Fognyomok (1.fejezet)

Sziasztok! 

Elérkezett a pillanat, hogy végre új történetet hozok nektek. Új sztori, új műfaj, új minden... nem emlékszem írtam-e már fikciós karakterekkel. Ilyen komolyan még biztosan nem.

Szóval a sztori a Supernatural c. sorozat világában játszódik, és Dean Winchester fejében járunk. Magáról a történetről nem szeretnék sokat elárulni, mert rögtön le is lőném a meglepetést. Aki nagyjából ismeri a sorozatot, érteni fogja, aki nem, annak lesznek kérdőjelek. Egy kósza ötletecske volt csak, jónak tűnt, majd naaagy oneshotnak indult, aztán elkezdtem írni, és 8-9 kisebb részecske volt a fejemben. Sophie viszont jó szokásához híven nem hagyott békén, és addig nyüstölt, míg tovább nem gondoltam, szóval most ott tartok, hogy úgy érzem, ez sem fog megállni 20 alatt. Próbálok rövidebb részeket hozni sűrűbben, mint azt tőlem megszoktátok. Ti pedig próbáljátok behozni a lemaradásotokat, ha még nem láttátok az első 7-8 évadot, mert ez valahol ott játszódik 😁

Ah mennyit pofázok... Nézzétek el nekem, olyan régen drogoztam már be magamat ennyire valamivel. Szóval igen, függő vagyok 🤣

Jó szórakozást a sztorihoz!

Puszi!

~C.

1. fejezet

Nem volt nehéz összerakni a puzzle-t, miután feltűnt, hogy egy néhánytízmérföldes sugarú körben, texasi kisvárosokban tűnnek el a gimnáziumokból végzős, még csak nagykorúnak sem számító lányok. Tökéletes sorminta, egytől egyig szőke, többnyire pompomlány vagy bálkirálynő, de ha lehet, a kettő egyben. Néhány nappal később pedig a pasijukra rátalál valaki feltépett torokkal egy kihalt sikátorban. Elég egyszerű a képlet: egy perverz, pedofil vérszopót kell keresnünk, aki Barbie fészket gyárt magának, a legegyszerűbb első prédát a kezeik közé lökve, hogy biztosan végbemenjen az átváltozás. Ráadásul eléggé kezdőnek tűnik a mesternek állt amatőr, mert ilyen egyszerűen lenyomozni ritkán lehet egy vámpírbandát. Valószínűleg egyedül van, és azt sem tudja, mit csinál. Talán ő is egy viszonylag friss vámpír, akit valamilyen oknál fogva vagy elhagyott a teremtője, vagy egyszerűen csak valaki közülünk levadászta. Mindjárt elkezdem sajnálni a kis árvát. 

Én ráhagytam volna valaki másra ezt a szimpla melót, de Sam ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, pedig kilenc órás autóút állt előttünk. Nem éppen a szomszéd városka. De tudom, miért csinálja, el akarja terelni a figyelmem. Néha még mindig rajtakap, ahogy lefagyva bámulok magam elé, amint Bobby cuccai között kutatunk valami után. Egy évet vakációztam a Purgatóriumban, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy felfogjam, ezúttal örökre és visszavonhatatlanul temettük el az öreget. Persze nem csoda, hisz sokszor inkább volt ő az apánk, mint John Winchester. Az utolsó élő családtagunk, akire minden körülmények között számíthattunk. Alapigazság, hogy ha vadásznak állsz, előbb-utóbb mindenkit elveszítesz, aki számít neked. Hát hoztuk a papírformát. Már csak mi ketten vagyunk egymásnak. 

Vagyis voltunk. Amíg szörny országba nem kerültem gyilkológépet játszani. Ami persze nem állt távol tőlem azelőtt sem, de azért nem mindegy, hogy nyugisan, hetente levadászunk egy-két szörnyet az öcsikémmel vállvetve, vagy nonstop a markolaton kell tartanom a kezem, mert minden pillanatban a nyakamba ugorhat egy csapat fenevad vagy egy magányos hulla. És éppen ezért, hogy már csak ő volt és én, ketten a világ ellen, nem esett jól, hogy Sam ezúttal elfogadta, hogy többé nem vagyok mellette. Mindig is azt akartam, hogy normális életet éljen, ő végre megpróbálta, nélkülem, én mégsem tudom feldolgozni. Hát milyen testvér vagyok én? Féltékeny. Birtokló. Megszállott. Függő. Ő az életem. A nagybetűs Minden. Nélküle nem is létezem. És nemcsak, hogy nem éltem volna túl eddig, nem is akartam volna túlélni. Nem szabadott volna elfogadnia. Én sosem tettem volna. És mégis, mélyen legbelül pontosan tudom, hogy örülnöm kellene, hogy ő megtette, és harminc évesen képes volt kiszállni abból, amire mindenki azt mondja, sosem szállhatsz ki. Elég fiatalon ahhoz, hogy még újra kezdhessen mindent. 

Aztán váratlanul megjelenek, és visszaveszek tőle mindent. Ő pedig boldogan adja. És egyikünk sem veszi észre, ez mennyire nincs rendjén. 

Hónapok teltek el, újra vadászunk, újra csak ő van és én. Mégsem ugyanaz már. Ha ránézek, azt látom, hogy elengedett. Ahogy Bobbyt is elengedtük.  

- Dean, várj! - kiált utánam Sam, miután a legutolsó érintett kisvárosban kiszállunk az Impalából az FBI hacukánkban.

Kérdőn nézek vissza rá, ő pedig néhány kartonlapocskát nyújt felém.  

- Új névjegykártya. A felettesünk számát lecseréltem Garth…

- Ah, hogyne! - vágok közbe, és nem leplezett dühvel elveszem tőle a kártyákat, majd elindulok az orrom alatt tovább morogva, miközben zsebre vágom őket. - Óriási… 

Bobbynál csengett ki minden ilyen telefon eddig. Az utóbbi időben viszont csak süket vonalra talált, aki ellenőrizni próbált minket. Eleinte gyűlöltem, hogy Garth megpróbálta mindenben átvenni Bobby helyét, de be kellett látnom, hogy néha szükség van rá. És nem is olyan rossz arc a gyerek. Persze csak amíg nem ölelget éjt nappallá téve. 

Váltunk néhány szót a rendőrnyomozóval, de nem ér meglepetés. Vadállat támadta meg a srácot - hangzik a szokásos hivatalos álláspont. Sajnálkoznak egy sort, majd lezárják az ügyet. Legalábbis hivatalosan. A mifajtánknál csak most kezdődik az ügy. Amikor első ránézésre megmondjuk, hogy egy féktelen, friss vámpír művelte ezt szerencsétlen bal hátvéddel. 

Sam elindul az eltűnt volt barátnő családjához, amíg én a környéket nézem át olyan nyomok után, amik egy egyszerű rendőrnek nem számítanának nyomnak, számunkra viszont nagyon is sokat érhetnek, de ezúttal semmi használható dolog a fészek hollétével kapcsolatban nem maradt a helyszínen.

- Túl sok az eltévedt vadállatból az utóbbi időben, hadnagy… - hallom meg a hátam mögül, ahogy a nyomozást vezető rendőrhöz beszél valaki. A hangsúly pedig pont olyan, amit az használ, aki nem igazán hisz az ésszerű magyarázatokban. Sokkal inkább az elbaszottul hihetetlen magyarázatokban. Talán a vágyam, hogy egy másik vadász rendezze le ezt az ügyet helyettünk, meghallgatásra talált. Ám ahogy hátra fordulok, csak egy óriásira nőtt Rangert látok feszes farmerban, cowboy csizmában és kalapban, karba tett kézzel a röhejesen nagy dzsipjének támaszkodva. A mezei rendőrök felett állnak, tapasztalataim szerint többnyire lenézik az FBI-t, és a nagy részük lényegében arrogáns vadember. Nagyszerű. Ez nagyon hiányzott még. A közelébe sem akarok menni, inkább csak odaintek a nyomozást vezető rendőrnek, hogy végeztem, és felhívom Samet, hogy mivel semmi értékeset nem találtam, ugorjon vissza értem, amilyen gyorsan csak tud.

Megyek még egy kört, mielőtt megérkezik, csak hogy véletlenül se kelljen jópofiznom a Rangerrel, és amint meglátom az Impalát, sietve indulok el az irányába. A lábaim azonban cserbenhagynak, amikor a vér is megfagy az ereimben a férfi arcát meglátva, amit ezidáig a kalap karimája takart előlem. Elnézek a kicsikém irányába, aminek a volánjánál ott ül az öcsém, aztán újra vissza a cowboykalapos fickóra, és a kabátom alatt azonnal kitapogatom a késem markolatát. Próbálok minden lehetséges magyarázatot vegigpörgetni az agyamban, de mindet elvetem. Egyik sem állja meg a helyét itt és most. Fogalmam sincs, mi lehet ez, de annyi biztos, hogy nem egy mezei vámpír. Ráadásul biztosan ismer minket, és pontosan tudta azt is, hogy idejövünk. 

Veszek egy mély lélegzetet, mozgásra kényszerítem a lábaimat, és gyors léptekkel a kocsihoz megyek. Sam meg is lepődik, amiért az anyósülésre pattanok be, nem pedig átlökdösöm őt a kormány mellől a túloldalra, de amikor kérdőn rám néz, csak hevesen megrázom a fejem.

- Hajts - adom ki az utasítást röviden és érthetően, ahogy biztosan nem fogja megkérdőjelezni. Csak egy aprót bólint, és azonnal a gázba tapos. 

Nem akarom, hogy meglássa a Rangert. Még nem. És egyelőre azt sem tudom, mit mondjak neki, miért viselkedem így. Nyilvánvalóan érzi, hogy valami történt, hiszen jobban ismer, mint bárki más. De ezt nem mondhatom el neki. Előbb utána kell ennek az egésznek járnom. Kővé dermedten ülök és bámulom az utat, amíg többé-kevésbé biztonságosnak ítélt távolságra nem érünk.

- A lány családjával jutottál valamire? - kérdem néhány perc múlva, még mindig csak az utat figyelve, amikor végre sikerül a kés görcsösen szorított markolatán ellazítanom az ujjaimat. 

- Most úgy csinálunk, mintha minden oké lenne, és nem láttál volna valami olyasmit, ami még Dean Winchestert is kizökkentette? Amiről ugye mindketten tudjuk, hogy nagy szó - vonja össze a szemöldökét. Hagy néhány másodpercet, hogy reagáljak, de mivel pont ugyanolyan csendben és mozdulatlanul bámulok rá, ahogyan ő az útra, végül úgy dönt, többet ér a tudatalatti szuggerálásnál az, ha az arcomba kiabál. - Gyerünk, Dean!

- Jól van, tényleg láttam valamit - vallom be egy nagy sóhaj és lassú fejcsóválás kíséretében, mert pontosan tudom, hogy felesle ges lenne letagadnom. - De egyelőre nem tudom, hogy mit. A végére kell járnom. 

- Járnod?! - fékez le dühösen, és az út szélére irányítja a kocsit. A hisztis Samhez most valahogy nem érzek elég erőt magamban. 

- Tegyél ki az őrsnél, és menj vissza a motelbe, nézz utána alaposan a lányoknak. És az áldozatoknak is. Valami komolyabb dolgot keresünk, mint egy unatkozó, magányos, egyszerű kis vámpírbarbie-gyárost. Mélyebb összefüggéseket.

A kemény arcvonásai nem enyhülnek, az összeszűkített szemeivel pedig esküszöm, ki akar nyírni. 

- Bízz bennem, Sammy - morgom a szemeimet forgatva. 

- Mert az olyan könnyen megy… - dörmögi összeszorított állkapoccsal, és az ujjai elfehérednek a kormányon.

Pontosan tudom, hányszor kértem már ezt tőle, és hányszor gondolta később, hogy nem érte meg bíznia bennem. Pedig bármit is tettem, mindig mindent csak miatta, csak és kizárólag érte tettem. Csak ezt valahogy sosem képes abból a szögből látni, ahonnan én. Most is őt védem. Szinte biztosra veszem, hogy annak csak rossz vége lenne, ha találkoznának. Vagy csapda, vagy valami annál is rosszabb. Annyi biztos, hogy a Ranger - vagy bármi is legyen - nem kerülhet az én Sammym közelébe. 

Így visszagondolva, nagyon is furcsán nézett a hadnagy Samre, amikor megérkeztünk, és most már legalább azt is tudom, miért. Kivételesen nem a magassága vagy a felnőtt férfi létére nevetségesen finom arcvonásai voltak az okok listáján. Egyértelműen a Ranger miatt volt.

- Kérlek - lehelem a leglágyabb hangomon, amit csak képes vagyok kierőszakolni magamból. 

Sam csak a fogait csikorgatva néz rám még néhány pillanatig, aztán egy lemondó sóhajjal visszairányítja a kocsit az útra, és az őrsig egyetlen további szót sem szól hozzám.