Az ikertestvér (18.fejezet)

Halihó!
Van itt még valaki? Vagy már teljesen elvesztettétek a hiteteket bennünk? Tudom, ez most egészen pofátlanul hosszú szünet volt, ne haragudjatok érte. És szívesen megígérném, hogy legközelebb nem lesz ilyen, de nem merem. Inkább csak igyekszem majd (igen, kizárólag én tehetek róla ~ C.). 
De mire végigolvassátok, úgyse a szünetért akartok majd megkövezni. Kíváncsian várjuk a reakciókat, és még kíváncsibban a gondolataitokat. Most érdekelne igazán, mit gondoltok arról, mi lesz a folytatásban. Nincs megírva egyetlen sor sem előre, még bármelyikőtök megjegyzése könnyedén alakíthatja a törénetet, ha elindít valamit bennünk, szóval csak hajrá, brainstormingra fel! ;)
Köszönjük a türelmeteket! Jó olvasást! Puszi!
S&C

18. fejezet

Harry’s POV

Azt gondoltam, ha egyszer eljön az utazás napja, végre a világ minden nyugalma rám szakad majd. Ehelyett a lábam rázom szinte megállás nélkül, amióta csak felszállt a gép. Aludnom egyetlen percet sem sikerült, de már izomlázam van a combomban az elmúlt kilenc óra miatt. Annyi minden jár a fejemben, hogy úgy érzem, mindjárt darabjaira hullik szét. Talán Lou észrevette, mennyire feszült vagyok, és azért találta ki a bakancslistás sztorit, hogy lenyugtasson egy kicsit. Nem mondhatnám, hogy bánom, de azt sem, hogy sikerült a terve. Amióta a rajtakapottak szégyenével az arcomon visszasomfordáltam a helyemre, csak még szaporább a pulzusom. Vele együtt pedig a lábrázásom is. Nem volt nehéz eljátszanom, amit Lou a stewardessnek megpróbált beadni. Pontosan annyira lett hányingerem hirtelen, amennyire célzott rá. De bármennyire is voltam hitelesen rosszul, én mégis biztos vagyok benne, hogy mindenki tudja ebben a kibaszott pléh hengerben, hogy mit műveltünk egy papírvékony ajtóra tőlük. Azt viszont nem tudom, miért érdekel ez ennyire. Hogy változtathatott meg ennyire a szerelem? Harry akkor sem zavartatta volna túlzottan magát, ha véletlenül rányitnak. De ez most más. Ami köztünk van, az csak a miénk, és a késztetés bennem, hogy ezt megóvjam bármi áron, mindennél erősebb.

-       Mi miatt aggódsz? – simítja Lou a tenyerét az ugrándozó combomra századszorra is, hogy leállítson egy kicsit.

-       Nem aggódom – fordulok felé mosolyogva. – Minden csodálatos lesz, tudom – hajolok az arcához, és egy halvány puszit hagyok az ajkain, majd a vállára hajtom a fejem, és egy sóhaj kíséretében lehunyom a szemeim.

Megint hazudok. Azért viszem el a világ végére, hogy kettesben lehessünk, hazugságok nélkül, én pedig az új életünk kapujában is hazudok. Igenis aggódom. Sőt, rettegek. Csodálatos lesz minden, biztosan. Egészen addig az elkerülhetetlen pillanatig, ami egyre csak közelít.

-       Van valami, amit nem mondasz el, Marcel, érzem – súgja a hajamba, és a vállamra fekteti a karját, hogy gyengéden magához szorítson.

-       Van – suttogom alig hallhatóan. – Tényleg jár valamin az agyam. De ne félj, semmi olyasmi, ami változtatna azon, mennyire szeretlek.

Felemelem a fejem, és a két kezembe veszem az arcát. Ahogy nézek a szemeibe némán, lassan elmosolyodik, és az indulás óta most először érzem azt, hogy minden rendben lesz. Szeret engem. És ez az érzés mindent túl fog élni.

Az első néhány hétben nem is igazán tér vissza a repülőn érzett őrlődés. Talán az állandó elfoglaltság az oka, az, hogy levegőt venni sincs időnk, csak rohanunk ide-oda, szervezkedünk, beszerezzük a szükséges dolgokat, Lou interjúzik, én pedig az iskolakezdést intézem, és ez az egész lezsibbasztja egy kicsit az agyam. A ráérős időnkben pedig minden napra szervez egyikőnk valami kis kiruccanást, mert micsoda dolog lenne, ha már ideköltöztünk, hogy akár egyetlen közeli látványosságról is lemaradunk. Egy pillanatra sem pihenünk, így gondolkodásra egyáltalán nem futja. Portlandben esténként, lefekvés után többnyire volt egy kis nyugalmam Lou szuszogását hallgatva végiggondolni a napot, de amióta itt vagyunk, olyan fáradtan esem be az ágyba, hogy gyakran erőszakkal kell ébren tartani magamat, hogy ott is mindent megadjak neki, amit megérdemel.

Bár az elmúlt heteknél kellemesebb fárasztást nehezen tudnék elképzelni, azért csak meglesz ennek a megfeszített tempónak az eredménye. Az első tanítási napomon, az utolsó előadás felénél arra rezzenek össze, hogy nem sokon múlott, hogy lefejeljem a padot. A fejem olyan nehéz, mint egy túlérett dinnye, a szemgolyóim pedig úgy érzem, gond nélkül kicsusszannak a helyükről, ha nem zárom rájuk a szemhéjaimat azonnal. Amint vége az órának, összecsapom a cuccaim, és loholok egy negyedik kávéért aznap, hogy legalább az elkövetkezendő fél órámat bebiztosítsam, és egy darabban tudjam hazakormányozni a kocsit.

-       Helló, édes! – kap a karjaiba azonnal Lou, ahogy becsukom a lakásajtót, és hevesen a számra tapad egy gyors csókra. Még ilyenkor is rohan. Én nem értem, hogy bírja ezt az iramot. Rendszerint már előttem ébren van, és még futni is minden nap eljár, amit én mostanában szégyenletes módon igencsak hanyagolok.

-       Szia… – nyöszörgöm, és a vállára hajtom a fejem, miközben szorosan magamhoz ölelem. Legalább egy percre hadd fogjam le… Arról nem is beszélve, hogy így legalább segít megtartani a súlyomat is, mert már a lábaim is alvásért könyörögnek.

-       Milyen volt az első napod? – kérdi sugárzó mosollyal, ahogy hátrahúzza a nyakát, de mielőtt válaszra nyithatnám a számat, kikászálódik a karjaim közül, a mellkasomra tenyerel, hogy visszafelé toljon az ajtó irányába, amin épp csak bejöttem, és csillogó szemekkel felemeli a mutatóujját. – Várj, ne mondj semmit! Majd mindent elmesélsz, ha odaértünk. Tudod, hol fogunk ma vacsizni a naplementét nézve? Csak egy órányira van…

Imádom nézni a lelkesedést rajta, és csak most jövök rá, hogy az utóbbi néhány napban már csak ez tartott életben. De nem bírom tovább, elkapom és összefogom a háta mögött a kezeit, amikkel már nyúlt is volna a kabátjáért, egy szusszanásnyi időt sem hagyva nekem itthon, a tenyeremet pedig gyengéden a szájára szorítom.

-       Igen, tudom, hol fogunk vacsorázni, Lou. Itthon – jelentem ki határozottan. – Pizzát fogunk rendelni, és egész este tévét nézni. Aztán pedig szeretkezni, és aludni – hangsúlyozom. – Nem bírom tovább. Majdnem elaludtam a suliban, pedig ez még csak az első nap volt – ráncolom a szemöldököm, és kétségbeesetten felviszem a hangom a mondat végére.

Érzem, ahogy az izmai elernyednek az ölelésemben, és tágra nyílt szemekkel bámul rám.

-       Fáradt vagy…? – kérdi halkan, miután elengedtem a száját, olyan lassan és vicces hangsúllyal, hogy hisztérikus nevetés tör ki belőlem.

-       Igen, szívem, fáradt – felelem hitetlenkedve kapkodva a levegőt, amiért ez a tény ennyire meglepetésszerűen érte. Gyakorlatilag tizenhat napja, megállás nélkül rohanunk valahova, mintha visszaszámolna egy óra a fejünk felett, ami a közeledő világvégét jelzi.

-       Pihenj le – simít végig a vállamon aggódva. – Addig én csinálok vacsorát.

-       Meg akarsz mérgezni? – nevetek fel, mire kapok egy kisfiús grimaszt. De aztán egyetértőn ő is elmosolyodik. Nem véletlenül főzök kivétel nélkül én, amikor nagyritkán itthon eszünk. Megfogom a kezét, behúzom a nappaliba, és leültetem a kanapéra. – Veled akarok lenni. Minden természeti vagy építészeti csoda nélkül. Csak veled. Majd a sarki pizzéria csinál vacsorát.

-       Eddig miért nem mondtad, hogy utálod az egészet? – kérdi szemlesütve.

Látom a csalódottságot rajta, és megszakad a szívem. Annyira boldogan szervez mindent, és olyan lelkes, mint egy házasodni készülő menyasszony.

-       Mert nem utálom. Csak megteltem – húzom az ölembe a kezét, folyamatosan a tenyerét cirógatva. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt az egész miatt. Egyáltalán nem ez volt a célom. Csak meg szeretném élni a harmincadik születésnapomat, nem pedig idejekorán végkimerülésben elhalálozni. – Mit szólnál, ha megbeszélnénk, hogy heti kétszer te találsz programot, kétszer én, a maradék három napban pedig egyszerűen csak élvezzük, hogy itt vagyunk egymásnak? Öreg házaspáros dolgokat csinálunk… Hm? – húzom fel bizakodón a szemöldököm a válaszára várva, és néhány pillanatig őszintén nem sejtem, mit fog felelni.

-       Szerinted az öreg házaspárok szexelnek? – vigyorodik el pár másodpercnyi hezitálás után kajánul, és az ölembe mászik.

-       Nem hiszem. Szerintem kártyáznak, olvasgatnak… – felelem rezzenéstelen arccal épp az ellenkezőjét annak, amire számít. – Kézimunkáznak… – teszem hozzá ártatlanul, mire halkan felnevet. – De a mi házasságunk átlagon felüli, mi akár szexelhetünk is – dörmögöm a kulcscsontjába, és ahogy rám simul, a dereka köré fonom a karjaim, és a vállgödrébe temetem az arcom. Lou azonban a hajam tövére markol, és hátrahúzza a fejem. A kezeim elgyengülten hullanak az ülőpárnára ettől a domináns mozdulattól. A háttámlára nyomja a tarkómat, és a szemhéjaimra csókol. Annyira jó érzés becsukni őket, és csak kiterülve feküdni! De nem aludhatok el! Egyszerűen nem tehetem meg, amikor így felajánlkozik nekem a csípőjét ringatva, miközben a pólómat hámozza le rólam.

-       Pihenj – suttogja, majd lassan lecsúszik a testemen a szőnyegre, és közben a nadrágomat is magával viszi.

Érzem, hogy láthatatlan lasszóval húz az álmok földje magához. De közben azt is érzem, hogy az alhasamat és környékét érő kényeztetésre pontosan úgy reagál a testem, ahogy kell neki. Lehunyt szemhéjaim mögött látom a rózsaszín eget, vattapamacs felhőkön ücsörgő, kórusban csiripelő szivárványszínű madárkákat, és közben érzem, hogy a talpaimat cirógatja a lila tengerparti homok. A farkam pedig fel akar robbanni. Ha lett volna erőm belegondolni, már itt rá kellett volna jönnöm, hogy valami nem stimmel. De csak vállrándítva rájuk pillantok, amikor a madárkák közelebb röppennek, tömött sorokba a homokba ülnek a lábamnál, és cukormázas pattogatott kukoricát esznek, miközben helyeslőn bólogatva, néhányan apró fényképezőgépekkel a szárnyaik közt, a meztelenül vonagló testemet figyelik.

Ennyire még sosem mosta össze az agyam az álomvilágot a valósággal. És az egészre csak akkor eszmélek rá, amikor nagy nehezen, még mindig pihegve résnyire nyitom a szemeimet, és a kanapé háttámlájáról felemelem a fejemet, hogy a combjaim közt térdeplő, gyönyörű szerelmem huncut mosolyával találjam szembe magam, miközben az ajkait nyalogatja.

-       Ha még jobban lefárasztalak, legközelebb félálomban talán még az sem tűnik fel, ha meztelenül ülök az öledbe – motyogja, ahogy a combom tövét csókolgatja, a lábaimat és az oldalamat cirógatva.

-       Mire célzol? – kérdezek vissza halkan, és olyan reszelős a hangom, mintha tényleg aludtam volna. Pedig valahol félúton jártam csak.

-       Tudod jól – mosolyog fel rám. – Arra, amiről valahogy mindig elterelődik a téma, ha előjön… – nevet fel halkan.

-       Lou… – nyögöm.

-       Ne mondj semmit – csóválja meg a fejét, és gyengéden a hajamba túr. Feláll, ujjai lefutnak a nyakamon, és gyengéden a mellkasomra tenyerelve elfektet a kanapén, majd a karfára hajtogatott pléddel gondosan be is takar. – Most aludni fogsz. Két óra múlva felkeltelek vacsorázni. Ígérem, nem gyújtom fel a konyhát.

Nyom egy vidám puszit a homlokomra, én pedig válaszolni sem tudok, csak egy mosolyra futja, és máris elnyom az álom.

Ettől függetlenül, amit mondott, az megmarad a fejemben. Most is, és minden alkalommal beleégnek a szavai az agyamba, amikor felhozza, és egyre nehezebb kikerülnöm, hogy egyenesen beszéljünk a dologról. Egyre jobban frusztrál az egész, de azt is látom rajta, hogy őt viszont egyre inkább izgatja a dolog, már egyáltalán nem tart tőle. Mostanra már nem kizárólag miattam szeretné, és nem tudja mire vélni, hogy minduntalan kihátrálok a témából. De nem tudok mit tenni. Folyamatosan a múlt rohamoz meg, amikor – akár nyíltan, akár csak burkoltan – előhozakodik vele. Ahogy az esküvőn bántam vele, amikor nem sokon múlt, hogy megtörténjen. Vagy ahogy mindenki mással bántam őelőtte. Ezt az egyet megfogadtam magamnak, hogy nem fogom hazugsággal elvenni tőle. Ez neki sokat jelent, és én is úgy fogom kezelni.

*

Épp az egyik hétvégére tervezett kiránduló helyünket mutogatom a telefonomon Lou-nak kora reggel az ágyban, amikor felvillan egy üzenet. Jól tudom, hogy túl késő elkapni előle a kijelzőt, és ha meg is tenném, csak gyanúba keverném magam, remélhetőleg a semmiért, ezért csak ránézek a sorokra, megvonom a vállam, majd gyorsan eltüntetem, és mintha mi sem történt volna, tovább mutogatom neki a helyszínt, ahová a terveim szerint ma vinni fogom őt. Persze hiába is imádkozom érte, nem siklik el olyan egyszerűen az üzenet felett.

-       „Drága Marcel”? – húzza fel a szemöldökét. Nem tűnik féltékenynek, de azért kíváncsi lenne némi magyarázatra.

-       Ennyi volt az összes furcsaság, ami feltűnt hirtelen? – motyogom az orrom alatt mosolyogva. Pontosan tudom, hogy úgy, ahogy én is végigolvastam, neki is sikerült azalatt a két másodperc alatt. Ezért inkább próbálom elviccelni, mert nagy szerencsémre annyi esze azért volt a haveromnak, hogy ne csesszen ki velem teljesen, ha véletlen Lou meglátja az üzenetét.

-       Volt még valami egészen érdekesnek tűnő… de túl hamar elnyomtad – vigyorog.

-       Tessék, olvasd végig. Elemezd ki nyugodtan – nyomom a kezébe a mobilt nevetve, de mintha megégette volna, rögtön visszaadja.

-       Dehogy is! Én bízom benned, nem nézegetem az üzeneteidet – rázza a fejét hevesen, amire csak még jobban nevetni kezdek, miután rájövök, hogy ezt teljesen komolyan gondolja, és nem színészkedik.

Aztán hirtelen úgy döntök, felolvasom neki az egészet. Már úgyis mindegy. És így legalább nem fogja azt gondolni, hogy titkolózom előtte.

-       „Drága Marcel! Az a pöcsfej bátyád baszik felhívni két hete. Szerinted, ha leszoptam volna, kevésbé szarna a fejemre? Z.” – olvasom, és próbálom Zayn hangját utánozni közben.

-       Jézusom! – nevet fel, és a vállamba temeti az arcát, ahol aztán el is kezd lassan rágcsálni. – A húgomnak ezt ugye ne mondjam el? – kuncog halkan, édesen végignyalogatva néhányszor a kulcscsontomat, miközben az egyik térdét a combjaimra csúsztatja, hogy egyre tökéletesebben olvadjon a testemre.

Valóban nem hívtam Zaynt mostanában. Első héten kétszer is beszéltünk, aztán a második-harmadik héten is, de azóta tényleg nem. Ő nem mer hívni, nehogy rosszkor csörögjön, én meg egyszerűen üresjárat hiányában elfelejtem. Mert bár megbeszéltük Lou-val, hogy lassítunk, annyira nem érzékelem a tengernyi szabadidőt. De nem bánom. Elég nekem, hogy amire kell, arra tudunk szakítani, és az iskolát is egészen jól bírom eddig komplett előadások végigszunyókálása nélkül.

-       Szerintem ne – felelem, és közben oldalra billentem a fejem, a szemeimet pedig lehunyom, hogy élvezkedhessek egy kicsit, mielőtt leállítom. Mert le fogom. Muszáj lesz. Sosem érünk oda, ha szabad utat kapnak az ösztöneink.

-       Azért az fura, hogy ezt neked küldte. Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagytok. Ráadásul tisztában van vele, hogy a világ másik felén vagy épp… – ráncolja a szemöldökét, ahogy fölém mászik, és elgondolkodva a csípőmre ül.

-       Zayn egy fura srác – vonom meg a vállam, és megfogom a csuklóit, hogy a számhoz emeljem a kezeit néhány puszira, mert kezdenek nagyon elkalandozni. – Aki fura srácokkal haverkodik – próbálom lezárni a témát egy számomra is értelmetlennek tűnő megállapítással, majd egy nagy lendülettel magam alá fordítom.

-       Hm… ez tetszik… – kezdi húzogatni a szemöldökét, és még az ágyékát is vigyorogva nekem dörgöli az alsó ajkát rágcsálva. – Te alfa oroszlán – túr a sörényembe sóvárogva, és lehúz a szájára, hogy az ajkaim közé nyöszörögje a szavakat. – Gyűrj magad alá…

-       Megint kezded… – nevetek fel kínomban. – Indulás! – ugrok talpra gyorsan a menekülés mellett döntve. – Még csak most jött fel a nap, de ha nem figyelek rád, mindjárt le is megy.

Megreggelizünk, felöltözünk, és csodák csodájára sikerül elfogadható időben el is indulnunk. Ám amikor már azt hiszem, hogy megúsztam a dolgot, a kocsiban csak felhozza újra a Zayn-témát.

-       Egyébként tudod, hogy merre kószál Harry? Nem tudom túltenni magam azon, hogy Zayn rajtad keresi – gondolkodik el.

-       Lelépett egy időre otthonról. Zayn is tudja, nem keresi rajtam, valószínűleg csak életjelet vár tőle, és ezt két whiskey közt úgy gondolta, velem is megosztja. Nyilvánvalóan nem volt már józan, amikor ezt bepötyögte – felelem szigorúan az útra szegezve a tekintetem.

-       De ezek szerint tényleg nem szopta le… – kuncog, mire felé kapom a fejem, és rosszallón összevonom a szemöldököm.

-       Nem – jelentem ki egyértelműen. Arra csak későn gondolok, hogy vajon milyen alapon lehetnék én ennyire biztos ebben. – Gondolod, ha bármi is lett volna köztük, Zayn olyan jó kedvvel nézte volna, hogy Harry minden este másnak hagyja, hogy ágyba cipelje? – kérdem ártatlanul, hogy finomítsak azon a túlságosan határozott egyszavas válaszomon. De ami aztán ebből lesz, arra igazán nem számítok.

-       Ugyan már! Nem szilárd párkapcsolatról, csak egy szopásról beszélünk. Barátilag – nevetgél vállvonogatva, elbagatellizálva az elhangzottakat. Nekem viszont egyre inkább nem tetszik ez az egész. És nem azért, mert kvázi „rólam” van szó. A pulzusom az egekben, a tenyerem pedig izzad, ezért inkább lelassítok, és kihúzódok a külső sávba, mielőtt kinyírok pár embert, köztük magunkat is.

-       Azért nagyon remélem, hogy neked nem szokásod csak úgy barátilag leszopni úton-útfélen mindenkit… – szúrok oda, letörölve a vigyort az arcáról. – Szerintem ejtsük a témát, Lou.

Kikerekednek a szemei, és az első reakcióját visszanyeli. Látom, hogy készült volna mondani valamit, de visszacsukja a száját. Néhány másodpercre belesüpped az ülésébe, és csak óvatosan szólal meg, miután újra a gázt kezdem nyomni.

-       Ne haragudj, hogy a tesóddal viccelődtem. Sosem beszélünk róla, és nem tanultam még meg, mit lehet, és mit nem – csúsztatja a tenyerét vigyázva a combomra.

-       Tudod jól, hogy nem erről van szó – sóhajtok egy nagyot, hogy a lehető legnyugodtabb hangon szólalhassak meg, és a váltóról elvéve, a kézfejére fektetem az enyémet.

-       Te pedig tudod jól, hogy senkit nem szoktam se barátilag, se…

-       Hagyd abba! – vágok közbe erélyesebben, mint szándékomban állt, mire érzem, hogy összerezzen. – Kérlek – pillantok felé kétségbeesetten, és megcirógatom a hüvelykujjammal, de ő egy bólintás utan lassan elhúzza a combomon pihenő kezét, és az ablak felé fordulva a tájat kezdi figyelni.  

Az út második fele olyan feszültségben telik el, amilyenre még nem igazán volt példa köztünk. Iszonyú rosszul érzem magam. Nem sokon múlik, hogy elmondjak neki itt és most mindent. De ha igaz is, hogy nincs megfelelő alkalom, az biztos, hogy egy autópályán száznegyvennel száguldva kiteríteni a kártyáimat az alkalmatlannál is alkalmatlanabb.

Ám úgy tűnik, nem csak engem frusztrál, egyikünk se bírja jól ezt a légkört, mert amint kiszállunk a kocsiból, gyakorlatilag egyszerre fordulunk a másik irányába, és majdnem össze is ütközünk, ahogy tervezzük jóvá tenni az elmúlt órát. Végül nevetve borulunk egymás nyakába egyetlen felesleges szó nélkül, és az autó oldalának dőlve csókolózunk percekig, mielőtt kézenfogva elindulnánk az úticél irányába.

*

Az ártatlannak ígérkező, sokadik péntek délutáni, heti élménybeszámolóra készülök épp anyámmal, telefonnal a kezemben. Lou ilyenkor rendszerint jóval később ér haza a munkából, mert nekem pénteken ebéd után már nincs órám, így mindig nyugodtan tudok telefonálni az otthoniakkal. Néha főzöcskézek közben, vagy befekszem a kádba, de most csak elterülök a kanapén, és felteszem a lábaimat az asztalra.

Meglep, amikor zörren a kulcs a zárban. Mivel már kicsöngött, nem akarom megszakítani a hívást, azzal csak halálra rémíteném az amúgy is mindenhol démonokat látó anyámat. Felugrom, és gyorsan odaszaladok az ajtóhoz, hogy adjak egy üdvözlő csókot Lou-nak. Aztán elpantomimezem a telefonnal, amire amúgy nem is lenne szükség, ő pedig nevetve bólint, és magamra hagy.

-       Anya, szia! Itt vagyok, csak közben meglepetésből korábban hazajött ma Lou – szólok bele, amikor már vagy háromszor hallottam a távolból az egyre erősödő hallózást, és tudom, hogy másodperceken belül kezdte volna a lelki szemei előtt az egyszem fia temetését szervezni.

-       Minden rendben? – hallom a vékony cincogó hangját, és a megkönnyebbült sóhajt, amit többezer mérföld távolságból is átéreztem.

-       Csodás minden, anya! Nem tudok most sem mást mondani, mint minden pénteken. Szuper a suli, szuper Anglia, de a legszuperebb a fiúm… aki most épp a zuhanyzó felé tart, ha jól látom… – nyelek egy nagyot. – Szerelmes vagyok – halkítom le a hangom, amikor Lou eltűnik a fürdő ajtaja mögött. – Nagyon.

-       Ha tudnád, mennyire örülök neked, kisfiam! – Hallom, hogy mosolyog a vonal túlvégén. Talán még a szemei is bepárásodtak. Tart egy kis szünetet, mielőtt folytatná. – Három hónapja nem láttalak, kicsim… – Igen, most már biztos vagyok benne, hogy közel áll a pityergéshez. – Megengeded, hogy pár napra odarepüljek? Ígérem, nem zavarlak benneteket – próbálkozik bátortalanul, rajtam pedig hirtelen végigszalad a rémület.

Jó ideje nem éreztem ennyire erősen azt, hogy hiába a menekülés, hiába az új élet, a múlt árnya ott lebeg a fejem felett, és csak idő kérdése, hogy egy szikra fellobbantsa a lángot, ami tökéletesen láthatóvá teszi azt, amit legszívesebben örökre elrejtenék. Szánalmasan gyáva vagyok. Hónapok teltek el úgy, hogy csak élveztem a hazugságból épített üvegpalotám biztonságot nyújtó falait, csak felületesen gondolva néha arra, ami a falakon túl vár.

-       Szívem?! – hallom meg a fülemben lüktető vérem dobolásán át, hogy anya szólongat, ki tudja, hányadszorra.

-       Minden oké? – lép oda mellém Louis is, nedves hajjal, egy törölközőben, és aggódva vizslatja az elfehéredett arcomat. Csak nyelek egyet, és bólintok néhányat egy erőltetett mosoly kíséretében.

-       Ez most nem jó ötlet, anya – motyogom, és közben kétségbeesetten próbálok olyan indokokat felsorakoztatni, amiket Lou jelenlétében is kimondhatok, és anyám számára is elfogadhatónak tűnhetnek, a valósághoz azonban közük sincs. – A következő az utolsó hét az iskolában. Nagyon kevés időm lenne rád. Többet érdemelnél.

-       Semmi baj. Csak hadd legyek ott veled egy kicsit. Nem fogok zavarni, inkább megpróbálok majd a segítségetekre lenni, amiben csak tudok. Csak látni szeretnélek… főzni nektek, takarítani…

-       Nincs vendégszobánk sem. Nem akarom, hogy a kanapén aludj.

-       Néhány napot a földön is kibírnék. A kanapé tökéletes – próbál győzködni. – Nem fogok rátok akaszkodni, bármikor kettesben hagylak benneteket egyetlen szóra. Láthatatlan leszek, amikor az kell.

-       Adj még egy-két hetet, halasszuk ezt a vizsgáim utánra, anya! – kérlelem, de nagyon tartok attól, hogy nehéz lesz meggyőznöm. Lou közben megfogta a kezemet, és összeráncolt homlokkal bámul. Kérdőn néz rám, és a vállait vonogatva próbál jelezni, hogy ő nem bánja, ha anya a kanapénkon tölt néhány napot.

-       Ne kérd tőlem, hogy még egy hónapot bírjak ki, kisfiam… – sóhajt, én pedig már kétségbeesésemben nem tudok mit felhozni. Legalább egy icipici időt kérek még a tündérmesémből, mielőtt mindent ellep az éjfekete sötétség.

-       Két hét? Addigra túl leszek két húzósabb vizsgán – nyelek egy nagyot az utolsó ütőkártyámat is az asztalra csapva. Ha erre is nemet mond, vége mindennek. Nem fogom rávenni, hogy hazudjon Lou-nak. Amint megjelenik az ajtóban, vége a színjátéknak.

Sóhajt egy mélyet, és egy kis szünet után szólal csak meg újra.

-       Rendben. Két hét múlva. De most megveszem a repülőjegyet, ezt már nem mondhatod le! – fenyeget kedvesen, én pedig nem tudok mit tenni, beleegyezem, majd gyorsan el is köszönök tőle.

Megkönnyebbültem egy kicsit, de megnyugodni nem tudok. Ez csak egy apró haladék. Lou továbbra is értetlenül néz rám, de képtelen vagyok még neki is valami mesével előhozakodni, hogy miért viselkedtem így anyámmal. Inkább csak megragadom a kezeit, odahúzom magamhoz, és a lábai elé térdelek. A derekáról lehulló törölközőt a kanapéra dobom, és feltett szándékom, hogy addig kényeztetem, amíg teljesen elfelejt minden kérdést, amiket most a szemeiben látok.

*

Az utolsó előadásomról hazaérve, amikor pakoltam volna be a vacsorához vásárolt alapanyagokat, két üveg pezsgőt találtam a hűtőben. Nem egyet. Kettőt. A kanapén pedig egy munkából – a múlt péntekhez hasonlóan – idő előtt ellógott, macinacis, vigyorgó Tomlinsont, üvegpoharakat egymáshoz kocogtatva. Azt hittem, azt szokás megünnepelni, ha az ember lediplomázik, vagy legalább egy vizsgaidőszakot sikeresen vesz, de az enyém még csak hétfőn kezdődik, Lou viszont máris úgy csinál, mintha a kezemben tartanám a diplomámat. De úgy döntöttem, nem bánom. Csak megvontam a vállam, és belementem a játékba.

Ez úgy egy órával és másfél üveg pezsgővel ezelőtt történt. Rajtunk pedig még mindig ruha van, és csak beszélgetünk. Nem mondom, hogy ártatlanul, mert mi olyat nem tudunk, de a szokásainkhoz képest visszafogottan ünnepeljük a… nem is tudom, mit. Hogy lelkiismeretesen bejártam három hónapig az előadásokra? Pedig esküszöm, néhányszor sokkal szívesebben maradtam volna ágyban egész nap.

-       Imádlak – leheli a számra, és ahogy lehunyom a szemem az ajkai érintésére, és hátra döntöm a kanapé támlájára a fejem, ő pedig félig az ölembe mászva követi a számat, megérzem, hogy kilöttyen a mellkasomra a poharából a pezsgő, mert ha engem csókol, képtelen másra figyelni. Visszaül a sarkára, és a foltra lenézve felnevet. – Még így is, hogy bűzlesz a piától…

-       Te most alkoholistának tituláltál? – vigyorgok rá, és jelentőségteljesen belekortyolok az italomba, majd kéjesen körbenyalom a szám.

-       Csak egy kicsit… De így is kellesz. Mindenhogy. Ha öreg leszel és ráncos, akkor is – bújik az orrával a nyakamba édesen.

-       Ha beteg leszek, ápolsz majd? – cukkolom, és képtelen vagyok letörölni a boldog mosolyt az arcomról. Hihetetlen volt ez a néhány hónap együtt. Kettesben, minden zavaró tényezőt többé-kevésbé kizárva. Meg ha át is hatolt néha valami kis tüske a pajzson, hamar elfelejtettük. Imádtam minden percet, és ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban beleszerettem.

-       Persze. Tolom a kerekes székedet is – mosolyodik el kajánul.

A hajába merítem az ujjaimat, és úgy próbálom megcsókolni, de felemeli a mutató ujját, hogy időt kérjen, aztán kiissza a pohara tartalmának nagyrészét, mielőtt még néhány korty kárbaveszne.

-       Lecseréled a számat pár korty pezsgőre, és még engem nevezel alkoholistának? – kuncogok felhúzott szemöldökkel, ő pedig visszahajol a számra, és végre engedi, hogy újra elvesszek az ajkai közt. Hét hónapja vagyunk együtt, de még mindig minden csók olyan, mintha az első lenne, minden érintésébe beleremegek, és minden egyes mosoly, amit nekem ad, felébreszti az elmebeteg pillangókat a hasamban. Szerelmes vagyok. Annyira, hogy néha úgy érzem, csak egy cukormázas mesében létezem, valami rózsaszín felhővilágban.

Nem tudom, mi okból gondolja tovább az öregséget és betegséget az agyam, nem tudom miért itt, és miért most, de nem tud leállni. Talán túl sok már az alkohol. Rendesen elszoktam tőle, amióta Lou az életem része. Az első hónapokban még gond nélkül az asztal alá ittam volna, de az utóbbi időben egy-két pohár bornál többet szinte sosem iszom. A pezsgő pedig amúgy is egy alattomos találmány. Azt hiszed, gyenge semmiség, de az ádáz buborékok percek alatt az agyadba szállítják a hatóanyagot maradéktalanul.

-       Ha kiderülne, hogy mentális betegsége van valakinek, akit szeretsz, mit tennél? – kérdem elgondolkodva, miután buja ajakharapdálással elválik a számtól. Félrehúzom a szám sarkát, közben pedig a karfa szélén könyökölve a pezsgőspohárral egyensúlyozok. Fogalmam sincs, hogy sikerült ezt kinyögnöm valami merőben más, sokkal inkább ideillő, vattacukros mondat helyett…

-       Hogyhogy mit tennék? Ha szeretem, nem múlna el egyik pillanatról a másikra. Segíteni próbálnék – vonja össze a szemöldökét, és értetlenül néz rám. Persze, fogalma sincs, miért és honnan jött ez most.

Egyáltalán nem akartam erre terelni a témát, főleg nem most, a rögtönzött kis ünneplés kellős közepén, de a következő szavak csak úgy kiesnek a számon kontrollálatlanul, hogy egy óriási kalapáccsal ráüssenek a tündérmesém üveggömbjére néhány súlyosat.

-       Ha mondjuk valaki, aki fontos neked, személyiségzavarban szenvedne? – folytatom, és látom a szemeiben, hogy egyre kevésbé érti, miről beszélek. – Tegyük fel, hogy úgy tudod, van egy ikertestvére, de valójában ők ketten egyetlen meghasadt személyiség?

Először azt hitte, az alkohol mondat velem butaságokat, próbált a játékos mosolyomba kapaszkodni, de mostanra a megkeményedett vonásaimra válaszul mélyen barázdált homlokkal fürkészi az arcizmaim minden rezdülését.

-       Miről beszélsz, Marcel...? – leheli olyan halkan, hogy ha nem figyelném a száját, talán meg sem érteném.

Fel sem fogom, ahogy gyakorlatilag egy szemvillanás alatt rám zúdul az érzés, hogy én ezt nem bírom tovább. Talán nem a legalkalmasabb a pillanat. Talán nem a legmegfelelőbb alkohollal a vérünkben belemenni ebbe, de most jövök rá, hogy igazán belefáradtam. Zayn hónapok óta sulykolja belém, hogy nem létezik tökéletes pillanat. Ki akar törni, és nekem nincs egy csepp erőm sem megakadályozni többé. Biztosan az a frusztráló tényező is közrejátszik az egészben, hogy anyám egy hét múlva érkezik.

Nem felelek, csak nézek a szemeibe szomorúan, ő pedig egyre kétségbeesettebben néz vissza rám. Kapaszkodna bármibe, ami azt sugallja, csak bolondozok, de hiába keres, semmi fogódzkodót nem talál a tekintetemben.

-       Ha azt mondod, Harry nem létezik… – csuklik el a hangja.

-       Az a Harry, akire most célzol… – sóhajtok fel, mielőtt elkezdeném a síromat ásni. – Hm, ha már irodalmat tanulok, hadd meséljem ezt el stílszerűen – bólintok meggyőződéssel. Ezt most már végig kell csinálnom. Innen már nincs visszaút. Hetek óta ezen a pillanaton jár az agyam. Valójában nagyon vártam már, bármennyire is rettegtem tőle. Elképzeltem százféle forgatókönyvet, de hiába, itt és most semmiféle gyakorlás nem segít rajtam. Egy százegyedik verzió éled épp. – Az a Harry egy ezerfelvonásos színdarab főszereplője volt csak. A csalódottság szülte. És végül a szerelem ölte meg, hogy felszabadítsa – felelem ködösen, de azt hiszem, így is tökéletesen érthető minden szavam.

A fejemet a vállára hajtom, mire lassan elhúzódik. A nevemet tátogva figyeli rettegve a szavaimat. Nem hittem, hogy tovább kell magyaráznom. Biztosan tudom, hogy megértett. Egyszerűen csak nem hajlandó elfogadni a valóságot. Legszívesebben én is megváltoztatnám, de nincs akkora hatalmam. Semekkora hatalmam sincs. Ahhoz sem lesz elég, hogy visszatartsam a fiút, akit szeretek, mert biztosan ki fog sétálni ma az ajtónkon, és magamra hagy. Csak a remény tart életben, hogy talán nem örökre. Párás szemekkel néz rám, és várja, hogy folytassam. Várja, hogy egyértelműen kimondjam azt, ami miatt kiszáradt a torka.

-       Egyszer régen volt egy fiú – simítom végig az állvonalát, talán hosszú időre utoljára. Néhány pillanatra elmosolyodok, amikor halkan hozzáteszem: – Egy gyönyörű fiú… – Az ajkaimat halványan a remegő szájához érintem. Mozdulatlanul tűri, de nem csókol vissza. Nem hibáztathatom, amikor épp darabokra töröm a álomszerű valóságot, amit építettünk magunknak. – Harry bármit megadott volna azért, hogy az a fiú észrevegye, de tenni nem mert érte semmit. Ártatlan volt. Tapasztalatlan. Maga sem vette észre, hogy a megszállottja lett a fiúnak, figyelte, követte, távolról szerette. Egy napon mégis megtörtént a csoda, és a fiú felfigyelt rá. Többet is tett, mint felfigyelt. És Harry a fellegekben járt – mosolyodok el az emlékképekre, aztán a gyomrom is beleremeg, ahogy a múlt a szívembe markol, és pillanatokon belül letörli a mosolyt az arcomról. – Egészen pontosan egyetlen napig. Az első fiú, akinek odaadta magát, és akiről azt gondolta, talán örökre boldoggá teszi majd, másnapra köddé vált. Még arra sem méltatta Harryt, hogy elmondja neki, elköltözik a városból. Amikor rájött, hogy a fiúnak, aki neki a mindent jelentette, csak egy utolsó numera volt a költözés előtt, méregként áradt szét a testében a keserű felismerés, és amint elérte a szívét, kővé dermesztette azt – fejezem be a távolba bámulva, de visszakapom rá a tekintetem, mert bármennyire is sejtem, látnom kell a reakcióját. – Milyen jegyet érdemel a rögtönzött mese, tanár úr?

-       Nem tudtam, hogy… – nyögi könnyes szemekkel.

-       Mit? Hogy már tizenhat évesen is szerelmes voltam beléd? Vagy hogy szűz voltam? – húzom fel a szemöldököm kérdőn, mire fájdalmasan lehunyja a szemeit, és egy-egy könnycsepp megnedvesíti a szempilláit. – Ha nem az első lettél volna nekem, akkor is úgy éreztem volna, hogy cserbenhagytál. De így… kegyetlenül eltiportad azt a romlatlan fiút, aki még hitt a mesékben… Én akkor komolyan hittem abban, hogy te leszel az első és egyetlen.

-       És ezt az egészet azért csináltad, hogy visszavágj? Képes voltál ennyi időt és energiát belefektetni? Én ezt nem értem… – rázza a fejét tehetetlenül, és a ruhája ujjában megtörli az arcát.

-       Harry azért csinálta – bólintok, mire a pezsgőspohár a padlón landol Lou remegő kezéből. Kétségbeesetten kezdi kapkodni a levegőt, és próbál egy pontra fókuszálni a szőnyegen, csak rám ne kelljen néznie. Én azonban behajolok a látóterébe, és felé nyújtom a kezem, hogy a vállához érjek. – De Marcel beléd szeretett. Újra.

Gondolkodás nélkül húzódik el az érintésemtől. Az egész teste remeg, és ezt látva mindennél jobban szeretném magamhoz szorítani és megnyugtatni, de pontosan tudom, hogy nem hagyná.   

-       Lou… – suttogom, és újra utána nyújtom a kezem, amikor lábra áll mellettem.

-       Ne – rázza a fejét. – Ne nyúlj hozzám!

-       Azt mondtad segíteni próbálnál – ismétlem a szavait.

-       Ne takarózz azzal, amit ügyesen kicsaltál belőlem! – rivall rám, én pedig összerezzenek. Szikrák villannak a szemeiben. Ez már nem az aggodalom, ez már színtiszta harag. Most kezdi igazán felfogni a szavaim értelmét. – Neked nincs mentális betegséged! Ez csak egy kurva bosszú! – emeli fel a hangját egyre jobban, és a szekrényhez lép, hogy kicibáljon az aljából egy sporttáskát, majd elkezd néhány cuccot válogatás nélkül beledobálni.

-       Ez már rég nem az. Szeretlek, Lou – lépek felé, mert bár valami hasonlót vártam, mégis megijeszt ez a hirtelen fordulat. Ő azonban újra maga elé emeli a karjait, hogy ne tudjam megközelíteni.

-       Marcel… vagy Harry… azt sem tudom, hogy hívjalak! Ez nem normális… Hazudtál. Mindenben.

-       Nem hazudtam – rázom meg a fejem hevesen. – Igaz volt minden érintésem, minden szenvedélyes csók. Minden. Csak a nevemet változtattam meg. Nem akartam soha többé az a Harry lenni, akivé nélküled váltam.

-       Nem is értem… komolyan képes voltál egy pitiáner bosszú miatt még hivatalosan nevet is változtatni?! Az eszem megáll… Kezeltetned kellene magad! – csattan fel, mintha meg sem hallaná a lényegét annak, amit mondok. Pedig olyan dolgokat vallok most be neki, amit egészen idáig saját magamnak sem bírtam.

-       Az előbb még azt mondtad, nincs semmilyen betegségem… – motyogom megtörten.

-       Talán csak az egódat kellene kezeltetni! – vág vissza egyre dühösebben.

-       Akkor én is ezt gondoltam rólad, amikor visszajöttél Portlandbe – felelem most már én is egy kicsit keményebben, bár a hangom képtelen vagyok felemelni. De éreznie kell, hogy nekem akkor mennyire fájt. Úgy érzem, mintha teljesen figyelmen kívül hagyna mindent, amit elmesélek neki, és csak a saját sérelmeivel foglalkozna, engem azonban meg sem próbálna megérteni. – Az egód, ami a padlóra küldött, amikor tizenhat voltam. És megfogadtam, hogy az egód az, amit össze fogok törni most, öt évvel később, hogy érezd, amit én éreztem – megáll a mozdulat közben, és tátott szájjal rám néz. Már gyűlnek a barázdák a homlokán, és érzem, hogy kitört volna a vulkán, ha nem folytatom másképp. – De útközben szép lassan, észrevétlenül megváltozott a véleményem. Fokozatosan lettem újra a rabod. Egy idő után meg tudtam bocsátani, ami történt. Úgy éreztem, talán csak rosszul kezeltük a dolgokat. Mindketten. És talán most kaptunk egy új esélyt arra, hogy jól csináljuk.

-       Talán ha ezt közölted volna első nap… – veti oda végül egy mély levegővétel után szarkasztikusan. Látom rajta, hogy minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne alacsonyodjon odáig, hogy ész nélkül üvöltözzön velem.

-       Akkor még nem láttam a bosszúvágytól. Azóta pedig hiába kerestem az alkalmat, nem találtam. Rettegtem attól, amit most csinálsz – mutatok a táskára. – És látod? Nem hiába.

-       Ne merj engem okolni ezért a nyolc hónapért! – kiabál rám, és tesz egy lépést felém. Egy pillanatig azt hiszem, meg akar ütni. Bárcsak megtette volna. De nem. – Azért az éjszakáért okolhatsz. Semmi másért.

Egy másodpercig csak mozdulatlanul néz rám, majd hátat fordít, a vállára dobja a táskát, és elindul az ajtó irányába. Sietve elé szökkenek, és beállok az útjába, mert egy biztos: én ezt a beszélgetést – és egyáltalán, a kapcsolatunkat – itt még nem vagyok hajlandó lezárni.

-       Ne menekülj el, Lou.

-       Nem menekülök, egyszerűen csak nem akarok most veled egy légtérben lenni! – villannak rám a szemei újra.

-       Most? – kérdezek vissza halkan, reménnyel telten abba az apró szócskába kapaszkodva. – Maradj. Én elmegyek egy csoporttársamhoz éjszakára, és holnap nyugodtabban tudunk beszélni. Addig te is át tudod gondolni. Próbáld meg az én szememmel is nézni.

-       Nem – rázza a fejét egyértelműen.

Nem tudom pontosan, mire válasz ez a nem, de muszáj küzdenem érte.

-       Akkor kérdezz bármit, ami segít megérteni.

-       Hát nem látod?! Nem akarom megérteni! Nem akarom a te szemeddel látni. Egyszerűen csak el akarok menni innen. Állj félre, Harry! – mozdulatlanná dermeszt a név, amit használ. Ő csak elém áll, és mereven a szemembe néz. – Biztosan megtalálod a magad igazságát, ha ügyesen forgatod a szavakat. De az én szememben ez csak egy büdös nagy átverés. Hazugság. Egy nem létező emberbe szerettem bele. Egy elsőosztályú színészi teljesítmény vak rajongója lettem.

-       Ne mondd ezt. Létezem. Én vagyok a te Marceled, engem szeretsz. Nem hazudtam neked, minden igazi volt, mindennél jobban szeretlek, Lou…

-       Nem hazudtál? Nem hazudtál??!? – kiabál rám hitetlenkedve, és mostanra már a toporzékolás határán áll, de tartja magát.

-       Ez vagyok én. Meg kell értened – nyúlok naivan a kezei után, de persze elhúzza őket. – Azt hiszed, felvettem egy ikertestvér bőrét, és minden hazugság volt, de nem így van. Akkor húztam álruhát, amikor elmentél a városból. Magamba zárkóztam, és mindent és mindenkit ellöktem magamtól, évekig csak kihasználtam az embereket. Az nem én voltam, csak egy rosszul sikerült önvédelmi rendszer. Az volt az álruha. Ez a fiú, aki itt áll előtted, ez vagyok én – tárom szét a karjaim, és a jótündértől magamban azt kívánom, bárcsak Lou közelebb lépne, és megölelne. – Te segítettél újra magamra találnom.

Lemondón megcsóválja a fejét. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, és ökölbe szorítja a kezeit, hogy lenyugtassa magát. Egy mély sóhaj után néz fel újra.

-       Annyi mindenben hazudtál. Komolyan nem érzed a súlyát? Akkor talán tényleg nincs minden rendben a fejedben. Nem intézheted el az egészet annyival, hogy szeretsz.

-       Legalább hagyd, hogy bebizonyítsam, mennyire… – nyöszörgöm. – Bármit megteszek. Ha azt mondod, baj van, elmegyek akár pszichiátriára is.

-       Ez nem ilyen egyszerű, Harry. Tudom, hogy a magad módján szeretsz, nem ezt próbálom megkérdőjelezni, de itt most nem ez a lényeg. A bizalom törékeny dolog. És te apró szilánkokra törted az enyémet. Nem csinálhatsz úgy, mintha egy apró repedésről lenne szó, amikor valami atomjaira hullott szét. Vannak dolgok, amiket képtelenség megjavítani – mondja mostanra jóval nyugodtabb hangon. De hiába nyugodtabb, ettől csak ijesztőbb. Erre nincs kész válaszom. Erre nincs jó válasz. Eljátszottam a bizalmát. És bár próbáltam mindent megtenni, amióta együtt vagyunk, hogy visszaszerezzem, most már látom, hogy nem jó irányból közelítettem. Valójában inkább csak távolítottam. Annyira, hogy csak most, ebben a pillanatban kezdem azt érezni, hogy már ha visszafordulok, sem látom, hol vesztettem el, és már ha próbálnék, sem tudnék visszarohanni érte, hogy felszedjem a porból. Csak némán nézem őt, úgy állunk egymással szemben, mint két idegen, amikor halkan újra megszólal. – Hogy gondoltad, hogy majd egyszerűen elsiklok azok felett, amiket tettél, miután visszaköltöztem Portlandbe? Nélküled is a padlón voltam, te pedig jöttél, és még jól meg is rugdostál ott – csóválja a fejét megtörten, aztán a homlokához kap, és szinte hisztérikusan nevet fel. – Jézusom, még az exemet is megdugtad! Azt nem csak eljátszottad, azt tényleg megtetted! Nem gondolhattad komolyan, hogy ezt egy bocsánatkéréssel el lehet intézni… – csóválja meg a fejét, és nem tudom többé visszatartani, csak reményvesztetten hagyom, hogy kisétáljon az ajtón.

Időt kell adnom neki. Mást nem tehetek. Át kell gondolnia. Tudom, hogy rá fog jönni, mennyire szeretem.

Louis’s POV

A repülőn ülök egy kapucnis, lázadó néger srác, és egy sudokuzó idős nő közt. Nemrég visszamentem az üres lakásba. Összepakoltam egy második táskába mindenemet, ami fontos, és semmit, ami rá emlékeztethetne. Persze pakolás közben rájöttem, hogy a világon minden rá emlékeztet. Nem készültem fel még csak hasonló helyzetre sem, így az egész életembe beengedtem őt. Ő volt mára már az egész életem. Nem tudom hová ment, amikor nyilvánvalóan engem indult megkeresni. Azt viszont pontosan tudtam, hogy utánam fog indulni, ezért vártam, nem messze a lakástól. Addig is azt remélve, hogy egy kicsit lehiggadok. Milyen ironikus, hogy látni sem bírom azt a személyt, aki nélkül egészen néhány órával ezelőttig létezni sem tudtam.

Ebben a pillanatban csak ülök, és nézem az előttem lévő szék támlájába szerelt kicsi képernyőn az apró repülőgép rajzát, ahogy távolodik az angol földrésztől, és közeledik Amerika felé. Jelenleg nem érzek semmit. Az elmúlt órákban mindent éreztem, a kétségbeeséstől kezdve, a hitetlenkedésen, fájdalmon, csalódáson és sokkon át, a felemésztő dühömig, de most… Most csak ülök, kényelmesen előre csúszva a székemben, a térdemmel már majdnem érintve a másik ülés hátulját, és üres vagyok. Ez a jó szó. Teljesen üres. Még csak félúton vagyunk az óceán felett, ami azt jelenti, hogy vár rám minimum tíz órányi tehetetlen mozdulatlanság, amikor nem lenne más lehetőségem csak a gondolkodás, de éppen ez az, amit most nem akarok. Képtelen vagyok rá. Aludni akarok. Az lenne a legjobb, ha most el tudnék aludni, és csak akkor ébrednék fel, ha már odaértünk. Az sem ártana, ha intéznék valami szállást magamnak, és eldönteném, hogy mihez kezdek Seattle-ben. Csak erre a járatra kaptam azonnal jegyet, de ha őszinte akarok lenni magammal, egyáltalán nem szeretnék visszamenni Portlandbe. Nem vagyok kíváncsi apám szánakozó pillantásaira, és gúnyos megjegyzéseire, amikor szinte kiül majd a képére, hogy ő megmondta, hogy ez még túl korai. Bár csak félig volt igaza a hegyi beszéddel. Ez sokkal elbaszottabb annál, hogy csak kijelentsük, túl korai volt összeköltöznünk. Mióta a gépen ülök, szépen lassan több apró puzzle darabka is a helyére került. Kezdek végre minden pici részletet megérteni, és csak szeretném beleverni a fejemet ebbe a kis lenyitható asztalba itt előttem. Olyan kibaszottul sok jel volt. Voltak könnyedén megmagyarázhatók persze, de számtalan olyan, amit ezekben a percekben őszintén nem értem, hogy hihettem el. Az a rohadt jogsi… Harry jogsija volt. Persze, hogy az volt, hisz nem Marcel ült mellettem az autóban, hanem Harry, és nemes egyszerűséggel eljátszotta, hogy egyelőre milyen rutintalan sofőr. Még édesnek is tartottam, a fenébe is! Az esküvőn történtek meg… Felfordul a gyomrom, ahogy visszagondolok rá. Vajon mennyire volt megtervezve az egész? Eddig meggyőződésem volt, hogy az változtatta meg Marcel gondolatait kettőnkkel kapcsolatban, hogy megtudta, mi történt köztünk akkor ott a bátyjával, és amiatt rájött, hogy többet akar tőlem. Most pedig csak arra tudok gondolni, hogy az egész pontról pontra ki volt tervelve. Minden egyes alkalom, amikor lebukhatott volna, minden pillanat, ami egy kicsi gyanút is ébreszthetett volna bennem, most a gondolataimban vibrál, azt sulykolva belém, hogy egy igazi, született balfék vagyok.

Elvakított a főnököm homofób hozzáállása a dolgaimhoz, és észre sem vettem, vagy inkább nem is foglalkoztam vele, mennyire magabiztosan állította, hogy Marcel… Hogy Harry hazudik. De hogy is hihettem volna neki, amikor azután megmutatta a már nyilvánvalóan frissen megváltoztatott névvel kiállított, új személyi igazolványát. Ki az, aki azok után is kételkedett volna? Nem hiszem el, hogy van ilyen. Vagy csak ezzel nyugtatom magam, már én sem tudom, de szeretném hinni, hogy nem csak az én hibám, hogy hülyét tudott csinálni belőlem.

Amikor landol a gép, úgy lépkedek ki a Sea-Tac reptérről, hogy még csak eszembe sem jut megnézni a Portlandbe induló járatokat. Biztos, hogy nem megyek vissza oda. Elmenekültem ebből a városból, mert rettegtem abban a közegben élni, ami Liamhez köt, és most itt vagyok, megváltásként visszaidézve azokat a rossz emlékeket, amiket ő okozott nekem. Pitiáner gyerekcsínyek Harry tetteihez képest. Talán mindenki más elgondolkodna, és adna még egy esélyt Liamnek. Talán én is megtenném, ha nem lenne köze Harryhez, de képtelen lennék rá azok után, hogy felhasználta őt ellenem. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ezt ki. Elmondta, mit tettem vele régen, de éreznie kellett, hogy ez ahhoz képest… Nem találok magyarázatot. Semmire sem. Lehet, hogy még tovább kellene menekülnöm. Túl Portlanden, és elhagyva Seattle-t is. Valahová, ahová nem tudnak követni a gondjaim, és persze úgy, hogy senki sem tud róla, merre vagyok. Bár London se volt elég messze, hogy elkerüljön a baj. Szóval ezek alapján ez a város is tökéletes lesz nekem.

-       Louis, baszki, azt hittem teljesen felszívódtál! – kiabál a telefonba Billy, miután robotikus mozdulatokkal tárcsázom őt. Most nagyon jól jön az örökös aggodalmam, miszerint jobb, ha semmit nem törlök ki a telefonomból, mert bármikor bármire szükségem lehet még később. – Liam azt mondta, hazaköltöztél.

-       Így volt – felelem érzelemmentes hangon. A háttérben zene szól, innen tudom, hogy hamarosan egy Billy féle buli kezdődik meg, így talán lesz esélyem majd nem Harryre gondolni. Elmesélem, hogy visszatértem, és ideiglenesen Chad kanapéján húzom meg magam, de aztán hamar rátérünk a lényegre, és már mondja is a lakás címét, ahol most lakik. Pont a város másik felén van, és előbb el akartam menni Chad haveromhoz, hogy ledobáljam a táskáimat, de leszarom. Igazából csak totálisan szarok bele mindenbe. Hívok magamnak egy Uber sofőrt, kerüljön bármibe is innen az isten háta mögül eljutni a belváros széléig, és szándékosan a hátsó ülésre ülök. Nem vágyom arra, hogy cseverésszünk. Kibaszott süket feketeségre vágyom, ami mindent elnyom belül, mert akaratlanul is állandóan Marcel… Harry… a rohadt könnyei, és a könyörgő hangja visszhangzik a fejemben. Egyetlen percet sem akarok arra áldozni az életemből, hogy rá gondolok, és netán még el is érje, hogy egy minimális megbánást tanúsítsak én is. Megpróbálta az egész történet felelősségét az én nyakamba varrni, hogy mindenről én tehetek, de ezt nem hagyom. Nem engedem magamnak, hogy ezt elhiggyem.

Mire kiszállok az autóból a megadott cím előtt, már zsong a fejem Harrytől. Mindentől, ami ő, és az összes kibaszott mondata itt cseng a fülemben. Olyan lazán kezdett el mesélni nekem nap végén iszogatva, mintha tényleg csak egy jól megírt történetet duruzsolt volna a fülembe.

-       Louis! Ezer éve, tesó – fog kezet velem Billy, és megpaskolja a hátam, ahogy magához ránt egy gyors ölelésre. – Szarul nézel ki. Gyere, igyál valamit. Az majd segít.

-       Én is ebben bízom – bólogatok elszántan, és ledobva a táskáim az előszoba szekrény mellett, az asztalhoz masírozunk, ahol temérdek tömény alkohol sorakozik egymás mellett. Egy piros műanyag poharat félig töltök vodkával, mire Billy csak homlokráncolva vigyorog.

-       Látom tényleg nagy a baj – vihog, és könnyedén meg tudom mondani, hogy már seggrészeg. – Gyere, ott majd találsz valakit magadnak.

-       Hagyjál ezzel, nem pasizni jöttem – jelentem ki komolyan, és pont a másik irányba indulok el, mint ahová ő akart terelgetni. Sok dologra vágyom most, de az biztos, hogy nem egy érzelemmentes dugás áll az első helyen. Abban reménykedtem, hogy a szerelmemet fektetem le ma este is, mint mindig, egy csodálatos szeretkezés formájában, és ennek a gondolata kiborít.

Leülök az egyik kanapéra, aminek a szélén még senki nem ül, és szinte azonnal magamba süllyedek. Pillanatok alatt ürítem ki a poharam, de nincs kedvem felkelni, hogy újra töltsem, ezért csak oldalra nyúlok, és megnézem milyen üveget hagytak a kanapé mellett. Egészen ihatónak tűnik. Nem szarakodok tovább a porhárba töltögetéssel, üvegből iszom, így biztosan nem viszi el valaki időközben, hogy kénytelen legyek felkelni egy újabbért.

Azért jöttem, hogy igyak, és ne gondoljak semmire, ehhez képest Harry jár a fejemben megállás nélkül. Ahogy találkoztunk a munkahelyem mellett. Fogalmam sincs, hogy már akkor okkal volt-e ott, vagy sem, de úgy ömlött belőle a hazugság Marcelről, az ikeröccséről, mintha évek óta azt gyakorolta volna. Talán tényleg hagynom kellett volna, hogy válaszoljon az összes kérdésemre. Kibaszottul kíváncsi vagyok, hogy mikor találta ezt ki. Abban a pillanatban, vagy már korábban. Talán már évek óta tervezte, hogy a megfelelő pillanatban majd lecsapjon? Nem, ennyire még ő sem lehet beteg.

A nagy véletlen találkozásom Marcellel viszont… Az profi volt, le a kalappal Harry! Úgy alakította az egészet, hogy én akadjak bele. Az biztosan túl feltűnő lett volna, ha ő az, aki leszólít akármilyen indokkal is valahol. Mesteri alakítás, komolyan. Én meg egy mesterien nagy fasz vagyok. Az agyam leghátsó részében sem merült fel az, hogy Harry van előttem, és nem egy állítólagos ikertestvér. Bár az én idiótaságom mentségére legyen szólva, hogy nem ismertem Harryt. Egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, és nem tudtam túl sokat a magánéletéről. Mi okom lett volna megkérdőjelezni a szavait a testvére létezésével kapcsolatban? Arról viszont valóban fogalmam sem volt, hogy Harrynek azon az estén velem volt az első alkalma. Nem mondta el nekem, és nem is tűnt bizonytalannak, bár már kifejezetten józan sem voltam. Édes volt, erre pontosan emlékszem, és borzasztóan odaadó. Nagyon élveztem vele lenni, és bár eddig igyekeztem nem túl mélyen elgondolkodni a közös múltunkon Marcel miatt, de ezúttal akarattal teszem ezt. Kétségbeesetten meg akarom fejteni minden bűnöm, amit az ellen a fiú ellen vétettem, hogy így bánjon el velem miattuk. Lehet, hogy csak egy egyéjszakás kalandnak tekintettem, de ő pedig egyetlen rohadt szóval sem utalt arra, hogy neki ez több lenne. Egyszerűen még mindig nem érzem magam hibásnak! Igaz, nem volt szép tőlem, hogy szó nélkül leléptem, nyilván... Tudom jól. Illetve, nem lett volna szép, abban az esetben, ha tudtam volna arról, hogy szeret engem. De a pokolba is, fogalmam sem volt! Azt állítja, tönkretettem őt, és beletaszítottam egy olyan életbe, amiben érzelmek nélkül vitte ágyba a srácokat, mert azt gondolta, ő csak erre jó. Mindezért egyedül engem hibáztat. Sajnálnom kellene azt a fiút, akit erre kárhoztattam. Persze, sajnálom is, hogy akkor ez történt, de ez kurvára nem volt indok egy ilyen cselekedetre tőle, és mondjon bármit, nem tudom elfogadni.

Marcelként játszotta nekem a nehezen kaphatót. Szándékosan azt akarta, hogy harcoljak érte. Mindenáron el akarta érni, hogy fontos legyen nekem, és bármit hajlandó legyek megtenni a szerelméért. Talán nem lennék ennyire dühös, ha ott vége szakad az egésznek. Ha lefekszik velem, amikor már tudja, hogy nekem mennyit jelent, amiért nekem adta magát, aztán egy kegyetlen nevetéssel felkel mellőlem, és elmondja, hogy mekkora szánalmas balek vagyok. Elmondta volna, hogy miért csinálta ezt, és hogy reméli, soha nem fogom elfelejteni ezt a leckét, és igaza lett volna. Nem felejtettem volna el soha, és talán sokkal kevésbé lennék most a padlón. Mostanra már rég túl is lehetnék az egészen, de nem… Ehelyett mit tett? Tovább játszotta a szerepét, és azt állítja, ez egyáltalán nem csak egy megjátszott karakter volt. Bevonva az égvilágon mindenkit. Az anyja… Te jó ég, Anne Marcelnek szólította őt. Ezek szerint az a hihetetlenül kedvesnek tűnő asszony sem kevésbé ördögi, mint a kedves fia. Nagyszerű, már látom, honnan örökölte a tehetségét. Kíváncsi lennék, hogy minden apró részletet megosztott-e vele, vagy csak annyit, amennyit nagyon muszáj volt. Anne meg akart látogatni minket Londonban, és Harry meglehetősen hevesen kezdte ellenezni, ahogy szó volt róla, mondván, hogy az idő nem alkalmas, rengeteg a tanulnivalója, és a szabadidejét velem akarja tölteni, de ahogy túl van a vizsgákon, szívesen látjuk. Talán nem volt az égvilágon mindenbe beavatva, különben Harrynek nem lett volna oka annyira elkerülni az anyja társaságát, amikor ketten vagyunk. Egy újabb dolog, amit megkérdeznék tőle.

-       Már képtelenség ennél közelebb ülnöm hozzád – duruzsolja a fülembe egy lágy hang, és csak most veszem észre, hogy valaki rá van simulva az oldalamra. – Nincs több a kanapéból, hogy megint elhúzódj.

Nem is hagyja, hogy válaszoljak, átkarolja a derekam, és a nyakamon érzem száját. Felemelve a kezem, benne a piásüveggel, eltolom magamtól, mire csak egy rosszalló nyöszörgést hallat.

-       Hagyjál – morgom már majdnem az üveg szájába, amikor meghúzom, mire egy kis nyavajgással, de itthagy. Ez könnyen ment, hamar felfogta, hogy nem vágyom a társaságára, pedig a régi énem nem küldte volna el. Csinos fiú volt, őrjítően ártatlan mosollyal. Pont, mint Harry annak idején. A mosolya, a természetes szépsége miatt tetszett meg. Nem próbált tetszeni, nem kínálta fel magát, és ezzel fogott meg. Marcel ugyanezt tette. Vajon van igazság abban, hogy Marcel valójában az a Harry, akivel először találkoztam életemben? Ha mélyen belegondolok, nagyon sok a hasonlóság köztük. Beszélgettünk azon az éjszakán. Mesélt a terveiről, hogy hol szeretne továbbtanulni, elmesélte, hogy az apja nem velük él. Emlékszem erre, így még ez is rohadtul beleillett Harry későbbi meséjébe az elvált szülőkről. Jézusom, az apja vajon tényleg meghalt, vagy ez is csak egy apró színezete a mesterien megmunkált történetének? Az meg sem fordult a fejemben, hogy amikor az a fiú a családjáról mesélt nekem néhány mondatban, egy szóval sem említett egy ikertesót, annak ellenére, hogy Marcel későbbi állításai szerint, akkor még más volt. Nem tűnt fel korábban, hogy Harry miért beszélt volna a ritkán látott apáról anélkül, hogy egy árva szót is ejtett volna a kettészakított ikrekről. A mondás, hogy a szerelem vak, még soha nem volt ennél igazabb.

Megrezzen a telefonom a farzsebemben, és ahogy előveszem, egy mosolygós Harry néz velem farkasszemet, ahogy mögötte állok, és az arcát puszilom meg. Muszáj lehunynom a szemem egy pillanatra, mert ezt nem akartam látni. Most nem. Itt erősen ránkesteledett már, szóval Londonban korán reggel van. Nem tudom, mikor érhetett haza, de ezek szerint egészen jól kibírta, hogy egy éjszakán át nem próbált meg felhívni. Tényleg igyekezett nekem teret adni, hogy gondolkodjak, és úgy tűnik, mostanra érte utol a kétségbeesés, amiért még mindig nem jelentkeztem. Egyszerűen kinyomom, de azonnal újra hív, és miután nagyjából ötször játszuk ezt el, épp kikapcsolni készülnék a telefont, amikor üzenet érkezik.

„Kérlek, Lou, beszélj velem. Muszáj megbeszélnünk ezt. Csak engedd, hogy megpróbáljam megmagyarázni valahogy. Vedd fel, légy szíves. Vagy hívj vissza. Vagy csak írj. Szeretlek”

Érzem, ahogy elgyengülök. Már rég végigolvastam, és mégis megnyitva hever a kezemben az üzenet. Néhány másodperc múlva újra hívni kezd, és bennem van a késztetés, hogy felvegyem. Hogy választ kapjak azokra a kérdésekre, amiket az előbb sorban feltettem magamban. Mindeközben pedig mégsem. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy megpróbálja telebeszélni a fejem. Nyilvánvalóan mindenre lenne tökéletes magyarázata. Megannyi frappáns indok, hogy miért csinálta azt, amit, és nem fogom megadni neki az esélyt arra, hogy lerohanhasson a hazugságaival. Vagy tőlem igaznak is gondolhatja, akkor sem érdekel. Az egész kibaszottul elcseszett történetnek úgyis csak a lényege számít, az pedig az, hogy több mint fél éven át az arcomba hazudott, és eljátszott valakit, aki nem is létezik. A lényeg a töményelen hazugság áradat, amit a nyakunkba zúdított, és ami mára már teljesen maga alá temette az egész kapcsolatunkat. Nem adok neki több lehetőséget arra, hogy hazudjon nekem. Mostanra már volt elég ideje, hogy kiélvezze.

Az üzenet óta már harmadszor próbált elérni, és most nem csak kinyomom a hívást, de ki is kapcsolom a telefonom. Tudom, hogy ideges lesz. Talán össze is fog törni pár dolgot a lakásban, ha eddig még nem tette, és nagyon fog aggódni értem. Fogalma sincs, hogy hol lehetek, de nem bírom sajnálni érte. Ha sajnálnám, talán visszaírnék annyit, hogy jól vagyok, hagyjon békén, de nem teszem, mert ez a szenvedés, ez a fájdalom, amit most érez, még csak töredéke sincs annak, még csak meg sem közelíti azt, amit én éreztem, amikor darabokra tört mindent.

Az üvegem kiürült, a fejem pedig már zsong, de a Harry körüli gondolataim nem szűnnek. Megállás nélkül őt látom, vagy hallom a fejemben, és már azt sem tudom, hogy ettől szédülök, vagy az alkoholtól. Arra jutok, hogy valószínűleg Harry az oka, a szesz pedig pont, hogy túl kevés volt, ezért nagy nehezen feltápászkodom, hogy keressek valamit inni. Találok egy bontatlan üveg gint, amit amúgy utálok, de a dolgát tenni fogja, és most csak ez érdekel.

-       Én is kapok belőle? – áll mellém egy fiatal lány, és felém nyújtja a poharát. Csak megrántom a vállam, és töltök neki egy keveset. – Sajnálod?

-       Nem, csak magában szar – felelem flegmán, de a nyelvem nehezen forog. Mégis hatott az alkohol, csak az agyam olyan kurva makacs, ha felejtésről van szó. – Keverd össze valamivel.

-       Te is magában iszod – lép közelebb, és a hajamba túr, amikor a számhoz emelem az üveget. Egyből eltolom a kezét, miközben kedvtelenül fintorgok, és nem tudom, melyik váltotta ki inkább, a tömény gin, vagy a csaj ujjai a hajamban. – Na, mi van? Van valakid?

-       Nincs – morgom az orrom alatt, és próbálom kikerülni a lányt. – De még ennek ellenére is eggyel kevesebb farok van a lábad közt, mint amire gerjedek.

-       Meleg vagy? – húzza el a száját, de csak elsétálok mellette.

-       Vág az eszed – felelem egyszerűen, és a kanapét fürkészem, ahol most egy párocska smárol a helyemen. – Keveset ittál még.

Ezzel otthagyom a lányt, aki rámhajtott, és elindulok, hogy visszaszerezzem a kanapém. Nagy nehezen, botladozva visszatalálok a helyemig, és amikor csak bokán suhintom a lábammal a srácot, kérdő tekintettel néz fel rám mind a kettő.

-       Húzzatok innen – vetem feléjük, de nem mozdulnak, csak összeráncolt szemöldökkel néznek rám. – Az én helyem.

-       Nem láttunk itt – válaszolja a srác, és visszafordul a lány szájához. Kérhetném szépen is, de pont leszarom most az érzéseiket. Megragadom a fiú pólóját, és felrántom úgy, hogy majdnem mindketten elesünk. – Ember! Normális vagy?!

-       Azt mondtam, tűnés! – lököm meg egy kicsit, és már mozdulna felém, amikor a barátnője felpattan és visszatartja. Lehuppanok az előmelegített ülőpárnákra, és innentől csak a gondolataim kötik le a figyelmem újra. Az a pillanat, amikor az autóban, részegen akartam rámászni Marcelre. Durván utasított vissza, és bár addigra minden józan eszem elveszítettem, pillanatok alatt tértem vissza. Akkor még biztos, hogy nem szeretett, és az mind a játéka része volt. Utána jött az esküvő, ahol ha egy kicsit is hagyom, hogy elveszítsük a fejünket, talán lefeküdtünk volna. Azt hiszem, nem rajta múlt. Ha hagyom magam, biztosan még ott a vécében, vagy akár előbb, a fa tövében megdug. Vajon ez volt a terv? Megtette volna, ha nem ellenkezem? És utána? Akkor is tovább játssza Marcelt, akivel boldog kapcsolatban éltem később? Nagyjából be tudom tájolni, hogy mikortól kezdte elveszíteni a hatalmat a játéka felett. Hogy mikor csúszott ki minden a kezéből. Amikor késő este megjelent nálam, és kész volt nekem adni magát. Annyira furcsán viselkedett. Egyáltalán nem tudtam hová tenni, de már értem. Mindent értek. Nem Marcel volt annyira zavarban akkor, Harry volt kétségbeesve. Képes lett volna mindenestül a kezembe adni magát abban a pillanatban. Kár, hogy az egész egy gusztustalan hazugságra épült. Talán ha akkor… Ha még mielőtt elkezdődik a mi kettőnk valódinak hitt kapcsolata, elmondja őszintén, lehet, hogy elgondolkodom mindenen. Lehet, hogy akkor adtam volna esélyt arra, hogy elmagyarázza, miért érezte, hogy ezt kell tennie. Talán lett volna esélyünk tiszta lappal kezdeni, de mindezek után…

Muszáj kimennem hugyozni. Az alkohol nyilvánvalóan nincs hatással az agyamra, és nem képes elnyomni a történteket, de megteltem. Amikor már a kezemet mosom a csapnál, mögém sétál egy nálam magasabb pasi, és úgy ragadja meg a csípőm, hogy a seggemhez dörgölőzzön, ahogy azt még talán senki sem tette velem. Egyértelmű, hogy mit akar tőlem, de elmehet a picsába. Megpróbálok kitekergőzni a kezei közül, de az istennek se enged el, ezért gyomorszájba könyökölöm, és amíg nyögve összegörnyed kicsit, teljes nyugalomban kezdek kisétálni a nappaliba. Már a folyosó végén járok, amikor utolér, és elkapja a felkarom.

-       Nagyon harcias cica vagy. Ez tetszik – duruzsolja, és megpróbál közelebb hajolni. – Mutasd meg, mit tudsz még.

Mivel ilyen szépen kérte, a másik kezemmel lendületből behúzok neki egyet, amitől hátra tántorodik, és fájdalmasan kap az orrához, de még mindig a karomba kapaszkodik. Kap még egyet, és egy újabbat, és az agyamat ellepi a vörös köd. Csak akkor térek magamhoz, amikor Billy a falnak lök, és megpróbál visszatartani, miközben két másik, számomra ismeretlen pasi, felsegíti a földről a véres arcú srácot.

-       Teljesen elment az eszed, Tomlinson? – förmed rám, és a pillantásom keresi. Az öklöm remeg, és vértől vöröslik. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de most valahogy jobban érzem magam. A pasi rámenős volt, de ezt nyilván nem érdemelte meg. Harry miatt voltam ideges, és ő szenvedte el azt, amit talán Harrynek kellett volna adnom. De akárhogy is akarom meggyőzni magam erről, tudom, hogy képtelen lettem volna megütni őt. Pedig talán kellett volna. Talán ha most itt lenne, a jelenlegi véralkohol szintemmel meg tudnám tenni. – Le kell higgadnod. És befejezned a vedelést. Láttam, mennyit ittál, baszki. Ha nem akarsz a detoxban kikötni, állj le!

Csak fintorogva otthagyom, de tudom, hogy igaza lehet. Az időzónák is kicsinálják az agyam, és aludnom se ártana, ha képes vagyok rá.

Ahogy visszakapcsolom a telefonom, hogy hívjak egy fuvart Chad lakásáig, egyből a nem fogadott hívások, és olvasatlan üzenetek sorakoznak a képernyőn. Van kettő a húgomtól is, és már a ház előtt várok az autóra, amikor az agyamig is eljut, hogy mit láttam. Ha most még Londonban lennék, dolgoznom kellene már. Harry minden bizonnyal tudja, hogy nem mentem be a munkahelyemre, és Lottie is tisztában van ezzel, ha ebben az időpontban hív.

Már az autóban ülök, és a címet is bediktáltam, amikor nem bírom tovább. Harryt hallani se akarom, de muszáj beszélnem Lottie-val.

-       Hála az égnek, Louis! – szól bele azonnal, nagyjából másfél csörgés után. – Hol vagy?

-       Te tudtad? – szegezem neki az egyetlen dolgot, amiről beszélni akarok. Nem érdekel a körítés, se az aggodalma, és a legkevésbé sem akarom, hogy a hívásunk után mindenről beszámoljon Harrynek.

-       Jól vagy, Louis? – kérdi újra, és valószínűleg azért aggódik, mert összemosódnak a szavaim.

-       Tudtad ezt, baszki?! – kiabálom vissza neki, és látom, hogy a rendelt sofőröm hátranéz rám a visszapillantóban, de nem érdekel.

-       Nem tudtam – feleli aggódó hangon, de akkorát csalódtam Marcelben… Harryben… hogy azt sem tudom, kiben bízhatok már ezek után. – Marcel hívta Zaynt, én pedig pont vele voltam. Zayn csak most mesélt el mindent.

-       Nagyszerű – dünnyögöm erőtlenül, és végre érzek valamit. Fáradt vagyok. Mindenestül rohadtul fáradt, és egyszerűen komolyan nem akarok tovább gondolkodni ma már. – Jól vagyok, de álmos. Most leteszem. Majd beszélünk.

Még hallom, ahogy elkezd mondani valamit, de kinyomom, és az ölembe ejtem a telefont. Kibaszott Zayn! Hát persze, hogy ő mindenről tudott. Az esküvő… Lehet, hogy az a kis színjátékuk nem is a srác családjának szólt, hanem egyenesen nekem? Aztán amikor találkoztam vele a kávézóban, folyton Harry üzenetei villogtak a képernyőn. A lakásomban ült, és azon aggódott, hogy a szárnysegédje nehogy valami hülyeséget mondjon. Bassza meg, akkora hülye vagyok! Semmit nem vettem észre ezekből. Az égvilágon semmit. Marcellel majdnem összevesztünk azon, amikor Zayn neki küldött olyan furcsa üzenetet Harry miatt. A rohadt haverja mindenre odafigyelt. Pontosan tudta, hogy akár láthatom is amit ír, ezért úgy fogalmazott, hogy ne buktathassa le a cimboráját. Ezek ketten szánalmasan nagy hülyét csináltak belőlem! Az egyetlen dolog ami vigasztal, hogy Lottie nem tudott róla. Ha igaz.

Arra sem méltatom a fuvarom, hogy elköszönjek tőle, csak kiszállok, és felmászom a kis apartman harmadik emeletére. Ott lakik Chad, és vár rám a csodálatos kanapéja. Te jó ég, hová kerültem pillanatok alatt. Egy napja még mindenem megvolt, ami számít, és tele voltam tervekkel. Olyanokkal, amikből sokat még Marcellel sem osztottam meg. Amiket meglepetésnek szántam, vagy csak nem akartam kikotyogni, amíg biztos nem leszek abban, hogy mindent meg tudok valósítani belőlük. Volt egy csodálatos szerelmem, akiért naponta mondtam hálát, hogy az enyém, és munkám, aminél jobbat aligha kívánhattam volna. Most mim van? Egy kölcsön kanapém. Az élet kibaszott gyorsan tud padlóra lökni. Az én esetemben úgy tűnik újra, és újra.

-       Lou, azt hittem már nem is jössz ma – tárja szélesre az ajtót, hogy be tudjak lépni. A nappaliba már ki van készítve egy garnitúra ágynemű, és ez megmosolyogtat. Egy cseppnyi kellemes törődés. Chad mindig jó haver volt, ezért is tartottam vele a kapcsolatot folyamatosan, még ha csak e-mailek formájában is. Tud valamennyit Marcelről, bár csak felületesen ismeri a kapcsolatunkat.

-       Bocs, találkoztam egy másik haverral, és egy kicsit iszogattunk – felelem álmosan, és tudom, hogy szegény alig érti amit mondok, mert eléggé nehezemre esik artikulálni. – Kösz, hogy maradhatok.

-       Persze – terelget beljebb, miután levettem a cipőm. – Csak ne hányd össze a lakást, oké? A szagod alapján eléggé sokat iszogattatok.

-       Nem fogom, ígérem – vigyorgok rá, és lehuppanok a kanapéra. – Te is tudod, hogy alapos kiképzésben volt részünk a suli alatt.

-       Hogy is felejthetném el azokat a bulikat? Apám! Túl rég volt. Mi a helyzet? – ül mellém, és felém nyújtja a snackes tálat, ami azt hiszem jól fog jönni, mert azt sem tudom, mikor ettem utoljára, de biztos, hogy még Marcellel… Harryvel. Ideje visszaszoknom arra, hogy Harrynek hívom. Marcel kibaszottul nem létezik, hiába ez a neve most már papíron. – Zűr a paradicsomban?

-       Zűr? – horkanok fel, és egy egész marékkal tömök a számba a különböző kekszekből, és ropikból. – Kibaszott nagy apokalipszis.

-       Na mesélj! – kapcsolja át a tévét valami zenecsatornára, hogy semmi se vonhassa el a figyelmem. Jaj ne, Chad, remélem nem gondolod komolyan, hogy most még van erőm mindent elmesélni.

-       Ez egy irtó hosszú mese – sóhajtok fel, aztán kínomban elmosolyodok a megfogalmazásomon. – Egy zseniálisan kidolgozott, nagyon kegyetlen tündérmese.

-       Egyre jobban érdekel – jön izgalomba a haverom, és úgy ropogtat, mintha én lennék, aki az esti programját szolgáltatja.

-       Holnap majd mindent elmesélek, de most képtelen vagyok – motyogom magamban. Mindent át kell majd gondolnom, és egyáltalán nem árt egy kívülálló személy véleménye, vagy csak reakciója. Valakié, aki nem ismerte Harryt sem. Szóval majd holnap mindent elmondok neki.

-       Szakítottatok, vagy csak nagyon összevesztetek? – érdeklődik tovább, mintha meg sem hallott volna.

-       Pokolian biztos, hogy látni se akarom többet – felelem egyértelműen, mire csak lerakja a tálat az asztalra, és felém fordul.

-       Jó, jó, csak azt akartam tudni, hogy most vagy csak nagyon dühös, vagy…

-       Holnap, Chad – szakítom félbe, és hátradöntöm a fejem a kanapén. – Kérlek!

-       Oké – adja meg magát, és hozzám vág egy párnát. – Aludj. Holnap délelőtt melózom, de van kaja a frigóban. Munka után dumálunk.

-       Kösz – mosolygok rá erőtlenül, és lekapcsolja a lámpát, amikor kimegy a nappaliból. Most érzem csak, mennyire szédelgek, amikor vízszintbe kerülök, és még ahhoz is idő kell, hogy rájöjjek, a szédülést még tetézi egy újra rezgő telefon a zsebemben. Persze Marcel neve, és Harry vigyora világít az arcomba. Egy ideig a zöld jelzés felett tartom az ujjam, de nem leszek megint egy ész nélküli idióta, így végül a pirosat húzom el. Az üzeneteit azonban megnyitom. Mindegyik ugyanarról szól, csak egyre kétségbeesettebb. Könyörög, hogy válaszoljak a hívásaira. Könyörög, hogy legalább írjak valamit. És aztán azért könyörög, hogy higgyem el, szeret engem. Elhiszem, Harry. Komolyan elhiszem, mert tudom, éreztem, hogy mennyire. De ez most nem számít. Persze számít, de képtelen vagyok szemet hunyni minden felett, és elfogadni amit tett, csak mert szeret. Ezzel nem törölheti ki azt a sok szörnyűséget a múltunkból, amikért mind ő a felelős. Akaratlanul nyitom meg a galériám, és viselkedem úgy, mint aki egy középkategóriás drámából szabadult, és végigpörgetek néhány fotót, csak hogy kínozzam magam. Sokszor előfordult, hogy úgy fényképeztem le, hogy nem is tudott róla. Ahogy az ágyon feküdt egy könyvvel a kezében, ez az egyik kedvencem. Olyan édesen ráncolta a homlokát, mint amikor valamire nagyon koncentrál, és még idejében kaptam le, mielőtt önkéntelenül rávetettem magam, hogy a csókjaimmal simítsam el azokat a redőket. Bárcsak kijelenthetném, hogy most is ugyanúgy szeretem ezt a fiút, de nem tudom. Mert fogalmam sincs, kibe szerettem bele. Hogy az a kedves srác vajon tényleg létezik-e, vagy csak Harry állítja ezt. Már képtelen vagyok akár egyetlen szavában is megbízni, és ez a legrosszabb dolog az egészben. Már nem tudom, kit szeretek, és azt sem, hogy ezt ki akarom-e deríteni. Most csak rettenetesen dühös vagyok, és tudom, hogy addig, amíg le nem nyugszom, képtelen lennék tisztán gondolkodni. Újra hívni kezd, de azonnal megszakítom benne, és kikapcsolom a telefont. Meg kell próbálnom aludni, holnap pedig meghallgatni Chad véleményét erről az egészről.