Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2013. július 21., vasárnap

Basic instinct (5. fejezet)

Itt az új rész, megint tőlem. 
Írjatok eddig tetszik-e, érdekel-e a folytatás!


-------------------------------


5. fejezet


Bill’s POV


Szörnyen nézel ki, valahol a mosott szar és a rakás szerencsétlenség közt félúton, ahogy elkeseredetten betörsz a szobámba, miután az a ribanc, ha jól sejtem elegánsan, emelt fővel, mosolyogva eltipegett a dolgaival. Az én bátyám, a mindig magabiztos Tom Kaulitz, aki minden csajt félvállról vesz. Hát ennek az egynek sikerült elérnie, hogy ne vedd félvállról, aztán szépen vissza is élt vele. Ha nem büntetnék az ilyesmit mostanság, legszívesebben egy szép nagy máglyát raknék alatta a főtéren. Nem is volt olyan rossz az a boszorkányüldözéses korszak…

A szombati nap óta hol ellenséges vagy velem, hol távolságtartó, hol pedig csak szimplán próbálod úgy alakítani a dolgokat, hogy véletlenül se legyünk egyszerre ugyanabban a légtérben, kettesben. Fantasztikus. Vajon meddig fog ez még tartani?

A legszebb az egészben az, hogy nem is tudom pontosan, hogy miért van ez. Nem tudom eldönteni, hogy az elcseszett éjszakánk miatt, vagy az Erwinnel történt kis kalandocska miatt. Azt mondod Erwinnek ehhez semmi köze, de valamiért úgy érzem, hogy ez nem teljesen őszinte.

Bármi is történt, nem lehet visszacsinálni, ezt ideje lenne felfognod és elfogadnod. Nem vagyok büszke arra, amit tettünk – bármennyire is élveztem, és tudom, hogy ott, abban a pillanatban, te is – és nem vagyok büszke arra sem, ahogyan viselkedtem veled szombat délután. De ettől még nem fogom tudni visszapörgetni az időt és meg nem történté tenni az eseményeket.

Szomorúan nézlek, olyan elveszettnek tűnsz ott a hálószobám ajtajában. Mintha nem is az a Tom lennél, akit huszonhárom éve ismerek. Leteszem a könyvet, te egyetlen intésre befekszel mellém az ágyba, és embriópózban szorosan körém gömbölyödsz. Átölellek, és néhányszor végigsimogatom a hátadat. Nem tudom, mit tehetnék, hogy segítsek neked elfelejteni Riát. Persze ha nem a bátyám lennél, pontosan tudnám, mit tegyek, de így… fogalmam sincs. Kezedet a mellkasomra fekteted, és a vállamra fekszel, nem látom az arcodat, de szerintem nem sírsz. Nem szoktál. Előttem biztosan nem.

Az állad alá nyúlok, felemelem az arcodat, hogy a szemedbe nézhessek. Nem csalódtam, szárazak a szemeid. De olyan szomorúsággal vannak tele, hogy összerándul a gyomrom. A füled mögé gyűröm az egyik szemedbe lógó tincsed, aztán az arcéleden végigsimítva engedem el a hajad. Rámnézel, a másodperc töredékére lehunyod a szemed az érintésemre, aztán csak nézed az arcom némán. Az arcom. A szemeim. Az ajkaim. Amikor mozdulnál felém, hirtelen felülök.

-  Uhh… teljesen kiment a fejemből, hogy Bohlen keresett… vissza kell hívnom. – hadarom – Mindjárt visszajövök. Bocsi. – nézek rád ártatlan kiskutya szemekkel, miközben gyorsan a fejed alá gyűrök egy párnát, oda, ahol az előbb még a vállam volt – Hozok egy teát is neked, ne mozdulj.

Basszus – veszek egy nagy levegőt, miközben a konyhába rohanok a telefonnal a kezemben. Ennyire szánalmas nem lehetek. Menekülnöm kell az ikertestvérem elől, nehogy véletlenül rávessem magam, vagy mi a fasz? Basszus. Basszus. Basszus. Szedd össze magad, Kaulitz!

Nem hallucináltam, te tényleg úgy csináltál, mint aki meg akar csókolni! És nem sokon múlt, hogy hagyjam. A mostanában előtérbe kerülő beszariságom az egyetlen oka annak, hogy nem hagytam.

Úgy érzem, elájulok, ha nem ülök le azonnal, olyan őrült ütemben ver a szívem. Ledobom magam az egyik konyhaszékre, és elkezdem cél nélkül pörgetni a telefonkönyvet. Felvillan egy név: Erwin. Nem is gondolkozom, csak rákattintok a Kapcsolat hívása ikonra.

-  Igen. – szól bele gyanakodva.

Nincs híváskijelzés, nem tudhatja ki hívja, és gondolom amióta a tévében szerepel, túl sok rég elfelejtett ismerős keresi meg azzal az átlátszó dumával, hogy mi újság, rég beszéltünk. El kell hogy mosolyodjak rajta, valahogy ismerős a szitu. Érzem, hogy a hangjára azonnal lassul a szívverésem, rámtör a megszokottság érzése. Az, hogy nem kell stresszelnem egy-egy srác miatt, csak jól érezni magam velük, aztán váltani, és jól érezni magam a következővel.

-  Szia! – köszönök vidáman, nem is fárasztom magam azzal, hogy bemutatkozzak – Hogy mennek a próbák? – kérdem könnyedén.

Tudom, hogy rögtön tudja, ki vagyok, ha másból nem, abból is érezném, hogy egy pillanatra nem kap levegőt, lefagy, és néhány másodpercig válaszolni is képtelen. Aztán úrrá lesz magán, és megpróbál a lehető legtermészetesebb lenni velem. És nem arra gondolni, milyen volt a lüktető farkam a szájában. Mmm, pedig nem is olyan rossz arra gondolni.

-  Szia, Bill! Köszi, jól megy minden. Azt hiszem, most hétvégén végre nem okozok csalódást. – hallom, hogy mosolyogva beszél a vonal túlvégéről, mint egy csicsergő kismadár. 

-  Nekem múlt héten sem okoztál csalódást. – flörtölök vele.

Flörtölök?! Most komolyan ez kell nekem ahhoz, hogy ne ugorjak rá Tomra? Szánalom hegyek.

-  Szeretnék most még a múlt hetinél is mélyebb benyomást tenni rád. – veszi fel a kesztyűt pillanatnyi hezitálás után.

Hmm… nem mindig ilyen bátor, főleg velem nem, kicsit meg is lep ezzel. De élvezem.

„Ha tudnád, én mennyire szeretném. Amíg a szádban van a farkam, legalább tutira lekattanok a bátyámról.” – mondanám, de persze nem teszem. Kicsit talán hülyén jönne ki a dolog.

„Szóval szívesen elém térdelném újra. Hát, ha ennyire szeretnéd…” – nem, azt hiszem ez sem az igazi.

-  Alig várom a show-t. – felelem végül vidáman, terelve a témát.

Már eldöntöttem, hogy ha újra szeretné a farkamat, úgyis megkapja, felesleges erről beszélni.

-  Ha minden a tervek szerint megy, megint ott leszek korábban, kíváncsi vagyok a főpróbákra.

-  Szuper! – feleli lelkesen.

-  Akkor szombaton. – vigyorgok.

-  Szombaton. – búgja ő is.

Megszakítom a hívást, leteszem a konyhaasztalra a telefont, ám azonnal lehervad a magabiztos vigyor a képemről, ahogy visszaesek a jelenbe, és a tenyerembe temetem az arcom. Muszáj visszamennem hozzád.

Mire benyitok egy bögre frissen főzött teával a kezemben, már egészen emberi képet vágsz. Mintha összeszedted volna magad ezalatt a néhány perc alatt. Vajon mi volt rád ilyen hatással? Tudod, miért rohantam ki? Remélem nem. Vagy ha igen, remélem te is legalább annyira elcseszettnek érzed magad tőle, és nem csak engem okolsz folyton.



A csütörtök megint úgy telik el, mintha idegenek lennénk, és csak véletlen kerültünk volna egy házba. Többször nyúltam a telefon után, hogy felhívjam megint Erwint, ő legalább szeret velem beszélni. De persze nem tettem. Nem tehetem. Ennyire nem lehetek szánalmas egy olyan srác előtt, aki előtt magabiztosnak, határozottnak és dominánsnak kell lennem. Nem játszhatom a nyafogós kislányt, csak hogy jobban legyek egy kicsit tőle.



Pénteken, a repülőúton Németország felé vagy alszol mellettem, vagy olvasol. Két percet nem beszélünk összefüggően az egész út alatt. Végig azon jár az agyam, hogy alig várom már a szombatot. Azt a szombatot, amit eddig rühelltem. De mostanra már ott tartok, hogy még az a cécó is klasszisokkal jobb, mint veled lenni, kettesben. Gyomorgörcsöm van melletted. Hogy jutottunk idáig?



A show napján már délelőtt ott lebzselek a stúdióban a készülődőkkel. Kell a nyüzsi körülöttem, hogy kikapcsoljon az agyam. Ha pörög, akkor csak bedilizek.

Erwinnel ugyanolyan könnyedén beszélgetek, mint a többiekkel, semmi célozgatás, vagy burkolt felhívás keringőre. Mintha semmi sem történt volna egy héttel ezelőtt. Alapjáraton szeretem az ilyesmit. Nem kell utólag nagy feneket keríteni félidegenek közt történt némi szexuális tevékenységnek. De most valahogy meglep. Ebéd után én vagyok az, aki nem bír magával tovább.

-  Itt van már a mai fellépő ruhád? – kérdem a többiek szemében ártatlanul. Tudják jól, hogy mint a zsűri divatszakértője (vagy találóbban inkább divatbuzija), mindig érdekel kit hogy sminkelnek, milyen hajat csinálnak neki, mit vesz fel.

-  Aha. Megnézed? – kérdez vissza könnyedén.

-  Persze. – felelek mosolyogva, és már áll is fel, hogy az öltözője felé vezessen.

Nem tudom, mi üt belém, amikor belépünk az ajtón, de alighogy becsukódott utánunk, nekinyomom Erwint a testemmel, és elfordítom a kulcsot a zárban. Két kezem az arcára teszem, és erőszakosan szájon csókolom. Érzem, hogy elgyengül a kezeim közt. Aztán hirtelen eleresztem, megfordulok, és mintha mi sem történt volna, a tükrös asztal felé indulok, otthagyva őt teljes extázisban. A fogason elkezdek matatni a ruhák közt.

-  Ez az? – emelek ki egy felsőt, ami egyértelműen kizárólag rajta állna jól a fiúk közül.

-  Ühüm. – bólogat zavarban.

-  Jól fog mutatni rajtad. – mosolygok, ő pedig pirulva visszamosolyog – Hadd lássam. – lépek oda mellé, az asztalra ejtem a felsőt, és kérdés nélkül lehúzom róla a pólóját, aztán ahelyett, hogy a színpadi ruháját kézbe venném, végigsimítok a mellkasán – Bár rajtad minden jól áll.

-  Köszönöm. – feleli halkan, szégyellősen.

Hangosan felnevetek, mire újra elpirul. Istenem, milyen édes! Magamhoz húzom, és újra megcsókolom. Hosszabban, mint előtte, érezni akarom, hogy valaki akarja a csókomat, és utólag nem vág a fejemhez dolgokat. Érezni akarom, hogy elgyengül a karjaimban, hogy megrogynak a térdei, és hogy ha elengedem, meg kell majd kapaszkodnia. Nem okoz vele csalódást, az én saját különbejáratú papírformám szerint történik minden.

Olyan ritkán csókolózom, senkit nem találok méltónak rá, már szinte el is felejtettem, milyen érzés. Az, hogy ő most mitől lett rá méltó? Rejtély. Azt hiszem, csak jókor van jó helyen, emellett mind külsőre, mind viselkedésileg kielégíti az igényeimet. Egyszerű a képlet. Ez nem szerelem, de kétségkívül élvezem őt.

Néhány perc elteltével mosolyogva teszek egy lépést hátra. Elégedetten figyelem a reakcióit. Odáig van értem. Bármit megtenne egyetlen szavamra.

-  Szeretnéd, ha…? – kérdi félősen, félbehagyva a mondatot.

-  Ha…? – kérdezek vissza gondoszkásan, egyik szemöldökömet felhúzva, egy félmosollyal az ajkaimon.

-  Haaa… – nyel egyet – Megismételni a múlt hetit? – nyögi ki végül céklavörös arccal, a padlót bámulva.

Odalépek hozzá, az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét.

-  Te szeretnéd? – kérdezek vissza gyengéden.

Elkezd bólogatni, de a mozdulat felénél megakad. Nyel egy nagyot újra, én pedig kérdőn nézek rá. Nocsak.

-  Én mást szeretnék. – suttogja lesütött szemekkel, majd megfordul, és a meztelen hátát a mellkasomnak nyomja, izmos feneke az ágyékomnak feszül.

Egy pillanatnyi hezitálás után szorosan átkarolom a derekát, végigsimítok a feszes hasizmain, majd egyik kezemet lassan becsúsztatom a nadrágjába. Kéjesen felnyög, ahogy rámarkolok a szerszámára. Hátulról megcsókolom a nyakát, gyengéden beleharapok a vállába, aztán néhány mozdulat után kihúzom a kezemet a nadrágjából.

-  Vesd le. – utasítom halkan a nadrágra célozva.

Azonnal engedelmeskedik, aztán már anyaszült meztelenül egy pillanat alatt elővarázsol egy apró tubust a hátizsákjából, gyorsan leteszi az asztalra, és a pólóm felé nyúl. Hagyom neki, hogy levegye rólam. Áhítattal végigcsókolja a mellkasomat, miközben az övemmel ügyetlenkedik. Aztán leguggol előttem, és letolja a nadrágot a térdemig. Néhányszor végignyal a farkamon, de nem hagyom, megfogom a karját és felhúzom. Hiszen ha jól értettem – márpedig az ilyesmit nem szokásom félreérteni nem erről volt szó.

Ráültetem az asztalra, a combjai közé lépek, két oldalt megragadom a csípőjét, és szorosan magamhoz húzom. Felnyög, ahogy összeütközik a farka az enyémmel. Én csak mosolygok rajta, mennyire érzékeny. Tetszik, ha valaki ilyen. Tetszik, ha valakiből rongybaba lesz egyetlen érintésemre. Még egyszer megcsókolom, miközben a nyakamba csimpaszkodik.

Hirtelen átfut az agyamon, hogy ez így mennyire intim. Hogy milyen régen volt az, hogy én valakivel ténylegesen szeretkeztem. Nem dugtam, szeretkeztem. Nem is emlékszem.

És most, hogy így belegondolok, vele sem áll szándékomban.

-  Fordulj meg. – lépek hátrébb, két tenyeremet ráérősen végighúzva a combjain – Támaszkodj az asztalra. – mondom neki halkan, miközben végigsimítok a hátán és a fenekén, majd a kezembe veszem az odakészített kis tubust.

Már épp magamra kentem egy emberes adagot, amikor elkezd csörögni a telefonom.

-  Bassza meg. – szitkozódok halkan – Kikapcsolom. – szabadkozok.

A nadrágom után nyúlok, ki is kapcsolnám a telefont, de látom, hogy te keresel, úgyhogy reflexből felveszem. Remélve, hogy nincs semmi baj.

-  Hol vagy? – szólsz bele ingerülten a telefonba.

-  Tom… ha csak nem élet-halál kérdés, most nem alkalmas… – felelek magamra erőltetett nyugalommal.

-  Azt kérdeztem, hol vagy! – emeled fel a hangod ok nélkül – Megint Erwinnel?!

-  Én pedig azt mondtam, nem alkalmas. – felelek még mindig pókerarccal, persze belül már dühöngök.

Mi közöd hozzá, hol, vagy épp kivel vagyok? Megint be akarsz nyitni, és itt hisztériázni? Kösz, de arra nincs szükségem.

-  Bill! – üvöltesz, amire azért már én is felhúzhatom magam egy kicsit.

-  Éppenséggel, ha érdekel, most kentem a farkamra egy fél tubus síkosítót. Nem ok nélkül. Tehát vagy hagyod, hogy tegyem, amihez kedvem van, vagy odacibálsz valami hülye indokkal magadhoz, álló farokkal, de akkor cserébe minimum kivered nekem.

Egy pillanatig nem tudsz felelni. Aztán már csak annyit hallok, mielőtt megszakad a vonal, hogy elmorogsz egy bazdmeget.

A kanapéra dobom a telefont és felsóhajtok. Ránézek a fiúra, látszólag tanácstalan, nem tudja, mit tegyen most. Persze, hallotta az egészet. Abban ugyan szinte biztos vagyok, hogy az utolsó szavakat nem vette komolyan, ironikusnak könyvelte el, de akkor is rémisztőnek tűnhet az egész szituáció.

Visszalépek mögé, és végigsimítom a meztelen hátát. A fenekéhez hozzá sem érek.

Annyira szükségem lenne most arra, hogy valakinek érezzem a gyengédségét. És tőled már megint csak a gyomorgörcsöt kapom.

Felém fordul, rám mosolyog, átkarolja a derekam, és a vállamra hajtja a fejét. Alig ismer, mégis megérzi, mikor épp mi kell nekem. Ha hinnék az ilyesmiben, még talán randizni is elhívnám. De ez nem az én asztalom. Már rég kiábrándultam a szerelem eszméjéből. Talán néhányszor lefekszem vele, kivételesen kedves leszek, talán szívesen megteszek majd neki egy-két olyan dolgot, amit nem sűrűn szoktam, de „járni” nem fogunk.

-  Öltözz fel. – mondom végül egy halk sóhaj után, miután megcirógattam a haját.

Ő pedig ahelyett, hogy – megjegyzem jogosan – nekem esne, szégyellősen teszi, amit kérek. Egyetlen hang nélkül.

-  Ne haragudj, de képtelen vagyok a szexre úgy, hogy közben Tom jár a fejemben. – próbálok javítani a helyzeten némi magyarázkodással.

Apró füllentés. Helyesen így hangzana: képtelen vagyok a szexre MÁSSAL, miközben csak Tom jár a fejemben.

-  Semmi baj. – feleli egy félmosollyal az ajkain.

Miután felöltöztünk, odalépek hozzá, és megölelem. Végigsimítok még egyszer a haján, érzem a mellkasomon a szíve dobogását. Olyan kedvesen bújik hozzám, hogy nincs kedvem elereszteni. Végül ő lép hátra, a mellkasomra teszi a két tenyerét, kinyújtja a nyakát, és gyengéden megcsókolja az ajkaim.

-  Keresd meg a bátyád.

-  Később találkozunk. – bólintok, aztán helyesbítek – Lehet, hogy már csak az élő show-ban. Drukkolok neked. Nem szeretném, ha kiesnél. – mosolygok rá kedvesen, aztán kimegyek az ajtón, és a keresésedre indulok.



-------------------------------------


Folyt. köv. (már ha van rá igény...)


6 megjegyzés:

  1. Eddig követtem a sztorit. Nagyon tetszik.:) nagyon várom a kövi részt.:)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy írtál! Örülök, hogy tetszik :)

      Törlés
  2. hű mennyi részről lemaradtam... de most bepótoltam, nagyon jók vagytok! csak így tovább!
    amúgy az erwin fiúcska télleg elég cukker volt a dsds-ben, arra emlékszem. szóval nálam simán belefér akár a valóságba is a sztorinak ez a bill/erwin része ;DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ú pedig én úgy érzem (és azt hiszem nem csak én :D), hogy túlzásba vittem az Erwin-szálat, nem így indult az egész, de valahogy rákattantam.

      Törlés