PULSE (16.fejezet)

Sziasztok!
Wow, négy hét... Kicsit úgy érzem, cserben hagytalak titeket, ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni rá! Nehezen írtam meg ezt a fejezetet, de nem akartam összecsapni, és most érzem úgy, hogy talán már kiadhatom a kezeim közül. A várakozásért cserébe némi korhatáros tartalmat is belecsempésztem nektek ;) Remélem tetszeni fog, írjátok meg mit gondoltok!
Millió puszi!

16. fejezet

A következő napok – a péntek kiborító mozgalmasságával ellentétben – meglehetős unalomban telnek. Nem mondom, hogy nem örülök neki. Nem éltem volna túl még egy olyan napot komolyabb szervi károsodás nélkül. Így marad az unalom és a várakozás. Legalábbis számomra. Az, hogy közben – ha akarom, ha nem – Niall és Adam egyre mélyülő enyelgését nézem, illetve az egyik vagy a másik áradozását hallgatom, már nem is zavar annyira, mint kezdetben. Próbálom úgy felfogni, hogy néhány nap, és ők is ugyanezt fogják átélni velünk. Nem csak zárt ajtók mögött, hanem végre fényes nappal, a nyílt utcán fogjuk egymást falni az én Harrymmel, amikor csak lehetőségünk adódik. Mert az enyém lesz. És egy pillanatra sem fogom levenni róla a kezeimet. Mindenesetre megpróbálom ebben a hitben végigcsinálni a napokat. És amik még nehezebbek, az éjszakákat is. Hiányzik, és bármennyire is próbálkozom, nem tudok nem gondolni arra, hogy ő más ágyában fekszik, miközben én itt vacogok magányosan a hideg paplan alatt, és még magamhoz nyúlni sincs túl sok kedvem.

A vérvizsgálat, és a pánik, ami övezte, szinte teljesen kiment a fejemből az elmúlt napok történéseinek hatására. Csak akkor tér vissza, amikor egyik hajnalban arra ébredek, hogy ezerrel kalapál a szívem, verejtékben úszom, az ágyneműm egy csomóba gyűrve alattam, és reszketek, mint a nyárfalevél. Kipattannak a szemeim, és még félálomban, eszelős tekintettel nézem az üresen összeszorított öklömet. Kell néhány másodperc, hogy rájöjjek, hol vagyok, és amitől remegek, az csak egy álom volt. A kezeimben lassan ellazulnak a görcsbe feszült izmok, és csak bámulok a nyitott tenyeremen a hajszálnyi barázdákra, ahol az imént még egy gyűrött papír volt. Rajta óriási, vörös betűkkel a POZITÍV szócska, és a lap alján az orvosokra jellemző, alig olvasható, leginkább macskakaparásra hasonlító írással az utasítás, hogy „további vizsgálatokra visszarendelve”. Egy tornádó sebességével tér vissza az ereimbe a napokra elfelejtett rémület. Gépiesen húzom magamra a ruháimat, iszom meg a reggeli kávémat, és kapok be néhány falatot, mielőtt sietve az ítéletért indulnék.

Bemondom a jeligémet, és a nő szó nélkül nyújtja át nekem a leletemet, anélkül, hogy rám pillantana. Kiveszem a borítékból, és megkönnyebbülök, amikor első ránézésre nincs a papíron az az óriási, pirosan izzó, utálatos szó, ami álmomban kísértett. Azonban ahogy végigfuttatom a szemem a betűkön, mégis megakad egy apró, jelentéktelennek tűnő, ám bennem mégis halálos rémületet keltő „pozitív” szócskán. A HIV mellett az áll negatív, aztán jön még néhány számomra értelmezhetetlen latin név, vagy mozaik szó, és a HPV vírus melletti téglalapban virít ott a rémálmom. Elhomályosul a látásom, szédülni kezdek, és meg kell támaszkodnom a falon, hogy el tudjak botorkálni egy székig. Forog a világ, és ahogy újra ránézek a papírra, még mindig ott vibrál és ugrándozik a szemeim előtt az utálatos szócska. Egy asszisztens lép ki a váróból, és amikor meglátja a vélhetőleg holt sápadt arcomat, odasiet mellém.

-      Valami gond van, fiatalember? – kérdi aggódva.

-      Nem tudom – hebegem, és felé nyújtom a papírt.

Fogalmam sincs, mekkora a gond. Halvány lila gőzöm sincs, mit jelentenek ezek a betűk. De a tény, hogy a HPV és a HIV között mindössze egy aprócska betűnyi eltérés van, halálra rémít.

Végigfutja a sorokat, és halványan elmosolyodik.

-      Ne aggódjon, annyira valószínűleg nem nagy a baj, amekkorának elsőre tűnik. Van bármi panasza?

-      Nincs… – tátogom.

-      Ez általában a nőknél okoz komolyabb problémát, sok férfi hónapokig is hordozhatja tünetmentesen ezt a vírust. Kezelni csak a tüneteket szokták, a jól működő immunrendszer többnyire segítség nélkül legyőzi a vírust. A nőkkel viszont, akikkel az elmúlt időszakban kapcsolatba került… – kezdi, de elnémul, amikor idegesen felnevetek a feltételezésen.

-      Inkább a férfi partnereimről beszéljünk – mosolyodok el kényszeredetten.

-      Értem – bólint. – Nos, nekik sem árt egy vizsgálat, még ha nem tapasztaltak semmi rendelleneset, akkor sem. Ne aggódjon, konzultáljon egy orvossal, aki megnyugtatja – teszi a vállamra a kezét. – És beszéljen a partnereivel, akikkel az elmúlt hat hónapban szexuálisan érintkezett – még egyszer kedvesen elmosolyodik, mielőtt elköszön, és továbbsiet.

Miután összeszedtem magam valamelyest, a leletkiadó ablakhoz lépek újra, hogy elkérjem Harry borítékját is, a hölgy azonban nem túl segítőkész. Azt mondja, más vizsgálati eredményeit nem adhatja ki nekem. Nem igazán értem. Honnan veszi, hogy az előbb nem másét kértem el? Csak bemondtam egy jeligét, és megkaptam egy borítékot. Bemondok egy másikat, és megkapok egy másik borítékot. Így megy ez, nem?

-      Most ugye viccel velem? – kérdem hitetlenkedve. – Ha az utcán megkérek egy idegent, hogy kérje el nekem, oda fogja neki adni? Elvégre névtelen a vizsgálat, nem tudhatja, kié a lelet. Aki bemondja a jeligét, az kapja meg az eredményt. Értem én, hogy tudja, nem az enyém, mert egyet már elkértem, de ha másnap visszajövök, talán nem is emlékezne rám…

-      Ezek után már biztosan emlékeznék – néz ki a szemüvege fölött mogorván.

-      Kérem… – játszom ki a legutolsó adukártyámat, az elveszett kiskutya szemeket. – A párom nincs a városban egész héten.

-      Rendben… – sóhajt egy nagyot. – Mondja a partnere jeligéjét. De sehol ne hangoztassa, hogy két papírt adtam ki magának!

-      Köszönöm – bólintok megkönnyebbülten.

Természetesen Harryén is ugyanaz az eredmény lett pozitív. A fontosabbak viszont szerencsére negatívak neki is. Tehát Sebastiannek hála, megfertőztem. Mennyire hihetetlen, hogy én, aki sosem csaltam meg senkit, nincsenek egyéjszakás kalandjaim, összejövök egy volt prostival, és nem én kapok el valamit tőle, hanem még én fertőzöm meg őt. Ha tényleg létezik Isten, úgy tűnik van humorérzéke! És mégis úgy érzem, ezen most nem tudok nevetni. Meddig fog még az exem kísérteni?

Bár lassan vánszorog az idő, de eljön végre a szombat este. A klub már nyitva van, én pedig munkába készülök. Egy kicsit talán nagyobb odafigyeléssel vizslatom a tükörképemet, és igazgatom a tincseimet a helyükre, mint szoktam. Az is lehet, hogy ez lesz az utolsó munkanapom. Amikor arra gondolok, ma viszontlátom a szerelmemet, hiába a felemelő boldogság, ott van mellette a vaskos gombóc is a torkomban, amiért valószínűleg nem egyedül lesz. Végtére is a Pulse Johnnyé, és magára hagyta egy hétre. Bár próbáltuk a napi akadályokat sikeresen venni a srácokkal, biztosan felgyülemlett az elintéznivaló. Nem tudom, kész vagyok-e újra szembenézni vele.

Kiesik a kezemből a fésű, amikor halk kopogást hallok az ajtó túloldaláról. Mivel se Niall, se Adam viháncolását nem hallom – és ők általában amúgy sem ilyen óvatosan verik az ajtómat –, más pedig nem szokott meglátogatni a lakásomon, átsuhan rajtam a rémület. Ezt tette velem Johnny. Amióta rám tört a saját lakásomban, egy beszari alak lett belőlem, aki minden apróságra összerezzen. Bizonytalanul lépek oda, és nyomom le a kilincset, mert a sötét miatt a kukucskáló nyílás apró képéből semmit nem tudok kivenni. Résnyire nyitom az ajtót, és nehéz feldolgoznom a váratlan látványt, hogy Harry áll ott. Ráadásul egyedül. Erőtlenül hátrébb lépek, és fellélegzek. A görcsös feszültség, ami napról-napra rám telepedett, kezd párologni az izmaimból. Annyi minden járt a fejemben, és bár próbáltam kiűzni az olyan gondolatokat, hogy nem kapom őt vissza, mégis sikerült észrevétlenül egyre erősebb gyökeret verniük. Csak állok az előszoba közepén, és várom, hogy kimondja, minden rendben van. Mert bár itt van, még mindig nehéz hinnem benne. Szükségem van arra, hogy tőle halljam.

Nem tudom mire vélni, hogy ilyen bátortalanul lép be az ajtómon. Szótlanul átsiklik a küszöb felett, és fürkésző tekintettel megáll a fal mellett, mint aki alighogy megérkezett, máris a menekülésre készül. Megijeszt. Letesz a lábai mellé egy bőröndöt meg egy nagyobb sporttáskát, és látszólag azt várja, hogy szóljak vagy tegyek valamit. Nem érzem úgy, hogy nekem kellene kezdenem. Ő az, akinek el kellett tűnnie a volt pasijával egy hétre!

-      Szia – súgja végül, de továbbra sem mozdul felém.

Pedig mennyit járt a fejemben a viszontlátás az elmúlt napokban! Minden alkalommal másodperceken belül egymás karjaiban kötöttünk ki. Az, hogy hol én, hol ő ugrottunk a másik nyakába, lényegtelen volt. De ilyen fagyos légkörre egy pillanatig sem számítottam.

-      Szia – ismétlem, és még a saját fülemnek is idegenül cseng a hangom.

-      Nem tudom, mit szeretnél. Beszélni róla, vagy elfelejteni? Kérlek, segíts… – motyogja.

-      Történt olyasmi, amiről tudnom kellene? – kérdem halkan, és remélem, hogy a válasz egy határozott „nem” lesz. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok gondolni sem többet erre a hétre. Csak szeretném végre elkezdeni a közös életünket azzal a fiúval, akibe beleszerettem, és akiért eddig küzdöttem.

Egy pillanat hezitálás után megvonja a vállát, de látom rajta, hogy mondani szeretne valamit. Vagy leginkább nem szeretne, de szükségét érzi. A szívem kihagy egy ütemet. Ugye nem bántotta? Ugye nem vonta vissza az ajánlatát? Nem akarom azt hallani, hogy borzasztó volt az egész hét, hogy Johnny megalázta vagy fájdalmat okozott neki. De azt sem akarom hallani, hogy szerette és a tenyerén hordozta. Nem akarok tudni róla, mert pontosan tudom, hogy bármit is mondana, az nekem fájna.

-      Johnny szeretné, ha tovább vezetném a klubot – kezdi óvatosan. Elkerekednek a szemeim, és eltátom a számat. Mielőtt megszólalhatnék, sietve folytatja. – Én is szeretném. Semmi máshoz nem értek. Még az iskolát sem fejeztem be. Ezt… hiszem, hogy tudom jól csinálni. Jobban is, mint eddig. – Tart egy rövid szünetet, amíg én visszafogom magam, és a kitörni készülő belső őrjöngést. – De nem fogadtam el az ajánlatát anélkül, hogy megbeszéltem volna veled. Egy pár vagyunk, mindent meg akarok veled beszélni – mosolyodik el végre halványan, nekem pedig bár felvillan a vészjelzés fejemben, megolvad a szívem tőle.

-      Nem akar elengedni… – suttogom kétségbeesetten.

-      Szigorúan üzleti kapcsolat – hangsúlyozza. – Ha egyszer is megpróbálja kihasználni a helyzetet, azonnal otthagyom. – Odalép mellém, és megszorítja a vállaim. – Ígérem. – Gyengéden magához ölel, én pedig képtelen vagyok gondolkodni, mint ahogy mindig, amint testközelbe kerülünk egymáshoz.

Csak bólintok, és elgyengülten a vállába dörgölöm az orrom, beszívom az illatát, ami annyira őrülten hiányzott, és tudomást sem veszek róla, mennyire fülsüketítőn szól az a bizonyos vészcsengő az agyamban.

-      Hiányoztál… – motyogom két oldalt a derekánál a pulcsijába csimpaszkodva.

Nem értem magamat, miért cseng ilyen szomorúan a hangom. Végre boldognak kellene lennem. Értékelnem, ami végre az enyém, ahogy Adam mondta. De megint csak azt érzem, hogy nem az enyém. Hogy sosem lesz az. Lehet, hogy túl sokat akarok. Talán túl erős a birtoklási vágyam felé, amit meg kell tanulnom leküzdeni, ha nem akarom, hogy megmérgezze a mindennapjainkat.

-      Te is nekem, Mókuska – csókol a hajamba, és még egyszer erősen magához szorít, mielőtt elengedne.

-      Akkor most ideköltözöl? – kérdem félve pillantva rá a szemem sarkából.

-      Ha megengeded… – mosolyodik el, és fél kézzel felkapja a táskáit.

-      Csináltam neked helyet, néhány üres polcot, meg fiókot a szekrényben, ilyesmi… – sütöm le a szemem szégyellősen, aztán hátat fordítok, és elindulok a nappaliba.

El sem hiszem, hogy megtörténik. Harry két táskával a lakásomban, amikből hamarosan a szekrényeimbe pakolja a cuccait.

-      Várj… – nyúl utánam a szabad kezével, megpördít, és a karjába von.

Nekicsapódok a testének, de egyikünk sem bánja. Automatikusan vetem a karjaimat a dereka köré, és állok lábujjhegyre a mellkasának simulva. Győzedelmes mosolyra húzódnak az ajkai, ahogy feléjük közelítek. Puhán végighúzom a nyelvem hegyét az alsó ajkán, ő pedig halkan belenyög az érzésbe, lehunyja a szemeit, és elereszti a táskákat, amik fojtott puffanással érnek földet. Nekinyomom a falnak, és percekig tartó szenvedélyes csókkal bizonyítom be neki, amit eddig nem sikerült túl fényesen: hogy mennyire örülök, hogy itt van velem! Aztán eleresztem, megfogom a bőröndje fogantyúját, és most már tényleg elindulok a nappaliba.

-      Beszéltem anyámmal – kezdem néhány perc múlva, miközben a ruháival töltjük meg a kiürített polcokat. – Jó érzés volt. Évek óta először éreztem azt, hogy talán végre megérett arra, hogy megértsen engem. Téged is meg szeretne ismerni. Meghívott holnap ebédre. Ugye eljössz velem?

Harry megáll a mozdulat közben. Felegyenesedik, úgy néz a szemembe.

-      Ez lesz az első napunk, hogy hivatalosan együtt vagyunk, és te a szüleid társaságában akarod tölteni, kínos színjátékkal? Biztos vagy benne? – húzza fel a szemöldökét. – Ha ezt szeretnéd, rendben, megteszem. De gondold végig, hogy tényleg így terveznéd-e tölteni az első napunkat.

Nem. Hát persze, hogy nem. Vele akarom tölteni. Kettesben. Szabadon.

Válasz nélkül tárcsázom anyám számát.

-      Anya? Szia! Azért hívlak, mert úgy néz ki, mégsem jó nekünk a holnapi nap. Áttehetnénk jövő vasárnapra ezt az ebédet?

-      Persze. Semmi gond, kisfiam – feleli vidáman, de hallom a leplezett csalódottságot a hangjában. Látni szeretett volna. Engem is, és tudom, hogy kíváncsi Harryre is.

Talán azt gondolja, ez valami bosszú a részemről, ezt fogom játszani minden héten, sorozatosan lemondom a találkozót, míg meg nem unja, és vissza nem vonja ő a meghívást. Pedig tényleg el szeretnék menni. Talán mégis rászánhattunk volna egy-két órát, ha már ígéretet tettem.

Rám tör az érzés, hogy Harry néhány szavával képes észrevétlenül manipulálni. Vajon hányszor csinálta már ezt meg velem, amikor a rózsaszín ködfátylon át nézve, nekem még csak fel sem tűnt?

Homlokráncolva fordulok a szerelmemhez, és egyszeriben úgy érzem, meg kell kérdeznem azt, amivel várni szerettem volna. Amivel nem terveztem a viszontlátás örömét perceken belül elcsúfítani.

-      Jövő vasárnap. Családi ebéd. Így már rendben van? – kérdem negédesen, mire bólint. – Apropó család. Talán csak elfelejtetted megemlíteni – rándítom meg a vállam –, vagy talán egy újabb igazságdarabka, amit felesleges lett volna tudnom – nézek gúnyosan a szemei közé. – De az is lehet, hogy csak egy túlbuzgó rajongód állította, hogy a nővéred. Mindenesetre egy szőkeség a klubban járt, és keresett.

-      Nincsen nővérem – jelenti ki keményen, és a karján megfeszülnek az izmok.

-      Ő annak állította magát. És eléggé úgy tűnt, hogy pontosan tudja ki vagy – felelek kissé összezavarodva.

-      Nincs nővérem! A mostohaapámnak van egy lánya, öt évvel idősebb nálam, nem is laktunk együtt. Nemhogy nővérként nem viselkedett velem, de soha egy jó szava sem volt hozzám. Mielőtt anyámmal odaköltöztünk, rögtön érettségi után lelépett az első pasival, aki hajlandó volt eltartani. Nagyon ritkán láttam, csak akkor jött, ha kellett neki valami. Amikor pedig anyám halála után véletlenül megtudta, hogy bánik velem az apja, úgy fordult ki az ajtón, hogy mindketten undorítóak vagyunk, és azóta még csak nem is láttam. Fogalmam sincs, hogy talált rám, vagy mit akar. De nem is akarom tudni.

-      Meghalt az apja, és az örökség miatt szüksége van néhány aláírásodra – felelem halkan. – Sajnálom. Megint a legrosszabbat feltételeztem.

A tenyerembe temetem az arcomat, de magához húzza őket, és egyesével végigcsókolja az ujjaimat. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el.

-      Gyere, segíts kipakolni a hálóban is – súgja, és a két combom alá nyúlva felkap.

Engedelmesen fonom a lábaimat a dereka köré, a karjaimat pedig a nyaka köré. Lehajolok, és finoman megcsókolom a szája szegletét. Aztán a másikat. Imádom, amikor az ilyen apróságok hatására egyszerűen nem bírja tovább, hogy ne tapadjon szinte erőszakosan a számra.

-      Nincs is több cuccod – motyogom az ajkai közé.

-      De van. Eldugtam őket a ruháim alatt – nevet fel, én meg beleharapok az ajkába.

-      Áú – jajdul fel, és néhány lépéssel az ágynál terem, amire úgy emberesen rá is dob, hogy megreccsen alattam a fa keret.

-      Ez nem volt szép – pattanok térdre a matracon. Megragadom a nadrágja szegélyét, alá csúsztatom az ujjaimat, és magamhoz rántom vele.

Egyszerre húzza át a pólót és a pulcsit a fején, én pedig kihasználom az alkalmat, és gyengéden az oldalába harapok. Felnevet, és beletúr a hajamba. A hasához húzza az arcomat, és csak simogatja a fejbőrömet néhány pillanatig. Kibogozom az ujjait a hajamból, hátrébb húzódok, és lehúzom a sliccét. Mögé lépek, és a háta mögé húzom a kezeit, összefogom a csuklóit, úgy csókolom végig a gerincét, miközben megszabadulok a ruháimtól.

-      Szóval mit rejtegetsz a ruháid alatt? És hol? – Megnyalom a lapockáját. – A szárnyaidat nem látom, angyalom… – dorombolom, mire halkan felnevet. Lecsúsztatom a fenekén a nadrágot. – Itt sincs semmi oda nem illő – simítok végig az izgató domborulatokon. Ő továbbra is csak némán mosolyog. – Ülj le. – taszítok rajta egyet az ágy irányába gyengéden. Engedelmeskedik, én pedig lehúzom az utolsó ruhadarabokat is róla. Beletúrok a hajába. A hasamhoz hajol, és gyengéd csókokkal kezdi hinteni a bőrömet. Megragadja a derekamat, majd lassan hátrébb vándorol a két tenyere, és lágyan a fenekembe markol. Elhúzom a kezeit, újra összefogom a csuklóit, és a szemébe nézek, úgy ingatom meg a fejem, ellentmondást nem tűrve.

-      Valaki nagyon szeretne irányítani… – kuncog halkan. – Hát jó – tárja szét a karjait megadón, és a hátára fekszik.

Négykézláb fölé mászok, és a hajába túrok, megszorítom a tincsei tövét, mielőtt megcsókolom.

-      Szeretnéd, ha én lennék felül? – kérdem a fülét puszilgatva.

Hátrébb húzódik, és kerek szemekkel néz rám, mintha megleptem volna a kérdéssel, aztán szendén elmosolyodik.

-      Szeretném – súgja, és visszahúz magához, hogy megcsókoljon, miközben széttárja alattam a lábait.

Mialatt ráérősen lecsúszok a testéről, végigcsókolom a mellkasát, és a hasát, majd a combját végigsimogatva a tövénél is elidőzök a nyelvemmel. Ahogy kezeimmel a derekát simogatva közelítek a feneke irányába, hangosan nyögdécsel. Sosem hallottam még ilyennek. Alányúlok a két tenyeremmel, hogy a kényelmesebb hozzáférés érdekében egy kicsit feljebb emeljem a csípőjét. Belemarkolok a két formás félgömbbe, és feltérdelve a combjaimra húzom. Végignyalok a V vonalán, és a lüktető férfiassága tövéhez érve egyik kezemmel végigsimítok rajta, majd rányomom a hasára, és egy pillanatra a számba veszem az egyik heréjét. Megszívom, és amikor kieresztem az ajkaim közül, egy halk cuppanás vegyül a szobát betöltő egyre hangosabb zihálásba.

Hirtelen ötlettől vezérelve a nyelvemmel a herezacskója alá kalandozok. Nem tervezem elvetni a sulykot, csak kíváncsi vagyok a reakciójára. Gyengéd nyomással nyalom körbe néhányszor a lüktető izomgyűrűt, amitől elveszíti a fejét, és sikoltozva markolja a lepedőmet. Ámulattal nézem ezt a gyönyörű teremtést, aki gátlások nélkül fogad el bármit, amit adok neki.

Aztán lassan visszaborulok a testére, miközben egy hosszú nedves csíkot húzva jelölöm meg a vadászterületemet. Végighúzom a nyelvem hegyét az erekciója alsó vonalán, a hasán, és a mellkasán, majd a nyakán és az állán átszelve az akadályt, követelőzőn az ajkaira tapadok. Körém fonja a lábait, és a vágytól részegen dörgölőzik hozzám.

-      Annyira kívánlak, Lou… – nyögi, és erőtlenül becsukja a szemeit, miután meglátja a síkosító tubusát a kezemben.

Talán fel sem fogja, mit művelek, amikor pillanatok alatt beigazítom a farkát, és egy lassú, ám határozott mozdulattal tövig rányomom magam.

-      Várj! Mit csinálsz? Ez… nem fáj? – akad el a lélegzete, és a meglepetéstől úgy rámarkol a combjaimra, hogy beléjük nyilall a fájdalom.

-      Ne aggódj. Készültem rád… – harapom be az alsó ajkam pajkos mosollyal, és megfeszítem az izmaimat körülötte. A szemei egy pillanatra kidüllednek, majd lehunyja őket, és a fejét erőtlenül visszaejti a párnára. A kezei szorítása elgyengül, és nyögésbe fúló kiáltás szabadul ki a nyitva felejtett ajkai közül.

-      Mégis, hogyan…? – csuklik el a hangja, ahogy elkezdem lágyan ringatni a csípőm.

-      Biztosan erről szeretnél most beszélgetni? – emelem meg a fenekem, mielőtt visszaejteném a medencéjére.

-      Ühüm… – motyogja két nyögés közt.

-      Egy nagyon jó barátom segített – suttogom lassan, tagoltan, a nyakába temetve az arcomat. – A neve Frank. Ha jó fiú leszel, egyszer talán bemutatlak neki. Csillogó. Aranyszínű. És szilikonból van… – A Frank névnél éreztem egy éles levegővételt a mellkasom alatt, de mire elértem a szilikon szóig, már csak az egyre erősödő zihálása adta a ritmust a mozdulataimnak.

Tudtam, hogy ha meglátom a klubban, és megcsókol, perceken belül magamban akarom tudni. Nem bírtam volna végigcsinálni a teljes műszakomat úgy, hogy közben minden pillanatban az órát nézem, és átkozom a mutatót, amiért olyan lassan vánszorog. Az irodában, a raktárban, vagy a vécében, lényegtelen. Annyi biztos, hogy letepertem volna, és addig nem engedtem volna sehová, amíg meg nem adja nekem, amire egy hete éhezem.

Felemelkedem róla, és megfogom a csuklóit. A feje fölé nyomom őket, és leszorítom a lepedőre. Fölé hajolok, és miközben visszaereszkedem rá, a számat elnyílt ajkaira nyomom. Csak néhány másodpercig csókolom, mert nem bírom, hogy ne gyorsítsak a tempón. Hogy ne lovagoljam olyan őrülten, ahogy arról napok óta fantáziálok.

Mire a vágtának vége, csatakosan, finoman csókolózva fekszünk egymásba gabalyodva, hol az egyikünk a másikon, hol pedig fordítva.

-      Johnnyval mindig használtál óvszert? – kérdem váratlanul.

Hátrahúzza a fejét, és megütközve bámul rám.

-      Ezt komolyan itt és most megkérdezted? Lou… mi van veled?! – néz még mindig mereven. Az izmok megfeszülnek a karjában, ahogy fölém támaszkodik.

-      HPV pozitív mindkettőnk eredménye – bököm ki.

Felsóhajt, és visszagördül a hátára, úgy mered a plafonra szótlanul.

-      Nem.

-      Nem használtál? – kerekednek el a szemeim.

Nem tudom, miért akadok fenn rajta. Velem sem használ mindig. Megbízunk egymásban. És ahogy mondta, Johnnyban is megbízott. A leggyengébb láncszem itt valószínűleg Sebastian, aki semmiféle bizalomra nem lett volna érdemes. És bár baromira nincs kedvem beszélni vele, muszáj lesz.

-      Nem – vágja rá újra, jóval ingerültebben.

-      Most… az elmúlt héten sem?

-      Lou – mélyül el a hangja, és felém fordítja a fejét. – Szerintem nem akarsz részleteket. Elég annyi, hogy nem. – Felül, és idegesen a telefonja után nyúl. – El kell mondanom neki.

-      Várj már! Azt mondtad, nem fekszik le minden jöttmenttel – teszem a kezem a csuklójára. – Ráérsz később is.

-      Egyáltalán mi az a HPV? – vonja össze a szemöldökét. – Olyan, mint a HIV?

-      Nem, szerencsére. Először én is megijedtem. De legtöbbször semmi komoly – felelem. – Szerinted… Sebastiantól…? – motyogom.

-      Gondolom – bólint. – Vagy van más „jöttment” is? – néz mélyen a szemembe hirtelen.

Levegőt sem kapok, úgy meglep. Most tényleg meggyanúsított azzal, hogy bárkinek megengedem, hogy belém tegye a farkát?! Ráadásul gumi nélkül??

-      Baszd meg, Harry! – pattanok fel, és elkezdem magamra rángatni a farmeremet. Csak félig sikerül, a térdeim köré van gyűrve az anyag, amikor Harry ott terem velem szemben, és visszalök az ágyra. Fölém támaszkodik négykézláb, úgy néz le rám.

-      Az elmúlt három évben nem feküdtem le senkivel, rajtad és Johnnyn kívül – jelenti ki nyugodt hangon. – Rendben? Ennyit tudok. Valószínűleg Johnnynak sem volt senkije rajtam kívül, persze nem lehetek benne száz százalékig biztos, de ő ezt mondja. Neked volt valakid rajtam és Sebastianon kívül?

-      Nem – felelek mogorván.

-      Akkor a válasz, azt hiszem egyértelmű. Beszélned kell Sebastiannal.

Feszülten bólintok, és megpróbálom türelmetlenül letolni magamról.

-      Eressz el, Harry… – morgom.

-      Nem akarlak – mosolyodik el kajánul.

-      Nem vagyok vicces kedvemben. – Egyrészt a feltételezés is meglehetősen sértő volt, másrészt utálom csapdában érezni magam.

-      Hidd el, én sem – feleli, és az orrát nekidörgöli az enyémnek, még jobban felhúzva ezzel. – Ha bedobsz még valami finomságot ezen a leleten és az állítólagos nővéremen kívül, lehet, hogy sikítozva fogok tombolni. Szóval jól vigyázz!

-      Adam és Niall dugnak. Asszem. De lehet, hogy még csak a szopásnál tartanak – vonok vállat, amikor rájövök, hogy feleslegesen próbálkozom. Ha nem akarja, hogy lerázzam magamról, akkor nem fogok tudni kiszabadulni.

Hangosan felnevet, megcsúsznak a kezei, amiken támaszkodott, és rázuhan a testemre.

-      Szóval a nem meleg barátod mégis kicsit langyos? – kuncogja a fülembe, és bármennyire is próbálom játszani a dühös kishörcsögöt, amikor még bele is nyal, elveszítem a talajt a lábam alól, és felnyögök.

-      Kicsit? – bandzsítok rá, és nem bírom ki, hogy ne törjek ki én is hangos nevetésben.

Ennyit arról, hogy bármikor is tudnék rá pár percnél tovább haragudni.

-      Még egy menet…? – búgja, és már dörgöli is a félmerev farkát a combomhoz.

-      Állj le! Elkések a munkából! – nevetek, és továbbra is próbálom letaszigálni magamról. – És bár a főnökkel dugok, nem szeretném kihasználni a kiváltságos helyzetemet.

Harry mozdulatlanná mered, és meglepetten rám néz.

-      Továbbra is a klubban akarsz dolgozni? A pénz miatt ne aggódj, amíg iskolába jársz, fizetem az albérletet.

-      Semmit sem kell helyettem fizetned! – vonom össze a szemöldököm. – Tényleg indulni szeretnék.

-      Ugye tudod, hogy továbbra is rendszeresen össze fogsz így futni Johnnyval? Nekem nem okoz gondot néhány hónap. Koncentrálj csak a tanulásra. És néha rám – mosolyodik el csábítón.

-      Dolgozni szeretnék. Veled lenni esténként is. Akkor is, ha csak a klubban, de legalább látlak – az orrához dörgölöm az orrom hegyét, és adok egy aprócska puszit a szájára. – Nincs vita.

-      Majdnem félmillió dollárom van egy széfben a bankban. Nem költöttem sokat abból, amit Johnnytól havonta kaptam.

Eltátom a számat. Nem azért, mert érdekel a pénze. Hanem azért, mert meg sem próbálta visszafizetni a tartozását Johnnynak, inkább belement a feltételeibe.

-      Amikor a nyolcszázötvenezerről volt szó, ezt nem említetted. Szó nélkül elmentél vele… – csuklik el a hangom.

-      Hidd el, nem voltunk tárgyalópozícióban. Bele kellett egyeznem, bármit is ajánl. És nagylelkűbb volt, mint valaha is hittem, hogy lenne ilyen helyzetben.

-      Igazán? Gondolom ebbe is bele kellett egyezned, hogy tovább vezeted a klubját. Szerintem meg bele akartál egyezni! – hangsúlyozom, és további szó nélkül kisietek az előszobába, magamra veszem a kabátomat és a cipőmet, és mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, visszakiáltok Harrynek: – Kulcs a pulton, zárj be magad után!