Tuuudoom, a február kimaradt. De csak mert olyan rohadtul rövid volt... vegyük úgy, hogy ez is egy normális harminc napos hónap volt, és akkor nem maradt ki, jó? A lényeg amúgy is az, hogy újra itt, nem igaz? :) Írjátok meg, mit gondoltok. Szerintem páran megdobálnának most virtuális rohadt paradicsommal... :)
Jó szórakozást, puszi, pacsi!
~C.
16. fejezet
Harry’s
POV
A pánikot, ami akkor telepedett rám,
amikor délelőtt a váratlanul betoppanó Lou tajtékozva nekem esett, én pedig
azonnal azt képzeltem, valamilyen úton-módon rájött a titkomra, már rég
elfeledtette velem az a mindent elsöprő orgazmus, amivel aztán megajándékozott.
Majd pedig a finom érintései és gyengéd csókjai a megmaradt morzsákat is nyom
nélkül eltakarították. Egészen öt perccel ezelőttig boldog nyugalomban és
elégedettségben ültem a szerelmem mellett, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy –
bármennyire is beleéltem már magamat, hogy költözünk, és a színházasdinak végre
egy életre annyi – egy legutolsó hazugság délutánt valószínűleg nem fogok
megúszni még az utazásunk előtt.
Persze, szeretném megismerni a családját,
de nem most. Nem így. Hadd vegyem le előbb teljesen az álruhám, és csak aztán
kelljen egy ilyen súlyú szituációba belemerészkednem. Lou-val az oldalamon.
Úgy, hogy ő mindent tud rólam. Szeretném, ha végre mindent tudna rólam.
Szeretném, ha úgy is szeretne. Mélyen legbelül azt kívánom, bárcsak elszóltam
volna magam délelőtt, és rájött volna mindenre. Valószínűleg üvöltött volna
velem, elhordott volna mindennek, aztán talán még fizikailag is nekem esett
volna. Hagytam volna neki, bármit is tesz velem. Tűrtem volna, mert megérdemli,
hogy kiadhassa a dühét, aminek én szolgáltattam minden alapját. Aztán végül ész
nélküli szeretkezésbe fulladhatott volna az egész. Bárcsak. De nekem újfent
szerencsém volt. Megint megúsztam. Pedig nem érdemlem meg. Másfelől viszont
ízelítőt kaptam abból a Lou-ból, amilyen lenne, ha megtudná, hogy nincs
semmiféle ikertestvér. Láttam a szemében az őrjöngő dühöt és a mérhetetlen
csalódottságot. A jeges rémület futkosott a gerincemen attól, ahogy rám nézett.
És mint utóbb kiderült, ennél minden bizonnyal csak súlyosabb lenne a helyzet.
Ez az egész bosszúhadjáratnak indult színjáték sokkal komolyabb annál, mint ami
miatt ma kiborult a bili. Ha ezt megtudja, nem csak egy bili fog borulni. Bár
azt kívánom, mégis kétségem sincs afelől, hogy ebből nem egy békülős szexbe
forduló jelentéktelen vita lesz. Rettegek a perctől, ami tudom, hogy valahol
ott les rám a sötétből, kárörvendő vigyorral a képén.
Az ajkaimat rágcsálva cikázok fel-alá a
hosszúkás konyhában, amíg arra várok, hogy megejtsük a nem tervezett
bemutatásomat Mrs. Tomlinsonnak. A megkönnyebbülés, amit érzek, amikor Lou
egyedül jön vissza hozzám, leírhatatlan. Pedig már épp kezdtem beletörődni,
hogy újabb ember előtt kell produkálnom magam, és mosolyogva cukormázba
borított undorító hazugságokat letenni a tálcára valaki elé, aki ráadásul
fontos a szerelmemnek. Meglep, amikor egyedül lép be a konyhába, de nehéz
elrejtenem azt a határtalan felszabadultság érzést, ami felemel a földtől tíz
centire. Szerintem pontosan látja rajtam, mit érzek, mert egyáltalán nem próbál
rávenni, hogy kísérjem el hétvégén a szüleihez elújságolni a költözés hírét.
Inkább csak csendesen megkérdi, szeretnék-e menni, de valójában tudja a
választ, és talán titkon azt is reméli, én mondok nemet, hogy ne neki kelljen.
-
Szóval?
– próbál sürgetni a döntésben.
-
Nem
tudom, Lou… Biztosan jó ötlet úgy odavinned először, hogy azonnal közlöd is
velük, hogy nemcsak csendben beköltöztem hozzád, hanem felrúgom az egész
életed? Itt hagyod őket, a friss állásod, sőt még a kontinenst is miattam. Ha
lett volna bármi esélyem arra, hogy megkedvelnek, hát ezzel a hírrel búcsút is
mondhatok neki rögtön…
Elgondolkodva elhúzza a szája sarkát,
aztán összeráncolja a homlokát, és sóhajt egy nagyot. A derekam köré fonja a
karjait, és komoly pillantásokat vet rám, mielőtt beszélni kezd.
-
Nem
fogok hazudni. Apám valószínűleg ellenséges lesz veled, bármilyen helyzetben is
találkoztok először. Bármit is teszel vagy mondasz, nem számít. Csak az számít,
hogy nyilvánvalóan sosem fogsz unokát szülni nekik. Anyámnál esetleg van
esélyed, bár ő meg mindig is félt konfrontálódni apámmal – fintorodik el, és a
derekamnál a hüvelykujjával megcirógatja a póló alól kivillanó bőrömet. – Szóval
őszintén megmondom, az esélye annak, hogy ez a hétvégi ebéd jól süljön el,
erősen közelít a nullához. Teljes mértékben rád bízom a döntést, akkor is, ha
én a szívem mélyén azt szeretném, hogy velem gyere. De megértem, ha nemet
mondasz.
-
Meggondolom,
jó? – cincogom, mert nem számítottam arra, hogy kimondja, hogy ő szeretné, ha
elmennék vele. Gyengéd mosollyal a szája szegletében bólint, aztán végigsimít a
hajamon, és azt tervezi, ott folytatja az ajkaim kóstolgatását, ahol nem olyan
rég abba kellett hagynia. Egy kicsit ellazít. De mégsem annyira, hogy teljesen
át tudjam magam adni a pillanatnak.
-
Érzem,
hogy nem akarod – suttogja a számra. – Semmi baj.
Ez úgy hangzik, mintha egy nehéz
szituációban nem szeretnék mellette lenni. Ez nem igaz. Mindig, mindenhol
mellette akarok lenni, és fogni a kezét. Támogatni. Azt akarom, hogy érezze,
nincs egyedül ebben a kibaszottul undorító világban.
-
Nem
erről van szó – rázom meg a fejem hevesen, és a két tenyerem szilárdan a
tarkójára simítom, hogy esélye se legyen másfelé nézni, csakis a szemeimbe.
Hogy lássa, őszinte vagyok vele. – Szeretném. Fontos nekem. Épp ezért szeretném
későbbre időzíteni.
-
Rendben
– bólint a beszélgetést lezárva, és törődőn ő is a tincseim közé meríti az
ujjait. Az ajkaink újra összeforrnak, és ezúttal minden nehézség nélkül sikerül
a feszültséget feloldania bennem.
Ezután még napokig a hétvégén jár az
agyam. Többször is arra a döntésre jutok, hogy mégis elmegyek vele. Miatta. De
végül ő dönt helyettem, amikor aznap idő előtt lelép. A zuhany alól jövök ki őt
szólongatva, amikor meglátok egy sietve szív alakúra kaszabolt papírt az
étkezőasztalon. Néhány szerelmes szóval, és azzal a megbocsátható nyilvánvaló
ferdítéssel, hogy más dolga is van a bizonyos ebéd előtt még, csendben itt
hagyott. Órákig nem tudom eldönteni, hogy csalódott legyek, vagy inkább
megkönnyebbült.
Végül úgy alakul, hogy csak néhány órát
van távol, és sokkal kevésbé felpaprikázva jön haza hozzám, mint azt sejtettem.
De amint elmeséli, miért, rögtön megértem. A húga is otthon volt, és ezúttal ő
tette a nehezebb szarkupacot a mérlegre. Elvégzett egy profi sminkes
tanfolyamot Washingtonban, majd úgy döntött, otthagyja az egyetemet, és néhány
osztálytársával – csak hogy tegyen a tűzre még néhány tonnányi éghető anyagot,
egy kirakatbuzi fodrásszal és egy nem kevésbé látványosan a farokra bukó
kozmetikussal – visszaköltözik Portlandbe, és szépségszalont nyit. A szülők,
legfőképp apuka, enyhén szólva sem repestek a boldogságtól. Úgy tűnik, ma Lou
volt a jó gyerek, aki legalább elvégezte az iskolát, rendes munkája van, férfi
létére nem csillognak gyöngyházfényben a körmei, és nincs tollboája a hétvégi
bulikhoz. Egy néhány hónapos európai kiruccanást pedig megérdemel. Feltéve,
hogy nekik nem kerül semmibe.
-
Azért
anya szomorú volt, hogy nem jöttél el – szúrja a villáját találomra a
feldarabolt gyümölcshalom közé, és közben alig pillant rám.
Amióta gyakorlatilag itt lakom, úgy etetem
zöldséggel és gyümölccsel, mint egy gyereket. Azzal a különbséggel, hogy ő nem
küzd ellene, hanem inkább élvezi a gondoskodást. Persze, mindketten tudjuk jól,
hogy nélkülem csak szemetet enne.
-
Apád
viszont örült, nem igaz? – mosolyodok el, mire csak megrántja a vállát, és úgy
tűnik, nem akar róla beszélni. Mintha aput fel sem hoztam volna, úgy folytatja
az anyuval kapcsolatos témát.
-
Mindenáron
látni szeretne, mielőtt elutazunk. Csak pár percre, mint ahogy anyukáddal
összefutottunk? Ez beleférne? – néz fel rám a combjaim között törökülésbe
gömbölyödve kérlelő babaszemekkel, és közben próbál egy óriási körte darabot
csukott szájjal megrágni. Hát hogy tudnék én erre nemet mondani?
-
Az
véletlen volt. Állítólag… – nevetek fel, és a derekánál fogva közelebb húzom
magamhoz a puha szőnyegen, és lecsókolom a szája sarkánál kibuggyanó körtelé
cseppecskét. – Hívd meg egy forró csokira meg egy palacsintára. Holnap suli
után a kedvenc kis sarki bódénkhoz. Aztán a parton sétálhatunk egy picit – dorombolom
a fülébe, de ezután sem szándékozom otthagyni azt a finom kis területet. Lágyan
puszilgatni kezdem a füle alatti bőrt, amitől nemcsak megborzong, de a halk
nyögéseit sem rejti el előlem.
-
Remek
terv – nyöszörgi el a választ a gyengéd ostromom közepette, és néhányszor
elveszetten felsóhajt. Aztán csilingelő hangon felnevet, amint az ajkaim
eltávolodnak a nyakától, hogy hagyjak neki egy kis szünetet, és rendezhesse a
gondolatait. – Hamar átfagy majd a folyónál, így nem kell sokáig karóval a
fenekünkben parádézni! – állapítja meg, majd csábítón elmosolyodik, a villát a
tálba ejti, felemeli a hátsóját a szőnyegről, és az ölembe fordul egy már
sokkal kevésbé ártatlan csókra, amiért azonnal igent mondtam a kérésére. Úgy
tűnik, fogalma sincs arról, mennyire lennék képtelen neki bármire is nemet
mondani.
*
Kényelmetlenül fészkelődök a cipőimben,
amíg Lou anyukáját várjuk a hidegben. A szokásosnál is hűvösebb ma a levegő,
amire még a partmenti csípős szél is rátesz egy lapáttal. Elgondolkodva
figyelem a folyó vizére leszálló és felröppenő vízimadarakat, és hallgatom a
vitájukat, amikor Lou gyengéden megszorítja az ujjaimat.
-
Édesem…
– motyogja halkan.
Azonnal elkapom a tekintetem a
sirályokról, és a buszmegálló irányába fordítom a fejem. Egy alacsony negyvenes
nő közeledik felénk sugárzó mosollyal az arcán. Veszek egy mély lélegzetet, és
én is mosolyt erőltetek magamra.
Lou bemutat, én pedig magamon meglepődve
veszem észre, hogy a kínos egymás mellett ácsorgás talán ha tizenöt másodpercig
tarthatott. Johannah közvetlen, kedves nő, Lou elmondásaiból teljesen másra
számítottam. Valójában rettegtem. De most már legalább megerősödött bennem a
sejtés, hogy minden negatívum, amit hallottam, leginkább az apja érdeme. Ha
néha kikerülhetne az ő árnyékából, Johannah valószínűleg teljesen más ember
lehetne.
Nem tart sokáig rábeszélnem
mindkettőjüket, hogy a beígért forró csokit cseréljék be inkább forralt borra.
Nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz ma itt kint. Én vezetek, így én
maradok a csokis cukorbombánál, de végtére is ha palacsintát eszünk mellé, már
olyan mindegy.
Próbálunk sétálni egy kicsit a parton, de
hamar rájövünk, hogy nem a legjobb ötlet ebben az ítéletidőben, így gyorsan
visszaindulunk a nyílt terepen száguldozó szél elől a keskenyebb utcák
védelmébe, a házak közé. Johannah kérdez néhány dolgot, de alapvetően nem
rengeti meg a felépített kis világom falait, pedig nagyon féltem, hogy percek alatt
kártyavárrá fog avanzsálni az egész tákolmány. Jól érzem magam mellette. Úgy
érzem, önmagam lehetek. A valódi Marcel. Ő nem ismerte Harryt, nála semmi sem
hazugság. Ezt akarom érezni Európában, ezért vágyom oda. Önmagam lehetek, és
senkinek sem jut majd eszébe megkérdőjelezni engem.
Amíg Lou visszairányít minket a
buszmegálló irányába, elgondolkodom azon, nem kellene-e inkább hazavinnünk az
anyukáját. Bár megvan az esélye, hogy úgy a férjével is szemben találom magam,
még ezzel együtt is illendőnek érezném. Amikor azonban megpróbálom megemlíteni
a dolgot, Lou elvicceli, és megszorítja az ujjaimat. Nem értem, mi van vele.
Nagyon meg akar szabadulni Johannah-tól. Pedig nekem kellene rettegnem ettől a
szituációtól, nem neki. Persze ő nem tudhatja, de nekem van félnivalóm… Vagy
talán neki is vannak olyan titkai, amiket nem szeretné, ha az anyukája
véletlenül kikotyogna előttem?
Amíg ezen tűnődöm, néhány mondat felett
elsiklik a figyelmem, és már csak arra eszmélek fel, amikor Lou próbál
elköszönni Johannah-tól, de ő még utoljára elmondja, amit a családi ebéden nem
volt szabad, hogy a férjének az utóbbi időben gondok voltak a szívével, és
azért is ilyen mogorva, mert az orvos diétára fogta.
-
…mozognia
is kellene, de arra nem tudom rávenni – húzza el a szája sarkát, épp amikor az
agyam visszakapcsolódik a beszélgetésbe, aztán félrebillenti a fejét, és
felváltva néz gyengéden rám és a fiára. – Nem várná két ilyen könyvbolondtól az
ember, de ti mindketten jó kondiban vagytok – mosolyodik el, és már látom, ahogy
Louis szája erre a megjegyzésre kaján vigyorba kezd húzódni. Mielőtt ő felelne
valami irtó kínosat, gyorsan reagálok.
-
Esténként
ilyentájt szoktunk együtt futni – bólintok büszkén, és megszorítom Lou kezét,
amikor alig hallhatóan felhorkan a válaszomra.
-
Ezek
szerint most épp felborítom a napirendeteket – nevet fel Johannah.
-
Csak
egy kicsit… – feleli gyorsan Lou, és ezt most nem tudtam kivédeni. Rosszallón
pillantok rá, épp csak egy futó töredékmásodpercre, hogy az anyja ne vegye
észre. Nem szép dolog, hogy ennyire egyértelműen próbálja hazaküldeni szegényt.
-
Akkor,
azt hiszem jobb, ha mindenki megy a dolgára. Úgyis már lefagyott a lábam.
Nagyon örülök, hogy megismertelek, Marcel – érinti meg kedvesen a felkaromat,
majd fél percen belül el is búcsúzunk egymástól. Még megígérteti velem, hogy a
világ túlfelén majd úgy vigyázok Louis-ra, mint a szemem fényére, megölel,
aztán olyan gyorsan eltűnik, hogy felocsúdni sincs időm. Csak nézek utána kusza
gondolatokkal, míg eltűnik a szürkületben, aztán Lou vizslató tekintetére és
titokzatos mosolyára kapom oldalra a fejem.
-
Mi
vaan…? – nyújtom el a szót nyafogva.
-
Imád!
– harapja be az alsó ajkát. – Majdnem annyira, mint én! – Megragadja a
derekamat, és belecsókol a nyakamba. Felszisszenek, ahogy a jéghideg orra a
bőrömhöz ér, amire kuncogni kezd, de nem ereszt el. – Napoljuk el azt az esti
futást – motyogja a hajamba. – Most inkább húzzunk haza, szükségem van egy kád
forró vízre, hogy átmelegítsen. Teljesen átfagytam – lép hátrébb egyet, és
lehelni kezdi a két kezét. Én pedig hirtelen féltékeny leszek egy kád vízre.
Miért nem én jutok eszébe első helyen, hogy átmelegítsem?
-
Nem
félsz, hogy ha rendszeresen kihagyod a testedzést, elhízol, mint az apád? – húzom
hamiskás mosolyra a szám, mert pontosan tudom, mi lesz a válasza. De nem baj,
hallani akarom. Fejtse csak ki nekem részletesen, mit szeretne még abba a kád
vízbe a habfürdőn kívül.
-
Majd
testedzek a forró vízben – húzza fel csábítón a szemöldökét. – Azt remélem,
csatlakozol hozzám.
Vigyorogva hajolok a szájára, és
végignyalom az alsó ajkát, majd egy gyors puszit hagyok a száján, de többet nem
teszek. Csak megragadom a kezét, és sietve az autó irányába indulok vele.
*
Másnap délutánra sokkal jobbra fordul az
időjárás, szikrázó napsütés és szélcsend vesz rá, hogy újra a kedvenc büfénkhez
vigyem Lou-t, miután végez, egy újabb palacsinta-uzsonnára. Azt mondja, azért
tömöm szénhidráttal, hogy eszébe se jusson egyetlen este sem kihagyni a kedvenc
kalóriaégető tevékenységeink egyikét. Csak nevetek rajta ilyenkor. De talán van
benne valami… Úgy érezném, összeomlik a világom, ha eljönne a nap, hogy nem
kíván meg. Ha csak egyetlen este választaná helyettem a tévét, tudom, hogy már
rémeket látnék.
Néhány perccel hamarabb érkezem, és bár
ilyenkor az autóban szoktam eltölteni a várakozásra kárhoztatott időt, ezúttal
úgy döntök, kiülök egy padra napoztatni egy kicsit az arcomat. Lehunyom a
szemeim, csak élvezem a téli nap langyos simogatását a bőrömön, és közben az
előző estén jár az eszem. Ahogy Lou az ölemben ült a kádban, és némán próbált
rávenni arra, hogy cseréljünk szerepet. Iszonyú nehéz volt visszafognom magam.
Nem tett semmi egyértelműt, és egyetlen szóval sem utalt rá, de a mozdulataiból,
és a szeme villanásaiból éreztem, hogy egy ideje már vissza-visszatér hozzá a
gondolat, és egyre erősebben viaskodik az érzéssel. Nem telik el sok idő, amire
a varázslatos fantáziaképeimtől a pad mögül a vállaimra simuló két kéz szakít
el, amik aztán lekúsznak a mellkasomra. Majd az arcomon puha ajkakat érzek meg.
Felsóhajtok az idilli helyzet bizsergetésére, de nem akarom kinyitni a
szemeimet. Oldalra fordítom a fejem, mire a cirógató ajkak a szám irányába
siklanak. Lágyan megnyalom a puha bársonyt, és halvány csókokkal kezdem
hinteni, még mindig vakon.
-
Azért
remélem ezt nem teszed bárkivel, aki mögéd lopakodik… – motyogja a számra, majd
elválik az ajkaimtól, hogy megkerülje a padot, és mellém ülhessen.
-
Azt
hiszed, szükségem van arra, hogy lássalak, hogy biztosan tudjam, te vagy az? – húzom
az ölembe a kezét, ahogy összefűzöm az ujjainkat. – Egyetlen érintésedből
megismerlek – cirógatom meg a kézfejét. – Vagy az illatodból. – A nyakába
hajtom a fejem, és veszek egy mély, otthon illatú lélegzetet, amire halkan
felsóhajt. – Vagy abból, ahogy az ajkaid súrolják a bőröm. – Puha csókokat
kezdek hinteni az álla vonalára, aztán hátrébb húzódok, és csak nézek rá
szerelmesen, kezemben az arcával. – Néha azt gondolom, hozzám sem kell érj,
csak megállsz mögöttem, és már érzem, hogy itt vagy velem.
Minden alkalommal látom rajta, hogy elakad
a szava, amikor ilyesmit mondok neki. Olyankor úgy érzem, csak az enyém. Ezt a
Louis-t senki sem láthatja rajtam kívül.
-
Remélem
érzed, mennyire szeretlek… – suttogja, ahogy lehunyt szemmel az arcával
belesimul a tenyerembe. Csak mosolyogva dünnyögök valamit, és homlokon
csókolom.
-
Gyere,
feküdjünk ki a partra néhány adag palacsintával sirályokat számolni.
Elmosolyodik, amikor rápillant a
hátizsákomból kikandikáló pokróc sarkára, és újra összefűzi az ujjainkat,
mielőtt felállna a padról. Beharapom az ajkam, ahogy felhúzom, és magamhoz
rántom. A nyakába csókolva ölelem magamhoz a derekánál, de mint általában, most
is érzem, hogy nem szeretne egymásra tapadva lépkedni mellettem. A keze után
nyúlok, és hagyok neki egy lépésnyi távolságot, ahogy mindig.
-
Harry?
– hallom a kiáltást a hátam mögül, alighogy elindulunk. Automatikusan az
ismeretlen hang irányába kapom a fejem, a fiú pedig utolérve minket, már
kapaszkodik is a bicepszembe.
Későn esik le, hogy ezt most valószínűleg
jól elbaltáztam. Lou elereszti a kezem, és a szemem sarkából látom, ahogy
óriásira tágult pupillákkal néz felém. Látszólag maximum fokozaton járnak a
fogaskerekek az agyában: miért is hallgatok én a bátyám nevére?
-
Amióta
visszaköltöztem, mindig ez van… – kezdek magyarázkodásba, de a zavarom
valószínűleg kézzelfogható. Az utóbbi hetekben szinte teljesen elfeledkeztem
Lou mellett arról, milyen veszélyes játékot űzök még mindig. Elfelejtettem
színészkedni, elfelejtettem gond nélkül hazudni, mert már úgy érzem, nincs rá
szükségem. Ott vagyok, ahol lenni akarok. Mellette. Minden érintésem és szavam
őszinte. – Állandóan összekevernek vele… – csóválom a fejem gondterhelten egy
félmosollyal az ajkaimon, és teszek egy lépést Louis irányába, elhúzva a karom
a fiú ujjai közül. – Ha tudnád, hány pofont kaptam már miatta! – nevetek fel
zavartan. – És persze az esetek túlnyomó részében azt sem tudtam, miért – húzom
el a számat. Próbálom menteni a menthetőt a hazugságtorta tetejére így
utolsóként rábiggyesztve még egy marcipánfigurát is. Ennek az egésznek már
úgyis mindegy. Hamarosan elmegyünk innen, új életet kezdünk, és azt remélem,
soha többé nem kell hazudnom, és nem kell kiejtenem azt a nevet a számon, ami
lassan huszonkét éve a papírjaimban szerepelt. Talán vissza sem jövünk többé.
A srác az a szőke angyal, akit úgy két
hónapja kelletlenül bár, de muszáj volt ejtenem Liam miatt. Akkor még reméltem,
hogy egyszer újra látom, és abban az esetben már senki sem menti meg attól, hogy
magam alá gyűrjem másodszorra is. Akkor még úgy gondoltam, kivételesen talán
harmadszorra is. Erre most itt áll előttem, zavartan pillantgat felváltva rám
és Lou-ra, és a késztetésem hamuvá lett. Egy halványan pislákoló parázs sem
maradt belőle. Nagyon rosszkor talált rám, ez tény, de úgy érzem, ha most nem
Lou állna mellettem, hanem mondjuk Zayn haverom, akkor sem lenne nagyobb
hatással rám. Akkor is pontosan ugyanígy húztam volna el a karom a markából, és
léptem volna hátrébb.
-
Harry
a bátyám. Ne haragudj, szerintem nem ismerjük egymást – ráncolom a homlokom
értetlenül, és közben csóválom a fejem, amikor a Louis felé intézett monológom
után sem adja jelét, hogy esetleg utamra engedne.
-
Igazad
van – húzódik végre egy kicsivel hátrébb bizonytalanul, ám még mindig szinte
pislogás nélkül bámul mereven. Mintha a fejembe látna, és pontosan tudná, mi
folyik itt. – Fura is volt a szemüveg, meg minden… Bocsáss meg.
-
Semmi
baj – mosolyodok el immár kedvesen, és biccentve egyet köszönésképp, Lou ujjai
közé fűzöm az enyémeket. Ezzel hátat is fordítanék a fiúnak, de jelezve, hogy ő
még visszatartana, hozzáér a könyökömhöz. Úgy tűnik, ő nem csak ittasan az a
tapogatós fajta.
-
Várj!
Megtennéd, hogy… – az ajkát rágcsálva, sietve előkotor az oldaltáskájából egy
tollat meg egy papírt, és gyorsan lefirkál néhány számot. – Odaadnád ezt neki,
kérlek?
Ránézek a cetlire. Randy. Egészen idáig a
nevét sem tudtam.
-
Persze
– bólintok, és végre tényleg elköszönünk egymástól.
Az, hogy Louis hagyta, hogy megfogjam a
kezét, és a kezdeti értetlen pillantások után nem dühösen, vagy felháborodottan
bámult rám, megmentett attól, hogy itt helyben kapjak szívrohamot. De ez akkor
sem mehet így tovább, nem lófrálhatok a városban – főként a megszokott helyeim
környékén – meggondolatlanul. Bárcsak valahogy felgyorsíthatnám az időt, amit
még itt kell töltenünk!
-
Mit
akar egy ilyen fiú Harrytől? – teszi fel a költői kérdést Lou, miután tovább
indulunk a part irányába. Valószínűleg nem vár rá feleletet, de azért én csak
megválaszolom.
-
Szexet.
Mást nem akarnak tőle a fiúk – motyogom az orrom alatt, és még mindig Randy
kedves, de mindentudó mosolya vibrál a lelki szemeim előtt.
-
Nem
biztos. Talán egy ilyen ártatlan szépség kellene neki, hogy megváltozzon… – vonja
meg a vállát, és a zebrához érve, elgondolkodva a cipője orrát kezdi
vizsgálgatni.
Egy pillanatra megtorpanok, és ránézek.
Hirtelen kiesnek a fejemből az aggodalmas gondolatok, és egy egészen másfelé
irányuló kétely üti fel a fejét bennem.
-
Tetszik?
– húzom fel a szemöldököm sértetten, és Lou felé nyújtom a papírdarabot. – Tessék,
itt a száma.
-
Te
most féltékeny vagy? Komolyan?! – nevet fel, és a fejét felkapva, a derekamba
kapaszkodva megpróbál magához húzni, de azonnal arrébb tolom. – Istenem, de
édes vagy, amikor féltékeny vagy! – kuncog, és nem hagyja, hogy eltávolodjak
tőle, minden lépésem követi, mint egy kiskutya.
-
Szerintem
ezt fejezd be, Louis! – mordulok rá fojtott hangon.
Világéletemben utáltam, ha valaki
féltékenykedéssel gyanúsított. Bár egészen idáig valószínűleg azért, mert
minden esetben alaptalan vádaskodás volt. Most más miatt zavar. De Lou nem adja
fel. Sőt, tovább korcsolyázik az amúgyis túlságosan vékony jégen. Kikapja a
kezemből a cetlit, és ránéz.
-
Randy.
Hm, szép… – nyalja meg a száját érzékien. – A neve is… – teszi hozzá, hogy
tovább cukkoljon, és közben nem veszi észre, hogy már nem csak hogy kezd túl
messzire menni, olyannyira távol került, hogy visszanézve sem látná már az
átlépett határvonalat. Olyan messzire, amit Marcel már nem tud kezelni.
Visszaveszem tőle a fecnit, és a zsebembe
gyűröm.
-
Igen,
szép. Talán fel is hívom – morgok, és az eddigi fél méternyi távolságot, ahogy
sétáltunk egymás mellett, jó három lépésnyire nyújtom, és a közelben végre
feltűnő sarki büfé irányába kezdem szedni a lábaim.
Lou viszont nem az a fajta, akit csak úgy
ignorálni lehet. Odaszökken mellém, és a nyakamba csimpaszkodva megerőszakolja
a számat. Leblokkolok, mert ilyesmi még nem fordult elő eddig, hogy a nyílt
utcán, a járókelők között csókoljon így meg. Egy kisebb puszi úgy éreztem
rendben van a kezdetektől, akár nyílt terepen is, talán esténként a sötét
utcán, vagy kocsmában, szórakozóhelyen egy-egy szerelmesebb csók. De hogy
fényes nappal, a munkahelyétől párszáz méterre sétálva, ahol bárki megláthat,
tapadjon ilyen kéjsóváran rám… Még soha sem tette.
-
Senki
más nem kell nekem, te bolond! – dorombolja játékosan az ajkaimat nyalogatva,
és a vádlijaim köré tekeri a jobb lábát, az ágyékát pedig egy erotikus nyögés
kíséretében a combomnak feszíti. – Csak kicsit fel akartalak bosszantani.
Kíváncsi vagyok, milyen a dühös Marcel az ágyban – húzza fel csábosan az egyik
szemöldökét, mire nagyot nyelek. Nem hiszem, hogy tudni szeretné, milyen a
könyörtelen énem szex közben. Soha nem akarok odáig eljutni, hogy akárcsak
megforduljon a fejemben úgy bánni vele, ahogy néhány fiúval már elbántam az
évek során. – Hagyjuk a palacsintát, meg a sirályokat. Siessünk haza – súgja a
fülembe úgy, hogy az ajkaival rátapad, és közben még néhány hangosabb sóhajjal
megspékelt levegőkortyot is vesz. Nehéz nem elveszítenem a fejem. A fenekébe
markolva teszem arrébb egy újabb morgással, és határozottan abba az irányba
biccentek, ahonnan jöttünk. Ha néhány percen belül nem ül be a kocsiba, félek,
hogy rádobom a legközelebbi motorháztetőre. Miért vagyok ennyire képtelen
ellenállni neki?!
-
Tomlinson!
– dörren mögülünk egy túlságosan is ismerős hang. Megfagy a vér az ereimben.
Miért is kell nekünk állandóan épp errefelé enyelegnünk?! Borítékolható volt,
hogy egyszer összefutunk olyan ismerősökkel, akikkel Harry nem szeretne. Mint
egy ijedt kismadár, úgy röppen le rólam Louis, én pedig farkasszemet nézek a
volt iskolaigazgatómmal. Ami nagyobb baj, hogy ő egyszemélyben Louis jelenlegi
főnöke is. És nem mondom, hogy nem esnek ki a szemei, amikor rájön, kit lát
Louis mellett. – Styles?! – tátja el a száját.
-
Marcel,
ő a főnököm – mutatna be neki Lou, de persze ahelyett, hogy kezet nyújtana
nekem a hájfej, felháborodva közbevág.
-
Milyen
Marcel?! Ez itt a Styles gyerek! Ismeri a fél város. Nem hittem, hogy idáig
süllyedsz, Louis – csóválja a fejét undorodva.
Látom, ahogy Lou ledöbben, aztán sietve
összekapja magát, és ahhoz, hogy egyszinten tudjanak kommunikálni, felveszi a
diri stílusát. Összevonja a szemöldökét, kihúzza magát, és mogorván vág vissza.
-
Bár
egyszer már tisztáztuk, hogy nincs köze ahhoz, kivel mit csinálok munkaidőn
kívül, azért csak hogy tudja, nem süllyedtem sehonnan sehová: ő Marcel, Harry
ikertestvére, és együtt élünk.
Hangosan felröhög az öreg, amitől kedvem
lenne behúzni neki egyet.
-
Miféle
ikertestvér? Neki nincs ikertestvére! Felvesz valami maskarát, és bármilyen
sztorit beveszel, fiam? Őszintén sajnállak…
-
Nem
ismerem magát, de legyen szíves, ne sértegesse a páromat – szólok közbe,
amennyire tőlem telik jelen helyzetben, kimérten. – A bátyámról azt mond, amit
akar, nem érdekel. De Louis-t hagyja békén.
-
Hol
tanultál így színészkedni? – fordul felém, és csodálkozva felvonja a
szemöldökét. – Annyira jól csinálod, hogy ha nem egy rosszhírű homokos tróger
lennél, talán még taníthatnád is az iskolámban – vigyorodik el, nekem meg egyre
komolyabb erőfeszítésembe kerül visszafogni az öklömet. Velem így senki sem
beszélhet büntetlenül! Az biztos, hogy ezt nem ússza meg. Jó ideje nem éreztem
a késztetést, de most átvedlek, annyi szent, és amilyen hamar csak lehet,
Harrytől megkapja a magáét.
-
Szóval
én, mint “homokos tróger” szintén számíthatok felmondásra a közeljövőben? – áll
mellém Lou egy gúnyos vigyorral az ajkain, majd látva a remegő, ökölbe
szorított kezemet, a derekamra simítja az egyik tenyerét, és megnyugtatásképp
lopva cirógatni kezd a hüvelykujjával. Csodálom a hidegvérét.
-
Én
figyelmeztettelek, Louis… Ismerem Harryt, jobban is, mint kellene. Nincs
testvére – jelenti ki rám szegezve a mutatóujját, figyelmen kívül hagyva Lou kérdését,
majd fintorogva hátat fordít, és köszönés nélkül távozik.
Lou némán néz rám, és az arcvonásaimat
vizsgálgatja. Saját maga megnyugtatására próbál valamiféle egyértelmű
bizonyítékot találni arra, hogy nem Harry áll vele szemben. Hogy nem Harry szeretkezett
vele ma reggel. Hogy nem Harry vitt neki ágyba kávét, rántottát és pirítóst.
Nem tudja, mit gondoljon. Elbizonytalanodott. Az én világom pedig összeomlani
látszik.
-
Úgy
nézel rám, mint aki hisz neki… – motyogom halkan.
-
Nem
– rázza meg a fejét, de aztán bizonytalanul vállat von. – Nem tudom. Mi van,
ha…
-
Louis!
– kiáltok rá elképedve, majd mielőtt sírva fakadnék, fújtatva elcsörtetek.
Vadul ver a szívem, úgy érzem annál jobban
nem tudom kezelni ezt a helyzetet most, minthogy elmenekülök. Nem tudhatja meg
így. Nem lehet vége így. Nem, amikor már kezdek élni, a jövőt tervezgetni, épp
amikor elkezdtem boldognak érezni magam…
-
Ne
rohanj el! – kiált utánam. – Ezzel csak megerősíted a kételyt bennem.
Földbe gyökereznek a lábaim, és döbbenten
fordulok vissza felé.
-
Nem
bízol bennem. Így nincs értelme veled terveznem a jövőt – jelentem ki színtelen
hangon, és próbálom visszafogni a hangom remegését. – Hogy költözhetnék így
veled a világ másik felébe, távol mindenkitől, egymásrautaltan?
-
Bízom
benned – feleli, de a bizonytalanság tapintható a hangjában.
-
Nem
– csóválom meg a fejem lemondón, de képtelen vagyok faképnél hagyni. Csak állok
ott, és várom, hogy varázsütésre rendbejöjjön minden.
-
Bízom…
– suttogja. – De annyi apróság van ellenünk, furcsa véletlenek, amik sokszor
táplálják a kételyt bennem, bármennyire is próbálom elnyomni magamban. Épp az
imént fordultál reflexből a bátyád nevét kiáltó fiú felé. Vagy amikor nem
akartad megmutatni a jogsidat, és kiderült, hogy Harryé van nálad. Az, hogy
eleinte többször is az Impalát vezetted… Őszintén, nem tudom elképzelni, hogy
Harry bárkinek is odaadja azt az autót, főleg nem a friss jogsiddal. A
tetoválások. A váratlanul megváltozó, meglepő viselkedésed néha, amikor
időről-időre úgy érzem, nem csak egy tizedmásodpercre csuktam be a szemem
pislogás közben, hanem elég időre ahhoz, hogy valaki gyorsan kicseréljen…
Egyre csak növekszik a feszültség bennem,
de amíg néhány perccel ezelőtt még az igazgatónak behúztam volna egyet, addig
most a levezetéséhez legszívesebben zokogva bújnék Louis karjaiba. Ha
elmondanám neki most az igazat, minden összeomlana, tudom. Nem tehetem. Arra
nem ez a megfelelő alkalom. Nem tudom, fogom-e valaha azt érezni, hogy itt a
tökéletes pillanat, de biztos vagyok benne, hogy ez most nem az.
Felnyitom a táskám tetejét, és vadul
kutatni kezdek benne. Előhúzom a személyimet, és az orra alá dugom.
-
Ez
elég hihető? Olvasd! – rivallok rá. Rápillant a plasztikkártyára, és azonnal
elhomályosodik a tekintete.
-
Ne
csináld… – suttogja, és próbál közel bújni hozzám.
-
Azt
mondtam, olvasd! Úgy, hogy én is halljam! – lépek hátrébb, és úgy felemelem a
hangomat, ahogy még sosem tettem vele.
-
M…
Marcel Styles… – Nedvesen fénylő szemekkel próbálkozik újra felém lépni.
-
Húzzak
elő még néhány hivatalos iratot, vagy elhiszed, hogy létezem? – magasodok fölé
frusztráltan. Szegénynek fogalma sincs arról, miért érzem magamat ennyire
feszültnek. Remeg mindenem, a szívem ki akar szakadni a helyéből, és
legszívesebben itt helyben térdre rogynék, és csak zokognék.
-
Bocsáss
meg – nyögi, és amikor nem reagálok, könyörgőre fogja. – Ölelj magadhoz,
kérlek, nehogy itt hagyj!
Szomorúan állom a tekintetét, de nem
mozdulnak a karjaim. Meddig kell még elferdítenem előtte az igazságot? Én is
érzem, hogy nem lehet erre építeni egy életet. Próbálom azzal nyugtatni magam,
hogy nem hazudok neki, valódi vagyok, és minden igazi. A gyengéd érintéseim, a
szenvedélyes csókjaim, a halk suttogások, minden… egyszerűen csak
megváltoztattam a nevem. Vajon megértené ezt valaha is?
-
Ígérd
meg, hogy senki és semmi nem fog közénk állni – suttogom remegő hangon, és
ahogy megrázza a fejét, és eltátogja, hogy “megígérem”, magamhoz húzom. Az
arcát a vállamba temeti, és csak a teste hangtalan rázkódásából érzem, hogy
rajta is milyen feszültség söpört most végig.
Néhány héttel ezelőtt intéztem el a
névváltoztatást. Akkor óriási megkönnyebbülés volt a kezemben fogni az új
papírjaimat. Azt gondoltam, végre lezártam vele egy korszakot. De úgy tűnik, a
múltam nem ereszt ilyen könnyen. Mostanra elillant az illúzió, és minden azzá
vált, ami valójában: egy darab papír, és néhány plasztikkártya. Az életem pedig
a régi. Azt néhány hivatalos pecséttel nem lehet kicserélni.
Egész éjjel ébren tartott a
lelkiismeretem, nem hagyta, hogy lehunyjam a szemeimet. Hol a plafont néztem,
hol pedig a békésen szuszogó szerelmem angyali arcát. Mit művelek? Megtehetem
ezt vele, hogy felrúgom az életét, és elráncigálom a világ végére, csak hogy
eléggé biztonságban érezzem magam ahhoz, hogy összetörjem a szívét valamivel,
amivel itt és most nem merem? De bármennyit is agyaltam rajta, semmire sem
jutottam. Akárhányszor próbálom megtalálni a helyes utat, arra jutok, hogy az
idő majd segít rajtam. Pedig az idő nem segít, csak mosolyogva későbbre tolja,
és a jótettért cserébe közben négyzetre emeli a garantáltan rossz
végkifejletet.
Louis’s
POV
Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz, és
nem tudok mozdulni. Ahogy oldalra fordítom a fejem, már megértem, mi okozza a
szenvedésem, és egyből nem érzem akkora kínzásnak. Marcel szinte teljes
testével rajtam szuszog. A mellkasomon fekszik, egyik karját és lábát is
átvetve rajtam. Nagyon szeretnék levegőhöz jutni. Érzem, hogy a tüdőm már küzd
érte, a bőröm pedig tényleg képes lenne bármelyik pillanatban lángra lobbanni.
De ez most egyáltalán nem érdekel. Meg sem fogok mozdulni addig, amíg a
telefonom el nem kezd ébreszteni. Nem tudom mit tettem, amivel kiérdemeltem
ennek az angyalnak a szerelmét, de tudom, hogy hálából odaadnám a fél életemet
is. Vagy az egészet. Mindenemet. Csapdába ejtett, olyan mélyen befészkelve
magát a szívembe, hogy nem tudom, képes lennék-e megválni tőle. Biztosan félig
holtan, összetört szívvel élnék tovább. Gyorsan elkergetem ezeket a borús
gondolatokat, mert egyetlen percet sem akarok elvesztegetni rájuk. Marcel az
enyém, és ez mindig így lesz. Érzem.
-
Kapcsold
ki… – nyögi a nyakamba, amikor végül megcsörren a telefonom az ágy mellett.
-
Ahhoz
meg kellene mozdulnom – súgom közel a füléhez, mert a fejem legalább képes
vagyok felemelni. Egy kis morgással lemászik rólam, a nyakáig húzza a takarót,
aztán összegömbölyödik az ágy másik oldalán, háttal nekem. Nem pontosan erre a
reakcióra számítottam, de elkönyvelem annak, hogy nagyon álmos, és talán nem jó
passzban ébredt. – Húha, valaki bal lábbal kelt…
-
Mmm…
Ki mondta, hogy felkelek? – morogja, aztán egyik kezével hátranyúl, miután
kikapcsoltam a telefonom vinnyogását, megragadja a karom, és maga mögé ránt.
Nem ellenkezem. Én lennék a világ legnagyobb idiótája, ha ezt tenném. Átölelem
a derekát, aztán lágy reggeli puszikkal halmozom el a tarkóját és a nyakát.
Érzem, ahogy megborzong, és látom, hogy kirázza a hideg. Ez a legszebb reakció,
amivel bizonyíthatja, mennyire vágyik rám. A közelségemre. És még csak nem is ő
irányítja. Hosszú percekig fekszem mögötte, és szeretem őt. Hallom, hogy a
légzése egyenletessé válik, és ahogy felemelkedem fölé, hogy meglessem,
egyértelművé válik, hogy újra mélyen alszik.
Nagy nehezen sikerül kiásnom magam az
ágyból, pedig nem volt könnyű elszakadni tőle. Inkább nem ébresztem fel.
Annyira jóízűen alszik, egyszerűen nincs szívem hozzá. Még én is komolyan
elgondolkodtam rajta, hogy inkább beteget jelentek, és vele maradok az ágyban
egész nap. Végül, csak mert egy komplett seggfej vagyok, rávettem magam a
munkába indulásra, de ezt mindenképp meg fogom csinálni egyszer. Most viszont
tényleg rohannom kell, mert sikerült úgy elkúrnom a reggeli rutinra szánt egy
órámat, hogy már nincs időm reggelizni sem. Csak bedobok a táskámba egy banánt
– amióta Marcel a lakásomban tölti az ideje nagy részét, mindig van itthon,
esküszöm, hogy függő – aztán amikor meglátom, hogy nincs tej, el is döntöm
magamban, hogy útközben megállok egy Starbucksnál. Szemetet adnak, de legalább
gyorsak.
A parkoló majdnem üres, aminek még meg is
örülök, így még hamarabb jutok a reggeli energiámhoz, és egy kis szusszanásra
is lesz időm. Talán itt iszom meg. Ahogy a táblákat nézegetem a falra
függesztve, lépek egyet hátra, így érzem, hogy egyenesen nekiütközöm valakinek.
-
Nézz
már a kibaszott hátad mögé, mielőtt elkezdesz táncikálni – morogja egy
férfihang mögöttem, én pedig azonnal megpördülök, hogy bocsánatot kérjek. A
srác óriásira tágult szemekkel néz rám, és valamiért zavartnak tűnik. Felismerem
őt, kétszer is találkoztunk. Ő volt Harry partnere azon a pokoli esküvőn, és
később is láttam vele a sörözőben. Ó, és Liammel… Basszus. De ha Harryt ismeri,
sőt látszólag igazán jó barátok, akkor biztosan ismeri Marcelt is.
-
Bocs,
tényleg figyelmetlen voltam – rázom meg a fejem, de ő mintha már nem is hallana
engem, furcsán viselkedik. – Te Harry barátja vagy, igaz?
-
Aha…
– feleli kelletlenül, és a halántékát dörzsölgeti. Nem tudom, hogy mi a fenével
hoztam zavarba, de valahogy fel kellene oldani ezt a feszültséget. Nagyon
kellemetlen érzés, és nem is pontosan értem az okát. Rohadtul fura ez a srác,
viszont a kíváncsiságom minden iránt, amihez annak a kócos angyalnak köze
lehet, mindig erősebb, és minden mást elnyom. – Te meg… Marcel pasija.
-
Hm,
ezek szerint nem vagyok titok, vagy tabutéma. Ennek valamiért egészen örülök – mosolyodom
el, és komolyan megmelengeti a szívem, hogy valóban az egész családja, sőt még
Harry haverja is tud rólunk. Még ha a taplóbb ikert olyan marhára zavarja is a
dolog, ha a kezdetekben lezajlott “szállj le az öcsémről” szöveget vesszük
alapul, akkor sem jött még utánam, vagy esett nekem, hogy mi a faszt képzelek.
Ezt jó pontnak könyvelem el. Kedvem támad ezt a srácot is jobban megismerni.
Akár az is kiderülhet, hogy családi barát, és Marcellel is jóban vannak. Talán
hallhatok néhány ismerni érdemes tényt, vagy apróságot a Styles femiliről.
-
Igen,
nos, van egy kávényi időm munka előtt – kezdem, és továbbra is mosolygok rá. – Az
ütközésemért cserébe meghívhatlak arra, amit venni szerettél volna?
-
Öhm…
Nem tudom – teszi a tarkójára a kezét, hogy a haja vonalát vakarássza.
-
Ne
kéresd magad – lököm meg a vállát, és visszalépek az előző helyemre, hogy
megrendeljem a saját karamellás kappuccinomat. – Mit kérsz?
-
Valójában,
nekem mennem kellene – válaszolja, de tudomást sem veszek róla, csak újra
felteszem a kérdést neki.
Amikor hátranézek, még mindig ugyanott
áll, és furcsán méreget néhány másodpercig, de aztán egy sóhajtással mögém
lépked. Az orra alatt mintha elmotyogott volna valamit, de nem értettem, és nem
is áll szándékomban rákérdezni, mert egészen feldob, hogy végül csatlakozik
hozzám.
-
Egy
sima presszókávét. Minden nélkül – feleli mogorván. Már értem, miért vannak
olyan jóban Harryvel. Talán el kellene kezdenem megbánni, hogy vele akartam
meginni a kávémat? Kikapjuk a rendelésünket, és az én nevemet persze elírták a
poharamon, amin csak megforgatom a szemem. Azóta egy szót sem szólt, hogy
lediktálta, amit inni szeretne. Kicsit engem is zavarba hoz ezzel a furcsa
viselkedéssel, de tényleg megpróbálom elkönyvelni úgy, mint csak Harry barátja.
És hát ugye tudjuk, madarat tolláról… De azt is tudom, hogy Harryben is sokkal
több van, mint amit másoknak enged meglátni. Bár terveim szerint legszívesebben
örökre távol maradtam volna tőle, azóta már eldöntöttem, hogy szeretnék
legalább közepesen jó viszonyt ápolni Marcel egész családjával, így
természetesen Harryvel is. Már ha hagyja. Felnőtt emberek vagyunk. Képesnek
kell lennünk félretenni a múltban történt dolgainkat. Ha Marcel meg tudta
tenni, akkor egészen biztosan mi is.
-
Itt
jó lesz? – nézek fel rá, ő meg csak ugyanolyan megfejthetetlen pillantással
illet, mielőtt elkapja rólam a tekintetét.
-
Ja
– rántja meg a vállát, és lazán leejti magát a műanyag székre. – Tök mindegy.
Felvonom a szemöldököm a megjegyzésén, és
majdnem visszaszólok, hogy végül is el is húzhat akár, ha ennyire nem kíváncsi
a társaságomra. Ráerőltetni biztos, hogy nem fogom magam. Végül nem teszem,
inkább ráharapok a nyelvemre, hogy visszafogjam azt a meggondolatlan szavak
kimondásában, aztán kortyolok egyet a kávémból. Ő közben fénysebességgel kapja
elő a telefonját, gépel valamit, majd lopva felnéz rám, mielőtt ő is beleiszik
a sajátjába. Eltökélten bámulja a képernyőjét, én meg nem akarom elhinni, hogy
ez a kávézás, hogy alakulhat ilyen kínosan.
Végül a telefonja elsötétül, aztán
felsóhajt, és rám néz, miután a mobilját az asztalra tette.
-
Kösz
a kávét, de nem kellett volna – szólal meg végre, nekem pedig mázsás súly
gördül le a mellkasomról, hogy talán képesek leszünk egymáshoz szólni.
-
Nem
tesz semmit – mosolyodok el, hogy oldjam az ismeretlen feszültséget, aztán
hátradőlök. – Régóta vagytok jóban Harryvel?
-
A
gimi óta a legjobb haverom – feleli, és a hangulata kissé megváltozik. Nem
tudom mitől, de hálás vagyok érte. Talán csak olyan, mint én voltam az egyetem
alatt. A reggeli kávé elfogyasztásáig nem voltam ugyanaz az ember.
-
Akkor
te is oda jártál? – vigyorodok el, mert több a közös bennünk, mint gondoltam. Ő
csak bólint, így folytatom. – És tényleg csak barátok vagytok, vagy…? Az
esküvőn eléggé közel voltatok egymáshoz.
-
Én
nem vagyok meleg – ingatja meg a fejét egy félmosollyal. Nem, nem vagy. Azt látom.
Távolról is meg lehet mondani, hogy egy macsó hetero. Így viszont érdekessé
válnak a smárolós képek az emlékeimben. Határozottan él bennem, ahogy éppen ő
kapott Harry szája után. Akkor azt hittem, hogy tényleg együtt vannak. – Csak a
szüleimet, és a rémesen sznob barátait akartam kicsinálni, Harry pedig ezer
örömmel segített ebben. De nem, nem vagyok meleg. Ezt az exednek is
kifejtettem, amikor rám moccant a közelmúltban.
-
Baszki…
– akad el a lélegzetem Liam megemlítése után. Ezek szerint Liamnek eddig
tartott a nagy szenvedése, hogy csak velem tud élni. Egy percig sem
bizonytalanított el a jelenléte, hogy jól döntöttem-e Marcellel, de jó tudni,
hogy ezúttal sem okozott csalódást. Tökéletesen magát adta. Borzasztó
felismerni a tényt, hogy egyáltalán nem az az ember, akit én láttam. Fordítva
ültem a moziban, és most még szégyenkezem is miatta. Csak azt nem tudom
felfogni, hogy van képe Harry után még a legjobb haverjára is rámászni. Ez már
komolyan gyomorforgató. Nem értem, hogy ismerhettem őt ennyire félre. – Bocs
érte. Mármint, ez persze nem az én felelősségem, csak ő nem pont az az ember,
akinek hittem.
-
Nem
gáz – vonja meg a vállát, és látom, hogy tényleg nem vette nagyon fel a
történetet. Nem tudom, hogy a kávémeghívástól miként kanyarodtunk el, és
kötöttünk ki a múltbeli elcseszett párválasztásomnál, de ez a srác, annak
ellenére, hogy nem beszél túl sokat, és azt se igazán kedvesen, valamiért
szimpatikus nekem. Nem tudnám megmondani, miért.
-
Szóval,
mi is egy gimibe jártunk? – teszek egy próbálkozást a témaváltásra, mert nincs
hangulatom tovább Liamhez. – Egyáltalán nem emlékszem rád.
-
Én
ellenben igen, Harry… – kezdi, de aztán elharapja a mondat végét. Eszembe jut hirtelen
a diri, és hogy említette, Harry ült bent nála párszor miattam. Érzem a
késztetést, hogy minden ilyen alkalmat részletesen elmeséltessek vele, de
muszáj visszafognom magam egy kicsit.
-
Harry?
– teszem fel az egyszavas kérdést, ezzel ösztönözve, hogy folytassa, ha már
elkezdte. Egy kicsit gondolkodik, és elhúzott szájjal mered rám, aztán mégis
beadja a derekát, amikor elmondom, hogy a főnököm is mondott erről már néhány
dolgot, de ott nem tértünk ki rá részletesen.
-
Ő
régen, még a gimi alatt, eléggé oda volt érted – vigyorog rám a papírpohara
felett. Örülök, hogy úgy tűnik, kezd egy kicsit normalizálódni a párbeszédünk.
– Sokat áradozott rólad. Még azok után is téma voltál, hogy elköltöztél.
-
Értem
– nevetgélek zavaromban. – Nem tudtam. Vagyis, nem is igazán figyeltem akkor
már semmire, aznap este volt az utolsó bulim a városban, amikor megismertem őt.
Nem sokkal utána elköltöztem. Ha előbb tudom, talán másképp is alakulhatott
volna. Olyan édes fiú volt. Elég sok kalandom volt a gimiben, és istenemre
mondom, a felére nem is emlékszem már, de rá mindig emlékeztem. Ezért is ért
annyira váratlanul, amikor összefutottam vele újra.
-
Igen,
édes volt – ért velem egyet, de közben kifürkészhetetlen tekintettel méreget. –
A dolgok változnak…
-
Marcel
mondta, hogy történt vele valami – folytatom. Elvégre ez a srác itt sokkal
jobban kell hogy tudja, és vele nem nehéz felhozni ezt a témát sem. Marcellel
nem könnyű, és egymásra való tekintettel nem is teszem soha. Hiába szeretnék
szinte mindent tudni kettejük furcsa kapcsolatáról, és Harry történetéről,
amiért olyan lett, amilyen. Nem ő a megfelelő személy erre. Látom a szemében,
hogy ha feljön a testvére, akkor bosszús lesz. Elkomorodik. Még akkor is, ha
addig a hangulatunk a plafonig ért. Ez az én pillanatom.
-
Aha,
volt valami fasz, akivel törődött, de annak csak egy éjszakára kellett – magyarázza,
a hangja pedig fojtott. Erősen bosszús. Biztos, hogy nagyon jó barátok, ha őt
is így felzaklatja, amikor erről van szó. Vagy talán azóta barátnak sem a
legjobb? – Harry teljesen padlóra került. Ezer évig tartott felvakarnom onnan.
-
És
aztán? – magamban még a kezemmel is intek, hogy folytassa már.
-
Utána
olyan volt, mintha kikapcsolták volna az érzelmeit. Eldöntötte, hogy leszarja,
persze nyilván nem így volt. De ezt magának is sikeresen bemagyarázta. Aztán
megállás nélkül szedett fel minden este más srácokat. De mielőtt még
elkönyveled ezt egy borzasztó, lejtőn lefelé tartós drámának, jelzem, hogy
Harry nem a legkedvesebb ember a világon, de ettől még a legjobb haverom, és
nekem ez így tökéletesen rendben volt… Rendben van. Csak már nem olyan, mint a
gimiben. Ennyi. Na, de ki olyan?
-
Értem
– bólintok, és a szavain gondolkodom. Ő is látja, hogy Harry csak védekezik
ezzel a viselkedéssel. Nem akar több támadási felületet hagyni magán azok után,
hogy egyszer már elárulták az érzéseit. Ez érthető. De talán segítségre lenne
szüksége. Viszont a haverját nem nagyon bántja, hogy Harry olyan, amilyen.
Valószínűleg együtt járnak bárokba srácokat és csajokat felszedni. – Mikor
történt ez? Mármint… Esetleg én is ismerhetem a pasit, aki szemét volt vele?
-
Ó,
baszki… – nevet fel, láthatóan kínjában, majd a fejét ingatva néz le az ölébe.
Nem tudom mire vélni a reakcióját, de mielőtt rákérdezhetnék, újra megszólal. –
Nem… Nem hiszem.
-
Gondolom
nem a sulinkba járt – gondolkodom hangosan, és nem is nézek fel a kávémból. – Ott
nem sok potenciál volt rajtunk kívül. Legalábbis akiről tudtam. Bár Harryre sem
figyeltem fel a buliig. – Akaratlanul is újra felötlenek bennem a gondolatok,
hogy mi lett volna, ha korábban megismerem. Talán tényleg megóvhattam volna a
változástól. Nyilvánvalóan a fájdalma miatt kezdett el így viselkedni, bármit
is állít róla a haverja, akinek ha valamikor is említették a nevét, márpedig
úgy rémlik Harry az esküvőn mondta, akkor sem emlékszem rá. Meg kell kérdezzem,
mielőtt elköszönünk. – Rosszul érint a tudat, hogy ha tudtam volna, ha csak
sejtettem volna… – kezdem el, de aztán a srác összehúzott szemeit látva,
gyorsan elmosok minden ilyen jellegű gondolatot. Nem agyalhatok ezen, és nem is
akarok. Már ennyitől is lelkiismeret furdalásom van Marcel felé. Szeretem őt.
Nem fogok azon merengeni, hogy milyen lenne most a bátyjával együtt élni. – Na,
de nem bánkódom. Elvégre most Marcel mellett vagyok végre tényleg boldog. Őt is
ismered?
Nem felel egyből, csak lehunyja a szemeit,
és az orrnyergét kezdi nyomogatni, aztán iszik egy nagy kortyot a poharából, de
még közben elkezd bólogatni.
-
Valamennyire
– hadarja végül. – Nem annyira, mint Harryt.
-
Igen,
ő nem itt nőtt fel – mosolyodom el, és a kávézópartnerem arcán is feltűnik egy
hamis mosoly.
-
És
most megint elmegy – motyogja halkan, és bólint egyet, csak hogy megerősítse a
mondandóját.
-
Ezek
szerint tudsz az egyetemi terveiről – vigyorgok, mint egy idióta, mert még
mindig olyan boldog vagyok, amikor eszembe jut. – Nagyon büszke vagyok rá.
-
Igen,
Harry mesélte – feleli, és van valami sötét a szemeiben. Nem tudom hová tenni
ezt a pasit. Valamiért vonz a társasága, szívesen beszélgetnék vele, ugyanakkor
érzek benne valami sötétet, amit nem tudok megmagyarázni, és meglehet, hogy
távol kellene maradnom tőle. Talán csak túl korán van, és beleképzelek az
egészbe olyan dolgokat, amik nincsenek is ott. – Ti most már együtt laktok, jól
tudom?
-
Hát
hivatalosan még nem egészen, de nagyjából – nevetek fel a kérdésén, mert ebből
arra következtetek, hogy többet is tud rólunk, mint gondoltam. Ez nagyon jól
esik. Akkor Harry is mindent tud rólunk, és ez azt jelenti, hogy Marcel pedig
mesél. Sokmindent. – Ezt Harrytől tudod?
-
Aha
– bólint egyet hirtelen, aztán a kávéjába temetkezik.
-
Úgy
tűnik, hogy nem is olyan rossz a kapcsolatuk Marcellel, nem? – döntöm oldalra
egy kicsit a fejem, és a mosolyom még mindig levakarhatatlan. – Az elején úgy
tűnt, hogy nagyon utálják egymást, de aztán Marcel mesélt egy kicsit, és
rájöttem, hogy ez nem igaz. De ezek alapján eléggé sokat beszélgetnek, és
megosztanak egymással dolgokat. Ez jó dolog.
-
Igen,
azt hiszem – feleli egy kicsit elgondolkodva. – Igazából, Harry és Marcel
nagyon hasonlítanak. Szinte ugyanaz a személy…
-
Hát
persze – nevetek fel a nyilvánvaló poénon, és ő is csatlakozik néhány másodperc
múlva. – Külsőre nagyon. Egyre jobban. Marcel az utóbbi időben meghökkentett
már párszor. El kellett gondolkodnom, hogy Harryhez van-e szerencsém.
-
Azt
elhiszem – nevetgél kínosan. – Szereted őt? Mármint… Komolyan együtt vagytok,
meg minden? Komolyan gondolod?
-
Igen,
persze – válaszolok egyből az ügyetlenül egymás mögé pakolt szavaira. Most úgy
tűnik, mint egy féltő báty, és ez megmosolyogtat. Jól esik a tudat, hogy Marcel
biztonsága fontos ennek a srácnak, és nyilvánvalóan Harrynek is. – Ha nem így
lenne, nem mennék vele akár a világ végére is, csak hogy ne legyek távol tőle
egyetlen napot sem.
Megrándul az arca, de erőltetetten
elmosolyodik, aztán látványosan megnézi a telefonján az időt, én pedig elkapok
egy üzenetbuborékot Harry nevével, mielőtt újra elsötétül a képernyő. – Mit
gondolsz…?
-
Ó,
bocs – szabadkozom a szavába vágva, amikor megszólal a telefonom. – Csak egy
perc.
Ő csak bólint, és a saját mobiljáért nyúl.
Minden bizonnyal, hogy válaszoljon Harrynek. Remélem nem fog felbukkanni itt
hamarosan. Továbbra is tartom, hogy szeretnék mégis közelebb kerülni a
családjához, viszont Marcellel az oldalamon. Úgy talán Harry is kibírhatóbban
viselkedne. Vagy pont, hogy nem. Igazából fogalmam sincs.
Néhány másodpercben lerendezem a húgom a
vonal másik végén, aki azért nyekereg, hogy valamikor igyak meg valamit vele,
és néhány barátjával, mert be akar mutatni nekik, és feltétlenül vigyem
magammal Marcelt is. Én ígérek neki egy talánt, aztán lerázom, hogy
visszatérhessek… Még mindig nem tudom a nevét. Ideje lenne megkérdeznem.
-
Bocs,
a húgom volt – teszem vissza az asztalra a telefonom, aztán újra felnézek. – Mióta
hazajött, folyton pörög.
-
Az
a dögös szőke? – húzza ki magát a székén, és láthatóan hirtelen sokkal
érdekeltebb a beszélgetésünkben, viszont ezúttal én nézek rá gyanakvó
tekintettel.
-
Csak
egy húgom van – húzom fel a fél szemöldököm. – A szőke, igen. Tulajdonképpen
egy kis alkoholmámorért zaklat jó ideje.
-
Az
mindig jó – mosolyog sokkal őszintébben, mint eddig, és fogalmam sincs, hogy
inkább féltenem kellene Lottie-t, vagy hagynom őt, mert már nagylány.
Gondolkodom még magamban egy kicsit, hogy mondjam-e ki, ami eszembe jutott. Nem
biztos, hogy egyszerű lenne összehozni, de ő tudna hatni Harryre, ha hajtja a
vágy, hogy találkozzon Lottie-val. Én vihetném Marcelt, akár még Niallt is, és
egy egészen jó kis este kerekedhetne ebből.
-
Gyere
el Harryvel a hétvégén – mondom ki, mielőtt még úgy érezném, hogy döntésre
jutok. A szám hamarabb mozog, minthogy az agyam parancsolhatna neki. – Hozhattok
másokat is. Én meg viszem a húgom és Marcelt.
-
Ez
nem a legjobb ötlet – rázza meg a fejét határozottan. – Mármint, Harry nem fog
együtt bulizni az öccsével.
-
Miért?
-
Mert
ő Harry – felel zsigerből, aztán csak megforgatja a szemét. Tudom, hogy
valószínűleg igaza van, de meg akartam próbálni. – De azért majd beszélek vele,
hogy mit gondol a dologról. Talán én elmehetek, ha tartotok egy ilyesmi
összejövetelt.
-
Jól
hangzik, nem vagytok összenőve, gondolom – bólintok mosolyogva, és kiiszom az
utolsó korty kávémat is az elviteles poharamból.
-
Nos…
Akkor hétvégén… – motyogja, és újra a telefonjára néz, ahol egy újabb üzenet
várja a mogorva göndörtől. Nemcsak, hogy nagyon jóban vannak, mint gondoltam.
Lehet, hogy az előbbi kijelentésem hamis, és össze vannak nőve. Talán tényleg
sikerül rávennie Harryt. Én örülnék neki, Marcelt viszont soha nem kértem volna
meg erre. Egy kicsit még így is tartok tőle, hogy mit fog szólni.
-
Bocs,
tudom, hogy paraszt vagyok, de én még a nevedet sem kérdeztem meg.
-
Ó,
öm, Zayn – felel gyorsan, aztán felkel. – Mennem kell, valójában… Harry már
vár. Megszerelünk pár kocsit, mielőtt… Mármint, még ebéd előtt.
-
Oké,
persze – ugrom fel én is a székemből, és a kukába dobom a poharam. – Marcelen
keresztül megtalálsz a hétvégével kapcsolatban.
-
Rendben
– bólint, aztán int egyet az ajtónak támaszkodva, és a kocsijához siet. Fura
egy srác, azt meg kell hagyni, de nem tűnik rossz gyereknek. Talán még a fejét
sem tépném le, ha már hétvégén ráhajtana a húgomra. És a húgomat is jobban
ismerem annál, mintsem beleszólhatnék a pasiügyleteibe.
A munkanap sokkal gyorsabban ment el így,
hogy már tudom, nem kell sokáig ebben az intézményben maradnom, és végül Niallt
is meginvitáltam a közelgő kis kiruccanásunkra, amire ezer örömmel mondott
igent. Emily azóta a közelembe sem jön, amióta megesett a kis incidensünk az
igazgatói irodában, és én ezzel tökéletesen rendben vagyok.
Amikor benyitok a lakásba, egy pillanatig
azt hiszem, hogy Marcel nincs is itthon, annyira csend van. A nappaliba lépve
látom meg őt fel-alá sétálgatni, fülén a telefonja, és egészen dühösnek tűnik.
Nem tudom, mi történhetett, mert nem írt, és nem is hívott azzal, hogy valami
baj lenne, de egyből hozzá sietek. Amikor rám néz, az arca ellágyul, és egy
halvány mosolyba kúszik a szája. Nem szakítva meg a hívást, közel hajol hozzám,
és egy lágy csókot kapok tőle üdvözlésképp, aztán eltátogja, hogy egy pillanat türelemmel
legyek. Még bólogat néhányat, aztán elköszön attól, akivel beszélt.
-
Minden
oké, édes? – kapom el a csípőjét, ő pedig csak megölel, aztán elhúzódva tőlem
újra az ajkaimra tapad. Mindig várhatna ilyen hevesen haza, mint ma. Nem
tiltakoznék, az egyszer biztos!
-
Minden,
csak… – a nyakamba szuszogva ölel magához. – Egy kicsit izgulok már az
utazásunk miatt.
-
Tudom
– felelem őszintén, és a hátát simogatva próbálom megnyugtatni őt. Annyira
aranyos tőle, hogy így izgul. Persze elhiszem, hogy ez egy nagy dolog. Egy
másik ország, új emberek, beilleszkedni és teljesíteni az egyetemen… De tudom,
hogy meg fogja csinálni. – Kivel beszéltél?
-
Csak
egy régi barátommal – felel egyből, és a mosoly őszinte az arcán. Ritkán hallom
a barátairól mesélni, pedig nyilván van olyan, aki fontos neki. Ha már a
barátoknál tartunk, talán itt lenne az ideje megemlítenem neki a terveimet,
mielőtt még Harrytől tudja meg, és biztosan halál fia vagyok.
-
Ne
gyilkolj meg oké, de lehetséges, hogy hétvégére szerveztem egy bulit. Szerintem
mindkettőnknek nagyon kell már egy kis lazítás, amikor kiereszthetjük a gőzt.
Nekem legalábbis nagyon szükségem van rá.
-
Ezért
miért akarnálak megölni? – néz le rám értetlenül, a szemei viszont mintha… egy
kicsit morcosak lennének még mindig.
-
Mert
az is előfordulhat, hogy meghívtam Harryt, meg azt a Zayn nevű barátját – motyogom
a nyakába, és érzem megmerevedni az izmait egy pillanatra, a bátyja nevét
említve, de hamar el is lazul.
-
Előfordulhat?
– morogja felettem, és pedig gyengéden megharapom az érzékeny bőrt a nyakán.
Ettől megremeg, és a mély sóhajából tudom, hogy nem lesz nagy baj ebből.
-
De
Zayn azt mondta, esély sincs rá, hogy Harry eljöjjön, ő viszont valószínűleg – folytatom
most már sokkal nyugodtabban. – Eléggé felcsillantak a szemei, amikor megtudta,
hogy Lottie újra a városban van. Talán volt valami múltjuk, csak nem tudok
róla?
-
Én…
nem tudom – feleli összezavarodva, amin muszáj felnevetnem. – Ezek szerint csak
Zaynnel futottál össze?
-
Igen
– bólintok, aztán elhúzódom, hogy ledobjam magam a kanapéra, majd kinyújtom a
kezem Marcel felé, és szorosan mellém húzom őt is. – Mit szólsz a bulihoz? Van
kedved? Én nagyon régen partiztam már egy jót, nagyobb csapatban.
-
Kik
lesznek még ott? – nyöszörög mellettem, és valahol természetesen megértem őt.
Nem az a bulizós típus, de olyan jó lenne együtt lenni.
-
A
húgom, és hozza néhány haverját is, meg Niall – válaszolom neki, ő pedig
elmosolyodik, mielőtt megcsókol.
-
Biztosan
jó lesz – bólint egyet, aztán feltápászkodik mellőlem. – Dobjunk össze valamit
vacsorára, vagy inkább máshol akarsz enni?
-
Szóval
benne vagy? – nézek fel rá a kanapéról. – Nem gond, ha megismered a tesóm?
-
Nem
hiszem, hogy van választásom – feleli, de hangjában nincs harag. Lágyan szól
hozzám. – Te már tulajdonképpen megszervezted ezt. És ha ez neked fontos…
Anyukáddal is találkoztam már. Egy részeg este a húgoddal nem tűnik annyira
veszélyesnek.
-
Nem
lesz az – kelek fel utána, és a hátára simítom a kezem, ahogy megcsókolom. – Neked
különben is csak velem kell foglalkoznod.
-
Valóban?
– húzza fel a szemöldökét egy sármos félmosollyal, aztán megnyalja az ajkait, amitől
én csak azokat tudom bámulni. Azóta, hogy a fordított felállásról beszélgettünk
egyszer, többször eszembe jutott már, de nem hoztam fel újra. Vannak
pillanatok, amikor látom rajta az igazi alfahímet. Olyankor bepillantást enged
abba, hogy néz ki, amikor ő irányít, és piszkosul szexi. Iszonyúan látni akarom
azt az oldalát is, de nem érzem magamban eléggé erősen a késztetést, így amiket
mondott, az jogos volt. Addig pedig nem fogom újra megemlíteni. Talán csak egy
kis – vagy nagyon sok – alkoholra lenne szükségünk, és kérdés nélkül a matracba
kellene döngölnie. Lehet, hogy ez lenne az egyetlen járható út.
Ahogy az arcát nézem, megelevenednek
előttem képek, amint a társaságunk nagyokat nevet az elfogyasztott alkohol
mennyiségétől, és szédeleg a cigifüstben, a kezem pedig Marcel lábai közt van
az asztal alatt. Ő csak megjátssza a nevetését, miközben aprókat sóhajt, erősen
koncentrálva rá, hogy ezzel kiválthassa a nyögéseket. Aztán keresnék vele egy
eldugott, lehetőleg nagyon sötét helyet, hogy ott folytathassuk részeg
élvezkedésünket, mint az igazi kanos tinik. Egy biztos, taxival akarok menni,
hogy mindketten korlátok nélkül élvezhessük az estét.
Végül úgy döntünk, hogy lemegyünk a közeli
pizzériába, hogy mégis kimozduljunk, de semmi komoly vacsora.
-
Találtam
néhány sulit az egyetem, és a lakás közelében – kezdi, ahogy egy nagyot harap a
pepperónis pizzájából. Egy ugyanilyen szituációban hozta fel azt is, hogy
talált számunkra egy megfelelő lakást, amin ugyanúgy mosolyogtam mint ezen. – Így
egyikünknek sem kell sokat utazni.
-
Ez
jól hangzik – bólintok, és mivel mindkét keze tele van a nagy szelettel, amit
tart, így az asztal alatt simítom meg a lábát a sajátommal. Rám néz, és egy
ugyanolyan mosollyal válaszol nekem.
-
Az
egyik nagyon megnyerő, és ha neked is az tetszene, akkor együtt is mehetnénk
reggelente – magyaráz olyan beleéléssel, hogy legszívesebben felfalnám, annyira
cuki. – Én kitehetnélek a sulinál, aztán hazafelé felvehetlek.
-
Ez
csodálatosan hangzik – felelem, aztán az arcához nyúlok, hogy megsimogassam. – De
látszik, hogy még nem voltál egyetemista. Közel sem biztos, hogy tudunk majd
együtt menni reggel, és egészen biztos, hogy nem egyszerre fogunk végezni.
Talán lesz néhány alkalom, de sajnos azt hiszem két autóra lesz szükségünk.
Nem reagál semmit, csak elhúzza a száját,
és most már biztos, hogy meg akarom őt zabálni. Annyira beleélte magát abba,
hogy együtt közlekedhetünk, és gyakorlatilag az utolsó pillanatig együtt
lehetünk, amíg nem vagyunk kénytelenek elválni, hogy szinte összeszorul a
szívem, amiért lelomboztam.
-
Csodálatos
lett volna, ha te fuvarozol – próbálom nyugtatni, és rám mosolyog egy nagy
falat mögött.
-
És
kényelmes is, mi? – üti el a dolgot egy poénnal, amin felnevetek.
-
Igen,
kétségtelenül az lett volna – nevetgélek tovább, miközben én is harapok egyet a
saját vacsorámból. – Nem a kedvencem a vezetés a zsúfolt reggeli forgalomban.
Meg amúgy sem.
-
Én
nagyon szeretek – vágja rá, aztán nem folytatja, pedig azt hittem lesz valami,
mert olyan hirtelen harapta el a mondat végét.
-
A
friss jogsisok mindig szeretnek – gúnyolódok vele játékosan, amitől rám
vigyorog, és egy picit megrúg az asztal alatt.
-
Szeretlek,
Lou – szólal meg teljesen komoly hangon, és a mosoly is eltűnik az arcáról.
Megremeg a szívem, ahogy kiejti ezeket a szavakat. Még a lélegzetem is elakad,
pedig már sokszor mondta. – Tudod ezt, ugye?
-
Igen
– válaszolok komolyan, mert ez most nem az a pillanat, ahol helye van a
viccelődésnek. – És én is szeretlek, édesem.
Mintha egy megkönnyebbült sóhajt engedne
ki, de nem foglalkozom vele, előre hajolok a kis asztal felett, megfogom a
felsője nyakát, és közelebb húzom, hogy megcsókolhassam. Ritkán csinálunk
ilyeneket nyilvánosan, és egy étterem erősen kritikus helynek számít, de ez
most az a szituáció volt, ahol nagyon meg akartam tenni. Reménytelenül
beleestem az én kis romantikus, visszahúzódó, de mégis mocskos, és szexi
fiúmba.
Vééégre első leszek XD Én csak Harryt akarom megdobálni... de paradicsom helyett a banán sokkal kedvesebb büntetés lenne neki, nem? :D Szeretem ezt a sztorit, szeretem, hogy hosszúak a részek, szeretem, hogy Louis ilyen aranyos, erre Harry... Kíváncsian várom, mit terveztek még velük :)
VálaszTörlésSok puszi mindkettőtöknek!
Sejtettem, hogy ez a részletke a diri elviharzása után kiveri itt-ott a biztosítékot... :D
TörlésŐszintén néha már én sem tudom, mit művelek vele. Épp a héten ültünk le megbeszélni Sophieval a továbbiakat, és változtattunk is kicsit az eredeti terveken... szóval ahelyett, hogy 1-2 részben lezárjuk, kavarunk még egy kis szart... szóval lesz mit javítanod a továbbiakban is XD Ami ezúton is köszönünk szépen. Pusszantás!
Édes istenem! De jó újra olvasni róluk! ❤️
VálaszTörlésDúl a szerelem, az látszik.
Csodálom, hogy Harry nem kapott még szívinfarktust. Ennyi véletlen nincs. Fura véletlen találkozások.
Harry lehet rosszul gondolja,hogy ha elráncigálja magával Lout, akkor kevésbé lesz mérges ha ott tudja meg az igazat?
De őrülten szerelmes a drága, és ilyenkor nem lehet logikusan gondolkodni.
Egy biztos .. szorul a hurok Harry nyaka körül. De lehet amúgy is mindegy már, mert Lou annyira szereti, hogy bármit megbocsát neki. Ugye? Édesek együtt! Kár lenne veszni hagyni ezt a nagy szerelmet.
Köszönöm a részt! Csodát írtatok csajok mint mindig! ❤️
Várom a további fejleményeket. ❤️ ❤️ ❤️
Szia!
TörlésSzorul, nagyon szorul... és talán jogosan érzi, hogy ebből már nem lehet kimászni. Megfordul a fejében, hogy talán jobb, ha nem is próbál. Új név, új személyazonosság, új földrész, új élet... és vissza se nézni. De persze ez (sem) úgy megy, ahogy azt az ember elképzeli ;)
Köszönjük a folyamatos szeretetet! Puszi!
Sziasztok!
VálaszTörlésHulla vagyok, de holnap jovok! ;)
Puszi, D.
Sziasztok!
TörlésImadtam, mint mindig! :D
Lou tenyleg ennyire vak lenne a szerelemtol? :D Ennyi veletlen nincsen :’D De imadom oket! <3
Kedvencem volt a Louis-Zayn resz! :D Lehetne meg tobb ilyen! Komolyan vartam h Harry megjelenik, kicsit mar hianyzik a stilusa :’D
Marcelt is imadom, mondanom sem kell, de uuuuuugy felek h mi lesz, ha kiderul az igazsag! :(
Szex, amiben Marcel a dominans?! Hmm, naaaaaaaaaagyon felkeltettetek az erdeklodesemet! :P Varom h eljussanak idaig es Lou hagyja magat leigazni! :D
Nagyon varom a kovit!!! <3 Olyan jo h ilyen hosszu reszeket hoztok! <3 Koszonom! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésLou vak. Vagy amikor nem annyira, és épp kezdene látni, Harry előhúz egy aduászt...
A régi Harry már nem igazán tud megjelenni, mert az új személyazonossága bekebelezte. Nem hiszem, hogy tudna valaha is úgy viselkedni, mint Lou előtt. Bááár, ha kiderül az igazság, és Lou újra a padlóra küldi... talán... vagy épp akkor se. Meglátjuk ;)
Puszi!
Szuper volt! Várom a folytatást!
VálaszTörlésKöszönjük! Igyekszünk :)
TörlésLegszívesebben minden rész után leírnám ugyanazokat a dicsérő szavakat rátok de már tudjátok hogy mit akarok mondani. Csodálatosak vagytok. Néha annyira hasonlít az írásotok hogy elfelejtem hogy ketten vagytok. Jó páros vagytok. Annyira szeretek ezt a történetet és mindig tudtok valami újat csempészni bele amitől nem lesz unalmas. Szegény Harry 10 évet öregedett ennyi stressztől Louis és Zayn találkozása pedig nagyon tetszett. Egyáltalán nem számítottam rá. Nekem egy kicsit hiányzik még Liam. Nem az hogy bekavarjon nekik, csak azt a részét a dolognak még egy kicsit lezáratlannak érzem. Vagy van még vele tervetek a későbbiekben?
VálaszTörlésNagyon várom az új részt! Siessetek vele!
Hát lehet, hogy nem is ketten vagyunk, hanem Sophie valójában egy párhuzamos univerzumból jött fiatalabb énem... néha nagyon elbaszottnak érezzük a hasonlóságot magunkban, talán mert pont az elbaszott dolgokban hasonlítunk a legjobban XDDD
TörlésÓh, mi a Liam történetet lezártnak tekintettük. (Azt hiszem.) De örülök, hogy megemlítetted, hogy te nem. Visszaolvassuk, és meglátjuk. Köszi az észrevételt (is)! Puszi!