Démonkarmok

Ez most valami más. Egy kicsit kiléptem a komfortzónámból vele. De azért mégis én.  
Megláttam egy novellapályázatot, és ez a valami úgy döntött, hogy ki akar jönni belőlem. Még sose csináltam ilyet, ez az első. A feladat az volt, hogy egy kép köré kellett álmodni valamit.
(Egyébként a pályázat itt található: katt)

Démonkarmok

Dühösen vonulok végig a fáklyák táncoló tüzével megvilágított félhomályos folyosókon, mindent és mindenkit félresöpörve. Szinte betöröm lakrészem súlyos kétszárnyú ajtaját, meg sem várom, hogy a szolgák nyissák ki nekem. Fújtatva a tükör elé állok, ledobom magamról a nehéz palástot, ami hangos puffanással érkezik a keményfa pallóra. Próbálom villámló pillantásokkal elhessegetni a tükörképem ruhájába kapó démonok karmait. Persze nem figyelnek rám. Sosem figyelnek. Odakint villámlik, viharos szél tépi a fák lombjait, az ég is zeng valahol messze, közel már az özönvíz. Az időjárás nevetségesen tökéletesen tükrözi a hangulatomat, mintha csak az én lelkiállapotom idézte volna meg a vihart. De nem, ekkora hatalmam nincs. Semekkora hatalmam sincs.

A nevem Mary-Elizabeth. Beth. De gyerekkorom óta senki nem szólított így. Egyetlen embert leszámítva. Persze ő is csak gondosan körültekintve, senki más nem hallhatja, ha így nevez. Tiszteletlenség lenne. Mióta apám rám hagyta a trónt, egyetlen ajkakat elhagyó becéző Beth-ért, fejét kellene vennem ama száj tulajdonosának. Felség. Ez a helyénvaló megszólítás, amióta tizenöt éves koromban a nyakamba szakadt egy birodalom irányítása. Tizenöt évesen az ember többnyire még a saját kis életét sem tudja irányítani, de nekem fel kellett nőnöm a feladathoz, hogy százezrekért feleljek.

-      Min töprengsz? – lép mögém hirtelen Lilian.

Összerezzenek, ahogy kizökkent gondolataim sötétlő örvényéből. Hiába bámultam a tükröt, és benne a képmásom körül tekergő karmos szürke ujjakat percek óta mozdulatlanul, észre sem vettem, ahogy közeledett felém az ő törékeny tükörképe. Ahogy aztán mégis meglátom a türkiz selyemruháját a tükörben, a démonok visszavonulnak. Egy időre. Sohasem túl hosszúra.

Lilian, ez a mindig mosolygó, csodaszép, tizennyolc éves lány, a tavaszi nap fénylő sugaraira emlékeztető hajával, az ártatlanul ragyogó kék szemeivel, a fő udvarhölgyem. A társalkodónőm, és egy kicsit még a szobalányom is, tekintve, hogy sokszor nem tűrök meg mást a közelemben. Ő a jobb kezem. A mindenem.

-      A tanács. Újfent a házasság téma. Trónörökös. – fejtem ki címszavakban forrongó dühöm miértjét.

-      Érthető. – suttogja halkan, és gyengéden vállamra teszi apró, meleg tenyerét – Húsz éves lettél. Gondoskodnod kell a jövőről, az utódodról. Félnek a harcoktól, ha nem lesz egyértelmű az öröklés kérdése.

A karmos kezek néhány pillanatra visszatérnek, tekergőznek békés tükörképe körül. Ő mit sem érzékel belőlük, nem érintik meg. Csak engem tisztelnek meg kínzó érintésükkel.

Démonok lesik minden lépésemet. Ott vannak a tükörben. A sötétben látom az árnyékukat. Érzem a jelenlétüket mindenhol, hallom a suttogásukat. Ha nem azt az utat választom, amit nekem szánnak, ezer karommal marnak belém, ahol csak érnek, cibálnak, taszigálnak, míg a kijelölt útra nem térek. Nincs jogom dönteni. Csak ámítás, hogy minden döntés az enyém, hogy az én kezemben pihen a hatalom. Valójában csak aranyba és bársonyba csomagolt megtévesztés az egész.

Amióta a korona velem van, ők is. Néha azt hiszem, őket is apám hagyta rám. De annyi biztos, hogy a trónnal együtt kaptam őket. Eleinte megrémítettek, de mint mindenhez, hozzájuk is felnőttem, megtanultam együtt élni velük. Már nem félek tőlük. De ez nem azt jelenti, hogy nem is befolyásolnak. Nem keresem a harcot velük, nem szeretek szembemenni az akaratukkal, többnyire inkább teszem, amit elvárnak tőlem, és akkor nem kínoznak annyira. Persze néha fellázadok.

-      Le fogok fejeztetni mindenkit, akinek lesz mersze előhozakodni ezzel újra! – fortyogok tovább.

A méreg, ami szétáradt bennem az elmúlt órában, kegyetlenül végezne mindenkivel, aki szembe merészkedik velem.

-      Ne mondd ezt. – súgja, és elkezdi kibontani égő vörös hajamat.

-      Utálom ezt az egészet, Lil. – sóhajtom, olyan elesett hangnemben, amilyet soha sehol nem engedhetek meg magamnak, a lakosztályom mindent elnyelő vaskos falai árnyékát leszámítva. Egy erős uralkodónő sosem mutathatja gyengének magát.

Mindenki a helyemben akar lenni. Irigység, féltékenység, áhítat, de sohasem sajnálat. Pedig ha tükörbe nézek ez a legmardosóbb, legigazabb érzés arcomon. Sajnálom, hogy ide születtem, hogy nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék. Sajnálom, hogy a kezembe adták azt, amit sosem kértem, hogy nem tolhattam arrébb a felém nyújtott képmutató hatalmat, és mondhattam, hogy köszönöm, de nem fogadom el.

-      Sir Richford… – kezdi óvatosan.

-      Mi van vele? – horkanok fel.

-      Hozasd ide. – bólint halványan a tükörképemnek, és zavartan megrebben a tekintete – Házasodj össze vele.

Óriási hévvel pördülök meg sarkaimon, a hajtű kihullik a kezéből, lángoló tincseim dühösen hullámzanak vállaimon. Tátott szájjal meredek rá hosszú fagyos másodpercekig, mire meg tudok szólalni.

-      Ugyan már, Lilian! Egyrészt jól tudod, hogy nem akarok férjet! – emelem fel a hangom hirtelen, majd amikor riadtan kikerekednek azúrkék szemei, visszaveszek a hévből – Másrészt mindenki sejti, nem is alaptalanul, hogy Sir Richford a kertészével hál.

-      Éppen ezért. – felel halkan, és beharapja eperszínű alsó ajkát idegességében.

Tudja jól, hogy neki nem kell félnie tőlem, mégis néha látom rajta, hogy megrettentem. Nem csoda, hisz sokszor tanúja annak, ahogyan másokkal bánok az udvarban.

Kérdőn nézek rá, és ő folytatja.

-      Alkalmazd a kertészt is, és bármit megtesz. Kapjanak egy lakrészt a palotában. Hivatalosan összeházasodtok, a tanács száját betömöd vele, de Sir Richford garantáltan nem fog téged zaklatni, hű szolgád lesz, még úgy is, hogy hivatalosan uraddá teszed. Sosem fog uralkodni rajtad.

Elgondolkodtat, amit mond. A férfi megnyerő, intelligens, tisztelettudó, életerős fiatalember. És persze nőtlen. Valójában van benne ráció, talán így egy ideig békét hagyna nekem a tanács. De a trónörökös kérdése akkor is felmerülne újra és újra. Egy-két évet nyernék vele mindössze.

-      Ez csak átmeneti megoldás lenne. – csóválom meg a fejem, borús tekintettel a távolba meredve – Ha nem születik utódom, rövid időn belül folytatódna a zaklatás.

-      Majd azt is megoldjuk valahogy. – süti le szemeit suttogva, pillái rejtekéből felnéz rám, és az utolsó szavakat olyan halkan teszi hozzá, hogy egy pillanatra komolyan elgondolkodom rajta, vajon tényleg kimondta-e őket – Elvégre tudjuk, hogyan történik az utódnemzés.

Összeszűkítem a szemréseimet. Ezt nem akarom tudni, hogy képzeli. Őrültség az egész!

-      Ezt a témát most lezárjuk, Lilian. – jelentem ki fagyosan, és visszafordulok a tükör felé, jelezve neki, hogy kezdheti kioldani a ruhám fűzőit.

A démonok dühösek. Már csak annyitól is, hogy felmerült a lehetősége annak, hogy kijátsszuk őket. A combomon kúsznak fel, belemarnak a húsomba. Mozdulatlanul tűröm. Megtanultam más szeme láttára nem tudomást venni róluk.

Miután Lilian elkészíti a fürdővizemet, elküldöm lefeküdni. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal. A démonaimmal. Néha még most is tartok attól, hogy árthatnak neki. Pedig jól tudom már, hogy rajtam kívül senkit nem érhetnek el. Hozzám vannak láncolva, csak engem kínozhatnak.

A kádban ülve sem hagy nyugodni, amit mondott. Őrültség.

De az őrült megoldás is megoldás.

Hálóruhába bújva fekszem be ágyamba, a párnán szétterülő arany tincsek tulajdonosa fölé hajolok, a lángvörös fürtök belemarkolnak, ölelik, simogatják az övéit. Lágyan megcsókolom az eperszín ajkakat, amik álmukban halvány mosolyra húzódnak a gyengéd érintéstől.

-      Jó éjt, Lil. – suttogom, és átölelem törékeny alakját, azzal a szándékkal, hogy megvédjem legnagyobb kincsemet az éjszaka sötétjében leselkedő démonkarmoktól.