Először kívánjak boldog karácsonyt, vagy előbb az ajándék? Lényeg a lényeg, jön a fejezet, amire már elég rég óta vár mindenki, azt hiszem. Kell a 18+ figyelmeztetés? Vagy aki olvas engem (/minket), annak ez már természetes? Mindenesetre szólok előre, hogy ennek a cirka ötven oldalnak a nagyrésze nagyon nem worksafe... ;)
Akkor egy kis összegzés, mert idén már nem valószínű, hogy láttok. Annyi tervem lett volna erre az évre, de a munkám megakadályozta, hogy kiírjam azt a sok betűt a fejemből. De örülök, hogy ezt a sztorit végig tudtuk vinni Sophie-val. Egy élmény volt az év! (Most úgy csinálok, mintha vége lenne a történetnek, pedig még nincs...) Szóval ha mást nem is, ezt a csúnyán vaskos kötegnyi karaktert legalább sikerült papírra vetni. (Csak mondom, hogy a 600e leütést most léptük át, és 425 oldalnál áll épp a word doksi... uhh... o_O)
Köszönöm, hogy itt vagytok velem, hogy támogattok, és hogy nem hagyjátok, hogy elmenjen a kedvem az írástól, még akkor sem, ha néha nehéz időt szakítanom rá.
Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok, és egy még ennél is szebb új évet 2019-re!
Millió puszi!
~C.
14. fejezet
Harry’s POV
Még a meccs vége előtt elköszöntem
Nialltől azzal, hogy örültem a találkozásnak, de elfáradtam, és elmegyek
fürdeni. Reméltem, hogy veszi az adást, és amint letelik a hosszabbítás,
felpattan, hogy hazaszaladjon az asszonykájához. Vagy ha ő nem is veszi, Louis
majd tesz róla, hogy értse a célzást.
Nem is kell csalódnom, mert amint
kisétálok a derekamra tekert törölközővel a fürdőből, és Louis meglát, nagyokat
nyeldesve próbálja minél előbb kitessékelni a barátját a lakásból, szeme
sarkából megállás nélkül a hálószoba résnyire nyitva hagyott ajtaját figyelve.
Amint sikerrel jár, és végre kattan a zár, villámsebességgel cibálja le magáról
a ruhákat, a néhány méteres út közben szétdobálva őket a padlón, és rohan a még
mindig párafelhős fürdőbe. Mosolyognom kell, ahogy látom félig letolt gatyában
bukdácsolni, aztán pedig hallom szitkozódni a hirtelen túl hideg, vagy túl
meleg víz miatt.
Talán tíz perc sem telik el, mire
megérzem, hogy bekúszik mögém az ágyba, a karja végigsiklik a derekamon, és a
hasamat cirógatva, nedves hajával a vállamba bújik. Azonnal becsukom a tőle
kölcsönzött könyvet, amit addig olvastam, és halk morgással adom tudtára,
mennyire jól esik, amit csinál. Apró csókokat kezd hinteni a gerincem vonalára,
én pedig visszafojtott lélegzettel, összeszorított szemekkel próbálok nem olyan
nyögéseket hallatni, mintha épp elélveznék. Felkönyököl mögöttem, a hasamon
játszadozó ujjai pedig elkezdenek felfelé kúszni, hogy a mellkasomra tenyerelve
megpróbáljon gyengéd erőszakkal az oldalamról maga felé fordítani. Vajon
mennyire venné rossz néven a tiltakozást? Hátra nyúlok a karja alatt, és a
derekára simítom a tenyerem, úgy húzom közelebb a hátamhoz. Kijjebb tolom a
fenekem, hogy tökéletesen beleilljen az ágyéka ívébe, és nyöszörgő kéjes
sóhajok közepette finoman dörgölőzni kezdek hozzá.
-
Marcel,
ne csináld ezt… – mordul fel, ahogy elnyom egy mélyről jövő nyögést. A keze az
oldalamra csúszik, és ösztönből markol rám, hogy leállítson. De én ettől csak
még hangosabban nyögök fel. A kézfejére fektetem a tenyerem, és még intenzívebb
mozgással dörgölöm a fenekem a mostanra már kőkemény farkához.
-
Ne
utasíts vissza, kérlek – nyöszörgöm a párnába, mire egy pillanatra lemerevedik.
Megfagy a levegő, a zihálása leáll, az eddig szorító ujjai erőtlenül fekszenek
a csípőmön a tenyerem alatt, és kell néhány másodperc neki, mire újra kezd
lélegezni. A kezét a combomra csúsztatja, míg szorosan a hátamhoz simul, és a
tarkómra csókol.
-
Sosem
tenném… – suttogja a hajamba, és közben ujjai lágyan fel-le siklanak a
combomról a fenekemre és vissza.
Sosem. Vajon tisztában van azzal, miféle
ígéretet jelent ez nekem?
-
És
ha kiderülne egy-két dolog a múltamból, amire nem vagyok büszke? – mondom ki
halkan, amit valójában csak saját magamtól szerettem volna megkérdezni.
Felemeli a fejét, és az állát a vállamra
támasztja, onnan néz egy darabig mozdulatlanul, mielőtt megszólal.
-
Ki
vele, hány embert öltél meg? – kérdi széles mosollyal az ajkain.
-
Egyet
sem – nevetek fel halkan, és elpirulok, mire kapok egy cuppanós puszit az
állkapcsom vonalára, és egy szeretetteljes szorítást a csípőmön, amitől újra
borzongás fut végig a gerincem mentén. Eddig nem voltam tisztában ezzel a
fétisemmel, mennyire el tudja venni az eszem egy-egy erőteljesebb érintés. Ha
durvaságról volt szó, minden esetben én voltam a fogalom túlfelén.
-
Ezesetben
tényleg sosem utasítanálak vissza – bólint viccesen határozottan, és az arcát
visszafúrja a tincseim közé.
Reszkető sóhajjal csóválom meg a fejem, és
halkan felkuncogok.
-
Bárcsak
mindig emlékeznél erre… – motyogom a párna sarkába. És megint későn jövök rá,
hogy újfent sikerült a saját magamnak szánt gondolataimat hangosan kimondani.
Újra kinyújtja a nyakát, hogy a szemembe
nézhessen. A hónom alatt átbújtatja a karját, amivel aztán megcirógatja az
arcomat. Nem tudom, hogy a ténynek, hogy ennyire szeretem háttal az ölelésébe
fészkelni magam, mennyire van köze ahhoz, hogy így nem láthatja az arcom, és
elbújhatok egy kicsit előle, de Lou mindig jelez, ha látni szeretné a
szemeimet, miközben hozzám beszél. És én ezt is annyira szeretem! Elfordítom a
fejemet, hogy ránézzek, és ő csak azután kezd beszélni.
-
Marcel,
mind követünk el hibákat. Senki sem tökéletes. Hidd el, én is tettem olyasmit,
amit legszívesebben kitörölnék a múltamból. Ilyen az emberi természet. De most
csak az számít, hogy itt vagy, velem akarsz lenni, én pedig veled. És ezen nem
változtathat egyikünk múltbeli hülyesége sem.
Felé hajolok, és egy halvány bólintás
kíséretében egy apró puszit lehelek a szája sarkára, majd visszateszem a
fejemet a párnára, és újra szorosan az ölelésébe fészkelem magam. Varázslatos
érzés, ahogy a hátamra olvad minden porcikája. Orra hegyével eltűri a hajamat,
és alaposan végigcsókolja a nyakam minden szegletét, miközben a keze egyre
kevesebbet időzik a lábamon, és egyre többet a csípőmön meg a fenekemen.
Mindvégig pontosan tudtam, mire készül,
amikor elindult a nyelvével lefelé a csigolyáimon, gondos figyelmet fordítva
egyesével mindegyikre, és mégis, amikor belém nyal, olyan váratlanul ér, hogy
lüktetve rándul össze minden izmom. Marokra fogom a lepedőt magam alatt, és bár
sikoltani szeretnék, a torkom nem engedelmeskedik, csak hang nélkül tátogom a
nevét újra és újra, levegő után kapkodva. Jó néhányszor végigcirógat a selymes
nyelvével, hogy lazuljon a szorítás, mielőtt mutatóujjával áthatolna az egyre
kevésbé tiltakozó izomgyűrűn.
-
Ígérd
meg, hogy szólsz, még mielőtt megint olyasmi történne, amit nem szeretsz – követeli
gyengéden, minden szó közt egy-egy meglepetés puszit hintve a fenekem különböző
pontjára.
Tudom, mire utal most. De az az igazság,
hogy mostanra már nem hiszem, hogy tudna olyat tenni, amit ne szeretnék. Most
már azt is tudom, hogy egyszer majd szeretném, ha mélyen a torkomba élvezne,
pontosan abban a pillanatban, amikor ő is megadja nekem ugyanezt. Ilyet még
sosem csináltam. Mindig túlontúl észnél voltam, amikor kipróbáltam, vajon mit
szeretnek ebben az emberek, és folyton arra jutottam, hogy nem jutottam
semmire. Sosem értettem. De talán ha úgy csinálom, hogy elragad a szenvedély,
vele rálelek a válaszra. Ha az orgazmus küszöbén feszül meg a számban, és akkor
spriccel forrón a torkomra, amikor engem is elnyel az éjsötét mélység, úgy
érzem, mindennél elsöprőbb lesz az élmény.
-
Marcel…?
– ragad ki a gondolataimból a kérdő hangja, és óvatosan kihúzza belőlem az
ujját, amitől hirtelen újra rám tör az érzés, hogy magamban akarom őt. Most.
Mert mi van, ha holnap vége a világnak?
Gyorsan végiggondolom, mire nem reagáltam,
ami miatt meghátrálhat.
-
I-igen…
Ígérem… – nyöszörgöm. – Kérlek, ne hagyd abba.
-
Nem
szándékozom – mosolyodik el. – De szükségem van síkosítóra. Te nem az a
kategória vagy, akinél egy kis nyál is megteszi – térdel fel, hogy átnyúljon
felettem az éjjeli szekrényhez. – Az őrületbe akarlak kergetni – kuncog, és
ahogy kezében a tubussal betolja a fiókot, az ajkaimon hagy egy egészen gyors,
de annál erotikusabb csókot.
Ezt talán bóknak szánta, de az én fejemben
mindig ott a fordított tükör, és elönt a bűntudat. Nem vagyok képes megadni
neki, amit más könnyedén? Velem meg kell szenvednie érte?
Még mielőtt elhelyezkedne mögöttem újra, a
hátamra gördülök, és védekezőn feljebb húzom a térdeimet. Kérdőn felvont
szemöldökkel könyököl fel mellettem.
-
Visszavonulás…?
– mosolyog gyengéden, és egy cseppnyi csalódottságot sem látok a tekintetében,
vagy hallok a hangjában. Csak halvány puszikat hint a vállamra, és közben a
karomat cirógatja.
-
Nem!
– vágom rá tágra nyílt szemekkel, miközben az ajkai a vállam felől a mellkasom
irányába indulnak. – Akarom!
-
Marcel,
várhatunk… bármennyit… – mormogja alig érthetően, szájával továbbra is a
bőrömre tapadva, miközben a tubust a párna alá rejti, és a lábaimat
visszanyomva a matracra, apró puszikkal borítva a mellkasomat, csábítón a
testemre kúszik.
-
Nem
erről van szó – bújok arccal a vállába, ahogy a dereka köré fonom a karjaimat,
és magamhoz szorítom. – Nem akarok várni. És nem akarom, hogy neked teher
legyen ez az egész.
-
Miről
beszélsz? – kérdi a fejét felkapva, és a hangja egy oktávval magasabban szól most.
-
Mással,
gondolom sosem okozott problémát, ha szeretkezni volt kedved…
-
Hé,
állj le. Meg ne próbáld még egyszer egy mondatban említeni a veled való
szeretkezést és a probléma szót! – dorgál hitetlenkedve.
Nem felelek, csak lesütöm a szemeimet,
aztán az arcommal a nyakhajlatába temetkezem. Érzem, hogy nem akarja a dolgot
ennyiben hagyni, de amint elkezdem rágcsálni a vékony bőrt a füle alatt, úgy
tűnik, elfelejt mindent. Csak az ajkaimra és a finoman karcoló fogaimra tud
koncentrálni, és elgyengült ujjakkal, sóhajtozva cirógatja tovább az oldalam.
-
A
nyelvedet… szeretném újra… – motyogom a fülébe, és nem kerüli el a figyelmemet,
ahogy az egész testén végigfut egy halvány remegés a szavaimra.
-
Fordulj
hasra, édesem – morogja, ahogy egy utolsó feszült sóhaj után egy pillanatra ő
is a fogai közé csípi a nyakam bőrét. – És húzd magad alá a térdeid – utasít,
miközben lecsúszik rólam, két forró tenyerével végigsimítva a mellkasomon.
Engedelmesen fordulok meg, és tolom a
fenekem az arcába. Hallom, ahogy az összeszorított fogai közt néhányszor
beszívja a levegőt, aztán próbálja hangtalanul kilehelni, de nem igazán sikerül
neki. Várok néhány végtelennek tűnő másodpercet, míg feldolgozza a látványt,
hogy úgy kínálom fel magamat neki, ahogy eddig egyszer sem, és közben élvezem a
visszafojtott hangjait, majd várakozón a párnába nyomom az arcomat.
Először csak rásimítja a két tenyerét a
fenekemre, majd lágyan cirógatni kezd. Az ujjai a közelébe sem merészkednek a
szoros izomgyűrűknek, én pedig már most alig bírom tartani magam a térdeimen.
Amikor aztán egy halvány mozdulattal az egyik hüvelykujja egy röpke pillanatra
mégis odatéved, a párnába nyögök.
-
Gyönyörű
vagy… – suttogja, és a matrac süllyedéséből érzem, hogy közelebb hajol.
Apró csókokkal kezd, miközben a kezei
egyre nagyobb területen kényeztetnek, és egyre távolabb kerülnek attól a
ponttól, ahol mostanra már leginkább érezni szeretném őket. Aztán váratlanul
egy lassú, óvatos mozdulattal végignyal a bejáratomon, amitől előrelendül a
csípőm, és akaratlanul is eltávolodom a nyelvétől. Összeszedem az erőmet, és
gyorsan visszatolom neki a fenekem, hogy folytassa. Halk kuncogás kúszik a
fülembe, a kezei pedig végigsimítanak a félgömbjeimen, hogy széthúzza őket,
majd finoman beléjük markol, hogy stabilan tartson, és ne ficánkoljak újra
arrébb, amikor úgy dönt, hogy a kezdeti gyengéd nyalogatást egyre intenzívebb
nyelvmozdulatokkal váltja fel.
Szeretném elmondani neki, mennyire jó
érzés, amit csinál, de képtelen vagyok rá. Nagyon úgy fest, hogy a torkom
jelenleg a nyöszörgésen, és a minimálisan szükséges légzés fenntartásán kívül
másra nem használható. Félelmetesen nagy hatalma van felettem ennek a srácnak.
-
Nyúlj
a párna alá – kéri halkan. – Ha készen állsz…
Gondolkodás nélkül csúsztatom hátra a
tubust neki, de amikor felpattintja a kupakját, akaratlanul is görcsbe rándul a
gyomrom a halk kattanásra. Az agyam talán igen, de kétlem, hogy a testem valaha
is azt üzenné, készen áll. Az ujja ellen is épp eléggé tiltakozott, és habár
Lou nem egy szörnyeteget cipel a lábai közt, azért mégsem egy kis jelentéktelen
semmiségről van szó… Bár nagyon kívánom, legbelül szinte rettegve figyelem a
matrac mozgását, minden éberségemmel arra koncentrálva, vajon mikor kell
számítanom rá, hogy megjelenik mögöttem, és fájdalmat okoz majd.
Amint rájövök, mit is művelek,
összeráncolom a szemöldököm, és gondolatban egy kicsit megrázom a fejem, hogy
kitisztítsam az agyam. Ennyire nem félhetek valamitől, amit azért teszünk, hogy
igazán egymáséi lehessünk. Akarom. Talán először kellemetlen lesz, és? Túl
fogom élni. Bármennyire is könyörtelen voltam a partnereimmel néha, mind
túlélte. Lou pedig minden, csak nem könyörtelen. Idővel pedig biztosan jobb
lesz, csak ezt is meg kell tanulnom élvezni, mint ahogy minden mást is tanulás
útján ismer meg az ember. Meg akarom adni neki, amit szeretne, ez nem kérdés.
Lehunyom a szemem, veszek egy mély
lélegzetet, és arra gondolok, mennyire imádom a kezeit magamon. A hangját,
amikor átitatja a vágy. A csókjait a testem minden pontján. Arra, hogy mennyi
minden tudja majd elterelni a figyelmem az egyre jelentéktelenebbnek tűnő
kellemetlenségről. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban a fizikai
fájdalomtól félek-e. Talán sokkal inkább az tart vissza, hogy fel kell adnom az
irányítás minden kezemben maradt morzsáját. Át kell adnom magamat valakinek
feltétel nélkül. Valószínűleg sokkal inkább a kiszolgáltatottságtól tartok. De
ha valakinek ki kell szolgáltatnom magam, az csak ő lehet. Lehet, hogy rosszul
teszem, de mostanra már sokszor úgy érzem, hogy mindenkinél jobban bízom benne.
De hiába várom, az ágy nem süpped a lábaim
mellett. Aprókat mozdul csak – azt sejtem, épp magát készíti fel –, de nem jön
annyira közel, mint ahogy számítok rá. Végül megérzem a hűvös zselét a cirógató
ujja hegyén, a puha csókjait pedig a combom tövénél, és pillanatokon belül
elkezdenek lazulni az egész testemet feszítő görcsös izmaim, a tüdőmet pedig
elhagyja az isten tudja, mióta visszatartott levegő. Felszabadultan nyögök fel,
amikor az ujja hegye könnyedén áttöri a gátat, a nyelvével pedig közben letéved
a golyóim alá. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy azonnal meg akar dugni.
Talán a saját múltamból indultam ki. Azt gondoltam, várt már eleget, és többet
már nem képes. De ő nem Harry. Eltűnik egy észrevétlenül összegyűlt könnycsepp
a párnában, amikor villámcsapásként rám tör a felismerés, valójában miért is
van bennem ez a félelem. Mindent magamnak köszönhetek. Elrejtőztem egy álca
mögé évekre, aminek az lett az eredménye, hogy a tudatalattim úgy hiszi, hogy
mindenki más is pontosan ugyanazt az álruhát hordja, hogy megvédje magát. Talán
erősnek tűntem, de valójában gyengébb voltam, mint bárki más, aki látni engedi,
ha valami fáj. És most itt ez a fiú, akiben úgy érzem, hogy bíznom kell, mégis
vannak pillanatok, amikor nehéz… Mert mi van, ha ő is csak játszik? Honnan
lehetnék biztos abban, hogy nem? Létezik egyáltalán feltétel nélküli bizalom?
Lehet az ember valaha is bármiben megkérdőjelezhetetlenül és
kétségbevonhatatlanul biztos?
-
Marcel,
merre jársz…? – suttogja a derekamba, amikor feljebb kúszik, és közben forró
csókokat hint a bőrömre.
-
Ne
haragudj – motyogom bűntudattal telve. – Rajtad gondolkodtam. Meg azon, hogy
mennyire… ahh… – fullad bele a gondolat egy hosszú nyögésbe, amikor megérint
bennem valamit, amitől elakad a szavam.
Érzem a derekamon pihenő ajkai közül
kiáramló perzselő levegőn, hogy halkan felkuncog.
-
Szerintem
ne gondolkodj most – mondja, és gyengéden beleharap a hátsómba, miközben
megforgatja bennem az ujját.
-
Azt
hiszem, igazad van… – nyöszörgöm, és ahogy egy újabb intenzívebb mozdulatára a
csípőm is előrelendül, a farkam pedig a paplanhoz ér alattam, le kell nézzek,
hogy elhiggyem. Mikor kezdett így lüktetni?
-
Szólj,
ha sok – suttogja, és még mielőtt végiggondolhatnám, miről is beszél, újabb
adag hűvös zselét érzek magamon, és rögtön utána egy sokkal feszítőbb
betolakodót. Vagyis inkább kettőt. Két ujja jár bennem a kellemetlenség
meglepően minimális érzete nélkül, és ahogy alám nyúl, hogy marokra fogjon
közben, még az is átfut a gondolataimon, hogy azon nyomban képes lennék
elélvezni.
-
Azonnal
hagyd abba – nyögöm, ő pedig rémülten húzza ki belőlem az ujjait.
Zihálva emelkedek térdre, és ahogy
hátrafordulok, hogy lássam az arcát, értetlenséget fedezek fel a szemeiben. Az
éjjeliszekrény felé pillantok, amin otthagyott egy ezüstös csomagot, amikor a
síkosítót elővette a fiókból, ő pedig bár felsóhajt a megkönnyebbüléstől,
lassan ingatni kezdi a fejét.
-
Várj
még – kéri karcos hangon.
-
Nem
– mosolyodok el fejcsóválva, és csak most jövök rá, mennyire élvezem, hogy még
ebben a helyzetben is dönthetek. Odaadom magam neki, de igenis van beleszólásom
abba, hogy mikor és hogyan. Hogy meddig és mennyire.
-
Marcel…
– nyílnak tágra a szemei, én pedig felnevetek, és felé lendülök. Elkapom a
derekánál, és magam alá gyűröm. Csak meglepetten pislog fel rám, amikor
szenvedélyesen az ajkaira tapadok.
-
Fogd
már azt a gumit, és ne ellenkezz! – utasítom a szájába kuncogva. – Vagy tudod
mit…? – kezdem, de szándékosan nem fejezem be a gondolatot. Feltérdelek
felette, és a tasak felé nyújtózom, aztán amint megszereztem, lejjebb kúszok a
nyakát, majd pedig a mellkasát végigcsókolva. Elhelyezkedem a lábai közt, ő
pedig sietve egy párnát gyűr a feje alá, úgy figyel. Feltépem a fogaimmal a
fóliát, és miközben kiveszem a gumit a csomagból, a hasán fekvő farkára
pillantok. Huncut mosollyal az ajkaimon fogom meg a tövénél, de amikor arra
számítana, hogy harci díszbe öltöztetem, inkább kéjesen végignyalok a teljes
hosszán. Hátrahanyatlik a feje, és egy pillanatra lecsukódnak a szemei, ahogy
egy halk sóhaj tör elő a torkából. Ezt a látványt nem engedhetem el. Újra
végignyalok rajta, de most nem hagyom ennyiben, a csúcsához érve ráhajolok, és
lassan a torkomig engedem. A lepedőbe markol, és bár próbálja visszatartani a
mozdulatot, nyögve fellendíti a csípőjét. Néhány gyengéd szívás után kiengedem
a számból, és az arcát csodálva végre rágörgetem az óvszert. Feljebb mászok
felette, és négykézláb tartva magam hajolok újra a szájára. Végigsimít a
combjaimon, majd a derekam köré fonva a karjait húz közelebb magához úgy, hogy
nem tudok mit tenni, elengedem a súlyomat, és ránehezedek. A merevedése
beilleszkedik a lábaim közé, és minden apró mozdulatnál a fenekemet súrolja.
Nem bírok magammal, perceken belül eleresztem a száját, és kéjes sóhajok
közepette az ágyékához dörgölőzve támaszkodom fel a karjaimra felette.
-
Imádnám,
édesem… – sóhajtja, miközben próbál felülni alattam. – De nem hiszem, hogy a
lovagló póz lenne a tökéletes első alkalom.
-
Nem
volt szándékomban… – felelném, de belém fojtja a szót.
-
Ó,
szóval csak incselkedsz – ölel át, és egy meglepően sima mozdulattal a hátamra
fordít.
-
Nem
incselkedek… csak kívánlak – húzom le magamhoz, és mindkettőnk arcáról eltűnik
a mosoly, amikor érzéki csókolózás közepette a combjaim közé fészkeli magát, és
a merevedése segítség nélkül találja meg az útját. Még mindig nem tesz semmit a
csókjait kísérő finom ringásokat leszámítva, de ezek is épp elégnek bizonyulnak
ahhoz, hogy elkezdje teljesen elvenni az eszem. Gondolkodás nélkül, sóhajtozó
önfeledt nyögdécselések kíséretében tárom szét egyre jobban a lábaim, és húzom
feljebb a térdeimet. A sarkaimat a combjai hátsó felére támasztom, két
tenyeremet pedig a fenekére csúsztatom, és olyan szorosan húzom magamhoz, hogy
a ringatózás hatására a farkam kettőnk közt kezd veszélyesen fájón lüktetni.
Amikor lenyúl közénk, pánikkal telt
tekintettel készülök arra, hogy ellökjem a kezét, de hamar kiderül, hogy nem
tervezett marokra fogni. Két ujja újra belém csusszan, én pedig a meglepetésen
továbblépve, aztán pedig azon felbuzdulva, milyen könnyedén jár bennem, elhúzom
a csuklóját, és egyértelmű célzással vonom a fenekénél megmarkolva őt a
combjaim közé.
-
Bízz
bennem – suttogja, de elnyeli a hangját a műanyag kupak kattanása.
-
Bízom…
– nyöszörgöm, és megborzongok, ahogy a mozdulataiból érzem, hogy alaposan
bekeni magát.
Semmit sem bíz a véletlenre, a maradékot
újra bennem simogatja el az ujjaival, de miután egy pillanatra kihúzódik
belőlem, bármennyire is várakozón sóhajtozom utána, még mindig nem hatol belém.
A farka helyett ezúttal három ujja késztet arra, hogy hátravessem a fejem.
Nincs időm reklamálni, mert az első pillanatokban a feszítő érzés fagyasztja a
torkomra a szót, közvetlenül azután viszont a meggörbített ujjai érintik meg
bennem újra azt a pontot, ami sikoltásra sarkallna, ha nem harapnék olyan
hévvel az alsó ajkamba. Fel sem tűnik, amikor mindeközben védekezőn lenyomom a
lábaimat a matracra. Csak akkor jövök rá, amikor Lou ujjai megint kihúzódnak
belőlem, és a térdhajlatomba kapaszkodva gyengéden visszatolja a térdeimet,
hogy kényelmesebben hozzám férjen. A következőre nem voltam felkészülve.
Bármennyire is hittem, hogy már nem tud új érzést kelteni bennem, ha végre
megkapom, mégis az egész testem beleborzong, amikor a makkja egy minimálisan feszítő
érzéssel, könnyedén eltűnik bennem. Minden porcikám reszket azért, hogy
mélyebben magamba fogadhassam, de ő nem mozdul. A combjaimat cirógatva hajol a
számra, fogai közé szívja a megkínzott alsó ajkam, és érzékin szopogatni kezdi.
Amikor aztán a számba nyal, megmozdulok alatta, megemelem a fenekem, hogy
jelezzem, még akarok belőle, de továbbra sem merül el bennem úgy, ahogy én
szeretném.
-
Lou…
– nyögöm a nevét kétségbeesve, amitől azt várom, hogy majd elveszi az eszét, és
ledobja végre a láncait.
-
Csss…
megkapod – susogja az ajkaimra, és az ígéretével egyetemben nagyon-nagyon
lassan elkezd egyre beljebb siklani.
-
Ahh…
– sóhajtok fel, amint célt ért, nekem pedig nemhogy kellemetlen érzésem nincs,
de legbelül úgy remegek érte, hogy csak szaggatott levegővételekre vagyok
képes. Csak azt érzem, hogy a testem a lehető legtöbbet akarja belőle. – Nem
tudom, honnan van ennyi önuralmad – nyögöm ki elhaló hangon, és megingatom a
fejem, amikor tövig bennem, mozdulatlanul nézi az arcom.
-
Őszintén?
Én sem. Soha senkivel nem törődtem még így. Ezt te hozod ki belőlem, Marcel… – suttogja
az ajkaimhoz érintve a száját, és gyengéden csókolni kezd. Csak amikor
megbizonyosodott arról, hogy teljesen elengedtem magam, akkor mozdítja meg a
csípőjét. Akkor is csak nagyon óvatosan, és bár látom az arcán, hogy
legszívesebben lehunyná a szemeit, és átadná magát az érzésnek, nem teszi. A
kezeivel megállás nélkül cirógat, az ajkaival pedig kényeztet, közben pedig
szemmel tartja minden reakciómat.
-
Minden
oké, Lou… esküszöm… engedd el magad – suttogom közvetlen közelről a fülébe.
Felmordul és lehunyja a szemeit végre.
Lassan kezdi csak fokozni a tempót, olyan hangokat előcsalva belőlem, amikről
nem is tudtam, hogy képes vagyok rájuk. Nehéz az égben tartanom a lábaimat, bár
próbál segíteni, többször hanyatlik egyik vagy másik a matracra, alaposan
megnehezítve ezzel Lou dolgát. Riadtan pattannak ki a szemeim, amikor egy ilyen
alkalommal kihúzódik belőlem. Végigsimít a testemen, és néhány nedves csókot is
hagy útközben a mellkasomon és a hasamon, ahogy lekúszik rólam, de nem tudom
mire vélni, amikor összezárja a combjaimat. Kérdőn pillantok fel rá a párnák
közül, ő pedig a derekam alá nyúl, hogy az oldalamra fordítson. Amikor mögém
fészkeli magát, automatikusan tolom ki a fenekem, és húzom feljebb a térdeim,
ám amint a farka visszasiklik belém, úgy érzem annyi a kedvenc alvós pózomnak.
Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek alvásra gondolni, amikor így simul a
hátamra. A hónom alatt körém fonja a karját, és imádom, hogy ebben a pózban
megállás nélkül tud simogatni. A nyakamat ugyan alaposan ki kell tekernem, hogy
megcsókoljam, vagy csak lássam az arcát, de az élmény mindent megér, ahogy
közvetlenül a fülembe nyögdécsel, és a kezével többször véti el a kigondolt
útvonalat, hogy aztán véletlenül a szivárgó merevedésembe ütközzön. Egy ilyen
alkalommal, már túl közel a hívogató mélységhez, össze is rándulok, amikor a
tenyere éle végigsiklik a makkomon. Ezután pedig már szinte biztos vagyok
benne, hogy szándékosan ér hozzá minden arrafelé kalandozásnál. Megfeszítem a
hátamat, és hátrafordítom a fejem, hogy lássa az arcom, és a következő
simításnál rászorítom a tenyerem a kézfejére, amit aztán a farkamra irányítok.
Felnyögök az érzésre, ő pedig ráhajol a számra, és egy kéjes morgás kíséretében
csókol meg vadabbul, mint eddig bármikor, miközben úgy szorít rá a farkamra, és
úgy vágódik belém sorozatosan, hogy csillagokat látok tőle. Nem kell zseninek
lenni, hogy kitaláljam, itt az idő, ha vele együtt akarok elélvezni, nem szabad
tovább visszafognom magam. Lendítek néhányat a csípőmön, amitől a szorítás
ugyan enyhül a farkamon, de sokkal intenzívebben kezdi mozgatni a kezét rajta.
Felkönyököl, és a másik kezével a vállamba kapaszkodik, és bár az arcával
eltávolodik tőlem, ahogy az utolsó perc gyilkos iramát diktálja, a végső
pillanatban a vállamra hanyatlik a homloka, aztán pedig ajkaival rátapadva nyög
a bőrömbe olyan erotikusan, hogy egészen az ágy széléig telespriccelem a
lepedőt alattunk.
Forog velem az egész szoba. Hallgatom a
gyors légzését, a halk nyögéseket, amiket az utórezgések váltanak ki belőle, és
úgy érzem, sosem voltam még ilyen boldog. Azt mondta, soha senkivel nem
törődött még így. Velem sem törődött még így senki. Képesek leszünk ezt
tűzön-vízen át megtartani?
Ahogy megmoccan, és kihúzódik belőlem,
halkan felsóhajtok, és hátrafordulok egy engesztelő csókra. Mosolyogva dörgöli
az orrát az enyémhez, és érinti az ajkait lágyan a számhoz. Egy papírtörlővel
nagyjából végigtörli az ágyat mellettem, aztán a használt gumit is belegyűri, és
ledobja a galacsint a padlóra. Magunkra húzza a takarót, a hátamra gördít, és
sóhajtozva a mellkasomra fekteti a kócos fejét. Néhány percig csak lágyan
cirógatja a hasam, aztán feltámaszkodik az állára, hogy a szemembe nézzen.
-
Ha
most megkérded, hogy minden rendben van-e, vagy jó volt-e, kicsinállak… – küldök
felé ál-gyilkos pillantásokat nevetve.
-
Nem
kérdem meg. Végig kőkemény voltál – harapja be az alsó ajkát mosolyogva, aztán
pedig huncutul végignyal az egyik mellbimbómon. – Tudod… nem minden srác…
-
Tudom.
Én is dugtam már meg párat – fojtom belé a szót. – Bár nem tudom, miért
gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat arról beszélgetni, milyen kiábrándító
olyan srácot dugni, aki csak sikongat, de közben még csak félig sem kemény a
farka – húzom fel a szemöldököm, kicsit talán megjátszott szemrehányással.
Tátva marad a szája, és levegőt is
elfelejt venni.
-
Ha
azt mondom, most le sem tagadhatnád a bátyád… – húzza be végül a nyakát
védekezőn, de közben somolyog az orra alatt. – Akkor mivel kell utána gyorsan
kiengeszteljelek?
-
Bármi
olyasmivel, ami befogja a szádat – felelem összeszűkített szemekkel, miközben a
hátára fordítom, ráhasalok, és a karjait a feje fölé feszítve a csuklóira
támaszkodok, úgy hallgattatom el a nyelvemmel.
*
Másnap reggel még félálomban fekszem,
amikor megérzem, hogy egy forró test simul az oldalamhoz, miközben egy
észvesztően erotikus, halk nyögés kúszik a fülembe, az agysejtjeimet ébredésre
invitálva.
-
Ezt
csináld újra – dorombolom karcosan, a szavakat csak félig artikulálva.
-
Mit?
– kérdi halkan, és a karja a mellkasomra siklik, az ajkait elhagyó sóhaj pedig
a vállam bőrét perzseli.
-
Azt
a nyögést… – motyogom lehunyt szemekkel, és az izmaim még mindig nem mozdulnak,
csak fekszem az álomtól bénultan, szokatlanul elégedetten.
-
Nem
biztos, hogy megy parancsra – kuncog fel, és az egyik combját lustán rám emeli,
hogy teljesen ráolvadjon az oldalamra, és a fészkelődés közben egy még
izgatóbb, párás nyögés hagyja el a gyönyörű ajkait, amikkel ezúttal szándékosan
a fülkagylómra tapad.
-
Mmm..
erre ébredni… – nyitom ki lassan félig a szemeimet, ahogy köré fonom a karjaim.
– Megfizethetetlen.
-
Nincsenek
nagy igényeid – hagy egy apró csókot az ajkaimon. – Azt hittem, ezt majd akkor
fogod csak érezni, amikoor… – nyújtja el a szó végét, és nem is tervezi
befejezni, csak végignyal a tenyerén, aztán közénk nyúl, és egy újabb kéjes
nyögés kíséretében marokra fogja mindkettőnk reggeli merevedését.
-
Ahh…
Nem kell indulnod? – nyögöm ki, és szétnyitom a lábaimat, hogy közéjük férjenek
a térdei, két kezemet pedig a fenekére csúsztatom, hogy segítsek neki az ütemet
tartani.
-
Van
húsz percem – dünnyögi a számba, de hátrahanyatlik a fejem, és akaratlanul is
elszakadok az ajkaitól, amikor a hüvelykujjával végigsimít a makkomon, a síkos
cseppeket pedig a saját hosszán keni szét. Így még könnyebben siklik a farkam
az övé mellett a markában.
-
Nem
hiszem, hogy szükségem lenne annyira – sóhajtom a fejem mellett támaszkodó
karjába, és néhány halvány harapást hagyok a tűzforró bőrén.
-
Azt
mondod, még egy gyors zuhanyra és egy kávéra is lesz időm veled? Jól hangzik – kuncog,
de a hangja többször megremeg közben.
-
Szóval
siessek…? – kérdem szándékosan közvetlenül a fülébe nyögve, és bár válaszra
nyílt volna a szája, a torkán akad a szó, amikor néhányszor fellendítem a
csípőm, és a fenekébe markolva zihálva húzom egyre gyorsabb ütemben magamhoz.
Ráhajol a számra, és pont olyan erotikusan
kezd csókolni, ahogy a kezét mozgatja rajtunk. Ilyenkor mindig elveszítem az
időérzékemet, de úgy sejtem a húsz percből öt se kell, mire rendszertelenné
válik a légzése, és egyre nehezebben tartja meg magát az egyik karján, többször
esik a homloka az enyémre. Nem tudom hányadik ilyennél adom fel, és spriccelek
magunk közé, de rá kell jöjjek, hogy neki is csak ennyi kellett – az állatias
nyögés a fülében, és az önkontrollt félrehajító szorítás a feneke két hibátlan
félgömbjén. Rázkódva omlik a testemre, magunk közé szorítva a karját, markában
kettőnk élvezetével beborított, lüktető férfiasságával.
-
Azt
mondod erre az ébresztőre kellett volna szépeket mondanom? – mosolygok a hajába
puszilva, és lenyúlok a pólómért a szőnyegre, hogy egy kicsit letöröljem
magunkat. – Jó reggelt a szexi tanárbácsinak – fúrom az orromat a nyakamba
temetett arcához, hogy felém forduljon végre. Halkan felnevet, oldalra fordítja
és egy kicsit felfelé billenti a fejét, hogy elérjem a száját. Lassan, finoman
csókolni kezdem, ő pedig jóleső nyöszörgéssel válaszol. Aztán ahogy
belelendülök, az egyre gyorsabb zihálástól kicsit úgy érzem így beszorítva, egyre
fogy a friss levegőnk is.
-
Marcel…
– nyögi, amivel mostanra már bármit el tudna érni nálam, és felemeli végre a
fejét, hogy eleresszem az ajkait, és beengedjen közénk némi oxigént, ne csak
egymás elhasznált levegőjét szívjuk be újra és újra.
-
Igen?
– húzódok hátrébb, amennyire tudok a párnák közt, és mosolyogva nézek rá, de
amikor nem mond többet, biztatólag megemelem a szemöldököm.
Furcsán riadt szemekkel néz az enyémekbe,
látom, hogy valamiről szeretné, ha tudnék, de hezitál, én pedig nem akarom erőltetni.
A csípőjére köröket rajzolgatva cirógatom, és figyelem az arcát, elmondja-e,
ami a fejében van. Néhány mély levegővétel után dönti csak el, hogy megteszi.
-
Nem
tudom, mikor történt. Már csak a függőségre eszméltem fel. Beléd szerettem,
Marcel – suttogja egy halvány fejcsóválás után, bennem pedig minden lángra
gyúl. Nem az első eset, amikor utal rá, de ilyen nyíltan még nem mondta a
szemembe. A végtagjaim elgyengülnek, a kis köröcskékből a csípőjén lassú
irkafirka lesz, a hangszálaim pedig csúnyán cserben hagynak. Nem tudok
reagálni. – Iszonyú ijesztő, amikor nap mint nap jutnak eszembe olyan őrült
dolgok, amiket megtennék érted – folytatja tovább ingatva a fejét.
-
Milyen
őrült dolgok? – kérdem elvékonyodott hangon, bizonytalanul, miután nyeltem néhány
szokatlanul nagyot. – Velem jönnél a világ végére is?
-
Gondolkodás
nélkül – feleli, és halkan felnevet, a nyakam köré fonja a karjait, és magához
húz, hogy pontosan ott folytassuk a végtelen csókolózást, ahol abbahagytuk.
Tudom, hogy nem vette komolyan a
kérdésemet. És talán a válasza sem volt száz százalékosan komoly, de meg
kellett kérdeznem. Éreznem kell, hogy van esélyem arra, hogy hajlandó lesz
feladni értem dolgokat.
-
Szeretlek,
Lou… – suttogom az alsó ajkára, és miközben megborzongva még erősebben szorít
magához, újra belekóstolok a szájába.
*
Egy órával később vidáman pörgetem Lou
lakáskulcsát az ujjamon, miközben futok lefelé a lépcsőházban. Anyám megkért,
hogy segítsek ma elintézni neki egy-két dolgot, mert két alkalmazottja is
lebetegedett. Ilyen jó kedvvel rég indultam be az irodájába, ha nem kizárólag
pénzért mentem. Mindig morogva tettem, ha megkért valamire, ami tovább tartott
fél óránál. De ma egész délelőtt egyetlen rossz szó nélkül fogok a sarkában
koslatni, sőt még ebédelni is hazaugrom vele. Péntek van, a hétvégi közös
ebédet megpróbálom kiváltani azzal, hogy míg Lou tanít, eltöltök vele egy kis
időt. Persze nem kell tudnia, hogy azért, mert a hétvége mostantól a
szerelmemé.
-
Anya
– kezdem a jobbára szótlan ebéd közben, ahol egy ideje már csak az evőeszközök
halk tányérhoz koccanása jelzi, hogy van élet a házban.
-
Mondd,
kicsim – néz rám szinte meglepetten, amiért megszólaltam.
Gondolom azt várja, hogy kibökjem, mennyi
kell, és ha esetleg megosztanám vele azt is, hogy mire, még akár boldoggá is
tenném.
Egy percig csak ülök mozdulatlanul.
Biztosan látja rajtam, hogy hezitálok, ezért nem siettet, inkább visszatér az
ebédje elfogyasztásához.
-
Miért
nem erőszakoskodtál soha, hogy kezdjek valamit az életemmel? – teszem fel aztán
a kérdést, hogy bevezessem, amit valójában tudatni szeretnék vele. Hogy az a
tervem, hogy egy időre elhagyom az országot.
-
Próbáltalak
terelgetni… – feleli halkan, de nem néz fel a tányérjából.
-
Nem
adtál soha ultimátumot. Ha valamire azt mondtam „nem”, te elfogadtad.
Felsóhajt, leteszi az evőeszközt a
kezéből, hátradől a székében, és megtörölgeti a szája szélét.
-
Nem
akartam konfliktust, kisfiam. Te vagy a mindenem. Úgy érzem, valami néhány
évvel ezelőtt történt, amiről sosem voltál hajlandó beszélni. Valami, ami
nagyon megváltoztatott. És azóta nagyon törékenynek érzem a kapcsolatunkat.
Időt akartam adni neked, hogy egy kicsit helyrejöjjön – néz rám szomorúan. – De
azóta csak még törékenyebbnek érzem… – fejezi be egészen halkan.
-
Ne
haragudj – nézek félre, és nyelek egy nagyot. Talán most oda kellene mennem
hozzá, és meg kellene ölelnem. De nem akarom azt sugallni, hogy amit érez, az
nem úgy van. – Szeretnék változtatni. Változni.
-
Mindenben
számíthatsz rám – vágja rá.
-
Van
valakim… – vallom be, magamat is meglepve vele. Egyáltalán nem terveztem ezt a
beszélgetést. A sulit akartam szóba hozni, nem Lout.
Óvatosan bólint egyet, és várja, hogy
folytassam.
-
Nem
a szokásos, eldobható egyszerhasználatos… – fintorodok el, ahogy halkan a régi
énemről mondok valószínűleg igencsak meglepő véleményt.
-
Helen
mondta, hogy pár nappal ezelőtt volt itt egy fiú – ráncolja a homlokát, és
óvatosan, de ezzel együtt nagyon kíváncsian les ki a szempillái árnyékából. – Csak
azért nézett ki az ablakon, mert kiabált. Valami Marcelt keresett. Aztán látta,
ahogy beülsz a kocsijába. Zavaros volt az egész meséje…
Helen a szomszédban élő kotnyeles vénlány,
aki nem egyszer tett már keresztbe nekem a kukkoló hajlamaival. De most először
valahogy nem bánom, hogy megint pletykált anyámnak.
-
Nem
mese volt. Louis volt az. És igen, Marcelnek hív – bólintok.
-
Nem
értem – csóválja a fejét anyám.
-
Nem
akartam, hogy a múltam, és a rossz hírem rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra.
Máshogy mutatkoztam be neki – ferdítem el egy kicsit a történteket. – Tényleg
tetszik nekem. De ebben a városban nem hiszem, hogy bárki is képes lenne komoly
kapcsolatra gondolni, ha meghallja a Harry Styles nevet. Egyszerűen kitaláltam
egy másikat.
-
Huh…
– fújja ki a levegőt meglepetten. – És mikor tervezed elmondani neki? Ha fontos
neked, ne hazudj neki, kisfiam – emeli fel a kezét, és látom, hogy egy
előrehulló tincsemet akarta hátrasimítani, de végül lesüti a szemeit, és inkább
újra a szalvétáért nyúl.
-
Nem
tudom – vallom be. – Sokkal jobban érzem magam Marcelként… – felelem halkan, a
következő szavakat pedig már suttogva mondom ki. – Nem akarok újra Harry lenni.
– Néhány pillanatig csak meredten nézek magam elé, aztán felsóhajtok, gyorsan
megtörlöm a számat, és felugrok az asztaltól. – Mennem kell. Ma korán végez.
Megyek érte.
-
Harry!
– kiált utánam. Visszafordulok, és megrázom a fejem. Nem akarok erről többet
beszélni vele. Már ennyi is a hihetetlen kategóriába tartozik, hogy előtört
belőlem. – Marcel…? – próbálkozik. – Szeretnéd, ha így hívnálak Louis előtt?
Bemutathatnád. Bízhatsz bennem, kisfiam.
A szemei szinte könyörgők. Hosszú ideje ez
volt az első olyan beszélgetésünk, ami nem az időjárásról, a háztartásról, vagy
a helyi hírekről szólt. Tudom, hogy többet szeretne belőlem. Magam sem tudom,
miért zárkóztam el előle. De ez most nem az a pillanat, amikor mindent meg
tudnék osztani vele. A közeledést nem lehet egy ilyen horderejű dologgal
kezdeni.
Óvatosan bólintok egyet, amire felragyog
az arca. Úgy kapaszkodik bármi apróságba, mint egy kisgyerek. Bólintok, de nem
vagyok biztos benne, hogy ez egy jó ötlet. Sőt. Inkább fordítsunk a dolgon.
Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Valahogyan majd talán
bemutatom neki. Futólag. De az kizárt, hogy egy családi vacsorára meghívjuk őt
Lou lakásába, vagy bármi hasonlóan veszélyes dolgot műveljünk.
Louis’
POV
Az egész napom a diákokkal úgy mehetne a
kukába, ahogy van. Képtelenség, hogy bármit is komolyan vegyek ma. Mióta
Marcellel vagyok, magával ragadott a rózsaszín köd, én ezzel tisztában vagyok.
Ő tette ki eddig is a gondolataim kilencven százalékát, de a mai reggel után…
Csak vigyorogni vagyok képes, és azon sem csodálkoznék, ha észre sem venném,
hogy táncikálva közlekedek egyik teremtől a másikig. Egy hatalmas mesebeli
felhőn érzem magam Marcel reggeli vallomása után. Annyit gondoltam arra, hogyan
kellene neki elmondanom azt, amire még én magam sem találtam a magyarázatot.
Minden olyan gyorsan és észrevétlenül történt. Akaratlanul is elérte, hogy ő
legyen a legfontosabb személy a hétköznapjaimban. Észre sem vettem, hogy attól
a pillanattól kezdve befészkelte magát az életembe, amikor megszólítottam őt a
könyvtárban. Folyamatosan újrajátsza az agyam a reggel történéseit, és bár
minden olyat nagyon szeretnék legalább munkaidőben kizárni, amiktől spontán
merevedésem lehet, eléggé nehéz. Nem is beszélve azokról az elveszett időkről,
amikor bevillannak a tegnap este pillanatképei. Olyankor muszáj leülnöm a
tanári asztal mögé, vagy ha éppen szünet van, akkor kimenni a mosdóba, hogy
lehiggadjak. Úgy érzem magam, mintha egy hormontúltengéses tini lennék. És a
legviccesebb az egészben, hogy mocskosul élvezem ezt az állapotot.
Idétlenül vigyorogva sétálok be a tanáriba
is a nagyszünet kezdetén, hogy lepakoljak, és elmenjek ebédelni. Megörülök,
amikor meglátom szőke barátom az asztalánál terpeszkedni, amint éppen körmöl
valamit. Még senki más nincs a tanáriban rajtunk kívül, így egy kicsit nagyobb
hévvel lendítem be az ajtót, hogy biztosan felkapja a fejét rá.
-
Hello,
bro! – mosolyodik el, ahogy meglát, és ledobva a tollát hátradől a székében.
Szórakozottan odasasszézok mellé, miközben lassan már fuldokolni kezd a
röhögéstől. – Csak nem?
-
Ha
arra célzol, hogy lefeküdtünk-e, azt kell hogy válaszoljam: de bizony, tesó! – szökkenek
fel egyet, és az asztala szélére huppanok, aztán a lábamat kezdem lóbálni. – És
őrületes volt!
-
Részleteket
nem feltétlenül kérek – tartja ki maga elé a kezeit védekezésképp, de még
mindig megállíthatatlanul nevet. – Örülök nektek. Végre! Azt hittem már
komolyabban be kell avatkozzak.
-
Hát,
ez talán előbb is megtörtént volna, ha nem törsz ránk este egy kis
meccsnézésért unalmadban – húzom fel az egyik szemöldököm, de csak taszít
rajtam egyet, így oldalra gyorsan lecsúszom az asztal lapjáról, mielőtt
lezuhannék.
-
Valld
be, hogy még jót is tettem vele – néz rám, és egy kicsit oldalra dönti a fejét.
– Így sokkal jobban vártátok, hogy végre egymásnak eshessetek.
-
Oké,
oké – nevetgélek, aztán megkerülöm őt, és amikor mögé lépek, a válla fölé
hajolok, hogy közvetlenül a fülébe beszélhessek. – Mellesleg… Azt mondta,
szeret. – Megragadom a vállait, és erősen rászorítva rázni kezdem, mint egy
őrült. – Hallod? Szeret!
-
Hallom
hát! De engedj már el! – röhög levegő után kapkodva, és lehámozza a válláról az
ujjaimat. – Olyan vagy, mint egy tizenöt éves.
-
Úgy
is érzem magam – riszálok a saját asztalomhoz, szándékosan gyerekes módon, és
ledobom magam vele szembe. – Komolyabbra fordítva a szót, tényleg nem tudok mit
kezdeni magammal. Az egész világom csak körülötte forog. Ez normális?
-
Teljesen
– mosolyog, és a fejét ingatja. – Basszus, még irigyellek is érte, haver! Ez a
legjobb része.
-
Tudom
– bólintok vigyorogva, és odaköszönök néhány kollégának, akik közben
megérkeztek. – Elmegyünk kajálni?
-
Menjünk
– pakolássza össze egy kicsit a papírokat az asztalán, aztán elindulunk az
ebédlő felé.
Leülünk a tanári asztalhoz, és miközben
nekem még mindig visszajátszás üzemmódba van ragadva az agyam, és csak azok a
göndör tincsek, zöld szempár, csodálatos test és őrjítő hangok emlékei váltják
egymást a fejemben, addig Niall oldalba lök. Gyanítom, hogy valamit magyarázott
eddig, ami nem jutott el a tudatomig.
-
Mi
van? – sandítok rá oldalra, ő meg csak elneveti magát és a fejét csóválja.
-
Fel
kell készülnöm rá, hogy most néhány hónapra elvesztettelek, ugye?
-
Azt
hiszem. De azért igyekszem figyelni, ha látom, hogy mozog a szád – bólogatok
vigyorogva, és a számba tömök egy adag grillezett marhát.
-
Azt
kérdeztem csak, hogy az a csaj az egyik órádról, tudod – kezdi magyarázni, és
amikor bólintok, akkor folytatja. – Még mindig rád van tapadva?
-
Egy
ideje már nem volt vele gond – húzom össze a szemöldököm, ahogy elgondolkodom a
közelmúltbeli találkozásainkon. – De lehet, hogy csak nem figyeltem fel rá.
-
Én
is erre voksolnék – helyesel, és elhúzza a száját, mielőtt beleiszik a
narancslevébe. – Azóta bámul téged bárgyú mosollyal, amióta bejöttünk ide.
-
Fenébe
– hajtom le a fejem, és próbálok nem körbenézni a teremben. Eddig azt sem
vettem észre, hogy itt van, nemhogy engem bámul. – Amíg nem csinál semmit, csak
távolról csodál, addig nincs baj, nem igaz? Emlékszel Josh-ra?
-
A
kémia tanárra? – húzza fel a szemöldökét tágra nyílt szemekkel.
-
Aha
– bólogatok elszántan vigyorogva. – Hányszor elképzeltem, ahogy elkapom óra
után a szertárban…
-
Jézusom,
Louis! – fordul felém, és egy nagyot taszít a vállamon, amitől csak hangosan
felnevetek, ahogy még a falat is leesik a villámról. – Ezért ment olyan jól
neked mindig a kurva kémia?
-
Dehogy!
– nevetek fel. – Semmit sem értettem. De gondolom ő is elképzelte párszor ezt.
Váltottunk néhány pajkos pillantást és ravasz félmosolyt, de soha nem ment a
dolog ennél messzebb. Megmaradt ez egy ártatlan semmiségnek egy fiatal tanárral.
Csak azért mondom, hogy ha itt is ez van, az végülis nem a világ vége, nem?
-
Persze,
addig nincs gond – ért velem egyet, és folytatja az evést. – De azért figyelj
oda rá.
Amikor nem reagálok, újra az ebédje felé
koncentrálja a figyelmét, így én el tudok merülni a gondolataimban, miközben
óvatosan Emily felé pillantok. Igaza volt, engem néz, és azonnal fülig
vörösödik és mosolyogva lehajtja a fejét, amikor ránézek. Talán a legtöbb velem
egykorú tanárt – idősebbet meg méginkább – lázba hozná egy tinilány ilyen
szintű rajongása, de én most is csak Marcelt tudom a helyére képzelni. Az ő
piruló arcát, puha és törődő érintéseit, gyengéd csókjait, elhaló nyögéseit…
Újra és újra itt tartok. Képtelen vagyok szabadulni tőle legalább a munkaidőm
végéig. Alig várom, hogy hazaérjek, és ha kiheverte a tegnap estét, akkor újra
a matracomba döngöljem. Aztán megint és megint. Istenem, már eddig is függtem
minden egyes lélegzetvételétől, de most… Ezt már lehet, hogy kezeltetnem
kellene.
-
Na
de komolyan, Josh? – rángat ki az egyre mocskosabb gondolataimból Niall,
miközben hitetlen mosollyal ingatja a fejét. – Mi a francot ettél rajta?
-
Mindent
ettem volna – vigyorgok, ahogy kihúzom a villát a számból.
-
Ember…
– nevet fel, és ő már a száját törölgeti. Nem értem, hogy az istenbe nem fullad
meg, olyan gyorsan eszik. – Miért nem vele kezdtél el akkor inkább randizni?
-
Mi
van? – húzom fel a szemöldököm.
-
Valahol
itt lakik még mindig ezen a városrészen – paskolja meg a hátamat. Én is
befejezem az evést, és félig felhúzott szemöldökkel pislogok rá.
-
Végre
nem foglak a sírba vinni azzal a bizonyos felgyülemlett szexuális
feszültségemmel. Komolyan rá akarsz dumálni a volt tanárunkra?
-
Dehogy!
Isten ments! – kapja maga elé a kezeit, és hátravetett fejjel nevet fel. – Nem
kezdeném elölről.
-
Kapd
be! – boxolok a vállába, és kikászálódom mellőle, hogy visszavigyem a tálcám.
Azt gondoltam, ahogy haladunk előre a mai
napban, a rózsaszínből hupililává fejlődött köd is kezd majd elpárologni, ami
uralja az elmém száz százalékát, de ez nem történt meg. A fellegekben járok még
akkor is, amikor kiérek a parkolóba, és a saját bejáratú görög istenem mosolyog
felém az autónak döntve azt a hihetetlenül csábító hátsóját.
-
A
napom már így is értékelhetetlen volt, erre meglátlak, és megint képes lennék
megvadulni tőled – kezdek neki köszönés nélkül, és a még mindig fülig ívelt
ajkaira hajolok.
-
Akkor
mit javasolsz? – motyogja a számba, és érzem, hogy gyengéden bár, de megpróbál
leállítani. Nem hibáztatom érte. Ha nem tenné, még talán a motorháztetőre is
képes lennék felfektetni. – Vessük el azt az ötletemet, hogy üljünk be valahová
enni?
-
Nem
– nyöszörgök, ahogy eltávolodom tőle, és a csillogó szemeibe nézek. – Hová
gondoltál beülni?
-
Menjünk
valami kevésbé központi helyre. Valahová messzebb, ahol még nem jártunk – lelkesedik
fel, mint egy kisgyerek, akire a szülei rábízzák, hogy eldöntse a kirándulás
úticélját. – Ha te is szeretnél.
-
Ahová
csak akarsz – felelek neki egyből, és igyekszem a legmagabiztosabb és
legmegnyugtatóbb hangomon szólni, mert a végére egy kicsit elbizonytalanodott,
én viszont azt a lelkesedést szeretném, amit az előbb elhajított. Erre a
mondatomra újra egy izgalommal teli csillogás szökik a szemeibe, és egy gyenge
félmosoly is játszik az arcán. Néhány másodpercig elmereng valamin, talán
gondolkodik, hogy hová, vagy merre induljunk, mielőtt bólint, a nyakamba
csókol, és a derekamra simítva a kezeit tol el magától.
Annyira elképzelhetetlenül boldoggá tesz
ez a fiú, amit biztosan nem hittem volna el, ha valaki néhány hónapja csak úgy
elmeséli nekem. Amikor nincs mellettem, akkor is csak ő motoszkál folyton a
gondolataimban, de amikor velem van, akkor tényleg megszűnik a külvilág.
Olyanokat csinálok vagy mondok, amiket eddig soha senkivel és senkinek. Nem
hazudtam neki. Komolyan elképesztő dolgokat hoz ki belőlem, közben elérve azt,
hogy semmi se létezzen a világomban, csakis ő. A munkaidőm végén felhívott
anyám, és sértődötten vont felelősségre, hogy mégis miért teszek rájuk nagy
ívből most, hogy végre egy városban élünk újra. Rá kellett jönnöm, hogy őket is
teljesen elfelejtettem attól a pillanattól, hogy Marcel úgy döntött, megad
nekem mindent, amire vágyom. Persze tettem neki néhány futó ígéretet, hogy
hamarosan átugrom, de attól tartok, hogy a mellettem ülő göndör fiú újra ki
fogja ezt verni a fejemből.
Oldalra sandít rám, és mosolyogva
beindítja a motort, hogy elvigyen valami olyan helyre, amit majd együtt
ismerhetünk meg. Találunk is egy nagyon kedves kis vendéglőt, ami nem túl
elegáns ahhoz, hogy a munkába is viselt ruhám legyen rajtam, de nem is egy
hamburgerezőre hasonlít. Mára tökéletesen megteszi, bár megformálja bennem a
tervet, hogy valamikor elvigyem Marcelt egy igazán puccos helyre. Remélem, hogy
ő is szívesen eljönne velem. Az ilyen gondolataimból sorozatosan Marcel szavai
húznak vissza, mert ezen a délutánon szokatlanul beszédes. De eszemben sincs
panaszkodni, imádom hallgatni a hangját, így próbálok nem is sokszor
beleszólni, csak csendben elfogyasztani a késői pótebédet vagy korai vacsorát,
mindegy hogyan hívjuk. Innen egyenesen hazamegyünk, ahol csak a nappaliig
tudunk elvergődni az előszobából, hogy legalább ne a bejárati ajtó mögött a
padlón essünk egymásnak. Helyette marad a nappali szőnyege. Aztán a zuhanyzó,
és végül a hálószobában is képtelen vagyok betelni Marcellel.
És így megy ez minden egyes nap. Már
egészen rituálévá vált köztünk, hogy értem jön a munkahelyemre, ahonnan elvisz
valahová, amit még nap közben talált ki, és rendszerint nem enged sok
beleszólást, amin én ál-hisztizem egy kicsit, ő jól kinevet, amitől
duzzoghatok. Ez tökéletes indok arra, hogy ki kelljen engesztelnie még a
kocsiban és ő ezer örömmel teszi azt. Legalábbis még soha nem panaszkodott
érte. Egyik ilyen alkalommal sikerült egy olyan gyorskajáldába belépnünk, ahol
kisebb légszomjjal kellett megküzdenem, amikor megláttam Liamet Harry cicájával
az esküvőről – vagy ahogy ő definiálta a kapcsolatukat, csak a barátja, akinek
tett egy szívességet, de valahogy nehéz hinnem ebben. Persze lehet, hogy csak
azért, mert mindig akaratlanul is a legrosszabbat feltételezem Harryről az
utóbbi időkből okulva. Eszemben sem volt ott maradni ezek után, de Marcel sem
tűnt úgy, hogy szívesen vacsorázna egy helyen Liammel. Mielőtt kiléptünk az
étteremből, még természetesen szembe találtam magam az exem meglehetősen
kétségbeesett pillantásával, de hamarabb leléptünk, minthogy magához térhetett
volna.
Ezek után volt még néhány alkalom, hogy
találtam tőle nem fogadott hívásokat, vagy hagyott nekem üzeneteket. Megint
elkezdte ezt a furcsa, „beszélnem kellene veled” mantrát, de én nem igazán
reagáltam ezekre, ő pedig szerencsére tudja, hogy jobban teszi ha nem zaklat
addig, amíg elborul az agyam. Néhány napja már nem keresett és ezt egy bizakodó
jelnek veszem, hogy talán végre megint leszáll rólam, és a másik – ki tudja
hány – randijára koncentrál.
Szerencsére az angyalom nem tud minden
egyes hívásáról vagy üzenetéről, mert nem mindig volt nálam, amikor Liam
próbálkozott. Néhányszor természetesen haza is kell mennie. Az édesanyjára,
vagy egyéb szükségletekre fogva a távollétét. Minden eltelt nappal egyre inkább
érlelődik bennem egy bizonyos kérdés, de nem merem feltenni neki. Rengeteg időt
töltünk együtt, és szakadatlanul az összes éjszakát velem tölti, még ha családi
programra hivatkozva, valamikor késő éjszaka fészkeli csak be magát a
karjaimba, én pedig mindössze egy álmos csókra vagyok képes félálomban. Mégis
minden reggel velem együtt hagyja el a lakásomat, hogy hazamenjen és tiszta
ruhát vegyen. Szeretem, hogy ennyit van velem, de az ember mindig többet és
többet akar. Szeretném, ha nem kellene reggelente egy másik otthonba mennie,
hogy felfrissítse magát. Szeretném néha az ágyban felejteni reggelente, és egy
búcsúcsókot lehelni az arcára, amíg békésen szuszog, tudva, hogy aznap nem megy
sehová, és amikor hazaérek, akkor őt is itthon találom egy játszós melegítőben,
a tévé előtt heverészve. És amikor én is átöltözöm egy otthoni ruhába, és
bedobom a mosást a gépbe, akkor az ő ruhái is közte vannak, mert ő ott van
otthon, ahol én vagyok. Tudom, hogy néhány hét nem túl hosszú idő, és talán
felelőtlenség, meg elhamarkodott is lenne ez a dolog, de akkor is vágyom rá.
Épp csak megkérdezni nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan reagálna egy ilyen
kérdésre, és biztosan beleverném a fejem a falba, ha csak elriasztanám
magamtól, amikor már olyan lehetetlenül közel engedett. Lehet, hogy meg kellene
próbálnom apró lépésekkel. Óvatosan adagolni azt, hogy még a mostaninál is
közelebb akarom tudni magamhoz.
-
Hogy
jöttök ki mostanában Harryvel? – kezdem el a lehető legmesszebbről
megközelíteni a költözz hozzám témát. Talán egy kicsit túlságosan is messziről,
de nem rohanhatom le. Egy pillanatra felrántja a szemöldökét, és kérdőn néz
rám, miközben lenyeli az aktuális falatot. Megtörli a száját, és megköszörüli a
torkát, mielőtt válaszolna.
-
Többnyire
jól – rántja meg a vállát nemtörődöm módon, és iszik néhány kortyot, aztán tölt
magának és nekem is még egy pohár bort. – Miért kérded?
-
Csak
érdekel. Minden, ami te vagy. Tudod jól – mosolygok rá kedvesen, és az asztalon
pihenő kézfejére simítom a sajátom. – Beletörődött már, hogy velem vagy?
-
Azt
hiszem – feleli lassan, és helyezkedik egy kicsit a székén, mielőtt a szemembe
nézne. – Nem igazán beszélgetünk a magánéletemről.
-
Helyes
– kacsintok rá, és ettől neki is egy huncut mosoly jelenik meg az arcán, amiből
pontosan tudom, hogy ugyanazok a képek játszanak az ő fantáziájában is, mint az
enyémben. – Rég nem futottam össze vele. Nem panasz! Csak remélem, hogy téged
is békén hagy, és tudsz rendesen készülni az egyetemi meghallgatásokra. Lesz
néhány.
-
Igen,
de ne aggódj – nyugtat meg egyből, és összeszedi a tányérjainkat, hogy a
mosogatóba dobja őket, aztán egy nagyon finom mozdulattal velem szemben az
ölembe simul. Érzéki puhasággal tapadnak össze az ajkaink. Lágyan a feneke alá
simítom a tenyereimet, és fogalmam sincs valójában mennyi ideig, de érzésem
szerint percekig csak élvezzük ezt a gyengéd egymásratalálást.
-
Mik
a terveid, ha felvesznek valahová? – folytatom a már számomra is furcsán
alakuló beszélgetést, amit igyekszem valahogy a saját érdekeim felé terelni. – Otthon
maradsz, beköltözöl a kampuszra, vagy esetleg más terveid vannak?
-
Veled
akarok lenni – rázza meg a fejét, és a vállamra támasztja a homlokát. – Eddig
csak ennyit tudok.
-
Rendben
van, édesem – puszilom meg a füle mögött, amibe érezhetően beleborzong, ezért
nem állok le egynél, kap még néhányat. Próbálom visszafogni magam, hogy ne
tűnjek a kelleténél is feldobottabbnak ettől a csodálatos hírtől. Kérdeznem sem
kellett semmi ilyesmit, ő maga mondta ki, hogy velem akar élni, és ez minden
súlyt leemelt a mellkasomról. Bár alig várom, hogy minden apró pontját
megbeszéljük a hozzám költözésének, de látom, hogy még nem tervezett meg
mindent részletesen, és egyelőre jobban frusztrálja a felvételik közelgő
dátuma, ami rendben is van így. – Van még időnk mindent kitalálni. Előbb
legyünk túl az interjúkon és a teszteken. Most viszont…
Kitolom a széket magunk alatt, és
Marcellel az ölemben állok fel, ő pedig egyből a derekamra kulcsolja a lábait,
míg elsétálok vele a nappali kanapéjáig, hogy lendületesen huppanjunk le rá.
-
Mihez
lenne kedved? – kérdezem tőle két csók közben a gyönyörű ajkai közt. – Egy kis
irodalom, esetleg nézzünk meg valami filmet, vagy csak zuhanyozzunk le, és
bújjunk idő előtt ágyba?
-
Lehetne
ebben a sorrendben? – leheli a kulcscsontomra, és a kezei már mélyen a pólóm
alatt járnak. – Vagy akár fordítottban. Nekem az ellen se lenne kifogásom.
-
Nem?
– sóhajtom, aztán a támlára ejtem a fejem, úgy élvezem tovább a szája és az
ujjai kényeztetését, hagyva, hogy pontosan érezze a testem minden reakcióját az
érintéseire. – Kíváncsi lennék, mennyi erőd lenne a végén nekiállni egy kis
irodalmat böngészni.
-
Jogos
– kúszik inkább vissza, az arcát a hajamba fúrva, és édesen átöleli a nyakam, úgy
simul hozzám. – Akkor hozom azokat a könyveket.
-
Helyes
– bólogatok hevesen, és engedem, hogy kimásszon az ölemből. – Még mielőtt a
párnák közé nyomlak.
-
Na
de, tanár úr! – incselkedik velem, és kiölti a nyelvét, amikor szándékosan
csábítóan végigriszál előttem, hogy a polchoz sétáljon. Rácsapok a fenekére, ő
pedig játékosan megugrik, és megszaporázza a lépteit.
-
Szerintem
fogalmad sincs, mennyire izgató, amikor te hívsz így – nyalom meg az alsó
ajkam, aztán beharapom, ahogy a hátsóját bámulom, miközben egészen véletlenül
lassan lehajol a szekrény előtt. Persze tökéletesen akaratlanul nem guggolva
pakolászik, hanem felém pucsítva.
-
Pontosan
tudom – kacsint rám a válla felett, de még mindig nem hajlandó elengedni a
pillantásomat. A feneke és a pajzánul csillogó szemei felváltva ejtettek rabul.
– És a megfelelő pillanatokban alkalmazni sem szégyellem.
-
Még
el kell döntenem, hogy dicséretet, vagy pedig büntetőmunkát érdemelsz.
-
Nagyon
remélem, hogy jó döntést hozol – harapja be az ajkát olyan ártatlanul, amit
szerintem még ő maga sem hisz el, nekem pedig muszáj felnevetnem rajta. Az inge
nyakába akasztom két ujjam, és úgy húzom közelebb magamhoz egy szerelmes
csókra, miközben elveszem a kezéből a könyveit. Csak hogy nekiláthassak tanári
munkálataimnak is, ha már innen fakad az ismeretségünk. A kapcsolatunk
tökéletes első gyümölcse lenne, ha kapásból be tudnánk juttatni őt egy jó
egyetemre. Sőt, valószínűleg lelkiismeretfurdalásom is lenne, ha nem így
alakulna, mert úgy érezném, hogy eljátszottam a bizalmát, hiszen ő mint tanár,
mint segítség kereste kezdetben a társaságomat. Miközben én minden mást akartam
tőle. Őt magát akartam, és meg is kaptam. Most rajta a sor, hogy elérje, amit
tőlem akart még a legelején.
Már az ágyban fekszünk egymásba gabalyodva
és nagyokat sóhajtozva Marcel előbbi elképesztő akciója után, amikor úgy
döntött, egy kicsit magához veszi az irányítást, és ő mondja meg, hogy mit és
hogyan csinálunk. Meglepően és végtelenül izgató kombináció volt aktív félnek
lenni, mindeközben mégis az összes dominanciát átadni valaki másnak.
Az eddiginél is közelebb fészkelődök
hozzá, és az álla vonalát szórom tele apró puszikkal, miközben egyre
hangosabban kuncog a csókjaim kereszttüzében.
-
Hétvégén
lesz a suliban a halloween parti – temetem az arcom a fürtjei közé. – Nekem
muszáj mennem, mert felügyelő tanár leszek. Viszont téged nem akarlak
ráerőszakolni, mert eléggé unalmasnak ígérkezik. Na meg jobb, ha nem akasztjuk
ki a faszkalap főnököm.
-
Na
és, ha ott lennék veled? – horkan fel az utolsó mondatomon. – Még a jelenlétem
is zavarná?
-
Az
nem – bólogatok mély meggyőződéssel. – De az annál inkább, ha nyilvánosan
falnálak fel. Arra viszont bármiben fogadok veled, hogy képtelen lennék
nyugodtan viselni a közelséged órákig úgy, hogy nem érhetek hozzád.
-
Na
és, ha hercegnőnek öltözöm? Megtéveszthetnénk őket – néz le rám egy rafinált
vigyorral. Belecsípek az oldalába, amitől egyből megugrik, és hangosan
felnevet, miközben megpróbál védekezni.
-
Azt
inkább csak a hálószobámban, jó?
-
Jézusom,
nem tudtam, hogy vannak ilyen beteg vágyaid – kap a mellkasához játékosan. Hogy
elhallgattassam, ezúttal én kerekedek fölé, és ülök a csípőjére, hogy aztán a
nyelvemmel fogjam be a száját.
-
Na
jó, akkor majd otthon alszom – suttog a számba az előző intenzívebbre
sikeredett csókunktól szédülten. – Anyu már úgyis régen látott néhány óránál
tovább mostanában.
-
És
most sem fog – morgom a nyakhajlatába, amitől egy nagyot sóhajt. – Ez egy gimis
buli. Valószínűleg legkésőbb éjfélre itthon leszek. Szeretném, ha az ágyamban
találnálak.
-
Ó,
igazán? – enged ki egy, az előzőnél is nagyobb levegőt, amikor finoman
megharapom a nyakát a füle alatti érzékenyebb területen. – Ha úgy óhajtja,
tanár úr…
-
Mmm…
Marcel… Ennek ma már többször is rossz vége lett – nyögök egy nagyobbat, amikor
még a csípőjét is fellendíti, ezzel jelezve, hogy már sokadszor harcra kész a
mai napon.
-
Rossz?
Én nem így emlékszem – ingatja meg játékosan a fejét, mielőtt lehúz magához,
hogy a számba nyaljon.
-
Tudod,
hogy értem – lehelem az ajkai közé, miközben ő elmosolyodik, majd úgy
helyezkedik, hogy a combjai közé kerüljek, és a derekamra kulcsolhassa a
lábait.
-
Szeretek
veszélyesen élni – motyogja, aztán a hátsómba markol, amitől előre lendül a
csípőm, és ezzel éri el, hogy újra mereven dörzsölődjön össze mindkettőnk
erekciója.
-
Azt
látom – mordulok fel, és már nem csak véletlenül, hanem tervezetten dörgölőzöm
hozzá, és csókolom egyre intenzívebben a száját és arcát, ahol érem.
*
Bár a tanároknak azt mondták, hogy nem
kötelező, mi Niallel mégis úgy döntöttünk, hogy beöltözünk a sulis buliba. Ha
már szombat este hivatalosan is dolgoznunk kell, legalább egy kicsit
szórakoztatóbbá tesszük magunknak a dolgot.
-
Na,
hogy nézek ki? – fordulok Marcel felé, aki a fél délutánt végigröhögte a kanapén
ülve, miközben készülődtem.
-
Én
sem hittem, hogy így lesz, de igazából eléggé dögösen – mér végig tetőtől
talpig. Már éppen formálódik a fantáziámban, mit fogok vele csinálni, mielőtt
Niall ideér, amikor megszólal a kaputelefon. Szemforgatva indulok az
előszobába, Marcellel a nyomomban.
-
Hallo?
– szólok bele, bár szinte biztos vagyok benne, hogy Niall az, és ez a gyanúm
egyből be is igazolódik.
-
Gyere
haver, mert megfagyok – válaszol köszönés nélkül, én meg csak felnevetek, és
leteszem a telefont. Magamra kanyarítom a kabátom, és mielőtt kilépnék a
lakásból, még magamhoz húzom Marcelt egy csókra.
-
Siess
haza, de azért szórakozz is egy kicsit – motyogja a számba, és nevetgél, ahogy
szabadulni próbál, de én nem eresztem.
-
Sietek
angyalom – felelem két csók közt, és végül neki kell kilökdösnie az ajtón, és a
kezembe adnia a kocsikulcsot.
-
Addig
tanulok, te pedig érezd jól magad – int egyet az ajtóban, és hiába kapálózok,
vigyorogva rám csukja azt. Úgy látom, tisztában van vele, hogy ha nem kényszerít
rá, akkor képtelen lennék itthagyni.
Osztatlan sikert arattunk az egész iskola
körében, miután a teljes tanári karból, akik ma itt vannak, csak mi öltöztünk
be. Természetesen ezzel együtt idiótán is viselkedünk, teljesen jól
beilleszkedve a diákjaink csoportjába. Niallnek még egy olyan ötlete is támadt,
hogy csempésszünk be egy kis vodkát, és dobjuk fel vele a svédasztalos üdítős
kancsókat, aztán röhögjünk a részegen dülöngélő diákokon, de erről szerencsére
sikerült lebeszélnem. Néha emlékeztetni kell, hogy már nem végzősök vagyunk, és
most éppen az ilyen akciók megakadályozása a munkánk.
Aztán miután unalmasnak ítélt meg, magamra
hagyott, hogy ha már nem tehet semmi diákosan rosszat, akkor átvedlik vérgeci
tanárba, és mindenért bele fog kötni a kölykökbe. Lenyomozott minden vécében
szexelni készülő párocskát, vagy éppen sutyiban a kabátok alól kicsempészett
laposüveget. Messziről röhögtem rajta, ahogy legfőbb céljának tűzte ki, hogy
kicsesszen minden nagymenővel.
-
Jó
fej dolog volt tőletek, hogy beöltöztetek – lép mellém a kolléganőm, akivel a
Harrys incidens óta nem is igazán beszéltem. Úgy tűnik, sikerült megemésztenie
az akkor hallottakat. – Én is terveztem, de nem tudtam, miben nem tűnnék
röhejesnek.
-
Ennek
épp az a lényege, hogy büntetlenül hülyét csinálhassunk magunkból – mosolygok
rá, és nyújtok felé is egy pohár kólát abból, amiből az előbb magamnak
töltöttem.
Látom rajta, hogy éppen meg akar szólalni,
amikor hangosan dübörögni kezd a zene, és elnyomja a hangját. Csak beletörődve,
hogy majd beszélünk, bólintok felé, és elindulok egy kis felfedező útra. Niall
őrmester keze sem ér el mindenhová.
A poharammal a kezemben sétálok végig a
folyosókon, és miután mindenkit visszaküldtem a tornacsarnokba, akik odakint
kószáltak a termeknél, meglátom Emilyt a parketten, ahogy az egyik
osztálytársával szorosan összetapadva táncolnak. Elmosolyodom, és szinte érzem,
ahogy a lelkem fokozatosan megnyugszik. Talán végre rájött, hogy jobb, ha
elengedi ezt a dolgot köztünk, és a saját korosztályával kezd. Aztán eszembe
jut, hogy most ráérős perceimben meglephetném Marcelt egy üzenettel, amíg ő
otthon szenved a könyvek fölött.
„Remélem
felkészülten vársz majd rám, mert itt tesztoszterontól terhes a levegő. Tuti,
hogy mérgezéssel megyek majd haza, és gyógyszerre lesz szükségem.”
Nem kell sokáig várnom, körülbelül tíz
perc múlva már érkezik is a válasz, amiből egyszerre tudom meg, hogy a barátom
szerencsére meglehetősen ügyesen kezeli a hülye poénjaimat, és azt is, hogy lóg
a tanulásból.
„Kérésed
parancs. Addig is doppingolom magam, hogy hazatérted után egyből szolgálatkész
legyek. Szamuráj Mester…”
Ám az üzenet lényege még mindig a végére
beszúrt kép, amin csak a pillangója felétől lefelé látom őt. Egy fehér alsó van
rajta, ami alatt tökéletesen kirajzolódik a kőkemény farka, és azt is
biztosította, hogy lássam a nyitott laptopom az asztalon, amin egy képkocka
villan be az általam utoljára nézett pornóból. Hát tényleg rákeresett az
előzményeimre, csak azért, hogy egy pillanat alatt kicsináljon.
„Jézusom,
Marcel! Most majd a puncsos tál mögött kell rejtegetnem a merevedésem.”
„Sok
sikert! Szeretlek!” – érkezik
szinte azonnal a válasz, én pedig mosolyogva írom vissza neki, hogy én is őt,
mielőtt Niall becsatlakozik mellém, hogy beszámoljon róla, hogyan basztatta a
diákokat.
Órákkal később már sokadszor járom végig
ugyanazt az útvonalat a folyosókon át, amikor egy hangosan kuncogó lánycsapatba
botlom az emeleten.
-
Menjetek
vissza a tornaterembe lányok – közeledek feléjük, de a nevetgélések csak még
élesebbek lesznek. – Ott van a parti.
-
Ne
csak nekünk mondja – szólal meg az egyik szőke lány, és nyomban elpirul. – Azoknak
is, akik a földrajz teremben buliznak.
Nem felelek nekik, bár esélyem sem lenne,
mert futásnak erednek a tornaterem irányába. Megszaporázom a lépteimet az
említett helyiséghez, és valóban némi fény dereng bent, ezért benyitok, hogy
innen is mindenkit visszatessékeljek a legális körzetekbe.
-
Emily
– ütközök meg azon, hogy a lány látszólag teljesen egyedül van idebent, és
falnak vetett háttal a könnyeit törölgeti. A földön kuporog, a fényt pedig a
telefonja képernyője keltette, amit akkor kapcsolt ki, amikor beléptem hozzá. –
Minden rendben? Nem kellene itt lenned.
-
A
tanár úrnak sem – feleli szipogva, és egy újabb adag nedvességet töröl le az
arcáról. Csak most látom, hogy a ruhája megsérült, és a haja is kibomlott.
Egészen úgy fest mintha…
-
Ugye
nem bántott az a gyerek? – lépek közelebb hozzá, ő pedig lopva felpillant rám,
majd az ajtóra szegezi a tekintetét, ami becsukódik mögöttem.
-
Milyen
gyerek? – motyogja, de látom rajta, hogy tudja ő jól, hogy kire gondolok.
Tinik… De rohadt nehéz velük. Nem irigylem a szüleimet, hogy két eléggé lázadó
gyereket kellett annak idején elviselniük. Niall szüleit meg még mindig nem…
Megrázom a fejem, hogy visszatérjek gondolatban is Emilyhez, és még közelebb
lépek hozzá.
-
Akivel
odalent táncoltál.
-
Látta?
– néz rám elkerekedett szemekkel, de a szája most egy erőtlen mosolyba húzódik,
az arca pedig pirosan lángol. Talán rossz ötlet, hogy itt próbálom pont őt
vigasztalni, de azt sem hagyhatom, hogy idefent sírjon egyedül.
-
Bántott?
– teszem fel újra a kérdést, de még mindig nem felel. Leguggolok vele szembe, ő
pedig félénken néz a szemembe. – Elmondhatod. Kitaláljuk a megfelelő lépéseket.
-
Csak
egy kicsit erőszakosan akart valamit… amit… én nem – adja ki zavartan a még
mindig csak ködös részleteket, de már legalább abban biztos lehetek, hogy
komolyabban nem ártott neki. – Ezért azt mondta, hogy csak… kéretem magam… és
így nem is kellek majd senkinek. De nem akarom az ő szavaival elismételni
inkább.
A mondat végén újra lehajtja a fejét, és
sírni kezd. Nem tudom, mi a fenét kellene csinálnom. Adjak neki egy zsepit,
vagy öleljem meg? Az nem biztos, hogy jó ötlet a mi esetünkben. Talán
túlgondolná. Helyette inkább mellé heveredek, és én is a falnak vetem a
hátamat. Ő továbbra sem mozdul meg, így az tűnik a legjobb megoldásnak, hogy
mégiscsak nyújtok neki egy zsebkendőt.
-
Tudod,
a korodbeli srácok még nem érdemlik meg, hogy komolyan vegyék őket – kezdem el
neki magyarázni, bár valójában én sem tudom, miről beszélek. Még soha nem
vigasztaltam csalódott tinilányokat. A húgom volt ugyan párszor maga alatt,
miután szakított egy-két pasival, de hamar kiheverte. Az ő hátán fát lehetett
hasogatni, ha a büszkeségéről volt szó. Anyám szintén az a fajta nő, aki inkább
mindent eltűr apámtól, csak béke legyen. Szóval most kénytelen leszek a
kreativitásomra hagyatkozni. – Ezt magamból kiindulva mondom. Szóval elhiheted.
-
Nehéz
elhinnem, hogy a tanár úr is ilyen volt gimis korában – ingatja a fejét, a haja
pedig az arcába omlik.
-
Pedig…
– bólogatok bőszen, bár ezt nem is igazán láthatja. – Az első komoly
kapcsolatom az egyetemen volt. Addig mindenkit csak kihasználtam, ami azt
illeti.
-
Komolyan?
– emeli rám a figyelmét. A halántékomat dörzsölve nézem a szemközti falat.
Valószínűleg nem kellene ilyesmiket mondanom az egyik diákomnak. De már
elengedtem magam, és bármiről mesélnék neki, csak legyen vidámabb, hogy
visszamehessünk a buliba.
-
Hát
nem pont én voltam a szemüveges stréber fiú – vonok vállat. Nem számítok rá,
ezért megfeszülök, amikor a vállamra hajtja a fejét, és úgy szipog tovább.
-
De
mostanra már a bátor szamuráj, aki megmenti az elkeseredett, ártatlan lányokat
– feleli a szamuráj jelmezemre utalva, és hallani a hangján, hogy végre
mosolyog. Érzem, hogy megrezzen a telefonom a zsebemben, és óhatatlanul is
felsóhajtok, ahogy elképzelem Marcel egy újabb ajándékát, mert biztos vagyok
benne, hogy nem bír magával, és feltett szándéka, hogy kellőképpen megbosszulja,
amiért ma nélküle jöttem el ide. Miközben göndör szerelmem csodálatosan
tetovált teste, és a szenvedélytől eltorzult arca lebeg a szemem előtt, lassan
képes lennék azt is elfelejteni, hol is vagyok éppen.
Már csak akkor térek magamhoz, amikor megérzem
az arcomon Emily bátortalan ujjait, és felé fordulva meglátom a közeledő arcát.
Úgy tolom el magamtól, és ugrom fel, mintha mérgező lenne az érintése, ő pedig
értetlen, és egyre dühösebb tekintettel méreget.
-
Emily,
ezt abba kell hagynod – szólalok meg, és az én hangom is ingerültebben cseng,
mint amire számítottam. – Tudom, hogy már régóta tart ez a dolog. Meg kell
értened, hogy a tanárod vagyok, te pedig a diákom.
-
És?
– tárja szét a kezeit, és egy valóságos gimis dráma kezd megelevenedni a szemem
előtt. A fenébe is, hogyan keveredtem én ebbe a lehetetlen szituációba már
megint? – Nem kell senkinek megtudnia.
-
Nem
kellene – csóválom meg én is a fejem, de egyből folytatom, mielőtt túlságosan
bizakodóvá válna. – De a dologgal nem is az a legnagyobb gond, hogy hogyan
titkoljuk el. Egyszerűen nem csinálok ilyet, mert etikátlan. Mindennek
tetejében pedig a párom otthon vár.
-
Aki
szintén a diákja volt – veti a szememre, nekem pedig elnyílik a szám a ténytől,
amit hozzám vágott. – Tudom jól, hogy egy egyetemi felkészítős sráccal kavar a
kedves tanár úr.
-
Fogalmam
sincs, honnan szedted ezt, de…
-
Gyorsan
terjednek itt a pletykák – néz rám gyerekesen gúnyos arckifejezéssel, én meg
készülök elszédülni a hangulatváltozásaitól.
-
Már
feltűnt – forgatom meg a szemeimet, és azon vagyok, hogy lezárjam a témát,
amikor mégis tovább firtatja.
-
Nem
tudom, az miben más helyzet, mint a miénk lenne – húzza fel az egyik
szemöldökét, és összefonja a karjait a mellkasa előtt.
-
Azzal
a bizonyos diákkal egy időben voltunk gimisek, szóval az, hogy csak most készül
egyetemre, nem azt jelenti, hogy egy gyerek – adom meg neki a választ, amitől
abban reménykedem, hogy végre megérti, miért kell nagyon gyorsan elfelejtenie
ezt az egész hülyeséget. – Mellesleg a lényeg ott hangzott el, hogy egy srácról
beszélünk, Emily. Tedd túl magad ezen a dolgon, kérlek.
Erre nem reagál semmit, csak eltátja a
száját, aztán nem sokkal később dacosan felhúzva az orrát félrelök, és kiszalad
a teremből. Nagyszerű. Nem pont ezt akartam elérni, de talán jobb is így. Most
legalább biztosan megértette, hogy teljesen hiába reménykedik.
Eszembe jut a korábbi jelzés a
telefonomtól, és előveszem, hogy megnézzem. Mielőtt Marcel üzenetére kattintok,
megnézem még mennyit kell itt szenvednem, és fellélegzek, amikor meglátom, hogy
már csak fél óra maradt a bulizók idejéből, mielőtt felkapcsolják a lámpákat,
minden hormontúltengéses tinit hazatessékelünk, és megérkezik a takarító
szolgálat.
„Én
sietnék” – áll az üzenetben, és
majdnem belefulladok a saját levegővételembe, amikor meglátom a hihetetlenül
szexi és elmondhatatlanul obszcén képet, amit a zuhany alatt készített magáról.
Azonnal eléri, hogy a nadrágom kicsivel szűkösebb legyen, mint volt. Még az is
lehet, hogy nem dobom haza Niallt, csak hívok neki egy taxit, és
engesztelésképp ki is fizetem. Mégsem várathatok meg egy ilyen kis démont
odahaza, aki ráadásul ennyire sürgetőn vár rám, nem igaz?
Végül Niall eléri, hogy hazavigyem,
mondván, hogy a diszpécser szerint kell egy jó húsz perc, mire ideérne a
taxija. Fájdalmasan vágyom Marcelre, de mégsem hagyhatom megfagyni Niallt a
járda szélén. Amikor ki akarok kanyarodni a parkolóból, meglátom a járdán azt a
lánycsapatot, amelyiket azelőtt küldtem vissza a folyosón kószálásból, mielőtt
megtaláltam Emilyt. És láss csodát, ki sétál éppen a csapat kellős közepén,
mint valami hercegnő? Pont az előbb említett lány. Felismerhetik az autót,
aztán engem a volán mögött, mert amíg el nem hajtunk mellettük, olyan undorodó
pillantásokkal méreget mind az öt lány, mintha anyagyilkos lennék.
-
Esküszöm
a nők a világ legnagyobb rejtélyei közé tartoznak – ingatom meg a fejem, és
értetlenül tárom szét a kezeimet a levegőben egy pillanatra, mielőtt
visszatenném a kormányra.
-
Szerintem
ezek legszívesebben keresztre feszítenének – röhög fel Niall, bár már
elmeséltem neki, hogy mi történt odafent nemrég. Nem értem, hogy veheti ezt
ilyen lazán.
-
Most
komolyan velem van a baj, hogy ezt nem találom viccesnek? – morgom felé, és
lendületből visszatolatok, mert sikerült úgy megállnom a piros lámpánál, hogy
már ne lássam, ha vált. Amikor felhúzom magam valamin, akkor figyelmetlenül
vezetek.
-
A
lényeg csak, hogy ne nyírj ki – tartja ki maga elé drámaian a kezeit Niall, és
ezen végül mégiscsak elmosolyodom. Ő az a típusú gyökér barát, aki tényleg
mindig meg tud nevettetni. – Tudod, vőlegény vagyok.
-
Tudom,
tudom… – bólogatok én is, felvéve a színjátéka fonalát. – Csak tudod az zavar,
hogy nem az enyém.
-
Akkor
nem hívlak meg, még a végén közbe szólsz annál a résznél, tudod… Mint a
filmeken – magyarázza teljes beleéléssel, én meg már kontrollálatlanul nevetek.
Még a hangját is elváltoztatja a következő mondataihoz. – Szóljon most, vagy
hallgasson örökké… Erre jönnél te, berontanál a templomba egy szál vörös
rózsával, és azt kiáltanád, hogy: Ne! Ő az enyém!
-
Fogd
már be, te pöcs! – lököm oldalba nevetve, és már ő is a könnyeit törölgeti.
Ehhez hasonló intenzitással kapom megállás
nélkül a hülye poénjait, amíg be nem parkolok a házuk elé, hogy végre
kirugdoshassam az autómból.
Neeeeeem hiszem el h nem tudom most elolvasni mert holnap meg koran kelek a munka miatt! :’(
VálaszTörlésHolnap este ez lesz az elso dolgom!!! <3
Puszi, D.
Sziasztok!
TörlésVegre eltudtam olvasni, es imaaaadtam!!!
Az elejet termeszetesen nagyon elveztem �� de talan megis a kedvenc reszem az Harry az anyjaval folytatott parbeszede volt. :) Imadom, ahogy Harry egyre inkabb Marcelle valtozik! <3
Es nagyon bizom benne h Lou megfogja bocsatani Harrynek a hazugsagat! :( <3
Nagyon koszonom nektek ezt a csodas fejezetet!
Boldog Karacsonyt es Sikerekben Gazdag (fejezetekben termekeny :D) Boldog Uj Evet Kivanok Nektek is! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésBetaláltam az elejével? ;) Épp a napokban írtam Sophienak, hogy már megint kezdek mindent a szex köré írni, ideje lenne kicsit arrébb billenteni a mérleg nyelvét... bár tudom, hogy ha nem írnék 18+ részeket, a kutya se olvasná :D
Anyut már ideje volt elővennem. Nem lehet csak említésszintjén szerepelni többszáz oldalon keresztül.. de túl nagy szerepet sem tervezek neki. Harry felnőtt ember, nem olyan szoros a viszonya anyuval, hogy be kellene hoznom főszereplőnek.
Boldog új évet neked is! Puszi!
Aranyos volt!😍
VálaszTörlésSziiiaasztok! XDDD
VálaszTörlésMost mennem kell főzni, amit már rég kellene...de lógok kettővel nektek! ;)
Ezt nem hagyhattam ki!
Imádás és zacsi hegyek, mert ilyeneket alkottok. <3<3<3<3<3<3<3<3
:D Sose fogod behozni magad....
TörlésNembaaaaaj a lényeg, hogy elolvasod, és itt vagy. Annyira szar nem lehet, ha mindig visszajössz XD
Ne bassszz egyszer csak leszek nyugdíjas.....XDDDDD "Annyira NEM szar"?!?!?!?!:@:S:@:S NEM SZAR????? Papírt is érdemelnének műveid, műveitek!!!! Szépen rendre kötve......ne szórakozz a gyújtós nem lehet rendetlen!XDDDD
TörlésImádatom töretlen, csak teret biztosítok másoknak is! ;););)
De ne aggódj ha szar lesz szólok, csak ne állj féllábra.
SZERCSI VAN <3<3<3
Nyugdíj? Haha.. te még hiszel a tündérmesékben? :D Én szerintem előbb leszek ágyban fetrengő halálos beteg millió szabadidővel, mint nyugdíjas.. XD
TörlésMindenesetre a papírt köszönöm. Feltéve, hogy nem wc papírra céloztál...... :DDD
<3
Nem WC papírra gondoltam.....hanem gyújtósra XDDDD De ez szigorúan csak egy munkahelyi szófordulat! XDDD Hol találod meg ezt az utasítást...azt az adózási törvényt???? válasz: Mamámnál a gyújtósban. XDDD (Bocsi ez adózási vicc, lehet nyomi.)
TörlésSziasztok! ❤️
VálaszTörlésJó hosszú résszel ajándékoztatok meg bennünket! Imádtam olvasni. ❤️
Harry egyre inkább Marcell. De azért nekem hiányzik a mindig szemétkedő énje. Jó volt hallani az anyukájáról is. Eddig nekem ő olyan volt, mint Colombo felesége. Tudtam, hogy van,de "látni" még nem láttam. Úgy gondoltam, hogy egy munkamániás, nemtörődöm nő. Pedig tisztában van a változással ami Harryben végbe ment.
Louis! ❤️ A kicsi rózsaszín,szivárványos felhőn lebegve olyan édes. Csak le ne essen.
Az a csaj! Bakker! Sok galibát fog még okozni. (van egy elméletem 😉)
Gáz az egész lány úgy ahogy van.
Na de... Mielött elragadna az indokolatlan indulat... A fejemben elgondolt folytatás miatt... (ami remélem nem lesz igaz! Cáfoljatok rá!kérlek szépen!)
El kell mondanom, milyen nagy örömmel olvastalak benneteket! Mindegyikőtöket külön külön is!
Carmen! Örülök, hogy rád találtam. Nagyszerű perceket okoztál. Még a várakozás is izgalmas volt! Itt a blogon jópár történeted újra olvastam,és minden alkalommal lenyűgöz a stílusod, ami egyedi, és különleges. Gratulálok! ♥️ ♥️ ♥️
Boldog karácsony kívánok nektek!
Remélem az új év úgy alakul majd ahogy szeretnétek. Sok sok jó sztorit kívánok nektek (magunknak is 😄) ami még ott kavarog a fejetekben, és ki akar törni.💕💕💕
Pussz 😘 😘 😘
Szia!
TörlésNéha nekem is hiányzik szemétláda Harryt írni. Lehet, hogy ezért jutott eszembe tegnap éjjel 2kor egy másik sztori, amiben szemétkedhetnék megint a nevében. De nem merem elkezdeni. Abba már többször belebuktam, ha úgy kezdtem új sorozatot, hogy az előző még futott.
Ó, és az elméleted miért nem írtad le Emilyről? Azok a legjobbak, amikor leírjátok, hogy szerintetek mi hogy lesz, engem sokszor elgondolkodtat, és előfordul, hogy változtatok a dolgokon :)
Köszönöm, hogy itt vagy! Az pedig, hogy újraolvasol történeteket, a legnagyobb dicséret! Puszi! És még egyszer BUÉK!
Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon jóóó volt ezt olvasni!!! Mindkettő oldalról csodálatos volt!!! Carmen az éjszalájul mesés!! :$$$ louis szegény meg jajj Sophie :(( érzem már a szenvedését és az nekünk is fájni fog :((
VálaszTörlésImádlak titeket!!! Sose hagyjátok abba!!!
Boldog karit nektek is!!!
Köszönjük szépen!
TörlésMindenki azt várja, hogy Lou nagyon pofára fog esni. Mi lenne, ha megírnánk úgy, hogy Harry nagy nyökögve elmondja a titkot, Lou meg vállrándítva közli, hogy tudta az elejétől.. Hm? XD
Harry's POV
VálaszTörlésNagyon jól fogalmazod meg a felemás gondolatait. Még mindig érzem ahogy vívódik. Nem tudja hogy akkor most Harry vagy Marcel és inkább hajlik Marcel irányába. Harry viszont még mindig benne van. Az éjszakájuk lenyűgöző lett. Nem olyan sablonos szar, amit annyi helyen is olvasni lehet. Választékos és ott voltam. De jó is lenne :D:D:D Sok mást is végigolvastam a blogodon. Nagyon jó a világod. :)
Louis's POV
A képek Harry-től nagyon jók voltak. És nagyon szeretem a Niall-es párbeszédeiket is. Mindig röhögök rajtuk :D:D
Tetszik az átmenet ahogy a mindentudásból átérünk a semmit sem sejtünk bekezdésre. Annyira jól hozod azt, hogy Louis is észrevesz azért néha furcsaságokat de nem foglalkozik vele mert annyira szerelmes. Érzem ahogy megalapozod a lelepleződést közben Louis egyre magasabbra szárnyal hogy onnan zuhanjon le. A te blogjaidon is szemezgetek. Már sokat elolvastam. Hagyok nálatok megjegyzéseket is fizetségként mert ezekért már tényleg fizetni kéne :)
Félek tőletek mert nem tudom hogy ezt a történetet be tudjátok e fejezni happyenddel. :(
Nagyon várom a következőt. Siessetek. :)
Szia!
TörlésKöszönöm szépen. Újra. Már megint pirulok, mint a múltkori soraidtól is... :)
Tudom, nagyon mélyre ástuk már Harryt, de én utálok rossz véget írni, úgyhogy muszáj lesz megoldanunk valamiféle happyenddel a befejezést. Ha nem is úgy, ahogy mindenki számít rá, de megoldjuk.
Sietünk, de szerencsére mindkettőnknek van élete is a blogoláson kívül ;) Puszi!