Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2017. december 26., kedd

Sex sells 4. - Nem akarom, hogy itt dolgozz

Csajok, magatokra vessetek, ti akartátok... én nem terveztem, erre tessék, kitérdeltétek. Ez az én karácsonyi ajándékom nektek :) 
Előzményeknek már külön fül bal oldalt. Jó szórakozást, puszi, pacsi, szercsi! <3
És most újra kérlek titeket, ne követeljetek még egy részt, mert nagyon nem szeretnék ehhez ennél csöpögősebb happy endet írni! 
Írom a Pulse-t is, csak még egy kis türelmet kérek, idén terveim szerint még az is lesz! ;)

Brian Molko/Bill Kaulitz, slash, AU, NC-17, Bill's POV



Sex sells 4.
Nem akarom, hogy itt dolgozz

Úgy ébredek, mint aki iszonyúmód felöntött a garatra az éjjel, és utána két órát sem aludt. Pedig – miután rápillantok a telefonomra, kiderül – egyik sem igaz. Majdnem tíz óra van, ami azt jelenti, hogy sikerült hét órát egyhuzamban végigaludnom. Ennyit sokszor még otthon sem sikerül. Dobok egy üzenetet a bátyámnak, hogy megtudjam, vajon a hajón van-e még.
„Hol lennék? Mellesleg kösz, hogy felébresztettél, öcskös…” – jön a válasz egy percen belül. Elmosolyodok rajta. Hú, de morcos valaki. Talán ő sem szeretett volna egyedül aludni, de ugyanúgy kikosarazták?
Összeszedem magam, a csizmám szárát a kezembe fogom, és úgy lesek ki a kabinból. Csak a személyzet egy-két tagja sürgölődik a folyosón, úgyhogy felmegyek a fedélzetre. Ott is már csak az utolsó simítások folynak az előző este eltakarítását illetően. Sehol egy vendég. És ami még inkább letör, sehol sincs a főnökünk sem.
-    Ne haragudjon. Hol vannak a többiek? – lépek oda egy középkorú férfihez, aki épp a jacuzzi tetejét illeszti a helyére.
-    Kire gondol? A vendégek ilyenkor már nem szoktak itt lenni – néz rám értetlenül.
-    És Mr. Molko? – kérdezem meg félénken. – Ő itt van még?
-    Nem láttam, de biztosan. Arra – mutat épp afelé a lépcső felé, ahonnan alig egy perce jöttem fel. – A folyosón az első jobbra nyíló ajtón kopogjon be.
-    Köszönöm – bólintok.
Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy most vagy összeszedem a bátyámat, és köszönés nélkül lelépünk, vagy összeszedem helyette inkább a bátorságomat, és – bármennyire is magam alatt voltam este, amiért újra kurvát csinált belőlem a drága főnököm – bemegyek azon az ajtón, és adok neki még valamit a pénzéért. A sors dönt helyettem. Be sem kell kopognom, máris nyílik az orrom előtt az ajtó. Molko lehajtott fejjel lép ki, és épp tenné fel az időjárástól függetlenül szakadatlanul az orrán csücsülő napszemüvegét, amikor mégis inkább úgy dönt, felnéz a futószőnyegen virító, ismerősnek tűnő meztelen lábfejek tulajdonosára.
Nem hagyom megszólalni, az önelégült mosolyát kiélvezni sem adok neki időt. Elveszem a kezéből a szemüveget, a mellkasára tenyerelve visszalököm a kabinba, és berúgom az ajtót magunk mögött.
-    Jó reggelt, Bill – húzza fel a szemöldökét provokatívan, és néz egyenesen a szemembe. – Épp reggelizni indultam. Csatlakozz hozzám! – int a fedélzet irányába.
Egy pillanatra elveszítem a magabiztosnak szánt szerepem. Nincsenek itt a vendégek, nagyon úgy tűnik, nem szokás itt reggelit felszolgálni. Akkor engem miért invitál? Haza kellene küldenie, mint mindenki mást.
-    Ugye azt mondtad, itt nem vagy a főnököm, Brian? – mélyítem el a hangom, hogy egy csepp se érződjön a bizonytalanságomból.
-    Így van – bólint.
-    Akkor bármit is teszek, az nem lesz kihatással az állásunkra – nézek rá megerősítésre várva.
-    Azért egy „bármi”-be sok minden belefér… – játssza el a töprengőt. – Ha most felmegyek a fedélzetre, és például azt látom, hogy egy rejtélyes sorozatgyilkos lemészárolta a személyzetet, talán el fogok gondolkodni. – Megforgatom a szemeimet, mire elmosolyodik. – Nem. Alapvetően nincs kihatással az állásodra, amit itt teszel.
-    Akkor jó – bólintok, és tartok néhány pillanatnyi szünetet, amíg ő várja a következő lépésemet.
Nem tudom, számít-e rá, vagy átfutott-e egyáltalán ilyesmi az agyán, de miután magam mellé ejtettem a szőnyegre a csizmám, megragadom a vállait, nekitaszítom a falnak, törékeny alakját beszorítom a szétterpesztett combjaim közé, és nekinyomom a csípőmet. Őrülten kalapál a szívem, de nem lassítok. Megragadom a két csuklóját, és a feje fölé szorítom őket. A mellkasom az övének feszül. Úgy préselődik a fal és a testem közé, hogy esélye sem lenne kiszabadulni. De meg sem kísérli. Rezzenéstelen arccal figyel, minden reakcióját ügyesen elrejti előlem, de ami irányíthatatlan, azzal hiába próbálkozik. Bár szeretne halk, felületes levegővételekkel átverni, de érzem, hogy a légzése a normálisnak a duplájára gyorsul. Cseppet sem olyan közönyös, amilyennek szeretne tűnni. Ha benyúlnék a lábai közé, biztos vagyok benne, hogy ott is megtalálnám az elfedhetetlen bizonyítékot. De nem teszem. Egyelőre legalábbis.
Megmozdítja a kezeit, nem túl nagy erőfeszítéssel, inkább csak jelzésértékkel, de nem eresztem el őket. Ráhajolok a szájára, és miközben a fülemben cseng a tegnap esti cinikus megjegyzése, miszerint ezen a hajón nem szokás csókolózni, a nyelvemmel kérdés nélkül az ajkai közé furakszom. Érzem a reggeli kávéja ízét, és némi nikotint. Újra megpróbálja kihúzni a csuklóját a szorításomból, most már egy fokkal határozottabban. Erre még erősebben rámarkolok a kezeimmel, hogy éreztessem vele, ha el is eresztem, az az én döntésem lesz. Hátrébb húzódva, halkan zihálva nézem néhány másodpercig, majd visszahajolva beleharapok ajkának duzzadt húsába. Felszisszen, és elfordítja a fejét. Elengedem a csuklóit, és az arcát fogom közre, hogy tovább csókolhassam szenvedélyesen. Vagy inkább erőszakosan. Igen: erőszakos szenvedéllyel. Ez vagyok én, ha a közelemben van. Azt hiszem, ő még nem tudja, mi szeretne lenni, ha mellette vagyok, de önkéntelenül is felnyög a nyelvem vadóc simogatására. Hátradönti a fejét a falnak, és megadja magát, szabaddá vált kezei pedig tiltakozás helyett sürgetőn a hátamra siklanak. Ennyit arról, hogy ezen a hajón nem szokás csókolózni. Már az éjjel is jócskán megszegte a saját szabályait, de akkor még ráfoghatta volna az alkoholra. Ezt most már semmire nem tudja ráfogni. Azért nyöszörög elveszetten a számba, mert képtelen tovább kontrollálni magát úgy, ahogy ahhoz más mellett esetleg hozzá van szokva.
De hiába színészkedek, én is elgyengülök a közelében. Ezt pedig – amint óvatlanul egy kicsit hagyom visszatérni az ítélőképességét – ügyesen ki is használja. Amikor már önkívületben csókolom, a fogaimmal tépem a száját, és a tarkójánál próbálom a haját nem túlzott erővel markolni, a csípőmmel pedig nem túl fájdalmasan préselni a falnak, könnyedén szabadul ki, és fordít a kockán. Nekilök a kabinajtónak, és a nadrágon keresztül rásimítja a tenyerét a merevedésemre.
-    Bár már elszoktam tőle, de végül is… az ilyesfajta reggeli sem rossz – dorombolja a nyakamba, mielőtt belemélyesztené a fogait.
Elveszetten nyögök fel az érzéstől, és döntöm oldalra a fejem, hogy a lehető legjobb hozzáférést nyújtsam neki. A gyenge pillanataimat kihasználva elirányít az ágyig, ahol durván hanyatt lök, majd fölém térdel, úgy csókol tovább. Nem telik el sok idő, mire zihálva húzódik hátra. Duzzadt ajkain nedvesen csillog a kabin kis ablakán beszűrődő reggeli napfény.
-    Gyere vissza – túrok a hajába, és követelőzőn kényszeríteném vissza magamhoz a tarkójára simított kezeimmel, de megcsóválja a fejét.
-    Elég az ártatlan játszadozásból – mordul rám parancsolón. – A farkadat akarom – jelenti ki, nekem meg elakad a szavam.
Oké, értem és érzem én, hogy kíván, meg minden, de így hallani… végigfut a forró remegés a gerincemen. Kicsúszik a kezemből a maradék irányítás is, ő pedig lekúszik a testemen, és megnyalja a száját.
-    Ezt a trikót fel sem kellett volna venned. Teljesen felesleges volt – céloz valószínűleg az áttetsző anyagára, és feltolja a hasamon. Végignyal a nadrágszegélytől indulva a köldökömig, amibe beleremeg a hasfalam. – Ennivaló vagy – morogja, és kibontja a nadrágom elejét. – Szó szerint – kacag fel ördögien, és gondolkodás nélkül az ölembe temeti az arcát.
Újra elveszítettem a kontrollt. És megintcsak képtelen vagyok bánkódni miatta. Néha felemelem a fejem a párnáról, rápillantok a farkamra, ami ütemesen tűnik el a nedvesen fénylő ajkai közt, és az egyetlen dolog, amire képes vagyok, az a nyögdécselve sóhajtozás.
Amit művel velem, azt nem lehet szavakba önteni. Mint valami istenkultusz, bálványimádat, ami kizárólag a farkamnak szól. Nem tudok betelni azzal, ahogy átadja magát egy ilyen majdhogynem mindennapos dolognak. Vagy csak nálam számít mindennaposnak egy egyszerű orális szex? Ennyire züllött lennék? Bár az tény, hogy amióta őt ismerem, nem szedtem fel senkit ecélból. Ahogy lehunyja a szemét és halkan felnyög, amikor tövig a torkába csúsztat, végem van. Arra sincs időm, hogy figyelmeztessem, az izmok megfeszülnek a combjaimon, és a lepedőt görcsösen markolva, levegő után kapkodva élvezek a szájába. Lassan érek csak földet, mert nem enged le a csúcsról. Nem hagyja abba, finoman és gyengéden, de tovább folytatja, egészen addig, amíg már nyöszörögve szólongatom a nevén, hogy könyörüljön rajtam. Büszkén mosolyogva néz fel rám azokkal a gyönyörű szemekkel, és kiereszt végre a szájából. Néhányszor végignyal még az alhasamon fekvő elhasznált szerszámom alsó felén, amire csak pár éles sóhaj a válaszom, aztán felemelkedik a combjaim közt, és a sarkaira ül. Próbálom magamhoz húzni, de ellenkezik, csak néz rám elégedett mosollyal a kipirult ajkain, és csóválja a fejét. Bármit is teszek, nem engedi, hogy viszonozzam, csak a reggeliről magyaráz már megint. Hiába veszek erőt magamon, szorítom le a kezeit a matracra, és mászok fölé, hogy meggyőzzem, lelök magáról. Azért jöttem, hogy olyasmit tegyek, amitől elveszíti a fejét, erre ott tartunk, hogy aki elveszítette, az megintcsak én vagyok.
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy már megint egy segítségért kiáltó merevedéssel a nadrágjában akar elmenni.
-    Hogy vagy képes visszautasítani újra és újra? – tudakolom végül kíváncsian, amikor érzem, hogy a tetteim nem érnek el semmit.
-    Nem vagy hozzászokva… – kuncog fel, és fenekével kicsúszik az ágy szélére.
-    Nem erről van szó. Nem rólam van szó… magadtól vonod meg az élvezetet.
-    Kellően élveztem, amit tettem, ne aggódj értem. Most viszont egy gyors reggeli után mennem kell. Találkozóm van – jelenti ki, és felállna, de megragadom a csuklóját.
-    Nem igaz – vágom rá.
-    Megkérdőjelezel? – húzza fel a szemöldökét megjátszott sértettséggel, ahogy visszafordul felém.
-    Akkor hadd adjak mást… – próbálkozok tovább.
-    Mást? – vigyorodik el hitetlenkedve.
-    Ahogy tegnap nézted a fenekemet… Nagy összegben fogadtam volna rá, hogy mindenáron meg akarsz majd dugni az éjjel. Tévedtem volna?
-    Talán nem… De most már reggel van – vonja meg a vállát. – Nekem pedig dolgom. – ezzel leteszi a lábait a szőnyegre.
-    Igen, reggel. Az esténket is együtt töltöttük, párnák közt. Most is itt fekszem az ágyadban. Ez már majdnem olyan, mintha együtt aludtunk volna – nevetek fel kényszeredetten. Egyszerűen nem hiszem el, hogy könyörögnöm kell egy dugásért. Miért ilyen megfejthetetlen ez az ember?!
-    Nem, nem olyan. Senki nem rúgott belém, vagy vágott hátba az éjjel. Békésen aludtam, akár egy kisbaba – feleli cinikusan, felpattan, és a tükörhöz siet.
Megigazítja a haját, lófarokba köti, és a ruháit lesimogatva, szótlanul néz maga mögé az ágyon ülő fiú tükörképére. Mikor készen áll, csak biccent, hogy induljak utána.
-    Megbántottál az éjjel – bököm ki váratlanul, mielőtt kilépne az ajtón. Visszafordul, és meglepetésemre felém lép, hogy a szemembe nézzen.
-    Nem szándékosan tettem – érinti meg az arcom, újra csak jól összezavarva vele. – Megint túlságosan a szívedre vetted a visszautasítást. Nem szabad mindent túlgondolnod. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy nem szeretem, ha valaki alszik az ágyamban. Mert így van. Ez nem ellened irányult. Tizenöt éve nem aludt az ágyamban senki – vallja be csak úgy mellékesen, és hozzá meg is vonja a vállát, mintha ez teljesen természetes dolog lenne.
Szigorúan csak gondolatban, eltátom a számat. Ezek szerint azóta csak szeretői vannak. Játékszerei. Szép kilátások. Szeretnék én a játékszere lenni? Van egyáltalán döntési jogom ebben?
Szeretnék vagy sem, már régen az vagyok. Az első perctől kezdve – ahogy kezet nyújtott nekem, hogy üdvözöljön, és találkozott a pillantásunk – az övé vagyok.
-    Tizenöt év… ejha! Ezek szerint esélyem sincs – próbálom elviccelni a dolgot. Ha kínosan érzem magam, kínosan is viselkedek. Hülye szokás.
-    Hagyd ezt abba, Bill – néz rám komoran, de nem emeli fel a hangját, inkább fáradtnak cseng.
-    Oké, főnök – felelem halkan.
Erre megforgatja a szemeit, és megcsóválja a fejét. Kinyitja a kabin ajtaját, és maga elé enged.
-    Megkeresem a bátyámat. Hétfőn találkozunk. Szép napot! – mondom megjátszott könnyedséggel.
Még érzékelem, ahogy lemerevedik a meglepetéstől, mielőtt hátat fordítok és az ellenkező irányba indulok. Képtelen lennék most leülni vele szemben reggelizni. Bájcsevegni. Akarom őt. Nem csak néha, nem csak félig, és nem csak az ő szabályai szerint.

Az egész vasárnapomat az ágyban töltöm. Csak bámulom a plafont, és gondolkodom. Nem tudok másra koncentrálni, csak ő jár a fejemben, amióta csak ismerem. Megmérgezte a gondolataimat, bekúszott a bőröm alá, beszivárgott az ereimbe. Mindent megadnék neki, de ő nem kéri. Neki nem kell a minden, neki elég egy morzsa. Fogja az őt valaha érdekelni, hogy nekem viszont nem elég?
Se hétfőn, se kedden nem jön be az üzletbe – nem nagy dolog, hiszen nem ez az egyetlen vállalkozása –, én mégis minden percben azt lesem, mikor jelenik végre meg, mintha mi sem történt volna. Alig alszom éjszakánként, de ha mégis, akkor is róla szól minden álmom.
Aztán szerdán derült égből villámcsapásként megjelenik végre az ajtóban. Bármit is kísérelnék meg tenni ellene, a szívem azonnal úgy dönt, hogy ezentúl minden ütemre kettőt ver. Forróság önt el, és finom remegés költözik a végtagjaimba. Talán középiskolában éreztem magam utoljára ennyire szánalmasan gyengének valaki puszta jelenléte miatt.
-    Gyere be az irodába, légy szíves – viharzik el mellettem köszönés nélkül, és szinte rám sem pillant. A hangja halk és érzelemmentes.
Rendben. Leszek a játékszere, bárhol, bármikor. Csak ne csinálja ezt velem, hogy napokra eltűnik, és semmit nem tudok róla. Loholok utána vadul kalapáló szívvel, és amint becsukódott mögöttünk az ajtó, odalépek mellé, hogy megérintsem az arcát, de azonnal ellöki a kezemet.
-    Tudnod kellene, hol a helyed, amikor dolgozol – mordul rám.
Ó! Hát ez… Mintha nem épp ő mutatta volna meg, mire való ez a kis helyiség a piros bőrkanapéval. Szóval rossz passzban van. Összevonom a szemöldököm, és kérdőn nézek rá.
-    Oké, értem – tárom szét a karjaim megadón. – Szóval akkor miért hívott be… főnök? – hangsúlyozom ironikusan.
Az asztal mögé lép, és úgy szól hozzám, hogy a tekintete az ott fekvő papírokra irányul. Aztán pedig a telefonjára. Bárhova, csak ne kelljen rám néznie.
-    Gyors leszek, és érthető. Nem akarom, hogy itt dolgozz – jelenti ki határozottan.
-    Micsoda?! – Elakad a szavam. Sok mindenre gondoltam, amiről beszélnünk kellhet, de ez egy pillanatra sem merült fel bennem. Azt hittem, bízhatok benne, amikor hétvégén azt mondta, bármit teszek, az nincs kihatással az állásomra. És most kirúg?
-    Egyszerűen csak… szedjétek össze a dolgaitokat. Felteszem, a bátyád sem marad így. A következő hónap végéig kifizetlek titeket – feleli színtelen hangon.
Milyen nagylelkű… Valójában tényleg az. De ezt akkor sem hagyhatom ennyiben!
-    Azért némi magyarázatot elvárnék – lépek oda hozzá indulatosan, mire ijedten néz fel rám az asztal mögül. Mint egy kis nyúl, akit sarokba szorított a farkas. Sosem láttam még ezt a szemében. Megrettent. Azonnal vissza is fogom magamat. – Arról volt szó…
-    Tudom, mit mondtam – vág közbe, és védekezőn maga elé emeli a kezét. – Sajnálom. Tévedtem – néz félre újra.
-    És ennyi? – fájdalmasan megcsóválom a fejem, és próbálom elnyomni a dühöt és a csalódottságot a hangomban. – Szükségünk van erre az állásra. Soha többet nem lépem át a határt. Én hiszek abban, hogy tudjuk ezt a helyzetet felnőttként kezelni.
Sóhajt egy nagyot, és felnéz egyenesen a szemeimbe végre. A hangja ellágyul a következő szavakra.
-    Nem tudok együtt dolgozni veled, Bill. Ne haragudj.
Nem sok kellene ahhoz, hogy a frusztráltságtól és a kilátástalanságtól sírni kezdjek. Nem elég, hogy elveszítem annak az embernek a közelségét, aki bár még nem az enyém, de rájöttem végre, hogy sokkal jobban szeretném megszerezni, mint bárkit eddig, de mindemellett még az álomállásunknak is megástam a sírját. De hát mit mondhatnék erre? Ő a főnök, és nem akar velem dolgozni. Nem akarja, hogy az ágyában aludjak. Ezeket a dolgokat nem lehet ráerőszakolni senkire. Bólintok egyet némán, hátat fordítok, hogy ne lássa a fájdalmat az arcomon, majd egy nagy sóhaj után megpróbálom felvenni az álarcom, és kilépni az eladótérbe. A bátyám szemébe sem lesz most sokkal egyszerűbb belenéznem, mint Brianébe.
Most kivételesen nem örülök neki, hogy nem csalódom a megérzésemben. Tom szinte végigmondani sem hagyja, amit eltervezek, máris őrjöngve rohan hátra.
-    Mi a francot képzel magáról?! – ront be az irodába, és hiába sietek utána, hiába könyörgök, hogy ne tegye, nem tudok hatni rá. – Eressz el, Bill! Már nem a főnökünk, azt mondok, amit akarok, úgy, ahogy én akarom! – rángatja ki a felkarját a markomból.
-    Tom – néz rá Molko elszántan. – Próbaidőn vagytok. Bármikor dönthetek úgy, hogy nem vagytok megfelelők az állásra.
-    Szarok az állásra! Az öcsémmel viszont senki nem szórakozhat! – odalép mellé, és megragadja a gallérját, a falnak taszítja, és durván nekitámaszkodik a mellkasának.
-    Semmit nem tettem, ami ellenére lett volna – feleli nyugodt hangon, magabiztosan állva a bátyám pillantását. – Értékelném, ha hátrébb lépnél kettőt. Hacsak nincs egy jó érved arra, hogy a személyes terembe furakodj. – Tom zavartan elereszti. – Az egyetlen ígéret, amit tettem, és sajnos meg kell szegjem, az az állásotokkal kapcsolatos – kezdi tárgyilagosan, lesimítja a ruháját, és az asztalhoz lép. – De nem szeretem megszegni a szavam. Sok embert ismerek, rövid időn belül elintézem, hogy pontosan ugyanilyen feltételekkel kapjatok legalább ilyen kedvező állásajánlatot.
Tom csak megrázza a fejét, és fújtatva kirohan az ajtón. Tanácstalanul nézek utána fejcsóválva.
-    Ne haragudj… – motyogom Briannek. Fogalmam sincs miért. Szerintem én vagyok az utolsó ember a környéken, akinek bármiért is bocsánatot kellene kérnie.
Téblábolok egyet-kettőt, de magam sem tudom, mire várok. A lábaim egyszerűen nem akarnak még kivinni innen. A tüdőm egy levegőt akar szívni vele, amíg csak lehet. Csak nézzük egymást némán, mozdulatlanul. Végül ő az első, aki megtöri a dermedt csendet. Halkan felsóhajt, hezitálva lefirkant valamit, és mielőtt összetörten kimennék végre, utánam szól.
-    Várj… – leheli, és kilép az asztal mögül.
A másodperc töredékéig eljátszok a gondolattal, mint egy naiv tinédzser, hogy talán azért tart vissza, mert meggondolta magát. Átnyújtja a cetlit, amit tétovázva veszek el tőle. Egy cím van rajta. Felnézek rá kérdőn. Annyi minden kavarog a fejemben. Ha tükörbe néznék, a luxusprosti felirat ott villogna a homlokom közepén. Újabb szexparti? Ki vagyok rúgva, de azért egy numerára még jó vagyok?
-    A házam címe. Ma este…
Gondolkodás nélkül bólintok. Bár az okosabbik énem jól tudja, hogy nem bólogatnom kellene, hanem hevesen ráznom a fejem. De képtelen vagyok rá. Ha csak erre kellek, hát beérem ennyivel. Inkább, minthogy soha többé ne láthassam.
-    Mit vegyek fel? – kérdem halkan.
-    Mindegy. Bármiben káprázatos vagy – feleli lágyan.
Meglep vele. Nem is annyira azzal, amit mond, inkább azzal, ahogy. Nyoma sincs a magabiztos csábító hanghordozásnak, ami ezek mellé a szavak mellé járna.
-    Mégis. Úgy körülbelül. Milyen összejövetel? Kik lesznek ott? – firtatom tovább, bár sejtem, hogy a szombathoz hasonló estére számíthatok. És csak remélem, hogy megint magának szeretne, nem pedig valaki másnak ezúttal.
-    Csak én – néz rám egészen gyengéden. – Aludj ma az ágyamban – kéri, szinte bizonytalanul.
Elakad a lélegzetem, nem jutok szóhoz, a torkom pillanatok alatt kiszárad. Hitetlenkedve nézek rá. Pislogni sem merek, nehogy a szempilláim rebbenése elfújja a varázsport a levegőből. Csak annyira telik, hogy remegve bólintok még egyet, aztán mielőtt észbe kapna és visszavonná az ajánlatát, vadul vágtázó szívveréssel Tom után rohanok. 
Aludjak az ágyában. Én. Ma éjjel. Az ő ágyában. Csak ő lesz ott. A háza. Káprázatos vagyok. Félre lehet ezt érteni?



12 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ahw, nem tudom mit is mondjak!
    Tetszett, hogyne tetszett volna, de kozben meg ott van az is h en ennel a konkretabb happy endet szeretem (tudom, ez maganugy).
    A lenyeg h szemely szerint orultem volna ha itt a veget meg tovabb irod, kicsit konkretabban, de megertem h ez nem egy olyan tortenet, es azert igyis sejteted h mi lesz koztuk.
    De amugy tenyleg tetszett! :)
    Es koszonom! Varom a Pulse-t! :) <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Tudod, ez a vég az a vég, ami nem 100% lezárás, és meghagyom magamnak a lehetőséget arra, hogy írjak még hozzá... még ha nagyon nem is akarok... XDD
      Pussz!

      Törlés
  2. Jezusisten! ♥️♥️♥️♥️♥️
    Még nem olvastam!
    Gondoltam beköszönök, írok pár sort, hogy milyen jót tettél velem ezzel a résszel!
    Brian ♥️Brian ♥️
    Köszi ♥️Majd még írok! ♥️
    Olvasok 💖💖💖

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh te nő! Bill és Brian remek páros. Szépek együtt. Csak úgy szikrázik közöttük a levegő.
      Nekem nem baj, hogy így fejezted be. El tudom képzelni a folytatást. Khmm...
      Csodás történet volt ez. Kár, hogy vége. De nem bánkódom, írsz majd másikat amit ugyan így fogok szeretni.
      Az érdekes írásmódoddal minden történeted felejthetetlen.
      Köszönöm, úgy örültem neki.
      Feldobtad az estémet.
      Pussz 😘

      Törlés
    2. Szia!
      Az első kommenten jót nevettem! :D Esküszöm egy kicsit te vagy az oka, hogy elkezdtem megint minden időmet youtube-on tölteni, és Brian nosztalgiába merülni... úristen, hogy imádom ezt a pasit ahww...
      Na szóval, írok majd másikat, igen, ha nem is ehhez, ezt megígérhetem :D
      Puszi!

      Törlés
  3. Szia Carmen!

    Nem követelünk új rész. :/:/:/
    Pedig ez is zseniális lett, de Te valamiért eltökélted, hogy teljesen konkrét, qva nagy pontot, SOHA nem raksz erre a sztorira. Értem én, megmutattad, hogy a végső akarat mégis csak a Tiéd! :D:D:D (És az elmédben már megalkotott karaktereké, akik most nem akarták teljesen felfedni magukat. ;))

    Nem gond, köszönöm azért egy fél pontot kaptunk, egy kicsit konkrétabban és végül is egy nagy lépést is a határozott, domináns főnökünktől! Ki hibáztatná, hogy nem tud ellenállni???

    Puszi, Gyöngyi THeND <3<3<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ha valamit nem tudok elengedni, ez van, nem rakok qva nagy pontot. Tudod, ha esetleg fél év múlva megint olyanom lenne, hogy főnök Briant akarok, ott legyen... :D
      Puszi!

      Törlés
    2. Ne is engedd:D♥. Akkor pixelenként gyűjtjük össze a pontot! Ez olyan ....bizsergető érzés marad....elkezdik élni a fejedben az életüket tovább....és reméljük egyszer csak jön Carmen egy útirány mutató táblával, átrendezi a színt, és zajlik az élet tovább.....Örök utazás....♥♥♥IMÁDOM

      Törlés
  4. Csak annyi, hogy: Nekem nem is mondtad, hogy ennek itt lesz vége :( szomorú vagyok. Nagyon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valójában ennek mind a négy részét úgy írtam, hogy ennek itt van vége..... XD

      Törlés
  5. Szóval most akkor komolyan kérted, hogy ne vessem újra térdre magam, aztán egy ilyet írsz? Tudod, hogy imádlak, tudod, hogy te vagy nekem az elsőszámú bloggerem, de ez nem faiiir! :D Legyen az bármilyen csöpögős, a végtelenségig olvasnám. Bár ahol te Briannel írsz, ott mindig ezt érzem. Nem tudom... Említettem már, hogy mennyire imádom a Brianed?
    Na jó, nem fogok könyörögni új részért, deee azért... Tudod mit érzek... ;) :D
    Imádat! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod mi a durva? Hogy már egy komplett szappanoperát álmodtam meg velük, amióta ezeket írom... nem bírok szabadulni tőlük, annyira imádom őket együtt! Szóval bármi lehet.. a Kölyök sztori is szívem csücske :)

      Törlés