Fognyomok (3.fejezet)

No comments... csak olvassátok :) 

3.fejezet

Eltelik a titokszobában vagy másfél óra, és mégsem érzem, hogy lett volna értelme betrükköznöm magamat oda. Átlagos halandó számára meglepő és megmagyarázhatatlan részleteket gyűjtöttek össze, ez tény. A hadnagy pedig nagyon eltökélt. Eljátszottam néhányszor a csodálkozó FBI ügynököt, valójában azonban vadászként továbbra is csak egy amatőr vámpírt látok mindenhol, és semmi meglepőt, furcsát, vagy különlegeset. De akkor mi a fenét keres itt a Ranger, és hogy jövünk mi Sammel a képbe? Már eszembe jutott az is, hogy valaki egyszerűen csak gúnyt akar űzni belőlünk. Elég beteg játék lenne. De nem először jönne szembe valami elmebeteg az elborult ötleteivel. Akár Crowley is képes lenne ilyesmire. Ő bármire képes. 

Már sötétedik, amikor gyalog visszaindulok a motelba. Négy háztömb az egész, ezért nem ugrasztom Samet. Valójában nincs is túl sok kedvem visszamenni hozzá úgy, hogy gyakorlatilag a nagy semmi van a kezemben. Inkább félúton beugrom egy bárba. Hátha néhány sör segít gondolkodni, mert józanul eddig nem sok mindenre jutottam. Levetem magam egy szabad bárszékre a pult mellett, és intek a csaposnak. 

Whiskey-vel indítok, hátha ad egy kellően hatásos lórúgást az agyamnak. Teljesen lerészegedni azonban nem akarok, úgyhogy az a tervem, hogy ezután már tényleg csak sört iszom. Ki is kérem a tömény mellé az elsőt, mielőtt elvetem ezt a tervet, és négykézláb kell visszakúsznom a motelba. 

Miután kiürült a whiskey-s pohár és a sörösüveg is, csak akkor kezdek körülnézni. Egészen eddig csak a kemény csajnak tűnő, negyvenes csaposnak - aki túlságosan is emlékeztet Ellenre - és a feje fölött lógó tévének szenteltem több-kevesebb figyelmet. Szokásos kisvárosi kocsma, kevés fénnyel, sok füsttel, praktikus lambériázott falakkal, amiről könnyű letörölni a hányást anélkül, hogy foltot hagyjon. Egy billiárdasztal és egy elektromos darts áll a hátsó részben, egy negyeddollárossal működő régi zenegép, és természetesen néhány alkalmi szórakozásra éhes helyi, lánynak már nemigen nevezhető, középkorú, spiccesen nevetgélő nő. Amikor az egyik szemkontaktust talál velem, és a narancspirosra festett ajkait megnyalva elindul felém, el is mosolyodom, de egy halvány fejcsóválással visszautasítom, mielőtt még elérne a pultig. Nincs az az isten! Csak vállat von, egy másik pasas hátára simítja a tenyerét, és miután az felnézett rá és elmosolyodott, ráül a combjára. Halkan felnevetek az orrom alatt, amikor azonban a másik oldalra pillantok, kihagy egy ütemet a szívem, és leolvad a szikrázó mosolyom. Tőlem két széknyire, a félhomályban a Ranger figyel. Nem csak ül az előtte fekvő papírhalomba temetkezve, hanem kifejezetten engem néz. Amikor pedig felé fordulok, biccent, és a sörösüveget felemelve egy félmosollyal azt üzeni, egészségemre. Vagy inkább azt, hogy élvezd az utolsó sörödet, seggarc, nem tudom. 

Szóval követett. De legalább annyit biztosan tudhatok, hogy nem Sammyt követte. Minden szarban van valami jó. Gyorsan ki kellene találnom, mit kezdjek ezzel a váratlan helyzettel, de nem hagy rá időt. Rendesen meglep, amikor megszólal.

- Az FBI sem hiszi el a vadállat dumát, igaz? - néz fel a tévére, és ezzel a megjegyzésével alaposan össze is zavar. Mi értelme eljátszanunk, hogy nem tudja, ki vagyok? Összevonom a szemöldököm, de egy mentális vállrándítás után mégis úgy döntök, belemegyek a játékba. Lesz, ami lesz. - Láttam a helyszínen ma délután, és mivel még mindig a városban van… - kezdi magyarázni, és most már teljes testtel felém fordul. Sőt, át is ül a mellettem lévő székre, és a kezét nyújtja felém. 

Még mielőtt bemutatkozna, bólintok, hogy ne érezze annyira nyeregben magát, mert nem csak ő tudja, hogy én ki vagyok.  

- Walker. Én is nyitott szemmel járok - biccentek, és elfogadom a felém nyújtott kezet. Nem hideg a bőre. Nem vámpír. Vagy legalábbis nem abból a fajtából, amelyikkel rendszeresen összefutunk. Felnevet a tényen, hogy már a nevét is tudom, és elismerően bólint. - És nem, nem hiszek a szisztematikus rendszert követő, vándorcirkuszból elszabadult kardfogú tigrisekben - emelem meg az egyik szemöldököm. - Dean Hetfield. 

- Üdv a hitetlenek közt, Dean - bólint egy apró mosollyal, majd újra a sörének szenteli a figyelmét. Amikor kiürül az üveg, int a csaposnak, és kér még egyet-egyet mindkettőnknek.

Arcizma sem rezzent, amikor Winchester helyett az épp aktuális álnevemen mutatkoztam be. Jól játssza a szerepét. Bár meglehet az sem véletlen, hogy nem a vezetéknevet ismételte el. Talán jelzés értéke volt. 

Lopva figyelem őt perceken keresztül a tévé villódzó árnyékában. Elképesztő a hasonlóság. De mégsem mondanám, hogy egy alakváltó egyszerűen csak lemásolta az öcsémet. Rövidebb és sötétebb a haja. A szeme körüli ráncok alapján idősebb nála. Talán nálam is. Szálkásabbnak, vékonyabbnak tűnik, mint Sammy. Az arca is keskenyebb, és a könyékig felgyűrt inge alól kilátszó alkarja is sokkal inasabb. De a mosolya ugyanaz. A szemei pont ugyanúgy csillognak, és a hangjától is kiráz a hideg. Talán csak véletlen az egész. De ha ránézek, elfog valami megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés. Ennyire nem hasonlíthat rá mindenféle ok nélkül. Én nem hiszek a véletlenekben. 

- Az ügyet tanulmányozza? - pillantok végül a pulton fekvő behajtott, vaskos dossziéra. 

Egy lélegzetvételnyit hezitál a válasszal, mert mérlegelnie kell, mit mondhat el nekem. Valószínűleg a hadnagynak még nem volt ideje beavatni abba, amiről csak nemrég egyeztünk meg. Végül úgy dönt, nem hazudik. Legalábbis ebben nem. Elvégre pontosan úgy kezdtük a beszélgetésünket, hogy egyikünk sem hiszi el a jelentésben leírtakat.

 

- Haza nem vihetem - rándít vállat. - Van két gyerekem, akiknek erről nem kell tudnia. Jobb nekik, ha a hivatalos verziót hallják. Még azzal együtt is, ha emiatt úgy tudják, az apjuk unalmában kocsmázik.

- Nem biztos, hogy jobb nekik, ha nem tudnak a körülöttük élő szörnyekről. Sokkal kiszolgáltatottabbakká teszi őket - felelem fejcsóválva, és erősen figyelem az arca minden rezdülését, hátha elárulja magát, de semmit sem látok rajta. Csak sóhajt egyet, és bólint. 

- Ez is egy nézőpont. És eljön majd a pillanat, amikor talán beavatom őket néhány dologba, amiről még nem akarom, hogy tudjanak. De egy darabig még hadd maradjanak gyerekek.

Beavatni? Amiről még nem tudnak? Kvázi elárulta magát, hogy ő is egy szörnyeteg? 

Gőzerővel kezdek kutatni az emlékeim között olyan szörnyek után, akiknek a leszármazottaiban a hibás gén csak később aktiválódik, ezért amíg az nem történik meg, a szülők képesek lehetnek elrejteni előlük a valódi énjüket. Annyira nagy szükségem lenne most Bobbyra! 

- És mire jutott? - kérdem meg kíváncsian a dosszié felé bökve a fejemmel. 

- Egyelőre semmire. Csak most kezdtem átnézni az összegyűjtött anyagot. Egy térképre akartam épp felfirkálni a történéseket, amikor leült ide, és úgy döntöttem, inkább magára koncentrálok - vigyorodik el, és hirtelen úgy összehúzom magam, mintha valaki olyan flörtölne velem, akit nagyon nem szeretnék, hogy hozzám érjen. A csajom anyukája, a nénikém barátnője, vagy nem is tudom… Hangosan felnevet, amikor látja a reakciómat, és a lapát tenyerével jól hátba is vág közben. Van erő benne, annyi biztos. - Csak szívatlak. Tegeződhetünk, ugye, Dean? - kérdi meg még mindig vigyorogva, nekem meg csak egy grimaszoló bólogatásra futja. - Üljünk át oda… - biccent egy box felé, felmarkolja a dossziét, és már áll is fel, hogy elinduljon. - Hámozzunk ki valamit ezekből a papírokból! Ketten hátha többet látunk.

Bár már én is láttam azokat a papírokat, és pontosan tudom, hogy azokból aztán semmi érdemlegeset nem fogunk megtudni, ész nélkül követem, de előbb még rámutatok a csapos elé tolt üres sörösüvegre két ujjal, jelezve, hogy hozzon nekünk utánpótlást. 

Walker közben bemászik a box hátuljába, és úgy elfekszik a repedezett műbőrön, hogy a lábai teljesen keresztüllógnak az asztal alatt. Én hova tegyem a lábaim? Vagy az övére, vagy húzhatom be őket magam alá, esetleg fel az ülésre. Én nem bírok törökülésben ülni, mint Sam, nem a hajlékonyságomról vagyok híres, egészen más dolgokról. Végül én is becsusszanok hátulra, talán túlságosan is közel ülve hozzá, de egy whiskey és három sör után már engem sem érdekel, mennyire engedem közel az ellenséget. Hátradőlök, pont mint ő, hogy kényelmesen rálássak az ölében fekvő papírokra, és feldobom az ülésre a kinyújtott lábaimat.

- Ez volt az ötödik - teríti szét a hosszú combjain a papírokat négy kupacba, az ötödiket pedig hely hiányában továbbra is a kezében tartja. 

- Igen - bólintok, mert ezt már mi is pontosan tudjuk. Felém néz, és egy kicsit talán meglepetten, de sokkal inkább lenyűgözve mosolyodik el azon, hogy tudom, miről beszél. - Két kibaszott hét alatt tíz gyerek… - morgom.

- A lányokról még nem tudunk semmit - jegyzi meg komoran, én pedig próbálok nem túl szkeptikus arccal ránézni. Nem, valóban nem tudunk, de azért elég erősen sejthető a sorsuk. Épp ezért ezt a megjegyzését megintcsak nem tudom hova tenni. Tudnia kell, mi van a lányokkal. Vagy mi a fenét keresünk itt összebújva?

A kezéből az ötödik, legfrissebb gyilkosság papírjait a tédemre fekteti, majd a kezembe nyom egy filctollat. Széthajtogat egy térképet, amit egyenesen az ölembe tesz le, és időrendi sorrendben végigmutogatja a feljegyzések alapján az eseteket, hogy jelöljem meg őket. Minden mozdulatát, reakcióját és arckifejezését figyelem. Ha nem hasonlítana ennyire hihetetlenül Sammyre, biztos lennék benne, hogy nem tud semmit a mi világunkról. Csak egy mezei Ranger, aki talán egy kicsivel fogékonyabb a furcsaságokra, mint az átlag, és nem vesz be mindent, amit le akarnak nyomni a torkán. Ahogy ez a félmondat átsuhan az agyamon, kajánul elmosolyodok magamban, ő pedig épp ezt a pillanatot választja arra, hogy a mutatóujjával tökéletesen becélozva a farkamat bökje meg. Amennyire összerezzenek, még én is elcsodálkozom azon, hogy nem sikítottam fel, mint egy szűzlány. 

- Itt a négyes, pont ellenkező irányban - néz fel rám kérdőn, amikor megfeszülök, és nem rajzolom azonnal a kört az ujja hegyéhez. Aztán gyorsan összeszedem magam, és megpróbálom lazára venni a figurát.

- Ha levennéd a kezed a farkamról, rögtön be is jelölném - húzom fel a szemöldököm, és közben egy arasznyira onnan bekarikázom a mai esetet, aminél mindketten kint voltunk, és mellé biggyesztek egy ötöst. Csak felnevet, és visszahúzza a kezét, hogy visszategye a papírt a négyes számú kupacba. 

Nem túl egyértelmű a rejtekhely holléte, de egy cirka tízmérföld sugarú kört be tudunk lőni. Meglepőmód nem akart vakvágányra terelni. Bármennyire is figyeltem, nem láttam rajta, hogy próbálna eltérő irányba csalni. Talán csak tisztában van vele, hogy nehéz az ügy anélkül is. Van ugyan néhány farm a környéken, de tele van lakóházakkal, sőt még templom meg iskola is van az érintett területen. Túlságosan is lakott a környék. Samnek majd jó alaposan utána kell néznie, hol lehet elhagyatott ház, mert ez most nem olyan, hogy van három címünk, és egy este alatt kizárásos alapon meglesz a fészek. Ezt a környéket most bajosan járnánk végig, még mielőtt újra megtörténik az egész, és felfirkálhatnám a hatos pontot is a térképre. Semmiképp sem szeretnék hatos pontot. 

A csapos megjelenik két újabb üveg sörrel, én meg a saját kis világomból kizökkentve nézek fel a nőre. Walker csak bólint egyet felé.

- Kösz, Sandy - mosolyog fel rá. Ezek szerint ő kérte. Én meg észre sem vettem. Vagy csak szimplán annyira ismeri a nő, hogy ha kiürül az előző, hoznia kell a következőt. Nem akartam már egy ötödiket is meginni. Vissza kell mennem a motelba Samhez. 

- Ez az utolsó - emelem a számhoz. - Mennem kell.

 

- Gondolom nem az asszony vár a motelban… - húzza fel a szemöldökét pimaszul. 

- Nem. Csak az ágy. Üresen. Aludnom kell. 

- Üres ágyban nem olyan jó aludni - jegyzi meg, aztán megrántja a vállát, és bólint, hogy megértette a célzást. Indulunk. 

- Aki folyton úton van, annak ez jut - teszem le az asztalra az utolsó kiürült üveget is, alá pedig némi pénzt. - Esetleg néha átmenetileg belefekszik valaki… - teszem hozzá, mielőtt még sajnálni kezd.

- Én nem vagyok úton, mégis csak az üres ágy vár - sóhajt fel, és az asztalra dob néhány bankjegyet az enyémek mellé. Nem tudom, miért érezte szükségét közölni velem, hogy szingli. Mondja a csajoknak, akiket fel akar szedni. 

- Hallottam róla - vallom be, ördög tudja miért, amire elképedve néz az arcomba. - Hogy történt? - kérdem meg gyorsan, hogy ne arra gondoljon, miért és honnan tudok a halott feleségéről. 

- Szörnyetegek élnek körülöttünk, nem igaz? - feleli röviden, és feláll. Előhúz egy gyűrött kártyát a farzsebéből, majd felém nyújtja. 

- Beszéljünk holnap. 

Csak bólintok, és zsebre teszem a telefonszámát, aztán indulásra készen simítom le magamon a ruhát.  

- Neked nincs menő FBI-os névjegykártyád? - mosolyodik el, nevetségesen kihangsúlyozva az FBI-t, miután végignézte a rutinmozdulataimat. 

Nem akartam adni neki. Bőven elég az, ha én el tudom érni. Még mindig fogalmam sincs, kivel vagy mivel van dolgom. De ezek után muszáj lesz, különben gyanús lennék. Mi van, ha tényleg nem tudja, ki vagyok? Bár nem sok esélyt látok rá, de ha Crowley vagy akárki szórakozik velünk, anélkül is adhatták neki ezt az arcot, hogy ő tudná, miért kapta. 

Elindulok kifelé, ő a nyomomban, és közben a kártya után kutatok a belső zsebemben. A dzsipje mellé érve felé nyújtom a névjegyet, ő viszont a kartonlapocska helyett vigyorogva a csuklómat ragadja meg, amire azonnal reagálva kitépem magam a kezéből, és a kocsinak lökve a hátát, nyújtott karral a két kőkemény bicepszére markolok. Az én torkomat nem fogja feltépni itt a sikátorban! Nem értem, azt hiszi, egy pelenkással van dolga? Erre ment ki a játék, hogy elaltassa a gyanakvásom, és önként kisétáljak vele a kihalt utcára? 

- Hé, hé, nyugalom, tigris! - nevet fel. Eszében sincs visszatámadni, csak megadón feltartja a két tenyerét a hónom alatt, és érzem, ahogy ellazul a kezeim közt. Meglep a reakciója. El kellene kezdenem hozzászokni, hogy minden, amit mond vagy tesz, az jó eséllyel meg fog lepni. 

- Nem szeretem, ha lefognak. Szakmai ártalom - vonom össze a szemöldököm, de nem mozdulok.

- Megjegyeztem - bólint tovább mosolyogva, és meg sem próbál kiszabadulni a szorításomból, pedig az izmai méretéből és keménységéből ítélve valószínűleg nem esne nehezére. - Elereszthetsz - billenti oldalra a fejét, és békésen figyeli az arcomat.

- Nem győztél meg - rázom meg a fejem.

Sammy két háztömbnyire, a másolata pedig a kezeim közt. És fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Nem tudom, meddig fog ez az érzés még kitartani, de az biztos, hogy Samet továbbra sem akarom beavatni. Amíg nincs válasz legalább a kérdéseim egy részére, addig nem kockáztathatok.