YAWTO - Zöldszemű rémség

Végre hoztam nektek valamit. Ez az utolsó ilyen Bri/Jar melléksztori, amit elkezdtem. Nem mondom, hogy soha nem lesz több, mert bármikor előfordulhat. Volt még kettő, ötletként felmerült, de aztán a cím után szépen ott is hagyott részecske, de egyelőre úgy érzem ennyi.
Bár ahogy pár napja néztem ezt a videót, nem mondom, hogy nem ütötte fel a fejét elég élénken a "Térdre" címűnek egy kistesója bennem....... :))
Na de visszatérve erre a mostanira, kellett egy ilyen, mert nem mindig minden rózsaszín és vattacukros...

Brian Molko/Jared Leto one-shot, előzmények ismerete nélkül is olvasható. Nem is igazán korhatáros.

A harmadik szereplőről pedig később.. :)

YAWTO – Életképek

Zöldszemű rémség

Jared’s POV

Szóval a tényállás. Brian turnézik, én meg itthon ülök, alkotói szünetben, és eszem a kefét. Hogy miket fogok így alkotni, talán nem kérdés.

Turnézik. Nem velem. Hiába kértem. Szerinte egyikőnk se az a súlycsoport, akinek előzenekarkodni kellene a másiknak. Én meg erre nem tudtam mit mondani. Imádom az agyát. De azt, hogy vele egyszerűen kár leállni vitázni, mert bármit is mond az ember, ő kerül ki győztesen, azt az apróságot már annyira nem szeretem. Szóval helyettem egy olyan bandával ment a nagyvilágot századszor is meghódítani, amiről ahányszor szóba kerül, csak szuperlatívuszokban beszél. És amely zenekar frontembere, agya, mindene, halálbiztos, hogy nem közömbös az én egyetlenem iránt. Brian odáig van a tehetségéért, ő meg biztos vagyok benne, hogy odáig van érte. IAMX. I am X. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ha hagyom magam, ha hagyom őt, lehet, hogy nemsokára én leszek az ex.

Utálom ezt az egész helyzetet. Hogy minden áldott este megvan a lehetősége arra, hogy elvegye tőlem. Én pedig nem tudok minden nap ott lenni, hogy az esetlegesen felmerülő kétely aprócska szikráját még melegében fojtsam el egy-egy felejthetetlen éjszakával.

Hetek óta vártam erre a napra. Nem én akartam meghozni a döntést, mikor repüljek utána, ráhagytam Brianre. Ha rajtam múlt volna, el sem engedtem volna a kezét, egyetlen napra sem. Most alakult úgy, hogy az előző esti koncert után két többé-kevésbé szabad nap következik, így leszervezte, hogy ma reggel, mire ők is odaérnek a soron következő városba, odarepülök hozzá, hogy legalább ezt a két és fél napot töltsük együtt a nagy hajtásban.

Óriási hévvel, boldogan rontok be a következő koncertszínhely hátsó helyiségébe, ahova a személyzet irányított. Állítólag letisztáznak még valamit a szervezővel, és lesz egy-két gyors interjú. A széles vigyor azonban rögtön lefolyik az arcomról, ahogy meglátom Briant, szorosan a nyakánál fogva magához ölelni Chris Cornert, az utóbbi heteim rémálmainak főszereplőjét. Mindkettejük kezében félig üres borospohár, vidáman kacagnak valamin, a többiekkel egyetemben, és látszólag mindenki tökéletesen kényelmesen érzi magát, senkit sem zavar vagy lep meg a látvány, ahogy Brian és Chris sziámi ikreket játszik. Nem mellesleg közel s távol se személyzet, se riporterek, semmilyen megbeszélés vagy interjú, csak a két banda néhány tagja. Még dél sincs, de ezek már isznak. Ráadásul az én szememnek túlságosan is intim közelségben egymáshoz. Vajon mit kell ünnepelni? Tudni akarom én ezt?

Megpróbálhatnám homokba dugni a fejem, de nem hiszem, hogy sikeresen menne. Eldurran az agyam, egyszerűen nem tudok mit tenni, rám tör a hetek óta kísértő álmok sokaságának kivonata, óriási dózisban. Beleremegek a látványba, az undortól felkavarodik a gyomrom. Most vagy hányni fogok, vagy kiüvöltöm a nagyvilágba a bennem felgyűlt feszültséget. Magam sem tudom, miért döntök az utóbbi mellett, a csendesen sarokba rókázás jóval egészségesebb megoldás lenne a kapcsolatomat tekintve.

-        Mi a szar ez?! – kiáltom el magam a másodpercnyi bénultság után, ahogy belépek, Brian csak értetlenül rám emeli a tekintetét, Corner viszont rendesen összerezzen – Ha unalmadban őt is dugod esténként, most hogy tudtad, hogy bármelyik pillanatban betoppanhatok, visszafoghattad volna magad! – támadok neki.

Óriásira nyitják mindketten a szemüket, a hirtelen meglepetéstől megszólalni sem tudnak. Chris arcába szökik a vér, próbál elhúzódni, Brian azonban nem hagyja. Ő nem zavarában bámul így rám, neki teljesen más van a tekintetében. Nem szólal meg, csak rápillant a zenésztársára, majd egyenesen a szemembe nézve szorosabbra húzza a karját a nyakán, és még a csípőjét is nekibillenti az övének. Aztán lazán kiissza a borát, félrepillant, eljátssza, hogy észre sem vette, hogy bejöttem, és maga mögé teszi a pultra a poharat. Kapok egy második esélyt. Ha jól sejtem, azt várja, hogy kimenjek, átgondoljam, amit mondtam, egy új eséllyel nyissam ki az ajtót, és kezdjek újra mindent. Lehetőleg emberibb hangerővel, emberibb mondanivalóval.

-        Legalább most vedd le róla a kezed! – játszom tovább az öngyilkosjelöltet, figyelmen kívül hagyva a nagylelkűségét arra vonatkozólag, hogy most még esetleg következmények nélkül menthetem a seggem.

-        Engedj, Brian… – mondja Chris halkan, mire szinte azonnal elereszti.

Ha én kérem, nem. Ha ő kéri, rögtön. Gondolkodás nélkül. Gyönyörű.

A pasas arrébb lép, a két mozdulatlanná dermedt nő irányába, akik az ajtónál állva merednek ránk, vagy inkább rám szótlanul.

-        Remélem, élvezed a turnét! – morgom Brian arcába, a dühtől elvakultan, de ő még mindig nem adja jelét annak, hogy beszállna a vitába.

Csak néz, rezzenéstelen arccal. Mintha halványan megcsóválná a fejét, de egyéb reakciót nem sikerül kicsikarnom belőle.

-        Van kivel kefélned, minek hívtál egyáltalán?! – vetem oda, és legbelül érzem, hogy ez az egész egyre abszurdabb, de nem tudok megálljt parancsolni magamnak, kicsúszott a kezemből az irányítás.

-        Jared. – mondja ki a nevem fojtott hangon végre, és rezignált arccal néz felém.

-        Ne Jaredezz nekem! – rivallok rá.

-        Már hogyne Jaredeznék. Nézz tükörbe. – feleli nyugodtságot színlelve, majd idegesen felnevet és félrenéz.

A falon megakad a pillantása egy tükrön, és kényszeredetten mosolyogva a tárgy felé int mutatóujjával.

-        Nem vicces. – modulok rá.

Nagyon nem tetszik, ahogy bánik velem mások szeme láttára. Az persze valamiért eszembe sem jut, hogy több mint valószínű, hogy neki sem tetszik, ahogy én bánok ővele.

-        Nem, egyáltalán nem vicces. Inkább nevetséges, amit művelsz. Frusztráltságomban vagy nevetek, vagy sírhatnék még esetleg, mert erre az egészre nagyon nem számítottam tőled. Jobb szeretnéd? – kérdi, de továbbra sem emeli fel a hangját.

Felhúzza a szemöldökét, és most egy ajtó felé mutat, továbbra is túl összeszedetten. Ez az összeszedettség még jobban táplálja a mérgemet, az elkeseredett féltékenységemet. Hogy viselkedhet így ebben a helyzetben?

-        Mi az, nem akarsz mindenki előtt beszélni? – szűkítem apróra a szemréseimet, és nem adom jelét annak, hogy engedelmesen az áhított irányba indulnék vele.

-        Szerintem eleget "beszéltél" előttük. – kapar a levegőbe két ujjával idézőjeleket.

Nem hiszem el, hogy még mindig vicces kedvében van. Nem tudom, van-e olyasmi, amivel ennél jobban fel tudna húzni a jelenlegi állapotomban. A tüzet okádó sárkány szerintem ebben a pillanatban hozzám képest kismiska.

-        Tudod mit? – fújtatok dühösen, és csak azért sem teszem, amit szeretne – Örülök, hogy ilyen összeszedett és nyugodt vagy. És hogy ennyire teszel arra, hogy utánad jöttem a fél világon át, csak hogy veled töltsek két nyomorult napot. – szűröm a hangokat fogcsikorgatva, ő pedig továbbra sem mozdul felém, csak megforgatja a szemeit némán, és nagy kényelmesen most egy asztalnak billenti a csípőjét – Baszódj meg, drágám. – vetem oda, és ugyanúgy, ahogy jöttem, el is viharzok.

-        Oltári nagy barom vagy. – súgja oda fejcsóválva nekem Janine, Chris egyik billentyűse, ahogy elszáguldok mellettük.

A rövid taxiúton nem tudom kiverni a fejemből, amit a nő mormogott oda nekem, mikor eljöttem. Belesüppedek az ülésbe, hátravetem a fejem, és lehunyom a szemeim. Két kezemmel idegesen gyűrögetem az arcomat. Igen, oltári barom vagyok. Sosem csalna meg, nincs rá oka. Én meg jelenetet rendezek a semmiért. És mit érek el vele? Annyit, hogy most már legalább lesz oka rá, hogy megtegye, ha esetleg Corner egy kicsivel bátrabban próbálkozik az eddigieknél.

A hotelbe megyek, ahol lepakoltam a cuccaim, mielőtt idejöttem. A közös hotelszobánkba. Pedig olyan jól nézett ki a nagy kád a fürdőben, meg a kanapé, a fedett terasszal is voltak terveim, mikor megláttam. De a taxiban elterveztem, hogy összeszedem a csomagomat, amit még ki sem pakoltam, és eltűnök. Majd ő utánam jön, ha akar. Ha meg nem jön, abba belegondolni sem akarok… Persze nem tudom megtenni. Egy ilyen jelenet utána az maga lenne a halálos ítéletem. De a szeme elé kerülni sem tudnék most.

A tükörbe nézek, ahogy ő mondta, csak nézem azt az oltári barmot, aki a legjobb dologba is képes belepiszkítani csak azért, mert unalmában nem tud mást csinálni, mint hülyeségekről fantáziálni. A csomagjaim fogantyúja a kezemben, mégsem tudok elindulni. Nem akarok. Még ha igaz is lenne, és tényleg megcsalt volna, akkor sem tudnék, akkor is tíz körömmel kapaszkodnék belé. De szinte biztos vagyok abban, hogy semmi sem történt, csak az agyam szórakozik velem.

Alig tíz perc telik el, míg a szalagparkettába gyökerezett talpakkal nézem a tükörképem, mire ő is odaér. Nem hittem, hogy azonnal utánam rohan. Óriásit dobban a szívem, ahogy hallom a szöszmötölést a kilincsnél.

Becsukja maga után az ajtót, lepakolja a dolgait, vesz egy nagy levegőt, majd lassan felém fordítja az eddig gondosan engem kerülő tekintetét.

-        Ezt mégis hogy képzelted?! – sziszegi összeszorított fogai közt.

Dühös. Nagyon. És csalódott. Egy ujjal sem ér hozzám, nincs is szüksége rá, a fenyegetés, amit a testbeszéde sugároz, épp elég. Úgy kényszerít a falhoz, hogy közben a villámokon kívül, amit a szemei szórnak felém, nem érint meg.

-        Ne haragudj… – suttogom.

-        Ne haragudjak? NE HARAGUDJAK??! – emeli fel a hangját, épp csak annyira, hogy rendesen meghalljam. De nem kiabál. Elég, ha én csinálom össze magam tőle, a szomszédos szobákban, nem kell tudjanak semmiről.

A falba olvadnék legszívesebben, vagy a szőnyeg alá folynék, elsüllyednék a parkettában. Az az öt centi, amivel magasabb vagyok nála, most mintha átment volna mínuszba. Érzem, ahogy fölém magasodik, buta kis tinédzsernek érzem magam hirtelen, aki még túl éretlen, képtelen kezelni egy kapcsolatot.

-        Chris a barátom. – hangsúlyozza – Emellett vele kell dolgoznom még hónapokig, nap mint nap. Szerinted ezek után mit fog gondolni rólam?

-        Van egy féltékeny pasid. Ennyit. – felelem reflexből, halkan, félrenézve, és megvonom a vállam.

De rögtön meg is bánom a nyegleséget. Ahogy néz rám, összeszűkült szemekkel, ijesztő. A méregtől felgyorsul a lélegzetvétele, összeszorított fogain át szűri a levegőt. Hirtelen elönt a félelem, hogy erre csak annyit fog felelni, hogy "Volt.", és kisétál.

Aztán visszataxizik oda, ahonnan jött, és a falnak nyomja Chris Cornert. Ő pedig pihegve omlik a karjaiba, és többet nem is akar majd máshol lenni, sehol a világon. Brian jó az ágyban. Ez tény. De ha dühös, vagy frusztrált, akkor nem szimplán jó, akkor felejthetetlen, bénító, észveszejtő. Addiktív. Mint a kemény drog. Ha most Chris kap abból a Brianből az én hülyeségem miatt egy kis ízelítőt, akkor innentől kezdve nem apró elejtett jelekre, hátulról jövő csábítgatásokra, hanem vérre menő nyílt harcra számíthatok.

-        Remek. – bólint, idegesen beletúr a hajába, és hátat fordít.

-        Várj. Sajnálom. – szólok utána, nem akarom, hogy most itt hagyjon – Nem gondoltam komolyan az egészet…

-        De. – vág közbe ingerülten, ahogy visszapördül a sarkain, és centikre az arcomtól áll meg az arca – Nagyon is komolyan gondoltad. Ne hazudj nekem, csak hogy mentsd a helyzetet.

Lesütöm a szemeimet, nem bírom állni a tekintetét. Igaza van. Hetek óta nem tudom kiirtani a képet a fejemből, amin ott van ő és Chris, félre nem érthető helyzetben. Meg kellett volna beszéljem vele, nem így rájuk zúdítani a saját nyugtalanságom szülte képzelgéseimet.

-        Haza kellene, hogy küldjelek. Nincs erre szükségem. – csóválja a fejét szomorúan, ahogy hátrébb lép – Elég stresszel jár átutazni a világot magányosan, minden este megfelelni, a maximumot nyújtani akkor is, ha legszívesebben ki se bújnék a takaró alól aznap, tőled nagyon nem ezt várom, amikor végre itt vagy. – néz a szemembe indulatosan továbbra is.

-        Tudom. – suttogom, és óvatosan kinyújtom felé a karom.

Még hátrébb lép, hogy ne érjem el.

-        Ne nyúlj hozzám. – morogja – Ne akarj most megérinteni. Nem akarlak bántani. Kell egy kis friss levegő. – mielőtt kilép az ajtón, visszafordul – Maradj itt.

Remegve bólogatok. Ahogy becsukódik az ajtó, eleresztem magam, és a földre csúszok. Tenyerembe temetem az arcom. Hogy lehettem ekkora hülye?

Egy szóval sem próbálta meg letagadni, amivel megvádoltam, vagy magyarázkodni. Tudta jól, hogy semmi oka rá. Hogy mindvégig pontosan tudtam, hogy én álmodtam meg mindent.

Viszonylag hamar visszaér, de arra azért elég időt hagy, hogy alaposan átgondoljam, átértékeljem a történteket. A zuhany alatt állva, percekig csak folyatom magamra a vizet, csukott szemmel, homlokomat a csempének támasztva. Próbálom lemosni magamról azt az undorító szennyet, amivel bemocskoltam azt a tökéletességet, amiben még soha nem volt részem ezelőtt, és amit talán meg sem érdemlek. Amit talán el is veszítettem ma. De ha nem is veszítettem el, egy biztos, hogy olyan repedések kúsztak a tükörsima felületre, amiket nem lehet nyomtalanul eltűntetni.

Ahogy benyit az ajtón, csak némán térdre hullok előtte, és a combjába fúrva arcomat kérlelem halkan, hogy adjon esélyt arra, hogy rendbe hozzam.

Ő pedig, akár egy angyal, letérdel mellém, kezébe veszi az arcomat, és szavak nélkül megcsókol.

*

Nem sokat beszéltünk ma. Azt hiszem, mindkettőnknek inkább az agya járt, mint a szája. De vacsora előtt összeszedem minden bátorságomat, és megkérdezem Briant, melyik szoba Chrisé. Frusztráltan felnevet, és fejcsóválva adja meg az információt.

Egész délután láttam rajta, hogy a zsebében lapuló cigis dobozt gyűrögeti. A háta mögé lépve megölelem, két karommal a karjai alá nyúlva, átfogom a hasát. Tenyereim felfuttatom egy pillanatra a mellkasára, majd vissza a derekáig, míg a nyakába csókolok. Még mindig érzem benne a feszültséget, ahogy a meztelen háta a mellkasomnak simul, pedig már túl vagyunk a béke-szexen. Kiveszem a zsebéből az agyonmolesztált cigisdobozt, elsétálok az ablakokig, szélesre tárom őket, a haját hátrasimítva szájába dugok egy szálat, majd a táskájából kivett gyújtóval parázst csiholok az utálatos kis szenvedélye végére.

Veszek egy nagy levegőt, és átmegyek a szomszédba bocsánatot kérni. Bekopogok, és ahogy Chris ajtót nyit, elnyílnak az ajkai. Meglepődik, hogy lát. Talán egy kicsit meg is rémítem. Aztán átsuhan valami sötét árnyék a tekintetén, és összeráncolja a homlokát.

-        Remélem nem Briant keresed itt – kezdi halkan – Nem szoktunk egymás hotelszobájában…

-        Nem, dehogy! – nevetek fel idegesen a szavába vágva – És még csak nem is ő küldött. Önszántamból jöttem. Bocsánatot kérni.

Megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy szélesebbre tárja az ajtaját, és egy elegáns kézmozdulattal beinvitál.

-        Ne haragudj, nem voltam önmagam. Nem tudom, mi ütött belém. – félrenézek egy pillanatra – De nem fogok hazudni, már azelőtt féltékeny voltam, mielőtt beléptem volna azon az ajtón. A látvány, ami fogadott, csak átbillentett valamit bennem… – szemöldökráncolva megcsóválom a fejem.

-        Nincs okod féltékenynek lenni rám. – szól közbe – Ahogy senki másra sem. Brian odáig van érted. – jelenti ki rezzenéstelen arccal.

Lesütöm a szemeim. Nem azért nincs okom, mert őt nem érdekelné. Azért nincs okom, mert Brian… Lassan kifújom a bent szorult levegőm, és a szemébe nézve bólintok néhányat.

Látszik rajta, hogy délelőtt rendesen belegyalogoltam a lelkébe, teljesen biztos vagyok abban, hogy részéről nem alaptalan a féltékenységem, bármennyire is próbál az ellenkezőjéről meggyőzni, de végül csak megveregeti a vállam, mint aki készségesen felejti el a történteket, és békében elválunk.

Amikor belépek a szobánkba, Brian ugyanúgy egy szál sortban van, ahogy itt hagytam. Felvehetett volna valamit, hűvös van odakint. Hanyatt fekszik, keresztben a franciaágyon, a kitárt ablakok mellett. Feje az ágy szélén lóg lefelé az ajtó irányába, látja ahogy belépek a kis előtérbe, de nem mozdul. A hűvös levegő borzongatja a testét, és még mindig némán fújja a füstöt a plafon felé, szemeivel követve a kis felhőcskék útját. Szerintem ez már a második szál, ennyire nem voltam keveset odaát.

Mostanában keveset szív, nem szeretem. Otthon egyáltalán nem. Miattam. Most viszont feszült, és szükségét érezte. Hát nem hibáztatom érte, ha az egész dobozt elfüstöli, akkor sem.

Ahogy belépek a szobaajtón is, újra rám pillant. A hófehér lepedőn fekszik mellette a hamutál is. Nézem, ahogy a benne éktelenkedő két csikk mellé elnyomja ezt is. Vakon. Oda sem néz. Szóval a harmadik volt. Csak engem bámul, fejjel lefelé.

Odalépek az ágy mellé, és bár utálom a cigaretta szagát, az ő száját viszont sokkal jobban imádom, nem tudom megállni, hogy ne hagyjak egy futó csókot rajta. Lehunyja a szemét egy pillanatra, majd hasra fordul, és lejjebb csúszik, ahogy az ágy mellé térdelek, és rákönyöklök a matracra. Csak néz némán, zavarba ejtőn közelről a szemembe. Gondolkodik. Ahogy egész nap tette.

Aztán szó nélkül feláll, becsukja az ablakokat, kibont egy doboz diétás kólát, és beleiszik. Nézem mozdulatlanul, az ágy szélén könyökölve, és újra azon jár az agyam, amin ma délután már annyiszor, hogy hogyan tehetném meg nem történtté ezt a napot.

Visszahasal velem szembe, ugyanolyan közel, ahogy egy perce itt hagyott.

-        Szeretlek. – mondja halkan.

Bármit is kísérelnék meg tenni ellene, könnyek gyűlnek a szemembe. Próbálom minél nagyobbra nyitni őket, és hevesen pislogni, hogy ne szökjenek ki.

-        Tudom, hogy nem mondom elégszer. – folytatja, én pedig lehunyom a szemeim, és hagyom, hogy a szempilláimon utat nyerve legördüljön egy csepp az arcomon – De muszáj érezned. Tudnod kell.

-        Tudom. – suttogom remegő hangon, váratlanul ér ez az egész.

Végigsimít az arcomon, és megcsókol. Hosszan, gyengéden. Forog a szoba velem. Hogy érdemeltem ezt ki? Az biztos, hogy nem azzal, amit délelőtt műveltem.

-        Nem szeretnélek még egyszer ilyennek látni. – súgja fájdalmasan – Ha úgy érzed, nem bízol bennem, beszéljük meg.

-        Bízom… – felelem halkan.

-        Akkor mi volt ez? – vonja össze a szemöldökét.

-        Nem tudom. Őszintén. Őrültség. Ez történik velem, ha nem vagy mellettem. Szükségem van rád. Minden áldott nap.

-        Jar… – szólna közbe, de a szájára teszem a mutatóujjam.

-        Nem akarok nélküled lenni. Soha többé. Nem érdekel, mit kell feláldoznom érte.

-        Ne mondd ezt. – néz félre fejcsóválva, egy óriási sóhaj mellett.

-        Nem szeretném, ha még egyszer ilyennek kellene látnod… – ismétlem a szavait – Utáltam magam. – suttogom – Nem akarok beleőrülni abba, hogy azt várom, mikor láthatlak, mikor érinthetlek meg végre újra. És hogy azon járjon az agyam, ki érinthet meg helyettem.

Feltérdelek az ágyra, a még mindig ott hasaló félmeztelen szerelmem mellé. Felnéz rám némán. Hagyja, hogy őt is felhúzzam és a dereka köré fonjam a karjaimat.

-        Nem tudhatjuk, mennyi időnk van együtt. Nem akarom elpazarolni. Mi van, ha a holnapi hazafelé repülő gépem lezuhan? – mérgesen oldalba bök, hogy ne is gondoljak ilyenekre – Veled akarom tölteni, bármennyi időnk is van. Semmi sem fontosabb.

A vállamba fúrja az orrát, én pedig beleszagolok a hajába, arrébb simítom a tincseket, és megcsókolom a füle tövét, belesóhajtok a nyakába.

-        Mondd ki újra. – súgom vággyal teli, reszkető hangon.

-        Szeretlek. – néz fel rám, végre mosolyogva.

Mindenem megolvad tőle. A szívem, a lelkem, hogy a testem egyes részeiről ne is essen szó.

-        Megoldjuk. – biztatom – Kevesebbet koncertezünk. Kevesebbet forgatok. Velem jössz, veled megyek. – simítom hátra szemébe hulló tincseit gondoskodón – Mindig.

Egy nagyot sóhajt, majd a nyakam köré fonja karjait, és magához húz egy forró csókra. Mintha csak „igen”-t mondana. Nem hittem, hogy nem fog harcolni a terveim ellen. Talán majd holnap? Addigra átgondolja? Nem tudom, most mit gondol, nem mutatja ki.

-        Megoldjuk… – suttogja, és gyengéden hanyatt dönt az ágyon.

Lassan fellélegzek, görcsös izmaim elernyednek, elszáll belőlem a feszültség. Egyikünk sem tudta, mennyire szükségem volt erre a szóra. Csak most érzem igazán, hogy minden a helyére kerül. Én őmellé, és ő énmellém. Elválaszthatatlanul. Míg világ a világ. Combjaim közé simul a csípője, ajkai megtalálják a nyakamat, lehunyt szemmel nyögök fel kényeztető csókjai nyomán, és adom át magam neki teljesen, felszabadultan, ahogy felgyűri a pólóm, és meztelen mellkasa az enyémre simul.

Megoldjuk.

-----------------------------------------------------------------

Akiknek kell egy kis oktatás Chris Cornerből, az szóljon! Szívem csücs :) (≠Chris Cornell!)

Gondolom észrevettétek, hogy szeretek néha aprócska igazságokat belecsempészni a sztorijaimba. Nekem bőven elég egy bolha, hogy elefántot csináljak XD

A lényeg, hogy tényleg ismerik egymást Briannel, (vicces hogy ráadásul ugyanabba az iskolába is jártak Londonban), és 16 évvel ezelőtt tényleg előzenekarkodott Chris Brianéknek, csak akkor még a Sneaker Pimps tagjaként. (És nem mellesleg szerintem simán beleférne egy újabb ilyen turné most már IAMX-ként is ;))