PULSE (17.fejezet)

Hahó, Drágáim! 
Újabb nehezen megírt részecske. Remélem ti ezt annyira nem érzékelitek majd. Nem akartam sokkal rövidebbet hozni, csak azért, hogy hamar jöjjön a folytatás. Már túlságosan hozzászoktattalak titeket a 20+ oldalszámhoz :)
Közeledünk a végéhez, csak néhány fejezet van hátra. Ne kérdezzétek, utána mi lesz, több sztorit is elkezdtem már, több történet van a fejemben, de még nem tudom, melyik fog úgy elkapni, mint a Pulse vagy a YAWTO... 
Kellemes olvasgatást! Osszátok meg velem, mit gondoltok a fejleményekről! Puszik!

17. fejezet

Gyalog megyek a klubba. Csak a friss levegőn tudom megfelelően használni az agysejtjeim, a buszon zötykölődve az a kevés ép gondolat is kihullik a fejemből, ami néha megtalál.

Nem számítok másra, szinte biztos vagyok benne, hogy amint belépek az ajtón, Johnnyval fogok szembesülni. Ráadásul egyedül. Harry nem lesz ott, hogy fogja a kezemet. De persze tudom, hogy nem kell attól tartanom, hogy lepuffant, vagy esetleg megüt. Nyilvánosan semmiképp. Esetleg egy-két csípős megjegyzés, amire számíthatok, abba viszont még nem halt bele senki. A terminátor pólómat kellett volna felvennem… mert én most megyek, fogom a frusztráltságomat, a dühömet, és átgyaloglok mindenen.

Annyira furcsán viselkedett Harry! Érzem, hogy megváltoztatta ez a nyolc nap, és Johnny olyanokat mondott vagy tett, amit talán soha eddig a három év alatt. De félek, ha felszínre hozom, és benne is tudatosul, hogy valóban változtak az érzései, akkor én fogok veszíteni, ezért inkább próbálok úgy tenni, mintha egyáltalán nem is akarnék tudni arról, mi történt vele az elmúlt héten. Csak lépjünk tovább. Söpörjük a szőnyeg alá. Öngyilkos hozzáállás?

Mindenesetre arra jutottam, hogy bármi is változott, meg kell próbálnom átsegíteni a bizonytalanságán, türelmesnek kell lennem, és megértőnek. Figyelnem kell rá. Tényleg fel kell fognom a szavait, és a teste jelzéseit, nem csak úgy tenni, mintha hallanám, amit mond. Tudom, hogy szeret. Ebben vagyok a legbiztosabb, és ez adja minden erőmet ahhoz, hogy szembeszálljak bármivel és bárkivel. Talán Johnny felé is vannak még érzései, de mégis teljes szívemből hiszem, hogy csak idő kérdése, és el tudom feledtetni vele őket. Hinnem kell benne, máskülönben hamar beleőrülök majd a féltékenységbe, és a saját magamnak kreált tévképzetekbe.

A nővérével kapcsolatban is – akiről kiderült, hogy valójában nem is a nővére – túl messzire nyúltak a látomásaim. Gátat kell szabnom a szárnyaló fantáziámnak e téren. Arról sem szabad őrült teóriákat gyártanom, hogy – amellett, hogy fantasztikus volt – mennyire furcsának éreztem az „üdv újra itthon szex”-et. Boldogsággal telve kell elfogadnom, hogy úgy rám bízta magát, mint talán még soha, és nem a miértjeire koncentrálnom. A pénz pedig… ez az, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni. De azt már most tudom, hogy nem szabadott volna így elmenekülnöm a beszélgetés elől. Tudnom kell, mit miért tesz, mert mint már többször kiderült, ha csak elgondolok valamit, az nem valószínű, hogy fedi a valóságot. Biztosan meg volt rá az oka, hogy összegyűjtse azt a pénzt. De ha mégsem volt rá konkrét indoka, azt is el kell fogadnom, hogy egyszerűen csak nem akarta a nulláról újra kezdeni az életét. Nem tudhatom, milyen démonokkal küzdött meg a fejében azért a pénzért.

Még húsz perc sem telt el, mióta rávágtam az ajtót, és már most mardos a lelkiismeretfurdalás miatta. Az utcába fordulva írok neki egy békeüzenetet: „Siess a klubba, várlak!” Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a választ meg sem várva, másodperceken belül küldök még egyet: „Nem gondoltál még arra, hogy abból a pénzből nyitsz inkább egy sajátot? :)”

Mire a bejárathoz érek, fel is villan a rövid válasz a képernyőn: „Sietek. Később beszélünk róla. Szeretlek.” Önkéntelenül is elmosolyodok. Automatikusan pötyögöm be, hogy „Én is”, de végül mégsem küldöm el. Ennyire nem szabad egyszerűnek sem lennem. Persze, nem szeretnék állandó feszültséget köztünk, de azért az talán nem baj, ha érzi, amikor van bennem egy adag belőle. Hadd vesse be magát, én pedig hadd használjam ki azt a tehetséges száját, az ügyes kezeit – meg esetleg némi megfelelő kommunikációt –, amivel el szeretné oszlatni bennem a feszültség minden apró szikráját.

-      Szép estét, Louis! – köszön oda negédesen mosolyogva Johnny, alighogy átemelem a lábam a küszöbön. Egy köteg papírt dob le a pultra, aztán felnéz az órára. – Kicsit mintha elkéstél volna. De megértem, Harry biztosan feltartott. Bár ha őszinte akarok lenni, azt gondoltam, egész éjjel feltart majd…

-      Helló, főnök – felelek összeszűkített szemekkel, gúnyos pillantásokat vetve rá.

Igen, ha rajta múlt volna, talán végigszexeljük az egész éjszakát. De nem csak rajta múlt. Azt gondoltam, rajtam. De egyre inkább érzem úgy, hogy valójában Johnny-n múlt…

-      A főnököd továbbra is a gyönyörű szeretőd lesz, én csak ellenőrzöm néha a dolgokat. Felteszem, hallottál róla – mosolyog megállás nélkül.

-      Természetesen. Kikérte a véleményemet. Én pedig rábólintottam, mert tudom, hogy ezt szeretné csinálni. Azt még nem tudom, magának mi célja van ezzel, de meg fogom tudni! – vágom a fejéhez az üres fenyegetést, és anélkül, hogy még több szót pazarolnék rá, hátat fordítok, próbálok nem tudomást venni a halk nevetéséről, és az öltözőbe sietek.

Remegő kezekkel cserélem le a pólómat. Elégedett vagyok magammal. Amit terveztem, azt véghez is vittem. Nem futamodtam meg, nem húztam össze magam egészen apróra. Az, hogy a rövidke beszélgetésünk közben legbelül rettegtem, nem számít. Itt, most, csak a látszat a fontos. Az, hogy az ijesztő mosolyától még mindig megáll bennem az ütő, részletkérdés.

Amikor néhány perccel később a pult mögé lépek, Adam riadt szemeket mereszt rám.

-      Mit beszéltetek? – nyüszíti, nekem pedig kuncognom kell rajta. Nem nekem kellene telecsinálnom a nadrágomat inkább?

-      Semmi különöset. Megjegyezte, hogy késtem. És hogy továbbra is Harry lesz a főnök.

-      Szóval igaz? – fújja ki a levegőjét olyan hangosan, hogy a zene sem tudja elfedni. – Azt hittem, csak pletyka. És azt sem hittem, hogy újra látlak itt, miután ők visszajöttek a városba.

-      Ennyire könnyen azért nem szabadulsz tőlem! – fonom a dereka köré az egyik karomat, és néhány pillanat erejéig magamhoz szorítom. – Főleg, hogy a legjobb barátomat döngeted… – vigyorodok el, ő meg elképedve bámul rám, és sértődötten elhúzódik tőlem.

-      Nem döngetem, oké? Nem tudom, kitől hallottad…

-      Még nem? – mosolygok, ha lehet még szélesebben, és még a szemöldökeim is felhúzogatom néhányszor.

-      Louis… – morogja.

-      Mi van? Csak neked lehet? – ráncolom a homlokom. – Emlékeztesselek, mit műveltél, amikor Harryvel elkezdődött köztünk minden? Semmivel sem voltál tapintatosabb.

Nagyot sóhajt, és nem felel, csak megcsóválja a fejét. Megadón felemelem a kezeimet, aztán megfogok egy rongyot, hogy végigtöröljem a pultot.

-      Jól van. Megértettem. Nem beszélek róla – dörmögöm magam elé.

-      Nem erről van szó – feleli halkan, meglepően szomorúan.

Szakítottak, és nem tudok róla? Vagy mi a fene történt? Mérgesen a pultra dobom a rongyot, és csípőre tett kézzel állok meg előtte.

-      Na jó, Adam, én nem akarok találgatni. Vagy elmondod, mi a baj, vagy nem. De ha nem, akkor ne várd el, hogy együtt érezzek veled, mert nem tudom, mit kellene éreznem…

-      Azt hiszem, fél tőlem – motyogja lesütött szemekkel.

-      Miért? Mit csináltál vele? – nyitom tágra a szemeim, és mozdulatlanul várom a választ. Nem tudom elképzelni, hogy bántani tudná, vagy hogy ez a nagy melák erőszakoskodna bárkivel is. Kizárt, hogy valaha is bevetné az egyértelmű erőfölényét.

-      Semmit – vágja rá, aztán nyel egyet, és folytatja. – Illetve…

-      Illetve? – sürgetem.

-      Tegnap úgy volt, hogy nálam alszik. Már másodszor. De nem igazán történt semmi. Csak csókolózunk, meg összebújunk általában, ha nálam van. – Halványan elmosolyodok, és biztatóan bólintok egyet, hogy folytassa. – Megittunk egy üveggel, és azt hiszem, egy kicsit hevesebb voltam, mint szoktam. Fölé másztam, úgy csókoltam tovább, a kezeim is bátrabbak lettek… de tényleg nem voltam erőszakos, vagy ilyesmi. Eltolt magától, haza akart menni, de kértem, hogy maradjon. Megígértette velem, hogy onnantól jól fogok viselkedni, és végül maradt. Megittunk még egy üveggel, tévéztünk, aztán kidőltünk a kanapén. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy zsibbad a karom alatta. Felébresztettem, hogy bevigyem a hálóba aludni. Azt mondta, zúg a feje, le akar tusolni előbb. Én meg… nem mondhatnám, hogy kijózanodtam attól az egy óra alvástól, úgyhogy nem az ágy felé vettem az irányt, hanem ledobáltam a ruháimat, és utána mentem.

-      Kiakadt… – suttogom.

-      Csodálod? Áll a zuhany alatt, élvezi a meleg vízsugár masszírozását, és egyszer csak valaki megjelenik a háta mögött álló farokkal, és megpróbálja átvenni a melót a zuhanyrózsától, elkezdi masszírozni a vállait… még levegőt venni is elfelejtett, amikor a farkam a fenekének nyomódott. – A tenyerébe temeti az arcát, úgy nyög fel. – Tök hülye vagyok.

Oké, elképzeltem. Azzal a különbséggel, hogy az én elmémben Harry jelenik meg mögöttem a gőzben. Én is elfelejtenék levegőt venni, ha váratlanul a fenekemnek nyomná a merev farkát. Azzal a különbséggel, hogy én utána nem hanyatt-homlok menekülnék, hanem mindent megtennék annak érdekében, hogy préseljen neki lehetőleg minél vadabbul a zuhany falának. Erről van szó. Pontosan erről beszéltem Niallnek, amikor megpróbáltam rávezetni arra, hogy Adam mennyire nem csak tündérpofa meg édesmackó lesz, amikor már ott tart, hogy kétségbeesetten szüksége van egy dugásra. 

-      Nem vagy hülye. Csak vannak szükségleteid. Ő pedig még nem biztos a sajátjaiban – húzom el a számat.

-      Elrohant. Nem veszi fel a telefont azóta sem.

-      Beszélek vele holnap – vetem fel, de valójában nem kérdésnek vagy felajánlásnak szánom. Egyszerű kijelentésnek.

-      Nem tudom, jó ötlet-e… – csóválja a fejét.

-      Inkább engem utáljon, amiért meg merem neki mondani az igazat – húzom fel az egyik szemöldököm egy félmosollyal az ajkaimon, és közben a szemem sarkából látom, ahogy Harry megérkezik a klubba. – Ne aggódj, rögtön az első mondatommal tudatom vele, hogy még véletlenül sem te kértél rá, abszolút kamikaze akció. – Erre a megjegyzésre egy kicsit felvidul az a savanyú képe. – Segítek, de valamit ígérj meg: nem rohanod le még egyszer így. Nála nem hagyhatsz ki lépcsőfokokat, Adam. Először csak simogasd, verd ki neki, ha úgy látod, szeretné. Hagyd, hogy a kezébe vegye a farkad, hadd ismerkedjen az érzéssel. Később adj neki egy észveszejtő szopást, olyat, amilyet csajtól sosem kaphat. Amíg ezeken nem vagytok túl, ne bökdösd hátulról a zuhany alatt! Nem csoda, hogy kiakadt.

-      Tudom. És annyira igazad van! Esküszöm, nem azért mentem oda, hogy erőszakoskodjak vele. Csak meg akartam ölelni, simogatni egy kicsit… nem tudom… talán kiverni neki… – mosolyodik el vállvonogatva, ahogy a forgatókönyvem megelevenedik a szemei előtt. – Arról nem tehetek, hogy a farkam önálló életet él a közelében.

Felnevetek, megcsóválom a fejem, és gyengéden beleöklözök a vállába.  

-      Tartsd kordában. Te vagy a főnöke – célzok nevetve a szóban forgó testrészére, Adam pedig megforgatja a szemét.

-      Sziasztok – lép oda hozzánk Harry épp végszóra. – Hogy vagy, Adam? – vigyorodik el sokat sejtetőn. Próbálom felvenni vele a szemkontaktust, hogy valahogy üzenni tudjak, de nem sikerül. Reménykedem benne, hogy nem fog ő is elkezdeni Niallel kapcsolatban célozgatni Adamnek. Azt hiszem, az most betenné a kaput nála.

-      Kösz, megvagyok. Örülök, hogy te is egyben előkerültél. És hogy te maradsz a főnök. És hogy továbbra is megvan az imádott munkahelyem! – nevet rá, amit Harry boldogan viszonoz, és mindezek megerősítéseképp bólint egyet.

Adam néhány kuncsaft felé fordul, én pedig Harry kézfejére simítom a tenyerem. Az érintésemre azonnal odapillant, majd érdeklődőn rám emeli a tekintetét.

-      Bocs az otthoniért – mondom, bár valójában magam sem tudom, miért. Nem kellene meghunyászkodnom csak azért, mert egy ajtónyira ott vár az ellenség. Lehet, hogy hevesebbek a reakcióim a dolgokra, ha róla van szó, mint általában, de ez nem jelenti azt, hogy ha utólag végiggondolom, nem tenném meg újra, nem mondanám ki ugyanazokat a szavakat még egyszer.

-      Megbeszélünk mindent, ha hazaértünk – mosolyog rám gyengéden, az arcomra simítja a másik kezét, és egy gyors puszira felém hajol.

A szívem majd kiszakad a helyéről, amiért végre bárhol megkaphatom ezeket az éltető semmiségeket, apró érintéseket, puszikat.  

-      Johnny az irodában van – biccentek az ajtó felé.

-      Megyek – bólint.

Eltelik jó fél óra, anélkül, hogy bárki kijönne vagy bemenne az iroda ajtaján. Nem figyelem ugyan minden pillanatban, de pontosan tudom, hogy Johnny még mindig bent van Harrynél, amikor egy rövid kopogás után benyitok. Mindketten állnak, Harry karba tett kézzel figyel, a fenekét az asztalának támasztva, az alsó ajkát rágcsálva. Johnny pedig tőle legalább két méterre, a falnak dőlve beszél, amikor megzavarom őket.

-      Rendelni kellene. Egész jól fogynak a pólók – mosolyodok el, és miközben leteszek egy papírt Harry asztalára, szemérmetlenül végigsimítok a csípőjén.

A szívem óriásit dobban, amikor visszakapom a mosolyom tükörképét, és egy pillanatra sem rezzen össze, amiért Johnny előtt érek hozzá.

-      Mi lenne, ha ezt rád bíznám? – veszi kézbe a papírt. – Mostantól te intézed. Cserébe a haszonból tíz százalék lesz a jutalékod. A te ötleted, a design is a tiéd… a gond is legyen a tiéd. Rendben?

A szemem sarkából Johnnyra pillantok. Kérdőn néz Harryre ugyan, de nem szól semmit.

-      Rendben, édesem – lépek mellé, visszaveszem a papíromat, és lábujjhegyre állva egy gyors csókot lehelek az ajkaira.

Kívülről nézve talán öngyilkos kísérletnek tűnhet, de látnom kell a jeleket. Tudni szeretném, mi van köztük, mit éreznek egymás iránt, és mennyire képesek valóban kizárólag munkakapcsolatra. Féltékeny lennék? Talán. De inkább csak bizonytalan. Sebastian elintézte, hogy mostanra az önbizalomnak csak halvány nyomai maradjanak bennem.

Harry hagyja magát, nem feszül meg, és úgy veszem észre, még csak nem is pillant az exe felé, a reakcióját lesve. Persze nem veti körém a karjait, és húz magához egy szenvedélyes csókra, de az ajkai halványan elnyílnak, és a másodperc töredékére mintha közéjük is venné az alsó ajkam egy apró darabját, ahogy mozdulnak. Miután hátrébb húzódok, mosolyogva küld el:

-      Menj vissza a pultba, úgy láttam, elég sokan vannak ma – biccent az ajtó felé. – Adam odáig van érted, de nem biztos, hogy ennyire fog szeretni, ha túlságosan kihasználod a kiváltságos helyzetedet az ő kárára.

A perifériás látásom érzékel egy büszke félmosolyt Johnny ajkain, de rá sem nézek, csak bólintok Harrynek, és kisietek az irodából.

Tíz perc sem telik el, mire Johnny kilép az ajtón, kabátban. Látszólag indulni készül, de végül mégis felém veszi az irányt.

-      Hadd adjak egy tanácsot – hajol át a pulton megmagyarázhatatlan vidámsággal. – Harry okos fiú. Ha csak azért csókolod meg előttem, hogy megpróbálj felbosszantani, megérzi. Keress egy sokkal egyszerűbb indokot rá. Például csókold meg azért, hogy boldoggá tedd – húzza fel a szemöldökét kioktatón.

Nem tudok mit reagálni rá, nyelni is nehezemre esik.

-      Szépek a pólók – mutat a mellkasomra vigyorogva, ujjhegyével végigfutva az S betűn, mielőtt hátat fordít, és elsétál.  

Esküszöm, sosem láttam még ennyit boldogan nevetgélni, mint ma. Mi a fene történik? Csalódottságot várnék az arcán. Vereséget. Ehelyett úgy néz rám, mint aki legyőzött. És miért érzem magam én is pontosan úgy, mint akit legyőztek?

A műszakom után képtelen vagyok lazán hazasétálni az újdonsült lakótársam nélkül. Azt tervezem, inkább megvárom. Ha kell, segítek is az összetorlódott papírmunkában, csak együtt lehessünk. Hogy beszélgethessünk. Mert az egyetlen dolog köztünk, amin igencsak dolgoznunk kell, az a kommunikáció.

Bekopogok, és ahogy benyitok, meglátom a földön ülve törökülésben, körülötte pedig mindenhol papírok. Azonnal úgy érzem, mosolyognom kell. Az íróasztala már nem is elég. Holnapra szerintem a falat is kitapétázza iratokkal, ha nem segítek neki utolérni magát.

-      Szia, Manócska! – néz fel. – Indulsz haza? – nyújtja felém a kezét.

Átlépek néhány papírkupacot, és az ujjainkat összefűzve leülök mellé.

-      Nem hiszem, hogy képes lennék itt hagyni téged. Még a végén belefulladsz a papírtengerbe. Inkább segítek. Holnap úgysincs suli. Mondd, mit csináljak! – dörgölöm az orrom hegyét lágyan a nyakába, mélyen beszívom a bőre illatát, és halkan felmordulok.

-      Hát ezt semmiképp… – nyög fel.

Csak ránézek, és dupla sebességre kapcsol a szívem. Másodpercekig csak bámulom némán, és próbálom bemagyarázni magamnak, hogy én márpedig uralom a légzésemet. A szívverésemről nem is beszélve. Hát persze. Semmit sem uralok a közelében. Legfőképp a saját testemet nem.

-      Szeretlek – mondom ki, mert úgy érzem, nem tudom benntartani ezt a szót. Ha így néz rám, ez a szó egyszerűen kiesik belőlem. Bármit is próbálok tenni, nem tudom megakadályozni. Mintha egy zsákon lenne egy „szeretlek” formájú lyukacska, és hiába dobálsz be a száján dolgokat, talán akad, ami bennmarad, de ez az egyetlen szó mindig kiesik az alján. – És minden, amit teszek, csak ezért van. Ha valamin kiborulok, az is ezért van. Ha hülyeséget csinálok, az is.

Leteszi a kezéből az iratokat, és az ölébe húz. Olyan természetes az, ahogy szétnyitom a térdeim, és két oldalt a feneke mellé csúsztatom őket a szőnyegre. A nyaka köré fonom a karjaimat, és a homlokának döntöm az enyémet. A forró lélegzete szédítőn cirógatja az ajkaimat. Vár, nem tesz semmit. Megnyalja az ajkait, és ez az a pillanat, amikor elveszítem a józan ítélőképességem, és mint egy tükörkép, én is automatikusan megnyalom az enyémeket. Lenyalom róluk a bizsergést, amit a lélegzete hagyott rajtuk, aztán lassan a szájához érintem őket. Nem tudom, az volt-e izgalmasabb, amikor attól kellett tartanunk, hogy ilyenkor ránk tör valaki, vagy ez, hogy szabadon csinálhatjuk, de a testem úgy dönt, itt és most ezt élvezi jobban. Elönt a forró remegés. A nyelvem átsiklik az ajkai közé, és ahogy a kezei a derekamról felkúsznak a póló alatt a meztelen hátamra, felnyögök, és elkezdek őszintén attól tartani, hogy nem fogjuk tudni abba hagyni. Lehunyt szemmel csókolom percekig, semmi mást nem érzékelek a világból rajta kívül. A kint dübörgő zene is megszűnik. Fogalmam sincs, hogy képesek a halk nyögései elnyomni azt a basszust, de megvadítanak. Csak a csókja, a finom érintései, és az illata létezik itt és most. Aztán egy papírgalacsin koppan a tarkómon.

-      Komolyan nem halljátok meg, ha hozzátok szól valaki? Ez durva…

Hátrafordulok, és Adam hitetlenkedő tekintetével találom szembe magamat. Fészkelődök egy sort, de egyelőre megszólalnom nem sikerül. Teljes Harry-transzban vagyok. Átfut a gondolataimon, hogy ha tényleg szólongat egy ideje, vajon mi történhetett volna még? Önkívületben szexeltünk volna az iroda padlóján, és észre se vettük volna, hogy az ajtónál jegyet szednek, és négyesével engedik be a nézőközönséget?

-      Szóval végeztél, és mégis maradsz? Ez most már mindig így lesz? Azt hittem, hazakísérhetlek, és nyafoghatok neked egy sort… – húzza el a száját csalódottan.

-      Menj – próbál meg Harry letolni az öléből.

-      Nem. Tényleg segítek. Ígérem, nem érek hozzád többet – nézek le a combjaim között szorongatott szexistenre, komolyságot erőltetve magamra.

-      Képtelen vagy rá – nevet fel a hátam mögül Adam, mire újra hátrafordulok, és megkapja a leggyilkosabb pillantásom.

-      Hagyd ezt rám, Lou – erősködik Harry. – Ha segítség kell, szólni fogok, de egyelőre bőven elég, ha végigcsinálod a műszakod, az egyetemre koncentrálsz mellette, és néha bemászol így az ölembe… – mosolyodik el kajánul. Az ígéret pedig, amit az a mosoly rejt, minden gondolatot kiver a fejemből.

-      Na jó. Most megyek. De nem fogsz mindig így lerázni – fenyegetőzök gyengéden. – Megvárlak. És otthon közönség nélkül folytatjuk. Ha szeretnéd, szétszórok egy csomag nyomtatópapírt is addigra a padlón, hogy még otthonosabban érezd magad – ajánlom fel, mire felnevet.

-      Ne várj. Aludj. Ha otthon vagyok, akkor legyél ébren. Amíg dolgozom, addig pihenj! Én meg majd pihenek, ha suliban vagy. Csak jól kell megszerveznünk, és végtelen időnk lesz, amit együtt tölthetünk – kacsint rám mosolyogva.

Muszáj igazat adnom neki. Lecsusszanok az öléből, és melléülve, egyetértőn bólogatva a térdére simítom a kezem.

-      Jó néhány dolgot át kell néznem, ma biztosan sokára megyek haza reggel. De csak azért, mert a vasárnapot veled szeretném tölteni, nem szeretnék bejönni holnap túl sokkal nyitás előtt – teszi még hozzá.

-      Oké – bólintok szomorkásan, és miután egy utolsó, az előzőeknél jóval ártatlanabb puszit loptam tőle, Adam felé nyújtom a kezem.

Készségesen felhúz a padlóról, és a vállam köré fonja az egyik karját. Elköszönünk Harrytől, és elindulunk az éjszakába.

-      Szóval? Milyen volt a viszontlátás első perce? – kérdi Adam felszabadultan mosolyogva, miután kiléptünk a klubból.

-      Azt hittem, rólad fogunk beszélgetni… – jegyzem meg, de azért örülök annak, hogy egy kicsit felvidul. 

-      Valami boldogabb téma jól jönne most – sóhajt fel.

-      Annyira sajnos nem boldog, mint hiszed – vonok vállat. - Furcsa volt. Idegennek éreztem egy kicsit. 

-      Hű… mi történt, elmondta? – néz rám meglepetten.

-      Nem kérdeztem. 

-      Nem kérdezted?! Bolond vagy? – állít meg a felkaromra markolva. 

-      Félek a választól… – vallom be, és kiszabadítva magam, lehajtott fejjel továbbindulok. – Minden furcsa volt. Hogy nem estünk egymásnak. Hogy távolságtartó volt. Én is elég hülyén viselkedtem, felkaptam a vizet mindenen. Kiakadtam azon, hogy tovább akarja vezetni a klubot. Aztán azon, hogy bevallotta, hogy van egy rakás pénze, mégis belement ebbe az egyhetes kis kiruccanásba Johnnyval…

-      Szóval akkor szex helyett vitatkoztatok? – húzza el a szája sarkát. – Akkor te sem lehetsz kevésbé frusztrált nálam. Hiányzik a dugás, nem csoda, hogy önkívületben voltatok az irodában. De legalább ott már nem veszekedtetek… az ösztön nyert! – nevet fel.

-      Volt szex is azért… – mosolyodok el halványan. – Bár az is inkább a furcsaságok sorát gazdagítja.

Erre értetlenül néz rám, de nem kérdez. Úgyis tudja, hogy folytatni fogom. Csak sétál mellettem hosszú másodpercekig némán.

-      Azt akarta, hogy legyek felül… – mormogom végül szégyellősen.

-      Mi?! – Erre már visszakérdez. Két oktávval magasabb hangon a szokásosnál. – Megdugtad? – vigyorodik el, de a meghökkenés továbbra is a szemeiben ég. 

-      Dehogy is! – nyelek félre azonnal, és köhécselni kezdek. – Felül… úgy értem… a hátán feküdt. Jézusom, Adam! – képedek el a feltételezésen. Aztán megpróbálok visszaemlékezni. Lehet, hogy félreértettem? Nem. Az kizárt.

Felgyorsítom a lépteimet, ahogy az agytekervényeim is száguldani kezdenek. Adamnek nehezére is esik lépést tartania velem.

Harry tekintete, amikor rákérdeztem, hogy szeretné-e, hogy felül legyek… a hirtelen hezitálás, és a bizonytalannak tűnő, de mégis várakozással teli igen. Nem tudtam hova tenni őket. De ha oda teszem, ahova Adam sugallja, hogy kellene, akkor sem lenne kevésbé furcsa az egész. Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

Felszaladok a lépcsőn, és emeletekkel lentebbről hallom Adam lihegéssel vegyült nyafogását. A kabátzsebembe nyúlnék a kulcsomért, de megtorpanok. Egy szőke ír ül a lábtörlőmön.

-      Mit keresel itt? – suttogom. – Adam fél percen belül itt lesz – mutatok lefelé a lépcső irányába.

-      Basszus… – ugrik fel, és tanácstalanul néz körül. Látom, hogy hirtelen jobb híján a felfelé menő lépcsősort nézi ki magának.

-      Várj. Hazaküldöm – fogom meg a könyökét.

Adam a térdére támaszkodva lép fel az utolsó lépcsőfokokon, fel sem néz rám. Ránk.

-      Valld be, hogy naponta ötször fel-le futsz ezen a rohadt hat emeleten. Nem hiszem el, hogy… – akad meg azonnal, amint felemeli a fejét. – Niall… – suttogja elhaló hangon.

-      Szia, Adam – köszön neki.

Büszke vagyok rá. Mégsem menekül. Sőt, egyelőre felnőttebben viselkedik, mint a nagy melák.

-      Kösz, hogy hazakísértél. Az edzést pedig szívesen – mosolygok Adamre. – Bár nem kellett volna feljönnöd. Vagy akár használhattad volna a liftet is, tudod, van ott lent egy nagy szürke vasajtó, mellette egy világító piros gomb… – próbálom enyhíteni a levegőben egyre sűrűbbé váló feszültséget, de Niall úgy dönt, ma este ő lesz a felnőtt.

-      Adam, beszélgethetnék egy kicsit Lou-val? Menj haza, kérlek. Csak adj egy órát, aztán nálad találkozunk, oké?

Adam tágra nyílt szemekkel, némán bólogat. Egy hangot sem sikerül kinyögnie, csak nyel egy nagyot, hátat fordít, és köszönni is elfelejt, úgy kezd el lebotorkálni a lépcsőn. A „lift” szó ezek szerint nem jutott el az agyáig. Egy kicsit én is kiesek a szerepemből. A legösszeszedettebb közülünk épp az, akiről nem gondoltam volna, hogy ebben az elcseszett, véletlen szituációban higgadt és egy kicsit is határozott lesz. Niall halkan sóhajt egyet, ahogy Adam távolodó alakja után néz, aztán kérdőn rám emeli a tekintetét, amikor pedig nem reagálok, nyomatékosításképp az ajtóm felé biccent.

-      Ó… ja… igen… persze… – hebegem, és elkezdek bénázni a kulcsokkal. Kinyitom az ajtót, és a konyha felé veszem az irányt.

-      Nem akartalak korábban zavarni, Harry ma jött haza, biztosan el voltál foglalva. Gondoltam meglátogatlak inkább munka után. Szólnom kellett volna… bocs.

-      Nincs miért bocsánatot kérned. Nekem volt a legkevésbé kínos az elmúlt három perc – nevetgélek zavartan.

-      Minden rendben veled? Harry? – érdeklődik.

-      Minden – bólintok. – De ezt az egy órát inkább arra fordítsuk, ami veletek történt. Adam nem akart bántani – jelentem ki határozottan. 

-      Tudom – feleli azonnal.

-      Csak… tudod… amióta megismert… szóval… – motyogom.

Nem készültem fel erre a beszélgetésre, basszus! Olyan váratlanul ért a kócos fejének a látványa az ajtómban, hogy azt se tudom, hol vagyok.

-      Szexhiány. Értem – bólint.

-      De ezt ne úgy értsd, hogy csak arra kellesz neki! – védem meg azonnal Adamet.

-      Lou… Nem kell a védelmére kelned. Nincs okod rá. Azt sem tudod, miért jöttem el tőle hajnalban.

-      Berezeltél. De ő meg hülye volt, mert…

-      Berezeltem. Igen – szakít félbe. – Magamtól. Attól, hogy baromira akartam! Nem attól, hogy úristen, mit csinál velem ez az állat?! – mereszti rám a szemeit, én meg fél órán belül másodszor akarok megfulladni a semmiben. – Szóval… adj valami gyorstalpalót, és mondd el nekem, hogy okozhatok magamnak a lehető legkevesebb fájdalmat, ha most elrohanok hozzá, hogy megerőszakoljam! 

Nem tudok megszólalni, percekig csak tátogok, és közben próbálok néha pislogni, mert a szemgolyóim kezdenek sajogni a szellőztetéstől.

-      Lou… – próbál újraéleszteni azzal, hogy megfogja a vállaim.

-      Ni… – nyögöm. – Azt javasolnám… szóval… előbb inkább… jéézusom… – veszek egy nagy levegőt, és miután kifújtam, a hűtő felé fordulok, bedugom a fejem, és két sörrel a kezemben ledobom a fenekem az egyik székre. Az egyikkel a szemközti ülőkére mutatok, és odalököm neki az üveget.

-      Kösz.

-      Adam azt mondta, hogy csókolózáson meg némi „tapogatózáson”– rajzolok a levegőbe idézőjeleket – kívül még semmi nem történt köztetek. Miért akarod rögtön a legdurvábbal kezdeni?

-      Mert akarja. És én is. Csak egy… – vonja meg a vállát, ahogy megakad – egy kicsit félek tőle.

-      Nem kell félned. Biztos vagyok benne, hogy Adam nagyon jó szerető, és kellően óvatos. Főleg olyasvalakivel, akiért ennyire odavan, és akiről tudja, hogy tapasztalatlan. Ha majd odakerültök, nem is kell arra gondolnod, hogy fájni fog. Mert nem fog. Ha nem vagy kész rá, egyszerűen nem fog csinálni semmit. Tudom. Ha pedig készen állsz, ő érezni fogja. És egyetlen pillanatra sem fog fájdalmat okozni.

-      Azért az első… – ráncolja a homlokát.

-      Ez nem olyan, mint a szűzlányoknál! – nevetek fel. – Bízz benne. Bízd rá magad. Ő tudni fogja, mit tegyen veled. Felesleges siettetned a dolgot, ha még hetekig nem jutsz el odáig, hogy „megerőszakold”, akkor is kellően ki fogod tudni elégíteni a szükségleteit más dolgokkal. Nem fogsz több szexhiányt látni rajta, hidd el! Csak figyelj rá, tőle tanulj, ne tőlem. Ő tudja, mit szeret. Azt pedig, te mit szeretsz, inkább vele oszd meg, ne velem. A legfontosabb egy kapcsolatban az őszinte kommunikáció. Ezt már megtanultam. Legalábbis elméletben. A gyakorlati részén még van mit csiszolnunk nekünk is Harryvel – húzom el a szám.

-      Gyakorlatilag nem mondtál semmit, és mégis úgy megnyugtattál, mint három feles… – mosolyodik el, és meghúzza a sörét. Felnevetek. Erre innom kell nekem is. – Akkor mesélj valami nagyon perverzet, amilyet ma nem fogok csinálni! Milyen volt a hazatérős szex? – vigyorog.

-      Ne… – nyögök fel, és halványan mosolyogva megcsóválom a fejem. – Ezt most ne.

-      Miért? Baj van? – kérdi aggódva.

-      Nem tudom. Szerintem nincs. Csak furcsa minden – vonok vállat. – De majd helyre teszem magamban a dolgokat. Menj, Adam nagyon vár. Majd hétfőn beszélünk a suliban. Vagy ha kellek, munka előtt nyolctól tízig ráérek holnap is.

-      Oké. Majd írok. Kösz a sört.

-      Szívesen – bólintok, és kikísérem. – Jó szeretkezést a nagymackóval! – súgom a fülébe, amikor búcsúzásképp megölelem.

Felnevet és elpirul.

-      Kösz – kuncog zavarában, mint egy tini.

-      De azt felejtsd el mára! – bököm meg a mutatóujjammal a mellkasát.

-      Igenis! – szalutál, aztán se szó se beszéd leszalad a lépcsőn.

Mosolyogva nézek utána. Sosem láttam még ilyen boldognak. Olyan jó ránézni! És ami még jobb, hogy épp Adam az, aki miatt ilyen önfeledt. Az élet szép! – ezzel a közhellyel vágódok be az ágyamba, és vándorlok el az álmok mezejére pillanatokon belül.