Még gyorsan itt a januárban hoztam nektek egy újabb fejezetet. Már épp ideje volt, igaz? :)
Osszátok meg velünk, mit gondoltok a történésekről! ;)
Élvezetes olvasást kívánok! Puszi!
~C.
15. fejezet
Harry’s POV
Bár a ma esti akcióim mind azt támasztják
alá, hogy semmit sem bízok a véletlenre, azért a zuhanyzóból küldött képről nem
derült ki, hogy valójában mivel készültem az én kis különbejáratú szamuráj
mesteremnek. Fogtam a pengét, és nem álltam meg ott, ahol általában szoktam,
olyan simára borotváltam magam odalent, hogy enni lehet rólam. Tulajdonképpen
el is várom, hogy egyen rólam. Vagy belőlem. De úgy döntöttem, nem dörgölöm ezt
az orra alá azonnal, és nem állok ki anyaszült meztelenül az ajtóba.
Egy fehér bokszeralsót húztam, olyan
leheletvékony, finom, puha anyagból, amit legszívesebben egész este csak
simogattam volna magamon, míg Lou haza nem ér. Valójában meg is tettem. Amikor
meghallom a kulcsot a zárban, akkor is épp unaloműzésként a pamuton átsejlő
merevedésem rajzolgatom körbe a mutatóujjammal. Azonnal felderül az arcom, nem
is rendezem el a dolgokat az alsómban, csak felpattanok, és a bejárathoz
sietek. Remélhetőleg Niall nem lesz vele, mert nem akarom kiszúrni
szerencsétlennek a szemét azzal, hogy gyakorlatilag majdnem meztelen vagyok, a
farkam pedig figyelemért üvölt.
Amikor nyílik az ajtó, az előszobafalnak
támasztom a vállam, kibillentem oldalra a csípőmet, és várok.
-
Szép
jó estét, tanár úr… – duruzsolom mély hangon, mire felkapja a fejét, és elnyílt
ajkakkal elejti a kulcsot.
Nyel egy nagyot, majd lopva végignéz
rajtam. Aztán két még nagyobbat, mielőtt elkapja a tekintetét, lehajol a
csomóért, és egy torokköszörülést követően, nyúzott hangon megszólal végre:
-
Szia.
-
Úgy
tűnik, a tanár úr nem örül nekem annyira, mint számítottam rá… – biggyesztem le
az alsó ajkamat csalódottan, és az egyértelmű felajánlkozó pózt egy kicsit
szolidabbra cserélem, ahogy a fenekemet a falnak nyomom, és a mellkasom előtt
karba teszem a kezeim.
-
Olyan
nincs, hogy neked ne örüljek – mosolyodik el fáradtan. – De megkérhetlek, hogy
ezt a megszólítást most egy darabig hanyagold, édesem? – ráncolja össze a
homlokát.
Becsukja maga után az ajtót, odalép
hozzám, hogy belesimuljon a közelségére azon nyomban kitáruló karjaimba, és
futólag megcsókoljon. De szigorúan úgy, hogy véletlenül se érjen deréktól
lefelé hozzám. Nagyon meglep, amiért nem akar azonnal leteperni. Sőt, ahogy az
arcára nézek, az az érzésem, hogy szívesebben esne be az ágyba, szigorúan alvás
célzattal, még egy gyors zuhanyra sem pazarolva az időt. Talán titkon azt
kívánja, bár maradtam volna az eredeti tervemnél, és kivételesen anyámmal
töltöttem volna az estét, hogy aztán otthon éjszakázzak. Ha mostanra nem lennék
olyan biztos a szerelmében, erre a viselkedésére – és a gimis múltja
ismeretében – valószínűleg megfordulna a fejemben, hogy megcsalt ma este.
-
Fáradt
vagy? – húzom fel a szemöldököm érdeklődve, hogy kiszedjem belőle a szokatlanul
rossz hangulata okát.
-
Igen…
– nyögi halkan, de ahogy elindul a nappaliba, gyengéden végigsimít az
oldalamon. Azért ez legalább jó jel, hogy a kezeit továbbra sem képes távol
tartani a testemtől.
-
De
nem csak fáradt – jelentem ki, mire lassan visszafordítja a fejét, hogy rám
nézhessen. – Gondterhelt.
-
Ilyen
jól kiismertél már egy-két hónap alatt? – mosolyodik el, és a nyakát
masszírozva félrebillenti a fejét.
-
Ennél
is jobban – bólintok, és rögtön meg is próbálom bebizonyítani. Utána lépek, és
elé állva a dereka köré fonom a karjaim. Nagyot sóhajtva simul végre teljesen
az ölelésembe, és egy pillanatra a szemeit is lehunyja. – Szóval ne hívjalak
tanár úrnak. Valaki miatt elment a kedved ma ettől… Csak nem megkörnyékezett egy
diákod? – mosolygok kajánul. – Méghozzá úgy sejtem, nem túl tapintatosan.
Mondd, hogy legalább őrülten helyes volt. Olyan, akit pár éve eszedbe sem
jutott volna visszautasítani…
Nem teszem hozzá, hogy „ám azt remélem,
ezúttal megtetted”, de átsuhannak a szavak a gondolataimon.
Sóhajt egy még nagyobbat, megcsóválja a
fejét, és ahogy finoman kibontakozik a karjaimból, a kezébe fogja a kezemet,
hogy magával húzzon a nappaliba.
-
Ha
egy helyes srác környékezett volna meg, eljátszom a tenyészbikát, talán kéretem
magam egy darabig, majd a helyzetünkre hivatkozva udvariasan visszautasítom.
Aztán pedig a játék izgalmát magammal hozva tépem fel az ajtót, és mostanra már
ott tartanék, hogy épp csatakosan döngöllek a matracba, te pedig a lepedőt
csomósra markolva magad alatt, a nevemet sikítod a párnába – elemzi felhúzott
szemöldökkel elmerengve, hüvelykujjával apró köröket írva le a tenyerembe, az
alsó ajkát be-beharapva, mire a szemeim előtt megelevenedő képektől libabőr
kúszik a karjaimra, a nyelés pedig kezd egyre nehézkesebbé válni. Eszembe jut a
finom fehér pamut, és a meglepetés, amit mögé zártam. Buja képek sorozata kezd
peregni a fejemben, mire megrándul az újra éledező farkam, amit persze Lou is
észrevesz. A szája szegletében bújkáló mosolyból látom, hogy élvezi a szavai
rám gyakorolt hatását, ám hirtelen mégis úgy dönt, megkönyörül rajtam. A
csábító arckifejezése eltűnik az arcáról, lehúz maga mellé a kanapéra, és a
vállamra hajtja a fejét. – Emlékszel a lányra, aki miatt otthagytál éjjel a
folyóparton?
-
Ohh
– nyögök fel, mert nem épp a legszebb emlékeink egyike az a pillanat.
Legalábbis az említett öt perc biztosan nem. Az este későbbi része persze
tökéletes volt… – Rád mászott? – kérdem az előző percek izgalmától még mindig
rekedten.
-
Nem
sokon múlt – sóhajt fel. – Aztán tényszerűen közöltem vele, hogy amit elképzelt
a kis fejében, miért nem fog soha valósággá válni. Nem is értem, miért volt rá
szükség, mert még részleteket is tudott rólad. Most pedig valószínűleg épp
körbekürtöli a magánéletemmel az egész évfolyamot… – csóválja a fejét
homlokráncolva.
-
Aha…
– bólintok néhányat kimérten, ide-oda pillantgatva a szobában. Próbálom
játszani az aggódót, de valójában nem igazán értem, mire ez a nagy
kétségbeesés. Vissza kellett utasítania valakit. Gondolom ezerszer megtette
már. Az se olyan nagy titok, hogy nem a kiscsajokra izgul. De hamar meggondolom
magam, és félreteszem az együttérző aggodalmas arcot, mert színészkedésből
mellette egy életre elég, és inkább felhúzott szemöldökkel rákapom a
tekintetem. – Kit érdekel? – vonok vállat idétlenül mosolyogva.
Néhány másodpercig csak bámul döbbenten a
szemeimbe, aztán kitör belőle a nevetés.
-
Nem
hiszem el, hogy képes vagy pillanatok alatt megváltoztatni a közel egy órája
nyomott hangulatom! – fordul felém az egész törzsével, majd törődőn a hajamba
meríti az ujjait, és úgy mosolyog rám, mintha én lennék minden kincse.
-
Ó,
ez csak a kezdet… ennél sokkal többre vagyok képes – dorombolom, és az ölembe
húzom, mire a másik keze is a tincseim közé merül.
Ahogy hátradönt a kanapé támlájának, és
lehajol a számhoz, érzem, hogy a bizsergés azonnal visszatér az alhasamba. Az
uralkodni vágyó mozdulatai minden alkalommal elveszik az eszem. Néha eszembe
jut, hogy megküzdenék vele, de mire a gondolat felötlik bennem, már be is
hódoltam, és engedelmesen át is adtam magam neki. Szeretek függni tőle.
Szeretem, hogy hozzá tartozom. Hogy rábízhatom magam, és nem kell attól
tartanom, mi lesz a következménye, ha megteszem. Mert ő vigyáz rám. Törődik
velem. És talán tényleg én vagyok minden kincse.
*
Napok óta próbálom szervezni a következő
félévre egy elfogadható suliba a helyemet, és mivel egyedül kell megbirkóznom a
feladattal – lévén Louis-t még mindig nem avattam be minden részletbe –, egyre
inkább elegem van abból, hogy úton-útfélen a legváratlanabb piszlicsáré dolgok
miatt ütközöm akadályokba. Muszáj lesz anyámat is belevonnom. Ahogy
körvonalazódik a helyzet, egyre tisztábban látom, hogy szükségem lesz a
pénzére.
Úgy éreztem, ki kell eresztenem a gőzt, és
el kell ma mennem edzeni. Bár az utóbbi időben igen sokat testedzek a lakás
minden egyes pontján, és az esténkénti futásra is kezdek Lou miatt rászokni, a
régebben nem is tudom hányadik otthonomnak számító konditermet nagyon
elhanyagoltam.
A már egészen hozzám nőtt
Marcel-szemüvegemet otthon hagytam, és elővettem egy dobozzal a régi
kontaktlencséimből. Valójában csak az ottani ismerősök miatt döntöttem a Harry
szerelés mellett, de ha jobban belegondolok, Lou-nak is ideje lesz hozzászoknia
ahhoz, hogy bármennyire is gerjed rá, amikor kényelmetlen, nem fogom hordani a
szemüvegem. A ruházatomon már lazítottam, azt már elfogadta. Sőt, azt hiszem
értékeli is, hogy nem nyakig begombolt ingben ülök mellette nap mint nap, és
még az ujját is felgyűröm sokszor. A béna szövetnadrágok helyett is inkább a
farmert részesítem előnyben. Egyszóval az öltözködésemben is – mint sokminden
másban – egyre inkább mosódik össze Harry Marcellel.
Még reggel dobtam egy üzenetet Zaynnek,
hogy ha látni akar, jöjjön le ő is kondizni. Van egy kis bűntudatom, amiért a
legjobb barátomat elhanyagolom mostanában. De azt mondja, megérti. Azzal ugrat,
hogy nagyon nyálasan vagyok szerelmes, és hogy ő ilyenre biztosan nem lenne
képes. Pedig ő is sokat változott azóta, hogy nem a város elsőszámú seggfeje a
legnagyobb haverja. Azért viszont még mindig napi szinten akar seggbe rúgni,
mert továbbra sem jöttem elő az igazsággal Lou-nál. Ettől függetlenül, amikor
térden csúszva könyörögtem neki, hogy mentsen meg, mégis elhívta Liamet egy
sörre. Semmi mást nem tett, de úgy érzem, elég volt Lounak csak vele látnia az
exét. Azóta alig hallottam a kis mitugrászról. Talán sikerült megszabadulni a
szellemétől is. Egyre inkább hiszem. Amikor Lou azt suttogja a fülembe, hogy
bárki, akihez köze volt az életben, a nyomomba sem érhet, sokszor elhiszem,
hogy Liam megszűnt létezni.
Edzés után megeszünk egy jó nagy adag
grillezett csirkét Zaynnel, mert kell az izmoknak a fehérje, nekem meg a
haverom hülye képe még egy kicsit, ha már ilyen ritkán látom mostanában, és
észre sem veszem, hogy repülnek az órák. Már átöltözni sincs időm hazamenni.
Csak beugrom a kocsiba az utolsó pillanatban, és izzadtan, melegítőben
száguldok el Lou-ért. Majd ha hazaértünk, lezuhanyzom. Vagy inkább
lezuhanyzunk. Együtt.
Nem kérdez semmit, amikor odaérek a
sulihoz érte, de tökéletesen értem a néma kérdést az arckifejezésében, ahogy
felhúzza a szemöldökét, és miután végignézett a melegítő szettemen, az arcomra
mutat.
-
Kontaktlencse
– mosolyodok el.
Lebiggyed az alsó ajka, amire egy
önkéntelen homlokráncolással reagálok. Látom rajta, hogy nem tetszik neki. És
azt is sejtem, hogy miért. Kibontom a szorosan összefogott hajamat,
összeborzolom, és ezúttal én nézek rá kérdőjelekkel a tekintetemben, felhúzott
szemöldökkel.
-
Mit
csinálsz…? – kérdi halkan, és odalép mellém, hogy hátrasimítsa a tincseimet.
-
Nem
vehetem le a szemüvegemet, és nem bonthatom ki a hajam, mert akkor rögtön mást
látsz a helyembe? – ugrok neki, tudom, hogy többnyire jó indok nélkül. Talán
túl sok tesztoszteront termeltem a súlyok emelgetése közben. Régebben ilyenkor
fogtam valakit, akin levezethettem a maradék feszültséget is, amit a súlyzókon
nem sikerült.
-
Marcel…
– próbál magához húzni, de én sértetten hátrálok egy lépést.
-
Pontosan
úgy nézek ki, mint az, akivel nem alakult túl fényesen a kapcsolatod, amióta
visszaköltöztél, igen! – vetem oda keményen. – Mindig is úgy fogok kinézni, túl
kell ezen lépned. De talán ahogy bánok veled, abból tudhatod, ki vagyok.
Tudhatod, hogy szeretlek. És nekem is ugyanígy tudnom kell, hogy szeretsz,
bármin is kell a jövőben keresztül mennünk együtt. Bármi is a nevem. Akármilyen
ruhát is hordok. Én vagyok. Az, aki bármit megtenne érted… – halkítom le a
hangom az utolsó szavakra, ahogy engedem végre közelebb húzódni hozzám.
-
Ne
haragudj… – fúrja az orrát a nyakamba, és halvány puszik hada küld újra és újra
a gerincemen végigfutó borzongást egészen a lábujjaimig. – Tudod, hogy
szeretlek. Csak téged. De nem hibáztathatsz azért, mert előtted ismertem a
bátyádat. Ezzel nem tudok mit kezdeni.
-
Próbáld
megszokni. Mostantól nem hordom a szemüvegem. Kényelmetlen. És a hajamat sem
kötöm össze – jelentem ki egy hangyányit túlzásba vitt lekezelő hangnemben, amivel
egy kicsit talán az ajkai kényeztetésének a hatását is próbálom visszafogni, mire
hátrébb húzza a nyakát, és tanácstalanul néz rám.
-
Ahogy
akarod – egyezik bele letörten, és bólint egy aprót.
-
Sőt,
felfrissítem a ruhatáram néhány idióta mintás inggel, és lehetetlenül szűk,
itt-ott szétszaggatott nadrággal – bólintok határozottan.
Lou csak nyel egyet, és látom az egyre
hatványozódó kétségbeesést a szemeiben. Sóhajt még néhány fájdalmasan nagyot,
és mielőtt bármit is reagálna, amivel úgy gondolja, hogy kihúzhatná a gyufát,
még erősebben fúrja a vállgödrömbe az orrát. De én a két kezembe fogom, és
magam felé fordítom az arcát.
-
Csak
vicceltem, te bolond… – mosolyodok el, és egy forró csókot nyomok a szájára. Az
aggodalom eltűnik a szemeiből, és széles mosollyal tekeri a karjait szorosan a
derekam köré. A hátát simogatom lágyan, és az arcomat a füléhez szorítva ölelem
magamhoz. – És most hazaviszlek, és úgy megduglak, hogy a nevedet is
elfelejted… – duruzsolom a fülébe, mire döbbenten felkapja a fejét.
-
Megint
vicceltél? – kérdi felhúzott szemöldökkel, egy halk köhintés után, karcos
hangon.
-
Az
attól függ… – húzom kacér félmosolyra az ajkaim.
-
Mitől?
– ráncolja a homlokát.
-
Szeretnéd,
ha ez is csak vicc lenne? – simítok végig az arcélén gyengéden, de ő csak
elkapja a tekintetét rólam.
Nyel egy nagyot, és nem felel. Aztán
elhúzódik az ölelésemből, és összefűzi az ujjainkat. Lassan, elgondolkodva
elindul a kocsi irányába, maga után húzva engem, mint egy kiskutyát.
-
Lou?
– szólalok meg néhány némaságba burkolózott méter után. – Csak vicc volt, oké?
– cirógatom meg a kézfejét.
-
Nem,
Marcel, nem vicc volt. – Megáll mellettem, és az ujjaimat szorosan fogva, engem
is megállásra kényszerít. – És igen, említetted, hogy az utóbbi években te
voltál a fiúkkal az aktív fél. Én pedig semmibe vettem ezt… – ostorozza magát,
és az utolsó szavak elmotyogása közben már csak bámul a semmibe.
-
Állj
le. Az a múlt – szólok közbe, és a mutatóujjammal az álla alá nyúlva magam felé
fordítom a fejét. – A múlt, amiben nem tudtam megbízni senkiben. Te pedig a
jelen vagy, ahol már nem okoz gondot megbíznom valakiben, akibe beleszerettem.
-
Nem
véletlen, hogy eszedbe jutott – feleli halkan.
-
Nem,
valóban nem véletlen. Ennivalóan tökéletes feneked van, szívem. De imádom, ami
köztünk van. Nem akarok változtatni rajta. Csak ugrattalak.
Újra nyitná a száját, de játékosan
rászorítom a tenyerem.
-
Ezt
ne itt, az utcán beszéljük meg, oké? – húzom fel a szemöldököm. Bólint némán,
én pedig a tenyeremet felváltom az ajkaimmal. – Szeretlek.
-
Én
is szeretlek – suttogja a számra. – És nem szeretném, ha eltitkolnál előlem
dolgokat, csak azért, mert úgy érzed, nekem úgy jobb.
Válasz helyett én is bólintok egyet, de a
gyomrom görcsös gombóccá zsugorodik. Aztán – bár nem hittem, hogy jelen
helyzetben ez egyáltalán lehetséges – még kisebbre, amikor egy túlontúl ismerős
Prius fordul be a parkolóba.
-
Mi
most sietünk, oké? – fogom kézen Louis-t, miközben a fülébe dörmögöm a
szavakat, majd az autó irányába biccentek.
Először nem érti, mire célzok, de amint a
pillantásom irányába fordítja a fejét, könnyedén összeáll neki a kép.
-
Azért
találkozhatok anyukáddal? – mosolyog rám felcsillanó szemekkel, miután
felismerte ő is a járgányt.
-
Két
percre. Csak hogy elhidd, hogy létezik, és tényleg hozzá szoktam hazamenni, nem
egy eltitkolt feleséghez. De ha meghívod vacsira, vagy bármi hasonló akciót
tervezel véghezvinni, esküszöm szexmegvonás lesz… – kuncogok a fülére tapasztva
az ajkaimat, és közben a dereka köré tekerem az egyik karom.
-
Nem
bírnád ki – súgja oda vigyorogva, de már a Prius sofőrülését vizslatja.
Nem felelek. Mindketten tudjuk jól, hogy
igaza van.
A szabad kezemmel intek anyámnak. Bár
tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nincs rá szükség, észrevett anélkül is.
Sőt, azon sem lepődnék meg, ha szándékosan járt volna épp erre, épp ebben az
időben a kis kíváncsi. Meglepett mosollyal ugrik ki az autóból.
-
Kisfiam!
– kiált fel boldogan, majd egy puszit nyom az arcomra.
-
Anya,
mit keresel errefelé? – teszem fel a felesleges kérdést. Az igazat úgysem fogja
elmondani, az alibijét pedig már most borítékolnám. Egy komolyabb ügyfelének
van irodája a környéken. Amikor először futott belém Lou – majdnem
keresztülhúzva vele az akkori sötét terveimet –, akkor is épp miatta voltam
itt. Előre tudom anya válaszát. De ebben a véletlenben ezúttal nem hiszek.
-
Kyle-nál
voltam. Tudod a… – kezdi az irodája felé mutogatással, de azonnal felemelem a
kezem.
-
Tudom.
Hogyne tudnám – bólintok egykedvűen, lezártnak tekintve a témát.
-
Öhm…
Marcel – köszörüli meg a torkát mellettem Lou, én pedig felé kapom a fejem, és
a továbbra is a derekán pihenő tenyeremmel egy kicsit magam elé tolom.
-
Oh,
Anya, ő itt Louis. Tudod, már meséltem róla.
-
Igen,
sejtettem, hogy ő az – mosolyodik el büszkén. – Örülök, hogy végre láthatlak
is, Louis… a fiam… – nyögi a megfelelőnek talált szót végül, kissé talán túl
átlátszóan nagy szünetet hagyva a nevem helyén – …kivételesen gyengéden mesélt
rólad.
Miután túléltem egy kisebb szívrohamot,
aztán mentálisan ugrándoztam egyet örömömben, amiért nem felejtette el, hogy a valódi
nevemen nem szólíthat, egy futó töredékmásodpercre rámeresztem a szemeim, de ő
csak kiragadja a kezemből a szerelmem, és magához ölelgeti, mint egy óvodást.
-
Anyaaa…
– próbálom leteremteni szemforgatva, de Lou csak vigyorog a karjaiban.
-
Örülök,
hogy beszélt rólam – feleli, amint az újdonsült anyósa engedi levegőhöz jutni.
– Akkor biztosan nincs egy eltitkolt feleség, akihez néha hazaruccan… – nevet
fel a szavaimat ismételve.
-
Ha
van, akkor annyira eltitkolta, hogy még én sem tudok róla! – kacag fel
harsányan, miközben hátrébb lép egyet. – De kizártnak tartom. Neki már a
suliban sem voltak álbarátnői – kuncog, és közben boldogan pillantgat felváltva
rám és Lou-ra. – Szóval tanítasz? Örülök, hogy sikerült rávenned, hogy
továbbtanuljon – biccent felém, de igazából már rám sem néz. Menet közben úgy
döntött, inkább csak Lou-t bámulja. Azt hiszem, tetszik neki.
Lever a víz, ahogy az utolsó mondatot
kimondja. De úgy tűnik, a magántanárom annyira nem akad fenn a szavain.
-
Nem
az én érdemem, Mrs. Styles. Én maximum terelgetem. De ő már akkor kacsingatott
az egyetem felé, amikor még nem is ismert. Csak nem volt biztos abban, mit is
szeretne.
-
Anya,
erről amúgy is szeretnék veled beszélgetni – szólok közbe, hogy magamhoz
ragadjam az irányítást, mielőtt túlságosan elszabadulna a téma fonala. – Holnap,
amikor Lou dolgozik, be tudok menni az irodába, ha esetleg elkel egy kis
segítség. Aztán hazamegyek, főzök valamit, és együtt ebédelhetnénk.
-
Jól
hangzik – bólogat megjátszott természetességgel, de valójában olyan mértékű
elképedtséget látok a szemeiben, hogy attól félek, mindjárt elárul valamivel
véletlenül, így gyorsan el is köszönök tőle.
Szerencsére minden apró célzásomat érti,
így sietve megígérteti Lou-val, hogy egyszer majd nála töltjük a vasárnapot, és
együtt ebédelünk, de a konkrét időpontot nem firtatja egyikük sem.
Színészkedésből minimum egy négyes. Nem
hittem volna. Büszke vagyok rá, de kimondhatatlanul utáltam végignézni. Mintha
csak a saját szerepem paródiáját figyeltem volna kívülről. Ha egy mód van rá,
el fogom kerülni, hogy ez valaha megismétlődjön. Legközelebb úgy szeretném
hazavinni anyámhoz Lou-t, hogy már mindenről tud, és megbocsátott. Vagy
legalább is feldolgozta és elfogadta.
Miután anya utunkra enged minket, és
beszállunk a kocsiba, egyetértésben megbeszéljük, hogy ma délután nyugdíjas
házaspárt játszunk, és nem megyünk el sehova.
Hazafuvarozom a szerelmem, ahol ő leül
kijavítani néhány dolgozatot, amíg én vacsorát főzök.
Miután betettem a sütőbe a tepsit, és beállítottam
az időzítőt, leülök az étkezőasztalhoz, és felnyitom a laptopom tetejét. Lou
azonban azonnal ott terem, még mielőtt bármit is megnyithatnék.
-
Úgy
rémlik, mondtál valamit arról, hogy el fogom felejteni a nevem… – csúsztatja a
székem mögött állva a vállamról a mellkasomra a két tenyerét, és közben lehajol
a fülemhez, hogy a lehető legerotikusabban belesuttogja a szavakat.
Felhúzott szemöldökkel, lassan felé
fordítom a fejem. A szeme villanása elég, hogy a pulzusszámom azonnal
megduplázódjon. És akkor még hozzájön az a halk morgás, amit hallat, miközben
némán, komótosan megkerüli a székem, és az ölembe ereszkedik.
-
Lou…
– nyöszörgöm a nevét a fejemet csóválva, ahogy a hajamba meríti az ujjait, a
szemüvegemet pedig az asztalra teszi.
Nagyon veszélyes játékot űz most, és még
csak nem is tud róla.
-
Szeretném,
hogy érezd, mennyit jelentesz nekem – súgja az ajkamra, amit aztán érzékin a
fogai közé vesz. – Tudom, hogy neked sem volt könnyű rám bíznod magad. Vissza
akarom adni. Azt akarom, hogy te is érezd, hogy teljesen rád bízom magam.
Megrázom a fejem, és a nyaka ívébe temetem
az arcom, halvány puszikat hintve a bőrére.
-
Miért
nem? – ráncolja a homlokát, és gyengéden a tincseim tövébe kapaszkodva elhúzza
magától a fejem, hogy a szemébe nézzek.
Nem felelek, csak a dereka köré fonom a
karjaim, és szorosan magamhoz ölelem.
-
Meg
szeretnék adni neked mindent. Neked akarom adni a testem, Marcel. Minden
lehetséges módon – győzköd.
-
Nem
– jelentem ki mostanra elég határozottan ahhoz, hogy összezavarjam vele. Szinte
biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni ellenállni neki, ha újra előjön a
dologgal. De a viselkedése nagy segítségemre van. Ha a farkamhoz dörgölőzve
nyögné a fülembe, mennyire kíván, és hogy mélyen magában akar érezni, semmi sem
tudna visszatartani attól, hogy az agysejtjeimet félredobva, gondolkodás nélkül
megadjam neki, amit kér. De ő csak higgadtan közli a tényeket. Szinte üzletet
ajánl, hogy megdughatom cserébe azért, amiért ő is megteheti velem. A kiskutya
szemeiben még mindig ott a remény, ezért még egyszer, utoljára, határozottan
megrázom a fejem. – A válaszom egyértelmű.
-
Legalább
elmondod, miért? – néz rám döbbenten, a nyakamon pedig mostanra élettelenül
pihennek a kezei.
-
Mert
nem azt mondtad, hogy kívánod, hanem azt, hogy miattam szeretnéd. Mert meg
akarsz felelni nekem. Nem, Lou, nem akarom. És te sem.
-
Ez
nem igaz… – feleli azonnal, de érzem a bizonytalanságot a hangjában.
-
Ezt
a témát most jegeljük, oké? – húzom fel a szemöldököm. – De attól még tudok
olyasmit csinálni, hogy el kelljen gondolkodnod utána a neveden… – vigyorodok
el enyhítve a helyzeten, miközben a derekáról a póló alatt felcsúsztatom a
kezeim a meztelen hátán, és lekapom róla a felsőt. Aztán a feneke alatt
megtámasztva, a karomba kapom, és a háló felé indulok vele.
-
Erről
egyszer még beszélünk, nem úszod meg – fenyeget kuncogva, ahogy az ágyra dobom.
-
Egyszer
biztosan… – felelem hanyagul, majd lerántom róla a melegítő nadrággal együtt az
alsóját is, és az ölébe temetem az arcom, amitől elfelejti végre, miről volt
eddig annyira fontos beszélni.
*
-
Szóval,
az a helyzet, hogy kellene egy kis pénz – kezdem bátortalanul a másnapi ebéd
közben. Ennyire szégyenlősen még sosem kértem pénzt anyámtól.
Egész délelőtt nem hoztam szóba a dolgot.
Nem is igen tudtam volna, mert anya végig Lou-ról áradozott. Pedig még csak nem
is ismeri. Az a röpke pár perc elég volt neki ahhoz, hogy levegye a lábáról, és
már a nászindulót hallja a fülében, ha csak meglát.
-
A
suli miatt – bólint mosolyogva. – Persze, kisfiam, nem szeretném, ha dolgoznál,
amíg tanulsz. Koncentrálj csak az iskolára. Úgy örülök, hogy így döntöttél!
-
Igen,
az iskola… de annál kicsit bonyolultabb, mint gondolod. Utazás, szállás, egyéb
kiadások… – nézek rá ártatlan szemekkel, de továbbra sem érti, hogy nem csak a
néhányszáz mérföldre lévő suliig kell a benzinpénz. – Európába szeretnék menni
– bököm ki.
-
Ohh…
– kerekednek el a szemei. – És… mennyi időre? – kérdi óvatosan. – Nem akarsz
végleg elköltözni, ugye?
-
Nem,
dehogy! Egyelőre csak egy félévet gondoltam. Találtam egy ösztöndíjprogramhoz
hasonló képzést, csak annyi a különbség, hogy ez fizetős. De egyrészt nem
vagyok abban a helyzetben, hogy megpályázhatnék egy ingyenes helyet, másrészt
várni sem szeretnék egy ilyen lehetőségre. Fél év múlva valószínűleg
visszajönnék. És utána könnyebben is jutnék be egy itteni suliba.
-
És
Louis mit szólt? Biztosan jó ötlet itt hagynod? Olyan szépek vagytok együtt, de
olyan friss még ez a kapcsolat – próbál kétségbeesetten egyéb eszközöket
keresni arra, hogy sikerüljön rávennie, hogy őt ne hagyjam egyedül. A manipulálást volt honnan örökölnöm.
-
Azt
remélem, velem jön… – felelem halkan.
-
Reméled? – idéz tágra nyílt szemekkel. – Ezek szerint nem
tudja… – jegyzi meg, én pedig félrenézek, és bűntudattal telve megrázom a
fejem. Lelki szemeim előtt egyre nagyobb betűkkel vibrál a „menekülés” felirat.
Úgy érzem, nem kapok levegőt. Nem akarom ezt a beszélgetést folytatni. – Talán
ideje lenne tiszta vizet öntened a pohárba – húzza el a szája szegletét.
-
Ha
most elmondok neki mindent, biztosan nem jön velem! – fakadok ki, de hamar
rájövök, hogy bármennyire is kellemetlenül érint ez a téma, vissza kell fognom
az értelmetlennek tűnő indulataim.
-
Ugyanmár,
ez csak egy név – ráncolja a homlokát meglepetten.
-
Nem
csak egy név… – motyogom, és felpattanok, hogy leszedjem a terítéket. Most van
itt a pillanat, hogy ha nem megyek ki a házból, tényleg fulladozni kezdek.
-
Harry…?
– szól utánam erősen kérdő hangsúllyal.
-
Anya,
kérlek ne kérdezz semmit – fordulok vissza néhány szóra, mert érzem, hogy nem
fogja engedni, hogy így itthagyjam. – Tettem dolgokat, amiket mostanra már
magamnak is nehezen magyaráznék meg… Annyit tudok, hogy szeretem, és szükségem
van egy kis időre vele. Kettesben. Messze innen. Idegen emberekkel, idegen
környezetben.
-
Nem
tudok segíteni? – kérdi halkan, miután nyelt egy nagyot, de határozottan
megrázom a fejem.
-
Már
a tegnapi hazugságba se kellett volna belerángatnom téged. Nem szeretném, ha
találkoznál vele. Nem akarom, hogy hazudnod kelljen neki. Ezt nekem kell előbb
elrendeznem – jelentem ki keményen, és közben sietve magamra rángatom a kabátom
és a csizmám, hogy kiszabadulhassak innen végre a friss levegőre.
Louis’s
POV
-
Egy
kicsit tartottam attól, hogyan fog alakulni az első közös órám Emily-vel a
parti után, de meglepően semleges volt. Nem jelentkezett ugyan annyit, mint
szokott, és próbálta olyan ellenállással kerülni a tekintetem, amin magam is
meglepődtem, de semmi kellemetlen… – rántom meg a vállam, és tovább eszegetem a
snacket, amit a reggelim mellé hoztam.
Egy ideig még magamnak sem akartam
bevallani, hogy féltem egy tizenéves lánytól, és csak most kezdek feloldódni.
Érezni, hogy mennyire nevetséges volt az egész. Igaza volt Niallnek. Csak lazán
kell kezelni mindent, és akkor működnek a dolgok. Őszintén és lazán. Szerinte
mindig is ez volt a legfontosabb, és a boldog, kiegyensúlyozott életét látva,
igaza lehet.
-
Ez
fura – szűkíti össze a szemeit Niall, és látszik, hogy ő is elgondolkodik a
dolgon. Nem szeretnék túl sokat ezen a hülyeségen rágódni. Amióta láttam Marcel
reakcióját ezzel az üggyel kapcsolatban, egészen nyugodtan állíthatom, hogy
tökéletesen leszarom, ki mit gondol. De pont Niall dolgokhoz való hozzáállása
miatt, ha ő aggódik, akkor már óhatatlanul az én szám is elhúzódik, és
gondolkodóba esem. – Mit csinálsz a hétvégén?
-
Nem
tudom – felelem őszintén, a hirtelen témaváltás szédületében. Bár tény, hogy
Niall pont nem az a személy, akivel alaposan, és mélyen el lehet beszélgetni
dolgokról. Ha komolyan akarsz tőle valami véleményt, akkor azt komolyan is kell
kérned. Csak akkor fogja érteni, hogy neked erre most szükséged van. Addig
pedig inkább üti el a dolgok élét egy kis poénnal. – Még nem beszéltem róla
Marcellel. Nem igazán tervezgetünk dolgokat.
-
Akkor
mégsem fordult ez annyira komolyra? – kapja rám a tekintetét, de közben ő is
tol magába valami lehetetlenül egészségtelen chipset, amit mindig, és én
továbbra sem értem, hogy nem hízik el tőle.
-
De
igen – bólintok, és a kukába hajítom a kiürült zacskót. – Csak azt mondom, hogy
nem tervezzük meg előre a napjainkat. Vannak olyan spontán események, amikkel
úgyis keresztülhúznánk azt, minden áldott nap.
-
Mint
például? – teszi fel az ártatlan kérdést, én meg majdnem felröhögök, hogy
ennyiből komolyan nem értette meg, miről beszélek. Felhúzom az egyik szemöldököm,
és sokatmondó pillantásokat szórok rá, magamban pedig könyörgök az ég felé,
hogy essen már le neki, miről beszélek. – Baszki… Kuss! Egy szót se!
Megadón széttárom a karom, és mindketten
egyszerre röhögünk fel.
-
Néhány
napja találkoztam az anyjával. – Még mindig nem sikerült egészen túltennem
magam a dolgon, így gondoltam megosztom ezt Niallel is. Hihetetlenül boldoggá
tett minden, amit a nő mondott akkor. Tudott rólam, és állítása szerint Marcel
különösen jókat mondott. Melegséggel, és valami megfoghatatlan, bizsergető
boldogsággal tölt el.
-
Azta!
Akkor biztos, hogy komoly – bólogat szakértő módjára. – Én is akkor döbbentem
erre rá, amikor az asszony bemutatott mutteréknek.
Az asztalom háta mögötti ajtó csapódása
szakítja félbe a jókedvünket, és a diri vörös feje a következő, amit meglátok.
Nem tudom, mi történhetett, de kezdem megszokni, hogy a közelemben már nem az a
kedves öregember, aki régen, és pályafutásom kezdetén is volt ebben a suliban.
-
Tomlinson!
– sziszegi rémisztő hangsúllyal az asztalom mellé lépve. Mi a fenét tettem már
megint? Hiába folytatok egy villámgyors kutatást az agyamban, nem jövök rá, de
nem is hagy sok időt, egyből újra rám rivall: – Gyere az irodámba! Most!
-
Oké
– bólintok, és még a szemem sarkából Niallre nézek, aki csak megrántja a
vállát, és értetlenül néz. Ő sem tudja, mi a franc baja lehet megint az
öregnek.
Az irodájába érve egy középkorú nő, és egy
valamivel idősebb férfi vár ránk.
-
Ők
itt a Simons lány szülei, foglalj helyet köztünk, kérlek – darálja, és közben
kelletlen mosolyokat szór a házaspárra, akik nem tűnnek túl nyugodtnak.
Megkockáztatom, hogy a szívinfarktus kerülgeti a férfit, ahogy még a
mozdulatlanul ücsörgés próbálkozása is nehezére esik.
-
Történt
valami Emilyvel? – teszem fel óvatosan a kérdést, mire a kedves apuka felpattan
mellettem, és még jó, hogy a felesége köztünk ül, mert lehet, hogy lecsapott
volna, annyira felkészületlenül ér a hirtelen mozdulat. Az járt a fejemben,
hogy talán történt valami a lánnyal az órám után, vagy alatta, és ezért vagyok
éppen én itt, de most végképp elvesztem a fonalat.
-
Hogy
van képed… – kezdi, de a felesége visszarántja, és az igazgató is végre
felemeli magát a székből.
-
Kérem,
Mr. Simons, valamit tudniuk kell, még a beszélgetés elején – szögezi le, én
pedig már teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de
nagyon rossz előérzetem van. Attól tartok, megint Emily alkotott valamit a
háttérben. Nem lennék igazán meglepve, azok után, ahogy a parkolóból kihajtva
rám nézett az autó szélvédőjén át. Na és persze ott van Niall véleménye is a
furcsának ítélt viselkedéséről. – Nem tudom elképzelni, hogy igaz legyen, amit
a lányuk állít. Én mindenképpen egy szembesítést javasolnék, még mielőtt
lépéseket követelnének tőlem, vagy a hatóságokhoz fordulnának.
-
A
történtek után, ön még azt akarja, hogy a lányunk ennek a… rohadéknak a
közelébe menjen?! – borul ki most már anyuka is, és nekem is itt telik be a
pohár. Nem tudom, mit akart mondani, amikor fintorogva szünetet tartott, de van
egy olyan érzésem, hogy egy sokkal kellemetlenebb jelzővel illetett volna.
-
Már
elnézést, hogy közbeszólok, de miről beszéltek? – bátorkodom én is tegeződni,
ha már ők engedélyezték maguknak. – Fogalmam sincs, miért vagyok itt, azt meg
pláne nem sejtem, miért vagyok rohadék, szóval örülnék némi felvilágosításnak.
-
Ó,
valóban?! Felvilágosíthatlak hamar, ha…
-
Mr.
Simons, kérem, üljön le, és figyeljen rám – int a szék felé az öreg, a férfi
pedig szerencsére hallgat rá. Valószínűleg le tudnám nyomni, ha nekem esne, de
jóval magasabb nálam, így inkább nem deríteném ki, hogy melyikünk az erősebb. –
Több okból is őszintén kétlem, hogy Emily állításai valósak lennének. Mr.
Tomlinson… Higgyék el, jobb lenne, ha behívnánk Emilyt is. Megengedik?
Nem szólnak semmit, de én inkább már a
legrosszabbra felkészülve ülök a székben, hogy azonnal mozdulhassak, ha újra
felpattanna valamelyik kedves szülő.
A diri nagyon ki lehet akadva, mert nem
szarozik a diszkrécióval, hangosbemondón hívja az irodájába a lányt. Komolyan
kezdek aggódni, hogy mibe keveredtem.
Nem telik el sok idő, és nyílik az ajtó,
ahol gyanútlanul lép be az említett, aztán elkerekednek a szemei, amikor
mindannyiunkat meglát.
-
Semmi
baj, kicsim, gyere ide. Itt vagyunk, itt nem bánthat – néznek engem, és a lányt
felváltva. Most aztán végképp kiakadok a hallottaktól, és a mellettem álldogáló
igazgatóra pillantok. Idegesnek tűnik, nem is kicsit, mégis látom a
tekintetében, érzem rajta, hogy most mellettem áll. Bármi is folyik itt, az én
oldalamon van. Akármennyire is utálom, ezért most hálás vagyok.
-
Nos,
Emily, megtennéd, hogy elmondod nekünk azt, amit a szüleidnek is mondtál? – támaszkodik
az asztalára, és a lányt nézi.
Emily fülig vörösödik, és rettegő
arckifejezéssel bámul rám. Jézusom, mit művelt a hátam mögött?
-
Gyerünk,
Em, nincs mitől félned – nógatja az apja is, de ő csak nyel egy nagyot, aztán
sóhajt, többé nem néz a szemembe.
-
Louis…
Mr. Tomlinson… A bál alatt… – kezdi nyökögve, de én már sejtem, mire megy ki a
játék. A mese vége valami nagyon szörnyű lesz, és így azt is kezdem megérteni,
a diri most miért áll mellettem. – Az egyik teremben… megerőszakolt engem… – fejezi
be szinte suttogva, és lehajtja a fejét. Bár már tudtam, hogy ez lesz a
helyzet, mégis eláll a szavam, és egy óriási gombóc indul növekedésnek a
torkomban. Már kezdem látni magam előtt a bírósági tárgyalásokat, amikor az
igazgató megszólal.
-
Ez
nagyon súlyos vád, Emily, ezzel tisztában vagy, ugye? – kérdezi, a lány pedig
összerezzen. Nem hiszem el, hogy nem látják, hogy hazudik! Csak tudnám, hogy
most mi a fenét kellene csinálnom. Védekeznem, vagy inkább meg se szólaljak,
amíg azt el nem várják? A kurva életbe! Soha nem keveredtem még ennyire
hihetetlenül szürreális szituációba. Nem tudom, mi a faszt csináljak. Érzem,
hogy szaggatottan kezdem venni a levegőt, és csak remélni tudom, hogy meg tudok
majd szólalni, ha arra kerül a sor. – Mr. Tomlinsont akár börtönbe is zárhatják
a végén.
Rémült szemekkel néz fel rám. Látom rajta,
hogy félig sem gondolta át, mit művel. Istenem, én komolyan annyira utálom a
hormontúltengéses tinilányokat…
-
Biztos
vagy benne, hogy akkor, ott, az történt, amit mondasz?
-
Mégis
miért hazudná ezt? – kapja fel a vizet újra az apa, de az igazgató egészen jól
uralja a beszélgetést.
-
Higgyék
el, megvan az okom azt gondolni, hogy a beosztottam nem bűnös – feleli
kelletlenül, már a sokadik lehetetlen módon kerülgetve a témát, hogy miért
nevetséges ez az egész hülyeség. Ettől az eddigieknél is jobban felmegy bennem
a pumpa, és érzem, ahogy remegni kezd a kezem az idegtől.
-
Miért
nem mondja ki nyíltan, igazgató úr? – nézek fel rá, és a hangom sokkal
igerültebben cseng annál is, mint amire számítottam. Őt is meglepem vele, mert
hangyányit elnyílnak az ajkai. – Azért lehetetlen ez az egész kedves estimese,
mert a beosztottja egy mocskos buzi.
A mondat végén még a kezeim is széttárom,
és egy jókedvű műmosolyt villantok mindenkire egyenként. Talán egy kicsit
kemény voltam, de túl sok bennem az indulat ahhoz, hogy képes legyek uralkodni
magamon. Az anyuka szája elnyílik a mondatom után, a diri ökle megfeszül, az
apa pedig az előbbinél is vörösebb lesz. Egyedül Emily reakciója ér váratlanul,
akinek kicsordulnak a könnyei, és megadón, leejtett vállakkal kezdi a kopott
szőnyeget tanulmányozni. Komolyan senki sem látja rajta azt, amit én?!
-
A
beosztottam a legkevésbé sem érdeklődik a gyengébbik nem iránt, így teljesen
elképzelhetetlennek tartom, hogy a vádak igazak legyenek – próbál enyhíteni a
szavaimon a főnököm. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy legyek még
feldúltabb, amiért takarít utánam olyanért is, amit nem bánok, hogy megtettem.
-
Akkor
újra felteszem a kérdést – szólal meg az édesapa, de már sokkal inkább undorodó
kifejezéssel bámul rám, bár nem gondoltam, hogy ez lehetséges –, mi oka lenne a
kislányomnak ezt állítani, ha nem igaz?
-
Talán
mert a kislánya nem kapta meg a fiatal, jóképű tanárbácsit, így gondolta
bosszút áll – emelem fel én is a hangom abba a magasságba, ahol a férfié van,
és már nem tudok gondolkodni sem. Végképp elvesztettem önmagam. A szavak
kontrollálatlanul hagyják el a számat, annyira ki vagyok akadva az egész
helyzettől. Képtelen vagyok már uralkodni magamon. – Kellette magát nekem a
bálon, én pedig egyértelműen elmondtam neki, hogy ez lehetetlen. Ennyi történt!
Mondd ki végre, hogy így volt, Emily!
-
Amit
állítasz, az nevetséges, és felháborító is! – köpködi felém a véleményét a
férfi, de már nincs benne az az indulat, mint az elején. Talán valamit
mégiscsak érnek a szavaim. – Semmit nem kell mondanod, majd az ügyvédünk
elintézi ezt. Olyan pert akasztok a nyakadba, hogy a börtönben fogsz megrohadni!
-
Miért
nem hagyod beszélni a lányod? – mutatok Emily felé, aki olyan kicsire húzza
össze magát, hogy talán azt reméli, teljesen el is tűnhet előlünk, de nem
szólal meg. Még mindig nem. – Emily, mit művelsz?!
A kirohanásomra a főnököm a vállamra teszi
a kezét, és egy kis szorítással jelzi, hogy vegyek vissza. Igaza van. Tudom,
hogy így lenne helyes, de akkor miért olyan mocskosul nehéz megtennem?
-
Ugye
igaz, amit mondtál, kicsim? – szólal meg hosszú ideje először az anyuka is, és
a lánya mellé ül. – Mondd, hogy igaz, és akkor apuval megoldjuk ezt. Nem kell
félned. A közeledbe sem mehet. Nem árthat nekünk. Csak mondd el.
Magamban imádkozom, hogy végre hagyja abba
a színjátékot, és engedjen kiszabadulni abból a láthatatlan bilincsből, ami
máris kattant a csuklóm körül, de hosszú, túl hosszú másodpercekig nem szólal
meg, csak hagyja, hogy a combjára potyogjanak a könnyei. Már üvölteni és
törni-zúzni tudnék a bennem felgyülemlett dühtől, de ökölbe szorított kezekkel
próbálok uralkodni magamon, amíg egy kiskorú lány szíveskedik eldönteni a
sorsom. Nem akarom elhinni, hogy elég lenne csak tovább hazudnia ahhoz, hogy
örökre tönkretegye az életemet. Ideges vagyok, de mindeközben olyan félelem
suhan át a testemen, hogy a csontjaimba is belemar. Tehetetlen reszketéssel
várom, hogy elbillenjen a történet mérlege valamerre, és nincs beleszólásom az
irányába. Ez teljesen kiborít.
Emily alig láthatóan megrázza a fejét,
biztos sem lennék benne, ha a diri nem sóhajt fel mellettem, és az apa nem csap
rá a szék karfájára.
-
Istenem…
– suttogja a nő, és magához öleli a mostanra már zokogó lányt.
-
Az
isten verje meg, Emily! – kiált rá az apa, és tudom, hogy most a diákom
védelmére kellene kelnem, elmondanom, hogy hagyják békén, még szinte gyerek,
nem gondolkodott előre, de képtelen vagyok rá. Majdnem meghurcoltak miatta, és
még nem igazán tértem magamhoz a döbbenetemből. Mellesleg a pulzusom is a
duplája a normálisnak, így csak próbálom zihálás nélkül venni a levegőt, és
lenyugtatni magam.
Miközben magamban próbálom elrendezni a
dolgot, az események úgy zajlanak körülöttem, hogy már csak arra eszmélek fel,
hogy minden felém intézett bocsánatkérés nélkül, az egész díszes kis család
elhagyja az irodát, és én kettesben maradok a főnökömmel. Ő leül az asztala
mögé, és szúrós tekintettel bámul rám.
-
Ki
kellene, hogy rúgjalak – ingatja a fejét, és nagyokat sóhajtozik, mint aki
iszonyúan gondterhelt, de most nem tudok átlépni ezen. Ahhoz túl frusztrált
vagyok.
-
Miért
is? – dőlök előre a székben, és erősen szorítom a karfát. – Azért, mert egy
hazugság áldozata lettem? Vagy azért, mert majdnem bepereltek? Esetleg amiért
visszautasítottam a diákomat? Ja nem! Tudom már! Megint azért, mert homokos
vagyok, igaz?!
-
Ne
ordibálj az irodámban! – rivall rám, de már a legkevésbé sem érdekel. Vesz egy
mély levegőt, és kissé lehalkítja a hangját. – Ha nem vetted volna észre, végig
a te pártodat fogtam. De ahogy Mr. Simons is biztosított erről, a… az
érdeklődésednek hamar híre fog menni a szülői közösségben. Nem fogják díjazni,
hogy a gyereküket egy… homoszexuális tanár tanítsa.
-
Azt
hittem már lejárt az az idő, amikor valakit meghurcolnak a nemi identitása
miatt, de úgy tűnik nagyon tévedtem – rázom meg a fejem, és felállok a
székemből. – Az olyan típusú gyűlölködők miatt nem mertem felvállalni a másságom
az egész gimi alatt, mint amilyen maga, és a szülők túlnyomó része is ezek
szerint. Hatalmasat hibáztam. Az ilyen alakok nem érdemlik meg, hogy miattuk
rosszul érezzem magam. Inkább nekem kellene elgondolkodnom azon, hogy maradni
akarok-e egy ilyen munkahelyen.
Az utolsó mondatom szikrái még pattognak a
levegőben, amikor bevágom magam mögött az iroda ajtaját, és a tanáriba
trappolok. Még hallottam, hogy a keresztnevemen szólít, és a hangja bár feszült
volt, de békülékenynek szánta, ez sem érdekel. Nem fogok visszamenni oda, és
komolyan el kell gondolkodnom, hogy egyáltalán az intézmény dolgozója akarok-e
maradni. Van jónéhány másik suli is a városban. Nem lenne nehéz találnom valami
mást.
Niall aggódó tekintetét érzem magamon, és
látom a szemem sarkából, hogy mondani akar valamit, de tudom, hogy fogalma
sincs, mit csináljon. Ilyen idegesnek talán még soha sem látott. Talán még soha
nem is voltam.
-
Majd
elmondom – könnyítem meg a dolgát, és magamra kapom a kabátom. – Most
hazamegyek, mert egy percig sem bírok tovább itt maradni.
-
És
az óráid? – csak ennyit tud kinyögni teljes zavarában.
-
Leszarom
– felelem komoran, és kivágtatok a helyiségből. Ebből már biztosan tudja, hogy
okkal hagyom itt a kötelességemet.
Ahogy a kijárat felé sietek, még meglátom
a szemem sarkából Emilyt egy csapat lány társaságában, és azt is, hogy
megpróbál utánam jönni, de megszaporázom a lépteim. Nem akarok vele egy szót
sem váltani. Most biztosan nem. Kisietek a parkolóba, és azonnal bevágódok a
kocsimba. Még szinte az egész nap előttem lenne, de képtelen vagyok ezt tovább
csinálni. Muszáj hazamennem. Szükségem van rá. Marcelre. Az ölelésére. Arra,
hogy megint lenyugtasson egyetlen szavával, mint múltkor. Tudom, hogy az egész
földkerekségen ő az egyedüli, aki képes lehet most erre.
A lépcsőn szaladok fel a lakásomig,
kettesével véve a fokokat. Minden létező lehetőséget megragadok, hogy
levezethessem a felgyülemlett negatív energiákat magamban.
Bevágom magam mögött az ajtót, és kulcsra
zárom. Abban bízom, hogy Marcel nyugtatása odáig fajul majd, hogy a lehető
legjobb módon vezethetem le az impulzusaimat, és ma már ki sem szállunk az
ágyból. Maximum, amikor már készülünk éhen halni.
-
Édesem
– sóhajtom, mintegy üdvözlésképp, de nem érkezik válasz.
Lerúgom a cipőm, és felakasztom a kabátom,
amikor beljebb lépve, a zuhanyzóból meghallom a víz zubogását. A számat rágva
agyalok, hogy csak ejtsem a földre az összes ruhám, és menjek utána, vagy
várjam meg, amíg kijön? Azt hiszem, túlságosan ideges vagyok még mindig. Inkább
levetem magam a kanapéra, és az orrnyergem kezdem masszírozni.
Hogy történhetett ez velem? Beszökik a
gondolataim közé, hogy nagy hiba volt visszajönnöm ebbe a városba. Őrülten
nagy. Talán soha nem kellett volna visszaköltözési szándékkal átlépnem a
városhatárt, és a legokosabb lett volna Seattle-ben maradni. A Liammel való
csalódásomat leszámítva nem volt ott rossz életem. De aztán egyből száműzöm is
a fejemből ezt a sötét érzést, hogy hibáztam. Ha nem jövök vissza, soha nem
találkozom Marcellel. Ez a fiú a mindenem. Napról napra megbizonyosodom róla,
hogy ő az egyetlen biztos pont az életemben. Ő az a horgony, ami bár még eléggé
friss, de erősen, és biztosan tart. Szeretem őt. Jobban, mint hittem, hogy
képes vagyok rá.
Hallom, ahogy valamit leejt odabent a
kabinban, és végre reggel óta először, képes vagyok egy pillanatra
elmosolyodni. Talán mégis be kellene mennem hozzá… Ahogy felülök, az asztalon
nyitva hagyott laptopra téved a tekintetem. Csak egy pillanatra, de az is elég,
hogy az agyam értelmezze a monitoron világító levelet. Gratulálnak, amiért
Marcel felvételt nyert valahová. Egy hatalmas mosoly terül el az arcomon. Igen,
azt hiszem pontosan erre volt szükségem. Ez a fantasztikus hír elegendő ahhoz,
hogy ünnepelni akarjak ma este a füstölgés helyett.
Közelebb húzom magamhoz, hogy végigfussam,
de az állam a padlót éri. A testem megdermed, és az ujjaim remegni kezdenek. A
szemem elől eltűnik minden, és csak hatalmas vörös betűkkel villódzik a „nem”
szó. Ezt nem teheti velem. Végszóra nyílik az ajtó. Észre sem vettem, mikor
állt el a vízcsobogás, a pulzusom olyan hamar lett még magasabb, mint a főnök
irodájában volt. Nem értem, hogy nem szakadt még ki tőle a dobhártyám.
-
Te
szórakozol velem? – nézek fel rá csak sziszegve a szavakat. A szemei
elkerekednek, és az arcán tisztán látszik a rémület. Moccanni sem mer, annyira
ijedten fürkészi minden mozdulatom. A rajtakapottság félelme játszik az összes
rezzenésében, de képetelen vagyok megsajnálni őt, és leállni. – Egy kibaszott
jó móka voltam csak neked? Csak valaki, akivel elbaszhatod az időt unalmadban?
-
Én…
Én meg tudom magyarázni, Lou – kezdene bele, de felpattanok, és már ettől a
torkára forrnak a szavak.
-
Megmagyarázni?!
Játszottad a nehezen kaphatót, én meg bedőltem annak, hogy érted van értelme
küzdeni is – kiabálok rá, és a hajamba túrok. Talán még soha életemben nem
voltam ennyire ideges, mint most, ebben a pillanatban. – Kurvára élvezted,
igaz? Gondolhattam volna már az elején, hogy faszság ez az egész. Tudtam, hogy
valami nem stimmel. Éreztem, hogy furcsa, ahogy ideállítottál azon az éjszakán…
-
Lou…
Tudom, hogy mit gondolsz most rólam, de… Azt hittem, hogy akárhogy is lesz,
idővel majd… talán meg tudsz bocsátani – cincogja, és a hangja vagy egy
oktávval magasabban szól. Még mindig csak dermedten áll ott, és képtelen egy épkézláb
mondatot összerakni. Nem is tudom értelmezni, miről hadovál itt nekem.
Nyilvánvalóan csak enyhíteni próbál a dolgokon, mert az idióta szerelmes Louis
majd úgyis bekajálja. De hogy bármi elfogadható magyarázatot adjon arra, hogy
miért hagy itt a fenébe, és költözik a világ másik felére, arra komolyan nem
képes. Tudni akarom, miért csinálta ezt. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért.
Könyörögni akarok neki, hogy elmondja az okát, de annyira mérges vagyok, hogy
nem akarom, hogy lássa a sebezhető, és máris megsebzett oldalamat.
-
Mégis
mit gondoltál?! – üvöltök most már, és ahogy közelebb lépkedek, a könyvespolc
előtt elhaladva szándékosan lesodrok onnan jó néhány kötetet. Hangosan
puffannak a földön, mire én már Marcel elé lépek. – Mikor akartad elmondani?!
El akartad egyáltálán? Szólalj már meg, baszki!
Hosszú másodpercekre néma csend áll be
köztünk. Csak az én hangos zihálásomat lehet hallani, és Marcel óvatos
légvételeit.
-
El
akartam… Én csak… Nem tudtam, hogyan és… ez annyira bonyolult… egyáltalán… nem
olyan egyszerű, mint gondolod – dadogja, és a szemei csillogni kezdenek, de nem
ver át ezzel. Ha érdekelné, akkor nem tette volna.
-
Ne
játszd meg magad! – kiáltok rá, ő pedig összeszorítja a szemeit, és reszkető
lélegzettel csak vár, ahelyett, hogy belekezdene abba a bizonyos magyarázatba.
Érzem, hogy a mellkasom nyomni kezd, mert bár még csak délelőtt tizenegy lehet,
én már egy éves feszültségadagot áramoltattam ma át a tagjaimon, és a
szervezetem nem képes tempót tartani velem. – Fogadjunk, csak gondoltad, majd
amikor már itt az utazás ideje, akkor benyögöd, hogy így lesz jobb
mindkettőnknek. Nyilvánvalóan ki akartál élvezni minden pillanatot a végéig,
igaz? Annyira kíváncsi lennék rá, hogy mit mondtál volna, amikor elköszönsz, és
a világ végére költözöl… Miért is nem vártam meg inkább én is, hogy ne csak
egyikünk szórakozzon a másikkal…? A kurva életbe! Még mindig várok arra a
kibaszott magyarázatra!
Óvatosan kinyitja a szemeit, és követi a
kezem, amivel most a laptop irányába mutatok. Értetlenség csillog bennük. Ha a
történések ismeretlenjében kellene megállapítanom egy fényképről, hogy mire
gondol most, azt mondanám, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Össze van
zavarodva, aztán egyik pillanatról a másikra, hirtelen nagyra nyitja a szemeit,
és úgy néz rám, mintha most értette volna meg a világmindenség elméletét. Az
előbbi reszketése egy kissé alábbhagy, és most már egy fokkal magabiztosabban
néz le rám.
-
Azt
reméltem, velem jössz – motyogja végül, és kicsi híja van, hogy ne is értsem
amit mond, annyira halk.
-
Tessék?
– szűkítem össze a szemeimet, mert annyira váratlanul ér, amit mondott. Talán
félreértettem. Talán nem is hallottam jól.
-
Reméltem,
hogy velem költözöl – ismétli meg magát egy kicsit máshogy, hogy biztosan
értsem őt. – Sajnálom, amiért nem szóltam eddig, de amíg nem volt biztos a
bejutásom, addig nem akartalak beavatni, hogy aztán csalódj. Én…
-
Marcel…
– csóválom meg a fejem, és még mindig nyitott szájjal bámulok rá.
-
Tudom,
hülye voltam, ez nem egy olyan dolog, amit csak így eldönthetek helyetted.
Elrontottam, de nem akartam rosszat, komolyan. Ha nem akarsz menni, akkor nem
erőltetem – feleli legyőzötten, és látom, hogy nem igazán ért most engem. Azt
hiszi, még mindig tajtékzom miatta, pedig inkább el vagyok alélva. Le vagyok
nyűgözve. – Azt gondoltam, talán nem lenne rossz egy idegen helyen. Problémás
családtagoktól, és lekoptathatatlan exektől mentesen.
-
Sorold
ide a zaklató tinilány tanítványokat is… – ingatom meg a fejem, és sóhajtok egy
nagyot, ahogy kiengedek egy adagot az előbbi mérgemből. – Ma majdnem
bepereltek.
-
Jézusom,
mi történt? – tágulnak nagyra a szemei, és a hangján érezni az őszinte
aggodalmat.
-
Az,
hogy nagyon kockázatos kis játékot játszottál velem pont ma – morgok rá, és a
tenyeremet a mellkasának nyomva, talán egy kicsit túlságosan is erősen lököm a
falhoz. Meglepetésében még nyekken is egyet, kezeit pedig széttárja, de ahogy a
lábai közé lépek, egyből rájön, hogy mit akarok, és azonnal a derekamra simítja
a tenyereit, aztán mégjobban magára húz. Olyan nyers éhséggel esem az ajkainak,
hogy belenyög a számba, én pedig ezen felbuzdulva neki préselem az egész
testem. Nem habozik sokáig, azonnal a hátamra vezeti a kezeit, és lehetetlenül
szorosan magához ölel. Pillanatok alatt kőkemény leszek, valószínűleg a
délelőttöm megpróbáltatásainak feszültsége szeretné elhagyni a testem egy
fergeteges orgazmus formájában, nekem pedig eszemben sincs megállítani.
Szükségem van most erre. Szükségem van rá. Marcel combjai után kapok, és míg ő
megkapaszkodik a nyakamban, én a derekamra tekerem a lábait. Talán az adrenalin
is játszik még bennem, hogy ennyire könnyen mozgatom, miközben jóval magasabb
nálam, de ez csak még több tüzet ad. A tűz pedig már szinte felemészt, ahogy
folyton a számba morog, és a vékony pamut alsón át érzem, hogy mereven simul
nekem. Mindig annyira felkészült, olyan gyorsan készen áll rám. A teste minden
egyes érintésemmel reakcióba lép, és ez az, amiért tudom, hogy érdemes élni.
A kanapéig viszem csak el, és a karfán át
a párnákra dobom. Nyög egyet az érkezésnél, míg én elsötétült szemekkel bámulok
rá. A tetovált teste az előbbi ártatlan, és rémült pillantásai emlékével
annyira beindít, hogy azonnal akarom őt. Amíg kigombolom az ingem, és ledobom
magamról, már vissza is érek a fürdőből egy csomag óvszerrel. Mozdulatlanul fekszik,
és a szaporán emelkedő mellkasán látom, mennyire izgatottan kapkodja a levegőt.
Gyorsan a nadrágom is letolom az alsómmal együtt, és ahogy áthúzom a
lábfejemen, a zoknik is eltűnnek rólam. Nincs most idő a lassú vetkőzésre,
annál sokkal sürgetőbb a vágyam, hogy végre érezzem, ahogy forrón körém feszül,
és minden feszültségem elpárolog a közelségétől. A merev farkam tövére markolva
lépek közelebb hozzá, és teljesen megvadulok, amikor beharapja az alsó ajkát,
és rágcsálni kezdi azt. Újra a combjai után kapok, és lendületesen hasra
fordítom a kanapén, aztán áthúzom a karfán, hogy leérjenek a lábai, és meg
tudjon támaszkodni. Fel akar egyenesedni, de a hátára simítom a kezem, hogy
visszakényszerítsem ebbe a félig hason fekvő pozícióba. Az arca a párnán van,
és oldalt sandít fel rám, de a szemeiben az őszinte szenvedélyt látom, ezért
folytatom, amit elterveztem. Lehúzom róla az alsóját, és ahogy kiléptetem
belőle, mindkét csodálatos félgömbjére adok egy csókot. Jóízűt sóhajt az
érzésre, aztán összerezzen, és bentreked a levegője egy pillanatra, mielőtt
kétségbeesett lihegésbe kezdene, amikor széthúzom őket, és végignyalom a
legkívánatosabb területet, amit valaha ízleltem. Úgy falom őt, hogy a kanapé
kárpitjába markol, és lábujjhegyre emelkedik előttem, én pedig elmosolyodom, és
a kis izomgyűrűi közé merítem a nyelvem, amitől már hangosan nyöszörögni kezd.
Felemelkedem fölötte, és miután lehetetlen
sebességgel magamra simogatom a gumit, csak egy nagy adag nyálat használok
síkosításra, és már mélyen Marcelben is vagyok. Ő erősen a kanapéba markol, és
nem tudom eldönteni, melyikünk állatias üvöltése volt a nagyobb. Én tényleg
annyira próbálok óvatos lenni vele, amennyire csak jelenlegi állapotomban tőlem
telik, és mozdulatlan maradok, de iszonyatosan nehezemre esik ez most. Arra
vágyom, bárcsak olyan keményen megkefélhetném, hogy minden idegvégződésemben
csak őt érezzem, és kiűzze belőlem az összes dühöm, fájdalmam és keserűségem.
De mindennél jobban vigyáznom kell rá. Nem engedhetem szabadjára az állatot magamban,
mert nem akarom bántani őt. Soha. De mivel az utóbbi időben kevés olyan nap
volt, amikor nem adta nekem magát, így egy kicsit jobban elengedem magam, és
bátrabban csapom előre a csípőm.
Alá nyúlok, és marokra fogom őt is, hogy
egyszerre, de ha nem is, hát közel egyszerre érhessük el a végtelent, és
hangosan felkiált, annyira intenzíven éli meg az összetett támadásaimat ellene.
Vagy inkább mellette. Többször is a hajába túrok, így mostanra már teljesen
kibontottam a laza kontyot, amivel kijött a zuhany alól. Imádok a nedvesen
göndörödő tincseivel játszani. Összefogom a haját egy copfba, és az öklöm köré
tekerem, így kényszerítve őt arra, hogy felkeljen a kanapéról. Kicsusszanok a
még mindig hihetetlenül szoros izmainak öleléséből, és magam felé fordítom,
hogy megcsókolhassam.
-
Még
nem válaszoltál – leheli a számba, amin elnevetem magam, és az arcára simítva a
kezem, nézek mélyen a kérdésekkel teli zöld szempárba. A derekát megragadva
rántom magammal, és miután leülök a szófára, az ölembe húzom. Pontosan érti,
hogy mit akarok, és elnyílnak az ajkai, ahogy óvatosan rám ereszkedik. Ilyen
intenzíven és mélyen talán soha nem éreztem még őt, és ez végképp elveszi
minden eszem. Én is mozgok, és ő is mozog. Hol elveszítve a közös ritmust, hol
újra egymásra találva. Az elején még egy kicsit esetlen volt, de mostanra olyan
profizmussal lovagol rajtam, mintha egy zsokéval járnék. Ha már itt tartunk,
hát a gyeplőt is átveszi, és míg ő fogad magába engem, mégis teljes mértékben
uralkodik felettem, ahogy összefogja a csuklóimat, és hátrafeszíti a kezeimet a
támlának. Nem engedi, hogy hozzáérjek, így most teljes egészében ő diktálja az
iramot. Ő határozza meg a sebességet, a szöget, és azt is, hogy mikor ad nekem
a csodálatos ajkaiból.
Ahogy hangosan nyögve hátrafeszíti a
fejét, egy kicsit előrébb hajol, és így felkínálja nekem az izzadtan csillogó
mellkasát. Mint a szomjazó a meleg sivatagban, úgy csapok le a mellbimbójára,
mintha az lenne az éltető forrásvíz. Egész testében remegni kezd felettem, és
minden visszaérkezésnél érzem, hogy megfeszül.
-
Bébi…
– nyögöm a mellkasa sós bőrét végignyalva. – Engedj.
Kérlelésemet még azzal is megerősítem,
hogy megpróbálom kihúzni a kezem a szorításából, de csak egy mély morgást kapok
válaszul.
-
Hozzád
akarok érni – próbálok hatni rá, és felnézek, hogy szemkontaktust találjak
vele, de nem megy. A plafon felé fordítja az arcát, a szemei szorosan lehunyva,
és valami nagyon távoli helyen van. Én már az orgazmusom határán egyensúlyozok,
és azt gondoltam, segíteni akarok neki, de úgy látom még a végén meg is előz
engem. Nem akarom elhinni, hogy el fog élvezni anélkül, hogy egy ujjal is
hozzáérnék. Ez a gondolat egyszerre hasít végig a testemen egy jeges
felismerés, és egy égető lángcsóva alakjában, és hátraejtve a fejem, csak
fellököm a csípőm újra és újra.
Kettőnk hörgései, és sikolyai töltik be a
lakást, amikor egy hangos káromkodással, ami aztán egy nyögésbe, majd feszült
zihálásba fullad, Marcel kettőnkre élvez. Ahogy rám hajol, hogy megcsókoljon,
érzem az egymáson sikamlósan csúszkáló bőrünket, és azt is, hogy most vészesen
szorosan öleli körbe a lüktető farkam. Éhesen kapok a nyelvemmel az ajkai után,
amikor eltávolodik kissé, ő pedig gonoszan elmosolyodik ezen. Mire az ő
testének rángásai már csillapodnak, és kezdi újraépíteni magát a darabokra esés
után, ismét ringatózik az ölemben, de ezúttal már csak rám figyel. Elengedi a
kezeimet, és enyhén hátradőlve, a combjaimon támaszkodik meg a háta mögött.
Önkéntelenül mozdulnak a kezeim, és a csípőjére markolva kezdem el őt mozgatni
magamon, amitől már érzem is a feltörő élvezetem közeledtét. A hasán még mindig
csillog a ragacsos bizonyítéka, hogy mennyire jól érezte magát, én pedig előre
hajolva végignyalok rajta, aztán a nyelvemmel csettintve nézek a szemébe.
Mindketten elvigyorodunk ezen. Csak néhány másodperc elég, hogy leszaggassam a
láncaim. Olyan mélyen vagyok, hogy szinte beleszédülök a magaslatokba, ahová
Marcel repít el, és néhány percig teljesen megszűnik a kapcsolatom a
külvilággal.
Mire kezdek magamhoz térni, ő utoljára
felemelkedik, így elszakítva magától, de utána is az ölemben ülve marad, és a
vállamra hajtva a fejét liheg ő is még mindig, akárcsak én. Amíg ő az ágynak
támaszkodva a vállgödrömbe költöztette az arcát, én mögé nyúlok, és lehúzom az
elhasznált óvszert, és egy gyors csomót kötve a végére, csak ledobom a földre.
Marcel izzadtságtól síkos hátára simítom mindkét tenyerem, és olyan
kétségbeeséssel ölelem magamhoz, mintha nem lenne holnap. Ő ugyanezt teszi, és
végre érzem, komolyan érzem, hogy kezdek megnyugodni.
Néhány némán, ölelkezve töltött perc után
eldöntöm magunkat a kanapén, de továbbra sem eresztem őt. Nem akarom. Így
akarok feküdni, Marcellel a karjaimban, egészen addig, amíg már valamiért
muszáj megmozdulnunk.
-
Szeretlek
– súgom a fülébe, és apró puszikkal halmozom el a füle mögötti lágy, és
érzékeny területet, amitől szemmel láthatóan kirázza a hideg.
-
Én
is téged, Lou – leheli válaszul, és érzem, hogy nem is az előbb, hanem éppen
most, ebben a pillanatban hullok millió kis darabra. Egyetlen pillanatig sem
kell gondolkodnom semmin. Tudom, hogy vele akarok lenni, akkor is, ha egy másik
univerzumba akar elköltözni. – Nos? – teszi fel a kérdést, mintha a fejembe
látna.
-
Nos,
a dátumra visszaemlékezve, nem maradt sok időnk, hogy lakást keressünk
magunknak valahol az egyetem közelében – csókolom meg az ajkait, de aztán el is
húzódom, hogy megfigyelhessem a reakcióit. Egy megkönnyebbült sóhajt enged
szabadjára, és elmosolyodik. Végre megnyugodni látszik ő is, én pedig nem tudok
másra gondolni, csak hogy hamarosan összeköltözünk. Egy idegen helyen. Nem lesz
ott Liam, hogy megnehezítse az életem. Se Emily, hogy belerángasson valami
hazugság-hullámvasútba. Se Harry, aki bármikor felbukkanhat, hogy valami
szemétkedéssel elcsessze a napunkat. Bár be kell vallani, meglepő módon az
utóbbi időben még csak nem is találkoztam vele, nemhogy a szemétkedését kellene
kiállnom. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan áll a kapcsolatomhoz az öccsével, de
annyira mégsem, hogy egy ilyen kérdéssel ebben a pillanatban zavarjam meg a
nyugalmunkat. Valószínűleg Marcel beszélhetett vele arról, hogy maradjon
nyugton. Nehéz elképzelnem, hogy valójában tényleg szeretik egymást, ahogy
egyszer ezt állította.
-
Min
gondolkodsz? – szakít ki a merengésemből, és adok az orrára egy puszit, mielőtt
válaszolnék neki.
-
Csak
már fejben tervezem a dolgokat – válaszolok félig őszintén, és egymásra
mosolygunk. – Olyan furcsán boldoggá tesz ez az egész, annak ellenére, hogy
hirtelen jött.
-
Ez
engem is azzá tesz – felel nekem, és az előbbinél is mélyebben a karjaim közé
fészkeli magát.
-
Sajnálom,
hogy csak fejvesztve üvöltöztem, nem is kérdeztem, hogy mi ez az egész, csak
egyből neked estem – szabadkozom, de látom a szemein, hogy ha haragudott is rám
valaha ezért, mostanra már biztosan nem.
-
Elmeséled,
hogy miért vagy itthon? – kérdi a perelős félmondatomra utalva, én pedig egy
sóhajjal belekezdek a mesébe az elejétől.
*
Már egy-egy melegítőben ülve az
étkezőasztalnál, épp a délutáni nassolásunkat fejezzük be, amikor megzörren a
zár, de mivel benne hagytam a kulcsot, a vendégünk nem tudja kinyitni. Miután
realizálja sikertelenségét, kopogtatni kezd az ajtón.
Marcel értetlenül néz rám, hogy vajon
kinek van még kulcsa a lakásomhoz, akiről nem tud.
-
Basszus
– nevetem el magam, és a szám elé kapom a kezem. – Ez anyám.
Leesett állal néz rám, és nem tudom, talán
most kellene megkérdeznem, készen áll-e rá, hogy megismerje őt, vagy hazudjam
anyámnak azt, hogy nem érek rá, és küldjem el? Nyilvánvalóan tudja, hogy itthon
vagyok, mivel nem tudott bejönni, így a bujkálás nem a megfelelő védekezés.
Kérdőn nézek Marcelre, aki csak zavartan megrántja a vállát. Miért érzem úgy,
hogy nem túl sok ilyen helyzetet kellett átélnie eddig?
-
Biztos
nem bánod? – húzom fel a szemöldököm, és ő csak tétován megrázza a fejét. Nem
vagyok meggyőzve, de egy félmosollyal mégis az ajtó irányába sétálok. Miután
kitárom azt, lehervad a mosolyom, és beállok a résbe, hogy ne tudjanak belépni
tőlem. Nem csak anya látogatott meg, hanem apám is, és ha egyvalamiben, hát
abban tutira biztos vagyok, hogy nem fogom őt Marcel közelébe engedni. Nem ma.
Nem teszem tönkre azt, amit eddig felépítettünk, hogy mindkettőnk napját
megszépítsük.
-
Ha
mi nem jövünk el hozzád, kisfiam, akkor nem is látunk hetekig? – érkezik
kapásból anyám felelősségre vonó mondata, de csak megforgatom rá a szemeimet.
-
Most
nem érek rá, anyu – vakarom meg a halántékom, és próbálom kitalálni, hogy mit
mondjak, miért nem, de aztán úgy döntök, nem fogok hazudni. – Társaságom van.
Mindketten végignéznek rajtam, és abból,
hogy csak egy kopott melegítő van rajtam, a hajam pedig kócosan meredezik a
semmibe, valószínűleg egyből megértik, mit értek társaság alatt. Ennek örülök.
Nem volt kedvem magyarázkodni. Apám csak felnyög, és máris a lifthez lép, hogy
megnyomja a gombot.
-
Ő
a… – kezdi anyu, és szemmel láthatóan zavarban van.
-
A
párom – bólintok, és látom rajta, hogy küszködik. Hátrasandít apámra, aztán
egyből vissza rám. Tudom, hogy ő szeretné megismerni, de a férjével sem akar
összetűzésbe kerülni. – Amúgy is beszélnem kell majd veletek. És ha ő is úgy
akarja, akkor átviszem, és megismerhetitek.
-
Annak
nagyon örülnék! – villanyozódik fel anyu, és az arcán őszinte boldogságot
látok. Tudom, hogy ez csak addig fog tartani, amíg meg nem tudja, hogy ezúttal
nem csak az autóval néhány órára fekvő, szomszédos városba költözöm el, hanem a
repülővel is félnapos utazással arrébb, a világ másik felére. – Hétvégén
átjöhetnétek. Akkor gondolom ő sem dolgozik.
-
Persze
– egyezem bele, de nyilvánvalóan csak akkor lesz ebből valami, ha Marcel is úgy
gondolja. Ezt a döntést teljes egészében rábízom majd. Ha nem akarja, akkor
átmegyek egyedül. Egy ebédet kibírok, addig elmesélek mindent, meghallgatom
anyám sopánkodását, aztán hazajövök.
-
Itt
a lift – szól közbe apám, és csak felém int, anya viszont szomorúnak látszik.
Biztos vagyok benne, hogy ő már most azonnal berontana hozzám, csak hogy végre
láthassa Marcelt.
-
Gyertek
el, kérlek – fordul még utoljára felém, mielőtt beszállna a liftbe apa után,
nekem pedig egy pillanatra összeszorul a szívem. Most már a belsőm egy apró kis
szeglete szeretné, hogy Marcel igent mondjon.
Becsukom magam mögött az ajtót, és
visszasétálva a mostanra már teljesen felöltözött Marcelt pillantom meg,
idegesen sétálgatva fel és le a konyhában.
-
Minden
rendben? – húzom fel a szemöldököm, és töltök magamnak egy pohár vizet. Ő
értetlenül néz rám, mert gondolom nem érti, miért egyedül jöttem vissza.
Komolyan anyu miatt lenne ilyen zaklatott?
-
Hol
van az anyukád? – lépked közelebb.
Lerakom a poharat, és elkapva a derekát,
közelebb húzom magamhoz. Megcsókolom a nyakát, aztán az állkapcsát, végül pedig
a füle alatti területet, mielőtt a szájára hajolnék.
-
Apám
is itt volt, így jobbnak láttam nem most kiborítani mind a négyünket
felkészületlenül – mosolygok, de közben még mindig a tökéletes ajkait
ízlelgetem.
-
Ó,
értem – könnyebbül meg, és ennek nagyon örülök. A pólója alá vezetem az
ujjaimat, és lehúzom róla a felesleges textilt.
-
Nem
kell ez ide – motyogom a nyelvével játszadozva, és gyengéden elmosolyodik.
-
Valóban?
-
Igen,
így gondolom – felelem enyhén bólintva, teljes meggyőződéssel. Elneveti magát a
játékosságomon, és a konyhapultnak szorít. – Édesem, a szüleim szeretnének
megismerni téged. Meghívtak egy ebédre a hétvégén.
-
Igen…?
– vinnyogja, és nem tudom, hogy mi lenne a jobb, ha most azonnal mondanám neki,
hogy felejtsük el, vagy ha megpróbálnám rávenni. Anyu miatt szeretném, de ha ő
nemet mond, akkor semmiképp.
-
Csak
akkor megyünk, ha te is szeretnél – nyugtatom meg, és a nyakát kezdem
harapdálni, amitől élesen szívja be a levegőt. – Ha nem, akkor csak én megyek,
és néhány óra alatt lerendezem őket. El kell mondanom nekik, hogy elköltözöm. –
Nedves csíkokat hagyok a bőrén, ahogy teljes beleéléssel kóstolgatom, és még
morog is egyet, amikor egy nagyobbat harapok. – Mit mondasz?
Sziasztok!
VálaszTörlésMeghalok ugyh holnap jovok olvasni! :’D
Puszi, D.
Szep jo reggelt! :)
TörlésMar nagyon vartalak Titeket, de megerte! ;)
Imadtam! <3
Niall es Louis kapcsolatat meg mindig nagyon jo olvasni! :)
Emilyrol had ne kelljen mondanom semmit... :@
Ami viszont tenyleg nagyon tetszett h beleviszitek a fiuk a szuleikkel valo kapcsolatat is! Jo volt olvasni ezt is! :) Louisrol es a szuleirol is szivesen olvasnek meg. :)
Marcel majdnem lebuktatta magat! :O Azon viszont elgondolkodhatna h ha Lou egy utazas eltitkolasatol ennyire kiborult, mit fog majd szolni ha a hazugsagara derul feny?! :/
Es hat a kedvencem :P Jo volt egy ilyen egyuttletet is olvasni, ahol Lou jobban elengedte magat Marcellel, szivesen olvastam volna Marcel gondolatait is kozben! :)
Nagyon nagyon varom a kovit!!! <3 Koszonom nektek! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésGondoltam, hogy Emily mindenkinek kedvenckéje lesz... de legalább volt benne annyi, hogy a bíróságig nem ment el. Pedig az is egy érdekes szál lett volna, odacitálni Marcelt(Harryt) tanúskodni ;)
Iiigen, pontosan erről gondolkodik épp Marcel, hogy ha most így kiborult Lou, mennyire fog az igazságtól. A fejembe látsz. Vagy a guglidrájv doksijainkba :D
Sietünk a következővel, én előredolgoztam kicsit, úgyhogy talán egy icipicit hamarabb fog jönni.
Puszi!
Sziasztok csajok ❤️
VálaszTörlésKét érzés van bennem.
Végre Itt vagytok! ❤️
És az úgy tudtam, hogy ez lesz ..
Ez a kiscsaj gyalázat. A fél vesémet rá mertem volna tenni hogy ilyen agyalágyult mesével áll elő.
Még jó hogy a diri nem dőlt be neki.
Marcel ... Ne már! 😁Majdnem lebukott a saját maga hibájából. De honnan gondolta volna, hogy Lou hazamegy!
Szóval akkor utazás lesz! Kettesben
! Király! De mi lesz ha kiderül?
Nem tudom volt - e már Lou ennyire dühös mint mikor az e-mailt olvasta. Nagyon dühbe gurult, és fogalmam sincs, hogy reagálna arra ha megtudná az igazat Harry/Marcel kombóról. (ami már szerintem inkább Marcel) 😁
Köszönöm a sok munkát amit belefektettek ebbe a sztoriba! ❤️ ❤️ ❤️ Megéri az utolsó betűig.
Pussz 😘 😘
Szia!
TörlésAz Emily-sztori kiszámítható volt. Akkor lehet, hogy tényleg tovább kellett volna mennünk, amire már nem számítottatok volna... :)
Köszönjük szépen a kedves szavakat. Puszi!
Sziasztok! Ez a rész is nagyon jó lett, úgy tűnik, sosem fogytok ki az ötletekből :) Pörgős volt, eseményteli, szexi. Mondjuk attól nagyon parázok, hogy mi lesz, ha kiderül a nagy titok... Kicsit neheztelek Harryre, amiért még nem bökte ki. Egyre nehezebb lesz, és aztán totál el fogja veszíteni Lou bizalmát, főleg, ha véletlenül derül ki. Nagyon várom a folytatást :) Puszi nektek!
VálaszTörlésSzia!
TörlésEbből már nem lehet kimászni, ezt már Harry is érzi, úgyhogy már csak a csodára vár...
Azért még tekerünk rajta egyet-kettőt a következő résszel. Csak hogy még mélyebbre ássuk, ha egyáltalán ez lehetséges ;)
Puszi!
Ó te jóságos és úgy félek! Harry nagyon messzire ment. Szerintem már túlságosan is messzire és én nem bocsátanám már meg neki ezt. Vagy ha szeretném annyira akkor megtenném? Nem tudom de nagyon messze jár már és ti félelemben tartotok minket hogyan tovább. Istenverte jól írtok mind a ketten! Remélem hogy még nagyon sokat olvashatok tőletek. Tényleg ne hagyjátok abba. Se együtt se külön ne!
VálaszTörlésNagyon várom az új részt!
Szia!
TörlésKöszönjük szépen :) Nem hagyjuk abba! Igyekszünk a következővel, már egészen jól összeállt a nagyrésze, úgyhogy hamarosan Harry még messzebbre megy ;)
Puszi!
Szuper rész volt. Várom a folytatást!
VálaszTörlésKöszönjük szépen, lassan már elkészülünk vele! ;)
Törlés