2019. március 2., szombat

Az ikertestvér (16.fejezet)

Sziasztok!
Tuuudoom, a február kimaradt. De csak mert olyan rohadtul rövid volt... vegyük úgy, hogy ez is egy normális harminc napos hónap volt, és akkor nem maradt ki, jó? A lényeg amúgy is az, hogy újra itt, nem igaz? :) Írjátok meg, mit gondoltok. Szerintem páran megdobálnának most virtuális rohadt paradicsommal... :)
Jó szórakozást, puszi, pacsi! 
~C.





16. fejezet

Harry’s POV

A pánikot, ami akkor telepedett rám, amikor délelőtt a váratlanul betoppanó Lou tajtékozva nekem esett, én pedig azonnal azt képzeltem, valamilyen úton-módon rájött a titkomra, már rég elfeledtette velem az a mindent elsöprő orgazmus, amivel aztán megajándékozott. Majd pedig a finom érintései és gyengéd csókjai a megmaradt morzsákat is nyom nélkül eltakarították. Egészen öt perccel ezelőttig boldog nyugalomban és elégedettségben ültem a szerelmem mellett, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy – bármennyire is beleéltem már magamat, hogy költözünk, és a színházasdinak végre egy életre annyi – egy legutolsó hazugság délutánt valószínűleg nem fogok megúszni még az utazásunk előtt.
Persze, szeretném megismerni a családját, de nem most. Nem így. Hadd vegyem le előbb teljesen az álruhám, és csak aztán kelljen egy ilyen súlyú szituációba belemerészkednem. Lou-val az oldalamon. Úgy, hogy ő mindent tud rólam. Szeretném, ha végre mindent tudna rólam. Szeretném, ha úgy is szeretne. Mélyen legbelül azt kívánom, bárcsak elszóltam volna magam délelőtt, és rájött volna mindenre. Valószínűleg üvöltött volna velem, elhordott volna mindennek, aztán talán még fizikailag is nekem esett volna. Hagytam volna neki, bármit is tesz velem. Tűrtem volna, mert megérdemli, hogy kiadhassa a dühét, aminek én szolgáltattam minden alapját. Aztán végül ész nélküli szeretkezésbe fulladhatott volna az egész. Bárcsak. De nekem újfent szerencsém volt. Megint megúsztam. Pedig nem érdemlem meg. Másfelől viszont ízelítőt kaptam abból a Lou-ból, amilyen lenne, ha megtudná, hogy nincs semmiféle ikertestvér. Láttam a szemében az őrjöngő dühöt és a mérhetetlen csalódottságot. A jeges rémület futkosott a gerincemen attól, ahogy rám nézett. És mint utóbb kiderült, ennél minden bizonnyal csak súlyosabb lenne a helyzet. Ez az egész bosszúhadjáratnak indult színjáték sokkal komolyabb annál, mint ami miatt ma kiborult a bili. Ha ezt megtudja, nem csak egy bili fog borulni. Bár azt kívánom, mégis kétségem sincs afelől, hogy ebből nem egy békülős szexbe forduló jelentéktelen vita lesz. Rettegek a perctől, ami tudom, hogy valahol ott les rám a sötétből, kárörvendő vigyorral a képén.
Az ajkaimat rágcsálva cikázok fel-alá a hosszúkás konyhában, amíg arra várok, hogy megejtsük a nem tervezett bemutatásomat Mrs. Tomlinsonnak. A megkönnyebbülés, amit érzek, amikor Lou egyedül jön vissza hozzám, leírhatatlan. Pedig már épp kezdtem beletörődni, hogy újabb ember előtt kell produkálnom magam, és mosolyogva cukormázba borított undorító hazugságokat letenni a tálcára valaki elé, aki ráadásul fontos a szerelmemnek. Meglep, amikor egyedül lép be a konyhába, de nehéz elrejtenem azt a határtalan felszabadultság érzést, ami felemel a földtől tíz centire. Szerintem pontosan látja rajtam, mit érzek, mert egyáltalán nem próbál rávenni, hogy kísérjem el hétvégén a szüleihez elújságolni a költözés hírét. Inkább csak csendesen megkérdi, szeretnék-e menni, de valójában tudja a választ, és talán titkon azt is reméli, én mondok nemet, hogy ne neki kelljen.
-       Szóval? – próbál sürgetni a döntésben.
-       Nem tudom, Lou… Biztosan jó ötlet úgy odavinned először, hogy azonnal közlöd is velük, hogy nemcsak csendben beköltöztem hozzád, hanem felrúgom az egész életed? Itt hagyod őket, a friss állásod, sőt még a kontinenst is miattam. Ha lett volna bármi esélyem arra, hogy megkedvelnek, hát ezzel a hírrel búcsút is mondhatok neki rögtön…
Elgondolkodva elhúzza a szája sarkát, aztán összeráncolja a homlokát, és sóhajt egy nagyot. A derekam köré fonja a karjait, és komoly pillantásokat vet rám, mielőtt beszélni kezd.
-       Nem fogok hazudni. Apám valószínűleg ellenséges lesz veled, bármilyen helyzetben is találkoztok először. Bármit is teszel vagy mondasz, nem számít. Csak az számít, hogy nyilvánvalóan sosem fogsz unokát szülni nekik. Anyámnál esetleg van esélyed, bár ő meg mindig is félt konfrontálódni apámmal – fintorodik el, és a derekamnál a hüvelykujjával megcirógatja a póló alól kivillanó bőrömet. – Szóval őszintén megmondom, az esélye annak, hogy ez a hétvégi ebéd jól süljön el, erősen közelít a nullához. Teljes mértékben rád bízom a döntést, akkor is, ha én a szívem mélyén azt szeretném, hogy velem gyere. De megértem, ha nemet mondasz.
-       Meggondolom, jó? – cincogom, mert nem számítottam arra, hogy kimondja, hogy ő szeretné, ha elmennék vele. Gyengéd mosollyal a szája szegletében bólint, aztán végigsimít a hajamon, és azt tervezi, ott folytatja az ajkaim kóstolgatását, ahol nem olyan rég abba kellett hagynia. Egy kicsit ellazít. De mégsem annyira, hogy teljesen át tudjam magam adni a pillanatnak.
-       Érzem, hogy nem akarod – suttogja a számra. – Semmi baj.
Ez úgy hangzik, mintha egy nehéz szituációban nem szeretnék mellette lenni. Ez nem igaz. Mindig, mindenhol mellette akarok lenni, és fogni a kezét. Támogatni. Azt akarom, hogy érezze, nincs egyedül ebben a kibaszottul undorító világban.
-       Nem erről van szó – rázom meg a fejem hevesen, és a két tenyerem szilárdan a tarkójára simítom, hogy esélye se legyen másfelé nézni, csakis a szemeimbe. Hogy lássa, őszinte vagyok vele. – Szeretném. Fontos nekem. Épp ezért szeretném későbbre időzíteni.
-       Rendben – bólint a beszélgetést lezárva, és törődőn ő is a tincseim közé meríti az ujjait. Az ajkaink újra összeforrnak, és ezúttal minden nehézség nélkül sikerül a feszültséget feloldania bennem.

Ezután még napokig a hétvégén jár az agyam. Többször is arra a döntésre jutok, hogy mégis elmegyek vele. Miatta. De végül ő dönt helyettem, amikor aznap idő előtt lelép. A zuhany alól jövök ki őt szólongatva, amikor meglátok egy sietve szív alakúra kaszabolt papírt az étkezőasztalon. Néhány szerelmes szóval, és azzal a megbocsátható nyilvánvaló ferdítéssel, hogy más dolga is van a bizonyos ebéd előtt még, csendben itt hagyott. Órákig nem tudom eldönteni, hogy csalódott legyek, vagy inkább megkönnyebbült.
Végül úgy alakul, hogy csak néhány órát van távol, és sokkal kevésbé felpaprikázva jön haza hozzám, mint azt sejtettem. De amint elmeséli, miért, rögtön megértem. A húga is otthon volt, és ezúttal ő tette a nehezebb szarkupacot a mérlegre. Elvégzett egy profi sminkes tanfolyamot Washingtonban, majd úgy döntött, otthagyja az egyetemet, és néhány osztálytársával – csak hogy tegyen a tűzre még néhány tonnányi éghető anyagot, egy kirakatbuzi fodrásszal és egy nem kevésbé látványosan a farokra bukó kozmetikussal – visszaköltözik Portlandbe, és szépségszalont nyit. A szülők, legfőképp apuka, enyhén szólva sem repestek a boldogságtól. Úgy tűnik, ma Lou volt a jó gyerek, aki legalább elvégezte az iskolát, rendes munkája van, férfi létére nem csillognak gyöngyházfényben a körmei, és nincs tollboája a hétvégi bulikhoz. Egy néhány hónapos európai kiruccanást pedig megérdemel. Feltéve, hogy nekik nem kerül semmibe.
-       Azért anya szomorú volt, hogy nem jöttél el – szúrja a villáját találomra a feldarabolt gyümölcshalom közé, és közben alig pillant rám.
Amióta gyakorlatilag itt lakom, úgy etetem zöldséggel és gyümölccsel, mint egy gyereket. Azzal a különbséggel, hogy ő nem küzd ellene, hanem inkább élvezi a gondoskodást. Persze, mindketten tudjuk jól, hogy nélkülem csak szemetet enne.
-       Apád viszont örült, nem igaz? – mosolyodok el, mire csak megrántja a vállát, és úgy tűnik, nem akar róla beszélni. Mintha aput fel sem hoztam volna, úgy folytatja az anyuval kapcsolatos témát.
-       Mindenáron látni szeretne, mielőtt elutazunk. Csak pár percre, mint ahogy anyukáddal összefutottunk? Ez beleférne? – néz fel rám a combjaim között törökülésbe gömbölyödve kérlelő babaszemekkel, és közben próbál egy óriási körte darabot csukott szájjal megrágni. Hát hogy tudnék én erre nemet mondani?
-       Az véletlen volt. Állítólag… – nevetek fel, és a derekánál fogva közelebb húzom magamhoz a puha szőnyegen, és lecsókolom a szája sarkánál kibuggyanó körtelé cseppecskét. – Hívd meg egy forró csokira meg egy palacsintára. Holnap suli után a kedvenc kis sarki bódénkhoz. Aztán a parton sétálhatunk egy picit – dorombolom a fülébe, de ezután sem szándékozom otthagyni azt a finom kis területet. Lágyan puszilgatni kezdem a füle alatti bőrt, amitől nemcsak megborzong, de a halk nyögéseit sem rejti el előlem.
-       Remek terv – nyöszörgi el a választ a gyengéd ostromom közepette, és néhányszor elveszetten felsóhajt. Aztán csilingelő hangon felnevet, amint az ajkaim eltávolodnak a nyakától, hogy hagyjak neki egy kis szünetet, és rendezhesse a gondolatait. – Hamar átfagy majd a folyónál, így nem kell sokáig karóval a fenekünkben parádézni! – állapítja meg, majd csábítón elmosolyodik, a villát a tálba ejti, felemeli a hátsóját a szőnyegről, és az ölembe fordul egy már sokkal kevésbé ártatlan csókra, amiért azonnal igent mondtam a kérésére. Úgy tűnik, fogalma sincs arról, mennyire lennék képtelen neki bármire is nemet mondani.

*

Kényelmetlenül fészkelődök a cipőimben, amíg Lou anyukáját várjuk a hidegben. A szokásosnál is hűvösebb ma a levegő, amire még a partmenti csípős szél is rátesz egy lapáttal. Elgondolkodva figyelem a folyó vizére leszálló és felröppenő vízimadarakat, és hallgatom a vitájukat, amikor Lou gyengéden megszorítja az ujjaimat.
-       Édesem… – motyogja halkan.
Azonnal elkapom a tekintetem a sirályokról, és a buszmegálló irányába fordítom a fejem. Egy alacsony negyvenes nő közeledik felénk sugárzó mosollyal az arcán. Veszek egy mély lélegzetet, és én is mosolyt erőltetek magamra.
Lou bemutat, én pedig magamon meglepődve veszem észre, hogy a kínos egymás mellett ácsorgás talán ha tizenöt másodpercig tarthatott. Johannah közvetlen, kedves nő, Lou elmondásaiból teljesen másra számítottam. Valójában rettegtem. De most már legalább megerősödött bennem a sejtés, hogy minden negatívum, amit hallottam, leginkább az apja érdeme. Ha néha kikerülhetne az ő árnyékából, Johannah valószínűleg teljesen más ember lehetne.
Nem tart sokáig rábeszélnem mindkettőjüket, hogy a beígért forró csokit cseréljék be inkább forralt borra. Nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz ma itt kint. Én vezetek, így én maradok a csokis cukorbombánál, de végtére is ha palacsintát eszünk mellé, már olyan mindegy.
Próbálunk sétálni egy kicsit a parton, de hamar rájövünk, hogy nem a legjobb ötlet ebben az ítéletidőben, így gyorsan visszaindulunk a nyílt terepen száguldozó szél elől a keskenyebb utcák védelmébe,  a házak közé. Johannah kérdez néhány dolgot, de alapvetően nem rengeti meg a felépített kis világom falait, pedig nagyon féltem, hogy percek alatt kártyavárrá fog avanzsálni az egész tákolmány. Jól érzem magam mellette. Úgy érzem, önmagam lehetek. A valódi Marcel. Ő nem ismerte Harryt, nála semmi sem hazugság. Ezt akarom érezni Európában, ezért vágyom oda. Önmagam lehetek, és senkinek sem jut majd eszébe megkérdőjelezni engem.
Amíg Lou visszairányít minket a buszmegálló irányába, elgondolkodom azon, nem kellene-e inkább hazavinnünk az anyukáját. Bár megvan az esélye, hogy úgy a férjével is szemben találom magam, még ezzel együtt is illendőnek érezném. Amikor azonban megpróbálom megemlíteni a dolgot, Lou elvicceli, és megszorítja az ujjaimat. Nem értem, mi van vele. Nagyon meg akar szabadulni Johannah-tól. Pedig nekem kellene rettegnem ettől a szituációtól, nem neki. Persze ő nem tudhatja, de nekem van félnivalóm… Vagy talán neki is vannak olyan titkai, amiket nem szeretné, ha az anyukája véletlenül kikotyogna előttem?
Amíg ezen tűnődöm, néhány mondat felett elsiklik a figyelmem, és már csak arra eszmélek fel, amikor Lou próbál elköszönni Johannah-tól, de ő még utoljára elmondja, amit a családi ebéden nem volt szabad, hogy a férjének az utóbbi időben gondok voltak a szívével, és azért is ilyen mogorva, mert az orvos diétára fogta.
-       …mozognia is kellene, de arra nem tudom rávenni – húzza el a szája sarkát, épp amikor az agyam visszakapcsolódik a beszélgetésbe, aztán félrebillenti a fejét, és felváltva néz gyengéden rám és a fiára. – Nem várná két ilyen könyvbolondtól az ember, de ti mindketten jó kondiban vagytok – mosolyodik el, és már látom, ahogy Louis szája erre a megjegyzésre kaján vigyorba kezd húzódni. Mielőtt ő felelne valami irtó kínosat, gyorsan reagálok.
-       Esténként ilyentájt szoktunk együtt futni – bólintok büszkén, és megszorítom Lou kezét, amikor alig hallhatóan felhorkan a válaszomra.
-       Ezek szerint most épp felborítom a napirendeteket – nevet fel Johannah.
-       Csak egy kicsit… – feleli gyorsan Lou, és ezt most nem tudtam kivédeni. Rosszallón pillantok rá, épp csak egy futó töredékmásodpercre, hogy az anyja ne vegye észre. Nem szép dolog, hogy ennyire egyértelműen próbálja hazaküldeni szegényt.
-       Akkor, azt hiszem jobb, ha mindenki megy a dolgára. Úgyis már lefagyott a lábam. Nagyon örülök, hogy megismertelek, Marcel – érinti meg kedvesen a felkaromat, majd fél percen belül el is búcsúzunk egymástól. Még megígérteti velem, hogy a világ túlfelén majd úgy vigyázok Louis-ra, mint a szemem fényére, megölel, aztán olyan gyorsan eltűnik, hogy felocsúdni sincs időm. Csak nézek utána kusza gondolatokkal, míg eltűnik a szürkületben, aztán Lou vizslató tekintetére és titokzatos mosolyára kapom oldalra a fejem.
-       Mi vaan…? – nyújtom el a szót nyafogva.
-       Imád! – harapja be az alsó ajkát. – Majdnem annyira, mint én! – Megragadja a derekamat, és belecsókol a nyakamba. Felszisszenek, ahogy a jéghideg orra a bőrömhöz ér, amire kuncogni kezd, de nem ereszt el. – Napoljuk el azt az esti futást – motyogja a hajamba. – Most inkább húzzunk haza, szükségem van egy kád forró vízre, hogy átmelegítsen. Teljesen átfagytam – lép hátrébb egyet, és lehelni kezdi a két kezét. Én pedig hirtelen féltékeny leszek egy kád vízre. Miért nem én jutok eszébe első helyen, hogy átmelegítsem?
-       Nem félsz, hogy ha rendszeresen kihagyod a testedzést, elhízol, mint az apád? – húzom hamiskás mosolyra a szám, mert pontosan tudom, mi lesz a válasza. De nem baj, hallani akarom. Fejtse csak ki nekem részletesen, mit szeretne még abba a kád vízbe a habfürdőn kívül.
-       Majd testedzek a forró vízben – húzza fel csábítón a szemöldökét. – Azt remélem, csatlakozol hozzám.
Vigyorogva hajolok a szájára, és végignyalom az alsó ajkát, majd egy gyors puszit hagyok a száján, de többet nem teszek. Csak megragadom a kezét, és sietve az autó irányába indulok vele.

*

Másnap délutánra sokkal jobbra fordul az időjárás, szikrázó napsütés és szélcsend vesz rá, hogy újra a kedvenc büfénkhez vigyem Lou-t, miután végez, egy újabb palacsinta-uzsonnára. Azt mondja, azért tömöm szénhidráttal, hogy eszébe se jusson egyetlen este sem kihagyni a kedvenc kalóriaégető tevékenységeink egyikét. Csak nevetek rajta ilyenkor. De talán van benne valami… Úgy érezném, összeomlik a világom, ha eljönne a nap, hogy nem kíván meg. Ha csak egyetlen este választaná helyettem a tévét, tudom, hogy már rémeket látnék.
Néhány perccel hamarabb érkezem, és bár ilyenkor az autóban szoktam eltölteni a várakozásra kárhoztatott időt, ezúttal úgy döntök, kiülök egy padra napoztatni egy kicsit az arcomat. Lehunyom a szemeim, csak élvezem a téli nap langyos simogatását a bőrömön, és közben az előző estén jár az eszem. Ahogy Lou az ölemben ült a kádban, és némán próbált rávenni arra, hogy cseréljünk szerepet. Iszonyú nehéz volt visszafognom magam. Nem tett semmi egyértelműt, és egyetlen szóval sem utalt rá, de a mozdulataiból, és a szeme villanásaiból éreztem, hogy egy ideje már vissza-visszatér hozzá a gondolat, és egyre erősebben viaskodik az érzéssel. Nem telik el sok idő, amire a varázslatos fantáziaképeimtől a pad mögül a vállaimra simuló két kéz szakít el, amik aztán lekúsznak a mellkasomra. Majd az arcomon puha ajkakat érzek meg. Felsóhajtok az idilli helyzet bizsergetésére, de nem akarom kinyitni a szemeimet. Oldalra fordítom a fejem, mire a cirógató ajkak a szám irányába siklanak. Lágyan megnyalom a puha bársonyt, és halvány csókokkal kezdem hinteni, még mindig vakon.
-       Azért remélem ezt nem teszed bárkivel, aki mögéd lopakodik… – motyogja a számra, majd elválik az ajkaimtól, hogy megkerülje a padot, és mellém ülhessen.
-       Azt hiszed, szükségem van arra, hogy lássalak, hogy biztosan tudjam, te vagy az? – húzom az ölembe a kezét, ahogy összefűzöm az ujjainkat. – Egyetlen érintésedből megismerlek – cirógatom meg a kézfejét. – Vagy az illatodból. – A nyakába hajtom a fejem, és veszek egy mély, otthon illatú lélegzetet, amire halkan felsóhajt. – Vagy abból, ahogy az ajkaid súrolják a bőröm. – Puha csókokat kezdek hinteni az álla vonalára, aztán hátrébb húzódok, és csak nézek rá szerelmesen, kezemben az arcával. – Néha azt gondolom, hozzám sem kell érj, csak megállsz mögöttem, és már érzem, hogy itt vagy velem.
Minden alkalommal látom rajta, hogy elakad a szava, amikor ilyesmit mondok neki. Olyankor úgy érzem, csak az enyém. Ezt a Louis-t senki sem láthatja rajtam kívül.
-       Remélem érzed, mennyire szeretlek… – suttogja, ahogy lehunyt szemmel az arcával belesimul a tenyerembe. Csak mosolyogva dünnyögök valamit, és homlokon csókolom.
-       Gyere, feküdjünk ki a partra néhány adag palacsintával sirályokat számolni.
Elmosolyodik, amikor rápillant a hátizsákomból kikandikáló pokróc sarkára, és újra összefűzi az ujjainkat, mielőtt felállna a padról. Beharapom az ajkam, ahogy felhúzom, és magamhoz rántom. A nyakába csókolva ölelem magamhoz a derekánál, de mint általában, most is érzem, hogy nem szeretne egymásra tapadva lépkedni mellettem. A keze után nyúlok, és hagyok neki egy lépésnyi távolságot, ahogy mindig.
-       Harry? – hallom a kiáltást a hátam mögül, alighogy elindulunk. Automatikusan az ismeretlen hang irányába kapom a fejem, a fiú pedig utolérve minket, már kapaszkodik is a bicepszembe.
Későn esik le, hogy ezt most valószínűleg jól elbaltáztam. Lou elereszti a kezem, és a szemem sarkából látom, ahogy óriásira tágult pupillákkal néz felém. Látszólag maximum fokozaton járnak a fogaskerekek az agyában: miért is hallgatok én a bátyám nevére?
-       Amióta visszaköltöztem, mindig ez van… – kezdek magyarázkodásba, de a zavarom valószínűleg kézzelfogható. Az utóbbi hetekben szinte teljesen elfeledkeztem Lou mellett arról, milyen veszélyes játékot űzök még mindig. Elfelejtettem színészkedni, elfelejtettem gond nélkül hazudni, mert már úgy érzem, nincs rá szükségem. Ott vagyok, ahol lenni akarok. Mellette. Minden érintésem és szavam őszinte. – Állandóan összekevernek vele… – csóválom a fejem gondterhelten egy félmosollyal az ajkaimon, és teszek egy lépést Louis irányába, elhúzva a karom a fiú ujjai közül. – Ha tudnád, hány pofont kaptam már miatta! – nevetek fel zavartan. – És persze az esetek túlnyomó részében azt sem tudtam, miért – húzom el a számat. Próbálom menteni a menthetőt a hazugságtorta tetejére így utolsóként rábiggyesztve még egy marcipánfigurát is. Ennek az egésznek már úgyis mindegy. Hamarosan elmegyünk innen, új életet kezdünk, és azt remélem, soha többé nem kell hazudnom, és nem kell kiejtenem azt a nevet a számon, ami lassan huszonkét éve a papírjaimban szerepelt. Talán vissza sem jövünk többé.
A srác az a szőke angyal, akit úgy két hónapja kelletlenül bár, de muszáj volt ejtenem Liam miatt. Akkor még reméltem, hogy egyszer újra látom, és abban az esetben már senki sem menti meg attól, hogy magam alá gyűrjem másodszorra is. Akkor még úgy gondoltam, kivételesen talán harmadszorra is. Erre most itt áll előttem, zavartan pillantgat felváltva rám és Lou-ra, és a késztetésem hamuvá lett. Egy halványan pislákoló parázs sem maradt belőle. Nagyon rosszkor talált rám, ez tény, de úgy érzem, ha most nem Lou állna mellettem, hanem mondjuk Zayn haverom, akkor sem lenne nagyobb hatással rám. Akkor is pontosan ugyanígy húztam volna el a karom a markából, és léptem volna hátrébb.
-       Harry a bátyám. Ne haragudj, szerintem nem ismerjük egymást – ráncolom a homlokom értetlenül, és közben csóválom a fejem, amikor a Louis felé intézett monológom után sem adja jelét, hogy esetleg utamra engedne.
-       Igazad van – húzódik végre egy kicsivel hátrébb bizonytalanul, ám még mindig szinte pislogás nélkül bámul mereven. Mintha a fejembe látna, és pontosan tudná, mi folyik itt. – Fura is volt a szemüveg, meg minden… Bocsáss meg.
-       Semmi baj – mosolyodok el immár kedvesen, és biccentve egyet köszönésképp, Lou ujjai közé fűzöm az enyémeket. Ezzel hátat is fordítanék a fiúnak, de jelezve, hogy ő még visszatartana, hozzáér a könyökömhöz. Úgy tűnik, ő nem csak ittasan az a tapogatós fajta.
-       Várj! Megtennéd, hogy… – az ajkát rágcsálva, sietve előkotor az oldaltáskájából egy tollat meg egy papírt, és gyorsan lefirkál néhány számot. – Odaadnád ezt neki, kérlek?
Ránézek a cetlire. Randy. Egészen idáig a nevét sem tudtam.
-       Persze – bólintok, és végre tényleg elköszönünk egymástól.
Az, hogy Louis hagyta, hogy megfogjam a kezét, és a kezdeti értetlen pillantások után nem dühösen, vagy felháborodottan bámult rám, megmentett attól, hogy itt helyben kapjak szívrohamot. De ez akkor sem mehet így tovább, nem lófrálhatok a városban – főként a megszokott helyeim környékén – meggondolatlanul. Bárcsak valahogy felgyorsíthatnám az időt, amit még itt kell töltenünk!
-       Mit akar egy ilyen fiú Harrytől? – teszi fel a költői kérdést Lou, miután tovább indulunk a part irányába. Valószínűleg nem vár rá feleletet, de azért én csak megválaszolom.
-       Szexet. Mást nem akarnak tőle a fiúk – motyogom az orrom alatt, és még mindig Randy kedves, de mindentudó mosolya vibrál a lelki szemeim előtt.
-       Nem biztos. Talán egy ilyen ártatlan szépség kellene neki, hogy megváltozzon… – vonja meg a vállát, és a zebrához érve, elgondolkodva a cipője orrát kezdi vizsgálgatni.
Egy pillanatra megtorpanok, és ránézek. Hirtelen kiesnek a fejemből az aggodalmas gondolatok, és egy egészen másfelé irányuló kétely üti fel a fejét bennem.
-       Tetszik? – húzom fel a szemöldököm sértetten, és Lou felé nyújtom a papírdarabot. – Tessék, itt a száma.
-       Te most féltékeny vagy? Komolyan?! – nevet fel, és a fejét felkapva, a derekamba kapaszkodva megpróbál magához húzni, de azonnal arrébb tolom. – Istenem, de édes vagy, amikor féltékeny vagy! – kuncog, és nem hagyja, hogy eltávolodjak tőle, minden lépésem követi, mint egy kiskutya.
-       Szerintem ezt fejezd be, Louis! – mordulok rá fojtott hangon.
Világéletemben utáltam, ha valaki féltékenykedéssel gyanúsított. Bár egészen idáig valószínűleg azért, mert minden esetben alaptalan vádaskodás volt. Most más miatt zavar. De Lou nem adja fel. Sőt, tovább korcsolyázik az amúgyis túlságosan vékony jégen. Kikapja a kezemből a cetlit, és ránéz.
-       Randy. Hm, szép… – nyalja meg a száját érzékien. – A neve is… – teszi hozzá, hogy tovább cukkoljon, és közben nem veszi észre, hogy már nem csak hogy kezd túl messzire menni, olyannyira távol került, hogy visszanézve sem látná már az átlépett határvonalat. Olyan messzire, amit Marcel már nem tud kezelni.
Visszaveszem tőle a fecnit, és a zsebembe gyűröm.
-       Igen, szép. Talán fel is hívom – morgok, és az eddigi fél méternyi távolságot, ahogy sétáltunk egymás mellett, jó három lépésnyire nyújtom, és a közelben végre feltűnő sarki büfé irányába kezdem szedni a lábaim.
Lou viszont nem az a fajta, akit csak úgy ignorálni lehet. Odaszökken mellém, és a nyakamba csimpaszkodva megerőszakolja a számat. Leblokkolok, mert ilyesmi még nem fordult elő eddig, hogy a nyílt utcán, a járókelők között csókoljon így meg. Egy kisebb puszi úgy éreztem rendben van a kezdetektől, akár nyílt terepen is, talán esténként a sötét utcán, vagy kocsmában, szórakozóhelyen egy-egy szerelmesebb csók. De hogy fényes nappal, a munkahelyétől párszáz méterre sétálva, ahol bárki megláthat, tapadjon ilyen kéjsóváran rám… Még soha sem tette.
-       Senki más nem kell nekem, te bolond! – dorombolja játékosan az ajkaimat nyalogatva, és a vádlijaim köré tekeri a jobb lábát, az ágyékát pedig egy erotikus nyögés kíséretében a combomnak feszíti. – Csak kicsit fel akartalak bosszantani. Kíváncsi vagyok, milyen a dühös Marcel az ágyban – húzza fel csábosan az egyik szemöldökét, mire nagyot nyelek. Nem hiszem, hogy tudni szeretné, milyen a könyörtelen énem szex közben. Soha nem akarok odáig eljutni, hogy akárcsak megforduljon a fejemben úgy bánni vele, ahogy néhány fiúval már elbántam az évek során. – Hagyjuk a palacsintát, meg a sirályokat. Siessünk haza – súgja a fülembe úgy, hogy az ajkaival rátapad, és közben még néhány hangosabb sóhajjal megspékelt levegőkortyot is vesz. Nehéz nem elveszítenem a fejem. A fenekébe markolva teszem arrébb egy újabb morgással, és határozottan abba az irányba biccentek, ahonnan jöttünk. Ha néhány percen belül nem ül be a kocsiba, félek, hogy rádobom a legközelebbi motorháztetőre. Miért vagyok ennyire képtelen ellenállni neki?!
-       Tomlinson! – dörren mögülünk egy túlságosan is ismerős hang. Megfagy a vér az ereimben. Miért is kell nekünk állandóan épp errefelé enyelegnünk?! Borítékolható volt, hogy egyszer összefutunk olyan ismerősökkel, akikkel Harry nem szeretne. Mint egy ijedt kismadár, úgy röppen le rólam Louis, én pedig farkasszemet nézek a volt iskolaigazgatómmal. Ami nagyobb baj, hogy ő egyszemélyben Louis jelenlegi főnöke is. És nem mondom, hogy nem esnek ki a szemei, amikor rájön, kit lát Louis mellett. – Styles?! – tátja el a száját.
-       Marcel, ő a főnököm – mutatna be neki Lou, de persze ahelyett, hogy kezet nyújtana nekem a hájfej, felháborodva közbevág.
-       Milyen Marcel?! Ez itt a Styles gyerek! Ismeri a fél város. Nem hittem, hogy idáig süllyedsz, Louis – csóválja a fejét undorodva.
Látom, ahogy Lou ledöbben, aztán sietve összekapja magát, és ahhoz, hogy egyszinten tudjanak kommunikálni, felveszi a diri stílusát. Összevonja a szemöldökét, kihúzza magát, és mogorván vág vissza.
-       Bár egyszer már tisztáztuk, hogy nincs köze ahhoz, kivel mit csinálok munkaidőn kívül, azért csak hogy tudja, nem süllyedtem sehonnan sehová: ő Marcel, Harry ikertestvére, és együtt élünk.
Hangosan felröhög az öreg, amitől kedvem lenne behúzni neki egyet.
-       Miféle ikertestvér? Neki nincs ikertestvére! Felvesz valami maskarát, és bármilyen sztorit beveszel, fiam? Őszintén sajnállak…
-       Nem ismerem magát, de legyen szíves, ne sértegesse a páromat – szólok közbe, amennyire tőlem telik jelen helyzetben, kimérten. – A bátyámról azt mond, amit akar, nem érdekel. De Louis-t hagyja békén.
-       Hol tanultál így színészkedni? – fordul felém, és csodálkozva felvonja a szemöldökét. – Annyira jól csinálod, hogy ha nem egy rosszhírű homokos tróger lennél, talán még taníthatnád is az iskolámban – vigyorodik el, nekem meg egyre komolyabb erőfeszítésembe kerül visszafogni az öklömet. Velem így senki sem beszélhet büntetlenül! Az biztos, hogy ezt nem ússza meg. Jó ideje nem éreztem a késztetést, de most átvedlek, annyi szent, és amilyen hamar csak lehet, Harrytől megkapja a magáét.
-       Szóval én, mint “homokos tróger” szintén számíthatok felmondásra a közeljövőben? – áll mellém Lou egy gúnyos vigyorral az ajkain, majd látva a remegő, ökölbe szorított kezemet, a derekamra simítja az egyik tenyerét, és megnyugtatásképp lopva cirógatni kezd a hüvelykujjával. Csodálom a hidegvérét.
-       Én figyelmeztettelek, Louis… Ismerem Harryt, jobban is, mint kellene. Nincs testvére – jelenti ki rám szegezve a mutatóujját, figyelmen kívül hagyva Lou kérdését, majd fintorogva hátat fordít, és köszönés nélkül távozik.
Lou némán néz rám, és az arcvonásaimat vizsgálgatja. Saját maga megnyugtatására próbál valamiféle egyértelmű bizonyítékot találni arra, hogy nem Harry áll vele szemben. Hogy nem Harry szeretkezett vele ma reggel. Hogy nem Harry vitt neki ágyba kávét, rántottát és pirítóst. Nem tudja, mit gondoljon. Elbizonytalanodott. Az én világom pedig összeomlani látszik.
-       Úgy nézel rám, mint aki hisz neki… – motyogom halkan.
-       Nem – rázza meg a fejét, de aztán bizonytalanul vállat von. – Nem tudom. Mi van, ha…
-       Louis! – kiáltok rá elképedve, majd mielőtt sírva fakadnék, fújtatva elcsörtetek.
Vadul ver a szívem, úgy érzem annál jobban nem tudom kezelni ezt a helyzetet most, minthogy elmenekülök. Nem tudhatja meg így. Nem lehet vége így. Nem, amikor már kezdek élni, a jövőt tervezgetni, épp amikor elkezdtem boldognak érezni magam…
-       Ne rohanj el! – kiált utánam. – Ezzel csak megerősíted a kételyt bennem.
Földbe gyökereznek a lábaim, és döbbenten fordulok vissza felé.
-       Nem bízol bennem. Így nincs értelme veled terveznem a jövőt – jelentem ki színtelen hangon, és próbálom visszafogni a hangom remegését. – Hogy költözhetnék így veled a világ másik felébe, távol mindenkitől, egymásrautaltan?
-       Bízom benned – feleli, de a bizonytalanság tapintható a hangjában.
-       Nem – csóválom meg a fejem lemondón, de képtelen vagyok faképnél hagyni. Csak állok ott, és várom, hogy varázsütésre rendbejöjjön minden.
-       Bízom… – suttogja. – De annyi apróság van ellenünk, furcsa véletlenek, amik sokszor táplálják a kételyt bennem, bármennyire is próbálom elnyomni magamban. Épp az imént fordultál reflexből a bátyád nevét kiáltó fiú felé. Vagy amikor nem akartad megmutatni a jogsidat, és kiderült, hogy Harryé van nálad. Az, hogy eleinte többször is az Impalát vezetted… Őszintén, nem tudom elképzelni, hogy Harry bárkinek is odaadja azt az autót, főleg nem a friss jogsiddal. A tetoválások. A váratlanul megváltozó, meglepő viselkedésed néha, amikor időről-időre úgy érzem, nem csak egy tizedmásodpercre csuktam be a szemem pislogás közben, hanem elég időre ahhoz, hogy valaki gyorsan kicseréljen…  
Egyre csak növekszik a feszültség bennem, de amíg néhány perccel ezelőtt még az igazgatónak behúztam volna egyet, addig most a levezetéséhez legszívesebben zokogva bújnék Louis karjaiba. Ha elmondanám neki most az igazat, minden összeomlana, tudom. Nem tehetem. Arra nem ez a megfelelő alkalom. Nem tudom, fogom-e valaha azt érezni, hogy itt a tökéletes pillanat, de biztos vagyok benne, hogy ez most nem az.
Felnyitom a táskám tetejét, és vadul kutatni kezdek benne. Előhúzom a személyimet, és az orra alá dugom.
-       Ez elég hihető? Olvasd! – rivallok rá. Rápillant a plasztikkártyára, és azonnal elhomályosodik a tekintete.
-       Ne csináld… – suttogja, és próbál közel bújni hozzám.
-       Azt mondtam, olvasd! Úgy, hogy én is halljam! – lépek hátrébb, és úgy felemelem a hangomat, ahogy még sosem tettem vele.
-       M… Marcel Styles… – Nedvesen fénylő szemekkel próbálkozik újra felém lépni.
-       Húzzak elő még néhány hivatalos iratot, vagy elhiszed, hogy létezem? – magasodok fölé frusztráltan. Szegénynek fogalma sincs arról, miért érzem magamat ennyire feszültnek. Remeg mindenem, a szívem ki akar szakadni a helyéből, és legszívesebben itt helyben térdre rogynék, és csak zokognék.
-       Bocsáss meg – nyögi, és amikor nem reagálok, könyörgőre fogja. – Ölelj magadhoz, kérlek, nehogy itt hagyj!
Szomorúan állom a tekintetét, de nem mozdulnak a karjaim. Meddig kell még elferdítenem előtte az igazságot? Én is érzem, hogy nem lehet erre építeni egy életet. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy nem hazudok neki, valódi vagyok, és minden igazi. A gyengéd érintéseim, a szenvedélyes csókjaim, a halk suttogások, minden… egyszerűen csak megváltoztattam a nevem. Vajon megértené ezt valaha is?
-       Ígérd meg, hogy senki és semmi nem fog közénk állni – suttogom remegő hangon, és ahogy megrázza a fejét, és eltátogja, hogy “megígérem”, magamhoz húzom. Az arcát a vállamba temeti, és csak a teste hangtalan rázkódásából érzem, hogy rajta is milyen feszültség söpört most végig.
Néhány héttel ezelőtt intéztem el a névváltoztatást. Akkor óriási megkönnyebbülés volt a kezemben fogni az új papírjaimat. Azt gondoltam, végre lezártam vele egy korszakot. De úgy tűnik, a múltam nem ereszt ilyen könnyen. Mostanra elillant az illúzió, és minden azzá vált, ami valójában: egy darab papír, és néhány plasztikkártya. Az életem pedig a régi. Azt néhány hivatalos pecséttel nem lehet kicserélni.
Egész éjjel ébren tartott a lelkiismeretem, nem hagyta, hogy lehunyjam a szemeimet. Hol a plafont néztem, hol pedig a békésen szuszogó szerelmem angyali arcát. Mit művelek? Megtehetem ezt vele, hogy felrúgom az életét, és elráncigálom a világ végére, csak hogy eléggé biztonságban érezzem magam ahhoz, hogy összetörjem a szívét valamivel, amivel itt és most nem merem? De bármennyit is agyaltam rajta, semmire sem jutottam. Akárhányszor próbálom megtalálni a helyes utat, arra jutok, hogy az idő majd segít rajtam. Pedig az idő nem segít, csak mosolyogva későbbre tolja, és a jótettért cserébe közben négyzetre emeli a garantáltan rossz végkifejletet.


Louis’s POV

Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz, és nem tudok mozdulni. Ahogy oldalra fordítom a fejem, már megértem, mi okozza a szenvedésem, és egyből nem érzem akkora kínzásnak. Marcel szinte teljes testével rajtam szuszog. A mellkasomon fekszik, egyik karját és lábát is átvetve rajtam. Nagyon szeretnék levegőhöz jutni. Érzem, hogy a tüdőm már küzd érte, a bőröm pedig tényleg képes lenne bármelyik pillanatban lángra lobbanni. De ez most egyáltalán nem érdekel. Meg sem fogok mozdulni addig, amíg a telefonom el nem kezd ébreszteni. Nem tudom mit tettem, amivel kiérdemeltem ennek az angyalnak a szerelmét, de tudom, hogy hálából odaadnám a fél életemet is. Vagy az egészet. Mindenemet. Csapdába ejtett, olyan mélyen befészkelve magát a szívembe, hogy nem tudom, képes lennék-e megválni tőle. Biztosan félig holtan, összetört szívvel élnék tovább. Gyorsan elkergetem ezeket a borús gondolatokat, mert egyetlen percet sem akarok elvesztegetni rájuk. Marcel az enyém, és ez mindig így lesz. Érzem.
-       Kapcsold ki… – nyögi a nyakamba, amikor végül megcsörren a telefonom az ágy mellett.
-       Ahhoz meg kellene mozdulnom – súgom közel a füléhez, mert a fejem legalább képes vagyok felemelni. Egy kis morgással lemászik rólam, a nyakáig húzza a takarót, aztán összegömbölyödik az ágy másik oldalán, háttal nekem. Nem pontosan erre a reakcióra számítottam, de elkönyvelem annak, hogy nagyon álmos, és talán nem jó passzban ébredt. – Húha, valaki bal lábbal kelt…
-       Mmm… Ki mondta, hogy felkelek? – morogja, aztán egyik kezével hátranyúl, miután kikapcsoltam a telefonom vinnyogását, megragadja a karom, és maga mögé ránt. Nem ellenkezem. Én lennék a világ legnagyobb idiótája, ha ezt tenném. Átölelem a derekát, aztán lágy reggeli puszikkal halmozom el a tarkóját és a nyakát. Érzem, ahogy megborzong, és látom, hogy kirázza a hideg. Ez a legszebb reakció, amivel bizonyíthatja, mennyire vágyik rám. A közelségemre. És még csak nem is ő irányítja. Hosszú percekig fekszem mögötte, és szeretem őt. Hallom, hogy a légzése egyenletessé válik, és ahogy felemelkedem fölé, hogy meglessem, egyértelművé válik, hogy újra mélyen alszik.
Nagy nehezen sikerül kiásnom magam az ágyból, pedig nem volt könnyű elszakadni tőle. Inkább nem ébresztem fel. Annyira jóízűen alszik, egyszerűen nincs szívem hozzá. Még én is komolyan elgondolkodtam rajta, hogy inkább beteget jelentek, és vele maradok az ágyban egész nap. Végül, csak mert egy komplett seggfej vagyok, rávettem magam a munkába indulásra, de ezt mindenképp meg fogom csinálni egyszer. Most viszont tényleg rohannom kell, mert sikerült úgy elkúrnom a reggeli rutinra szánt egy órámat, hogy már nincs időm reggelizni sem. Csak bedobok a táskámba egy banánt – amióta Marcel a lakásomban tölti az ideje nagy részét, mindig van itthon, esküszöm, hogy függő – aztán amikor meglátom, hogy nincs tej, el is döntöm magamban, hogy útközben megállok egy Starbucksnál. Szemetet adnak, de legalább gyorsak.
A parkoló majdnem üres, aminek még meg is örülök, így még hamarabb jutok a reggeli energiámhoz, és egy kis szusszanásra is lesz időm. Talán itt iszom meg. Ahogy a táblákat nézegetem a falra függesztve, lépek egyet hátra, így érzem, hogy egyenesen nekiütközöm valakinek.
-       Nézz már a kibaszott hátad mögé, mielőtt elkezdesz táncikálni – morogja egy férfihang mögöttem, én pedig azonnal megpördülök, hogy bocsánatot kérjek. A srác óriásira tágult szemekkel néz rám, és valamiért zavartnak tűnik. Felismerem őt, kétszer is találkoztunk. Ő volt Harry partnere azon a pokoli esküvőn, és később is láttam vele a sörözőben. Ó, és Liammel… Basszus. De ha Harryt ismeri, sőt látszólag igazán jó barátok, akkor biztosan ismeri Marcelt is.
-       Bocs, tényleg figyelmetlen voltam – rázom meg a fejem, de ő mintha már nem is hallana engem, furcsán viselkedik. – Te Harry barátja vagy, igaz?
-       Aha… – feleli kelletlenül, és a halántékát dörzsölgeti. Nem tudom, hogy mi a fenével hoztam zavarba, de valahogy fel kellene oldani ezt a feszültséget. Nagyon kellemetlen érzés, és nem is pontosan értem az okát. Rohadtul fura ez a srác, viszont a kíváncsiságom minden iránt, amihez annak a kócos angyalnak köze lehet, mindig erősebb, és minden mást elnyom. – Te meg… Marcel pasija.
-       Hm, ezek szerint nem vagyok titok, vagy tabutéma. Ennek valamiért egészen örülök – mosolyodom el, és komolyan megmelengeti a szívem, hogy valóban az egész családja, sőt még Harry haverja is tud rólunk. Még ha a taplóbb ikert olyan marhára zavarja is a dolog, ha a kezdetekben lezajlott “szállj le az öcsémről” szöveget vesszük alapul, akkor sem jött még utánam, vagy esett nekem, hogy mi a faszt képzelek. Ezt jó pontnak könyvelem el. Kedvem támad ezt a srácot is jobban megismerni. Akár az is kiderülhet, hogy családi barát, és Marcellel is jóban vannak. Talán hallhatok néhány ismerni érdemes tényt, vagy apróságot a Styles femiliről.
-       Igen, nos, van egy kávényi időm munka előtt – kezdem, és továbbra is mosolygok rá. – Az ütközésemért cserébe meghívhatlak arra, amit venni szerettél volna?
-       Öhm… Nem tudom – teszi a tarkójára a kezét, hogy a haja vonalát vakarássza.
-       Ne kéresd magad – lököm meg a vállát, és visszalépek az előző helyemre, hogy megrendeljem a saját karamellás kappuccinomat. – Mit kérsz?
-       Valójában, nekem mennem kellene – válaszolja, de tudomást sem veszek róla, csak újra felteszem a kérdést neki.
Amikor hátranézek, még mindig ugyanott áll, és furcsán méreget néhány másodpercig, de aztán egy sóhajtással mögém lépked. Az orra alatt mintha elmotyogott volna valamit, de nem értettem, és nem is áll szándékomban rákérdezni, mert egészen feldob, hogy végül csatlakozik hozzám.
-       Egy sima presszókávét. Minden nélkül – feleli mogorván. Már értem, miért vannak olyan jóban Harryvel. Talán el kellene kezdenem megbánni, hogy vele akartam meginni a kávémat? Kikapjuk a rendelésünket, és az én nevemet persze elírták a poharamon, amin csak megforgatom a szemem. Azóta egy szót sem szólt, hogy lediktálta, amit inni szeretne. Kicsit engem is zavarba hoz ezzel a furcsa viselkedéssel, de tényleg megpróbálom elkönyvelni úgy, mint csak Harry barátja. És hát ugye tudjuk, madarat tolláról… De azt is tudom, hogy Harryben is sokkal több van, mint amit másoknak enged meglátni. Bár terveim szerint legszívesebben örökre távol maradtam volna tőle, azóta már eldöntöttem, hogy szeretnék legalább közepesen jó viszonyt ápolni Marcel egész családjával, így természetesen Harryvel is. Már ha hagyja. Felnőtt emberek vagyunk. Képesnek kell lennünk félretenni a múltban történt dolgainkat. Ha Marcel meg tudta tenni, akkor egészen biztosan mi is.
-       Itt jó lesz? – nézek fel rá, ő meg csak ugyanolyan megfejthetetlen pillantással illet, mielőtt elkapja rólam a tekintetét.
-       Ja – rántja meg a vállát, és lazán leejti magát a műanyag székre. – Tök mindegy.
Felvonom a szemöldököm a megjegyzésén, és majdnem visszaszólok, hogy végül is el is húzhat akár, ha ennyire nem kíváncsi a társaságomra. Ráerőltetni biztos, hogy nem fogom magam. Végül nem teszem, inkább ráharapok a nyelvemre, hogy visszafogjam azt a meggondolatlan szavak kimondásában, aztán kortyolok egyet a kávémból. Ő közben fénysebességgel kapja elő a telefonját, gépel valamit, majd lopva felnéz rám, mielőtt ő is beleiszik a sajátjába. Eltökélten bámulja a képernyőjét, én meg nem akarom elhinni, hogy ez a kávézás, hogy alakulhat ilyen kínosan.
Végül a telefonja elsötétül, aztán felsóhajt, és rám néz, miután a mobilját az asztalra tette.
-       Kösz a kávét, de nem kellett volna – szólal meg végre, nekem pedig mázsás súly gördül le a mellkasomról, hogy talán képesek leszünk egymáshoz szólni.
-       Nem tesz semmit – mosolyodok el, hogy oldjam az ismeretlen feszültséget, aztán hátradőlök. – Régóta vagytok jóban Harryvel?
-       A gimi óta a legjobb haverom – feleli, és a hangulata kissé megváltozik. Nem tudom mitől, de hálás vagyok érte. Talán csak olyan, mint én voltam az egyetem alatt. A reggeli kávé elfogyasztásáig nem voltam ugyanaz az ember.
-       Akkor te is oda jártál? – vigyorodok el, mert több a közös bennünk, mint gondoltam. Ő csak bólint, így folytatom. – És tényleg csak barátok vagytok, vagy…? Az esküvőn eléggé közel voltatok egymáshoz.
-       Én nem vagyok meleg – ingatja meg a fejét egy félmosollyal. Nem, nem vagy. Azt látom. Távolról is meg lehet mondani, hogy egy macsó hetero. Így viszont érdekessé válnak a smárolós képek az emlékeimben. Határozottan él bennem, ahogy éppen ő kapott Harry szája után. Akkor azt hittem, hogy tényleg együtt vannak. – Csak a szüleimet, és a rémesen sznob barátait akartam kicsinálni, Harry pedig ezer örömmel segített ebben. De nem, nem vagyok meleg. Ezt az exednek is kifejtettem, amikor rám moccant a közelmúltban.
-       Baszki… – akad el a lélegzetem Liam megemlítése után. Ezek szerint Liamnek eddig tartott a nagy szenvedése, hogy csak velem tud élni. Egy percig sem bizonytalanított el a jelenléte, hogy jól döntöttem-e Marcellel, de jó tudni, hogy ezúttal sem okozott csalódást. Tökéletesen magát adta. Borzasztó felismerni a tényt, hogy egyáltalán nem az az ember, akit én láttam. Fordítva ültem a moziban, és most még szégyenkezem is miatta. Csak azt nem tudom felfogni, hogy van képe Harry után még a legjobb haverjára is rámászni. Ez már komolyan gyomorforgató. Nem értem, hogy ismerhettem őt ennyire félre. – Bocs érte. Mármint, ez persze nem az én felelősségem, csak ő nem pont az az ember, akinek hittem.
-       Nem gáz – vonja meg a vállát, és látom, hogy tényleg nem vette nagyon fel a történetet. Nem tudom, hogy a kávémeghívástól miként kanyarodtunk el, és kötöttünk ki a múltbeli elcseszett párválasztásomnál, de ez a srác, annak ellenére, hogy nem beszél túl sokat, és azt se igazán kedvesen, valamiért szimpatikus nekem. Nem tudnám megmondani, miért.
-       Szóval, mi is egy gimibe jártunk? – teszek egy próbálkozást a témaváltásra, mert nincs hangulatom tovább Liamhez. – Egyáltalán nem emlékszem rád.
-       Én ellenben igen, Harry… – kezdi, de aztán elharapja a mondat végét. Eszembe jut hirtelen a diri, és hogy említette, Harry ült bent nála párszor miattam. Érzem a késztetést, hogy minden ilyen alkalmat részletesen elmeséltessek vele, de muszáj visszafognom magam egy kicsit.
-       Harry? – teszem fel az egyszavas kérdést, ezzel ösztönözve, hogy folytassa, ha már elkezdte. Egy kicsit gondolkodik, és elhúzott szájjal mered rám, aztán mégis beadja a derekát, amikor elmondom, hogy a főnököm is mondott erről már néhány dolgot, de ott nem tértünk ki rá részletesen.
-       Ő régen, még a gimi alatt, eléggé oda volt érted – vigyorog rám a papírpohara felett. Örülök, hogy úgy tűnik, kezd egy kicsit normalizálódni a párbeszédünk. – Sokat áradozott rólad. Még azok után is téma voltál, hogy elköltöztél.
-       Értem – nevetgélek zavaromban. – Nem tudtam. Vagyis, nem is igazán figyeltem akkor már semmire, aznap este volt az utolsó bulim a városban, amikor megismertem őt. Nem sokkal utána elköltöztem. Ha előbb tudom, talán másképp is alakulhatott volna. Olyan édes fiú volt. Elég sok kalandom volt a gimiben, és istenemre mondom, a felére nem is emlékszem már, de rá mindig emlékeztem. Ezért is ért annyira váratlanul, amikor összefutottam vele újra.
-       Igen, édes volt – ért velem egyet, de közben kifürkészhetetlen tekintettel méreget. – A dolgok változnak…
-       Marcel mondta, hogy történt vele valami – folytatom. Elvégre ez a srác itt sokkal jobban kell hogy tudja, és vele nem nehéz felhozni ezt a témát sem. Marcellel nem könnyű, és egymásra való tekintettel nem is teszem soha. Hiába szeretnék szinte mindent tudni kettejük furcsa kapcsolatáról, és Harry történetéről, amiért olyan lett, amilyen. Nem ő a megfelelő személy erre. Látom a szemében, hogy ha feljön a testvére, akkor bosszús lesz. Elkomorodik. Még akkor is, ha addig a hangulatunk a plafonig ért. Ez az én pillanatom.
-       Aha, volt valami fasz, akivel törődött, de annak csak egy éjszakára kellett – magyarázza, a hangja pedig fojtott. Erősen bosszús. Biztos, hogy nagyon jó barátok, ha őt is így felzaklatja, amikor erről van szó. Vagy talán azóta barátnak sem a legjobb? – Harry teljesen padlóra került. Ezer évig tartott felvakarnom onnan.
-       És aztán? – magamban még a kezemmel is intek, hogy folytassa már.
-       Utána olyan volt, mintha kikapcsolták volna az érzelmeit. Eldöntötte, hogy leszarja, persze nyilván nem így volt. De ezt magának is sikeresen bemagyarázta. Aztán megállás nélkül szedett fel minden este más srácokat. De mielőtt még elkönyveled ezt egy borzasztó, lejtőn lefelé tartós drámának, jelzem, hogy Harry nem a legkedvesebb ember a világon, de ettől még a legjobb haverom, és nekem ez így tökéletesen rendben volt… Rendben van. Csak már nem olyan, mint a gimiben. Ennyi. Na, de ki olyan?
-       Értem – bólintok, és a szavain gondolkodom. Ő is látja, hogy Harry csak védekezik ezzel a viselkedéssel. Nem akar több támadási felületet hagyni magán azok után, hogy egyszer már elárulták az érzéseit. Ez érthető. De talán segítségre lenne szüksége. Viszont a haverját nem nagyon bántja, hogy Harry olyan, amilyen. Valószínűleg együtt járnak bárokba srácokat és csajokat felszedni. – Mikor történt ez? Mármint… Esetleg én is ismerhetem a pasit, aki szemét volt vele?
-       Ó, baszki… – nevet fel, láthatóan kínjában, majd a fejét ingatva néz le az ölébe. Nem tudom mire vélni a reakcióját, de mielőtt rákérdezhetnék, újra megszólal. – Nem… Nem hiszem.
-       Gondolom nem a sulinkba járt – gondolkodom hangosan, és nem is nézek fel a kávémból. – Ott nem sok potenciál volt rajtunk kívül. Legalábbis akiről tudtam. Bár Harryre sem figyeltem fel a buliig. – Akaratlanul is újra felötlenek bennem a gondolatok, hogy mi lett volna, ha korábban megismerem. Talán tényleg megóvhattam volna a változástól. Nyilvánvalóan a fájdalma miatt kezdett el így viselkedni, bármit is állít róla a haverja, akinek ha valamikor is említették a nevét, márpedig úgy rémlik Harry az esküvőn mondta, akkor sem emlékszem rá. Meg kell kérdezzem, mielőtt elköszönünk. – Rosszul érint a tudat, hogy ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna… – kezdem el, de aztán a srác összehúzott szemeit látva, gyorsan elmosok minden ilyen jellegű gondolatot. Nem agyalhatok ezen, és nem is akarok. Már ennyitől is lelkiismeret furdalásom van Marcel felé. Szeretem őt. Nem fogok azon merengeni, hogy milyen lenne most a bátyjával együtt élni. – Na, de nem bánkódom. Elvégre most Marcel mellett vagyok végre tényleg boldog. Őt is ismered?
Nem felel egyből, csak lehunyja a szemeit, és az orrnyergét kezdi nyomogatni, aztán iszik egy nagy kortyot a poharából, de még közben elkezd bólogatni.
-       Valamennyire – hadarja végül. – Nem annyira, mint Harryt.
-       Igen, ő nem itt nőtt fel – mosolyodom el, és a kávézópartnerem arcán is feltűnik egy hamis mosoly.
-       És most megint elmegy – motyogja halkan, és bólint egyet, csak hogy megerősítse a mondandóját.
-       Ezek szerint tudsz az egyetemi terveiről – vigyorgok, mint egy idióta, mert még mindig olyan boldog vagyok, amikor eszembe jut. – Nagyon büszke vagyok rá.
-       Igen, Harry mesélte – feleli, és van valami sötét a szemeiben. Nem tudom hová tenni ezt a pasit. Valamiért vonz a társasága, szívesen beszélgetnék vele, ugyanakkor érzek benne valami sötétet, amit nem tudok megmagyarázni, és meglehet, hogy távol kellene maradnom tőle. Talán csak túl korán van, és beleképzelek az egészbe olyan dolgokat, amik nincsenek is ott. – Ti most már együtt laktok, jól tudom?
-       Hát hivatalosan még nem egészen, de nagyjából – nevetek fel a kérdésén, mert ebből arra következtetek, hogy többet is tud rólunk, mint gondoltam. Ez nagyon jól esik. Akkor Harry is mindent tud rólunk, és ez azt jelenti, hogy Marcel pedig mesél. Sokmindent. – Ezt Harrytől tudod?
-       Aha – bólint egyet hirtelen, aztán a kávéjába temetkezik.
-       Úgy tűnik, hogy nem is olyan rossz a kapcsolatuk Marcellel, nem? – döntöm oldalra egy kicsit a fejem, és a mosolyom még mindig levakarhatatlan. – Az elején úgy tűnt, hogy nagyon utálják egymást, de aztán Marcel mesélt egy kicsit, és rájöttem, hogy ez nem igaz. De ezek alapján eléggé sokat beszélgetnek, és megosztanak egymással dolgokat. Ez jó dolog.
-       Igen, azt hiszem – feleli egy kicsit elgondolkodva. – Igazából, Harry és Marcel nagyon hasonlítanak. Szinte ugyanaz a személy…
-       Hát persze – nevetek fel a nyilvánvaló poénon, és ő is csatlakozik néhány másodperc múlva. – Külsőre nagyon. Egyre jobban. Marcel az utóbbi időben meghökkentett már párszor. El kellett gondolkodnom, hogy Harryhez van-e szerencsém.
-       Azt elhiszem – nevetgél kínosan. – Szereted őt? Mármint… Komolyan együtt vagytok, meg minden? Komolyan gondolod?
-       Igen, persze – válaszolok egyből az ügyetlenül egymás mögé pakolt szavaira. Most úgy tűnik, mint egy féltő báty, és ez megmosolyogtat. Jól esik a tudat, hogy Marcel biztonsága fontos ennek a srácnak, és nyilvánvalóan Harrynek is. – Ha nem így lenne, nem mennék vele akár a világ végére is, csak hogy ne legyek távol tőle egyetlen napot sem.
Megrándul az arca, de erőltetetten elmosolyodik, aztán látványosan megnézi a telefonján az időt, én pedig elkapok egy üzenetbuborékot Harry nevével, mielőtt újra elsötétül a képernyő. – Mit gondolsz…?
-       Ó, bocs – szabadkozom a szavába vágva, amikor megszólal a telefonom. – Csak egy perc.
Ő csak bólint, és a saját mobiljáért nyúl. Minden bizonnyal, hogy válaszoljon Harrynek. Remélem nem fog felbukkanni itt hamarosan. Továbbra is tartom, hogy szeretnék mégis közelebb kerülni a családjához, viszont Marcellel az oldalamon. Úgy talán Harry is kibírhatóbban viselkedne. Vagy pont, hogy nem. Igazából fogalmam sincs.
Néhány másodpercben lerendezem a húgom a vonal másik végén, aki azért nyekereg, hogy valamikor igyak meg valamit vele, és néhány barátjával, mert be akar mutatni nekik, és feltétlenül vigyem magammal Marcelt is. Én ígérek neki egy talánt, aztán lerázom, hogy visszatérhessek… Még mindig nem tudom a nevét. Ideje lenne megkérdeznem.
-       Bocs, a húgom volt – teszem vissza az asztalra a telefonom, aztán újra felnézek. – Mióta hazajött, folyton pörög.
-       Az a dögös szőke? – húzza ki magát a székén, és láthatóan hirtelen sokkal érdekeltebb a beszélgetésünkben, viszont ezúttal én nézek rá gyanakvó tekintettel.
-       Csak egy húgom van – húzom fel a fél szemöldököm. – A szőke, igen. Tulajdonképpen egy kis alkoholmámorért zaklat jó ideje.
-       Az mindig jó – mosolyog sokkal őszintébben, mint eddig, és fogalmam sincs, hogy inkább féltenem kellene Lottie-t, vagy hagynom őt, mert már nagylány. Gondolkodom még magamban egy kicsit, hogy mondjam-e ki, ami eszembe jutott. Nem biztos, hogy egyszerű lenne összehozni, de ő tudna hatni Harryre, ha hajtja a vágy, hogy találkozzon Lottie-val. Én vihetném Marcelt, akár még Niallt is, és egy egészen jó kis este kerekedhetne ebből.
-       Gyere el Harryvel a hétvégén – mondom ki, mielőtt még úgy érezném, hogy döntésre jutok. A szám hamarabb mozog, minthogy az agyam parancsolhatna neki. – Hozhattok másokat is. Én meg viszem a húgom és Marcelt.
-       Ez nem a legjobb ötlet – rázza meg a fejét határozottan. – Mármint, Harry nem fog együtt bulizni az öccsével.
-       Miért?
-       Mert ő Harry – felel zsigerből, aztán csak megforgatja a szemét. Tudom, hogy valószínűleg igaza van, de meg akartam próbálni. – De azért majd beszélek vele, hogy mit gondol a dologról. Talán én elmehetek, ha tartotok egy ilyesmi összejövetelt.
-       Jól hangzik, nem vagytok összenőve, gondolom – bólintok mosolyogva, és kiiszom az utolsó korty kávémat is az elviteles poharamból.
-       Nos… Akkor hétvégén… – motyogja, és újra a telefonjára néz, ahol egy újabb üzenet várja a mogorva göndörtől. Nemcsak, hogy nagyon jóban vannak, mint gondoltam. Lehet, hogy az előbbi kijelentésem hamis, és össze vannak nőve. Talán tényleg sikerül rávennie Harryt. Én örülnék neki, Marcelt viszont soha nem kértem volna meg erre. Egy kicsit még így is tartok tőle, hogy mit fog szólni.
-       Bocs, tudom, hogy paraszt vagyok, de én még a nevedet sem kérdeztem meg.
-       Ó, öm, Zayn – felel gyorsan, aztán felkel. – Mennem kell, valójában… Harry már vár. Megszerelünk pár kocsit, mielőtt… Mármint, még ebéd előtt.
-       Oké, persze – ugrom fel én is a székemből, és a kukába dobom a poharam. – Marcelen keresztül megtalálsz a hétvégével kapcsolatban.
-       Rendben – bólint, aztán int egyet az ajtónak támaszkodva, és a kocsijához siet. Fura egy srác, azt meg kell hagyni, de nem tűnik rossz gyereknek. Talán még a fejét sem tépném le, ha már hétvégén ráhajtana a húgomra. És a húgomat is jobban ismerem annál, mintsem beleszólhatnék a pasiügyleteibe.

A munkanap sokkal gyorsabban ment el így, hogy már tudom, nem kell sokáig ebben az intézményben maradnom, és végül Niallt is meginvitáltam a közelgő kis kiruccanásunkra, amire ezer örömmel mondott igent. Emily azóta a közelembe sem jön, amióta megesett a kis incidensünk az igazgatói irodában, és én ezzel tökéletesen rendben vagyok.
Amikor benyitok a lakásba, egy pillanatig azt hiszem, hogy Marcel nincs is itthon, annyira csend van. A nappaliba lépve látom meg őt fel-alá sétálgatni, fülén a telefonja, és egészen dühösnek tűnik. Nem tudom, mi történhetett, mert nem írt, és nem is hívott azzal, hogy valami baj lenne, de egyből hozzá sietek. Amikor rám néz, az arca ellágyul, és egy halvány mosolyba kúszik a szája. Nem szakítva meg a hívást, közel hajol hozzám, és egy lágy csókot kapok tőle üdvözlésképp, aztán eltátogja, hogy egy pillanat türelemmel legyek. Még bólogat néhányat, aztán elköszön attól, akivel beszélt.
-       Minden oké, édes? – kapom el a csípőjét, ő pedig csak megölel, aztán elhúzódva tőlem újra az ajkaimra tapad. Mindig várhatna ilyen hevesen haza, mint ma. Nem tiltakoznék, az egyszer biztos!
-       Minden, csak… – a nyakamba szuszogva ölel magához. – Egy kicsit izgulok már az utazásunk miatt.
-       Tudom – felelem őszintén, és a hátát simogatva próbálom megnyugtatni őt. Annyira aranyos tőle, hogy így izgul. Persze elhiszem, hogy ez egy nagy dolog. Egy másik ország, új emberek, beilleszkedni és teljesíteni az egyetemen… De tudom, hogy meg fogja csinálni. – Kivel beszéltél?
-       Csak egy régi barátommal – felel egyből, és a mosoly őszinte az arcán. Ritkán hallom a barátairól mesélni, pedig nyilván van olyan, aki fontos neki. Ha már a barátoknál tartunk, talán itt lenne az ideje megemlítenem neki a terveimet, mielőtt még Harrytől tudja meg, és biztosan halál fia vagyok.
-       Ne gyilkolj meg oké, de lehetséges, hogy hétvégére szerveztem egy bulit. Szerintem mindkettőnknek nagyon kell már egy kis lazítás, amikor kiereszthetjük a gőzt. Nekem legalábbis nagyon szükségem van rá.
-       Ezért miért akarnálak megölni? – néz le rám értetlenül, a szemei viszont mintha… egy kicsit morcosak lennének még mindig.
-       Mert az is előfordulhat, hogy meghívtam Harryt, meg azt a Zayn nevű barátját – motyogom a nyakába, és érzem megmerevedni az izmait egy pillanatra, a bátyja nevét említve, de hamar el is lazul.
-       Előfordulhat? – morogja felettem, és pedig gyengéden megharapom az érzékeny bőrt a nyakán. Ettől megremeg, és a mély sóhajából tudom, hogy nem lesz nagy baj ebből.
-       De Zayn azt mondta, esély sincs rá, hogy Harry eljöjjön, ő viszont valószínűleg – folytatom most már sokkal nyugodtabban. – Eléggé felcsillantak a szemei, amikor megtudta, hogy Lottie újra a városban van. Talán volt valami múltjuk, csak nem tudok róla?
-       Én… nem tudom – feleli összezavarodva, amin muszáj felnevetnem. – Ezek szerint csak Zaynnel futottál össze?
-       Igen – bólintok, aztán elhúzódom, hogy ledobjam magam a kanapéra, majd kinyújtom a kezem Marcel felé, és szorosan mellém húzom őt is. – Mit szólsz a bulihoz? Van kedved? Én nagyon régen partiztam már egy jót, nagyobb csapatban.
-       Kik lesznek még ott? – nyöszörög mellettem, és valahol természetesen megértem őt. Nem az a bulizós típus, de olyan jó lenne együtt lenni.
-       A húgom, és hozza néhány haverját is, meg Niall – válaszolom neki, ő pedig elmosolyodik, mielőtt megcsókol.
-       Biztosan jó lesz – bólint egyet, aztán feltápászkodik mellőlem. – Dobjunk össze valamit vacsorára, vagy inkább máshol akarsz enni?
-       Szóval benne vagy? – nézek fel rá a kanapéról. – Nem gond, ha megismered a tesóm?
-       Nem hiszem, hogy van választásom – feleli, de hangjában nincs harag. Lágyan szól hozzám. – Te már tulajdonképpen megszervezted ezt. És ha ez neked fontos… Anyukáddal is találkoztam már. Egy részeg este a húgoddal nem tűnik annyira veszélyesnek.
-       Nem lesz az – kelek fel utána, és a hátára simítom a kezem, ahogy megcsókolom. – Neked különben is csak velem kell foglalkoznod.
-       Valóban? – húzza fel a szemöldökét egy sármos félmosollyal, aztán megnyalja az ajkait, amitől én csak azokat tudom bámulni. Azóta, hogy a fordított felállásról beszélgettünk egyszer, többször eszembe jutott már, de nem hoztam fel újra. Vannak pillanatok, amikor látom rajta az igazi alfahímet. Olyankor bepillantást enged abba, hogy néz ki, amikor ő irányít, és piszkosul szexi. Iszonyúan látni akarom azt az oldalát is, de nem érzem magamban eléggé erősen a késztetést, így amiket mondott, az jogos volt. Addig pedig nem fogom újra megemlíteni. Talán csak egy kis – vagy nagyon sok – alkoholra lenne szükségünk, és kérdés nélkül a matracba kellene döngölnie. Lehet, hogy ez lenne az egyetlen járható út.
Ahogy az arcát nézem, megelevenednek előttem képek, amint a társaságunk nagyokat nevet az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, és szédeleg a cigifüstben, a kezem pedig Marcel lábai közt van az asztal alatt. Ő csak megjátssza a nevetését, miközben aprókat sóhajt, erősen koncentrálva rá, hogy ezzel kiválthassa a nyögéseket. Aztán keresnék vele egy eldugott, lehetőleg nagyon sötét helyet, hogy ott folytathassuk részeg élvezkedésünket, mint az igazi kanos tinik. Egy biztos, taxival akarok menni, hogy mindketten korlátok nélkül élvezhessük az estét.

Végül úgy döntünk, hogy lemegyünk a közeli pizzériába, hogy mégis kimozduljunk, de semmi komoly vacsora.
-       Találtam néhány sulit az egyetem, és a lakás közelében – kezdi, ahogy egy nagyot harap a pepperónis pizzájából. Egy ugyanilyen szituációban hozta fel azt is, hogy talált számunkra egy megfelelő lakást, amin ugyanúgy mosolyogtam mint ezen. – Így egyikünknek sem kell sokat utazni.
-       Ez jól hangzik – bólintok, és mivel mindkét keze tele van a nagy szelettel, amit tart, így az asztal alatt simítom meg a lábát a sajátommal. Rám néz, és egy ugyanolyan mosollyal válaszol nekem.
-       Az egyik nagyon megnyerő, és ha neked is az tetszene, akkor együtt is mehetnénk reggelente – magyaráz olyan beleéléssel, hogy legszívesebben felfalnám, annyira cuki. – Én kitehetnélek a sulinál, aztán hazafelé felvehetlek.
-       Ez csodálatosan hangzik – felelem, aztán az arcához nyúlok, hogy megsimogassam. – De látszik, hogy még nem voltál egyetemista. Közel sem biztos, hogy tudunk majd együtt menni reggel, és egészen biztos, hogy nem egyszerre fogunk végezni. Talán lesz néhány alkalom, de sajnos azt hiszem két autóra lesz szükségünk.
Nem reagál semmit, csak elhúzza a száját, és most már biztos, hogy meg akarom őt zabálni. Annyira beleélte magát abba, hogy együtt közlekedhetünk, és gyakorlatilag az utolsó pillanatig együtt lehetünk, amíg nem vagyunk kénytelenek elválni, hogy szinte összeszorul a szívem, amiért lelomboztam.
-       Csodálatos lett volna, ha te fuvarozol – próbálom nyugtatni, és rám mosolyog egy nagy falat mögött.
-       És kényelmes is, mi? – üti el a dolgot egy poénnal, amin felnevetek.
-       Igen, kétségtelenül az lett volna – nevetgélek tovább, miközben én is harapok egyet a saját vacsorámból. – Nem a kedvencem a vezetés a zsúfolt reggeli forgalomban. Meg amúgy sem.
-       Én nagyon szeretek – vágja rá, aztán nem folytatja, pedig azt hittem lesz valami, mert olyan hirtelen harapta el a mondat végét.
-       A friss jogsisok mindig szeretnek – gúnyolódok vele játékosan, amitől rám vigyorog, és egy picit megrúg az asztal alatt.
-       Szeretlek, Lou – szólal meg teljesen komoly hangon, és a mosoly is eltűnik az arcáról. Megremeg a szívem, ahogy kiejti ezeket a szavakat. Még a lélegzetem is elakad, pedig már sokszor mondta. – Tudod ezt, ugye?
-       Igen – válaszolok komolyan, mert ez most nem az a pillanat, ahol helye van a viccelődésnek. – És én is szeretlek, édesem.

Mintha egy megkönnyebbült sóhajt engedne ki, de nem foglalkozom vele, előre hajolok a kis asztal felett, megfogom a felsője nyakát, és közelebb húzom, hogy megcsókolhassam. Ritkán csinálunk ilyeneket nyilvánosan, és egy étterem erősen kritikus helynek számít, de ez most az a szituáció volt, ahol nagyon meg akartam tenni. Reménytelenül beleestem az én kis romantikus, visszahúzódó, de mégis mocskos, és szexi fiúmba.






11 megjegyzés:

  1. Vééégre első leszek XD Én csak Harryt akarom megdobálni... de paradicsom helyett a banán sokkal kedvesebb büntetés lenne neki, nem? :D Szeretem ezt a sztorit, szeretem, hogy hosszúak a részek, szeretem, hogy Louis ilyen aranyos, erre Harry... Kíváncsian várom, mit terveztek még velük :)
    Sok puszi mindkettőtöknek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sejtettem, hogy ez a részletke a diri elviharzása után kiveri itt-ott a biztosítékot... :D
      Őszintén néha már én sem tudom, mit művelek vele. Épp a héten ültünk le megbeszélni Sophieval a továbbiakat, és változtattunk is kicsit az eredeti terveken... szóval ahelyett, hogy 1-2 részben lezárjuk, kavarunk még egy kis szart... szóval lesz mit javítanod a továbbiakban is XD Ami ezúton is köszönünk szépen. Pusszantás!

      Törlés
  2. Édes istenem! De jó újra olvasni róluk! ❤️
    Dúl a szerelem, az látszik.
    Csodálom, hogy Harry nem kapott még szívinfarktust. Ennyi véletlen nincs. Fura véletlen találkozások.
    Harry lehet rosszul gondolja,hogy ha elráncigálja magával Lout, akkor kevésbé lesz mérges ha ott tudja meg az igazat?
    De őrülten szerelmes a drága, és ilyenkor nem lehet logikusan gondolkodni.
    Egy biztos .. szorul a hurok Harry nyaka körül. De lehet amúgy is mindegy már, mert Lou annyira szereti, hogy bármit megbocsát neki. Ugye? Édesek együtt! Kár lenne veszni hagyni ezt a nagy szerelmet.
    Köszönöm a részt! Csodát írtatok csajok mint mindig! ❤️
    Várom a további fejleményeket. ❤️ ❤️ ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Szorul, nagyon szorul... és talán jogosan érzi, hogy ebből már nem lehet kimászni. Megfordul a fejében, hogy talán jobb, ha nem is próbál. Új név, új személyazonosság, új földrész, új élet... és vissza se nézni. De persze ez (sem) úgy megy, ahogy azt az ember elképzeli ;)
      Köszönjük a folyamatos szeretetet! Puszi!

      Törlés
  3. Sziasztok!

    Hulla vagyok, de holnap jovok! ;)

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziasztok!

      Imadtam, mint mindig! :D
      Lou tenyleg ennyire vak lenne a szerelemtol? :D Ennyi veletlen nincsen :’D De imadom oket! <3

      Kedvencem volt a Louis-Zayn resz! :D Lehetne meg tobb ilyen! Komolyan vartam h Harry megjelenik, kicsit mar hianyzik a stilusa :’D

      Marcelt is imadom, mondanom sem kell, de uuuuuugy felek h mi lesz, ha kiderul az igazsag! :(

      Szex, amiben Marcel a dominans?! Hmm, naaaaaaaaaagyon felkeltettetek az erdeklodesemet! :P Varom h eljussanak idaig es Lou hagyja magat leigazni! :D

      Nagyon varom a kovit!!! <3 Olyan jo h ilyen hosszu reszeket hoztok! <3 Koszonom! <3

      Puszi, D.

      Törlés
    2. Szia!
      Lou vak. Vagy amikor nem annyira, és épp kezdene látni, Harry előhúz egy aduászt...
      A régi Harry már nem igazán tud megjelenni, mert az új személyazonossága bekebelezte. Nem hiszem, hogy tudna valaha is úgy viselkedni, mint Lou előtt. Bááár, ha kiderül az igazság, és Lou újra a padlóra küldi... talán... vagy épp akkor se. Meglátjuk ;)
      Puszi!

      Törlés
  4. Szuper volt! Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  5. Legszívesebben minden rész után leírnám ugyanazokat a dicsérő szavakat rátok de már tudjátok hogy mit akarok mondani. Csodálatosak vagytok. Néha annyira hasonlít az írásotok hogy elfelejtem hogy ketten vagytok. Jó páros vagytok. Annyira szeretek ezt a történetet és mindig tudtok valami újat csempészni bele amitől nem lesz unalmas. Szegény Harry 10 évet öregedett ennyi stressztől Louis és Zayn találkozása pedig nagyon tetszett. Egyáltalán nem számítottam rá. Nekem egy kicsit hiányzik még Liam. Nem az hogy bekavarjon nekik, csak azt a részét a dolognak még egy kicsit lezáratlannak érzem. Vagy van még vele tervetek a későbbiekben?
    Nagyon várom az új részt! Siessetek vele!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát lehet, hogy nem is ketten vagyunk, hanem Sophie valójában egy párhuzamos univerzumból jött fiatalabb énem... néha nagyon elbaszottnak érezzük a hasonlóságot magunkban, talán mert pont az elbaszott dolgokban hasonlítunk a legjobban XDDD
      Óh, mi a Liam történetet lezártnak tekintettük. (Azt hiszem.) De örülök, hogy megemlítetted, hogy te nem. Visszaolvassuk, és meglátjuk. Köszi az észrevételt (is)! Puszi!

      Törlés