Csak hogy utolérjük a Wattpadet, itt a 2.fejezet is 😊
2.fejezet
Még le sem parkolt Sam, amikor messziről kiszúrom az őrs előtt a Ranger dzsipjét. Repülve jött, vagy mi? Nem előzött meg az úton, az biztos… Annyit nem álltunk farkasszemet nézve sem a padkán, hogy ne tűnt volna fel. De amint egy rendőrtiszt is megjelenik, néhány fénymásolt papírlappal, amit aztán bead az ablakán, szerencsére porfelhőt kavarva maga után már el is hajt.
Samnek fel sem tűnik a pillanatnyi feszültség bennem. Pont a terepjáró helyére parkol le, és amikor továbbra is dühösen összeszorított ajkakkal némán néz rám, és felhúzza a szemöldökét, hogy akkor akár ki is szállhatnék, ha már elfuvarozta a seggem oda, ahová kértem, akkor kapom össze a gondolataimat gyorsan. Kiugrok, és csak miután elhúzott mögülem, kezd a kérdés körvonalazódni bennem, hogy miért nem én tettem ki őt a motelnál, és jöttem ide egyedül. Bármikor kellhet a kocsi. Neki viszont nem. Neki a fenekén kell ülnie a motelszobában. Zárt ajtó mögött. Biztonságban. Megrázom a fejem, mert olyan érzésem támad, mintha valaki más döntött volna helyettem így. Az meg elég nagy szívás lenne, ha a Ranger távolról valamiféle elmekontrollra is képes lenne.
Meglobogtatom a jelvényem, és úgy döntök, a hadnagy visszaérése előtt beszélek valakivel a halálesetek ügyében nyomozó csapatból. Egy résnyire nyitott ajtón át látom, hogy fel van nekik is szépen tűzdelve egy táblára feltehetően az összes hasonló környékbeli eset, de azonnal be is csukják az orrom előtt azt a bizonyos ajtót, mintha rejtegetnének valamit.
- Az kinek az irodája? - bökök a fejemmel a táblás helyiség irányába, kíváncsian felhúzott szemöldökkel.
- Az nem iroda, csak egy kis tárgyaló - rázza meg a fejét a nyomozónő kedvesen, és sietve továbbhalad a folyosón azt remélve, hogy szó nélkül követem. Amikor azonban nem hallja a lépteimet maga mögött, visszafordul. - Csapatmegbeszélések szoktak ott zajlani.
- Szeretnék bemenni - jelentem ki határozottan, és nem mozdulok.
- Nem… nem engedhetem be - nyílnak riadtan tágra a szemei. Na, most már biztos vagyok abban, hogy mindenáron be kell oda mennem.
- Miért is? - kérdezek vissza még eltökéltebben, amitől aztán habogáson kívül értelmes válaszra nem futja neki, ezért felelek én helyette. - Mert hivatalosan le akarnak zárni egy ügyet, amiben valójában a háttérben nagyon is nyomoznak, mert maguk sem hiszik el azt, amit a jelentésben leírnak? És mert nem szeretnék, ha külsősök - mutatok magamra jelentőségteljesen - beleütnék az orrukat?
Szerencsém a szerencsétlenségben, hogy egy érzékeny nő áll velem szemben, mert nincs itt Sammy, aki az ilyen helyzeteket szépen és nyugodtan szokta a javunkra fordítani. Az én hangfekvésem nem alkalmas rá, nekem inkább az orromra szokták vágni az ajtót, ha így megkérdőjelezem a munkájukat. A nő azonban csak lesüti a szemeit, és úgy felel.
- Nézze, Hetfield ügynök… nem engedhetem be oda. A vezető nyomozó határozott parancsa, hogy zárva kell tartanunk azt az ajtót - mondja halkan.
- Ugye tudja, hogy egy szövetségi nyomozást hátráltat ebben a pillanatban? - húzom fel a szemöldököm, és már épp kezdem megsajnálni, mert esküszöm olyan érzésem van, hogy bármelyik pillanatban eltörhet nála a mécses. De a célomat legalább biztosan elérem. - Szeretné újra látni a jelvényem? - magasodok fölé, ahogy egy lépéssel a személyes terébe szemtelenkedek.
- Kérem, a hadnaggyal beszéljen, ha nem szeretne bajt hozni rám - csóválja a fejét lassan. - Nemsokára vissza kellene már érnie a helyszínről. Csak Walkernek kellett onnan néhány iratot lemásolnom, és elfelejtettem visszazárni, mert Ön épp megjelent, amikor… - magyarázkodik kétségbeesetten, miközben hátralép egyet, de félbeszakítom.
- Rendben - bólintok, ő pedig meglepetten néz fel rám. - Megértettem - bólintok újra, mert úgy bámul rám, mint aki nem hiszi el, amit mondtam.
Tudok várni tizenöt percet, és nem akarom, hogy miattam bajba kerüljön, ez olyan nagyon hihetetlen? Úgy tűnik.
- Walker? - váltok témát hirtelen, mert a nevet meghallva gyorsan rájövök, hogy a tábla türelmesen megvár ott ahol van, az értékes információkat viszont lehet, hogy jobb a hadnagy visszatérte előtt kiédesgetnem a nőből. - A Ranger?
- Igen - bólint bizonytalanul.
- Meséljen róla nekem, Gina - váltok ugyanolyan váratlansággal hangnemet is, és a háta közepére teszem a tenyerem megnyugtatásképp, amivel aztán tovább terelem abba az irányba, ahová eddig még ő szeretett volna engem. Óriásit sóhajt, és értetlenül bár, de elindul mellettem.
- A nyomozással kapcsolatban… - kezdi óvatosan, de adok neki egyet az elbűvölő mosolyomból, és megrázom a fejem. Arról már rájöttem, hogy úgysem beszélhet. És most nem is az érdekel elsődlegesen. Illetve csak közvetetten.
- Mióta ismeri? Mióta Ranger a környéken? Családja van? Csak általános dolgokról… - dőlök hátra kényelmesen széttett lábakkal az egyik széken, miután ledobtam a zakómat a háttámlára. - Csevegjünk, amíg a hadnagy vissza nem ér - ajánlom fel csábosan, az ujjaimat összefűzve kinyújtóztatom a karjaimat, ő pedig lopva végignéz a vállaimon, mielőtt megkönnyebbülten leül a mellettem lévő székre, és még a fánkos dobozt is felém fordítja.
- Cordellt mindenki ismeri itt. Úgy ezer éve. Itt nőtt fel egy közeli kisvárosban. Nagyon jó nyomozó - kezdi, és szinte hallom a rajongást a hangjában. - Van két gyereke is, az egyik épp az érintett iskolába jár - komorodik el az arca. - A felesége meghalt szegénynek, azóta éjjel-nappal dolgozik, hogy elterelje a gondolatait róla - csóválja a fejét egy sóhaj kíséretében. Rápillantok a kezére, és sehol egy jegygyűrű. Persze, jó parti a fickó. Már ha nem zabál fel teliholdkor vacsorára.
- Ó, ez szomorú… - sajnálkozok homlokráncolva, és a borostámat vakarászom. De valójában csak nem értek semmit. Ezer éve ismerik? Lehetetlen. - Walker szülei is idevalósiak voltak mindketten? - kérdezem meg kontroll nélkül, amikor hirtelen eszembe ötlik, hogy nem az első eset lenne, ha apánk egyik elejtett porontyára lelnénk rá útközben. Bár kicsi az esélye… és ennyire akkor sem… nem.
Erre a kérdésre azonban csak furcsán néz rám Gina, a hadnagy pedig épp be is fut, ezért nem kapok választ.
- Hadnagy! - állok talpra, hogy újra üdvözöljem, és közben felkapom a zakóm. - Beszélhetnénk valahol négyszemközt?
- Hogyne - mutat maga elé, és persze hogy nem a kidekorált tábla irányába indulunk el.
- Ugye pontosan tudja, hogy a környéken több ilyen haláleset történt az utóbbi hetekben? - térek a lényegre azonnal, amint kettesben maradunk.
- Igen, így van - sóhajt fel gondterhelten, és leül a forgószékébe. Az asztalával szemközti üres szék felé int, nekem azonban semmi kedvem ücsörögni itt. - Sajnos nem sikerült még a vadállatot azonosítani sem, nemhogy leteríteni.
- Láthatom az összegyűjtött anyagot? Az összefüggéseket, amiket találtak? - kérdem meg kezdetnek ártatlanul, körbe sétálva az irodában, mielőtt megállnék vele szemben.
- A vadászterülete hozzávetőleges meghatározásához elég egy egyszerű térkép. A veszélynek kitett területeken értesítettük a kollégákat. Nem igazán kerestünk ezen felül összefüggéseket, egy vadállat nem gondolkodik, csak prédát keres… - ráncolja a homlokát, és az asztalán tologatja az iratokat, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie.
- Ugyan már! Egy állat, ami kizárólag tizennyolc-húsz év körüli, nagy népszerűségnek örvendő fiúkra hajt, akiknek a barátnőjének nem mellesleg előzőleg nyoma veszett. Ezt maga sem gondolja komolyan. Ezt még a legidiótább FBI ügynöknek sem tudná beadni, velem kár próbálkoznia - dörrenek rá, és most határozottan örülök, hogy nincs itt Sam, hogy visszafogjon. - Látni akarom a táblát a zárt szobában!
- Miről beszél?! - sipít fel egy oktávval magasabb hangon a leleplezéstől megilletődve, ahogy felkapja a fejét.
- A zárt ajtóról, ami mögött a kollégáinak iratokat kellett másolnia a Ranger számára - magyarázom meg érthetően, mert nincs időm a jatszmákra. És a türelmem is fogytán. Egy néhány pillanatnyi hatásszünet után, ami látszólag nem igazán hozta meg a kívánt eredményt, folytatom. - Ne okolja őket, kíváncsi természetem van, nem ők tehetnek róla, hogy belestem, mielőtt az orromra csapták volna az ajtót. - rögtönzök egy futó szemtelen mosolyt felé. - Mi oka van titkolózni, hadnagy? - mélyítem el a hangom, és közelebb lépek, hogy fenyegetőn az asztalára tenyereljek, és fölé hajoljak.
Néhány másodpercig még gondolkodik, azután felel csak, kelletlenül.
- Higyje el, nem akar ebbe belekeveredni - halkítja le a hangját, és mostanra már egyenesen a szemembe néz. Felsóhajt, és megfáradtan hátradől a székében, de a szemkontaktust nem szakítja meg. - Rajta vagyunk. Elkapjuk. Az FBI erről nem akar tudni.
- Vagyunk? A Ranger is benne van? - húzom fel a szemöldököm kíváncsian.
Szegény hadnagynak úgy tűnik, fogalma sincs róla, hogy talán ő a szörny, akit keresnek. A vadállat. Okos kis vadállat. Az ellenségeidet a barátaidnál is tartsd magadhoz közelebb. Hát ő a lehető legközelebb férkőzött.
- Cordell… nos, eléggé rámenős volt ma odakint - vallja be.
- Épp ma avatta be? - forgatom meg a szemeimet, ahogy felegyenesedek, és majdnem kicsúszik egy "Ne már!" is a számon. Kiadni az üldözöttnek minden infót, amit eddig összegyűjtöttél róla. Remek kilátások az ügy kimenetelét illetően.
- Nézze, Hetfield ügynök, egyezzünk meg abban, hogy megírja a jelentést az FBI-nak, amit bármilyen dokumentummal alátámasztok önnek, aztán csendben hagy minket dolgozni. Megoldjuk. Ígérem - könyörög a szemeivel. Mintha valamiféle személyes ügy lenne ez neki. Valószínűleg az is. Amit akár fel is használhatok.
Hosszú másodpercekig csak bámulunk egymás szemébe némán, mintha telepatikusan próbálnánk a másikat meggyőzni, de valójában én már pontosan tudom, mi fog történni. Tekintve, hogy a valódi FBI szart se tud az ügyről, vagy legalábbis nem érdekli, könnyedén hazudhatom, hogy leállítom a nyomozást. És akkor csinálhatom a dolgom enélkül a kényelmetlen gönc és álbürokrácia nélkül.
- Mi lenne, ha megírnám a jelentést az FBI-nak úgy, ahogy az magának tetszene, és cserébe bevesz engem is a titkos nyomozásba? Néhány szabadnapomat rááldoznám, amíg friss a nyom - ajánlom fel a visszautasíthatatlant. - Elég jó vagyok terepen… - vigyorodok el magabiztosan.
- Azt nem kétlem - feleli. - De miért tenné? - vonja össze a szemöldökét, mert nem érti. Persze, én sem érteném saját magamat a helyében.
- Legyen elég annyi, hogy személyes ügy - felelem, és csak reménykedem benne, hogy ez így tökéletesen betalál. - Egy hozzám nagyon közel álló ember érintett az ügyben közvetve - fintorodok el, és megjelenik a szemeim előtt Sammy, ahogy a laptopja fölött görnyed a motelszoba kemény fa székén. Aztán pedig az ő arcát viselő szörnyeteg is a homályban a háta mögött. A sötétben karmok és agyarak csillannak. Én pedig nem vagyok ott. Ez nem történhet meg!
Összeszorítom a fogaimat, és még mielőtt visszaállíthatnám a félrecsúszott maszkot, már pontosan tudom, hogy az eszelős arckifejezés kiült a képemre. Egy pillanatra mintha megrémülni látnám a hadnagyot, mielőtt összeszedem magam. Azután csak némán bólint egy aprót.
Tulajdonképpen nem is hazudtam neki. Ez egy nagyon is személyes ügy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése