Hát itt van ez is, mert csakazértsem fogom félbehagyni, ha már egyszer elkezdtem. Nem túl hosszú, de mindenáron itt akartam elvágni. Igen, gonoszságból. :)
3. fejezet
-
Mi van a kis méregzsákkal? – kérdezte Bill
vidáman, miután a szemem láttára kapta a karjába a barátnőmet, pördült vele
kettőt, majd visszatette a földre, és szájon csókolta.
Az én lakásom ajtajában. Leesett az állam. Vissza kellett nyeljem a
méregből per féltékenységből elkövetett rókázást. Persze. Ev közös. Legalábbis
eddig az volt a módi. És bár igencsak szerettem volna ezen a szokáson változtatni,
nem voltam biztos abban, hogy ennyi elég is lesz ahhoz, hogy valóban változzon
is a dolog.
-
Valószínűleg magában mérgelődik. –
fintorodott el Evelyn, engem és a hányhatnékomat teljes mértékben figyelmen
kívül hagyva, továbbra is fülig érő vigyorral a fiúja vállán pihentetve a
csuklóit – De nem érdekel. Unom a hisztit.
Nem érdekli. Ez új volt. Nem beszéltünk róla. Egyetlen szót sem. Csendben
hagytuk, hogy kikopjon Brian emléke a napjainkból. Vagy legalábbis úgy tettünk,
mintha.
-
Persze, most épp van, aki elterelje róla a
figyelmed. – mosolyodott el kajánul Bill, és rám pillantott.
"Most épp." Legszívesebben leszúrtam volna valamivel. Utáltam, hogy mindenki szentül
hitte, hogy csak egy átmeneti ágymelegítő vagyok. Evelyn nem úgy viselkedett
velem, amikor kettesben voltunk. Ennek ellenére ott abban a helyzetben persze
szívből felnevetett Bill poénján. Rögtön eszembe jutott, hogy bizony őt is le
kéne szúrnom. Mondjuk, őt tudtam is mivel…
Amikor két nappal előtte azt mondta vendégünk lesz pár napra, mert egy
barátja szeretné meglátogatni, csak annyit kérdeztem gyanakodva, hogy nem
Brianre céloz-e, de miután nevetve megerősítette, hogy a világért sem, megkönnyebbültem,
és nem firtattam. Talán tovább kellett volna faggatóznom, hogy tudjam, mire
számítsak.
De a beszélgetés nem volt az erősségünk. Talán azt gondoltuk, jók vagyunk telepátiában,
de valójában az, hogy sokáig egy hullámhosszon voltunk, egyáltalán nem
jelentette azt, hogy tudjuk is, mit gondol a másik.
Csak néztem a nagy egyetértést köztük, a vitathatatlan felhőtlen vidámságot,
amiért újra látják egymást, és rájöttem, hogy nekem itt esélyem sincs a
nagykönyvben emlegetett boldogságra. Esetleg valami ahhoz hasonlóra, ha
hajlandó vagyok kompromisszumokra. Brian tudta, hogy oda kell neki adnia
Evelynt ahhoz, hogy ne vágyjon el tőle. Fogcsikorgatva gondoltam bele, hogy
nekem is ezt kell tennem, és lemondón próbáltam beletörődni. Nem volt egyszerű.
-
Ne nézz már így rám. – duruzsolta a fiú, és
közelebb lépett hozzám, hüvelykujjával végigsimított az állam vonalán, aztán a
mutatóujjával egy pillanatra lebiggyesztette az alsó ajkam, és nyomott egy
játékos puszit az arcomra.
Belém fagyott a szó. Most ezzel mit akart?
Kacagva sétált el mellettem, be a lakásomba. És őt valahogy képtelen voltam
elkapni a felkarjánál és visszacibálni, mint ahogy néhány héttel előtte
Briannel tettem. Hagytam, hogy befolyjon a nappalimba, a következő hetekben az
életembe, és lassacskán a hálószobámba is.
Evelynnek persze nem tilthattam meg, meg sem próbáltam, hogy szinte minden
nap töltsön vele valamennyi időt, hozzám viszont először csak kis lépésekkel
közeledett. Csak letörölte a szám széléről a cappuccino habját. Vagy mögöttem
állva, a hátamhoz simulva, a karjaim alatt átnyúlva keverte meg az ételt, amit
épp főztem. Vagy nyújtott oda tiszta törölközőt nekem a szekrényből, amikor a
zuhanykabinból kilépve vettem észre, hogy nincs mit magamra tekernem, ő pedig
halálra rémítve engem a váratlan jelenlétével, épp kezet mosott a mosdónál.
Mert a konyhában nem lehetett volna kezet mosni, amíg én tusolok. Mindenáron
ott kellett.
Lépten-nyomon zavarba hozott, nem tudtam kitérni előle. De ha őszinte
akarok lenni magamhoz, valójában meg sem próbáltam. Aztán a kis lépések egyszer
csak vágtak egy szép nagy hátraarcot, és hirtelen jött az úthenger.
Egyik este borosüveggel a kezemben álltam a konyhában, épp vittem volna be
magunknak a nappaliba a kiürült helyett, mikor macskamód hangtalanul közlekedve
megjelent mögöttem. Rémülten pördültem hátra, mikor megéreztem a jelenlétét a lapockáimon.
Kivette a kezemből az épp kinyitott palackot, lecsapta a konyhapultra, egy
korty ki is loccsant belőle, engem meg se szó se beszéd a falnak vágott. Térdét
a combjaim közé fúrta, és úgy nekem esett, hogy levegőt is alig kaptam. De még
azt is elfelejtettem, hogy nekem most bizony nem kellene ilyen elveszetten
benyögni ebbe a csókba, és ilyen szemérmetlenül dörgölni a farkamat a
combjához.
Minden gondolat kihullott a fejemből, ahogy hozzám ért. Elgyengültek a
lábaim, csak annak köszönhettem, hogy nem csúsztam le a fal mellett a padlóra,
hogy meglehetősen határozottan préselte egész testével a falnak a testemet.
Aztán amikor Evelyn megjelent az ajtóban, és csak a félfának támaszkodva
nézett, felhúzott szemöldökkel, hangtalan töltött magának az ottfelejtett
palackból, és ráérősen szürcsölni kezdte, akkor kezdtem magamhoz térni. Az első
gondolatom az volt, hogy ellököm magamtól Billt, és bár a farkam nagyon nem
akarta, elhúztam a számat tőle. Hagytam, hogy a nyakamat csócsálja kitartóan,
miközben riadt szemeket meresztettem a barátnőmre. Sajnos vagy sem, de úgy tűnt
Ev sem azt várja tőlem, hogy kidobjam a túl messzire ment vendégünket.
Akkor kezdtem igazán felfogni, amit egy ideje már sejtettem, hogy itt se
lagzi, se gyereksereg nem lesz, hiába is álmodozom róla. Ő nem az a nő, ebbe
bele kell törődnöm. Kevés vagyok én ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassak
valakit.
És itt kezdődött az, ami előtte nem is olyan régen ért rossz véget. Újra
csak egy háromszög egyik csúcsa voltam. Annyi különbséggel, hogy most jól
éreztem magam. Soha senki nem éreztette velem, hogy bárkinél is kevesebb
lennék, hogy pótolható, cserélhető, értéktelen vagyok. Szerettek. Szerettem.
Kívántak. Kívántam. Élveztük az élet minden cseppjét.
Amikor aztán jó néhány hét elteltével mindketten vissza akartak menni
Londonba, félve ugyan, de velük mentem. Mivel anyám már teljesen felépült,
zokszó nélkül.
Bár minden nap rettegtem attól, hogy majd Brian megint jön, és belerondít a
mi kis idillünkbe, minden este boldogan bújtam be az extra méretű takaró alá a
két szuszogó tökéletesség mellé, amiért mégsem jött.
Ő nem. Jött viszont valaki más.
Hangos zene, hullámzó tömeg, majd hirtelen az ezrekből egyetlen ember lett,
a többi elhomályosult morajló massza csak. Kéjsóvár szemek villanása, ajkakba tépő
fogak, félénk mosolyok, aztán néhány bátor lépés, és ott volt ő. Tetőtől talpig
úriember, tartózkodón kezét nyújtva a jobbomon ülő gyönyörű fiú irányába.
Kiiii??? Ki jött? :D Ajj, látnod kellett volna, ahogy a szám felfelé kunkorodott, mikor Bill megcsókolta (mondd, hogy később lesz hármas szex...vagy négyes...) XD Javíthatatlan vagyok.
VálaszTörlésDe a történet címe... Tudom, nem árulhatod el, de... meg fog halni?
Amúgy a másik részhez írt kommentedre válaszolva, naná hogy olvasom más sztorijaidat is, legalább gyorsabban telik az idő, míg várom Larryéket ;)
Hát hogy ki, az a következőben kiderül ;)
TörlésÖööö azt még nem tudom, mennyire lesz kifejtve szex, benne lesz a levegőben, az biztos, de ez még mindig csak a bevezetőnek a kifejtése, csak mesél a drágám az elmúlt évről, ha elértünk a pöcegödörként aposztrofált jelenbe (talán két fejezet még), utána történnek még dolgok, onnan lassabb és részletesebb lesz.
Neeem, nem szeretek megölni senkit ((max Katy Perryt, ugye Sophie? :D Ja, és még valakit, Ellie Goulding, vááá, falra mászok attól a hangtól..)), inkább csak az érzésre utal, miután mindenkit elveszít, ahogy a bevezetőben írtam.
Gonoszságból.... :D
VálaszTörlés:)
Törlés