Az ördög háza (2. fejezet)

2. fejezet

A medence partján ülve lógatom befelé a vízbe a csülkeimet, szívszerelmem pedig mögöttem ücsörög a kövön, és a hajamat birizgálja. Hátradöntöm a fejem a mellkasára, és élvezem ujjainak finom érintését. Mint valami kibaszott idilli mozifilmben, úgy érzem magam. Azt leszámítva, hogy három méterre tőlünk ott dekkol a bátyus is, mint egy börtönőr, valamint mellette kedvenc felhőkarcoló barátom is, aki az utóbbi időben egészen jól (túl jól) eltársalog az ellenséggel. Nem vagyok ám féltékeny. Csak még mindig ott a nagy büdös kérdőjel, hogy Tommyboy-nak miért pont az én legjobb barátom kellett hirtelen havernak. Szóval a filmbeillő idillről ennyit. Pedig még a helyszín is stimmelne, szent Hollywood itt a szomszédban.

Ellenség ide vagy oda, úgy érzem, hogy Tom mostanában kezd egy kicsit megbékélni velem. Na, szeretni, azt azért nem fog, de már nem akar minden áron kitúrni. Inkább csak figyel a háttérből. Igaz, hogy azt nagyon, de ez még belefér. Megértem én, hogy védeni akarja az öccsét. De mivel Bill boldognak tűnik, békén hagy. Inkább megpróbál elkerülni, vagy ha egy helyiségen belül vagyunk is, lehetőség szerint nem a közvetlen közelemben teszi le magát. Mint ahogy most is, tisztes távolban tőlünk diskurálnak, a fűbe állított napozóágyon ülve, még látó- és hallótávolságban, de azért mégse együtt velünk a medence közvetlen partján.

Egy nagy, piros sörös rekesz virít a lábuknál, aminek tartalmát képező üvegekből már nem sokban található a fülledt késő délutáni levegőn kívül bármi is. Leegyszerűsítve: órák óta vedelnek. Én meg órák óta nem tudtam elvonulni egy kiadósat kefélni a szépségemmel, mert hogy az milyen dolog lenne, hogy itt hagyjuk a vendéget lepedőakrobatika ürügyén. Milyen vendég? Stef nem az én vendégem. Nem hozzám jött. Nem is beszél hozzám. Csak egyetlen személy fér a látóterébe az utóbbi két-három hétben. Nem mintha akkora batár nagy állat lenne, de mégis, mostanában még én se nagyon férek oda mellé a képbe a kemény hatvan kilómmal.

Szemem sarkából épp látom, hogy az a bizonyos egyetlen személy valamin olyan jól szórakozik, hogy hangosan röhögve csapkodja a térdén a széjjelszaggatott túlméretes farmert, és közben előre bukva majdnem lefejeli Stefant. Talán nem is ártana neki, hátha kicsit helyrerázódna az agya az ütéstől. De ő csak les befelé a lenge ujjatlan trikó alá, ahogy Tom előredől, a tökéletes mellizmait stírölve.

Aztán valami olyasmit is látok, hogy a nagy röhögés csillapodása után felé nyúl mindkét kezével, megfogja Stef arcát, és hozzá hajol. De biztosan álmodok, Bill tehetséges kis ujjainak birizgálása van rám olyan hatással, mintha kokót szívtam volna. Mint ahogy mindene kábszerként hat rám. Le is hunyom a szemem, és élvezem tovább a legális drogomat.

-    Jézusom, Tom! Mit művelsz? – kapja hátra a fejét Stef nyüszítve, erre azért már úgy rendesen odafordulok, nem csak a szemem sarkából, félig leeresztett szemhéjak mögül leskelődök oda néha.

Drága Steffie halálra váltan mered gengszterfiú arcába. Hű.

-    Miért? Szívesen megdugnál, nem? – vigyorog alkoholmámorban a nagytesó.

Nem mondom, zajlanak az események. Hosszú másodpercekig szellőztetni tudom csak a szemgolyóimat. Nem sok minden van, ami jobban meglepett volna jelen pillanatban.

Bill ujjai is ledermedtek a hajamban. Szóval ő is sokkot kapott. Szerintem még levegőt sem vett az elmúlt két percben. Rá kellene szóljak? Nehogy itt nekem oxigénhiány okán elhalálozzon. Mi lenne velem?

Stef a kezdeti döbbenet után végül válasz nélkül felpattan, és olyan hosszú léptekkel kezd a kijárat felé sietni, hogy csak futva tudom utolérni.

-    Ez most mire volt jó? – hallom még a szépségem tesó felé irányzott rosszalló hangját, mielőtt magam mögött hagyom az ikrek társaságát.

A válasz már nem jut el hozzám. Pedig felettébb érdekelne. De hát basszus, loholni kell Stefan után.

Szépen kifulladok a kis maraton végére, mire utolérem a kovácsoltvas kapunál. Talán el kéne kezdenem valamit sportolni, hogy jobban bírjam az ilyesmit. Már úgy értem az aktív ágytornán kívül. Megragadom az ingjének szegélyét, ő pedig visszafordul felém.

-    Én ezt nem játszom… – súgja oda nekem összevont szemöldökökkel, még mindig elég határozottan pánik csücsül a szemeiben – Nem akarok része lenni a kis harcotoknak. Utálok eszköz lenni.

Nagyot nézek. Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Tommyboy utál. Stefant nem utálja. Ennyi.

Vagy nem?

-    Honnan tudod, hogy nekem van közöm a dologhoz? Mi van, ha tényleg azt akarja, hogy dugd meg? – vigyorgok végül olyan helyes kis fogkrémreklámosan.

-    Baszd meg, Brian. – veti oda mérgesen.

-    Én? Nem. Nekem az öccse bőven elég. – cukimód vigyorgok tovább, jaj, Steffie, lazíts már…

Fújtat egyet, és megnyomja a rejtett berregőt, aztán kivágtat az automata kapun, és még hallom, ahogy telefonon taxit hív.

Hagyom. Minek loholjak tovább utána? Szépen feldolgozza, esetleg álmodik ma valami fincsi nedveset, aztán majd holnap beszélünk. Hátha ezek után már hajlandó lesz engem is észrevenni anélkül, hogy karlengetve szökdécselnem kelljen az orra előtt.

Visszabaktatok a házhoz.

-    Szerinted ez mi volt? – kérdem a hercegem mögé térdelve, és hátulról a nyaka köré fonva a karjaimat, amikor visszaérve egyedül találom a medence partján. Ott, ahol egy-két perce még én lóbáltam a lábaim a hűsítő vízbe, most ő pancsizik.

-    Nem tudom. Tom megbolondult. – fintorog, aztán hátranyúl, és egy olyat ránt rajtam, hogy az ölében kötök ki.

Mosolyogva nézek rá, aztán ártatlanul megkérdem.

-    De ugye tényleg lesmárolta? Mert csak a szemem sarkából láttam valami olyasmit, és valószínűbbnek tartom, hogy csak odahallucináltam.

-    Akkor ugyanazt hallucináltuk, édesem. – felel, és rövidre is zárja a témát, megcsókol, olyan mélyen, hogy a hirtelen szűkülő nadrágom okán muszáj fincánkolnom az ölében, és végül mindketten ruhástul a vízben kötünk ki.

Nevetve bukkanok fel a víz alól a nyakába csimpaszkodva, majd rágcsálni kezdem a füle alatt a bőrt, miközben megpróbálom megszabadítani a testére tapadó álnok ruhadaraboktól.

Önelégült vigyorral a képén fogja le a kezeimet, és lassan csóválni kezdi a fejét.

-    Naaa… ne légy ünneprontó… eleget vártam már… – erősködök, a pólója már majdnem lent van.

De nem ereszti a csuklóimat. Megcsókol újra, a medence falának préseli a testem, farka a csípőmnek feszül, mire hátravetem a fejem, felkínálom neki a torkomat, és lehunyt szemmel felnyögök az izgató nyomástól. Kis álszent, olyan kemény, mint a lapockámnak sajtolt csempefal, mit kéreti itt magát nekem? A nyakába kapaszkodva feljebb emelkedek, és lábaimat a dereka köré fonva visszacsókolok. De aztán gonoszmód újra csak szétbombázza az olyan szépen fodrozódó rózsaszín ködöt: egy határozott mozdulattal kiemel a vízből, és felültet a kőre.

-    Indulás. Befelé. – utasít, és közben ő is kimászik.

Egy reklámfilmbe is simán elmenne a jelenet, iszonyúan szexi, ahogy a vékony, fehér, ujjatlan póló vizesen, áttetszőn a testére tapad. Körbe tudnám rajzolni minden tetoválását, a mellbimbóiba szúrt ezüst karikák körvonala is egyértelműen emelkedik ki. Az ajkaimat rágcsálva, áhítattal figyelem. Megfeszülnek az izmok a karján, ahogy felhúzza magát, aztán már a kövön ülve hátrasimítja a haját, kirázza belőle a vizet. Ezután felnéz rám végre. Szeretem ha látja, ahogy felfalom a szemeimmel, ez mindig feltüzeli. Mosolyogva megingatja a fejét, aztán talpra szökken mellettem.

-    Tom itthon van, nem is értem, hogy fordulhatott meg az okos kis buksidban, hogy itt foglak megdugni. – dorgál. Olyan apucisan. Azt leszámítva, hogy ha apuci pontosan ezekkel a szavakkal dorgálja a kölykét, ott valami irtó nagy gáz van.

-    Uhm, ez azt jelenti, hogy ha majd nem lesz itthon, akkor… – értelmezem (félre) a szavait a lehető legártatlanabbul, de ő rácsap a fenekemre egy nevemet hangoztató felkiáltás kíséretében, én meg beharapom az alsó ajkam, és szaladni kezdek a hálószobánk irányába. Ő pedig nevetve utánam.

Még mindig beleborzongok a nevetésébe. Hetek teltek el, de nem tudtam megszokni. Egyszerűen elolvadok tőle. Elolvadok a nevetésétől, a nyögéseitől, a hangjától, bármikor, ha váratlanul hallom meg a hátam mögül, bármilyen jelentéktelen dolgot is mond ki, hipnotizál vele.

* * *

Tudom, hogy az volt a terv, hogy holnapig békén hagyom, de késő este az ágyban fekve, alváshoz készülődve, már nem bírom ki, hogy ne írjak egy sms-t Stefnek.

„minden oké?”

Azonnal jön a válasz. Ezek szerint ébren volt.

„persze. miért?”

Inkább megcsörgetem. Amíg Bill a fürdőben van, tudunk beszélni egy kicsit.

-    Szia. Csak tudni akartam, hogy érzed magad. – kezdem.

-    Nem az első alkalom, hogy felhasználnak Molko-ügyben. – nevet fel keserűen – Túlélem.

Felsóhajtok, és meingatom a fejemet. Mintha látná.

-    Ne mondd ezt. Rosszul érzem magam, ha én vagyok a hibás, amiért valaki fájdalmat okoz neked.

-    Nem te vagy a hibás. Csak az ok vagy. Attól még nem vagy hibás. – próbál megnyugtatni, de a következő szavai egyáltalán nem hatnak rám nyugtatólag – Ha tudnád, hányszor előfordult már, hogy arra használtak, hogy közelebb kerüljenek hozzád! – cinikusan felnevet – Ezerszer. Én meg mindig vak voltam, hittem nekik, aztán szépen pofára estem, amikor kiderült, hogy miattad volt az egész játék. Hát most meg arra használnak, hogy távolabb tartsanak téged valakitől. Nagy ügy. Egy kicsit fordult a kocka, de lényegében ugyanott tartunk. Én vagyok az eszköz, te meg a cél.

Egy pillanatig csak hallgatok. Gondolkodok az elméletén.

-    Nem látom az értelmét… Miért állna közénk Billel az, ha veled szórakozik Tom?

-    Nem tudom. – feleli halkan, aztán kis szünet után szinte jókedvűen folytatja – Figyelj, Brian, jól vagyok, oké? Ne aggódj, nem fogom felkötni magam, vagy ilyesmi. – nevet fel halkan.

-    Nem lehetne, hogy úgy fogd fel, hogy szívesen smároltál volna vele, de azt hitted nincs rá esélyed, és mégis megkaptad? Mint egy kis… akármi, amit régóta nézegetsz a kirakatban, és most egy titkos hódolódtól megkaptad. Hm?

-    Nem vagy vicces… Ne beszéljünk róla, rendben? Nem is akarok gondolni Tomra.

-    Oké. – egyezek bele – Jó éjt, Steffie.

-    Holnap találkozunk. Szép álmokat.

Arrébb teszem a telefonom, és összeráncolt homlokkal pakolgatom a gondolataimat ide-oda. Tényleg ennyiszer bántották már miattam? Sosem dörgölte az orrom alá igazán. Persze egy-két esetről tudok, meg is bosszultam, már amennyire tőlem telt, de most úgy beszélt, mintha ez valami menetrendszerinti dolog lenne. Lassan fújom ki a levegőt, és megcsóválom a fejem. Nem értem. Egyszerűen nem értem, mi ütött Tomba. Bill úgy viselkedett, mint aki nem akar róla beszélni, Stef pedig kerekperec kimondta, hogy hagyjam a témával. Akkor mégis kivel fejtsek rejtvényt? Nem tudok csak úgy elmenni a dolog mellett, ahogy ezek ketten próbálnak.

Az angyalom egy-két perccel az után, hogy eltettem a telefonom, lép be a szobába anyaszült meztelenül, egy kaján vigyort intézve felém. Imádom, hogy meztelenül alszik. Most mégsem tudom úgy értékelni, ahogy a telefonbeszélgetés előtt a fürdőszobában értékeltem. Visszamosolygok rá, felemelem a takaró sarkát, magamhoz ölelem, ahogy bekúszik alá, aztán adok neki egy jóéjt puszit, és ennyi. Mint a húszéves házasok.

Francba, Tom terve mégis működik…?  







 
----------------------------


Folyt. köv. :)
Mondjátok, hogy erre nem számítottatok! :D