Az ikertestvér (15.fejezet)

Sziasztok!
Még gyorsan itt a januárban hoztam nektek egy újabb fejezetet. Már épp ideje volt, igaz? :)
Osszátok meg velünk, mit gondoltok a történésekről! ;)
Élvezetes olvasást kívánok! Puszi! 
~C.

15. fejezet

Harry’s POV

Bár a ma esti akcióim mind azt támasztják alá, hogy semmit sem bízok a véletlenre, azért a zuhanyzóból küldött képről nem derült ki, hogy valójában mivel készültem az én kis különbejáratú szamuráj mesteremnek. Fogtam a pengét, és nem álltam meg ott, ahol általában szoktam, olyan simára borotváltam magam odalent, hogy enni lehet rólam. Tulajdonképpen el is várom, hogy egyen rólam. Vagy belőlem. De úgy döntöttem, nem dörgölöm ezt az orra alá azonnal, és nem állok ki anyaszült meztelenül az ajtóba.

Egy fehér bokszeralsót húztam, olyan leheletvékony, finom, puha anyagból, amit legszívesebben egész este csak simogattam volna magamon, míg Lou haza nem ér. Valójában meg is tettem. Amikor meghallom a kulcsot a zárban, akkor is épp unaloműzésként a pamuton átsejlő merevedésem rajzolgatom körbe a mutatóujjammal. Azonnal felderül az arcom, nem is rendezem el a dolgokat az alsómban, csak felpattanok, és a bejárathoz sietek. Remélhetőleg Niall nem lesz vele, mert nem akarom kiszúrni szerencsétlennek a szemét azzal, hogy gyakorlatilag majdnem meztelen vagyok, a farkam pedig figyelemért üvölt.

Amikor nyílik az ajtó, az előszobafalnak támasztom a vállam, kibillentem oldalra a csípőmet, és várok.

-       Szép jó estét, tanár úr… – duruzsolom mély hangon, mire felkapja a fejét, és elnyílt ajkakkal elejti a kulcsot.

Nyel egy nagyot, majd lopva végignéz rajtam. Aztán két még nagyobbat, mielőtt elkapja a tekintetét, lehajol a csomóért, és egy torokköszörülést követően, nyúzott hangon megszólal végre:

-       Szia.

-       Úgy tűnik, a tanár úr nem örül nekem annyira, mint számítottam rá… – biggyesztem le az alsó ajkamat csalódottan, és az egyértelmű felajánlkozó pózt egy kicsit szolidabbra cserélem, ahogy a fenekemet a falnak nyomom, és a mellkasom előtt karba teszem a kezeim.

-       Olyan nincs, hogy neked ne örüljek – mosolyodik el fáradtan. – De megkérhetlek, hogy ezt a megszólítást most egy darabig hanyagold, édesem? – ráncolja össze a homlokát.

Becsukja maga után az ajtót, odalép hozzám, hogy belesimuljon a közelségére azon nyomban kitáruló karjaimba, és futólag megcsókoljon. De szigorúan úgy, hogy véletlenül se érjen deréktól lefelé hozzám. Nagyon meglep, amiért nem akar azonnal leteperni. Sőt, ahogy az arcára nézek, az az érzésem, hogy szívesebben esne be az ágyba, szigorúan alvás célzattal, még egy gyors zuhanyra sem pazarolva az időt. Talán titkon azt kívánja, bár maradtam volna az eredeti tervemnél, és kivételesen anyámmal töltöttem volna az estét, hogy aztán otthon éjszakázzak. Ha mostanra nem lennék olyan biztos a szerelmében, erre a viselkedésére – és a gimis múltja ismeretében – valószínűleg megfordulna a fejemben, hogy megcsalt ma este.

-       Fáradt vagy? – húzom fel a szemöldököm érdeklődve, hogy kiszedjem belőle a szokatlanul rossz hangulata okát.

-       Igen… – nyögi halkan, de ahogy elindul a nappaliba, gyengéden végigsimít az oldalamon. Azért ez legalább jó jel, hogy a kezeit továbbra sem képes távol tartani a testemtől.

-       De nem csak fáradt – jelentem ki, mire lassan visszafordítja a fejét, hogy rám nézhessen. – Gondterhelt.

-       Ilyen jól kiismertél már egy-két hónap alatt? – mosolyodik el, és a nyakát masszírozva félrebillenti a fejét.

-       Ennél is jobban – bólintok, és rögtön meg is próbálom bebizonyítani. Utána lépek, és elé állva a dereka köré fonom a karjaim. Nagyot sóhajtva simul végre teljesen az ölelésembe, és egy pillanatra a szemeit is lehunyja. – Szóval ne hívjalak tanár úrnak. Valaki miatt elment a kedved ma ettől… Csak nem megkörnyékezett egy diákod? – mosolygok kajánul. – Méghozzá úgy sejtem, nem túl tapintatosan. Mondd, hogy legalább őrülten helyes volt. Olyan, akit pár éve eszedbe sem jutott volna visszautasítani…

Nem teszem hozzá, hogy „ám azt remélem, ezúttal megtetted”, de átsuhannak a szavak a gondolataimon.

Sóhajt egy még nagyobbat, megcsóválja a fejét, és ahogy finoman kibontakozik a karjaimból, a kezébe fogja a kezemet, hogy magával húzzon a nappaliba.

-       Ha egy helyes srác környékezett volna meg, eljátszom a tenyészbikát, talán kéretem magam egy darabig, majd a helyzetünkre hivatkozva udvariasan visszautasítom. Aztán pedig a játék izgalmát magammal hozva tépem fel az ajtót, és mostanra már ott tartanék, hogy épp csatakosan döngöllek a matracba, te pedig a lepedőt csomósra markolva magad alatt, a nevemet sikítod a párnába – elemzi felhúzott szemöldökkel elmerengve, hüvelykujjával apró köröket írva le a tenyerembe, az alsó ajkát be-beharapva, mire a szemeim előtt megelevenedő képektől libabőr kúszik a karjaimra, a nyelés pedig kezd egyre nehézkesebbé válni. Eszembe jut a finom fehér pamut, és a meglepetés, amit mögé zártam. Buja képek sorozata kezd peregni a fejemben, mire megrándul az újra éledező farkam, amit persze Lou is észrevesz. A szája szegletében bújkáló mosolyból látom, hogy élvezi a szavai rám gyakorolt hatását, ám hirtelen mégis úgy dönt, megkönyörül rajtam. A csábító arckifejezése eltűnik az arcáról, lehúz maga mellé a kanapéra, és a vállamra hajtja a fejét. – Emlékszel a lányra, aki miatt otthagytál éjjel a folyóparton?

-       Ohh – nyögök fel, mert nem épp a legszebb emlékeink egyike az a pillanat. Legalábbis az említett öt perc biztosan nem. Az este későbbi része persze tökéletes volt… – Rád mászott? – kérdem az előző percek izgalmától még mindig rekedten.

-       Nem sokon múlt – sóhajt fel. – Aztán tényszerűen közöltem vele, hogy amit elképzelt a kis fejében, miért nem fog soha valósággá válni. Nem is értem, miért volt rá szükség, mert még részleteket is tudott rólad. Most pedig valószínűleg épp körbekürtöli a magánéletemmel az egész évfolyamot… – csóválja a fejét homlokráncolva.

-       Aha… – bólintok néhányat kimérten, ide-oda pillantgatva a szobában. Próbálom játszani az aggódót, de valójában nem igazán értem, mire ez a nagy kétségbeesés. Vissza kellett utasítania valakit. Gondolom ezerszer megtette már. Az se olyan nagy titok, hogy nem a kiscsajokra izgul. De hamar meggondolom magam, és félreteszem az együttérző aggodalmas arcot, mert színészkedésből mellette egy életre elég, és inkább felhúzott szemöldökkel rákapom a tekintetem. – Kit érdekel? – vonok vállat idétlenül mosolyogva.

Néhány másodpercig csak bámul döbbenten a szemeimbe, aztán kitör belőle a nevetés.

-       Nem hiszem el, hogy képes vagy pillanatok alatt megváltoztatni a közel egy órája nyomott hangulatom! – fordul felém az egész törzsével, majd törődőn a hajamba meríti az ujjait, és úgy mosolyog rám, mintha én lennék minden kincse.

-       Ó, ez csak a kezdet… ennél sokkal többre vagyok képes – dorombolom, és az ölembe húzom, mire a másik keze is a tincseim közé merül.

Ahogy hátradönt a kanapé támlájának, és lehajol a számhoz, érzem, hogy a bizsergés azonnal visszatér az alhasamba. Az uralkodni vágyó mozdulatai minden alkalommal elveszik az eszem. Néha eszembe jut, hogy megküzdenék vele, de mire a gondolat felötlik bennem, már be is hódoltam, és engedelmesen át is adtam magam neki. Szeretek függni tőle. Szeretem, hogy hozzá tartozom. Hogy rábízhatom magam, és nem kell attól tartanom, mi lesz a következménye, ha megteszem. Mert ő vigyáz rám. Törődik velem. És talán tényleg én vagyok minden kincse.

*

Napok óta próbálom szervezni a következő félévre egy elfogadható suliba a helyemet, és mivel egyedül kell megbirkóznom a feladattal – lévén Louis-t még mindig nem avattam be minden részletbe –, egyre inkább elegem van abból, hogy úton-útfélen a legváratlanabb piszlicsáré dolgok miatt ütközöm akadályokba. Muszáj lesz anyámat is belevonnom. Ahogy körvonalazódik a helyzet, egyre tisztábban látom, hogy szükségem lesz a pénzére.

Úgy éreztem, ki kell eresztenem a gőzt, és el kell ma mennem edzeni. Bár az utóbbi időben igen sokat testedzek a lakás minden egyes pontján, és az esténkénti futásra is kezdek Lou miatt rászokni, a régebben nem is tudom hányadik otthonomnak számító konditermet nagyon elhanyagoltam.

A már egészen hozzám nőtt Marcel-szemüvegemet otthon hagytam, és elővettem egy dobozzal a régi kontaktlencséimből. Valójában csak az ottani ismerősök miatt döntöttem a Harry szerelés mellett, de ha jobban belegondolok, Lou-nak is ideje lesz hozzászoknia ahhoz, hogy bármennyire is gerjed rá, amikor kényelmetlen, nem fogom hordani a szemüvegem. A ruházatomon már lazítottam, azt már elfogadta. Sőt, azt hiszem értékeli is, hogy nem nyakig begombolt ingben ülök mellette nap mint nap, és még az ujját is felgyűröm sokszor. A béna szövetnadrágok helyett is inkább a farmert részesítem előnyben. Egyszóval az öltözködésemben is – mint sokminden másban – egyre inkább mosódik össze Harry Marcellel.

Még reggel dobtam egy üzenetet Zaynnek, hogy ha látni akar, jöjjön le ő is kondizni. Van egy kis bűntudatom, amiért a legjobb barátomat elhanyagolom mostanában. De azt mondja, megérti. Azzal ugrat, hogy nagyon nyálasan vagyok szerelmes, és hogy ő ilyenre biztosan nem lenne képes. Pedig ő is sokat változott azóta, hogy nem a város elsőszámú seggfeje a legnagyobb haverja. Azért viszont még mindig napi szinten akar seggbe rúgni, mert továbbra sem jöttem elő az igazsággal Lou-nál. Ettől függetlenül, amikor térden csúszva könyörögtem neki, hogy mentsen meg, mégis elhívta Liamet egy sörre. Semmi mást nem tett, de úgy érzem, elég volt Lounak csak vele látnia az exét. Azóta alig hallottam a kis mitugrászról. Talán sikerült megszabadulni a szellemétől is. Egyre inkább hiszem. Amikor Lou azt suttogja a fülembe, hogy bárki, akihez köze volt az életben, a nyomomba sem érhet, sokszor elhiszem, hogy Liam megszűnt létezni.

Edzés után megeszünk egy jó nagy adag grillezett csirkét Zaynnel, mert kell az izmoknak a fehérje, nekem meg a haverom hülye képe még egy kicsit, ha már ilyen ritkán látom mostanában, és észre sem veszem, hogy repülnek az órák. Már átöltözni sincs időm hazamenni. Csak beugrom a kocsiba az utolsó pillanatban, és izzadtan, melegítőben száguldok el Lou-ért. Majd ha hazaértünk, lezuhanyzom. Vagy inkább lezuhanyzunk. Együtt.

Nem kérdez semmit, amikor odaérek a sulihoz érte, de tökéletesen értem a néma kérdést az arckifejezésében, ahogy felhúzza a szemöldökét, és miután végignézett a melegítő szettemen, az arcomra mutat.

-       Kontaktlencse – mosolyodok el.

Lebiggyed az alsó ajka, amire egy önkéntelen homlokráncolással reagálok. Látom rajta, hogy nem tetszik neki. És azt is sejtem, hogy miért. Kibontom a szorosan összefogott hajamat, összeborzolom, és ezúttal én nézek rá kérdőjelekkel a tekintetemben, felhúzott szemöldökkel.

-       Mit csinálsz…? – kérdi halkan, és odalép mellém, hogy hátrasimítsa a tincseimet.

-       Nem vehetem le a szemüvegemet, és nem bonthatom ki a hajam, mert akkor rögtön mást látsz a helyembe? – ugrok neki, tudom, hogy többnyire jó indok nélkül. Talán túl sok tesztoszteront termeltem a súlyok emelgetése közben. Régebben ilyenkor fogtam valakit, akin levezethettem a maradék feszültséget is, amit a súlyzókon nem sikerült.

-       Marcel… – próbál magához húzni, de én sértetten hátrálok egy lépést.

-       Pontosan úgy nézek ki, mint az, akivel nem alakult túl fényesen a kapcsolatod, amióta visszaköltöztél, igen! – vetem oda keményen. – Mindig is úgy fogok kinézni, túl kell ezen lépned. De talán ahogy bánok veled, abból tudhatod, ki vagyok. Tudhatod, hogy szeretlek. És nekem is ugyanígy tudnom kell, hogy szeretsz, bármin is kell a jövőben keresztül mennünk együtt. Bármi is a nevem. Akármilyen ruhát is hordok. Én vagyok. Az, aki bármit megtenne érted… – halkítom le a hangom az utolsó szavakra, ahogy engedem végre közelebb húzódni hozzám.

-       Ne haragudj… – fúrja az orrát a nyakamba, és halvány puszik hada küld újra és újra a gerincemen végigfutó borzongást egészen a lábujjaimig. – Tudod, hogy szeretlek. Csak téged. De nem hibáztathatsz azért, mert előtted ismertem a bátyádat. Ezzel nem tudok mit kezdeni.

-       Próbáld megszokni. Mostantól nem hordom a szemüvegem. Kényelmetlen. És a hajamat sem kötöm össze – jelentem ki egy hangyányit túlzásba vitt lekezelő hangnemben, amivel egy kicsit talán az ajkai kényeztetésének a hatását is próbálom visszafogni, mire hátrébb húzza a nyakát, és tanácstalanul néz rám.

-       Ahogy akarod – egyezik bele letörten, és bólint egy aprót.

-       Sőt, felfrissítem a ruhatáram néhány idióta mintás inggel, és lehetetlenül szűk, itt-ott szétszaggatott nadrággal – bólintok határozottan.

Lou csak nyel egyet, és látom az egyre hatványozódó kétségbeesést a szemeiben. Sóhajt még néhány fájdalmasan nagyot, és mielőtt bármit is reagálna, amivel úgy gondolja, hogy kihúzhatná a gyufát, még erősebben fúrja a vállgödrömbe az orrát. De én a két kezembe fogom, és magam felé fordítom az arcát.

-       Csak vicceltem, te bolond… – mosolyodok el, és egy forró csókot nyomok a szájára. Az aggodalom eltűnik a szemeiből, és széles mosollyal tekeri a karjait szorosan a derekam köré. A hátát simogatom lágyan, és az arcomat a füléhez szorítva ölelem magamhoz. – És most hazaviszlek, és úgy megduglak, hogy a nevedet is elfelejted… – duruzsolom a fülébe, mire döbbenten felkapja a fejét.

-       Megint vicceltél? – kérdi felhúzott szemöldökkel, egy halk köhintés után, karcos hangon.

-       Az attól függ… – húzom kacér félmosolyra az ajkaim.

-       Mitől? – ráncolja a homlokát.

-       Szeretnéd, ha ez is csak vicc lenne? – simítok végig az arcélén gyengéden, de ő csak elkapja a tekintetét rólam.

Nyel egy nagyot, és nem felel. Aztán elhúzódik az ölelésemből, és összefűzi az ujjainkat. Lassan, elgondolkodva elindul a kocsi irányába, maga után húzva engem, mint egy kiskutyát.

-       Lou? – szólalok meg néhány némaságba burkolózott méter után. – Csak vicc volt, oké? – cirógatom meg a kézfejét.

-       Nem, Marcel, nem vicc volt. – Megáll mellettem, és az ujjaimat szorosan fogva, engem is megállásra kényszerít. – És igen, említetted, hogy az utóbbi években te voltál a fiúkkal az aktív fél. Én pedig semmibe vettem ezt… – ostorozza magát, és az utolsó szavak elmotyogása közben már csak bámul a semmibe.

-       Állj le. Az a múlt – szólok közbe, és a mutatóujjammal az álla alá nyúlva magam felé fordítom a fejét. – A múlt, amiben nem tudtam megbízni senkiben. Te pedig a jelen vagy, ahol már nem okoz gondot megbíznom valakiben, akibe beleszerettem.

-       Nem véletlen, hogy eszedbe jutott – feleli halkan.

-       Nem, valóban nem véletlen. Ennivalóan tökéletes feneked van, szívem. De imádom, ami köztünk van. Nem akarok változtatni rajta. Csak ugrattalak.

Újra nyitná a száját, de játékosan rászorítom a tenyerem.

-       Ezt ne itt, az utcán beszéljük meg, oké? – húzom fel a szemöldököm. Bólint némán, én pedig a tenyeremet felváltom az ajkaimmal. – Szeretlek.

-       Én is szeretlek – suttogja a számra. – És nem szeretném, ha eltitkolnál előlem dolgokat, csak azért, mert úgy érzed, nekem úgy jobb.

Válasz helyett én is bólintok egyet, de a gyomrom görcsös gombóccá zsugorodik. Aztán – bár nem hittem, hogy jelen helyzetben ez egyáltalán lehetséges – még kisebbre, amikor egy túlontúl ismerős Prius fordul be a parkolóba.

-       Mi most sietünk, oké? – fogom kézen Louis-t, miközben a fülébe dörmögöm a szavakat, majd az autó irányába biccentek.

Először nem érti, mire célzok, de amint a pillantásom irányába fordítja a fejét, könnyedén összeáll neki a kép.

-       Azért találkozhatok anyukáddal? – mosolyog rám felcsillanó szemekkel, miután felismerte ő is a járgányt.

-       Két percre. Csak hogy elhidd, hogy létezik, és tényleg hozzá szoktam hazamenni, nem egy eltitkolt feleséghez. De ha meghívod vacsira, vagy bármi hasonló akciót tervezel véghezvinni, esküszöm szexmegvonás lesz… – kuncogok a fülére tapasztva az ajkaimat, és közben a dereka köré tekerem az egyik karom.

-       Nem bírnád ki – súgja oda vigyorogva, de már a Prius sofőrülését vizslatja.

Nem felelek. Mindketten tudjuk jól, hogy igaza van.

A szabad kezemmel intek anyámnak. Bár tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nincs rá szükség, észrevett anélkül is. Sőt, azon sem lepődnék meg, ha szándékosan járt volna épp erre, épp ebben az időben a kis kíváncsi. Meglepett mosollyal ugrik ki az autóból.

-       Kisfiam! – kiált fel boldogan, majd egy puszit nyom az arcomra.

-       Anya, mit keresel errefelé? – teszem fel a felesleges kérdést. Az igazat úgysem fogja elmondani, az alibijét pedig már most borítékolnám. Egy komolyabb ügyfelének van irodája a környéken. Amikor először futott belém Lou – majdnem keresztülhúzva vele az akkori sötét terveimet –, akkor is épp miatta voltam itt. Előre tudom anya válaszát. De ebben a véletlenben ezúttal nem hiszek.

-       Kyle-nál voltam. Tudod a… – kezdi az irodája felé mutogatással, de azonnal felemelem a kezem.

-       Tudom. Hogyne tudnám – bólintok egykedvűen, lezártnak tekintve a témát.

-       Öhm… Marcel – köszörüli meg a torkát mellettem Lou, én pedig felé kapom a fejem, és a továbbra is a derekán pihenő tenyeremmel egy kicsit magam elé tolom.

-       Oh, Anya, ő itt Louis. Tudod, már meséltem róla.

-       Igen, sejtettem, hogy ő az – mosolyodik el büszkén. – Örülök, hogy végre láthatlak is, Louis… a fiam… – nyögi a megfelelőnek talált szót végül, kissé talán túl átlátszóan nagy szünetet hagyva a nevem helyén – …kivételesen gyengéden mesélt rólad.

Miután túléltem egy kisebb szívrohamot, aztán mentálisan ugrándoztam egyet örömömben, amiért nem felejtette el, hogy a valódi nevemen nem szólíthat, egy futó töredékmásodpercre rámeresztem a szemeim, de ő csak kiragadja a kezemből a szerelmem, és magához ölelgeti, mint egy óvodást.

-       Anyaaa… – próbálom leteremteni szemforgatva, de Lou csak vigyorog a karjaiban.

-       Örülök, hogy beszélt rólam – feleli, amint az újdonsült anyósa engedi levegőhöz jutni. – Akkor biztosan nincs egy eltitkolt feleség, akihez néha hazaruccan… – nevet fel a szavaimat ismételve.

-       Ha van, akkor annyira eltitkolta, hogy még én sem tudok róla! – kacag fel harsányan, miközben hátrébb lép egyet. – De kizártnak tartom. Neki már a suliban sem voltak álbarátnői – kuncog, és közben boldogan pillantgat felváltva rám és Lou-ra. – Szóval tanítasz? Örülök, hogy sikerült rávenned, hogy továbbtanuljon – biccent felém, de igazából már rám sem néz. Menet közben úgy döntött, inkább csak Lou-t bámulja. Azt hiszem, tetszik neki.

Lever a víz, ahogy az utolsó mondatot kimondja. De úgy tűnik, a magántanárom annyira nem akad fenn a szavain.

-       Nem az én érdemem, Mrs. Styles. Én maximum terelgetem. De ő már akkor kacsingatott az egyetem felé, amikor még nem is ismert. Csak nem volt biztos abban, mit is szeretne.

-       Anya, erről amúgy is szeretnék veled beszélgetni – szólok közbe, hogy magamhoz ragadjam az irányítást, mielőtt túlságosan elszabadulna a téma fonala. – Holnap, amikor Lou dolgozik, be tudok menni az irodába, ha esetleg elkel egy kis segítség. Aztán hazamegyek, főzök valamit, és együtt ebédelhetnénk.

-       Jól hangzik – bólogat megjátszott természetességgel, de valójában olyan mértékű elképedtséget látok a szemeiben, hogy attól félek, mindjárt elárul valamivel véletlenül, így gyorsan el is köszönök tőle.

Szerencsére minden apró célzásomat érti, így sietve megígérteti Lou-val, hogy egyszer majd nála töltjük a vasárnapot, és együtt ebédelünk, de a konkrét időpontot nem firtatja egyikük sem.

Színészkedésből minimum egy négyes. Nem hittem volna. Büszke vagyok rá, de kimondhatatlanul utáltam végignézni. Mintha csak a saját szerepem paródiáját figyeltem volna kívülről. Ha egy mód van rá, el fogom kerülni, hogy ez valaha megismétlődjön. Legközelebb úgy szeretném hazavinni anyámhoz Lou-t, hogy már mindenről tud, és megbocsátott. Vagy legalább is feldolgozta és elfogadta.

Miután anya utunkra enged minket, és beszállunk a kocsiba, egyetértésben megbeszéljük, hogy ma délután nyugdíjas házaspárt játszunk, és nem megyünk el sehova.

Hazafuvarozom a szerelmem, ahol ő leül kijavítani néhány dolgozatot, amíg én vacsorát főzök.

Miután betettem a sütőbe a tepsit, és beállítottam az időzítőt, leülök az étkezőasztalhoz, és felnyitom a laptopom tetejét. Lou azonban azonnal ott terem, még mielőtt bármit is megnyithatnék.

-       Úgy rémlik, mondtál valamit arról, hogy el fogom felejteni a nevem… – csúsztatja a székem mögött állva a vállamról a mellkasomra a két tenyerét, és közben lehajol a fülemhez, hogy a lehető legerotikusabban belesuttogja a szavakat.

Felhúzott szemöldökkel, lassan felé fordítom a fejem. A szeme villanása elég, hogy a pulzusszámom azonnal megduplázódjon. És akkor még hozzájön az a halk morgás, amit hallat, miközben némán, komótosan megkerüli a székem, és az ölembe ereszkedik.

-       Lou… – nyöszörgöm a nevét a fejemet csóválva, ahogy a hajamba meríti az ujjait, a szemüvegemet pedig az asztalra teszi.

Nagyon veszélyes játékot űz most, és még csak nem is tud róla.

-       Szeretném, hogy érezd, mennyit jelentesz nekem – súgja az ajkamra, amit aztán érzékin a fogai közé vesz. – Tudom, hogy neked sem volt könnyű rám bíznod magad. Vissza akarom adni. Azt akarom, hogy te is érezd, hogy teljesen rád bízom magam.

Megrázom a fejem, és a nyaka ívébe temetem az arcom, halvány puszikat hintve a bőrére.

-       Miért nem? – ráncolja a homlokát, és gyengéden a tincseim tövébe kapaszkodva elhúzza magától a fejem, hogy a szemébe nézzek.

Nem felelek, csak a dereka köré fonom a karjaim, és szorosan magamhoz ölelem.

-       Meg szeretnék adni neked mindent. Neked akarom adni a testem, Marcel. Minden lehetséges módon – győzköd.

-       Nem – jelentem ki mostanra elég határozottan ahhoz, hogy összezavarjam vele. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni ellenállni neki, ha újra előjön a dologgal. De a viselkedése nagy segítségemre van. Ha a farkamhoz dörgölőzve nyögné a fülembe, mennyire kíván, és hogy mélyen magában akar érezni, semmi sem tudna visszatartani attól, hogy az agysejtjeimet félredobva, gondolkodás nélkül megadjam neki, amit kér. De ő csak higgadtan közli a tényeket. Szinte üzletet ajánl, hogy megdughatom cserébe azért, amiért ő is megteheti velem. A kiskutya szemeiben még mindig ott a remény, ezért még egyszer, utoljára, határozottan megrázom a fejem. – A válaszom egyértelmű.

-       Legalább elmondod, miért? – néz rám döbbenten, a nyakamon pedig mostanra élettelenül pihennek a kezei.

-       Mert nem azt mondtad, hogy kívánod, hanem azt, hogy miattam szeretnéd. Mert meg akarsz felelni nekem. Nem, Lou, nem akarom. És te sem.

-       Ez nem igaz… – feleli azonnal, de érzem a bizonytalanságot a hangjában.

-       Ezt a témát most jegeljük, oké? – húzom fel a szemöldököm. – De attól még tudok olyasmit csinálni, hogy el kelljen gondolkodnod utána a neveden… – vigyorodok el enyhítve a helyzeten, miközben a derekáról a póló alatt felcsúsztatom a kezeim a meztelen hátán, és lekapom róla a felsőt. Aztán a feneke alatt megtámasztva, a karomba kapom, és a háló felé indulok vele.

-       Erről egyszer még beszélünk, nem úszod meg – fenyeget kuncogva, ahogy az ágyra dobom.

-       Egyszer biztosan… – felelem hanyagul, majd lerántom róla a melegítő nadrággal együtt az alsóját is, és az ölébe temetem az arcom, amitől elfelejti végre, miről volt eddig annyira fontos beszélni.

*

-       Szóval, az a helyzet, hogy kellene egy kis pénz – kezdem bátortalanul a másnapi ebéd közben. Ennyire szégyenlősen még sosem kértem pénzt anyámtól.

Egész délelőtt nem hoztam szóba a dolgot. Nem is igen tudtam volna, mert anya végig Lou-ról áradozott. Pedig még csak nem is ismeri. Az a röpke pár perc elég volt neki ahhoz, hogy levegye a lábáról, és már a nászindulót hallja a fülében, ha csak meglát.

-       A suli miatt – bólint mosolyogva. – Persze, kisfiam, nem szeretném, ha dolgoznál, amíg tanulsz. Koncentrálj csak az iskolára. Úgy örülök, hogy így döntöttél!

-       Igen, az iskola… de annál kicsit bonyolultabb, mint gondolod. Utazás, szállás, egyéb kiadások… – nézek rá ártatlan szemekkel, de továbbra sem érti, hogy nem csak a néhányszáz mérföldre lévő suliig kell a benzinpénz. – Európába szeretnék menni – bököm ki.

-       Ohh… – kerekednek el a szemei. – És… mennyi időre? – kérdi óvatosan. – Nem akarsz végleg elköltözni, ugye?

-       Nem, dehogy! Egyelőre csak egy félévet gondoltam. Találtam egy ösztöndíjprogramhoz hasonló képzést, csak annyi a különbség, hogy ez fizetős. De egyrészt nem vagyok abban a helyzetben, hogy megpályázhatnék egy ingyenes helyet, másrészt várni sem szeretnék egy ilyen lehetőségre. Fél év múlva valószínűleg visszajönnék. És utána könnyebben is jutnék be egy itteni suliba.

-       És Louis mit szólt? Biztosan jó ötlet itt hagynod? Olyan szépek vagytok együtt, de olyan friss még ez a kapcsolat – próbál kétségbeesetten egyéb eszközöket keresni arra, hogy sikerüljön rávennie, hogy őt ne hagyjam egyedül. A manipulálást volt honnan örökölnöm.

-       Azt remélem, velem jön… – felelem halkan.

-       Reméled? – idéz tágra nyílt szemekkel. – Ezek szerint nem tudja… – jegyzi meg, én pedig félrenézek, és bűntudattal telve megrázom a fejem. Lelki szemeim előtt egyre nagyobb betűkkel vibrál a „menekülés” felirat. Úgy érzem, nem kapok levegőt. Nem akarom ezt a beszélgetést folytatni. – Talán ideje lenne tiszta vizet öntened a pohárba – húzza el a szája szegletét.

-       Ha most elmondok neki mindent, biztosan nem jön velem! – fakadok ki, de hamar rájövök, hogy bármennyire is kellemetlenül érint ez a téma, vissza kell fognom az értelmetlennek tűnő indulataim.

-       Ugyanmár, ez csak egy név – ráncolja a homlokát meglepetten.

-       Nem csak egy név… – motyogom, és felpattanok, hogy leszedjem a terítéket. Most van itt a pillanat, hogy ha nem megyek ki a házból, tényleg fulladozni kezdek.

-       Harry…? – szól utánam erősen kérdő hangsúllyal.

-       Anya, kérlek ne kérdezz semmit – fordulok vissza néhány szóra, mert érzem, hogy nem fogja engedni, hogy így itthagyjam. – Tettem dolgokat, amiket mostanra már magamnak is nehezen magyaráznék meg… Annyit tudok, hogy szeretem, és szükségem van egy kis időre vele. Kettesben. Messze innen. Idegen emberekkel, idegen környezetben.

-       Nem tudok segíteni? – kérdi halkan, miután nyelt egy nagyot, de határozottan megrázom a fejem.

-       Már a tegnapi hazugságba se kellett volna belerángatnom téged. Nem szeretném, ha találkoznál vele. Nem akarom, hogy hazudnod kelljen neki. Ezt nekem kell előbb elrendeznem – jelentem ki keményen, és közben sietve magamra rángatom a kabátom és a csizmám, hogy kiszabadulhassak innen végre a friss levegőre.

Louis’s POV

-       Egy kicsit tartottam attól, hogyan fog alakulni az első közös órám Emily-vel a parti után, de meglepően semleges volt. Nem jelentkezett ugyan annyit, mint szokott, és próbálta olyan ellenállással kerülni a tekintetem, amin magam is meglepődtem, de semmi kellemetlen… – rántom meg a vállam, és tovább eszegetem a snacket, amit a reggelim mellé hoztam.

Egy ideig még magamnak sem akartam bevallani, hogy féltem egy tizenéves lánytól, és csak most kezdek feloldódni. Érezni, hogy mennyire nevetséges volt az egész. Igaza volt Niallnek. Csak lazán kell kezelni mindent, és akkor működnek a dolgok. Őszintén és lazán. Szerinte mindig is ez volt a legfontosabb, és a boldog, kiegyensúlyozott életét látva, igaza lehet.

-       Ez fura – szűkíti össze a szemeit Niall, és látszik, hogy ő is elgondolkodik a dolgon. Nem szeretnék túl sokat ezen a hülyeségen rágódni. Amióta láttam Marcel reakcióját ezzel az üggyel kapcsolatban, egészen nyugodtan állíthatom, hogy tökéletesen leszarom, ki mit gondol. De pont Niall dolgokhoz való hozzáállása miatt, ha ő aggódik, akkor már óhatatlanul az én szám is elhúzódik, és gondolkodóba esem. – Mit csinálsz a hétvégén?

-       Nem tudom – felelem őszintén, a hirtelen témaváltás szédületében. Bár tény, hogy Niall pont nem az a személy, akivel alaposan, és mélyen el lehet beszélgetni dolgokról. Ha komolyan akarsz tőle valami véleményt, akkor azt komolyan is kell kérned. Csak akkor fogja érteni, hogy neked erre most szükséged van. Addig pedig inkább üti el a dolgok élét egy kis poénnal. – Még nem beszéltem róla Marcellel. Nem igazán tervezgetünk dolgokat.

-       Akkor mégsem fordult ez annyira komolyra? – kapja rám a tekintetét, de közben ő is tol magába valami lehetetlenül egészségtelen chipset, amit mindig, és én továbbra sem értem, hogy nem hízik el tőle.

-       De igen – bólintok, és a kukába hajítom a kiürült zacskót. – Csak azt mondom, hogy nem tervezzük meg előre a napjainkat. Vannak olyan spontán események, amikkel úgyis keresztülhúznánk azt, minden áldott nap.

-       Mint például? – teszi fel az ártatlan kérdést, én meg majdnem felröhögök, hogy ennyiből komolyan nem értette meg, miről beszélek. Felhúzom az egyik szemöldököm, és sokatmondó pillantásokat szórok rá, magamban pedig könyörgök az ég felé, hogy essen már le neki, miről beszélek. – Baszki… Kuss! Egy szót se!

Megadón széttárom a karom, és mindketten egyszerre röhögünk fel.

-       Néhány napja találkoztam az anyjával. – Még mindig nem sikerült egészen túltennem magam a dolgon, így gondoltam megosztom ezt Niallel is. Hihetetlenül boldoggá tett minden, amit a nő mondott akkor. Tudott rólam, és állítása szerint Marcel különösen jókat mondott. Melegséggel, és valami megfoghatatlan, bizsergető boldogsággal tölt el.

-       Azta! Akkor biztos, hogy komoly – bólogat szakértő módjára. – Én is akkor döbbentem erre rá, amikor az asszony bemutatott mutteréknek.

Az asztalom háta mögötti ajtó csapódása szakítja félbe a jókedvünket, és a diri vörös feje a következő, amit meglátok. Nem tudom, mi történhetett, de kezdem megszokni, hogy a közelemben már nem az a kedves öregember, aki régen, és pályafutásom kezdetén is volt ebben a suliban.

-       Tomlinson! – sziszegi rémisztő hangsúllyal az asztalom mellé lépve. Mi a fenét tettem már megint? Hiába folytatok egy villámgyors kutatást az agyamban, nem jövök rá, de nem is hagy sok időt, egyből újra rám rivall: – Gyere az irodámba! Most!

-       Oké – bólintok, és még a szemem sarkából Niallre nézek, aki csak megrántja a vállát, és értetlenül néz. Ő sem tudja, mi a franc baja lehet megint az öregnek.

Az irodájába érve egy középkorú nő, és egy valamivel idősebb férfi vár ránk.

-       Ők itt a Simons lány szülei, foglalj helyet köztünk, kérlek – darálja, és közben kelletlen mosolyokat szór a házaspárra, akik nem tűnnek túl nyugodtnak. Megkockáztatom, hogy a szívinfarktus kerülgeti a férfit, ahogy még a mozdulatlanul ücsörgés próbálkozása is nehezére esik.

-       Történt valami Emilyvel? – teszem fel óvatosan a kérdést, mire a kedves apuka felpattan mellettem, és még jó, hogy a felesége köztünk ül, mert lehet, hogy lecsapott volna, annyira felkészületlenül ér a hirtelen mozdulat. Az járt a fejemben, hogy talán történt valami a lánnyal az órám után, vagy alatta, és ezért vagyok éppen én itt, de most végképp elvesztem a fonalat.

-       Hogy van képed… – kezdi, de a felesége visszarántja, és az igazgató is végre felemeli magát a székből.

-       Kérem, Mr. Simons, valamit tudniuk kell, még a beszélgetés elején – szögezi le, én pedig már teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de nagyon rossz előérzetem van. Attól tartok, megint Emily alkotott valamit a háttérben. Nem lennék igazán meglepve, azok után, ahogy a parkolóból kihajtva rám nézett az autó szélvédőjén át. Na és persze ott van Niall véleménye is a furcsának ítélt viselkedéséről. – Nem tudom elképzelni, hogy igaz legyen, amit a lányuk állít. Én mindenképpen egy szembesítést javasolnék, még mielőtt lépéseket követelnének tőlem, vagy a hatóságokhoz fordulnának.

-       A történtek után, ön még azt akarja, hogy a lányunk ennek a… rohadéknak a közelébe menjen?! – borul ki most már anyuka is, és nekem is itt telik be a pohár. Nem tudom, mit akart mondani, amikor fintorogva szünetet tartott, de van egy olyan érzésem, hogy egy sokkal kellemetlenebb jelzővel illetett volna.

-       Már elnézést, hogy közbeszólok, de miről beszéltek? – bátorkodom én is tegeződni, ha már ők engedélyezték maguknak. – Fogalmam sincs, miért vagyok itt, azt meg pláne nem sejtem, miért vagyok rohadék, szóval örülnék némi felvilágosításnak.

-       Ó, valóban?! Felvilágosíthatlak hamar, ha…

-       Mr. Simons, kérem, üljön le, és figyeljen rám – int a szék felé az öreg, a férfi pedig szerencsére hallgat rá. Valószínűleg le tudnám nyomni, ha nekem esne, de jóval magasabb nálam, így inkább nem deríteném ki, hogy melyikünk az erősebb. – Több okból is őszintén kétlem, hogy Emily állításai valósak lennének. Mr. Tomlinson… Higgyék el, jobb lenne, ha behívnánk Emilyt is. Megengedik?

Nem szólnak semmit, de én inkább már a legrosszabbra felkészülve ülök a székben, hogy azonnal mozdulhassak, ha újra felpattanna valamelyik kedves szülő.

A diri nagyon ki lehet akadva, mert nem szarozik a diszkrécióval, hangosbemondón hívja az irodájába a lányt. Komolyan kezdek aggódni, hogy mibe keveredtem.

Nem telik el sok idő, és nyílik az ajtó, ahol gyanútlanul lép be az említett, aztán elkerekednek a szemei, amikor mindannyiunkat meglát.

-       Semmi baj, kicsim, gyere ide. Itt vagyunk, itt nem bánthat – néznek engem, és a lányt felváltva. Most aztán végképp kiakadok a hallottaktól, és a mellettem álldogáló igazgatóra pillantok. Idegesnek tűnik, nem is kicsit, mégis látom a tekintetében, érzem rajta, hogy most mellettem áll. Bármi is folyik itt, az én oldalamon van. Akármennyire is utálom, ezért most hálás vagyok.

-       Nos, Emily, megtennéd, hogy elmondod nekünk azt, amit a szüleidnek is mondtál? – támaszkodik az asztalára, és a lányt nézi.

Emily fülig vörösödik, és rettegő arckifejezéssel bámul rám. Jézusom, mit művelt a hátam mögött?

-       Gyerünk, Em, nincs mitől félned – nógatja az apja is, de ő csak nyel egy nagyot, aztán sóhajt, többé nem néz a szemembe.

-       Louis… Mr. Tomlinson… A bál alatt… – kezdi nyökögve, de én már sejtem, mire megy ki a játék. A mese vége valami nagyon szörnyű lesz, és így azt is kezdem megérteni, a diri most miért áll mellettem. – Az egyik teremben… megerőszakolt engem… – fejezi be szinte suttogva, és lehajtja a fejét. Bár már tudtam, hogy ez lesz a helyzet, mégis eláll a szavam, és egy óriási gombóc indul növekedésnek a torkomban. Már kezdem látni magam előtt a bírósági tárgyalásokat, amikor az igazgató megszólal.

-       Ez nagyon súlyos vád, Emily, ezzel tisztában vagy, ugye? – kérdezi, a lány pedig összerezzen. Nem hiszem el, hogy nem látják, hogy hazudik! Csak tudnám, hogy most mi a fenét kellene csinálnom. Védekeznem, vagy inkább meg se szólaljak, amíg azt el nem várják? A kurva életbe! Soha nem keveredtem még ennyire hihetetlenül szürreális szituációba. Nem tudom, mi a faszt csináljak. Érzem, hogy szaggatottan kezdem venni a levegőt, és csak remélni tudom, hogy meg tudok majd szólalni, ha arra kerül a sor. – Mr. Tomlinsont akár börtönbe is zárhatják a végén.

Rémült szemekkel néz fel rám. Látom rajta, hogy félig sem gondolta át, mit művel. Istenem, én komolyan annyira utálom a hormontúltengéses tinilányokat…

-       Biztos vagy benne, hogy akkor, ott, az történt, amit mondasz?

-       Mégis miért hazudná ezt? – kapja fel a vizet újra az apa, de az igazgató egészen jól uralja a beszélgetést.

-       Higgyék el, megvan az okom azt gondolni, hogy a beosztottam nem bűnös – feleli kelletlenül, már a sokadik lehetetlen módon kerülgetve a témát, hogy miért nevetséges ez az egész hülyeség. Ettől az eddigieknél is jobban felmegy bennem a pumpa, és érzem, ahogy remegni kezd a kezem az idegtől.

-       Miért nem mondja ki nyíltan, igazgató úr? – nézek fel rá, és a hangom sokkal igerültebben cseng annál is, mint amire számítottam. Őt is meglepem vele, mert hangyányit elnyílnak az ajkai. – Azért lehetetlen ez az egész kedves estimese, mert a beosztottja egy mocskos buzi.

A mondat végén még a kezeim is széttárom, és egy jókedvű műmosolyt villantok mindenkire egyenként. Talán egy kicsit kemény voltam, de túl sok bennem az indulat ahhoz, hogy képes legyek uralkodni magamon. Az anyuka szája elnyílik a mondatom után, a diri ökle megfeszül, az apa pedig az előbbinél is vörösebb lesz. Egyedül Emily reakciója ér váratlanul, akinek kicsordulnak a könnyei, és megadón, leejtett vállakkal kezdi a kopott szőnyeget tanulmányozni. Komolyan senki sem látja rajta azt, amit én?!

-       A beosztottam a legkevésbé sem érdeklődik a gyengébbik nem iránt, így teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy a vádak igazak legyenek – próbál enyhíteni a szavaimon a főnököm. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy legyek még feldúltabb, amiért takarít utánam olyanért is, amit nem bánok, hogy megtettem.

-       Akkor újra felteszem a kérdést – szólal meg az édesapa, de már sokkal inkább undorodó kifejezéssel bámul rám, bár nem gondoltam, hogy ez lehetséges –, mi oka lenne a kislányomnak ezt állítani, ha nem igaz?

-       Talán mert a kislánya nem kapta meg a fiatal, jóképű tanárbácsit, így gondolta bosszút áll – emelem fel én is a hangom abba a magasságba, ahol a férfié van, és már nem tudok gondolkodni sem. Végképp elvesztettem önmagam. A szavak kontrollálatlanul hagyják el a számat, annyira ki vagyok akadva az egész helyzettől. Képtelen vagyok már uralkodni magamon. – Kellette magát nekem a bálon, én pedig egyértelműen elmondtam neki, hogy ez lehetetlen. Ennyi történt! Mondd ki végre, hogy így volt, Emily!

-       Amit állítasz, az nevetséges, és felháborító is! – köpködi felém a véleményét a férfi, de már nincs benne az az indulat, mint az elején. Talán valamit mégiscsak érnek a szavaim. – Semmit nem kell mondanod, majd az ügyvédünk elintézi ezt. Olyan pert akasztok a nyakadba, hogy a börtönben fogsz megrohadni!

-       Miért nem hagyod beszélni a lányod? – mutatok Emily felé, aki olyan kicsire húzza össze magát, hogy talán azt reméli, teljesen el is tűnhet előlünk, de nem szólal meg. Még mindig nem. – Emily, mit művelsz?!

A kirohanásomra a főnököm a vállamra teszi a kezét, és egy kis szorítással jelzi, hogy vegyek vissza. Igaza van. Tudom, hogy így lenne helyes, de akkor miért olyan mocskosul nehéz megtennem?

-       Ugye igaz, amit mondtál, kicsim? – szólal meg hosszú ideje először az anyuka is, és a lánya mellé ül. – Mondd, hogy igaz, és akkor apuval megoldjuk ezt. Nem kell félned. A közeledbe sem mehet. Nem árthat nekünk. Csak mondd el.

Magamban imádkozom, hogy végre hagyja abba a színjátékot, és engedjen kiszabadulni abból a láthatatlan bilincsből, ami máris kattant a csuklóm körül, de hosszú, túl hosszú másodpercekig nem szólal meg, csak hagyja, hogy a combjára potyogjanak a könnyei. Már üvölteni és törni-zúzni tudnék a bennem felgyülemlett dühtől, de ökölbe szorított kezekkel próbálok uralkodni magamon, amíg egy kiskorú lány szíveskedik eldönteni a sorsom. Nem akarom elhinni, hogy elég lenne csak tovább hazudnia ahhoz, hogy örökre tönkretegye az életemet. Ideges vagyok, de mindeközben olyan félelem suhan át a testemen, hogy a csontjaimba is belemar. Tehetetlen reszketéssel várom, hogy elbillenjen a történet mérlege valamerre, és nincs beleszólásom az irányába. Ez teljesen kiborít.

Emily alig láthatóan megrázza a fejét, biztos sem lennék benne, ha a diri nem sóhajt fel mellettem, és az apa nem csap rá a szék karfájára.

-       Istenem… – suttogja a nő, és magához öleli a mostanra már zokogó lányt.

-       Az isten verje meg, Emily! – kiált rá az apa, és tudom, hogy most a diákom védelmére kellene kelnem, elmondanom, hogy hagyják békén, még szinte gyerek, nem gondolkodott előre, de képtelen vagyok rá. Majdnem meghurcoltak miatta, és még nem igazán tértem magamhoz a döbbenetemből. Mellesleg a pulzusom is a duplája a normálisnak, így csak próbálom zihálás nélkül venni a levegőt, és lenyugtatni magam.

Miközben magamban próbálom elrendezni a dolgot, az események úgy zajlanak körülöttem, hogy már csak arra eszmélek fel, hogy minden felém intézett bocsánatkérés nélkül, az egész díszes kis család elhagyja az irodát, és én kettesben maradok a főnökömmel. Ő leül az asztala mögé, és szúrós tekintettel bámul rám.

-       Ki kellene, hogy rúgjalak – ingatja a fejét, és nagyokat sóhajtozik, mint aki iszonyúan gondterhelt, de most nem tudok átlépni ezen. Ahhoz túl frusztrált vagyok.

-       Miért is? – dőlök előre a székben, és erősen szorítom a karfát. – Azért, mert egy hazugság áldozata lettem? Vagy azért, mert majdnem bepereltek? Esetleg amiért visszautasítottam a diákomat? Ja nem! Tudom már! Megint azért, mert homokos vagyok, igaz?!

-       Ne ordibálj az irodámban! – rivall rám, de már a legkevésbé sem érdekel. Vesz egy mély levegőt, és kissé lehalkítja a hangját. – Ha nem vetted volna észre, végig a te pártodat fogtam. De ahogy Mr. Simons is biztosított erről, a… az érdeklődésednek hamar híre fog menni a szülői közösségben. Nem fogják díjazni, hogy a gyereküket egy… homoszexuális tanár tanítsa.

-       Azt hittem már lejárt az az idő, amikor valakit meghurcolnak a nemi identitása miatt, de úgy tűnik nagyon tévedtem – rázom meg a fejem, és felállok a székemből. – Az olyan típusú gyűlölködők miatt nem mertem felvállalni a másságom az egész gimi alatt, mint amilyen maga, és a szülők túlnyomó része is ezek szerint. Hatalmasat hibáztam. Az ilyen alakok nem érdemlik meg, hogy miattuk rosszul érezzem magam. Inkább nekem kellene elgondolkodnom azon, hogy maradni akarok-e egy ilyen munkahelyen.

Az utolsó mondatom szikrái még pattognak a levegőben, amikor bevágom magam mögött az iroda ajtaját, és a tanáriba trappolok. Még hallottam, hogy a keresztnevemen szólít, és a hangja bár feszült volt, de békülékenynek szánta, ez sem érdekel. Nem fogok visszamenni oda, és komolyan el kell gondolkodnom, hogy egyáltalán az intézmény dolgozója akarok-e maradni. Van jónéhány másik suli is a városban. Nem lenne nehéz találnom valami mást.

Niall aggódó tekintetét érzem magamon, és látom a szemem sarkából, hogy mondani akar valamit, de tudom, hogy fogalma sincs, mit csináljon. Ilyen idegesnek talán még soha sem látott. Talán még soha nem is voltam.

-       Majd elmondom – könnyítem meg a dolgát, és magamra kapom a kabátom. – Most hazamegyek, mert egy percig sem bírok tovább itt maradni.

-       És az óráid? – csak ennyit tud kinyögni teljes zavarában.

-       Leszarom – felelem komoran, és kivágtatok a helyiségből. Ebből már biztosan tudja, hogy okkal hagyom itt a kötelességemet.

Ahogy a kijárat felé sietek, még meglátom a szemem sarkából Emilyt egy csapat lány társaságában, és azt is, hogy megpróbál utánam jönni, de megszaporázom a lépteim. Nem akarok vele egy szót sem váltani. Most biztosan nem. Kisietek a parkolóba, és azonnal bevágódok a kocsimba. Még szinte az egész nap előttem lenne, de képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Muszáj hazamennem. Szükségem van rá. Marcelre. Az ölelésére. Arra, hogy megint lenyugtasson egyetlen szavával, mint múltkor. Tudom, hogy az egész földkerekségen ő az egyedüli, aki képes lehet most erre.

A lépcsőn szaladok fel a lakásomig, kettesével véve a fokokat. Minden létező lehetőséget megragadok, hogy levezethessem a felgyülemlett negatív energiákat magamban.

Bevágom magam mögött az ajtót, és kulcsra zárom. Abban bízom, hogy Marcel nyugtatása odáig fajul majd, hogy a lehető legjobb módon vezethetem le az impulzusaimat, és ma már ki sem szállunk az ágyból. Maximum, amikor már készülünk éhen halni.

-       Édesem – sóhajtom, mintegy üdvözlésképp, de nem érkezik válasz.

Lerúgom a cipőm, és felakasztom a kabátom, amikor beljebb lépve, a zuhanyzóból meghallom a víz zubogását. A számat rágva agyalok, hogy csak ejtsem a földre az összes ruhám, és menjek utána, vagy várjam meg, amíg kijön? Azt hiszem, túlságosan ideges vagyok még mindig. Inkább levetem magam a kanapéra, és az orrnyergem kezdem masszírozni.

Hogy történhetett ez velem? Beszökik a gondolataim közé, hogy nagy hiba volt visszajönnöm ebbe a városba. Őrülten nagy. Talán soha nem kellett volna visszaköltözési szándékkal átlépnem a városhatárt, és a legokosabb lett volna Seattle-ben maradni. A Liammel való csalódásomat leszámítva nem volt ott rossz életem. De aztán egyből száműzöm is a fejemből ezt a sötét érzést, hogy hibáztam. Ha nem jövök vissza, soha nem találkozom Marcellel. Ez a fiú a mindenem. Napról napra megbizonyosodom róla, hogy ő az egyetlen biztos pont az életemben. Ő az a horgony, ami bár még eléggé friss, de erősen, és biztosan tart. Szeretem őt. Jobban, mint hittem, hogy képes vagyok rá.

Hallom, ahogy valamit leejt odabent a kabinban, és végre reggel óta először, képes vagyok egy pillanatra elmosolyodni. Talán mégis be kellene mennem hozzá… Ahogy felülök, az asztalon nyitva hagyott laptopra téved a tekintetem. Csak egy pillanatra, de az is elég, hogy az agyam értelmezze a monitoron világító levelet. Gratulálnak, amiért Marcel felvételt nyert valahová. Egy hatalmas mosoly terül el az arcomon. Igen, azt hiszem pontosan erre volt szükségem. Ez a fantasztikus hír elegendő ahhoz, hogy ünnepelni akarjak ma este a füstölgés helyett.

Közelebb húzom magamhoz, hogy végigfussam, de az állam a padlót éri. A testem megdermed, és az ujjaim remegni kezdenek. A szemem elől eltűnik minden, és csak hatalmas vörös betűkkel villódzik a „nem” szó. Ezt nem teheti velem. Végszóra nyílik az ajtó. Észre sem vettem, mikor állt el a vízcsobogás, a pulzusom olyan hamar lett még magasabb, mint a főnök irodájában volt. Nem értem, hogy nem szakadt még ki tőle a dobhártyám.

-       Te szórakozol velem? – nézek fel rá csak sziszegve a szavakat. A szemei elkerekednek, és az arcán tisztán látszik a rémület. Moccanni sem mer, annyira ijedten fürkészi minden mozdulatom. A rajtakapottság félelme játszik az összes rezzenésében, de képetelen vagyok megsajnálni őt, és leállni. – Egy kibaszott jó móka voltam csak neked? Csak valaki, akivel elbaszhatod az időt unalmadban?

-       Én… Én meg tudom magyarázni, Lou – kezdene bele, de felpattanok, és már ettől a torkára forrnak a szavak.

-       Megmagyarázni?! Játszottad a nehezen kaphatót, én meg bedőltem annak, hogy érted van értelme küzdeni is – kiabálok rá, és a hajamba túrok. Talán még soha életemben nem voltam ennyire ideges, mint most, ebben a pillanatban. – Kurvára élvezted, igaz? Gondolhattam volna már az elején, hogy faszság ez az egész. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Éreztem, hogy furcsa, ahogy ideállítottál azon az éjszakán…

-       Lou… Tudom, hogy mit gondolsz most rólam, de… Azt hittem, hogy akárhogy is lesz, idővel majd… talán meg tudsz bocsátani – cincogja, és a hangja vagy egy oktávval magasabban szól. Még mindig csak dermedten áll ott, és képtelen egy épkézláb mondatot összerakni. Nem is tudom értelmezni, miről hadovál itt nekem. Nyilvánvalóan csak enyhíteni próbál a dolgokon, mert az idióta szerelmes Louis majd úgyis bekajálja. De hogy bármi elfogadható magyarázatot adjon arra, hogy miért hagy itt a fenébe, és költözik a világ másik felére, arra komolyan nem képes. Tudni akarom, miért csinálta ezt. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért. Könyörögni akarok neki, hogy elmondja az okát, de annyira mérges vagyok, hogy nem akarom, hogy lássa a sebezhető, és máris megsebzett oldalamat.

-       Mégis mit gondoltál?! – üvöltök most már, és ahogy közelebb lépkedek, a könyvespolc előtt elhaladva szándékosan lesodrok onnan jó néhány kötetet. Hangosan puffannak a földön, mire én már Marcel elé lépek. – Mikor akartad elmondani?! El akartad egyáltálán? Szólalj már meg, baszki!

Hosszú másodpercekre néma csend áll be köztünk. Csak az én hangos zihálásomat lehet hallani, és Marcel óvatos légvételeit.

-       El akartam… Én csak… Nem tudtam, hogyan és… ez annyira bonyolult… egyáltalán… nem olyan egyszerű, mint gondolod – dadogja, és a szemei csillogni kezdenek, de nem ver át ezzel. Ha érdekelné, akkor nem tette volna.

-       Ne játszd meg magad! – kiáltok rá, ő pedig összeszorítja a szemeit, és reszkető lélegzettel csak vár, ahelyett, hogy belekezdene abba a bizonyos magyarázatba. Érzem, hogy a mellkasom nyomni kezd, mert bár még csak délelőtt tizenegy lehet, én már egy éves feszültségadagot áramoltattam ma át a tagjaimon, és a szervezetem nem képes tempót tartani velem. – Fogadjunk, csak gondoltad, majd amikor már itt az utazás ideje, akkor benyögöd, hogy így lesz jobb mindkettőnknek. Nyilvánvalóan ki akartál élvezni minden pillanatot a végéig, igaz? Annyira kíváncsi lennék rá, hogy mit mondtál volna, amikor elköszönsz, és a világ végére költözöl… Miért is nem vártam meg inkább én is, hogy ne csak egyikünk szórakozzon a másikkal…? A kurva életbe! Még mindig várok arra a kibaszott magyarázatra!

Óvatosan kinyitja a szemeit, és követi a kezem, amivel most a laptop irányába mutatok. Értetlenség csillog bennük. Ha a történések ismeretlenjében kellene megállapítanom egy fényképről, hogy mire gondol most, azt mondanám, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Össze van zavarodva, aztán egyik pillanatról a másikra, hirtelen nagyra nyitja a szemeit, és úgy néz rám, mintha most értette volna meg a világmindenség elméletét. Az előbbi reszketése egy kissé alábbhagy, és most már egy fokkal magabiztosabban néz le rám.

-       Azt reméltem, velem jössz – motyogja végül, és kicsi híja van, hogy ne is értsem amit mond, annyira halk.

-       Tessék? – szűkítem össze a szemeimet, mert annyira váratlanul ér, amit mondott. Talán félreértettem. Talán nem is hallottam jól.

-       Reméltem, hogy velem költözöl – ismétli meg magát egy kicsit máshogy, hogy biztosan értsem őt. – Sajnálom, amiért nem szóltam eddig, de amíg nem volt biztos a bejutásom, addig nem akartalak beavatni, hogy aztán csalódj. Én…

-       Marcel… – csóválom meg a fejem, és még mindig nyitott szájjal bámulok rá.

-       Tudom, hülye voltam, ez nem egy olyan dolog, amit csak így eldönthetek helyetted. Elrontottam, de nem akartam rosszat, komolyan. Ha nem akarsz menni, akkor nem erőltetem – feleli legyőzötten, és látom, hogy nem igazán ért most engem. Azt hiszi, még mindig tajtékzom miatta, pedig inkább el vagyok alélva. Le vagyok nyűgözve. – Azt gondoltam, talán nem lenne rossz egy idegen helyen. Problémás családtagoktól, és lekoptathatatlan exektől mentesen.

-       Sorold ide a zaklató tinilány tanítványokat is… – ingatom meg a fejem, és sóhajtok egy nagyot, ahogy kiengedek egy adagot az előbbi mérgemből. – Ma majdnem bepereltek.

-       Jézusom, mi történt? – tágulnak nagyra a szemei, és a hangján érezni az őszinte aggodalmat.

-       Az, hogy nagyon kockázatos kis játékot játszottál velem pont ma – morgok rá, és a tenyeremet a mellkasának nyomva, talán egy kicsit túlságosan is erősen lököm a falhoz. Meglepetésében még nyekken is egyet, kezeit pedig széttárja, de ahogy a lábai közé lépek, egyből rájön, hogy mit akarok, és azonnal a derekamra simítja a tenyereit, aztán mégjobban magára húz. Olyan nyers éhséggel esem az ajkainak, hogy belenyög a számba, én pedig ezen felbuzdulva neki préselem az egész testem. Nem habozik sokáig, azonnal a hátamra vezeti a kezeit, és lehetetlenül szorosan magához ölel. Pillanatok alatt kőkemény leszek, valószínűleg a délelőttöm megpróbáltatásainak feszültsége szeretné elhagyni a testem egy fergeteges orgazmus formájában, nekem pedig eszemben sincs megállítani. Szükségem van most erre. Szükségem van rá. Marcel combjai után kapok, és míg ő megkapaszkodik a nyakamban, én a derekamra tekerem a lábait. Talán az adrenalin is játszik még bennem, hogy ennyire könnyen mozgatom, miközben jóval magasabb nálam, de ez csak még több tüzet ad. A tűz pedig már szinte felemészt, ahogy folyton a számba morog, és a vékony pamut alsón át érzem, hogy mereven simul nekem. Mindig annyira felkészült, olyan gyorsan készen áll rám. A teste minden egyes érintésemmel reakcióba lép, és ez az, amiért tudom, hogy érdemes élni.

A kanapéig viszem csak el, és a karfán át a párnákra dobom. Nyög egyet az érkezésnél, míg én elsötétült szemekkel bámulok rá. A tetovált teste az előbbi ártatlan, és rémült pillantásai emlékével annyira beindít, hogy azonnal akarom őt. Amíg kigombolom az ingem, és ledobom magamról, már vissza is érek a fürdőből egy csomag óvszerrel. Mozdulatlanul fekszik, és a szaporán emelkedő mellkasán látom, mennyire izgatottan kapkodja a levegőt. Gyorsan a nadrágom is letolom az alsómmal együtt, és ahogy áthúzom a lábfejemen, a zoknik is eltűnnek rólam. Nincs most idő a lassú vetkőzésre, annál sokkal sürgetőbb a vágyam, hogy végre érezzem, ahogy forrón körém feszül, és minden feszültségem elpárolog a közelségétől. A merev farkam tövére markolva lépek közelebb hozzá, és teljesen megvadulok, amikor beharapja az alsó ajkát, és rágcsálni kezdi azt. Újra a combjai után kapok, és lendületesen hasra fordítom a kanapén, aztán áthúzom a karfán, hogy leérjenek a lábai, és meg tudjon támaszkodni. Fel akar egyenesedni, de a hátára simítom a kezem, hogy visszakényszerítsem ebbe a félig hason fekvő pozícióba. Az arca a párnán van, és oldalt sandít fel rám, de a szemeiben az őszinte szenvedélyt látom, ezért folytatom, amit elterveztem. Lehúzom róla az alsóját, és ahogy kiléptetem belőle, mindkét csodálatos félgömbjére adok egy csókot. Jóízűt sóhajt az érzésre, aztán összerezzen, és bentreked a levegője egy pillanatra, mielőtt kétségbeesett lihegésbe kezdene, amikor széthúzom őket, és végignyalom a legkívánatosabb területet, amit valaha ízleltem. Úgy falom őt, hogy a kanapé kárpitjába markol, és lábujjhegyre emelkedik előttem, én pedig elmosolyodom, és a kis izomgyűrűi közé merítem a nyelvem, amitől már hangosan nyöszörögni kezd.

Felemelkedem fölötte, és miután lehetetlen sebességgel magamra simogatom a gumit, csak egy nagy adag nyálat használok síkosításra, és már mélyen Marcelben is vagyok. Ő erősen a kanapéba markol, és nem tudom eldönteni, melyikünk állatias üvöltése volt a nagyobb. Én tényleg annyira próbálok óvatos lenni vele, amennyire csak jelenlegi állapotomban tőlem telik, és mozdulatlan maradok, de iszonyatosan nehezemre esik ez most. Arra vágyom, bárcsak olyan keményen megkefélhetném, hogy minden idegvégződésemben csak őt érezzem, és kiűzze belőlem az összes dühöm, fájdalmam és keserűségem. De mindennél jobban vigyáznom kell rá. Nem engedhetem szabadjára az állatot magamban, mert nem akarom bántani őt. Soha. De mivel az utóbbi időben kevés olyan nap volt, amikor nem adta nekem magát, így egy kicsit jobban elengedem magam, és bátrabban csapom előre a csípőm.

Alá nyúlok, és marokra fogom őt is, hogy egyszerre, de ha nem is, hát közel egyszerre érhessük el a végtelent, és hangosan felkiált, annyira intenzíven éli meg az összetett támadásaimat ellene. Vagy inkább mellette. Többször is a hajába túrok, így mostanra már teljesen kibontottam a laza kontyot, amivel kijött a zuhany alól. Imádok a nedvesen göndörödő tincseivel játszani. Összefogom a haját egy copfba, és az öklöm köré tekerem, így kényszerítve őt arra, hogy felkeljen a kanapéról. Kicsusszanok a még mindig hihetetlenül szoros izmainak öleléséből, és magam felé fordítom, hogy megcsókolhassam.

-       Még nem válaszoltál – leheli a számba, amin elnevetem magam, és az arcára simítva a kezem, nézek mélyen a kérdésekkel teli zöld szempárba. A derekát megragadva rántom magammal, és miután leülök a szófára, az ölembe húzom. Pontosan érti, hogy mit akarok, és elnyílnak az ajkai, ahogy óvatosan rám ereszkedik. Ilyen intenzíven és mélyen talán soha nem éreztem még őt, és ez végképp elveszi minden eszem. Én is mozgok, és ő is mozog. Hol elveszítve a közös ritmust, hol újra egymásra találva. Az elején még egy kicsit esetlen volt, de mostanra olyan profizmussal lovagol rajtam, mintha egy zsokéval járnék. Ha már itt tartunk, hát a gyeplőt is átveszi, és míg ő fogad magába engem, mégis teljes mértékben uralkodik felettem, ahogy összefogja a csuklóimat, és hátrafeszíti a kezeimet a támlának. Nem engedi, hogy hozzáérjek, így most teljes egészében ő diktálja az iramot. Ő határozza meg a sebességet, a szöget, és azt is, hogy mikor ad nekem a csodálatos ajkaiból.

Ahogy hangosan nyögve hátrafeszíti a fejét, egy kicsit előrébb hajol, és így felkínálja nekem az izzadtan csillogó mellkasát. Mint a szomjazó a meleg sivatagban, úgy csapok le a mellbimbójára, mintha az lenne az éltető forrásvíz. Egész testében remegni kezd felettem, és minden visszaérkezésnél érzem, hogy megfeszül.

-       Bébi… – nyögöm a mellkasa sós bőrét végignyalva. – Engedj.

Kérlelésemet még azzal is megerősítem, hogy megpróbálom kihúzni a kezem a szorításából, de csak egy mély morgást kapok válaszul.

-       Hozzád akarok érni – próbálok hatni rá, és felnézek, hogy szemkontaktust találjak vele, de nem megy. A plafon felé fordítja az arcát, a szemei szorosan lehunyva, és valami nagyon távoli helyen van. Én már az orgazmusom határán egyensúlyozok, és azt gondoltam, segíteni akarok neki, de úgy látom még a végén meg is előz engem. Nem akarom elhinni, hogy el fog élvezni anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérnék. Ez a gondolat egyszerre hasít végig a testemen egy jeges felismerés, és egy égető lángcsóva alakjában, és hátraejtve a fejem, csak fellököm a csípőm újra és újra.

Kettőnk hörgései, és sikolyai töltik be a lakást, amikor egy hangos káromkodással, ami aztán egy nyögésbe, majd feszült zihálásba fullad, Marcel kettőnkre élvez. Ahogy rám hajol, hogy megcsókoljon, érzem az egymáson sikamlósan csúszkáló bőrünket, és azt is, hogy most vészesen szorosan öleli körbe a lüktető farkam. Éhesen kapok a nyelvemmel az ajkai után, amikor eltávolodik kissé, ő pedig gonoszan elmosolyodik ezen. Mire az ő testének rángásai már csillapodnak, és kezdi újraépíteni magát a darabokra esés után, ismét ringatózik az ölemben, de ezúttal már csak rám figyel. Elengedi a kezeimet, és enyhén hátradőlve, a combjaimon támaszkodik meg a háta mögött. Önkéntelenül mozdulnak a kezeim, és a csípőjére markolva kezdem el őt mozgatni magamon, amitől már érzem is a feltörő élvezetem közeledtét. A hasán még mindig csillog a ragacsos bizonyítéka, hogy mennyire jól érezte magát, én pedig előre hajolva végignyalok rajta, aztán a nyelvemmel csettintve nézek a szemébe. Mindketten elvigyorodunk ezen. Csak néhány másodperc elég, hogy leszaggassam a láncaim. Olyan mélyen vagyok, hogy szinte beleszédülök a magaslatokba, ahová Marcel repít el, és néhány percig teljesen megszűnik a kapcsolatom a külvilággal.

Mire kezdek magamhoz térni, ő utoljára felemelkedik, így elszakítva magától, de utána is az ölemben ülve marad, és a vállamra hajtva a fejét liheg ő is még mindig, akárcsak én. Amíg ő az ágynak támaszkodva a vállgödrömbe költöztette az arcát, én mögé nyúlok, és lehúzom az elhasznált óvszert, és egy gyors csomót kötve a végére, csak ledobom a földre. Marcel izzadtságtól síkos hátára simítom mindkét tenyerem, és olyan kétségbeeséssel ölelem magamhoz, mintha nem lenne holnap. Ő ugyanezt teszi, és végre érzem, komolyan érzem, hogy kezdek megnyugodni.

Néhány némán, ölelkezve töltött perc után eldöntöm magunkat a kanapén, de továbbra sem eresztem őt. Nem akarom. Így akarok feküdni, Marcellel a karjaimban, egészen addig, amíg már valamiért muszáj megmozdulnunk.

-       Szeretlek – súgom a fülébe, és apró puszikkal halmozom el a füle mögötti lágy, és érzékeny területet, amitől szemmel láthatóan kirázza a hideg.

-       Én is téged, Lou – leheli válaszul, és érzem, hogy nem is az előbb, hanem éppen most, ebben a pillanatban hullok millió kis darabra. Egyetlen pillanatig sem kell gondolkodnom semmin. Tudom, hogy vele akarok lenni, akkor is, ha egy másik univerzumba akar elköltözni. – Nos? – teszi fel a kérdést, mintha a fejembe látna.

-       Nos, a dátumra visszaemlékezve, nem maradt sok időnk, hogy lakást keressünk magunknak valahol az egyetem közelében – csókolom meg az ajkait, de aztán el is húzódom, hogy megfigyelhessem a reakcióit. Egy megkönnyebbült sóhajt enged szabadjára, és elmosolyodik. Végre megnyugodni látszik ő is, én pedig nem tudok másra gondolni, csak hogy hamarosan összeköltözünk. Egy idegen helyen. Nem lesz ott Liam, hogy megnehezítse az életem. Se Emily, hogy belerángasson valami hazugság-hullámvasútba. Se Harry, aki bármikor felbukkanhat, hogy valami szemétkedéssel elcsessze a napunkat. Bár be kell vallani, meglepő módon az utóbbi időben még csak nem is találkoztam vele, nemhogy a szemétkedését kellene kiállnom. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan áll a kapcsolatomhoz az öccsével, de annyira mégsem, hogy egy ilyen kérdéssel ebben a pillanatban zavarjam meg a nyugalmunkat. Valószínűleg Marcel beszélhetett vele arról, hogy maradjon nyugton. Nehéz elképzelnem, hogy valójában tényleg szeretik egymást, ahogy egyszer ezt állította.

-       Min gondolkodsz? – szakít ki a merengésemből, és adok az orrára egy puszit, mielőtt válaszolnék neki.

-       Csak már fejben tervezem a dolgokat – válaszolok félig őszintén, és egymásra mosolygunk. – Olyan furcsán boldoggá tesz ez az egész, annak ellenére, hogy hirtelen jött.

-       Ez engem is azzá tesz – felel nekem, és az előbbinél is mélyebben a karjaim közé fészkeli magát.

-       Sajnálom, hogy csak fejvesztve üvöltöztem, nem is kérdeztem, hogy mi ez az egész, csak egyből neked estem – szabadkozom, de látom a szemein, hogy ha haragudott is rám valaha ezért, mostanra már biztosan nem.

-       Elmeséled, hogy miért vagy itthon? – kérdi a perelős félmondatomra utalva, én pedig egy sóhajjal belekezdek a mesébe az elejétől.

*

Már egy-egy melegítőben ülve az étkezőasztalnál, épp a délutáni nassolásunkat fejezzük be, amikor megzörren a zár, de mivel benne hagytam a kulcsot, a vendégünk nem tudja kinyitni. Miután realizálja sikertelenségét, kopogtatni kezd az ajtón.

Marcel értetlenül néz rám, hogy vajon kinek van még kulcsa a lakásomhoz, akiről nem tud.

-       Basszus – nevetem el magam, és a szám elé kapom a kezem. – Ez anyám.

Leesett állal néz rám, és nem tudom, talán most kellene megkérdeznem, készen áll-e rá, hogy megismerje őt, vagy hazudjam anyámnak azt, hogy nem érek rá, és küldjem el? Nyilvánvalóan tudja, hogy itthon vagyok, mivel nem tudott bejönni, így a bujkálás nem a megfelelő védekezés. Kérdőn nézek Marcelre, aki csak zavartan megrántja a vállát. Miért érzem úgy, hogy nem túl sok ilyen helyzetet kellett átélnie eddig?

-       Biztos nem bánod? – húzom fel a szemöldököm, és ő csak tétován megrázza a fejét. Nem vagyok meggyőzve, de egy félmosollyal mégis az ajtó irányába sétálok. Miután kitárom azt, lehervad a mosolyom, és beállok a résbe, hogy ne tudjanak belépni tőlem. Nem csak anya látogatott meg, hanem apám is, és ha egyvalamiben, hát abban tutira biztos vagyok, hogy nem fogom őt Marcel közelébe engedni. Nem ma. Nem teszem tönkre azt, amit eddig felépítettünk, hogy mindkettőnk napját megszépítsük.

-       Ha mi nem jövünk el hozzád, kisfiam, akkor nem is látunk hetekig? – érkezik kapásból anyám felelősségre vonó mondata, de csak megforgatom rá a szemeimet.

-       Most nem érek rá, anyu – vakarom meg a halántékom, és próbálom kitalálni, hogy mit mondjak, miért nem, de aztán úgy döntök, nem fogok hazudni. – Társaságom van.

Mindketten végignéznek rajtam, és abból, hogy csak egy kopott melegítő van rajtam, a hajam pedig kócosan meredezik a semmibe, valószínűleg egyből megértik, mit értek társaság alatt. Ennek örülök. Nem volt kedvem magyarázkodni. Apám csak felnyög, és máris a lifthez lép, hogy megnyomja a gombot.

-       Ő a… – kezdi anyu, és szemmel láthatóan zavarban van.

-       A párom – bólintok, és látom rajta, hogy küszködik. Hátrasandít apámra, aztán egyből vissza rám. Tudom, hogy ő szeretné megismerni, de a férjével sem akar összetűzésbe kerülni. – Amúgy is beszélnem kell majd veletek. És ha ő is úgy akarja, akkor átviszem, és megismerhetitek.

-       Annak nagyon örülnék! – villanyozódik fel anyu, és az arcán őszinte boldogságot látok. Tudom, hogy ez csak addig fog tartani, amíg meg nem tudja, hogy ezúttal nem csak az autóval néhány órára fekvő, szomszédos városba költözöm el, hanem a repülővel is félnapos utazással arrébb, a világ másik felére. – Hétvégén átjöhetnétek. Akkor gondolom ő sem dolgozik.

-       Persze – egyezem bele, de nyilvánvalóan csak akkor lesz ebből valami, ha Marcel is úgy gondolja. Ezt a döntést teljes egészében rábízom majd. Ha nem akarja, akkor átmegyek egyedül. Egy ebédet kibírok, addig elmesélek mindent, meghallgatom anyám sopánkodását, aztán hazajövök.

-       Itt a lift – szól közbe apám, és csak felém int, anya viszont szomorúnak látszik. Biztos vagyok benne, hogy ő már most azonnal berontana hozzám, csak hogy végre láthassa Marcelt.

-       Gyertek el, kérlek – fordul még utoljára felém, mielőtt beszállna a liftbe apa után, nekem pedig egy pillanatra összeszorul a szívem. Most már a belsőm egy apró kis szeglete szeretné, hogy Marcel igent mondjon.

Becsukom magam mögött az ajtót, és visszasétálva a mostanra már teljesen felöltözött Marcelt pillantom meg, idegesen sétálgatva fel és le a konyhában.

-       Minden rendben? – húzom fel a szemöldököm, és töltök magamnak egy pohár vizet. Ő értetlenül néz rám, mert gondolom nem érti, miért egyedül jöttem vissza. Komolyan anyu miatt lenne ilyen zaklatott?

-       Hol van az anyukád? – lépked közelebb.

Lerakom a poharat, és elkapva a derekát, közelebb húzom magamhoz. Megcsókolom a nyakát, aztán az állkapcsát, végül pedig a füle alatti területet, mielőtt a szájára hajolnék.

-       Apám is itt volt, így jobbnak láttam nem most kiborítani mind a négyünket felkészületlenül – mosolygok, de közben még mindig a tökéletes ajkait ízlelgetem.

-       Ó, értem – könnyebbül meg, és ennek nagyon örülök. A pólója alá vezetem az ujjaimat, és lehúzom róla a felesleges textilt.

-       Nem kell ez ide – motyogom a nyelvével játszadozva, és gyengéden elmosolyodik.

-       Valóban?

-       Igen, így gondolom – felelem enyhén bólintva, teljes meggyőződéssel. Elneveti magát a játékosságomon, és a konyhapultnak szorít. – Édesem, a szüleim szeretnének megismerni téged. Meghívtak egy ebédre a hétvégén.

-       Igen…? – vinnyogja, és nem tudom, hogy mi lenne a jobb, ha most azonnal mondanám neki, hogy felejtsük el, vagy ha megpróbálnám rávenni. Anyu miatt szeretném, de ha ő nemet mond, akkor semmiképp.

-       Csak akkor megyünk, ha te is szeretnél – nyugtatom meg, és a nyakát kezdem harapdálni, amitől élesen szívja be a levegőt. – Ha nem, akkor csak én megyek, és néhány óra alatt lerendezem őket. El kell mondanom nekik, hogy elköltözöm. – Nedves csíkokat hagyok a bőrén, ahogy teljes beleéléssel kóstolgatom, és még morog is egyet, amikor egy nagyobbat harapok. – Mit mondasz?