2019. március 29., péntek

Az ikertestvér (17.fejezet)

Helló,
lassan eljön a már menetrendszerinti egy hónapos várakozási idő vége, így elkészült végre az újabb fejezet! 
Azoknak, akik úgy érezték, hogy mostanában hanyagoljuk a szex kifejtését, és inkább átugorjuk: hát tessék, egy pornófejezet. Na jó, azért történik is valami. Kíváncsi vagyok, például mit szóltok a statisztából mellékszereplővé avanzsált fiúcskához ;)
Kellemes olvasást! Ne tartsátok magatokban továbbra sem a véleményeteket! 
Puszi! 
S&C.





17. fejezet

Harry’s POV

Úgy röppen el a hét az utazás szervezésével – néha mardosó kétellyel, de legtöbbször szerelmes izgatottsággal –, mintha csak egy percre hunytam volna le a szemeimet. Lou közölte az igazgatóval, hogy a félév végéig még marad, de a következőre keresnie kell a helyére valakit. Meglepetten mesélte, ahogy a történtek után még marasztalni próbálta az öreg. De ő persze büszkén mosolyogva utasította vissza.
Úgy döntünk, a húga nyafogásának engedve megünnepeljük a visszaszerzett szabadságát is, és szombat este – bár ritkán tesszük – kirúgunk a hámból. Bár ha jobban belegondolok, Lou ezt már rég eldöntötte helyettem, amikor meginvitálta Zaynt és az ikremet is az estére, mielőtt egyáltalán beszélt volna velem róla. De Harry persze nem fog eljönni, ezt Zayn tökéletesen jól megérezte előre. Az esküvő óta nem mutatkoztam Lou előtt Harryként. Számára az ikremet elnyelte a föld. Nem tudom, mit gondol a dologról – mert a Harry név említésére érezve az azonnali feszültséget rajtam, ritkán hozza csak fel, és akkor is inkább visszakozik –, de biztosan furcsállja a megmagyarázhatatlan fordulatot. De amíg nem firtatja, én nem fogok újabb mesét kitalálni. Idővel úgyis megérti. Addig pedig elegem van a kegyesnek titulált hazugságokból.
Az őrült színjáték az oka annak is, hogy bár kettesben vele úgy érzem, már tökéletesen el tudom engedni magam, és mégis… még mindig félek a társaságában néhány pohárnál többet inni. Ezért alakítottam úgy, hogy minden ilyen alkalommal, amikor az alkoholnak csak a fogalma felmerül, én vagyok az önkéntes sofőr. Ma viszont nem hagyta, hogy vezessek, ragaszkodott hozzá, hogy otthon hagyjuk mindkét autót. Le akar itatni, biztos vagyok benne, úgyhogy résen kell lennem. Bár az is eszembe jutott, hogy talán bele kellene törődni a sorsomba, és hagyni, hogy végre megtörténjen az elkerülhetetlen. Sokat vívódok ezen, hogy mennyivel lesz jobb, ha jó előre megtervezek mindent. A reakcióját úgysem tudom megtervezni. Kiszámítani sem. Csak remélni tudom, hogy megpróbál majd megérteni.
Ma Niall választott pubot, és mivel a város másik felében lakik, nagyon számítottam arra, hogy olyat, ahol nem jártam eddig. Szerencsére így is lett. Ám, mint ahogy tartottam tőle, ez nem biztosíték arra, hogy más sem jár ide az ismerőseim közül.
-       Harry! – kiált utánam, alighogy megérkezünk, egy mostanra már ismerőssé vált hang. Pontosan ugyanúgy, ahogy a múltkor tette az utcán. Randy. Már ezer közül is megismerem. Ijesztő.
Megfeszül a kezem Lou ujjai közt, és lassan hátrafordulok.
-       Marcel – mondom halkan, miközben a szemeibe nézek.
Sóhajt egy nagyot, és most is pontosan úgy fixíroz, mintha a fejembe látna. A telt ajkait rágcsálja, és közben néha félrenéz, amíg kitalálja, hogy a kavargó gondolataiból a jelenlévőkre tekintettel melyeket merje fennhangon kimondani.
-       Beszélhetünk négyszemközt? – kérdi meg végül a legbiztonságosabbnak ítélt kérdést, és amikor nem felelek, halkan hozzáteszi a jolly joker szót is. – Harryről… – mintegy engedélyt kérve odapillant Lou-ra, mire segélykérőn én is felé fordítom a fejem.
-       Menj csak. Itt leszek a többiekkel – mosolyog rám Louis, és a bárpult felé biccent, ahogy elereszti a kezemet. Mielőtt elindul Niall-lel és Lottie-val a lány barátainak irányába, még biztatón végigsimít a derekamon, és lehel egy gyengéd puszit a fülem alatti területre, amitől finom borzongás szalad végig a gerincemen. Gondolom arról akart biztosítani, hogy nyugodtan beszélgethetek bármilyen dögös srácccal, nem lesz féltékeny, mert bízik bennem. Persze, fogalma sem lehet, miért nem akarok vele menni.
Kelletlenül bár, de követem a mostanra már félelmetesnek tűnő angyalt. Rettegek attól, amit most akar tőlem. Érzem, hogy belém lát, hogy többet tud, mint szabadna. A terem egyik csendesebb zugába vezet, ahová a társaságom tagjai nem látnak el, majd szembe fordul velem, és átható tekintetét rám irányítja.
-       Mit művelsz? – kérdi halkan.
Nem számonkérő, inkább szomorú és csalódott. Amit én egyáltalán nem tudok mire vélni. Összevonom a szemöldököm, és értetlenül nézek rá.
-       Nem értelek. Mit szeretnél? Odaadtam Harrynek a számod. Ha nem hívott fel… – kezdem, de egy kézmozdulattal és dühösen villanó szemekkel leint. Most lesz csak igazán ijesztő a srác a elbűvölő álca mögött.
-       Hagyd ezt abba! Pontosan tudom, hogy ki vagy. Miért csinálod ezt azzal a szegény sráccal? – támad nekem most már erélyesebben, hitetlenkedve a fejét ingatva.
-       Miről beszélsz? – próbálok higgadt maradni, és nem összeomlani, de érzem, hogy ez a beszélgetés nagyon veszélyes irányba indul. – Louis a párom. Együtt élünk. Szeretem őt. Nem csinálok vele semmit, ami miatt sajnálnod kellene… – magyarázom a kétségbeesésem elnyomva, de közben rájövök, hogy nekem itt most semmi magyarázkodnivalóm nincs. – Nem is ismersz – teszem hozzá halkan, és szemeimmel tanácstalanul keresem a lehetséges menekülőutat.
-       Talán azt hiszed, nem… – mosolyodik el lemondón. – Pedig jobban is, mint kellene – fordítja a plafon felé a fejét egy nagy sóhaj kíséretében.
Tartok tőle, hogy többet tud rólam, mit sejtettem. Talán nem volt véletlen egyik találkozásunk sem. Nemrég még valószínűleg imponált volna egy őrült rajongó, de mostanra csak a rettegés fog el, ha arra gondolok, hogy valaki nyomoz utánam, követ, és mindenen átgázolva meg akar szerezni magának. Mert az azt jelenti, hogy el akar venni az én Lou-mtól.
-       Nézd, szólok Harrynek, hogy beszélni szeretnél vele, oké? Ennél többet nem tudok tenni. – Próbálom lezárni a beszélgetést a lehető legkedvesebben, és sietve ott is hagynám, hogy visszaszaladjak Lou biztonságot adó karjaiba, de úgy tűnik, ő nem az a fajta, aki könnyen feladja.
-       Csalódtam benned – markolja meg tőle cseppet sem várt erővel a felkarom, mire a torkomba ugrik a szívem, és kitágult pupillákkal bámulok rá. Mozdulni sem bírok, ahogy közelebb lép hozzám, és egyenesen a szemembe mondja a következő mondatokat, olyan magabiztossággal, ami talán még Harryként is lebénított volna. – Azt hittem, te az a típus vagy, aki még ha keményen is, de megmondja, mire számíthat nála az ember. Aki nem kertel. Nem hazudik. Nem csal meg, egyszerűen csak közli az elején, hogy nem te vagy az egyetlen.
-       Randy! – Hogy elnyomjam a remegést a hangomban, rákiáltok azt remélve, hogy azzal elhallgattatom végre.
Össze kell szednem magam, mert ez a beszélgetés már nem csak kezd nagyon rossz irányba elmenni, azon már rég túl vagyunk. Elhúzom a karomat, és segélykérőn oldalra fordítom a fejem, de persze közel s távol senki ismerős sincs. Tudom, hogy örülnöm kellene, hogy meg akarták hagyni nekem a privát szférám, és hogy Lou bízik bennem, de most valahogy nem ez az első gondolatom.
-       Harry! – kiált vissza rám, mire dühösen kapom újra felé a tekintetem, és teszek is egy vészjósló lépést az irányába. Valószínűleg ez az egész nem fog menni kedvesen, bármennyire is próbáltam úgy hozzáállni, és nem elárulni magam. De mivel úgy tűnik, semmivel sem tudom meggyőzni arról, ki is vagyok én, teljesen feleslegesnek látom a további próbálkozást. Jelenleg az egyetlen célom, hogy meg szeretnék szabadulni tőle, kerül, amibe kerül. Elmondani persze nem fogom neki az igazságot, de innentől kezdve nem érdekel, mit gondol. Ahhoz már túl magas a feszültségszint a testemben.
-       Nem vagyok Harry… – sziszegem az arcába közvetlen közelről, és a mellkasára tenyerelve a falnak szorítom.
-       Ha szereted, ne hazudj neki – feleli halkan, és egy cseppnyi ijedtséget sem látok a szemeiben. Mintha már nem először nézne farkasszemet a bennem rejlő vadállattal.
-       Szállj le rólam! – vetem oda a döbbenetem elnyomva, és mégis inkább hátrébb lépek tőle. Úgy tűnik, őt nem tudom megijeszteni azzal sem, ha egy kicsit erélyesebben szólok hozzá, vagy fölé magasodom. Valószínűleg ha nem lenne Lou, hatással lehetett volna Harryre ez a fiú. Talán tényleg ez az angyal menthetett volna meg, ha Louis nem jön vissza, ahogy épp ő mondta. De most csak a félelmet érzem a jelenlétében. – Ne kövess. Ne érj hozzám. Ne is szólj hozzám, ha képtelen vagy felfogni, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz. Ha legközelebb meglátsz, egyszerűen csak fordítsd el a fejed, oké?
-       Nem követlek. Én, veled ellentétben, errefelé lakom – jelenti ki higgadtan. – Sokat járok ide, és egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy keresztbe tegyek neked, ezért nem kell aggódnod. Nem akarom bántani a barátodat sem. Csak megláttalak, és újra rámtört az érzés, hogy meg akarlak érteni. Azt hittem, értelek – mondja halkan.
Nem akarom tudni, miről beszél. Rettegek a válaszaitól. Felelet helyett inkább csak lemondón megcsóválom a fejem, és újra a menekülés mellett döntök, de – bár fizikálisan ezúttal nem tart vissza – a következő szavaktól földbe gyökerezik a lábam:
-       Mindig tudtam, mikor vagy már annyira részeg, hogy másnap ne emlékezz túl sok mindenre a tegnapból. Fogalmad sincs, hányszor voltunk együtt, ugye? – kérdi meg olyan arckifejezéssel, amiben annyi minden benne van, hogy hirtelen feldolgozni sem tudom a sok kusza érzelmet.
Döbbenten nézek rá, pislogni sem tudok, csak próbálom végigpörgetni a vele kapcsolatos emlékeimet. Nem megy. Arra az estére emlékszem, amikor Liam miatt kelletlenül lekoptattam. És arra, hogy akkor ismerősnek tűnt, a zsigereimben éreztem, hogy nem először találkoztunk. Aztán már csak az utcán való egymásba botlásunk van meg Marcelként. Fogalmam sincs, miről beszél ez a fiú itt nekem. De a legrosszabb az egészben az, hogy eszembe sem jut, hogy őrült lenne. Minden szavának hiszek. Éppen ezért ilyen rémisztő.
-       Köszönöm – bólint kedvesen mosolyogva. Továbbra is túl magabiztosan.
-       Mit…? – nyögöm halkan, de még mindig alig találom a hangomat. A kezeimet ökölbe szorítom, amint rájövök, hogy irgalmatlanul remegnek az ujjaim.
-       Ezzel az egy perces mozdulatlan néma csenddel igazoltad a feltevéseimet.
Megint nyitnám a szám, de már másodszor éri el, hogy mozdul a keze, és a felemelt mutató ujjától a torkomra fagy a szó. Mintha varázsereje lenne felettem. Egy angyal démoni hatalommal.
-       Én nem az ellenség vagyok… – kezdi gyengéden, de meggondolja magát, kihúzza a hátát, határozottan bólint, és meglepően tárgyilagos hangon folytatja. – Amennyiben Harry megtartotta a számom, fel tudsz hívni, ha kell egy barát – biccent, és megkerüli a még mindig szoborrá dermedt testem. – Nagyon rossz úton haladsz most – érinti meg futólag a felkaromat elköszönésképp.
Mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy meg tudjak fordulni, Randynek már hűlt helye. Hiába jártatom a szemeimet a tömegen, nem találom a szőke fürtöket.
Ismer engem. Ki tudja, mennyire. Ki tudja, hány éjszakát töltöttünk együtt. És itt most nem az a kérdés, hányszor feküdtem le vele, hanem inkább az, mennyit beszélgettünk. Mennyi titkomat fecsegtem ki az elragadó ártatlan hallgatóságnak a párnák közt. Vajon azóta is voltunk együtt, hogy Lou újra megjelent a városban? Talán nem. Nem úgy tűnt. Bár az elején sikerült néhányszor istentelenül a pohár fenekére néznem, és nem csodálkoznék, ha kihullott volna az emlékezetemből egy-egy numera, de úgy tűnik, Randynek fogalma sincs arról, mi ez az egész Marcel dolog.
Veszek néhány mély levegőt, és elindulok, hogy megkeressem Louis-t. Most mindennél nagyobb szükségem van az ölelésére. Csak egy kis néma vigasztalásra, mert megbeszélni vele ezt nem tudom. Egyelőre arra sincs ötletem, mit fogok mondani neki, ha kérdez róla. Itt valószínűleg egy vállrándítással lerendezhetem, ha eszébe jutna érdeklődni, de holnapra ki kell találnom valami hihető semmiséget.
Nem nehéz megtalálnom a bandát, csak mennem kell a zaj után. Őrületes hangú néhány ember verődött össze ennél az asztalnál, és hirtelen ránézésre megszámolni sem tudom, hány üres feles pohárka díszeleg a kis társaság előtt. Mintha nem csak tizenpár perc esett volna ki. Randy elrabolt egy órára, és nekem fel sem tűnt? Lou-ra pillantva rájövök, hogy a megértő vigasztalásról mára lekéstem. Valami másba kell menekülnöm. Ahogy felnéz rám, vigyorogva megcsapkodja a combjait, hogy jelezze, hol a helyem, és a biztonság kedvéért a csuklómat is megragadja, hogy lehúzzon magára. Nem hagy választást nekem, nem kérdi, van-e kedvem az ölébe ülni, úgy pottyanok oda, mint egy játékbaba. Lottie és Niall egyszerre tol elém egy-egy teli pohárkát, és már röhögnek is fel, ahogy hirtelen összekoccanva kilöttyen az asztalra a tartalmukból egy kevés. Lou újfent átveszi az irányítást, megfogja az egyiket, és a számhoz emeli.
-       Egészségedre, édes! – vigyorog hozzá, én viszont összevonom a szemöldököm, és megpróbálom tartani magam az eddigi „két-három sör egy estére” biztonságos adagomhoz, ezért tiltakozva hátrébb húzom a fejem. Csalódottan lebiggyed a szája, amikor hirtelen döntök. Lesz ami lesz, szükségem van ma este az italra, mert pszichoterápiára most nem számíthatok a szerelmemtől. Felemelem a fenekem az öléből, és a csípőjére tenyerelve beljebb tolom a padon, lehuppanok mellé, és a két felest egymás után hajtom fel, egyetlen szó, vagy fintor nélkül.
-       Köszönöm, édes! – vigyorgok vissza rá az egyik szemöldökömet csábosan felhúzva, majd a tenyeremet a tarkójára simítom, és magamban kuncogva a meglepett ábrázatán, olyan szemérmetlenül csókolom meg, hogy a már részeg társaság hangosan ujjongva dobol az asztalon.
-       Hm… ez jól indul… – nevet fel, ahogy eleresztem, és még egyszer végignyal az ajkaimon.
-       Undorítóak vagytok – kacag Niall is harsányan. – Hozok még egy kört! – kászálódik ki a helyéről, de túl nagy lendülettel fordul az italpult irányába, nem veszi számításba az épp megérkező autószerelőjét, és jól lefejeli a vállát. Zavart nevetgélések közepette futva megöleli Zaynt, majd neki is ígérve egy italt, az eredeti tervei szerint a pult felé indul.
-       Öhm… sziasztok – int Zayn mindenkinek, de úgy érzem, engem minden erejével próbál ignorálni. Nem lesz ez így jó. Nem lehet köztünk feszültség. Nem lehet köztünk semmi. Én sem tudom, mi a fenét fogok csinálni a társaságában Marcelként, de felnőttek vagyunk, tudnunk kell kezelni ezt az elbaszott helyzetet, ha már voltunk annyira hülyék, hogy belekevertük magunkat.
Lou felpattan, és átbukdácsolva rajtam, kezet fog az újonnan szerzett haverjával.
-       Hé, örülök, hogy itt vagy! – veti rá magát gyanúsan boldogan, amitől egyrészt felüti bennem a fejét a féltékenység, másrészt viszont őrült jót mulatok Zayn arckifejezésén és testbeszédén. Fogalma sincs, mit csináljon. Végül, miután Lou bemutatja a húga barátainak, elfoglalja Niall helyét Lottie mellett, aki persze visszatérve egy kicsit zokon veszi a dolgot.
-       Nincs mese, valakinek az ölébe kell ülnöd, Ni! – kiált fel a fodrász srác, Kevin, látva a tétovázását.
-       Az nem te leszel – rázza meg a szőke fejét hevesen, majd megbökdösi Lou vállát. – Hé, pajti, megtennéd, hogy átadod a helyed? Szerintem elférsz Marcel végtelen hosszú combjain – kacsint rám, én pedig viszonzom, sőt még fel is emelem a bal kezem egy ötösre.
-       Összefogtatok ellenem? – nevet fel Lou, és bár látom rajta a pillanatnyi hezitálást, engedelmesen az ölembe mászik.
Lottie furcsán méregeti – talán neki is az futott át az agyán, ami nekem, hogy azt várta volna tőle, engem ültessen a saját ölébe inkább –, majd egy mindentudó mosoly után visszafordítja a fejét Zayn irányába. Mint a régi jó ismerősök, úgy beszélgetnek. Pedig nekem úgy adta elő a haverom, hogy annak idején ráhajtott, de nem sikerült becserkésznie. Ezzel szemben most nagyon úgy tűnik, egy napon majd van esélyünk sógorokká is válni akár.
Két újabb kör múltán, amikor a részeg bagázs Lou biztatására megrohamozza a zenegépet, hogy a lehető legcikibb zenéket kiválogatva dobálják be az aprót, magunkra maradunk Zaynnel az asztalnál. Senki sem bírja úgy a piát, mint mi ketten, ezek mind óvodások mellettünk. Négy feles, egy-két sör, és már azt sem tudják, hol vannak, ugrándozva I’m a Barbie girl-t énekelnek. Zayn lesütött szemekkel birizgálja az üres poharát, és látom, hogy már épp állna fel, hogy hozzon egy újabb italt, csak hogy elmeneküljön ez elől a hülye helyzet elől, amikor megragadom a csuklóját.
-       Hé, jól csinálod… – mondom halkan, miután a biztonság kedvéért körbepillantottam.
Úgy érzem, szüksége van legalább egy minimális pozitív megerősítésre, mert az utolsó vitánk épp egy hasonlóan elbaltázott helyzetből adódott, amikor Lou-val összefutott a kávézóban, és ahelyett, hogy akármilyen ürüggyel ott hagyta volna, leült vele Harryről cseverészni. Nagyon kiborultam akkor. Tudom, hogy nem árult el, sőt, próbálta minden szavát végiggondolni és alaposan megválogatni, mielőtt kimondta volna őket, de akkor is úgy érzem, olyan dolgokat osztott meg Lou-val, amiket nem feltétlen kellett volna. Amiket nekem kellene.
-       Kösz – horkan fel. – De hadd ne élvezzem!
-       Tudom, hogy nem miattam jöttél, hanem Lou húga miatt – mosolyodok el. – Azt meg úgy tűnik, eléggé élvezed…
-       Szerelmes beléd – jelenti ki.
-       Ki? Lottie?! – rántom fel a szemöldököm sokkoltan.
-       Hülye… – húzza végre egy apró vigyorra a szája szegletét, és az asztal alatt sípcsonton rúg az idióta viccemre, majd szemlesütve tovább pörgeti az üres poharat az ujjai közt.
-       Tudom – fordítom komolyra a szót, és néhány fájdalmas bólintás és nehézkes nyelés után halkan folytatom. – Kurvára nem akarom elcseszni.
-       Ennél jobban már nehezen tudnád – fintorodik el, és felnéz a szemeimbe. – Egy fasz vagy, hogy még mindig nem merted elmondani. És még nagyobb fasz vagy, ha komolyan azt képzeled, hogy erre létezik tökéletes időpont… – kezdi újra a szokásos baszogatásomat, de mivel ez most itt biztosan nem a legmegfelelőbb hely erre, mérgesen összevonom a szemöldököm, és érzem, hogy a feleslegesen kreált veszélyhelyzet miatt éledni kezd a dühöm. Az alkoholnak köszönhetően talán el is veszíteném a fejem, ha Niall váratlanul nem vágja hátba Zaynt, hogy letegyen elé egy teli poharat.
-       Mit játszol azzal az üressel? Igyál! – dobja le magát mellé vigyorogva, az én nyakamban pedig másodperceken belül egy nagyon-nagyon részeg Tomlinson landol. Szerencsére a férfiasabb kiadásból.
-       Nem akarsz elhúzni innen? – nyögdécseli a fülembe, amikor megpróbál két lábon megállni mögöttem, miközben a vállaimba kapaszkodva lehajol hozzám. Megragadom a kezét, és az este folyamán folyamatosan gyűlő frusztrációm inkább pozitív irányba vezényelve, rajta töltöm ki, egy nagyobb lendülettel az ölembe rántva őt. Viháncolva kapaszkodik a nyakamba, és nyújtózkodva próbálja elérni a számat, de az állvonalam puszilgatásáig jut csak. Sosem láttam ilyen részegnek. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy most így elengedte magát. Talán a tény, hogy ha még egy darabig muszáj is tanárként viselkednie, hamarosan már nem lesz több ő sem a sulisok szemében a szomszéd srácnál. A kibaszottul szexi szomszéd srácnál. Úgy tűnik, kezd lazulni a példamutatási kényszer marka a tökein. Ez egyfelől tetszik, másfelől viszont megijeszt a teória – az alapján, mennyire megváltozott az öt évvel ezelőtti Louis-hoz képest –, hogy talán a szabadság ízét megérezve visszatérne a régi énje. Mi van, ha egy nap ráébred, hogy a menő srácnak mégsem kell a kötöttség? Mert a menő srác még mindig bármikor bárkit megkaphat.
-       Menjetek már! – jelenik meg mögöttünk a másik, nem kevésbé harsány Tomlinson is, és taszít rajtam egyet a vállamnál. Aztán közel hajol a fülemhez. – Szerintem most bármit kérhetsz tőle… – kuncog, és a bármit úgy kihangsúlyozza, hogy egy óriásit kell nyelnem. Biztos, hogy semmire sem próbálnám meg rávenni, amikor ilyen szinten nincs birtokában az ítélőképességének. Maga az ötlet viszont kapóra jön. Az lesz a legjobb, ha ezt az elcseszett éjszakai kimenőt most lezárjuk. Túl sok a veszélyforrás. Először Randy, aztán Zayn épp csak beléfojtott, de érezhetően elkezdett cseszegetése, na meg a szokásosnál több alkohol. Ebből egyet is bőven soknak ítéltem volna, ha előre tudok róla, de így együtt azonnal a „játsszunk halálos beteget, hogy kihúzzuk magunkat bármi áron” kategóriába sorolódott volna az este.
Hívok egy taxit, és elköszönünk a bandától. A várakozás következő tíz percében azonban Lou, nem értem mi okból, de úgy csinál, mintha máris otthon lennénk. Szemérmetlenül kanos, amit egy pillanatra sem próbál elrejteni senki elől. Először a pubban várunk, de perceken belül úgy döntök, jobb lesz, ha kiviszem a friss levegőre. Ami, mint utóbb kiderül, cseppet sem hat rá ilyenkor. Majd ezek után a taxiban is pontosan ugyanúgy próbál szétszedni, mint előtte a nagyközönség előtt. Nekem pedig az egyetlen célom az elkövetkezendő húsz percre az kell, hogy legyen, hogy ne hagyjam magam megerőszakolni egy autó hátsó ülésén.
-       Tudod mit fogsz csinálni, amint hazaérünk? – érinti az ajkait a fülemhez, amibe először beleborzongok, de a hangját nem halkítja le annyira, amennyire kellene, így a fájdalmas hangerőre elkapom a fejem tőle.
-       Sejtem – vigyorgok rá, és próbálom lefogni a kezeit, amikkel szüntelen próbál a ruháim alá férkőzni.
-       Biztos? – rágcsálja a száját csábítón. – Azért csak tisztázzuk.
-       Csak egy kicsit halkabban. A sofőrünknek nem feltétlen kell tudnia a részleteket – pillantok a tükörben lopva a taxi vezetőjére.
Lou újból a fülemhez hajol, és esküszöm, tényleg próbálja úgy beledörmögni a fülembe a választ, hogy az ne jusson el máshoz, de nem jár túl sok sikerrel.
-       Úgy fogsz a matracba vasalni, hogy levegőt is nehezemre essen venni, és addig fogsz dugni, amíg már nem bírom tovább élvezni a farkad, és el nem ájulok…
-       Jézusom, Lou! Azt mondtam, halkabban… – kapom a tekintetem a büszke vigyorára, és a tenyerem a szájára szorítom. Érzem, hogy kúszik fel az arcomba a vér, és felgyorsul a pulzusom.
-       De cuki vagy! Zavarba hoztalak – nevet, ahogy elhúzza a kezem, és ebben az óvatlan pillanatomban eléri, hogy másfelé irányuljon a figyelmem, becsúsztatja a nadrágomba a másik kezét, és rámarkol a farkamra. – Azt hittem, rögtön kőkemény leszel a gondolattól – motyogja a nyakamba egy kicsit talán csalódottan. De legalább végre úgy, hogy csak én halljam.
Hát nem. Egyelőre csak azon pörög az agyam, hogyan vészeljem át ezt az estét anélkül, hogy Lou olyasmire vegyen rá, amit józanul biztosan tudom, hogy nem tenne. A csuklójánál fogva kikapom a kezét a gatyámból, és annál fogva rántom az ölembe. Belemarkolok a fenekébe, és úgy magamra húzom, hogy esélye se legyen nyúlkálni a következő néhány percben, míg végre hazaérünk. Ezzel persze magamat is megszivatom, mert a közelségére persze, hogy egy percen belül segítségért kiáltó merevedést produkálok, amin ő pimaszul táncikál is a csodás fenekével szakadatlan, mert azt képzeli, hogy ez egy ígéret a javaslatának megvalósítására. A nyakát csókolva szorítom magamhoz, és a kendőzetlen nyögései miatt megintcsak emlékeztetnem kell, hogy figyeljen a hangerőre, aztán pedig a füléhez hajolok, és belesuttogok.
-       Ájulásig foglak ma lovagolni, ezt megígérhetem – ferdítek egy hangyányit a fantáziáján. Egy óriás hangyányit. Egy atomkatasztrófa után brutális méretűre növekedett rovarnyit. De egy érthető válasznak is betudható éles levegővételtől eltekintve, nincs ideje reagálni, mert végre megérkezünk. – Kiszállás! – paskolom meg a fenekét, aztán ahogy kimászik a kocsiból, és próbál két lábon megállni, a söfőrnek bocsánatkérő szemekkel egy tisztességes borravalót nyújtok előre, majd én is Lou után sietek.
A kapualjban egy cigarettát próbál szitkozódva meggyújtani, de nem sikerül neki. Amint odaérek mellé, és meglátom, hogy fordítva van a szájában, kikapom belőle, és hitetlenkedő nevetéssel az aszfaltra hajítom. Mielőtt felgyújtja magát, vagy bármi mást, az öngyújtót is kiveszem a kezéből, és a nadrágzsebembe süllyesztem.
-       Oké, ne pazaroljuk az időt cigizésre… majd szívok mást – vigyorog, és újfent rámarkol a farkamra, ezúttal nadrágon keresztül.
-       Viselkedj, fél perc, és fent vagyunk a lakásban – sziszegem a fülébe hátulról, miután megpördítettem, és a hátának feszülve, a derekának nyomom az összefogott csuklóit. Ő csak nyöszörögve beharapja az alsó ajkát, és kéjesen mosolyogva, félig lehunyt szemekkel élvezi az irányításomat.
Nem tudom, mennyire van tudatában annak, hogy mindennel, amit tesz, csak lépésről lépésre csalogatja elő a barlangjából a bennem eltemetett vadállatot. Úgy érzem, szándékosan csinálja, direkt feszegeti a határaimat. Vágyik arra, hogy uralkodjak felette, de mivel józanul ezt sosem vallaná be, így kell kikényszerítenie. Éppen ezért semmiképp sem tehetem meg. Tartanom kell ehhez magam. Nehéz éjszaka elé nézek, az biztos. Megteszek mindent, amit kíván, egyetlen dolgot kivéve. Ha az erőmet szeretné érezni, megkapja. Ha irányításra vágyik, szigorú leszek. Ha alá akarja rendelni magát az én élvezetemnek, elfogadom. De mindezt kizárólag passzív félként.

*

Arra ébredek, hogy fájdalmas módon tűz át a nap a csukott szemhéjaimon, mert amikor hazaértünk, siettünkben elfelejtettük behúzni a sötétítő függöny egyik felét. Végiggondolom az éjszakát, hogy hányszor kapcsoltuk fel a lámpákat, és mennyire voltunk közben meztelenek a szemben lakók szórakoztatására, de arra jutok, hogy főképp sötétben botladoztunk, és vakon szeretkeztünk. Morogva visszacsukom a szemeim, és hátat fordítok az ablaknak. Az ágy túlfelén fekvő mozdulatlan test irányából felém áramló hő arra késztet, hogy gondolkodás nélkül simuljak rá. A jóleső érzéstől nyöszörögve vackolom magam minél közelebb Lou hátához, és a derekán átvetve a karomat, arccal a nyakába bújok. Minden levegővétel egy aprócska orgazmus, ahogy az illata bekúszik az orrlyukaimba, a bőre melege pedig az ajkaimon pihen. Nem is bírom ki halk sóhajtozó nyögések nélkül. Amikor félálomban elmosolyodik, a füle alatt hagyok néhány gyengéd puszit, és bár nem terveztem idő előtt felébreszteni, nem bírok leállni. Olyan nekem, mint a drog, ha egyszer elkezdem, pillanatokon belül telhetetlenné válok, nem elég egy darabka, az egészet akarom, mindent, amit csak adhat nekem. A puszikból csókok lesznek, amikből aztán gyengéd harapások, mire Lou kuncogva próbál messzebb kerülni tőlem, az épp csipogni kezdő telefonja felé nyújtózkodva, de amint kinyomta, a dereka köré fonom a karjaim, visszarántom magamhoz, és a fenekéhez dörgölöm a farkam.
-       Ne csináld. Elkések – húzódozik el nevetgélve, de nem mondhatnám, hogy meggyőző a visszautasítása.
-       Nem csinálok semmit. Csak jó reggelt puszival ébresztem a szerelmem – motyogom a bőrére tapadó párás ajkakkal, és úgy húzódok egyre jobban az ő térfelére, ahogy kúszik az ágy széle felé, a ujjaim pedig már a hasa alját simogatják.
-       Persze, nem csinálsz semmit… – próbálkozik egyre hevesebben megszabadulni tőlem, de erősen tartom a karjaimban. – Csak olyan erotikusan nyalogatsz, meg rágcsálsz, hogy megvadulok tőle. Eressz! – utasít nevetve.
-       Nem – ingatom a fejem, miközben még szorosabbra húzom a karjaim körülötte, és belecsókolok a vállgödrébe.
-       El fogok késni…
-       És? Kirúgnak? – vigyorodok el.
Eltátja a száját a szemtelenségemen, de pillanatokon belül összeszedi magát. Egy röpke másodpercnyi hezitálás után szembe fordul velem, és szinte szó szerint hanyatt dob, majd megragadja a két csuklómat, hogy a fejem fölé kényszerítse a karjaimat. Fölém mászik, és egy kézzel a matracra nyomja a csuklóimat. Rajongok ezekért a játékos kis harcokért köztünk!
-       Ugye tudod, hogy nagyon rossz fiú vagy most? – húzza fel az egyik szemöldökét. – Nem fogadsz szót.
-       Egyáltalán, minek kell neked egy vasárnap délelőtti rendkívüli tanári megbeszélésen részt venned, amikor pár hét múlva már nem is dolgozol ott? – nyafogom, aztán fellököm a csípőmet, hogy a farkam épp az övének ütközzön, amire felszisszen. Ilyen alkalmakkor kimondhatatlanul imádom, hogy mindketten meztelenül alszunk. – Rossz fiú vagyok. Kötözd meg a kezeimet – helyeslek bólogatva az előző megállapítására.
-       Nincs idő erre, Marcel! – nevet fel hitetlenkedve. – Mennem kell. Tényleg.
Csalódottan felnyögök, de már rég elhatároztam, hogy nem fogom ennyiben hagyni. A térdeimmel arrébb tolom az övéit, hogy szétcsússzanak a lábai, és egész testével rajtam landoljon. A nyakát veszem célba újra, nyalogatni és harapdálni kezdem, és közben a merevedésem sürgetőn hozzá dörgölöm. Bármiben hajlandó lennék fogadni, hogy ennek az ostromnak nem fog tudni ellenállni. Nem is kell csalódnom, mert egy mordulás után közénk nyúl, és egy kézzel rászorít mindkettőnk farkára úgy, hogy az izmaim cserben hagynak, és minden végtagom erőtlenül huppan a lepedőre.
-       Nagyon rossz fiú vagy – dörmögi, és az élvezettől eltátott számba nyal.
-       Igen, ezt már mondtad – nyögöm egy óriási nyelés után, de nehezemre esik a beszéd, ugyanis azonnal eszeveszett tempót diktál a kezével.
-       Este meg kell, hogy büntesselek ezért – morogja fojtott hangon, amitől egyre vadabb képek villannak az agyamba.
-       Hátra kötözöd a kezeim, és addig ütöd a fenekem, amíg lángoló vörös nem lesz, és azt nem nyüszítem, hogy elég?
-       Jézusom, Marcel… – remeg bele a szavaimba, és még fokoz a tempón. Ahogy homlokát az enyémnek támasztja, biztos vagyok abban, hogy részletesen elképzelte a jelenetet. Lehunyja a szemeit egy pillanatra, és felsóhajt. – Most élvezz el nekem, bébi! Az ondóddal akarom kiverni magamnak – zihálja, és tudom jól, hogy a határain táncol, de visszafogja magát. Én viszont úgy érzem, pillanatokon belül atomjaimra hullok szét. Ellenem fordította a saját fegyverem. Ezúttal engem rohamoznak meg a szavaira előugró vadító képek.
Amikor még erősebben szorít az övéhez simuló farkamra, egy halk sikoly vegyül a nyögéseim közé, mégsem engedem, hogy utolérjen az orgazmus. Élvezni akarom még ezt egy kicsit így. Néhány mozdulat után azonban elereszt, még egyszer végigsimít a merevedésem teljes hosszán, aztán feltérdel mellettem.
-       Nem fogadtál szót. Most mennem kell – jelenti ki, és az arckifejezése egyáltalán nem arról árulkodik, hogy netalán viccelne.
Nem tudom, honnan szerzem az erőt, ami utána veti a testem, de ahelyett, hogy meglepetten tátognék, mint egy hal, még mielőtt letenné a talpát a szőnyegre, megragadom a derekát, és hanyatt vágom a matracon. A csípőjére szorítva a két tenyeremet nyomom le az ágyra, és fölé magasodok. Széttolom a lábait, közéjük térdelek, és ráhajolok az izgatottan ágaskodó merevedésére. Tátott szájjal, lefagyva nézi végig, ahogy egyetlen sima mozdulattal engedem a torkomig, és még tovább, hogy ráfeszüljek a makkjára, és ne kapjak levegőt sem, őt viszont az őrületbe kergessem egyetlen morgással. Ahogy a torkomból kiinduló rezgés az egész testén végigfut, elernyed a teste, és pillanatokon belül adja át nekem a teljes irányítást. Lehunyja a szemét, és egyszerűen csak elfogadja, amit adok neki. Megint eszembe jut, hogy talán tényleg szeretné, amit tegnap éjjel mondott nekem. Talán nem csak az alkohol beszélt belőle, az csak a gátlásait csökkentette, hogy képes legyen kimondani, amit józanul talán kicsit még fél a saját szájából hallani. Úgy éreztem, tényleg kívánja, minden mozdulata arról árulkodott, de abban a helyzetben nem mertem megtenni. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogyan szeretkezhetnék még vele. Minden lehetséges módon akarom őt, ez nem kérdés. Néhányszor lassan kiengedem a számból a feszülő merevedését, egészen addig, míg csak a makkja köré fonódnak az ajkaim, aztán ugyanolyan kínzóan lassan siklok vissza rá, és kényszerítem amilyen mélyre csak tudom.
-       Marcel… – szakít ki a kétségbeesett nyöszörgés a képzeletem világából, miután néhányszor már megtettem ezt a tudom, hogy őrülten izgató mozdulatot.
Végül látva őt ebben a teljesen alárendelt helyzetben, hirtelen döntök, és kiengedem a számból. Felegyenesedek a lábai közt a térdeimre, és marokra fogom a szivárgó merevedésem. Hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel, csak néhány heves mozdulatba kerül, hogy érezzem a forróságot az alhasamban. Kinyitom a szemeim, és a tekintetem az övéhez láncolom. Elnyílt ajkakkal, zihálva figyel, mozdulatlanul. Gyönyörű így. Így is, és mindenhogy. Beharapom az alsó ajkam, és egy visszafogott nyögés kíséretében próbálok pontosan a farkára célozni.
-       Így akartad kiverni. Hát most hadd lássam! – lihegem elsötétedett tekintettel, miután körbespricceltem a könyörgő merevedését.
A kezei először bizonytalanul siklanak le a hasfalán – talán nem is mondta komolyan azokat a szavakat, csak eszközként használta akkor ott őket –, de hamar eltűnik a hezitálás a mozdulataiból. Úgy saccolom, hogy két egész percre sincs szüksége ahhoz, hogy a farkára simogatott ondóm végül az övével keveredjen össze.
Amint az őrjítő show, amit mozdulatlanul csodáltam végig, befejeződik, mellé ereszkedem a matracra, és az oldalához simulok. Nem szól egyetlen szót sem. Csak lehunyja a szemeit és csendben, lihegve fekszik. Nem csókol meg, nem ölel magához, nem bújik hozzám. Bár azt hagyja, hogy én megtegyem, de még ezzel együtt is furcsa. És nem tudom, mennyire kellene kényelmetlenül éreznem magamat most. Remélem ő nem érzi annak a helyzetet. Talán csak az agya jár neki is arrafelé, amerre nekem is elkalandozik mostanában. Az is előfordulhat, hogy ez a kis dominanciaharc hozta elő a tegnap éjjeli emlékeit. Nem tudtam, emlékezni fog-e rájuk ma, de azt tudtam, hogy ha igen, nem szeretném, ha arra emlékezne, hogy kihasználtam a helyzetet. Szinte félve emelem fel a kezemet, hogy megcirógassam a mellkasát, de amikor az érintésemre felém fordítja a fejét és elmosolyodik, rájövök, hogy minden rendben van. Az én ajkaim is megkönnyebbülten húzódnak mosolyra, és közelebb hajolok, hogy egy halvány csókot hagyjak az övéin.
-       Elkésel – motyogom.
-       Igen… – kuncog bólogatva.
-       Megfürdetnélek, dee…
-       Nem – jelenti ki egyértelműen, és nevetve a fejét rázza.
-       Siess, addig főzök egy kávét neked, és összedobok egy szendvicset – adok egy utolsó ártatlan puszit a szájára, és kipattanok az ágyból. – Szeretlek! – kiáltom vissza, de meg sem várom a választ, gyorsan eltűnök az ajtó mögött.


Louis’s POV

Szinte észrevétlenül repült el a hátralévő idő a költözésig. Itt állok a majdnem teljesen összecsomagolt lakásomban, pedig úgy érzem, mintha tegnap költöztem volna ide. Kettő hatalmas bőrönd várakozik türelmesen a nappali sarkában, olyan dolgokkal, amikre már tudom, hogy nem lesz szükségem addig, így elcsomagolhattam őket, és még egy a háló padlóján kinyitva, amit ráérek az utolsó napon összecsukni. Tudom, hogy ma valami elegánsabbat kellene felvennem, mégiscsak karácsonyozni megyek haza, de mivel azokat már elpakoltam, így marad egy fekete póló, és egy szürke farmer. Ez legalább nem melegítő. Ma estére megteszi. Apám valószínűleg úgyis többnapos sörfoltos ruhákban lesz. Mielőtt elindulok anyámékhoz, nem bírom ki, hogy ne beszéljek vele. Csak néhány mondatra van szükségem. Reggel óta nem láttam, és már késő délután van.
-       Egyetlen napot sem bírsz ki nélkülem, igaz? – szól bele köszönés helyett, és a hangján hallani, hogy a megszokott fülig érő vigyora van az arcán. Szeretem látni, amikor mosolyog. Ha visszagondolok a megismerkedésünkre… Szörnyen szomorú és magába fordult fiúnak tűnt akkor. Nagyon sokat változott, de ezt egy cseppet sem bánom, mert minden alakulása pozitív irányba történt. Jó kedve van, viccelődik, néha még fölém is kerekedik velük, és ezt baromira élvezem. A külsőségeket illetően meg… Akkor is imádnám, ha még mindig olyan kis jófiúnak nézne ki, esküszöm, az is legalább annyira beindított, mint az, hogy mostanában egyre lazább és szexibb. Egy kicsit remélem, ezt én hoztam ki belőle. Mellettem lett magabiztosabb. A lénye minden apró részletébe szerelmes vagyok. Mostanra már tudom, soha nem volt még senki, aki ennyire boldoggá tudott tenni, mint ő. Ha visszagondolok, hogy az egész úgy indult, hogy Harryhez akartam közelebb férkőzni rajta keresztül… Nevetnem kell.
-       Addig jó neked, amíg ez így van – szurkálódok egy kicsit, de nem felel egyből. – Hogy állsz a pakolással?
-       Nos, anya egy perc nyugtot sem hagy nekem, de így legalább jól – vallja be nevetve, és hallom, ahogy Anne a háttérben kikéri magának, hogy piszkálódással gyanúsítják. – Szerintem ma már mindent át tudok vinni. Anya segít, ha nem bánod, hogy egy percre majd felviszem a lakásba.
-       Dehogy! Csak tüntesd el majd a szétszórt óvszeres tasakokat. Múltkor találtam egyet a kanapé párnái alá csúszva. Kellemes emlékeket idézett fel – vigyorgok magam elé az ominózus berendezési tárgy előtt állva. Szinte látom magam előtt a jelenetet.
-       Ne már! – kuncog fojtott hangon a fülembe. – Nem vagyok egyedül.
-       Harry is ott van? – bátorkodom felhozni a testvérét. Még meg sem kérdeztem, valójában mit szól az egészhez, hiszen mégiscsak a világ másik felére megyünk. Azonnal félbeszakad a jókedvű nevetgélése, és ezért máris átkozom magam. Soha nem tudom, mikor kellene megemlítenem, és mikor nem. Úgy tűnik semmiképp sem akkor, amikor valamelyik olyan kalandunk a téma, amikor még a hálószobáig sem sikerült eljutnunk. Vagy talán csak megint összevesztek, nem tudom.
-       Nem, nincs – feleli végül, és hallani lehet a háttérzajokon át, ahogy behúzzák a cipzárt egy táskán.
-       Hiányzol – vallom be végül, mint valami romantikus, szentimentális idióta, pedig reggel mellőlem kelt fel. Enyhíteni akarok a köztünk megkeményedett hangulaton.
-       Te is – vallja be halkan, gondolom nem akarja az anyja elé tárni az intim világunkat. – Este látjuk egymást.
-       Alig várom – mosolygok, mint egy eszelős, és valójában tényleg csak ez mozgat, hogy túléljem ezt az estét. Inkább tölteném Marcellel a karácsonyt, és a szülinapomat, de úgy beszéltük meg, hogy ma mindketten a családjainkkal ünneplünk, végtére is elég messze utazunk.
Nem rohanok, hogy minél több időt kelljen anyámékkal töltenem. Marcel talán azt hitte amikor hívtam, hogy már rég velük vagyok, de valójában kicentiztem a dolgot. Mire odaérek, már az asztal megterítve, és mindenki körülötte ül. Tökéletes. Éppen így terveztem az érkezésemet időzíteni.
-       Végre – mosolyodik el anyu, amikor belépek az étkezőbe, aztán lenyom az egyik székre gyorsan, és azt sem hagyja, hogy kifújjam magam, vagy egyáltalán eldöntsem, mit akarok enni, egyből szedni kezd nekem az összes fogásból egy kicsit.
-       Oké, elég lesz – nevetek fel, és apám is velem tart, amit egy egészen kellemes fordulatnak tekintek ma estére. Talán nem jön elő a téma, hogy kivel osztom meg az ágyam. – Hagyj a többieknek is.
-       Mikor utaztok pontosan? – néz rám apa, amíg várja, hogy Lottie után végre ő is sorra kerüljön.
-       A félévzáró értekezlet a jövő év első hetében lesz. Tulajdonképpen egyből másnap – bólogatok felé, ahogy magyarázok neki. Látom, hogy komolyan érdekli az, ami velem kapcsolatos, de ettől még ott van a szemében az ellenszenv is, és azt ha akarná se tagadhatná le. – Az lesz az utolsó munkanapom.
-       Felkészültetek mindennel? – folytatja a faggatózást, és hátradől a székében, amikor anya végre neki is elkezdi kimerni az isteni illatokat árasztó ünnepi menüt. Anya a világ legjobb szakácsa, ebben biztos vagyok. Marcel is nagyszerűen főz, de őt olyankor inkább a pultra akarom ültetni érte, meg amiért gondoskodik rólam. Anya főztjének ízei inkább… Maga az otthon számomra.
-       Igen – bólintok felé, és addig kapok a lehetőségen, hogy töltsek mindenkinek egy kis fehérbort a kikészített üvegből. – Az útlevelek és vízumok készen állnak, és a repjegyek már jó ideje lefoglalva. Kibéreltünk egy lakást is, közel az egyetemhez. És már van néhány állásinterjúm is megbeszélve.
-       Hát akkor tényleg készen álltok – sóhajt fel, mintha titkon abban bízott volna, hogy bele tud majd kötni valamibe. Valószínűleg pontosan azt is tervezte. – Mi a fene? Louis fele akkora, mint én vagyok, mégis dupla annyit kapott!
-       Éppen ezért! – rivall rá anya, de az egész párbeszéd játékos, és mindketten nevetnek. Úgy tűnik, sikerült megfűznie apámat, hogy nem kellene annyit ennie, mert árt az egészségének, de a sör megmaradt. Nem vagyok itt túl régóta, de az akkor kibontott üveg máris üresen csendül a padlóra téve, hogy egy következőt emeljen fel. Látszólag minden rendben, de itthon még mindig gyökereiben van a probléma. Anyu folyton Marcelről kérdez, amikor apa nincs a közelben, de meghúzza magát, amint fültanúja lehet bárminek is, apa pedig eljátssza a jó családfőt, aki elfogadja a fiát olyannak amilyen, de valójában még mindig homofób és alkoholista. Sokat harcoltam, de az évek során rájöttem, hogy ezek ellen nem tehetek semmit sem, és el kell fogadnom azt, hogy legalább megpróbálnak normálisan viselkedni, amikor összejövünk. Nekem ez már elég. Azért mégis azt kívánom, bárcsak Marcel feszültségtől mentesen itt ülhetne mellettem. 
-   Szóval, Louis, azt tudjátok, hogy mennyi időre mentek, vagy ezt még nem látjátok előre?
-       Nem tudom – ingatom a fejem, és ahogy anya is leül az asztalhoz, mind megfogjuk a poharunkat. – Azt sem bánom, ha Marcel ott akar lediplomázni. Egy londoni egyetemen szerzett diplomával bárhol elismerik majd.
-       Eléggé biztos vagy abban a srácban ahhoz, hogy olyan messzire költözz vele? – mondja ki végre azt, amit valószínűleg az összes eddigi érdeklődőnek tűnő kérdésével előkészített. Sejtettem, hogy nem csak úgy spontán jött rá, hogy érdekli az életem. – Alig ismered.
-       Troy, ne kezdd ezt most – motyogja anya, ami meglep valahol, de azt is tudom, hogy édeskevés apám megfékezéséhez.
-       Nem kezdek semmit, csak kíváncsi vagyok – feleli teljesen nyugodtan, és talán tényleg így van. – A fiam, csak tehetek fel neki kérdéseket, nem?
-       Készséggel válaszolok is rájuk – vágom rá, ezzel kihúzva anyát ebből a dologból, és apámra mosolygok az univerzum leghamisabb vigyorával. – Éppen eléggé ismerem, hogy tudjam, a világ végére is elmennék vele. Megkockáztatom, hogy bár van egy ikre, még a családjánál is többet tudok róla.
-       Nyugi, apa – száll be a beszélgetésünkbe Lottie is, és csak remélni merem, hogy ebből tényleg nyugtatás lesz, nem pedig csak olaj a tűzre. A húgom néha nem tudja, mit kell kimondania, és mikor kellene inkább tartani a száját. – Marcel egy angyal.
-       Szóval már mindenki ismeri – dörmögi apám, de nem valódi sérelem ez a hangjában. Tudom jól, és ő is tisztában van vele, hogy esze ágában sem volt megismerni őt, bár egyszer kénytelen lesz. – Akkor igyunk. Louis-ra, és az új lehetőségekre!
-       Boldog szülinapot, édesem! – koccintja az enyémnek a saját poharát anyu, és tényleg boldognak tűnik most, a szemeiben egy csipetnyi szomorúsággal, amiért olyan messze megyek.
-       Boldog karácsonyt! – koccintok mindenkivel, aztán végre iszunk, hogy nekiállhassunk a vacsorának.
Szerencsére a beszélgetés elterelődik rólam, és gyakorlatilag minden szóba jön, amit a napokban a híradóban mondtak, illetve csevegünk egy kicsit a politikáról is, mire mindenki elfogyaszt mindent. Ha nem a magánéletemről van szó, olyan jól el tudok beszélgetni apámmal, hogy még az asztalra készített tortát sem vettem észre, amíg Lottie, és anya énekelni nem kezdtek. Egy egyszerű, fehér kremmel lefedett torta. Valószínűleg csokis, mert nem vagyok túl édesszájú, de azt szeretem. A tetején annyi gyertya, amit meg sem akarok számolni, és egy levegővel elfújom mindet, miután végeztek a dalolással. Mindannyian eszünk belőle egy szelettel, de annyira édes, hogy akár vacsorára is ehettük volna, egyből eltelít, ezért mind átköltözünk a nappaliba. Apa és Lottie elkezdenek vitázni a húgom jövőjéről, amiből úgy döntöttem, most nem veszem ki a részem, és kimegyek anyuhoz a konyhába.
-       Kicsim, ezt még oda akartuk adni, szülinapodra – mosolyog rám miközben a kezét megtörli a kötényébe, aztán a konyhaszekrénybe nyúl. Elképzelni sem tudom, mit akar adni nekem onnan, ahogy egy nagy borítékot nyújt át nekem. A tetején mindhármuk neve, de gyanús nekem, hogy nem odabent adta oda. – És karácsonyra is, kettőtöknek.
-       Ezt nem gondolhattátok komolyan – ingatom a fejem, amikor kihalászom belőle a kinyomtatott foglalást, és egy prospektust a szállodáról. Egy wellness hétvége, nekem és Marcelnek Londonban. Rögtön az első hetünk végén. – Ez egy vagyon lehetett. Nem kellett volna ilyesmire költened.
-       Szerettünk volna adni nektek valamit, aminek hasznát is veszitek – mosolyog önelégülten, de folyton az ajtót nézegeti, hogy bejön-e valaki ide rajtunk kívül.
-       Ő nem tud erről, ugye? – húzom fel az egyik szemöldököm. Anya csak a fejét rázza és sóhajt egyet. Sejtettem. Nagyon meglepett volna, ha belead ebbe a dologba. – Valószínűnek tartottam, hogy nem ő lenne az elsődleges támogatója egy romantikus hétvégének a barátommal.
Ezen mindketten felnevetünk, aztán megnyugtatom, hogy most kiviszem a kabátomhoz, és nem beszélünk róla. Anyu hálásan mosolyog, és a nappaliba sétál a többiekhez. Bár tényleg nem lett volna szükség ilyesmire, máris epekedve várom, hogy kettesben legyünk abban a hotelban. Senkire és semmire nem kell majd gondolnunk, csak egymásra. Nincs munka miatti korai kelés, amikor olyan kibaszott szar az ágyban hagyni őt.
Az este további része meglepően kellemesen telik. Mindenki odaadja az ajándékait, mert holnap reggel nem leszünk együtt, aztán már bőszen nézegetem a telefonom, hogy mikor lenne a legkevésbé illetlen haza indulnom. Épp az egyik ilyen alkalommal kapok egy üzenetet Marceltől, amit azonnal mosolyogva nyitok meg.
-       Louis olyan, mint egy hormontúltengéses, szerelmes tini – kuncog Lottie, mire csak a szememet forgatom meg, pedig anya is felnevet rajta.
-       Szerintem, maradj csendben inkább – kacsintok rá, és gyorsan megnyitom az üzenetet.
„Hazaértem. Csináljak valami könnyű vacsit, vagy degeszre etted magad?”
Még mindig melegség árad szét a mellkasomban, amikor azt mondja a lakásomra, hogy haza, még ha a valódi közös otthonunk, még csak most vár ránk a tengerentúlon.
„Felesleges. És a hűtőből is dobálj ki mindent. Anya valószínűleg annyi kaját küld haza, hogy kitart a költözésig. Vigyek sütit?”
Talán fél perc telik el, míg megérkezik a válasz, és érzem, hogy ez a végszavam ma estére a családi vacsorán. Fészkelődni kezdek, és háromszor is végigolvasom.
„Csak ha krémes, és a hasadról ehetem le. Siess haza.”
Szerintem öt percen belül már az autóban ülök, és hála a karácsony esti gyér forgalomnak, nagyobb fennakadások nélkül érek haza. Ahogy bezárom a kocsit, és felnézek, látom, hogy ég a villany a hálószobában, de a lakás többi része sötét. A legjobb helyen vagy, bébi. Jobb, ha nem is mozdulsz onnan. Izgatottan lépek be a lakásba, és úgy érzem, minden részlet az én malmomra hajtja a vizet, mert hallom, ahogy éppen a zuhany alatt áztatja magát. Mindent bedobálok a hűtőbe, és muszáj felnevetnem, amikor szembe tűnik, hogy tényleg kipucolt onnan mindent. Egyedül a tortaszeletet tartom magamnál, egy tányérra teszem, és hozzá csapva egy desszertes villát, a hálószobába megyek. Biztos vagyok benne, hogy a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy a kis szórakozása a fantáziámmal, végül testet ölt előtte, ahogy kilép azon az ajtón. Úgy helyezem a fotelt, hogy szembe legyen az ajtóval, és minden ruhámtól megválok. Csak hanyagul a sarokba szórom őket, és szinte a fotelba ugrom, amikor meghallom, hogy elzárja a vizet. Ez azt jelenti, hogy van még legalább öt percem, hogy elképzeljem őt meztelenül, amint a haját törölgeti a törölközővel, és egy merevedést is kapjon ajándékba tőlem a torta mellé. Mire nyílik az ajtó, éppen a fehér krémet kenegetem az alhasamra, és fél szemöldökömet felhúzva nézek rá.
-       Ilyesmi járt a fejedben? – kérdem tőle, Marcel viszont képtelen válaszolni. Teljesen lefagy a fürdő kijáratában, és nagyokat nyelve, hatalmasra tágult szemekkel néz rám. Nem a szemembe. A tekintete teljesen elvarázsoltan követi a jobb kezem, amiben a villa van, és a hasamra simogatom vele az édes krémet. Továbbra is szó nélkül, egy mozdulattal ledobja a derekáról a rácsavart fehér frottírt, és felém indul. Térdre ereszkedik a lábaim közt, és eltolja a kezemet. A villát a tányérba teszem a mellettem lévő asztalon, és csak ellazulva nézem, hogy mit csinál velem. Körbenyalja az ajkait, és végignyal a hasamon, hogy megízlelje a desszertjét, de be sem csukja a száját, kiöltött nyelvvel néz fel rám, hogy totálisan az őrületbe kergessen. Nyelnem kell egy nagyot a látványra, ahogy a fehér krém a nyelvén van még akkor is, amikor a torkára ereszti a farkam. Élesen szívom be a levegőt, és egy nyögéssel eresztem ki, ahogy megérzem a hűvös édesség miként oszlik el a merevedésem teljes felületén a nyálával keveredve. Imádom ezt köztünk. Szüntelenül képesek vagyunk meglepni egymást, és szinte küzdünk, hogy melyikünk képes erotikus kreativitással a másik fölé kerekedni. A kis meglepimmel erősen indítottam, de ezzel most megint ő vette át a vezetést, és minden kibaszott pillanatát élvezem ennek a játéknak. Liammel ennyi idő után már csak annyi izgalom vegyült a szexuális életünkbe, hogy éppen aznap milyen pózokat próbálunk majd ki, hogy legalább egy kicsit feldobjam az estéinket. És akkor itt van ez a fiú, akivel minden egyes szeretkezésünk olyan élvezetet hoz magával, mintha az első lenne. Ahogy a lehető legerotikusabb módon nyalogatja körbe a farkam, megint eszembe jut, hogy mi lenne, ha ma este átadnám neki az irányítást. Túl régóta ülök ezen a dolgon úgy, mintha minimum a fél vesém készülnék odaadni valakinek, vagy valami annál is komolyabbra… Istenemre esküszöm, hogy megbízom benne. Tudom, hogy soha nem csinálna semmit, amit én nem akarok. A gyávaságom inkább abban gyökerezik, hogy mi van, ha egy cseppet sem fogom élvezni, és tudom, hogy akkor csak magát ostorozná, mert belement ebbe. Ezt akarom a legkevésbé. Esélyem sincs ezen tovább gondolkodni, mert mire észbe kapok, már előkotort az fiókunkból egy csomag óvszert a síkosítóval, és éppen azon munkálkodik, hogy a lehető legóvatosabban görgesse rám a fogaival. A végén besegít a kezével is, de addigra azt már átnedvesítette a hideg zselével, aminek a váratlanságától felszisszenek. Miután elégnek gondolja, hátra nyúl és magát is bekeni, mielőtt az ölembe mászik. A fenekébe markolok mindkét tenyeremmel, miközben lehajol hozzám, hogy érkezésem óta először megcsókoljon. Már fáj, annyira kívánom őt, és ahogy a csók közben finoman a farkamra ereszkedik, elfelejtem mozgatni a számat az övén, és csak az ő nyelve kóstolgat, amíg tövig el nem merülök benne. Annál a pontnál már mindketten felmordolunk, de alig hagy időt, hogy magamhoz térjek, olyan intenzíven kezd erotikus vonaglásba a csípője. Úgy mozog, mintha világéletében ezt gyakorolta volna, és az, ahogy a merevedése a hasának csapódik minden mozdulatnál, újabb és újabb nyögésekre késztet. Az alkarját a vállamra támasztotta, és két kézzel markolja a hajam tövét. Ez normális esetben talán még fájdalmat is okozna, de nem most. Csak még több kicseszettül erős olaj a szenvedélyünk tüzére, amiben szépen lassan készülünk porrá lenni, hogy aztán főnixekként éledjünk majd újjá, és legközelebb túléljünk egy ennél is nagyobb tűzvészt. Nem tudom, hogy meddig fokozható ez, de a végtelenségig akarok próbálkozni vele. Amikor élvezetében már hangosan nyög a plafon felé, a mellbimbóit kezdem el felváltva nyalogatni, ezzel is fokozva az kéjt, mert már most tudom, hogy ma nem hagyom magához érni. A farkamtól fog elélvezni, hogy ennek a látványára én se tudjam tovább tartani magam. Fürgén tekergeti a csípőjét, amikor érzem, hogy az egyik kezével elenged. Tudom, hogy most jött el az idő. El akar menni, de elkapom a csuklóját, a mellkasomra húzom, hogy rám támaszkodhasson, amíg egy kicsit lejjebb csúszok a fotelban. Így már én is jobban tudok mozogni. Megérti, hogy ez egy néma tiltás volt. Sokkal nagyobb sebességgel kezd dolgozni, miközben én is erősen csapódok belé. Igyekszem olyan mélyre menni minden alkalommal, hogy biztos legyek benne, elérem azt a pontot, amitől hamarosan megkönnyebbülhet, és az apró sikolyaival vegyített nyögéseit hallva úgy érzem, hogy közel járunk hozzá. Végül felemelkedik rólam, és a fejem mellett a fotel támlájába markol. Két kézzel szorítom a csípőjét, és diktálom neki az ütemet, mert látom, hogy kezdi teljesen elveszíteni azt. Végül egy erőteljes lökésemmel adom meg neki, amiért keményen megdolgozott, és reszketve fröcsköli össze a mellkasom úgy, hogy egyetlen érintést sem kapott közben. Miközben hullámokban érkezik az összes élvezete rám, ugyanabban az ütemben szorul a farkam köré, és ettől gyorsan követem őt. Egy hangos nyögéssel ragadom meg a tarkójánál, és lerántom magamhoz, aztán végighúzom a mellkasomon a kezem, hogy az ondójától fénylő ujjammal végigsimítsak az ajkain, csak azért, hogy aztán lenyalogassam róla. Így az ízével a számban élvezhetek el, amíg még mindig aprókat mozog rajtam.
-       Annyira szeretlek – lihegem a szájába, és érzem ahogy mosolyra húzódnak az ajkai.
-       Én is – feleli egyből, és egy lassú csók után elválik tőlem, hogy a szemembe nézzen. – Boldog szülinapot!
-       Várj, ugye nem azt akarod mondani, hogy ez volt az ajándékom? – tágulnak ki a szemeim tettetett felháborodással, amitől csak hangosan felnevet. A legszebb hang a világon, ebben biztos vagyok.
-       Volt torta, és orgazmus – tárja szét a kezeit, és egy aprót mordulok, ahogy felemelkedik, így újra rám ül. A farkam még eléggé merev ahhoz, hogy benne legyen, de kellőképpen érzékeny, hogy alig tudjak figyelni a szavaira. – Mit vársz még tőlem, Louis?
-       Egyre szemtelenebb vagy – vigyorgok rá, és a fejemet rázom, de hamar ledermedek, amikor lassan lemászik rólam. Feltápászkodom a fotelból, és lehúzom a gumit, közben még mindig őt nézve. A haja már félig száraz, és ilyenkor hullik a legszebb hullámokban a vállára. Kezdetekben furcsán éreztem magam, amikor kibontott hajjal kezdett mutatkozni előttem. A kelleténél jobban emlékeztetett Harryre, de rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Harry dögös, éppen ezért mentem bele majdnem valami hülyeségbe azon az elbaszott esküvőn, ebből pedig egyenesen következik, hogy Marcel tökéletesen ugyanannyira szexi. Annyi különbséggel, hogy az iránta érzett szerelmem fel is nagyítja ezt. Baromi furcsa módon azóta, hogy együtt vagyok Marcellel, egyszer sem futottam össze Harryvel, így nem tudom, milyen hatással lenne rám, de tudom, hogy meg sem közelítené ezt. Van egy olyan érzésem, hogy Marcel keze mélyen benne van abban, hogy Harry elkerül engem. Kíváncsi lennék, hogy mit mondott neki. Talán majd rákérdezek egy nyugisabb pillanatunkban. Biztosan nem most. Sokkal több tervem van ahhoz Marcellel.
-       Már mondtad ezt – mutat rá, ahogy szemérmetlenül megáll előttem, még mindig csupaszon. – Azt is ígérgeted mindig, hogy ezért nagyon kikapok, de hiába várom…
-       Nyomás a zuhany alá – utasítom őt mosolyogva, és a hátsójába markolok, ahogy mögötte lépkedek.
-       Én éppen most végeztem ott, miért mennék vissza? – kéri ki magának, de ettől függetlenül már be is lép a fürdőszobába.
-       Mert szülinapom van, és ha már az orgazmust választottad meglepetés gyanánt, akkor megajándékozhatsz még néhánnyal – magyarázom neki úgy, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Egy huncut mosollyal lép be a zuhanytálcára, és nyitja meg a langyos vizet, a kezét nyújtva, hogy kövessem.

*

Mire sikerül kiásnunk magunkat az ágyból, már messze nem mondható az idő karácsony reggelnek, de ezt azt hiszem egyikünk sem bánja. Végül abban állapodunk meg, hogy elmegyünk valahova ebédelni, annak ellenére, hogy a hűtő roskadásig van ünnepi ételekkel. Már az egyik belvárosi kellemes kis étteremben ücsörgünk, amikor Marcel halk nyöszörgésére emelem fel rá a tekintetem.
-       Annyira azért nem kicsi ez a rohadt város… – morogja az orra alatt, aztán visszatemeti a figyelmét az étlap tartalmának tanulmányozásába. – Most komolyan?
-       Mi az? – kérdem, de fel sem nézve csak sréhen mögém bök a fejével. Ahogy hátra fordulok, Liam tekintetével találom szembe magam. Egy nála valamivel idősebbnek tűnő sráccal üldögél, de közben míg a pasinak bólogat, felénk sandít folyamatosan. Megrántom a vállam és visszanézek Marcelre. Egy kicsit meglököm a lábát az asztal alatt, hogy felnézzen rám. – Kit érdekel? Mit eszel?
Először csak fürkésző szemekkel vizslat, de hamar megfejti, hogy komolyan nem hoz lázba a dolog, ezért elmosolyodik, és közli, hogy rákot biztosan nem, miután egyszer éppen itt lett rosszul tőle. Így maradunk valami madárnál és zöldség köretnél. Egy cseppet sem bánjuk meg, hogy nem valamelyik extrém ismeretlen fogást kértük, mert isteni az étel, és hipersebességgel tűnik el mindkettőnk tányérjáról. Amikor Marcel már a desszertnek rendelt fagyit eszegeti, a kabátzsebembe nyúlok, és előveszem az ajándékát. Úgy teszem az asztal közepére a hosszúkás bársony dobozt, mintha semmiség lenne, és én is kanalazni kezdek.
-       Mi ez? – néz rám rémülten, mintha nem tudná pontosan. – Megbeszéltük, hogy nincs ajándék.
-       Addigra, mire letámadtál ezzel az ötlettel, már rég megvolt – mosolygok rá, és a kezére simítom az enyém. – Nyugi, oké? Szeretlek.
A dobozért nyúl, és ahogy felnyitja, egyből magán kívülre kerül. Olyan imádnivalóan ráncolja a szemöldökét, mint amikor koncentrál valamire, és a kis téglalap alakú ezüst medált nézegeti a lánc végén.
-       Imádom a gyűrűket az ujjaidon, és nem kerülte el a figyelmem, hogy időről időre egyre több van – kezdem el magyarázni, mert úgy látom ő használhatatlanná vált. – De attól tartottam, ha bővíteni akartam volna a készleted, és egy kocka alakú dobozka feküdne itt, azzal halálra rémítettelek volna. Így emellett döntöttem. A nyakláncokat is szereted. Az egyik oldalán a te csillagjegyed, a másikon az enyém. Remélem ez nem ijeszt meg annyira.
-       Imádom… – suttogja, de közben nagyokat nyel, és nem túl meggyőző a fájdalmas arckifejezése, amit mellé kapok. Az viszont megnyugtat, ahogy az ékszerért nyúl, és egyből felteszi magára. – Szeretlek. És az a nagy szerencséd, hogy bár karácsonyra tényleg nem, azért én is készültem. Bár én szörnyű vagyok ajándék választásban, Lou… Komolyan.
-       Bébi, bármit választottál, tutira imádni fogom – próbálom megnyugtatni őt, mert olyan aranyosan szétcsúszott a meglepetésemtől.
-       Reméltem is, hogy kedvelni fogod azt a cuki kis vibrátort – húzza csibészes félmosolyra a száját, amit most legszívesebben megharapnék. Nyilván viccel, de annak örülök, hogy összeszedte magát. – Majd otthon bemutatlak neki.
Válaszképp csak felnevetek, és lábszáron rúgom. Miután kimulatta magát a kis poénján felkelek, hogy a mosdóba menjek, amíg ő fizet. Már induláskor elkobozta a tárcám, és eldugta valahová a lakásban, hogy esélyem se legyen kijátszani őt. Mindenáron Marcel akart meghívni. Ahogy kilépek az egyik fülkéből, azonnal megtorpanok. Liam támaszkodik háttal az egyik csapnak, ebből tudom, hogy utánam jött, és nem azért, mert szüksége volt rá.
-       Szia – köszön viszonylag szerényen, és továbbra sem mozdul.
A mellette lévő mosdóhoz sétálok, hogy megmossam a kezem, miközben ugyanilyen röviden visszaköszönök.
-       Ne aggódj, megértettem – kezdi, és felém fordul, de a csípőjét még mindig a porcelánnak dönti. Továbbra sem közeledik. Talán igazat mond. – Boldognak tűnsz.
-       Az vagyok – bólintok, ahogy megtörlöm a kezem egy darab papírban, és a szemetesbe hajítom. – Szerelmes és boldog.
-       Örülök – sóhajt fel, és a farzsebébe csúsztatja mindkét kezét. – Volt amikor… Azt hittem, valami nem stimmel ezzel az ikerpárral. De tényleg látszik rajtad, mennyire igazat beszélsz, szóval csak… Örülök, hogy végre megint sugárzol.
Úgy beszél, mintha mellette is ilyen lettem volna, és legszívesebben lelohasztanám az önbizalmát. Vele meg sem közelítettem ezt az életérzést. De nem mondom ki. Hamarosan elmegyünk, őt is itt hagyva. Nincs értelme a további bántásoknak pusztán bosszúból. Réges régen túl vagyok ezen a srácon. Marcel az első pillanattól kezdve gondoskodott erről.
-       Igen – mosolyodom el végül, és úgy döntök, annyit azért megosztok vele, hogy elmegyünk. – Az újév után Londonba költözünk. Marcel ott fog tanulni.
-       Ó, ez jól hangzik – halványul el a hangja, de végül ő is rám mosolyog. – Vigyázz magadra. Nekem… Visszamegyek Kenhez. Rendes pasi. Jól kijövünk.
-       Találd meg a boldogságod – felelem neki erre, és együtt indulunk el a vendégtérbe. Marcel már kabátban üldögél, és azon az észveszejtően ennivaló módon húzza össze a szemöldökeit, amikor meglát minket együtt. Intek Liamnek, aki ugyanígy tesz, majd bólint Marcel felé. Az imádnivalóan féltékeny fiúm nem reagál semmit, csak felkel, és úgy csókol meg, hogy abból a helyiségben tartózkodó összes embernek egyértelmű legyen, hogy az övé vagyok. Nem bánom, csak rá mosolygok, és az ujjainkat összefűzve, úgy hagyjuk el az éttermet, hogy többet nem nézek Liam irányába. Marcel felettem uralkodó viselkedése pedig egy igazán szenvedélyes feszültséglevezető szexet ígér.

*

Az utolsó napom a munkahelyemen több meglepetést rejtett magában, mint sejtettem. Kezdve a Niall által szervezett búcsú ebéddel, amin mindenki részt vett a tanári karból, még az igazgató is. Olyannyira kivette a részét az egészből, hogy később az irodájába hivatott, hogy egy kis jutalmat nyújtson át. Nem gondoltam, hogy számíthatok ilyesmire, ezért nagyon jól esett ez a fajta támogatás. Az pedig, hogy közölte, ha visszatérek, keressem meg, egy olyan biztonságérzetet adott, amire talán szükségem sincs, mégis könnyebbé tette a mellkasom. Az utolsó fizetésemen túli bónuszt örömmel tettem zsebre. A költözés miatt minden jól jön most, és bár Marcel már többször is biztosított róla, hogy nincs miért aggódnom, van elég pénze kettőnknek is, én azért remélem, hogy hamar sikerül munkát kapnom Londonban. Nyugodtabb leszek, ha újra én leszek a kereső fél.
Ezt a meglehetősen jónak mondható utolsó napot pedig az koronázta meg, hogy Emily elém állt, hogy bocsánatot kérjen mindenért, elmondja mennyire sajnálja, hogy elmegyek, és csak remélni meri, hogy nem miatta van.

Amikor hazaérek, a tévé be van kapcsolva, valami vígjáték megy benne, Marcel pedig a kanapén fekszik. Csak a karfán átlógó, keresztbe tett csupasz lábait látom, amin vigyorognom kell. Nem mozdul meg, szóval gondolom elaludhatott időközben. Csendben ledobom a cipőm és a kabátom, hogy mellé lopózzak. Az ajkaira akarok hajolni, hogy csókkal ébreszthessem, de a csuklójára tekert fólia elvonja a figyelmem. Egy új tetoválás? Nem is mondta, hogy időpontja volt mára. Végül csak egy apró csók elég, hogy mozgolódni kezdjen, és rám emelje a most éppen smaragdra hasonlító szemeit.
-       Megjöttem – súgom neki, és még egyszer a szájára tapadok, aztán elkezd arrébb kúszni, szinte egészen beépül a párnák közé, hogy én is leülhessek mellé. Miután elkelyezkedtem az oldalán, óvatosan a kezembe fogom a csuklóját. – Megnézhetem? Nem mondtad, hogy újat tervezel. Mehettünk volna együtt is.
-       Ez… – kezdi el a világ legszexibb mély és álmos hangján, közben pedig letekeri a fóliát. – Valójában a tiéd. Mármint… Hozzád tartozik.
-       Meséld el – utasítom, és apránként kezdem kielemezni, megnézegezni a horgonyt ábrázoló új darabot a bal kézfeje felett.
-       Csak… Mondtam, hogy az ajándék választásban béna vagyok, és amikor rájöttem mit akarok, már csak a mai napra tudott beszorítani a tetkós srác – meséli, én pedig egy picit elolvadok, hogy ezt már akkor megtervezte nekem. – A horgony pedig… Te vagy nekem. Illik a csuklód köteleihez, és… Mást is jelent, de azt most még azt hiszem nem tudom elmagyarázni. De ígérem, el fogom tudni mondani. A lényeg, hogy hozzád vagyok horgonyozva, ezt mostanra már biztosan tudom.
Nem szólok inkább semmit. Mondhatnám, hogy szeretem, de azt minden nap annyiszor mondom. Amit a szavai után érzek, arra nem elég egyetlen szó. Mellé fekszem, és vigyázva a friss alkotásra, a karjaimba zárom úgy, hogy a feje a mellkasomnál pihen. Összekuszálom a lábainkat, és nem mozdulok, csak ölelem őt, mert ez most mindennél többet jelent nekem.
-       Felkészültél a holnapra? – dörmögi a mellkasomba, amitől összerezzenek. Észre sem vettem, hogy már félálomban ringattam csak magunkat egy ideje.
-       Már régen – köszörülöm meg a torkom, és távolabb húzódok, mert meg akarom csókolni őt. Felemeli a fejét, hogy szembe nézzünk egymással, és készséggel várja az ajkaimat. – Alig várom, hogy új életet kezdjünk együtt.
-       Egy teljesen újat – súgja a számba, és a csókjai kétségbeesetté válnak, de minden erőmmel igyekszem megnyugtatni őt a sajátjaimmal.
-       Izgulsz, vagy aggódsz valami miatt? – ölelem újra magamhoz, így nem láthatom az arcát, de a mély sóhajból már szavak vagy pillantások nélkül is tudom a választ. – Felesleges. Ott leszek veled. Együtt mindent megoldunk.
-       Ámen – morogja, amitől felnevetek, és ahogy eltolom magamtól látom, hogy ő is félszegen elmosolyodik egy kicsit.
-       Mikor kezdtél te imádkozni? – húzom össze a szemeimet vigyorogva. Megforgatja a szemeit, így már tisztán tudom, hogy valami velős poénra számíthatok tőle.
-       Azóta, hogy realizáltam, a pasim egy tanár, én meg hamarosan diák leszek – nyöszörög, és eljátssza, hogy ez mennyire kétségbeejtő a számára. Meg kell hagyni, pokoli jól csinálja. Nehezemre esik visszafojtani a nevetésem. – Vége a víg napoknak. Ki is kérdezel majd esténként?
-       Abban biztos lehetsz – bólintok, és a következő mondatommal előre könyvelem a sikeremet az elhallgattatásában. – A farkammal a hátsódban. És csak akkor élvezhetsz el, ha mindenre tudod a választ.
Rémülten néz rám, de valójában tudom, hogy ha tényleg megtenném ezt vele, akkor is inkább summa cum laude diplomázna, csak hogy minden este az élvezet jegyében teljen.
-       És csodálod, ha ideges vagyok… – mosolyodik el végül, aztán feltápászkodik a kanapéról, és átszökken a háttámlán, hogy ne rajtam kelljen. Már tökéletesen ismer ahhoz, hogy tudja, magamra rántottam volna. – Ideje befejeznünk a csomagolást, holnap korán kell indulnunk.
Bólintok, és követem a szobába, hogy az utolsó két táskán is behúzzuk a cipzárokat, ezzel elbúcsúzva az eddigi életünkről. A másnap hajnal pedig villám gyorsan jön el. Túl gyorsan. Szerencse, hogy taxi visz minket a reptérre, különben csak résnyire nyitott szemekkel lennék képes vezetni. Így, hogy mindketten még félig alszunk, úgy jutunk át a bejelentkezésen, és a biztonsági vizsgálaton, hogy felocsúdni sincs időnk. Már a beszállókapunál állunk, egy-egy hátitáskával a vállunkon, amikor kezdek magamhoz térni. Az első az lesz, hogy kérek egy kávét. Ébernek kell maradnom ahhoz, amit Marcelnek tartogatok odafent. Egy ravasz mosollyal fordulok felé, de ő csak a hatalmas ablakon bámul kifelé, és a felszálló, vagy éppen landoló gépeket nézi. Nem tűnik annyira boldognak, mint kellene lennie, és ez egy kicsit aggaszt.
-       Nyugi – lépek közelebb hozzá, és összefűzöm az ujjainkat, aztán adok egy puszit az arcára. – Együtt vagyunk.
-       Igen – bólint, és amikor sorra kerülünk, már mosolyogva adja a beszállókártyákat az ajtó mellett álló hölgynek. A helyünk egészen jó. Direkt eggyel drágább jegyet vettünk. Még nem az első osztály, de csak két szék van egymás mellett, így nem kell valakin mindig átmásznunk, és fültanúja sem lesz senki minden szavunknak. Lehunyt szemekkel csak sóhajt egy nagyot, amikor a gép elrugaszkodik, és megkezdjük a közel tizenkét órás utunkat. Tizenkét óra nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy addig nélkülözzem őt, amikor végig ilyen közel van hozzám. Csak hagyok időt, és várom a tökéletes pillanatot, miközben folyamatosan kiszolgálnak minket.
Már harmadszor akarnak valami kaját tenni elénk. Marcel visszautasítja, és a telefonját is unottan nyomkodja.
-       Mióta vagyunk úton? – fordul felém, és tényleg úgy tűnik, mostanra gémberedhetett el mindene, és kezdte el az összes tevékenységet halálra unni, kezdve a filmezéstől, a zene hallgatáson át, a netezésig. Eljött az én pillanatom.
-       Nagyjából hét – felelem, és felkelek, hogy kimenjek a mosdóba, de előbb még olyan közel hajolok a füléhez, hogy az ajkaim hozzá érjenek, ahogy beszélek. – Neked van bakancslistád? Nekem van. Két perc múlva várlak a mosdóban.
-       Lou… Louis! – szól utánam fojtott hangon, de nem reagálok rá, csak a szűkös fedélzeti mosdóba zárkózom. Szerencsére minden osztálynak saját van, így nem fognak sorok állni az ajtó előtt. Nagyjából tizen utazhatnak a komforton.
Nem késlekedik, szerintem el sem telik annyi idő, egy halk kopogást hallok meg az ajtón, mire elfordítom a zárat, ő pedig aggódó arccal néz körül többször is, hogy észrevette-e valaki az akciónkat, mielőtt belép hozzám.
-       Louis, nem vagy normális – suttogja, de a szája szélén játszik egy kis huncut mosoly. Tudom, hogy élvezi, amibe belekevertem. Mindig élvezi.
-       Térdelj le elém, bébi – utasítom, amitől az a kis mosoly is eltűnik, és egy nagyot nyel, de kérdés nélkül teszi, amit mondok neki. Nyúlna a nadrágom után, de nem hagyom neki. – A-aa, kezeket a combodra. Jó fiú.
A térdemig tolom a farmerem és az alsóm, neki meg egy percet sem kell várnia. A készségesen előttem térdelő alakja látványára már kőkemény vagyok. A merevedésemre markolok, az arcához simítom, és erre a puha érintésre lehunyja a szemeit. Kidugja a nyelvét, amikor a száját rajzolom körbe a makkommal, aztán az álla alá nyúlok, hogy egy kicsit megemeljem a fejét. Kérnem sem kell, már nyitja a száját, és ezzel egyidőben előre is nyomulok. Ösztönösen hátra akar mozdulni, de elkapom a tarkóját, és magamra húzom. Rögtön elengedem, amikor megérzem az orrát a hasamon. Vesz egy nagy levegőt, ahogy eltávolodok tőle, de éhesen tátja el a száját újra, mire már nem csak egy kis kóstolót kap.
-       Legszívesebben órákig kínoználak a legkülönfélébb módokon idebent – motyogom a kéjtől kábultan, ő pedig a farkammal a torkában mordul fel, amire majdnem hangosan nyögök, de ráharapok a számra, így sikerül még idejében elfojtanom azt. – Gyorsnak kell lennünk, édes.
-       Tudom – lihegi, ahogy eltávolodik a farkamtól, és megtörölve magát az inge ujjában, feltápászkodik és a számra tapad. Érzem rajta saját magam, és ez mindig kibaszottul szexi. Egy utolsót harap az alsó ajkamba, majd megfordul, és letolja a szűk fekete farmert az ennivalóan tökéletes fenekéről. Nem bírok magammal. Tudom, hogy pörgetnünk kellene az eseményeket, de muszáj… Letérdelek, és a nyelvemmel simogatom végig a frissen felfedett részeket, mire sóhajtozva simul a kis fülke falához. Amikor újra talpra állok, Marcel hátratolja magát, hogy visszakönyörögje az ingereket, amiktől megfosztottam, és cserébe, míg felteszek egy óvszert, és kenek rá egy kis zselét, megkapja az egyik ujjam. Úgy mozog rajta, hogy abból pontosan tudom, ez neki már réges régen nagyon kevés belőlem, ettől pedig önelégülten elmosolyodom, és egy gyors mozdulattal kicserélem a farkamra. Olyan ütemben lököm neki a műanyag falnak, hogy talán csak néhány percre lesz szükségem, hogy végem legyen. Igazi hős, mert halkabban liheg és sóhajtozik, mint én, és ezért le a kalappal előtte. Talán örülnöm kellene a jófiú barátomnak, de ez csak mégnagyobb kihívásként lebeg a szemeim előtt, és erősebben lököm előre a csípőm.
-       Lou… – nyög fel, és mindkét keze maga előtt van a falon, ahogy próbál egy helyben maradni. – Bassza meg…
A vállait markolom, hogy tövig magamra tudjam húzni minden egyes mozdulatomnál, és ez végül elsodor. Az utolsó nagy lökésre Marcel egy igazán hangosat kiált, és ettől veszem el az örvényben. Átölelem a mellkasát, és a hátának simulva mozgok benne tovább, de már csak nagyon finoman. Minden másodpercet megélve, amit a felhők felett töltünk. Szó szerint és képletesen is ebben a pillanatban. Lenyúlok, hogy rajta is segítsek, de az ő keze már fürgén mozog magán. Hátrahúzódom, a kis szemetesbe dobom a gumit, és a pici síkosítós palackot is, és miután felrántottam a nadrágom, a csípőjénél fogva magam felé fordítom. Az arcán látom, hogy másodperceim vannak csak. Letérdelek, és hagyom, hogy a torkomban találja meg az örömét. Szinte azonnal, ahogy elmerül a számban. A farkával a nyelvemen nézek fel rá. Annyira elképesztően gyönyörű. Mindig az, de ezek a pillanatok azok, amikért bármit megtennék, hogy soha ne halványuljanak el. Fogalmam sincs, hogy volt-e olyan nap, amit kihagytunk az együtt töltött fél évünk alatt, de nem rémlik. Valamilyen formában, de mindig előhívtam ezt az arcot, és ezt fogom tenni egészen addig, míg ő maga nem mondja, hogy elég. A rabja lettem, és egyetlen napot sem bírok ki nélküle.
Mindketten összerezzenünk, amikor kopogást hallunk az ajtón, amit a stewardess hangja követ.
-       Minden rendben? Rosszul érzi magát? – kérdi kedvesen, a hangja aggódó, ezen pedig mindketten elmosolyodunk. Marcel is felöltözik, aztán kilépünk a fülkéből. Szegény lány majdnem szívrohamot kap, amikor meglátja, hogy ketten voltunk odabent, de gyorsan a vállára teszem a kezem és elmosolyodom.
-       Most már rendben van – magyarázom, Marcel felé bökve a fejemmel, aki hitetlenkedve néz rám. – A barátom nehezen bírja a repülést, de most már sokkal jobban van.
-       Értem – bólint, és Marcelt mustrálja a tekintetével. Ő akaratán kívül is tökéletesen játssza a szerepét, ahogy fal fehérre sápad. – Segíthetek?
-       Egy pohár víz jól jönne mindkettőnknek – felelem neki, és rákacsintok, aztán beülök a helyemre, és a világ legönelégültebb vigyorával nézek Marcelre. – Pipa.





13 megjegyzés:

  1. Sziaaasztok!

    Csak bejelentkezem, talan ma este jovok olvasni! :)

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziasztok!

      Imadtaaaaaam! <3
      Kellett mar egy ilyen resz is, na! :D

      Egyebkent, en Randyt birom benne (egeszen addig amig nem kever be nagyon nekik!) :)
      A kozos pialasukat is szerettem, Zaynt mondanom sem kell :D
      Annnnnnyira kivancsi vagyok h mi lesz most h elkoltoztek! Lou mikor es hogyan fogja megtudni az igazat? Szeretem, ha a foszereploink kinlodnak egy kicsit egymas nelkul, de azert remelem h nem sokaig lesz koztuk mosoly szunet, mert gondolom h Lou nagyon ki lesz bukva... :/
      Amuuuuugy nagyon “elultettetek a bogarat a fulemben”, szoval naggggggyon varok egy olyan reszt, amikor Louis lesz a passziv fel! :P

      Koszonom es nagyon varom a kovi reszt! <3 Minden nap feljovok megnezni h van-e uj resz, pedig tudom h kb 1 honap mulva lesz csak friss, de akkor is. :’D

      Puszi, D.

      Törlés
    2. Sziaa!
      Végre eljutottam odáig, hogy válaszolgassak... Na kb így állok a folytatással is. Baromira sehogy.
      És igen, Randy tök jó karakter, és ha nagyon belekeverem, lehet hogy kinyírtok, szóval még eldől, kockáztatok-e :D
      Ha a jelenlegi hozzáállásomat nézzük ehhez a sztorihoz, én Marcel mellé passzív Lout nem írok. Szerintem Sophie se nagyon, szóval ez marad a képzeletetekre bízva... vaaagy Harryre bízva... meglátjuk.
      Na remélem elég ködös voltam. Puszi! :D

      Törlés
  2. Szuper rész volt! Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
  3. Most csak egy gyors komi,többre nincs időm. ��
    Nagyon vártam,szuper lett.
    Kicsit féltem Lout. Már előre sajnálom. Remélem... vagyis nem remélek semmit. Csak bízom bennetek, hogy jó véget írtok.
    Pussz ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Marcelt jobban kell félteni, ő az, aki 8 napon túl gyógyuló sérüléseket fog szerezni, ha ez kiderül, nem?:) Pussz!

      Törlés
  4. Sziasztok

    Fogalmam sincs hogy tudtok ilyen hosszat írni de én minden alkalommal hálás vagyok érte! :D Azonnal elolvastam de csak most van időm kommentálni is. Most teljesen befejezett lett nekem is a Liam szál. Azt hittem kalamajkát fog csinálni ott az étteremben de örülök hogy nem. Randy egy furcsa fiú, tőle is féltem, de ő sem. Most viszont attól félek hogy ez inkább a vihar előtti csend volt. :D
    Nagyon várom a következő részt!
    Siessetek vele!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő sztori nem ilyen lesz. Megígértem Sophienak. Pár bekezdés kétnaponta :D
      Na de ezt még így kell befejezni, szóval ezzel még szenvedünk egy kicsit.. én legalábbis most nagyon :/

      Törlés
  5. Mikor várható folytatás?? Már nagyon türelmetlen vagyok. Nagyon várom!! Siessetek, kérlek!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Sajnos most nem tudom azt mondani, hogy egy-két nap és hozom, mert ez most nehéz időszak.. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem látom, hogy mikor tudom befejezni a fejezetet. Addig meg ugye Sophie sem tudja érdemben megírni a Lou-részt. Igyekszem. Bár egyelőre csak lelkiekben, mert fizikailag nem tudok most igazán ott lenni. A héten nem valószínű, hogy lesz folytatás, de a jövő hetet sem merem megígérni.
      De annyit ígérhetek, hogy nem marad befejezetlen a történet!

      Törlés
  6. Tudom hogy türelmet kértetek, de már olvasnám ezt. Ugye most már nem kell sokat várnunk?? Nagyon hiányzik az írásotok!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekszünk jövő héten hozni, most már tényleg! :)

      Törlés