg
nem férjet keres. De ha csak dugni akar, mi értelme ennyi időt belém fektetni?
Folyamatosan azt figyelem, mire mehet ki
nála a játék. Talán csak meg akarja bosszulni, ahogy bántam vele a rövidke
találkozásainkkor azzal, hogy beférkőzik a tesóm kegyeibe. Azt gondolja, rajta
keresztül eljuthat hozzám. Igen, feltehetőleg semmivel sem jobb nálam. Én is
Marcelt használom fel, és Louis is őt próbálja. Óvatosnak kell lennem. Az
egyetlen előnyöm, hogy nincs fogalma arról, hogy míg ő próbálja behálózni
Marcelt, én is itt vagyok, Harry is figyel. És csak én tudom, hogy az eszköz,
amit mindketten választottunk egymás ellen, nem létezik, és pillanatok alatt
porrá égethetem a papírbábot.
Nem tudhatom, mennyire igaz – vagy mennyire
stratégiai lépés, hogy közelebb kerülhessen a hasonlóan elcseszett háttérrel
rendelkező Marcelhez –, de ahogy mesél arról, hogy főként a családja miatt
érezte úgy, hogy el kell innen mennie, még egy kicsit meg is sajnálom. Talán ha
akkor ezt elmondta volna nekem, nem pedig magába bolondít és hagy itt rögtön
azután szó nélkül, nem ülnék most itt ebben a jelmezben. Talán akkor örültem
volna, hogy visszajött és újra látom. Talán minden máshogy alakult volna. Túl
sok a ha és a talán. Nem szabad ellágyulnom! Azt kell véghez vinnem, amit
elterveztem.
Futva felpillantok rá. Engem figyel.
Minden mozdulatomat elmélyült tanulmányozással követi. Lapozáskor végighúzom a
hüvelykujjam a papír élén, felszisszenek, és a számhoz kapom a kezem. Ahogy a
szemüvegkeret felett kilesve felpillantok, amikor ártatlanul a számba veszem az
ujjbegyem, látom, hogy együttérzőn összeráncolja a szemöldökét, és aggódó
arccal beharapja az alsó ajkát.
Csessze meg! Itt most az volt a cél, hogy
neki álljon el a lélegzete attól, ahogy a nyelvem hegyével az ujjamat simogatom
fájdalmasan. Erre mit csinál? Lágyan a fogai közé veszi az ajkát, amivel egy
szempillantás alatt eléri, hogy felüsse a fejét bennem a gondolat: én akarom
harapni és tépni helyette, addig amíg vörösre duzzad, és talán még a vére is
kiserken!
Felbosszant. Lépnem kell. Nem tudom ezt az
ártatlan játékot sokáig játszani! Egyre többször villan az agyamba a kép, ahogy
megragadom és erőszakkal nekivágom valaminek, aminek utána az egész testemmel
nekipréselem, hogy levegőt is alig kapjon. Persze nem tehetem meg. Azonnal
lebuknék.
Előhúzok egy papírzsepit, rátekerem az
ujjamra, és összevont szemöldökökkel nézek át az asztal felett rá.
-
Na
jó, Louis, mondd el nekem, légy szíves, valójában miért vagyunk itt! – szólítom
fel a Marceltől várható maximális hangerővel, ami még mindig inkább kérés, mint
követelés. – És fejezd be kérlek ezeket a zavarbaejtő dolgokat, hogy beharapod
a szádat, meg úgy nézel rám, mint aki fel akar falni… nem vagyok a tesóm –
pillantok félre sértetten egy másodpercre.
Tátva marad a szája, elvörösödik, és egy
időre levegőt is elfelejt venni. Legalább a friss oxigéntől sikeresen
megfosztottam egy időre, ha nem is úgy, ahogy legszívesebben tenném. Csak nem
gyenge pontra tapintottam? Ó, dehogynem! Fel akar falni, ez már biztos! Csak
arról nincs fogalma, hogy a ragadozó szerep valójában itt most nem az övé, ő
csak préda lehet. Az is csak akkor, ha úgy akarom.
-
Ne…
ne haragudj – hebegi. – Semmi hátsó szándékom nincs. Esküszöm – mozdul felém,
ám amikor ahelyett, hogy hagynám, hogy megnyugtatásképp a kézfejemre fektesse
az övét, hátradőlök a székemben, és a mellkasom előtt mogorván összefonom a
karjaimat, azonnal visszahúzódik. – Pontosan tudom, hogy nem Harry vagy.
Marcel… én… én tényleg…
A szemei már szinte könyörgőek. Nehéz
megállnom, hogy győzelmi vigyorra kunkorodjon a szám sarka. Fogalma sincs, mit
mondjon, vagy mivel győzzön meg. De mindenáron meg akar, látom rajta. Talán
érzi, hogy a féligazságok vagy a félrevezetés nálam nem működött eddig sem,
azért ilyen tanácstalan.
Szóval semmi hátsó szándék? Akkor vajon
miért ragaszkodik ennyire egy idegen tanítványhoz, aki még csak nem is fizet
neki? Egyre inkább nincs fogalmam arról, vajon Harryhez akar közelebb férkőzni
Marcelen keresztül, vagy kizárólag Marcel érdekli. Jobb szeretném, ha az
eredeti terveim szerint egy nemlétező személybe esne bele szép lassan, mert
onnan tudnám magasabbról pofára ejteni. Ha a valódi énem társaságát keresné
helyette – amit mellesleg nem is igazán tudnék hova tenni –, maximum a
bunkóságommal törhetnék borsot az orra alá.
-
Próbálok
hinni neked – bólintok nem túl meggyőzően. – De tudva, hogy ismerted Harryt,
egy kicsit nehéz – teszem hozzá halkan, és olyan ártatlan pillantásokat küldök
felé, hogy jól tudom, felröhögnék magamon, ha most kívülről nézném a jelenetet.
-
Csak
futólag ismertem – húzza el a száját. – És hidd el, amikor én találkoztam vele,
még egy angyal volt.
Szóval
csak az angyalokkal szeret szórakozni. Valószínűleg Marcelt is annak látja,
azért kapott utána ilyen nagy hévvel. Talán mégsem a régi ismerettségünk a
kulcs, mindennek a miértje, hanem az “ikertestvéremből” sugárzó ártatlanság.
Legyek még ennél is ártatlanabb? Lehetnék tapasztalatlan férfiakkal való
kapcsolat terén. Vagy szűz is akár. Az biztosan tetszene neki.
-
Gyerek
volt, még nem bontakozott ki a valódi énje – rándítom meg a vállam.
-
Az,
gyerek. És egy kicsit még én is az voltam – süti le a szemeit, és szomorúság
lepi el a vonásait.
Szívesen a fejéhez vágnám, hogy nem, te
már nagykorú voltál, és nyomokban sem kezdő, amikor kihasználtál egy
tapasztalatlan gyereket, de persze nem tehetem.
-
De akkor
sem hiszem, hogy ez, amit játszik most, az igazi énje lenne – folytatja gondterhelten.
Hát mégiscsak rólam szeretne beszélni. Nem
felelek, csak megrántom a vállam.
-
Tegnap
összefutottam vele megint. Gondolom, nem mondta el – néz fel rám újra.
-
Miért
mondta volna? Nem tudja, hogy ismerlek – felelem hárítva a témát.
Semmi kedvem magamról beszélgetni
kívülállóként, úgy hogy még ráadásul utálnom is kellene magamat. Túl nagy a
lebukás esélye. Az ember ösztönösen védi magát.
Láthatólag megrökönyödik a válaszomon.
-
Az
előbb még azt mondtad, hogy említetted a családnak, hogy velem találkozol –
értetlenkedik.
-
Nevet
nem mondtam – vonom össze a szemöldököm.
Azért ne csináljunk már ebből a
szerencsétlen Marcelből akkora lúzert, akinek huszonegy évesen meg kell adnia
otthon a nevét, címét és telefonszámát annak, akivel elmegy valahova!
-
Értem
– bólint, aztán felsóhajt. – Marcel, visszatérhetünk Oroszországhoz? Tudsz
bízni abban, hogy tényleg segíteni szeretnék neked? – hajol előre újra, de most
nem próbálja felém nyújtani a kezét.
-
Oké
– felelem halkan, néhány másodpercnyi hezitálás után.
Azt remélem, hogy ezzel, hogy kvázi
visszautasítottam, kicsit felpörgetem az eseményeket. Általános érvényű
pszichológiai igazság, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb annál, amit
tálcán kínálnak fel. Hát én most földhöz vágtam azt a tálcát. Eddig sem volt
közömbös, de mostantól csak még jobban fog akarni. És még nagyobb
lelkiismeretfurdalása lesz miatta.
A következő fél órában esik még néhány szó
az orosz irodalomról, de többnyire a nyelv és a történelem felé terelődik a
téma. Komolyan gondolta, hogy egyelőre hagyjuk a tanárosdit, és csak
beszélgessünk kötetlenül. Kicsit sem bánom. Annyira azért nem szeretnék
elmerülni egy-egy irodalmi mű elemzésében. Nem mondom, hogy sosem izgatott a
téma, de azért túlzásba sem vittem soha. Hamar azon kapom magam, hogy érdekel,
amiket mond. Louis-t pedig azon, hogy egyre felszabadultabb a közelemben, és
percről-percre közvetlenebb. Feszültség nélkül gesztikulál, és megállás nélkül
mosolyog. Hozzám érni ugyan még nem mer, de a hangja kezd éppen olyan harsány
és magabiztos lenni, mint amilyen akkor volt, amikor még csodálattal bámultam a
távolból. Úgy érzem, mintha már kezdene úgy beszélni velem, mint egy baráttal.
Vagy akár valakivel, aki több is, mint barát. Tetszik neki a ráirányuló teljes
figyelmem, érzem. Alig várom, hogy óvatlanul lépjen valami olyasmit, amire még
jól meg is taposhatom azt a bizonyos földre hajított tálcát. Annyi biztos, hogy
ma még csak kóstolót sem kap abból a tiltott gyümölcsből. Ha csak hozzám ér,
harapok!
De nem próbálkozik, úgyhogy belefáradok
mára. A délután leghosszabbra nyúlt, és legfelszabadultabb nevetése kellős
közepén állok fel, és készülök távozni. Szándékosan akkor tervezem itt hagyni,
amikor a legjobban érzi magát. Ennél nagyobb pofont mára nem tudok azon a
csinos kis arcán hagyni.
-
Mennem
kell – akasztom a táskám a vállamra.
-
Várj,
elviszlek! – pattan fel azonnal, és már be is tolta a székét a helyére.
-
Köszönöm,
nem kell – vágom rá rögtön.
-
Ne
szégyellősködj. Szívesen teszem – mosolyog rám, és látom, hogy mozdulna a keze
az alkarom felé, de visszafogja magát. Továbbra is fél megérinteni. De ezzel
együtt egyre jobban szeretne.
-
Nem
haza megyek. Csak néhány sarokra innen az oktatómhoz. Útközben meg bekapok
valamit – zárom rövidre a kis vitánkat kellő határozottsággal.
Kizárt, hogy hagyjam, hogy egyrészt ilyen
egyszerűen megtudja, hol lakom, másrészt pedig ebben a szerelésben szálljak ki
a kocsijából a házunk előtt. Harmadrészt, és nagyon nem utolsó sorban pedig, a
tököm se fog ide visszajönni a Priusért.
-
Oktatód?
– vonja össze a szemöldökét.
-
Igen,
lassan meglesz végre a jogsim. Eggyel kevesebb dolog, ami miatt Harry piszkálni
tud – húzom el a szám sarkát.
-
Ó –
kerekednek el a szemei, de végül mégsem a nevem említésére reagál, inkább a
jogsira. – Az jó. Az mindig jól jön, ha az ember tud vezetni – bólogat hevesen.
-
Igen,
tudom – mosolyodok el kedvesen, és felé nyújtom a kezem. Azonnal megszorítja,
sőt láthatólag elengedni sem szeretné.
-
Meg
sem beszéltük a következő találkozót – húzza fel a szemöldökét, ahogy elereszti
végre az ujjaimat. – Ugye nem menekülsz tőlem?
-
Dehogy!
– rázom meg a fejem. - Tényleg mennem kell. Nem tudom, pontosan mikor lesz a
vizsgám jövő héten, úgyhogy nem tudunk most konkrét időpontot megbeszélni –
lombozom le egy pillanatra. – Megadod a számod?
-
Persze!
– csillan fel a szeme, és gyorsan lediktálja a telefonszámát.
A sajátomat csak azért sem adom meg
cserébe. Kíváncsi vagyok, van-e mersze elkérni, vagy hosszabb távon is hatásos
volt a korábbi visszautasításom.
-
Hívni
foglak! – mosolyodok el még egyszer utoljára, ő bólint, én pedig az ajtó felé
indulok.
Lehajtott fejjel lépek ki a napfénybe, és
nem tudom letörölni a vigyort a képemről, amiért nincs bátorsága utánam szólni.
Vajon hány napba telne, míg elkezdene
nyomozni utánam, ha nem hívom fel? Egy nap még biztosan nem stresszelné. Kettő?
Három? Szerintem egy hét után kiderítené a címem, és a lábtörlőnkön ülne, míg
haza nem érek. Na ezt nem szabad kivárnom!
Három napot hagyom főni a levében, az bőven
elég lesz. Addig megpróbálom egy kicsit elterelni a figyelmemet, és esténként a
haverom legnagyobb örömére csatlakozom újra Zayn-hez. Napközben pedig
heverészek, és jó diáklányként igyekszem végére érni a könyvnek, amit a szexi
tanárbácsi adott. Szerdán kora délután hívom csak fel, de akkor is szándékosan
úgy, hogy tanóra alatt vélhetőleg ne tudja felvenni a telefont. Egyrészt ez egy
teszt. Vajon azonnal visszahív a szünetben, vagy csak majd a nap végeztével?
Esetleg ő is kérdőjelek közt hagy engem napokig? Másrészt szeretném egy kicsit
Harryként megtiporni újra, és ha ő hív vissza, úgy ezt könnyedén meg is
tehetem.
A nem fogadott hívás mellé dobok egy
semmitmondó SMS-t: “Szia! Rájöttem, hogy nem adtam meg a számom. Marcel”
Mosolyognom kell, amikor fél órán belül
megrezzen a telefon. Ezek szerint én voltam az első dolga. Fontosabb, mint egy
kávé vagy egy szendvics a túl rövid szünetben. Hagyom, hadd csörögjön vagy
ötöt, mire felveszem.
-
Halló…
– szólok bele anélkül, hogy közölném ki vagyok.
-
Marcel?
Szia! Épp jókor hívtál, mostanra már körvonalazódik nekem is a szabadidőm…
-
Csak
nem a kis kékszemű, jóseggű Louis? – kérdem tettetett hitetlenkedéssel. –
Tudtam én, hogy ezt a hívást fogadnom kell, amikor a kijelzőn megláttam a
nevet!
-
Harry…?
– csuklik el a hangja, de hamar magához tér, és számonkérő lesz. – Hol van
Marcel?
-
Vécén.
Én biztos nem hagytam volna itt a telefont az asztalon. Főleg ha ilyen kis
titkaim vannak…
-
Miről
beszélsz?! – támad nekem.
Kezd olyan hangnemben beszélni velem,
amilyenben én ővele. Azt hiszem jó úton van afelé, hogy megutáljon annyira,
hogy majd kellő sokként érje, ha a megfelelő időben rávezetem, kicsoda is a kis
kedvenckéje valójában.
-
Nem
hittem volna, hogy ennyire felbosszantottalak, hogy megpróbálod megfektetni az
öcsém… – provokálom tovább.
-
Fejezd
be, Harry! Bármennyire is nehéz elfogadnod, nem körülötted forog a világ – vág a
szavamba. – Ha nem lenne a rokonod, akkor is pontosan ugyanannyira szívesen
találkoznék vele. Sőt, talán még szívesebben. Az, hogy velem így beszélsz, nem hat
meg. De undorító, ahogy terrorizálod a saját testvéredet! Szólj neki, hogy
kerestem. Vagy ne szólj, nem érdekel. Majd hívom.
Mikor befejezte a mondandóját, azonnal
bontja is a vonalat. Nem kíváncsi a válaszomra. Még csak a véleményemre sem,
meg sem próbálta cáfolni az állításom. Nem kíváncsi rám. Csak a lúzer verzió érdekli belőlem. Az viszont egyre inkább.
Furcsa érzés. Még akkor is, ha pontosan ez volt a terv lényege.
Louis’s
POV
Nem tudom, hogyan tudja pár perces
emelkedett csevejeinkkel elérni, hogy a rohadt vérnyomásom az egekben legyen,
de mesterien csinálja. Az arrogáns hangja azonnal képes lenne kihozni belőlem
az állatot, de eddig még mindig visszafogtam magam. Senkije sem vagyok, nem
mondhatom meg neki, hogy milyen legyen és milyen ne. De minden pillanattal
vékonyodik a jég, ami visszatart attól, hogy ne csak faképnél hagyjam a
vérlázító beszélgetéseink során, hanem komolyabban szót emeljek. Türelmes
embernek tartom magam, és ha valakinek sikerül kiakasztania, az illető minden
bizonnyal igencsak nagy tehetségnek örvend. Harry talán elviheti majd az első
díjat ezen a versenyen.
Meghallom a csengőt, és csak erélyesen
felkapom az asztalomra készített könyveket, aztán berohanok a terembe. A diákok
észre sem vesznek. Ma ez nem az első, de eddig nem érdekelt, hogy kvázi engem
is egynek gondolnak maguk közül.
Bár az ajtót már becsuktam magam mögött,
még mindig üvöltöznek, kajával dobálóznak, és senkinek fel sem tűnt, hogy a
terembe léptem.
Nagy lendülettel csapom az asztalra a
kezemben lévő ártatlan könyveket, amik semmiről sem tehetnek, de ma a fenyítés
eszközévé válhatnak, ha nem nyugtatom le magam hamar. A táblához lépek, felírom
a nevem hatalmas betűkkel, a végére pedig biggyesztek egy mosolygós fejet, hogy
azért azt is lássák, hogy nem vagyok egy szörnyeteg.
-
Szép
napot, fiatalság! – kiáltok fel, ezzel pedig már elérem, hogy mindenki
elhallgat, és csak rám figyel. Helyes. – A nevem Louis. De hallgatok a tanár
úrra is.
Egy kis nevetgélés és néhány üdvözlés a
reakció. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen fiatalon, nem sokkal
fiatalabbakat taníthatok. Könnyen tudok a fejükkel gondolkodni. Ha van némi
humor keverve a tanításba, akkor könnyebben veszik a szigort is. – Mától én
teszem izgalmasabbá az unalmas mindennapjaitokat. Idővel a neveket is tudni
fogom, nincs menekvés, ne is reménykedjetek. Téged hogy hívnak?
Az első sor legszélső asztalánál egy vörös
hajú, szeplős lány ül. Mikor rámutatok, elkerekednek a szemei, és az arca is a
haja árnyalatait veszi fel. Ennyire nem lehetek ijesztő.
-
Emily
– motyogja, amitől néhányan kuncogni kezdenek. Gondolom a zavarát tartják
nevetségesnek. Innen látva elég idegesítő. Közben pedig, mikor még én ültem
ott, a haverokkal az osztály császárai voltunk. Uraltuk az órákat, és nem épp a
jó értelemben. De akkor ezt rohadtul élveztem, és mit tagadjam, most is
mosolyogva gondolok vissza rá.
-
Szép
név – lépek az asztalához, fellapozom a könyvet, ami előtte fekszik, és
közelebb tolom hozzá. – Innen fogjuk kezdeni. El tudod mondani, az előző
tanárral meddig jutottatok? Befejeztétek a tavalyi anyagot?
-
Igen
– remeg meg a hangja. Jaj, gyerekek, ne már! Azért ez túlzás. – A függetlenségi
nyilatkozattal kezdtünk volna.
-
Hát
a tanárnő függetlensége jó időre elszállt – sétálok vissza az asztalomhoz
mosolyogva, és ezzel másokat is sikerül egy kicsit fellazítanom. Emily is
fellélegzik. Oké, elindultunk egy jobb irányba. – Fontos fejezet az amerikai
irodalomban, én mégsem ezzel fogom folytatni. Ma tartunk egy kicsit rendhagyóbb
órát. Áthajózunk a huszadik századba, és megismerkedünk Mark Twain-nel. Őt
tartom az amerikai irodalom Louis Tomlinsonjának. Fontosnak érzem, hogy
beszéljünk róla egy kicsit.
Ezen megint nagyot nevet a társaság, én
pedig tartok egy kis hatásszünetet, és lazán a tanári asztalra ülök, hogy csak
a fél lábam ér a földre.
-
Olvasni
fogunk tőle kötelező olvasmányt, szóval később is elő fog kerülni.
A kötelező olvasmányról eszembe jut
Marcel. Elvitte a könyvet, amit adtam neki. Remélem komolyan veszi, és tényleg
elolvassa a következő találkozónkra. Egyrészt lesz miről beszélnünk, mert most
még nem pontosan látom a találkozásaink alagútjának végén a fényt, másrészt
viszont az egyik kedvenc amerikai drámám. Kíváncsi vagyok a véleményére. Azt
már tudom, hogy az orosz irodalmi ízlésünk nagyjából megegyezik, de vajon más
vonalra is kiterjed ez a közös érdeklődés?
A diákok elkezdenek neszelni, ez pedig
felráz, hogy elkalandoztam egy pillanatra.
-
Ki
tud mondani nekem valamit Twain-től?
-
Huckleberry Finn kalandjai – érkezik kórusban többektől is.
-
Gyerekek
– nevetek fel, és a fejemet ingatom. – Játsszunk szabályosan. A kötelezőt nem
ér. Valami olyat, ami nincs odaírva.
Néhány másodpercig néma csönd telepszik a
teremre, és én már épp belekezdenék a mesémbe, mikor az előbbi pirulós lányka
jelentkezik. Bólintok, hogy mondhatja, ő pedig megint zavarba jön. Nem irigylem
szegényt. Nem akarom, hogy gépre kelljen kötni, mikor tudatom velük, hogy
félévkor egy kis vizsgára is számíthatnak, elvégre ez a végzős évük. Úgy akarom
elengedni őket, hogy tudom, mindent tudnak, amit illik. Egy kicsivel még többet
is.
-
A titokzatos idegen.
-
Nagyon
jó! – dicsérem meg, ő pedig mosolyogva nyugtázza. – Szeretem azt a könyvét. A
misztikus szálak találkoznak a realitással. Két fiatal fiú, akik közül az egyik
az álmodozó és naiv, másikuk pedig a realitást és intelligenciát képviseli. Egy
különösen zárt világból érkezik, és még neve sincs. Saját magát nevezi el,
mégpedig úgy, hogy Nr.44. Emily nagyon jó könyvet említett meg. Ajánlom
mindenkinek. És közelebb is hozott minket ahhoz, hogy megnézzük mi a különleges
Twainben. Mitől ő az irodalom Louis-ja. Jegyzeteljetek.
Úgy tűnik sikerült megnyernem őket.
Nincsenek kötekedők, mindenki egyből nyitja a füzetét, és előveszi a tollát.
Eddig jó, de nem élek álomvilágban, tudom, hogy lesznek még csatáim velük.
-
Ő
egy úttörő volt az amerikai irodalomban. Az elődjei mind annyira kicifrázták az
írásaikat, hogy néhol már-már a giccses jelzőt használnám rá, de Twain elhagyta
ezt a stílust, és elkezdett az emberek nyelvén beszélni. Minden amerikai magára
ismerhetett a szereplőiben, sőt ami talán a legfontosabb egy regénynél, bele
tudták képzelni magukat a történetekbe. Twain szupersztár lett, mert egy másik
szemléletből végezte a munkáját. Persze még csak pár perce találkoztunk, de
talán ráismertek a párhuzamokra?
Rájuk kacsintok, és többen felnevetnek. A
hátsó sorokban felismerem az ellenállást. Szemöldök húzogatás és flegma arcok.
Már látom, kikre kell figyeljek igazán. Elindulok az asztalok közt, és
hátrasétálok közéjük.
-
Én
is itt tanultam. Mi több, még az igazgató is ugyanaz, aki akkor volt. Jó ég,
hányszor ültem nála! Pontosan tudom, mi zajlik le a fejetekben, és minden
pillanatra emlékszem abból, mikor a haverokkal ezekben a sorokban terveztük,
hogyan fogjuk nevetségessé tenni az órát. Minden trükköt ismerek, srácok. Nehéz
dolgotok lesz velem.
Az egyik szakadt farmerdzsekis srác könyve
alól kilóg egy kis fecni. Kihúzom a szinte olvashatatlan, gyorsan körmölt
levélkét, amit minden bizonnyal a szomszédos asztalnál ülő bőrdzsekis
partnernek írt. Annyit kiolvastam belőle hirtelen, hogy valami későbbi időpont
szerepel rajta, de nem olvasom el. Galacsint gyúrok belőle, és messziről is
nagyívben a kukába hajítom. Labdajátékokban és célzásban mindig jó voltam. Nem
volt bennem kétség a jelenet hatásosságát illetően.
Azt látom, hogy a srácoknak ezzel nem
loptam magam a szívükbe, hátradőlnek és mindketten karba tett kézzel,
szemöldöküket felhúzva méregetnek, mint egy darab szemetet. Jó! Pont ezt
akartam. Lesz ez még így se, és kicsit sem hat meg. Ezt azért jó, ha látják.
Az óra további részében sokat mesélek a
témánkban szereplő íróról, és néhány regényét is alapul vesszük, hogy
szemléltessem is, amiről beszélek. A csengő elhangoztával is még csillogó
szemekkel találkozom, nem pedig nyáladzókkal, akiket csak az éles zaj riasztott
fel az alvásból. Megköszönöm a figyelmüket, ők pedig kedvesen elköszönnek, és
kimennek a teremből.
Nagyszünet van, megpróbálom újra elérni
Marcelt. Írok neki egy sms-t, hogy hívjon fel, ha alkalmas neki az időpont, a
telefonom pedig nem sokkal később meg is csörren.
-
Szia
– köszönök egyből, és bár valamiért mindig érdekes hatással vannak rám a
Harryvel történő villámcsevejeink, most mégis remélem, hogy ezúttal tényleg
Marcellel beszélek.
-
Szia,
Louis – válaszol, és a hangsúlyával egyértelművé teszi, hogy ő az. – Nem akartalak
zavarni, és ne haragudj Harry miatt. Mondta, hogy kerestél.
-
Ugyan
már, örülök, hogy tudunk beszélni – lelkesedek, kicsit talán túlzottan is. –
Tudod már, hogy mikor lesz a vizsgád?
-
Igen,
ma – válaszol, egy lélegzetvételnyi szünet után. – Ha holnap találkozunk, az
neked rendben van?
-
Tényleg?
Sok sikert! Fél kettőig órám van, de utána jó lehet – felelem, és közben
felvésem a naptáramba. Nem mintha elfelejteném. – Négykor a könyvtárban? Vagy
idejössz a gimibe? Beülhetünk valamelyik terembe.
-
Nem,
a könyvtár tökéletes lesz – vágja rá egyből. – Köszönöm. Akkor holnap.
-
Oké
– vigyorgok a telefonba, bár úgysem látja. – Találkozunk.
-
Találkozunk
– ismétli, és bontja is a vonalat. Ki kell találnom valami tanmenetet
magunknak. Valami nem túl szigorú, de mégis hatásos menetrendet. Jók a
beszélgetős órák, de előbb-utóbb komolyra kell fognunk a találkozásokat, ha
tényleg az egyetemre való bejutás a cél.
Kisétálok a tanáriba, és ma először
összefutok Niallel is. Reggel már kerestem, de mondták, hogy ő nem szokott
korán járni.
-
Helló
haver, te aztán tudsz élni – paskolom meg a hátát, és leülök az asztalomhoz.
-
Tudod
ki fog hajnalban járni – nevet rám, és bár már délután van, még most is ásít
egy nagyot. – Szerinted miért lettem tanár?
-
Azért
mert ez egy gyönyörű hivatás, és örömmel tölt el, hogy átadhatod az irodalom
aktívabb részén megszerzett tudásod az ifjú tehetségeknek? – rántom fel a
szemöldököm.
-
Hát
hogyne… – nevet tovább, és a telefonját nyomkodja közben. – Azért mert így elég
délutánra járnom. Csak heti egy alkalommal van reggel az órám. Mondtam pár
havernak, hogy visszatértél közénk. Örvendeztek. Holnap lesz egy kis
billiárdos, sörözős összejövetel. A régi banda egy része legalább összeverődhet.
Lesznek csajok is – kacsint rám. Nem kérdezi, hogy megyek-e. Kijelenti, hogy mi
a program. Szuper, pont csajokra van most szükségem, akiket majd nem győzök nem
túl gyanúsan levakarni. Talán tényleg ideje lenne beavatnom Niallt a
valóságomba. Elég felnőttek vagyunk már hozzá. Remélem.
-
Oké,
majd benézek.
-
Nyilván
úgy érted, hogy jössz és bulizol – szólal meg, de rám sem néz közben. Ahogy
meghallja a csengőt, feláll, magához veszi a táskáját, és elindul. – Később még
találkozunk, most mennem kell a rajongóimhoz.
Nevetve intek utána, és én is felkészülök
a következő órai tankönyvekkel. Most egy elsős osztály vár. Alig várom, hogy
betörjem őket.
Niall pontosan olyan maradt, amiért mindig
is szerettem a társaságában lenni. Jó ezzel szembesülni, és tulajdonképpen van
is kedvem elmenni kikapcsolódni egy kicsit. Régen engedtem már el magam igazán.
És ha nem is lányt viszek haza, azért talán mégis akadhat valaki, aki leköti a
figyelmem. Legalább néhány órára.
Miután ma este már egy kicsit több hangsúlyt
fektettem a megjelenésemre is, mint legutóbb, bejelentem anyáméknak, hogy
lelépek, és fogalmam sincs mikor érek haza, de ne is várjanak meg. Bevágódok a
kocsiba, és a mai balhé színhelyére indulok.
Nem házibuli, valami söröző szerűség, bár
beparkolva elé inkább egy romkocsmának tűnik. Hangulatos. Mire ideérek, már
sokan vannak bent, de lehetetlen nem kiszúrni a bandát a fülledt alkoholgőzös
teremben. Szerintem már akkor is kimutatható lesz az alkohol a véredben, ha
csak levegőt veszel itt bent, de nem problémázom ezen. Inni és bulizni jöttem.
Az asztalunkhoz érve az állam is leesik,
annyi régi barát verődött össze, akik már kurjongatnak, ahogy közeledem.
-
Tomlinson!
Végre észhez tértél.
-
Ja,
ideje volt már hazajönnöd – emelkedik fel egymás után mindenki, hogy kezet
foghassunk.
-
Nyugi
van, rájöttem, hogy nem bírom én ezt nélkületek – nyugtatom le a csapatot, akik
már biztosan nem szomjasak, mert már ettől is hisztérikusan nevetnek. – Na mit
iszunk?
-
Attól
függ – öklözik a vállamba Jamie barátom. – Te fizeted?
-
Egy
kört biztosan, de nem foglak úgy elkényeztetni titeket, mint régen. Na, ki mit
iszik? Ezt a kört tényleg én állom!
Természetesen nem szerénykednek, egy
kisebb vagyont hagyok a pultnál, de egyszer élünk. Olyan furcsa, hogy valamiért
kicsit sem furcsa az egész szitu. A másik városban több időbe telt
beilleszkednem, de itt és most olyan, mintha soha sem mentem volna el. Mindenki
ugyanolyan idióta maradt, és végigröhögjük az egész estét. Folyamatosak a
csocsó- és biliárdpartik, kiegészülve a véget nem érő sztorizásokkal. Annyi
információt kapok az elmúlt időszakról, hogy a felére holnap már emlékezni sem
fogok. Ráadásul lecsúszott jó pár pohárral. Bár a seattle-i bulikhoz képest ez
még mindig csak gyerekzsúr, most mégis nagyon jól esik.
Kezdek erősen bizseregni, és valahogy a
lyukba sem akar már olyan könnyedén gurulni a golyó, ennek ellenére újabb és
újabb szesz adagokat szállítanak az asztalunkhoz. Ész nélkül hajtom fel őket.
Nem gondoltam, hogy ennyire hiányzik egy kis lazulás, mikor nem törődöm
semmivel. Nincs iskola, nincsenek vizsgák, se problémás család, vagy első nap
az új melóhelyen. Csak a szórakozás.
Ahogy ezt a partit is megnyerem, hátba
veregetnek, és lehajtok egy gazdátlan vodkát. Mikor lecsapom az asztalra az
üres poharat, amit nagy éljenzésekkel jutalmaznak, megpillantok valakit a
pultnál. Két srác és egy csaj beszélgetnek, de nem is ez az érdekes. Az egyik
fiú szemüveget visel, a haja pedig laza kontyba van fogva. Marcel arca ugrik
be, és az a csábító szájrágás. Rossz szokás, engem valamiért mégis annyira
beindít! Szinte látom Harryt, ahogy alattam fekszik, ártatlan szemekkel néz fel
rám, és a száját rágcsálva vár, hogy az enyém lehessen. Az egész együtt töltött
időnk lepereg a szemem előtt, és sajnálom, hogy nem tudom, milyen lehetett
volna egy esetleges második, vagy sokadik alkalom.
Akaratlanul is elgondolkodom, hogy Marcel
vajon milyen lehet azok alatt az elegáns ingek alatt. Rohadtul tudom, hogy
mocsok vagyok, és ezt nem kéne, de nem tudom leállítani az agyam, képtelen vagyok
kontrollálni a fantáziám. A tökéletes ikrek. Egyik szebb, mint a másik és
mindkettőben más a szép. Harrynek mostanában szívesen behúznék egyet, de ettől
még ugyanúgy vonz. Van szemem, és az sosem csal meg.
-
Jó
csaj – zuhan mellém az egyik székre Niall. Beleiszik a sörébe, de a szemei már
olyan laposak, hogy csodálkoznék, ha ellátna a pultig. – Próba?
-
Talán
később – felelem, és elterelem a figyelmem az idegen társaságról. Visszamegyek
játszani, az újabb adagok pedig számolatlanul tűnnek el az asztalról. Már
látom, hogy nem lesz ennek jó vége. A gyomrom háborog, és oxigén sem túl sok
jut már a tüdőmbe. Ki kéne mennem egy szál cigire, addig is a friss levegőn
lennék.
Átszlalomozok az egyre nagyobb tömegen,
aztán fellélegzek, mikor végre kijutok az ajtón. Máris sokkal jobban vagyok, és
ez csak fokozódik, amint rágyújtok egy szálra. Hátamat a falnak vetve
lekuporodok a lépcső mellé. Szívok egy mélyebbet a cigimből, és lehunyt szemmel
várok néhány másodpercet, míg kifújom. Fogalmam sincs mennyi az idő, de azon
kapom magam, hogy agyalok. Vajon mit csinálhat most Marcel? Már készül a
holnapi órára? Talán Harry is ott van a közelében. Képtelen vagyok elképzelni
őket otthon. Előveszem a telefonom és talán az alkohol, vagy kitudja, hogy mi
miatt, de begépelek egy üzenetet Marcelnek. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy
jó ötlet most írnom neki, de a kezemet valahogy nem pont az agyam vezérli.
“Remélem elkészültél a házi feladatoddal”
Várok, kezemben a telefonnal, még a
képernyőjét sem kapcsolom ki, de egyelőre nem érkezik válasz. Akkor rezzen meg
az ölemben, mikor egy második szálra gyújtok.
“Természetesen. Épp a zuhany alá
készültem, mielőtt lefekszem.”
Akaratomon kívül is egy jó nagy slukkot
szívok be ettől az üzenettől. Mióta az eszemet tudom, vizuális vagyok.
Tökéletesen megelevenedik a képzeletemben a kép, ahogy Marcel épp lerántja a
derekára csavart törülközőt, és belép a gőzölgő vízfolyam alá. Kibontja a
haját, hogy aztán nedvesen tapadjon a nyakára és a hátára. Összeszorítom a
szemem, és adok magamnak néhány képzeletbeli pofánvágást, mert egyetlen
tényszerű üzenetétől izgalomba jövök.
Gépelni kezdem a választ, de a felénél
megrázom a fejem és inkább kitörlöm. Valószínűleg túlzás lenne, ha
megkérdezném, hogy akkor most teljesen meztelenül ír-e nekem éppen. Igen, az
határozottan túlzás lenne, bármennyire is sóvárgom a válaszért. Valamit mégis
írnom kellene.
“Szóval meztelenül állsz a fürdőben… Akkor
biztosan nem te ülsz itt a bárpultnál”
Ez még belefér? Ez nem olyan mintha minden
idegszálammal arra koncentrálnék, hogy visszafogjam magam, de mégsem sikerül?
“Louis… Éjszaka van. Mennyit ittál?”
“Épp eleget ahhoz, hogy olyasmit
csináljak, amit nem kellene, de keveset ahhoz, hogy holnap a piára foghassam az
egészet”
“Nem hiszem, hogy tudni szeretnék róla
részletesen… :)”
Annyira lehangoló, amikor egy heteroval
próbálna az ember legalább csak egy kicsit flörtölni. Ezért igyekeztem mindig
olyan embert behálózni, akiről pontosan tudtam, hogy nem vetődhetek vele
árnyékra. A leghalványabb ötletem sincs, hogy jutottunk Marcellel oda, hogy
most itt guggolok, és róla fantáziálok, amint a zuhany alatt áll. És még
élvezem is.
“Nem is akarlak zavarni vele. Talán
mindkettőnknek jobb, ha befogom”
“Ha holnap még mindig beszélni szeretnél
róla józanul, ígérem, meghallgatlak”
Vigyorgok magamban, mint egy idióta, és a
sokadik szálat nyomom el a falon magam mögött, mikor nagy robajjal kirohan
valaki a kocsmából. Csak hátulról látom, de a hajáról felismerem. A srác a
pulttól. Valaki biztosan szórakozik velem… Bár nem mondhatnám, hogy nincs
humorérzékem az ilyesfajta játékokhoz.
Kezében a telefonjával káromkodik, és úgy
fest, valakire nagyon mérges. Csak hallgatom egy ideig a választékos szitkokat,
és mikor dühösen leteszi, már nem bírom kuncogás nélkül, amit persze meg is
hall. Hátra fordul, és erélyesen förmed rám:
-
Mi
olyan kurva vicces?
-
Zaklatottnak
tűnsz – jegyzem meg nemes egyszerűséggel. Ő felhorkan, és már teljes testtel az
irányomban záporozza felém a szavakat.
-
Na
ne mondd! Ezt mi a jó istenből sikerült leszűrnöd?
A hangja természetesen cinikus, de
megtetszik. Azt ugyan egyből leszűrtem, hogy a szemüvegén és haján kívül
semmiben sem hasonlít Marcelre, valamiért mégis még mindig őt látom magam előtt
helyette. Vagy csak őt akarom az előzőek után? A picsába, ez nem biztos, hogy
egy jó irány. Bár egyelőre azt sem tudom, hogy ki az, aki valójában tetszik.
Talán ebben a srácban Marcelt látom, Marcelben pedig Harryt. Akkor minden a
nagyszájú macsóhoz vezethető vissza, de az is lehet, hogy ez nem így van.
Valahogy most nem is érzem az agyam kellően fürgének ilyen okfejtésekhez, ezért
csak igyekszem az újdonsült idegenre fókuszálni.
-
Egy
szálat? – csúsztatom a farzsebembe a telefonom, aztán egy újabbat gyújtok meg,
mielőtt felé nyújtom a dobozt. Ő közelebb sétál, így már jobban látom az arcát,
és egyáltalán nem hasonlít az ikrekre. A választ megkaptam; csak Marcelt akarom
látni benne. Talán ennek fel kéne zaklatnia egy kicsit. Összeszűkített
szemekkel néz rám, de nem szólal meg. Nem tudom megtippelni sem, hogy mire
gondolhat. Mintha méregetne, de sejtelmem sincs, mit forgat a fejében.
Akkor lep meg, mikor elém guggol, kiveszi
a cigim a számból, és abba szív bele.
-
Kösz
– motyogja a dohánnyal az ajkai közt, és visszasétál az útpadka irányába.
-
Vársz
valakit? – kérdem, és gyújtok magamnak egy újat.
-
Nem
igazán van közöd hozzá.
Felnevetek a válaszán, és a fejemet
ingatom. Talán mégis inkább Harryre emlékeztet. Érdekes. Mintha ezek az ikrek
kísértenének engem.
-
Nincs.
De szerintem hiába várod. Ez persze csak egy tipp, abból ahogy vélhetően
egymással beszéltetek. Bár én csak a te részed hallottam, nekem elég lenne
ahhoz, hogy hagyjalak az utcán éjszakázni.
-
Mi
van? Te is az a típus vagy, aki bölcsre issza magát, aztán kéretlen tanácsokat
osztogat?
-
Nem,
én alapjáraton is bölcs vagyok – kacsintok rá, neki meg egy félmosoly jelenik
meg az arcán.
-
Sokat
tudnál a szar kapcsolatokról? Én inkább úgy látom, te az a mindenki gatyájába
férkőző típus vagy, nem pedig a hűséges és féltékeny társ.
Meg is lephetne, hogy egyből levágta, hogy
meleg vagyok, de ezzel magát is elárulja, és így inkább csak arra gondolok,
hogy jó radarokkal rendelkezik. Vagy csak tippelt.
-
Ilyennek
gondolsz?
-
Biztos
vagyok benne – horkan fel. – Sportos ruhák, de mégis olyan haj, amiről csak egy
hetero hiszi el, hogy magától áll így. Vagy egy órát vesztegelhettél érte a
tükör előtt. Aztán további egyet, hogy úgy nézz ki, mintha semmit sem csináltál
volna. És ez a magabiztos vigyor… Te el is hiszed, hogy a világon minden srác a
te kegyeidet lesi, mi?
-
Megtisztelő
a bókolásod – lehelem ki a füstöt. – De ez a haj nem volt több negyed óránál.
Miből gondolod, hogy a gatyák érdekelnek?
-
Többek
közt az is lebuktatott, hogy olyan idegesítően bámultál bent – mondja, aztán
egy utolsó slukk után elpöcköli a csikket. – Idegesítő vagy.
-
Te
pedig elkeseredett. Beskatulyáztál valamilyennek, pedig semmit sem tudsz rólam.
Nyilván a pasid megbántott, így most egy hozzá hasonló kaliberen vered le a
balhét. De valami mást is verhetnél.
Szinte sokkolja az utolsó mondatom, de
tudom, a mondókám első felével sem lőttem mellé. Kővé dermedve áll a járdán.
Felegyenesedem, beleakasztom az ujjam a dzsekije nyakába, és a falhoz lendítem,
aztán nem hagyok neki túl sok időt ellenkezésre, teljes testemmel az omladozó
betonhoz préselve tépem szét a száját a sajátommal. Nem mondanám, hogy
kifejezetten az esetem. Jobban szeretem a nyugodtabb srácokat, akik könnyebben
kezelhetőek, és a közelemben egyszerűen válnak kezesbáránnyá. Igaz, ez a típus
is sok izgalmat rejt magában.
-
Akarod,
hogy az legyek, akit leírtál?
Csak bólint, aztán a nyakamhoz kapva ránt
vissza, és mire háromig számolhatnék, a nyelve már a torkomban van.
-
Gyere
– szakítom meg az agresszív csókunkat, és az autóm irányába vezénylem. Annyira
már kijózanodtam, hogy legalább egy kihaltabb sikátorig elvezessek, ahol
leállítom a motort, és félreérthetetlenül jelzem, mire vágyom. Talán mégsem
menthetetlen a srác, egyből veszi a lapot, és az ölembe hajtja a fejét. Azóta
nem voltam senkivel, hogy szakítottam, és visszaköltöztem ide, ezért most
visszafogottság nélkül lendítem előre a csípőm, és vetem hátra a fejem, mikor ő
belenyög a mozdulatomba.
Amikor megrezzen a telefonom a zsebemben,
kipattannak a szemeim. Marcel? Vagy a többiek keresnek? Előhalászom, míg ő
rajtam dolgozik, de amikor meglátja, mit művelek, abbahagyja a munkát, elveszi
a kezemből a telefont. Kiszáll a kocsiból, és a motorháztetőnek dől. Magamra
igazítom a gatyám, és utána megyek, de már látom, hogy csőbe húztak.
Agresszívan nekem esik, és úgy húz magára, hogy már szinte az autón fekszik.
Egyre feljebb helyezkedik, de
visszarántom. Látom mire készül, de ez most nem így fog történni. Nem akarok
összebújni. Csak megdugni és hazamenni. Most mindössze ennyire van szükségem. A
nyakára tapadok, és a nadrágja domborulatába markolok. Állatias morgás hagyja
el a torkát. Muszáj belemosolyognom az izzadt bőrébe. Jó illata van, de nem
bódít el. Talán egy kicsit túl fűszeres.
Kicsomagolom a nadrágjából, és hasra
fordítom. Nekifeszülök a fenekének, és úgy lehelek a fülébe:
-
Ne
mozdulj!
Eltávolodok, és a kesztyűtartóban pihenő
óvszerért sétálok, de közben szemmel tartom. Meg sem moccan, csak a
tekintetével követi az utam.
-
Ügyes
fiú! – lépek mögé, és néhány mozdulattal magamra görgetem az óvszert, jobb
híján pedig egy kis nyállal oldom meg a síkosítást. Jóleső nyögésekkel
nyugtázza az érintéseim, ezt pedig engedélynek veszem, és óvatosan, de
magabiztosan hatolok át a ma esti magányos fiúm szűk izmain. Néhány másodpercig
még érzem, mennyire megfeszül alattam, de ahogy lassan mozgok mögötte, egyre
jobban ellazul, ezzel biztosítva a legjobb élményt mindkettőnknek.
Végigvezetem a kezem a hátán, ujjaimat a
hajába bogozom, ettől pedig megint beúszik a szemem elé Marcel, és a szája a
fogai közt. Ez akkora hatással van rám, hogy gondolkodás nélkül lendítek egyre
nagyobbakat magunkon, és őt sem hagyom figyelmen kívül, mert fogalmam sincs
hogy áll, én pedig Marcel arcától a szemem előtt túl messzire sodródtam.
Hangosan nyög a markom szorításában, és csak néhány perc kell, hogy újra
megfeszüljenek az izmai alattam, de ezúttal más okból. A hangja is rásegít a
sodródásomra, de ami igazán átlök a határon, az Marcel gondolata a fejemben.
Egyik kezemmel a hajába, másikkal pedig a csípőjébe markolva élvezek el, és
kell néhány pillanat, míg magamhoz térek.
Nem vagyok az a drámázós típus, de zavarba
jövök attól, ami történt. Attól, amit csináltam. Vagy inkább az agyam
produkált. Most, hogy az alkohol lassan elpárolog a véremből, és az extázison
is túl vagyok, kezd letisztulni előttem minden, és teljesen összezavarodom.
Eltávolodom tőle, letépem magamról az
elhasznált kotont, és a szemétkupacba hajítom, miközben magamra rángatom a
nadrágom. Néma csendben ülünk be mindketten újra a kocsiba. Visszafuvarozom a
szórakozóhely elé, de én már nem szállok ki. Szó nélkül visszanyújtja nekem a
telefonom, ami nála maradt, aztán mosolyogva kiszáll a kocsiból, de mielőtt még
becsapná maga után, lehajol és beles az ajtón.
-
Egyébként
Dorian voltam.
-
Én
pedig Louis. Örültem – bólintunk szinte egyszerre, és becsukódik az anyósülés
ajtaja, őt pedig látom visszaszaladni a klubba. Valahogy már sokkal jobb kedve
van.
Újra a telefonomnak szentelem a figyelmem.
Válaszolnom kell a rezgés gazdájának. Ha nincs túl késő már hozzá. Aztán
feltétlenül megpróbálni tisztába rakni a gondolataimat.
Sziasztook!
VálaszTörlésNagyon nagyon tetszett, most Louis szemszoge kicsit talan jobban is!
Bar Harrynel a telefonos resz tetszett, kivancsi vagyok meddig megy el.
Lou meglepett azzal h csak igy a kocsin megdugott valakit.
Kivancsi vagyok h erre Harry/Marcel mit fog lepni :D
Illetve az az SMS is nagyon erdekelne!
Es koszonom h ilyen hosszu reszt hoztatok, csak azt tudom mondani h a tobbi is legalabb ilyen hosszu legyen, keeeeeeerlek! *-* <3 Imadom! <3
Puszi, D.
Szia! Örülök, hogy egyre jobban tetszik :) Sophie-val meg nem véletlen írok együtt ;) Harry ész nélküli szexet vártál inkább elsőre? Meglátjuk...
TörlésSophie még megállíthatatlanabb, mint én, azt hiszem nem kell aggódni a rövid részek miatt :D
Puszi!
Nem hiszem h Lou lefekudne Harryvel ilyen viselkedes mellett, elsore inkabb Marcellel vartam volna a szexet. Meglatjuk, nagyon kivancsi vagyok! ;)
TörlésD.
És mi van, ha Harry valaki mással? Azt már nehéz lenne benyelni, ha mindkettőt eladjuk másnak? :D
TörlésIgen!!! Ugyhogy remelem h ilyen meg csak meg sem fordult a fejetekben! Lou is eppen eleg volt :( nem akadtam ki (annyira) de azert na! :D
TörlésD.
Hm hm meglátjuk... én szeretem kínozni az embereket... szadista állat vagyok XD
TörlésHahaha... :D Ezt tanúsíthatom. Kínzott már meg párszor. :D
TörlésKérlek máskor is "keseríts el" az ilyen vagy még hosszabb részekkel. ;) Nemijedünk meg olyan könnyen :) Köszönjük szépen, élmény volt. Várjuk a többit :)
VálaszTörlésSzia! Köszii :)
TörlésNem a hosszúság miatt gondoltam, hogy fennakadnak a Larrysek, inkább az utolsó pár oldal tartalma miatt ;) de ezek szerint senki nem kezdett el vudu babát gyártani nekünk, amiért odaadtuk Lou-t másnak kölcsönbe.. :D
Sziasztok lányok! ❤️
VálaszTörlésHú...a sikátoros szex meglepett 😲
Nem gondoltam volna Louról, hogy csak így gerincre vág valakit.
Egészségére! 😊😉
Várom már, hogy Marcel mikor szólja el magát. Kezd egy kissé dühös lenni. Még az is lehet, hogy Harry féltékeny lesz a saját kitalált ikertesójára. Nem tudja eldönteni, hogy Lounak melyikük jön be jobban.
Harry elolvasta a feladott könyvet?
Hihetetlen! Még talán tetszett is neki.
Hmm... Várom nagyon a bonyodalmakat. Izgi részek lesznek ezután. Imádom ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ pussz 😘 😘 😘 😘
Szia!
TörlésAkkor te sem kiakadtál, csak meglepődtél. Helyes. Hadd legyen jó neki, igaz? :D
Ez nagyon jó, Harry féltékeny Marcelre, ez nagyon skizo gondolat, imádom!! XD
Igyekszünk bonyolítani :D
Pusszantás!
😍😍😍
VálaszTörlésKöszönjük a kézlenyomatot, hogy itt jártál :)
TörlésKivancsi vagyok nagyon a folytatásra.
VálaszTörlésEz de gázzzzzz XDDDDDD !!!!!!
VálaszTörlésNa de Lou!!!
Bocsi, de a kicsi a bors (és kék szemű XD), de erős jutott eszembe!
Továbbra is hihetetlenül élvezem a stílusotok! ♥♥♥
Lehet, mert a végén volt! (Vagy csak, mert perverz állat vagyok! XDD) De ez....ahogy Lou gerincre azaz hasra vágta a csávót!!!! ZSENIÁLIS
Nem csak az a rész de annyira élvezhetően írtok! Teljesen elkalandozik az agyam a betűk olvasása közben, érzem az illatokat, szagokat, a levegő mozgását, a rezdüléseket....MINDENT!!! Már nem is kukkolok csak, egy vagyok a tömegből és légy vagyok a falon ha csak ketten vannak!
Teljesen felcsigáztatok, oda meg vissza vagyok!
SZERCSI és IMÁDAT VAN <3<3<3
Gyöngyi
Sziaa!
TörlésJupppííí, bíztam benne, hogy nem fogtok nagyon utálni minket a nemlarryszex miatt, de hogy zseniálisnak tartsd... ilyet is csak te írhatsz! XD Komolyan, hiányoztak a kommentjeid!
(Perverz állat --> üdv a klubban! :D)
Ölelés + százezer pusszantás a bepótolt kommentekért! Szükségünk van rájuk! <3