PULSE (7.fejezet)

Na, hát ti akartatok még Johnnyt. Meg maffiózót. Meg néhány választ a sok-sok kérdőjelre. (HDawn, bocsi, Adam már megint minden "jóból" kimarad...) Szóval kértétek, pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadok el... de azért ne utáljatok nagyon :)
Éés megint tartottam az egy hetet, tök büszke vagyok magamra! Köszönök minden olvasást, hozzászólást, ti hajtotok előre! :) (D.! Nem véletlen, hogy az utolsó kommentedre nem válaszoltam, nem szép dolog a gondolatolvasás... :P XD <3) 

7. fejezet

Már amikor az ártatlannak indult csók kezdett elvadulni, majd a hajam tövére markolt, és hátrarántotta a fejem, hogy már mindennemű ártatlanságot mellőzve durván beleharaphasson a nyakamba, és otthagyja a bőrömön kielégítetlen vágya jelét, akkor tudtam, hogy ezt nem a megfelelő helyen és időben csináljuk. Aztán amikor az egyik keze eleresztette a tincseimet, hogy egy gyors és sürgető mozdulattal utat találjon a nadrágomba, és a szenvedély hajtotta erővel rámarkoljon a szerszámomra, amitől egy nyögésbe fúló halk sikollyal borultam a vállára, akkor már biztos voltam benne, hogy egy hajszálnyira vagyunk a lebukástól.

A műszakom lejárt, de attól még a munkahelyemen vagyok, a főnökömmel, aki nem éppen szabad préda. És nem csak az etikai kódexet tekintve. A túlélési ösztönnel számolva sem. Egy bűnöző tulajdonát képezi. Ráadásul még csak nem is zárt ajtók mögött műveljük ezt, hanem gyakorlatilag egy átjáróháznak számító központi helyiségben.

Amióta néhány nappal ezelőtt a mosdóban, szépíthetnénk bárhogy, de tulajdonképpen visszautasított, azóta nem kezdeményeztem. Habár utólag örültem neki, hogy megtette, de mégis valahogy letörte az önbizalmamat vele. Hamar kiderült azonban, hogy ezzel a váratlan visszafogottságommal azt értem el, hogy felhúztam, gyakorlatilag kiéheztettem, és helyettem ő rontott rám egyre többször, egyre hevesebben, egyre türelmetlenebbül. Én pedig egy pillanatig sem ellenkeztem, élveztem minden cseppjét. Sosem ugrott elő a fejemben a „mi lett volna, ha…” tábla. De ezidáig nem is jutottunk odáig, ameddig most, hogy a keze a nadrágomban, az agyunk pedig valahol eldobva. Emellett hiába volt itt mindvégig, eddig sosem került képbe az ágy. Esetleg ajtó, asztal, szék… Igen, a legbiztonságosabbnak mindig az ajtót éreztem, mert ha egyikőnk a helyiség egyetlen bejáratának dönti a másikat, nehezen tudna elsőre bárki is ránk nyitni, kettőnk súlya meglepetésként érné, amit gyorsan ki tudnánk használni. Nem utolsó sorban imádom is, ahogy Harry felken rá.

Őrültségnek nevezni nem elég kifejező azt, ahogy most viszont az íróasztala mögötti falnál fekvő heverő felé taszigál, teljes egyetértésemet élvezve, a számat egy pillanatra sem eresztve.

Mégis mit művelünk? És miért nincs elég lelkierőm kitessékelni az olyan jólesőn masszírozó markát az alsómból? Hiába érzem, hogy ebből baj lesz, csak hátracsúsztatom a kezeimet a fenekére, biztatón belemarkolok, és még közelebb húzom magamhoz, mire kapok egy még erőteljesebb szorítást a nadrágomban. Lihegve válok el a szájától, és vetem hátra a fejem, hogy hangosan felnyöghessek a nevével az ajkaimon.

A heverő széle a térdhajlatomnak ütközik, én pedig egyetlen agysejtemet sem használom valódi gondolkodásra, amikor átcikázik lehunyt szemeim előtt a kép, hogy hogyan fog Harry hanyatt vágni itt, és éhes tekintettel, szétvetett lábakkal fölém térdepelni. Aztán a fülem mellett a karjaira támaszkodva, az arcába hulló hajfüggöny mögül kilesni az alatta fekvő védtelen prédájára. A farkam megrándul a kezében már csak a gondolatra is, és újra a szájába nyögök.

Óriási szerencsénkre, az összes lehetséges hajmeresztő verzióból még a számunkra legkedvezőbb történik meg: Adam ront ránk. Nem kopog, nem kertel, csak rémülten felénk pillantva közli, hogy itt a gengszter pasas, és már rohan is ugyanazzal a hévvel kifelé.

Harry sem kevésbé rémült, ahogy kirántja a kezét a nadrágomból.

-      Francba! – végignéz rajtam, az összevissza kócolt hajamon, a vörösre harapdált ajkaimon, és a nyakamon éktelenkedő összetéveszthetetlenül friss foltokon.

Én viszont csak a semmit sem leplező, szűk, fehér farmerban feszülő igen impozáns merevedésem felé mutatva húzom el a számat. Csak. Nem mintha ennyi nem lenne épp elég. Nem mehetek ki így, az holtbiztos.

-      Ide! – ráncigál végig önkívületben a néhány méteren, és tépi fel az irodája másik végében lévő kis ajtót, ami egy icipici, iratokkal teli helyiségre nyílik.

Bekukkantok. Még jó, hogy nincs klausztrofóbiám, maximum kétszer két méter az egész, aminek a felét polcok, szekrények, és azokon roskadozó papírhalmok foglalják el, mellettük pedig a falban egy széf. Esetleg felhúzott térdekkel tudok itt ülni a földön, amíg ide leszek kényszerítve, kinyújtóztatni a lábaimat már nem valószínű.

Betuszkol, és a tűzzel játszva, még egyszer, gyengéden ajkaimra csókol. Nekem viszont az elmúlt percek lila köde úgy zuhan vissza az elmémre, hogy még ebben a helyzetben is nehezemre esik elválni a szájától. A tarkójára szorítom a tenyerem, és mélyre furakodva simogatom meg néhány utolsó lopott pillanat erejéig nyelvem hegyével a szájpadlását. Remegve sóhajt fel, és figyelmeztetnem kell magamat egy képzeletbeli fejbevágással arra, hogy azonnal húzzam be a seggemet a kis lukba, és ne játsszam az elmebeteg öngyilkosjelöltet. Mert annál, ha a rajtam éktelenkedő egyértelmű jeleket meglátva nyit ránk Johnny, csak akkor lennénk még nagyobb szarban, ha konkrétan rajta is kapna minket egymás szájában… vagy gatyájában.

-      Akármi történjen, ne gyere ki. És ne szólalj meg! – néz rám szinte eszelős tekintettel. – És ne haragudj rám, kérlek, bármit is fogsz hallani… – teszi hozzá, mielőtt rám csukja az ajtót, mintha előre tudná, hogy bocsánatot kell kérnie.

Végül az unalomban ücsörgés helyett a térdelést és a kulcslyukon kukucskálást választom. Johnny kopogás nélkül nyit be az ajtón szinte azonnal, amint Harry elhelyezkedik a forgószékében, majd gondterheltséget öltve magára, ráncolja a homlokát és túrja a haját. Végtére is, minek kopogjon? Itt minden az övé, az egész ház, az iroda, ez a sötét kis luk, ahol bujkálok előle, de még a kibaszott ajtó is. Ha nem akar kopogni rajta, akkor nem kopog, és kész.

-      Megint a számokat tanulmányozod – mosolyodik el. – Hiába. Ehhez te nem értesz, drágám! – Harry morcosan felnéz, de nem reagál. – Nem is köszönsz a szerelmednek? – csicsergi cinikusan.

-      Szia, szerelmem – húzza el a szája sarkát gúnyosan Harry.

Annyiban már most biztos lehetek, hogy nem egy felhőtlen kapcsolatba rondítottam bele szemérmetlenül.

-      Találtál valamit a papírjaidban, vagy hajlandó vagy végre úgy játszani, ahogy apuci tanítja neked? – lép közelebb negédesen, és leteszi a fenekét az asztal szélére.

-      Tiszta üzletet akarok, Johnny. Ne felejtsd el, hogy szükséged van legalább egy tiszta üzletre – sóhajt fel, és látszik, hogy már unja a témát, hogy nem először, és valószínűleg nem is másodszorra hallja már tőle.

-      Akkor csinálj valamit, szépségem, mert ez így, amióta csak hozzáfogtál unalmadban igazgatósat játszani, én meg voltam olyan őrült, hogy hagytam, egyrészt téged is elvesz tőlem, másrészt elkezdtél szép kis mínuszt is termelni nekem. Az lehet, hogy pénzmosáshoz szükségem van a klubra, de attól még megpróbálhatnád minimum nullszaldóra kihozni a boltot. Vagy kezdj hozzá…

-      Nem! – szakítja félbe durván, mielőtt egyáltalán kimondaná, amit tervezett. – Nem fogok drogot árulni neked! Felejtsd el!

Elakad a lélegzetem. Szóval nem csak prostik, drog is. Meg még ki tudja, mi más, ezek után már semmin nem lepődnék meg. A pénzmosás szót már szinte meg sem hallom, a többihez képest az csak egy kisiskolás csíny. Egyáltalán, hogy tudott Harry pont egy maffiafőnökkel összejönni?!

Ahogy meghallottam a „drog” szót, kezdett a helyére kattanni minden. Akik droggal üzletelnek, azok nem lacafacáznak, ha meg kell húzni a ravaszt, megteszik. Ha el kell törni valaki kezét, lábát, bármijét, csupán figyelmeztetésként, gondolkodás és szemrebbenés nélkül csinálják, vagy csináltatják az ilyesmire tartott embereikkel. Ha pedig komolyabb ellentét merül fel, az sem meglepő, ha egész családokat irtanak ki, habozás nélkül. És mindig megússzák. Mert pénzen mindent meg lehet venni, senki nem kérdezi, hogy miből származik az a köteg, amit ledobnak elé a pultra. Hacsak nem szó szerint csöpög belőle a friss, meleg, ragacsos vér – amíg csak átvitt értelemben, addig nem kérdeznek, csak fogják és elteszik.

A férfi az álla alá nyúl, felemeli Harry fejét, és magára kényszeríti a tekintetét, majd belekezd a mondandójába valahol a gyengéd és a kioktató hangnem közt félúton.

-      Teljesen mindegy, hogy te árulod, vagy más. Akinek kell, úgyis hozzájut. Nem a díler tesz valakit függővé. Ezt kellene felfognod, és nem hisztizned mindenen…

-      Tudod jól, miért nem vagyok hajlandó – feleli Harry az eddigieknél jóval halkabban, és érzem a fájdalmat a hangjában.

Még egy titok, amiről tudnom kellene. Persze, ha végre megbízna bennem. Ha nem csak a nadrágomban akarna nyúlkálni, hanem beszélgetésre is méltónak találna néha. Hirtelen elönt a féltékenység, ahogy nézem őket. Úgy érzem, ez a férfi sokkal több mindent tud róla, mint amit nekem valaha el fog mondani.

-      Makacs vagy – sóhajt fel Johnny. – Másnak nem adnék ennyi gondolkodási időt.

-      Ez nem gondolkodási idő. A válasz mindig „nem” lesz – jelenti ki Harry határozottan.

A férfi tekintete elsötétül. Ráhajol az asztalra, két tenyerére támaszkodva közelít Harry arcához, és néz a szemeibe centikről. Lehalkítja a hangját, és lassan, tagoltan felel. Tudja jól, hogy nem kell nagy hangerő ahhoz, hogy félelmetes legyen.

-      Lehet, hogy a válaszod mindig „nem” lesz, de talán eljön az idő, amikor már nem lesz kérdés, amire válaszolhatsz, szépségem.

Ijesztő, ahogy beszél. Nem lepődöm meg azon, hogy mindenki óvni próbál tőle. Ami viszont meglep, hogy Harry látszólag egyáltalán nem rémül meg tőle, gúnyosan elmosolyodik, feláll a székéről, a férfi fölé magasodik, és mint egy jó feleség, az inge gallérját kezdi igazgatni.

-      Kirúgsz? – szólal meg negédesen. – Akkor újra unatkozni fogok. Amit nagyon nem szerettél annak idején.

Johnny hátrál egy lépést, frusztráltan a hajába túr, és sóhajt egy nagyot. Még a fejét is megcsóválja halványan. Egy egész perc is eltelik, amíg csak bámulnak egymás szemeibe némán. Érzem, hogy nagyon fel tudja bosszantani őt Harry, de azt is érzem, hogy törődik vele, hogy nem cselekszik meggondolatlanul, ösztönből, ha róla van szó. Bárki más lenne a helyében, már nem állna ott ilyen épen és egészségesen, magabiztos arccal nézve farkasszemet vele. Fáj beismerni, de a maga módján biztosan szereti. Vajon Harry is szereti őt valamilyen módon…? Vajon képes lennék őt pótolni? Egyáltalán van esélyem arra, hogy ne csak egy kalandocska legyek az életében? Olyan izgalmakat, mint ez a férfi, biztosan nem garantálhatok neki.

-      Hagyjuk a számokat – mélyül el végül Johnny hangja. – Told le a nadrágod, édes, és add meg apucinak, ami igazán kell neki! – Visszalép Harry mellé, egészen közel, és rácsavar egy göndör tincset a mutatóujjára.

-      Ne itt – morogja az orra alatt, és idegesen hátrasimítja a loknijait. – Ha hazamentem…

-      Most! – vág közbe Johnny ellentmondást nem tűrve, aztán kaján vigyorral az asztallapnak támasztja a csípőjét, és kioldja az övét.

Ez az a pillanat, amikor hátrébb kellene húzódnom, befogni a füleimet, és összeszorítani a szemeimet. Nem szabadna itt lennem, nem szabadna ezt látnom, és hallanom. Felgyorsul a légzésem, érzem, hogy kezd elönteni a pánik. Talán tévedtem a klausztrofóbiámmal kapcsolatban. Eddig az unalmas kis életemet élve nem volt, ami előhozza. Hát, üdv a fedélzeten. Remegni kezd az egész testem, a mellkasom szorít, zihálva veszem a levegőt, a szívem pedig vadul kalapál. Kényszerítenem kell magamat arra, hogy odafigyeljek, és bármit is tesz a testem, azt hangtalanul tegye.

Harry a férfi mellkasára teszi a tenyerét, hogy megpróbálja távol tartani magától. Azt persze nem tudom, hogy miattam, vagy ha nem lennék itt, akkor is így viselkedne-e.

-      Dolgom van – hangsúlyozza. – Talán ha felmennél, találnál kuncsaftot, aki szívesen megdugna. És bónuszként még a bevételen is javítanál – veti oda cinikusan, mire eltátom a szám.

Akkora pofont kap erre, hogy megtántorodik. Néma sikoly akad a torkomra, küzdök a légszomjjal, és a végtagjaim is zsibbadni kezdenek. Nem akarom, hogy veszélybe sodorja magát miattam, csak azért, hogy ne lássak olyasmit, amit nem szeretne. Amiről bőven elég, ha kimondatlanul tudok, semmi szükség arra, hogy végig is kelljen néznem. Oldalról látom csak Harry arcát, de lerí róla az elszántság, összeszűkülnek a szemei, vékony vonallá préselődnek az ajkai, két szemöldöke közt megjelennek a mély barázdák. Keze ökölbe szorul egy pillanatra, látszik, hogy minden lelkierejét össze kell szednie, hogy ne üssön vissza. Ezek szerint feleselni többnyire megszokott dolog, visszaütni már nem annyira.

-      Emlékeztetnem kell arra, hogy nem én vagyok a te kurvád, hanem te az enyém?! – ragadja meg az inge elejét a pasas, és indulatosan néz a szemébe, ahogy az arcába sziszegi a szavakat.

Már nyelni is nehezemre esik. Vattacsomókat érzek csak a torkom helyén. Nem értek semmit. Ugye ezt a szót csak átvitt értelemben használja? Ha Adam nem mondta volna el, ki volt az a fiú múltkor, és mi folyik odafent, fel sem merült volna bennem, hogy esetleg szó szerint érti.

-      Johnny… – morogja.

-      Ha nem, akkor majd csinálom én. – Megmarkolja a haja tövét, és kíméletlenül az asztalhoz ráncigálja Harryt. – Úgyis rég jártam abban a szűk kis seggedben.

Hányingerem van. Az előbb azt gondoltam, nem akarom látni, ahogy Harry megdugja a pasast. De valójában az semmi volt ehhez képest, hogy mennyire nem akarom látni, hogy a fickó megerőszakolja őt! Nem tudom, vissza tudnám-e fogni magamat, hogy ne rohanjak ki, és vágjam hátulról fejbe az első kezem ügyébe kerülő kemény tárggyal. Amit aztán ha elvétek, nem ő zuhan tehetetlenül a padlóra, hanem a két hústorony segítségével Harry és én búcsúzhatunk el örökre ettől a világtól. Vagy a legjobb esetben is, menekülhetünk életünk végéig.

A széf felé pillantok. Harry azt mondta, ott tartja a fegyverét. Ha tudnám a kombinációt… Na jó, állj! – rázom meg a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Mégis min jár az eszem? Ha a kezemben lenne egy pisztoly, képes lennék meggyilkolni egy embert?

Valamelyest enyhül a kétségbeesésem, amikor Harry könnyedén kiszabadítja magát, megragadja a férfi ruháját, és erőteljesen nekivágja a csípőjét az asztalnak. Johnny felszisszen, ujjai közül kicsúsznak a göndör tincsek, kezei megadón lehullanak a törzse mellé, majd lassan mégis felkúsznak, és Harry izmos mellkasán pihennek meg. Győzedelmes vigyor van az ajkain, ahogy a fiúja bár ellöki a kezeit a mellkasáról, de durván megragadja a derekát. Magabiztosan nyalja meg az ajkait, látom, hogy azt várja, csókolja meg, de Harry nem teszi. Johnny arcán az látszik, mintha mindennapos dolog lenne náluk ez a dominanciaharc, az erőszak. Az, hogy úgy beszélnek egymással, mint a kutyával, aztán pedig a mindent elfeledtető, valószínűleg igen agresszív szex… amire jelen pillanatban gondolni sem szeretnék, nemhogy három méterről látni. Harry elfordítja az arcát, hogy egyértelművé tegye, itt most tündibündi csókolózás nem lesz, majd egy erőszakos mozdulattal megfordítja Johnnyt a tengelye körül, alkarjával lesöpri a papírokat, és rálöki a férfit az asztallapra. Nem a heverőre dobja, az asztalra. Tenyerével leszorítja a tarkóját, minden gyengédséget mellőzve nyomja az arcát a falapnak, míg a másik kezével lerángatja a férfi nadrágját, épp csak annyira, hogy hozzáférjen.

Újra ott tartok, hogy a füleimre tapasztom a kezemet, összeszorítom a szemeim, és csak azt érzem, hogy ezt most muszáj lenne kizárnom, nem lenne szabad, hogy ennek tanúja legyek. De hiába próbálom magam rávenni, hogy lélekben repüljek valahova nagyon messzire innen egy kis időre, a testem nem engedelmeskedik. Egyre szaporább a légzésem, és torkomban dobogó szívvel, kíváncsian dőlök közelebb a kulcslyukhoz, ahogy Harry megpróbálja fél kézzel kitornászni magát a túlságosan szűk nadrágjából.

Végül sikerül térdig letolnia magán, miközben látni ugyan a szög miatt nem látom, de hallom, ahogy felszakítja egy óvszer csomagolását, és kisvártatva gondolkodás nélkül, egy szimpla mozdulattal, kíméletlenül nyomul a pasijába tövig. Nehezemre esik visszafojtani az együttérző nyögést. Kicsit megrémít, ahogy látom, milyen brutálisan viselkedik vele. Nem azért, mert őt sajnálom, inkább azért, mert rosszul leszek, ha a helyébe képzelem magam. Ha valaki velem bánna így, valószínűleg már patakzó könnyek közt kiáltoznék segítségért.

A férfi hátra szeretne nyúlni, talán hogy megérintse, vagy hogy jelezzen neki, hogy lassítson, de ő csak a hátára támaszkodva, összefogja fél kézzel a két csuklóját, és leszorítja, nem engedi a mellkasát egy centit sem felemelkedni az asztallapról. Durván löki magát belé, gyors ütemben, egyik kezével a csuklóira támaszkodva, másikkal pedig úgy szorítva a férfi csípőjét, hogy elfehéredett ujjvégekkel, csontig markolja a húsát.

Nem fogok hazudni magamnak, meglep, amikor a férfi nem sokkal később, amennyire tudja, hátraveti a fejét, felkiált, és látszólag egyáltalán nem bánva a nyers bánásmódot, élvez az asztal alá, amivel egyidőben Harryt is látom hátulról megremegni, és egy halk morgás kíséretében néhány hosszabbat lökni.

Az elmúlt percekben átsuhant az agyamon, hogy csak azért ilyen könyörtelen vele, mert tudja, hogy figyelem. Hogy nem akar mézédes lenni, amikor tudja, hogy megbántana vele. De rá kell jöjjek, hogy nem vétene ekkora hibát. Ha teljesen máshogy viselkedne, mint az megszokott köztük, az csak a hülyének nem tűnne fel. Johnnyra pedig bármit lehet mondani, de hogy hülye lenne, azt nem hiszem. Ergo, ez a jelenet valószínűleg nem először játszódik le köztük, többnyire megszokott lehet. Most már csak az a kérdés, hogy Harry is ezt igényli-e?

Fantáziálok már egy ideje erről a gyönyörű félistenről, de az álmaimban nem úgy szeretkeztünk, hogy mindenféle előkészítés nélkül, könyörtelenül megbasz, miközben rá sem nézhetek, hozzá sem érhetek, arról nem is beszélve, hogy a saját orgazmusomat úgy kell megoldanom, hogy a farkamhoz még véletlenül sem ér hozzá.

A sokktól először csak kapkodom a levegőt, aminek hatására szédülni is elkezdek. Szeretném hinni, hogy velem nem lenne ilyen. De megrémít. Elbizonytalanít. Ebben a pillanatban legszívesebben sikítva menekülnék.

Egyetlen szót sem váltanak ezek után. Gépiesen húzzák magukra a ruháikat, és igazítják meg a tincseiket. Miután Johnny elégedett mosollyal Harry felé biccent, majd kilép az ajtón, még néhány percet csendben várok a helyemen és fülelek. Amúgy sem igazán tudnék most biztos lábakon kitipegni Harry irodájába.

Lesokkolt a látvány, a könyörtelensége. Most idegennek látom. Éjszakákon át gondolkodtam már rajta, rajtunk, de sosem jutottam el oda, ahol most vagyok. Itt és most elég volt ez a húsz perc, hogy rájöjjek, egyáltalán nem ismerem őt. Hogy még azt a heves tízpercet is átértékeljem, ami alig fél órával ezelőtt történt itt köztünk. Akkor kimondhatatlanul élveztem a türelmetlenségét, a gyengéd erőszakot, amivel irányított. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy esetleg valódi agressziónak lehet az előszobája. Hogy a harapás, aminek nyomán mosolyogva felszisszentem, talán legközelebb odáig fajul, hogy a vérem is kiserken. Hogy az erős markát a hajam tövén holnap talán nem csak arra használja, hogy a fejemet gyengéden hátrakényszerítve a nyakamhoz férhessen, hanem esetleg arra, hogy odacibáljon, ahova önszántamból nem szeretnék menni. Hogy a nadrágomat sürgetve lehúzni készülő kezei talán egyszer erőszakkal tépik le rólam a ruháim, akaratom ellenére is.

Próbálok most sem úgy ránézni, mintha biztos lehetnék abban, hogy EZ ő, de nehezemre esik. Talán csak egy része. Talán csak Johnny hozza ezt ki belőle. Talán az angyali oldala erősebb. Túl sok a talán. Egy biztos, ott van ez a sötét oldal is valahol benne, ami rémisztő. Még ha nem is viselkedne így velem soha, ezentúl mindig ott lenne mélyen bennem a félelem, hogy egyszer óvatlanul nem hozom-e ezt elő belőle.

Miután egyedül maradt, mintha teljesen elfelejtett volna engem, leroskad a forgószékébe, lehunyja a szemeit, és az asztalára könyökölve a tenyerébe temeti az arcát. Percekig ül ott így, közben ledob néhány papírtörlőt az asztal alá, indulatosan rátapos, és a csizmája talpával végigtörli a padlót. Aztán felsóhajt, feláll a székből, kinéz az ajtón, hogy meggyőződjön arról, valóban eltűnt-e Johnny, és visszajön értem. Ezek szerint mégsem feledkezett meg rólam.

Nyílik a kis helyiség ajtaja, én pedig rá sem pillantva, még mindig egy kicsit remegve slisszolok el mellette, ki innen, minél hamarabb, minél messzebbre, az éjszaka sötétjébe. A csípős szélre van most szükségem az arcomon, a hajnal csöndjére, egyedül.

-      Ne haragudj… – nyögi, még mielőtt kinyitnám az iroda ajtaját, de el sem jut az agyamig igazán, amit mond, csak megrázom a fejem némán.

Hálásnak kellene lennem amiatt, hogy nem erőlteti a dolgot, nem akar mindenáron most azonnal beszélni róla. Nem akar hozzám érni, nem akar visszatartani. Látja, hogy menni akarok, és ő csak hagy, szó nélkül.