2018. november 23., péntek

Az ikertestvér (13. fejezet)

Sziasztok!
Ezt most le sem merem írni, hány oldal lett, de készüljetek fel, mert megint rekordot döntöttünk. Ráadásul viszonylag hamar :) 
Remélem szeretni fogjátok. Ha maradtak benne nagy hülyeségek, jelezzétek nyugodtan, pl nálam egy este kétszer ment le a nap, Sophie pedig villámsebességgel adott más ruhát Harryre... szóval előfordul :D
Hát akkor jó olvasgatást. Sok szeretettel. Tőlünk. Nektek. 
S&C





13. fejezet

Harry’s POV

Nézem a bejárati ajtó erezetét, és próbálok mozdulni. Elhinni, hogy ez az éjszaka tényleg megtörtént. És hogy aztán ma reggel tényleg mellette ébredtem. Arról nem is beszélve, hogy komolyan képes volt gondolkodás nélkül rám bízni a lakását. Próbálom kitalálni, mit csináljak most, hogy nálam a kulcsa, a személyes dolgai körülöttem, a laptopja pedig egy karnyújtásnyira. Gyakorlatilag mindene a kezemben van. Óriási a kísértés, hogy elkezdjek nyomozni, kinyitogatni minden szekrényt, a fiókok aljára letúrni, vagy bekukkantani az ágy alá, hogy tudjam mit rejteget itt-ott. Figyelmesen végigpörgetni a böngészője előzményeit, vagy az e-mailjeit… Néhány hete még azért tettem volna, hogy előnyhöz jussak. Hogy egy könnyen szerzett aduász legyen a kezemben. Mostanra viszont egyszerűen csak mindent tudni akarok róla. Mit szeret, melyik a kedvenc kávéja, samponja, a kedvenc sorozata, mivel tölti a szabadidejét, mi van a fagyasztójában, mit tart mindig kéznél az éjjeliszekrényében… mindent. És valami mégis visszafog. Ezt mind meg akarom kérdezni tőle, együtt felfedezni a dolgokat, nem pedig a háta mögött kinyomozni. Tudni akarom, de tőle akarom tudni.
Úgy döntök, ellenállok a kísértésnek, és inkább kitöltök még egy kávét. Leülök a konyhában, és a kezembe veszem a telefonom. Még el sem kezdődött az első órája, és már most alig tudom visszafogni magam, úgy érzem, hallanom kell a hangját. Mintha nem tíz perce suttogott volna a fülembe.
Nem csünghetek ennyire rajta! Összeszedem magam, és hazamegyek. Elintézek egy-két dolgot, megmutatom anyámnak, hogy még élek, de azt azért közlöm, hogy ma este se várjon, aztán visszajövök. Legalábbis ez a terv.
Egy kicsit összepakolok magunk után, megágyazok, letusolok, de amikor felöltözve a kilincsre tenném a kezem, újra rám tör a késztetés. Nem hívhatom fel, mert szerintem mostanra már elkezdődött a tanítás, de valami interakcióra akkor is szükségem van. Úgy döntök, egy huncut üzenetet megengedek magamnak.
"Rám bíztad a laptopod? Nem félsz, hogy bármi kompromittálót találok a böngészési előzményekben? :)"
"Talász néhány egészen tűrhető pornó oldalt, ha unatkozol… ;)" – jön a válasz pillanatokon belül, amivel óriási mosolyt csal az arcomra. A következő másodpercekben pedig még hangosan fel is nevetek, amint a másodikat is megkapom: "De sietek vissza, és ha szeretnéd, megmutathatom őket akár én is."
És még én gondoltam, hogy huncut üzenetet küldtem?? Ha ezekre elkezdenék válaszolgatni, az hova vezetne?
"Hazaugrom néhány cuccért. Átöltöznöm se ártana. Mit szeretnél? Ha érted mennék, vagy ha visszajönnék hamarabb, és főznék valamit, hogy azzal várjalak?"
Percekig nem jön semmi reakció.
Túlságosan nyomulós voltam? Félreérthető volt a "néhány cucc"? Nyilván nem akarja, hogy azonnal ideköltözzek hozzá.
"Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy ma éjszakára is nálad maradok. Nem ideköltözős cuccokra gondoltam." – küldöm el gyorsan, hogy mentsem a menthetőt, de továbbra sem érkezik válasz.
"És ha a konyhád szent, azt is mondd nyugodtan. Nem nyúlok semmihez, és rendelek valamit." – írok meg egy újat másodperceken belül. De nem tudok leállni, egy negyediket is elküldök neki: "Nem akarok rád akaszkodni…"
Nézem a mozdulatlan kijelzőt egy-két percig, és a jeges pánik futkározik a gerincem mentén. Ennyi kellett, hogy elrontsam?
Már épp írnék egy ötödiket is, amiben bármit megígérek, csak írjon vissza valamit, amikor megcsörren a kezemben a készülék, ijedtemben pedig majdnem elhajítom.
-       Órám van, édesem – szól bele kuncogva, köszönés nélkül. – De kijöttem egy percre, hogy felhívjalak, mielőtt rémeket látva kiugrasz nekem az ablakon.
-       Ne haragudj… – nyelek egyet megkönnyebbülten, és amikor végiggondolom, tulajdonképpen mit műveltem az imént, vér kúszik az arcomba. Még szerencse, hogy legalább ezt nem látja. Egy hülye vagyok. És kapcsolatok terén tapasztalatlan tizenkét éves.
-       Nem válaszoltam, mert nem tudtam eldönteni – magyarázza. – Szeretném, ha az utolsó órám után a kapuban várnál, igen. De azt is legalább annyira szeretném, ha a konyhámban kavargatnál valami finomságot egy szál köténykében, amikor hazaérek. Dönts te – duruzsolja a fülembe.
-       Akkor főzök valamit – felelem halkan. Legszívesebben rohannék hozzá tanítás után, hogy a lehető leghamarabb újra magamhoz szoríthassam, de belegondolva, nem hiszem, hogy az évszázad ötlete lenne az alteregómként a régi sulim környékén flangálnom, épp amikor kifelé özönlenek az emberek.
-       Remek. – Érzem a hangján, hogy mosolyog, látnom sem kell. Előttem van a gyönyörű kép, ahogy az ajkai és a szemei sarkában ráncokba gyűrődik a bőre a legőszintébb mosolytól. Egy fél perc elég volt neki ahhoz, hogy megnyugtasson. Mint valami drog.
-       Ne haragudj, hogy zavartalak. Akkor délután…
-       Marcel, még valami! – vág közbe, mielőtt letenném. – Nálam maradsz. Ez nem kérdés. Hozz csak néhány cuccot nyugodtan. Egy plusz fogkefe elfér a fürdőszobában, meg néhány alsónemű a fiókban. Ha pedig nem írok vissza azonnal, csak várj egy kicsit, ne pánikolj, oké?
-       Oké – nyelek egy nagyot. Többre most nem vagyok képes. Fogkefe. Alsónemű. A pótkulcs pedig a zsebemben. Álmodom, vagy minden valódi? Marcel nélkül képes lett volna Harry elérni, hogy ezt valaha mind a kezében tarthassa?
Gyorsan elköszön, és leteszi a telefont, hogy visszasiethessen az osztályához. Én viszont az eredeti tervemmel ellentétben, nem tudok azon nyomban lerohanni a lépcsőn, hogy sietve elintézzem a teendőimet. Vadul ver a szívem, és le kell, hogy üljek. Egy darabig csak nézek magam elé, aztán körbe a lakásban. Otthonos lett. De a legszebb, hogy Lou illata van. Mindenhol ott van ő, hiába hagyott itt magamra egy kicsit. Azt hiszem, szeretek itt lenni. De nem szabad beleélnem magam, Marcelként nem élhetek vele ezen a környéken. Nagyon hamar lebuknék. El kell mennünk innen.
Minden egyes nappal egyre jobban utálok hazudni neki. De félek, még jó néhány hazugságra szükségem lesz, mire eljutok odáig, hogy elmondhassak neki mindent.
A kilincsre teszem a kezem, és a mai reggelen harmadszori kísérletre végre sikerül is kimennem az ajtón. A lépcsőházban a telefonom böngészem, hogy melyik busszal járok a legjobban, amikor váratlanul felvillan Zayn idétlen képe a kijelzőn.
-       Mit telefonálgatsz te ilyen korán? Nem tudsz aludni? – nevetek fel, miután elhúztam a zöld ikont. – Ha már ébren vagy, egyébként elkelne egy fuvar.
-       Számító kis dög vagy – nevet fel ő is. – Hol vagy? – kérdi, de azonnal belém is fojtja a választ. – Várj, kitalálom! Tomlinsonnál!
-       Bingó!
-       Bassza meg! – kiált fel dühösen, amit elsőre nem értek, de hamar leesik, hogy ez most kivételesen nem nekem szólt, amikor a háttérben hallok egy oltári nagy dudálást is a káromkodás mellé. – A belvárosban vagyok. Küldd el a pontos címet! – mondja sietve, és azonnal meg is szakítja a hívást.
Csak nem nyírt ki senkit… Megvonom a vállam, gyorsan bepötyögöm az utca nevét és a házszámot, aztán zsebre teszem a telefonom, és az utálatos buszozós ötletemet elégedetten félredobva, befordulok a sarkon lévő kisbolt ajtaján. Valami reggeli rám fér a kávé mellé.
Veszek néhány péksüteményt, a biztonság kedvéért dupla adagban, mert tuti, hogy Zayn a felét lenyúlja. Mire kijövök az üzletből, már ott áll a haverom kocsija a tilosban, a padkára félig felhúzódva, az autósok pedig szitkozódva kerülgetik.
-       Jó reggelt! – vigyorog fülig érő szájjal, a szemöldökét húzogatva, amikor beugrok mellé.
-       Itt egy sajtos izé, tömd be a szád, mielőtt hülyeségeket kezdenél mondani, vagy kérdezgetni vele – nyomom a képébe az első kezem ügyébe kerülő papírtasak tartalmát. – Kell egy kocsi.
-       Milyen kocsi? – csámcsog a képembe, mire megforgatom a szemem. Lenyeli a falatot, és úgy folytatja. – Ott a Camaro, ha segítesz összedobni, hamar szuper kis járgány lesz belőle.
-       Nem olyan kocsi. Rendes autó. Az Impala helyett. Marcelnek.
-       Mi van?! – sipítja, erősen összeráncolja a szemöldökét, és úgy néz rám, mintha földönkívüli lennék. – El akarod adni életed szerelmét?! Az egész kibaszott életedet lecseréled Tomlinson miatt? Engem nem akarsz esetleg valami vállalhatóbb jófiúra cserélni?
-       Te Harry barátja vagy, nem Marcelé – jelentem ki vállrándítva.
-       Szóval ha úgy döntesz, hogy az időd nagy részében – ha nem az egészben – a tanárocskád miatt Marcelt játszol, akkor felejtselek el?! Mintha nem is léteznél? – támad nekem. – Nem mintha egyébként mostanában nem érezném egyre többször úgy, hogy nem is létezel… kurvára kezd csak Marcel létezni… – morogja, és úgy lefékez, hogy a vállamba mar a biztonsági öv. Még szerencse, hogy bekötöttem magam, különben biztosan lefejeltem volna a szélvédőt. Már épp kezdenék méltatlankodni, amikor kinézek az ablakon, és meglátom az imádott járgányom tökéletesen formás tűzpiros hátsóját. Észre se vettem, hogy ideértünk. – Menj, intézd a dolgaidat. Marcel dolgait… – biccent az ajtó irányába, és felém sem néz. Le sem állítja a motort, a két keze pedig változatlanul a kormányon pihen. Csak néz maga elé, és várja, hogy kiszálljak végre.
Most jövök rá, hogy tulajdonképpen meg sem kérdeztem, miért hívott.
-       Kiforgatod a szavaimat – fektetem a vállára a tenyerem, mire a szeme sarkából rám sandít. – Gondolom nem azért hívtál, hogy hazataxizhass… – állapítom meg halkan, hátha elmondja, ami bentragadt. – Ki vele! – borzolom össze a gondosan beállított haját, mire mérgesen elhúzódik. De legalább most már rendesen a szemembe néz.
-       El akartam újságolni, hogy tegnap este fel akart szedni egy csávó – vonja meg a vállát. – Biliárdozni voltunk Jimmyvel, és esküszöm egész este az én seggemet bámulta…
Harsányan felnevetek, de a gyilkos tekintetére azonnal beharapom az alsó ajkam, és úgy döntök, inkább csendesen mulatok tovább magamban.
-       A család leadta a drótot a környéken a lagzi után, hogy szabad a pálya nálad, vagy mi? – vigyorgok elképedve.
-       Nem hiszem – ráncolja a szemöldökét. – De tök mindegy, miért cuppant rám, nem ez a lényeg.
-       Akkor minek meséled el? Féltékennyé akarsz tenni? A legrosszabbkor. Most nem fog menni, isteni éjszakám volt! – nézek az ég felé egy kéjes sóhaj kíséretében, és csak most jövök rá, hogy tulajdonképpen tényleg így volt. Akkor is, ha nem minden úgy alakult, ahogy terveztem.
-       Persze. Féltékennyé. Inkább fogd be, és hallgass végig kommentár nélkül, különben kiteszlek, és nem mesélem tovább. – Színpadiasan a számra szorítom a két tenyerem és tágra nyitott szemekkel, mereven bámulom, ő pedig szemforgatva folytatja. – Még nem láttam a srácot a környéken. Addigra már eleget ittam, és egy kicsit talán élveztem, hogy nem csak a csajok döglenek utánam, hanem a pasik is. – Itt rajtam a sor, hogy megforgassam a szemeim, de nem szólok semmit, mert úgy érzem, ennek a mesének egyre inkább hallani akarom a végét. Ha kiderül, hogy kísérletezésképp letérdelt egy vadidegen srácnak, amikor velem bármikor megtehette volna, élete végéig ezzel fogom csesztetni. – De amikor bemutatkozott, gyanús lett. Beszéltünk néhány percet, mielőtt kimentettem magam, de addigra már pontosan tudtam, kicsoda. Végül nem engedett el anélkül, hogy odaadta volna a számát.
A kezembe csúsztat egy papírfecnit, és figyelmesen nézi az arcom a reakciómra várva. A telefonszám alatt mindössze egy név áll rajta: Liam.
-       Dugd meg, és videózd le! – gyűröm össze mérgesen a cetlit. Összeszorítom a fogaimat, és fújtatva próbálom a szívverésem gyorsuló tempóját a levegővételeimmel is utolérni.
-       Felejtsd el! – kurjant fel, és óriásira tágulnak a szemei.
Nem gondoltam komolyan. De tudni akarom, tegnap este miért kereste Louis-t. És azt is szeretném, ha Louis tudná, hogy Liam semmit sem változott, bárkinek odateszi a seggét öt percen belül, ha ő nem veszi fel a telefont neki. Az esélyét sem akarom megadni annak, hogy Lounak akár egy pillanatra is eszébe jusson visszamenni hozzá. Még ha el is bizonytalanodik majd, ha megtudja az igazságot Marcelről, nem akarom, hogy őt tartsa a kisebbik rossznak, aki még mindig elfogadhatóbb dolgokról hazudott neki, mint én.
-       Hívd fel – rendelem el a parancsot, mintha bármi jogom lenne hozzá.
-       Nem – utasít vissza egyértelműen. A bizonytalanság szikráját sem érzem a hangjában. – Legyen elég annyi, hogy ezzel kisegítettelek – mutat a papírgalacsinra. – Nem dugom meg, nincs az a piamennyiség, de még csak fel sem fogom hívni. A kedvedért sem.
Akkor mi a szarnak jött elő egyáltalán ezzel az egész sztorival?! Tudhatná, hogy az a gyerek az utolsó lény a földön, akiről hobbiból meséket szeretnék hallgatni.
Néhány szótlan másodpercig jártatom az agyam, hogy mit kezdjek ezzel a szituációval, hogyan fordíthatnám a javamra, aztán egy fokkal nyugodtabb, és remélhetőleg meggyőzőbb hangon folytatom.
-       Nem muszáj megdugnod… és akár anyád előtt is parádézhatsz vele egyet, ha még mindig bosszantani akarod. Így két legyet ütünk egy csapásra. Csak legyél ott vele egy megbeszélt helyen tíz percre, fogdosd egy kicsit, vagy legalább hagyd, hogy ő fogdosson, és valami előre megbeszélt apró színjátékkal támogass egy kicsit Louis előtt. Ennyit kérek.
-       Játsszam el, hogy a legjobb haverom tesója vagy, és rühellek? – húzza fel a szemöldökét.
-       Nem kell, hogy rühellj – vigyorodok el, mintha már nyert ügyem lenne, de Zayn arckifejezése rögtön lehervasztja a mosolyom.
-       Pedig sokkal egyszerűbb lenne eljátszanom, minthogy odáig vagyok Marcelért – morogja, és megmásíthatatlan válaszként rázza a fejét szüntelenül. – Nem.
-       Mi a szar bajod van velem?! – csattanok fel, amikor érzem, hogy semmi sem fog hatni rá. Eszében sincs segíteni semmiben, ami Louval kapcsolatos. – Néha komolyan eszembe jut, hogy féltékeny vagy. Amióta Louis megjelent a városban, bekattantál!
-       Én kattantam be? Én?! – nevet fel hitetlenkedve. – Ezt most komolyan mondod? – bámul rám eltátott szájjal, mozdulatlanul egy darabig, de nem felelek, csak állom a tekintetét, és közben elgondolkodom azon, hogy melyikünk látja ennyire rosszul a dolgokat. Sosem volt még köztünk ennyi ellentét. – Azt hiszed, az zavar, hogy szerelmes vagy? Örülök neki, baszd meg… – ingatja meg a fejét. – De kurvára nem tudod, hogy kezeld. Egyre magasabbra építed a szarból a váradat, és félek, mi lesz veled akkor, amikor majd a fejedre omlik az egész. Mert a fejedre fog. – Rosszul érzem magam. Fejcsóválva hallgatom, és próbálom kizárni a gondolataimból a szavakat, amik bekúsznak a füleimen át, mert valahol mélyen tudom, hogy igaza van. – Hagyd abba a hazudozást. Megint manipulálni akarod. Nem megyek sehova Liammel, és nem leszek cirkuszi mutatvány a fiúdnak – jelenti ki keményen. – Használd fel az információt Liam ellen, ha tudod, de ne próbálj többet kihozni a dologból, mint amennyi valójában. Fogd fel végre, milyen árat fogsz fizetni, ha majd egy ilyen akciód egyszer visszafelé sül el!
Amikor végre befejezi a kioktatásomat, és az arcomra irányuló szúrós tekintettel várja, hogy reagáljak valamit, vagy legalább lássam be, hogy van némi igazság a szavaiban, én csak kinyitom a kocsi ajtaját, és köszönés nélkül, egészen apróra zsugorodva kikúszok a résen.

Elintézek egy-két dolgot otthon, beugrok anyámhoz néhány percre, aztán bevásárlok, és visszakocsikázok Loius bérelt lakásához. Próbálom lefoglalni magamat egész napra, hogy ne kelljen Zayn szavain agyalnom. Félek attól, hogy mire jutnék, ha elgondolkodnék rajtuk.
Mire eljön az idő, amikorra Louis-nak elméletben haza kellene érnie, már ott gőzölög az asztalon az ebéd. Pontosan emlékszem a szavaira, amikor azt mondta, hogy egy szál köténykében szeretne rám törni a konyhában, ahol kevergetem az ételt, de jelen pillanatban valahogy sokkal romantikusabbnak érzem magam, mintsem egy szál semmiben felajánlkozzak a konyhaasztalon neki. Félhomályt csinálok, és meggyújtok néhány gyertyát is. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem térítette el valami, vagy valaki, és nem hűl ki az étel, és égnek le mind a gyertyák, mire megcsörren a kulcs a zárban.  
Szerencsére nem várat sokáig, sőt, látszólag fénysebességgel jött hazafelé. Amint belép, és beleszagol a levegőbe, olyan nyögés hagyja el a torkát, hogy komolyan elgondolkodom az előzőleg elvetett konyhaasztalos opció visszahozatalán.
-       Ah, azt hiszem megfogtam a főnyereményt. Nehéz elhinnem, hogy a sok-sok eszméletlenül vonzó tulajdonságod mellett ráadásként még konyhatündér is vagy – lép oda hozzám, finoman nekinyom a pultnak, és a testemre simulva egy kéjesen nyöszörgős, lágyan elnyújtott üdvözlő puszit ad a számra.
-       Még meg sem kóstoltad – suttogom mosolyogva az ajkain. – Legalább addig várj a dicsérettel, míg jól laksz.
Mialatt elfogyasztjuk a késői ebédet, folyamatosan azon jár az eszem, mennyire bolond voltam, hogy mozijegyet vettem ma estére. A gyertyafényben még gyönyörűbb, mint egyébként. Még inkább szeretnék bezárkózni vele, és ki sem mozdulni a hálószobából reggelig. Csak magamnak akarom, nem egy teremnyi idegen társaságában bámulni mellette a vásznat. De maradnom kell az eredeti tervemnél. Bár teli hassal a nappaliba húz, feltett szándékom, hogy nem hagyom magam levenni a lábamról. Fél órán belül indulnunk kell.
-       Most már elkönyvelhetlek konyhatündérnek? – suttogja az ajkaimra csábítón, miközben az ujjainkat összefűzve, a kezeimet a kanapé háttámlájának feszítve, lassan az ölembe kúszik. – Nagyon finom volt. Majdnem olyan finom, mint a csókod – dorombolja, és újra belekóstol a számba.
Valószínűleg könnyedén kibújhatnék a szorításból, de most jól esik hagynom, hogy lefogja a kezeimet. Nincs értelme saját magam előtt letagadnom, hogy sosem élveztem még ennyire, amikor valaki megpróbált fölém kerekedni.
-       Mi van, ha rendeltem? – nyögöm elveszetten, ahogy a feneke az ágyékomnak feszül.
-       Akkor jól játszod a szereped – nevet fel, én viszont hirtelen nem tudok csatlakozni hozzá. Ledermedek a szóhasználattól, de mielőtt feltűnne neki, gyorsan megpróbálom a feszültségem másfelé irányítani.
-       Engedd el a kezeim – kérem karcos hangon, ajkaimat végighúzva a nyakán.
Egyetlen pillanatig sem hezitál, azonnal engedelmeskedik. Szabaddá vált ujjait a hajamba meríti, dominánsan a tincseim tövére markol, mire – egy kicsit talán túl Harrysen – megragadom a csípőjét, és magamra húzom, miközben mohón az ajkait keresve hajolok közelebb. Mint egy ragadozó, úgy csap le a számra, és kezdi tépni a fogaival. És most kellene meglengetnem előtte a mozijegyeket. Mégis hogyan? A farkam fájdalmasan üvölt a kielégülésért, és biztos vagyok benne, hogy az övé sem venné jó néven a visszavonulósdit.
-       Rossz hírem van, Lou… – motyogom, amikor a végtelennek tűnő csókja után a szája veszélyesnek ígérkező vándorútra indul az állkapcsom vonalán, a kezei pedig besiklanak az ingem alá.
Meghökkenve húzódik hátrébb, és nedvesen fénylő ajkai elválnak egymástól, ahogy ijedt tekintetét mereven az enyémbe fúrja.
-       Ne… – tátogja, és heves fejcsóválásba kezd.
-       Ne pánikolj, annyira azért nem rossz hír! – kuncogok fel. – Mielőtt kiugrasz nekem itt az ablakon – ismétlem némi könnyed iróniával a reggeli szavait –, gyorsan közlöm, hogy mindössze két, ma estére szóló mozijegyről van szó.
Megkönnyebbülten felnevet, aztán összeszűkített szemekkel néz rám, amiért így rászedtem, és ököllel játékosan meglöki a vállam.
-       Azt hittem, találtál valami jó indokot arra, hogy kimássz alólam, és vissza se gyere ma már…
-       Kimászok – emelem fel a fenekét az ölemből, és megpróbálom arrébb tenni. – De semmi sem gátolhat meg abban, hogy visszajöjjek – nevetek, miközben ledöntöm a kanapéra, hogy tényleg ki tudjak kászálódni alóla, de még utoljára a combjai közt felemelkedve fölé hajolok, és egy gyors, szenvedélyes csókot adok neki ígéretként.
-       Na jó – sóhajt fel színpadiasan. – Akkor nézzünk meg gyorsan valami filmet. Én tudok várni – vigyorodik el kajánul, és lesimogatja az összegyűrődött ruhákat magán.
-       Te szegény, várakozásra kárhoztatott… – kezdeném az incselkedést, de odaszökken mellém, amikor a kabátomat húzom fel, és a nyelvével belém fojtja a szót.
-       Fogd be, különben zaklatni foglak a moziban – emeli rám a mutató ujját, amikor hátrébb lép tőlem.
Elmosolyodok, és beleugrok a cipőmbe is, de közben még hátrasandítok a vállam felett.
-       Egyébként nem tervezted? – kérdem meg ártatlanul, mire eltátja a száját, én pedig nem várom meg a választ, csak lefutok a lépcsőn, amíg ő felveszi a cipőjét.

Szándékosan az utolsó sorba vettem a jegyeket. Arra ugyan nem számítottam, hogy alig tudom majd visszafogni Lou-t, hogy többszörös orgazmussal ajándékozzon meg egy másfél órás film leforgása alatt, de egy kis simogatás, vagy egy-egy lopott csók közben nem akartam kíváncsi tekinteteket a tarkómon. Louis azonban nem bizonyul ennyire szolidnak. Többször kell bevetnem az erőfölényemet, hogy eltávolítsam a kezét a nadrágomból. A túlságosan hosszúra nyúlt előjáték olyannyira felizgat mindkettőnket, hogy a film után – aminek nemhogy a tartalmára, de a címére sem emlékszem – hiába érünk ki a friss levegőre, nem térít észhez. Nem tudunk reálisan gondolkodni. Csak azt látjuk magunk körül, hogy épp elég sötét van már ahhoz, hogy elrejtsen minket a kíváncsi szemek elől.
A parkolóba vezető, bokrokkal övezett úton egymásra nézünk, és szavak nélkül megértve a másik gondolatait, kanyarodunk mindketten egyszerre a kivilágítatlan rész irányába. Nem tudnám megmagyarázni, miért viselkedünk ilyen könnyelműen, de valamiért talán még Harryhez képest is hajmeresztő az, ahogy elengedjük magunkat. Egyszerűen csak mindketten érezzük, hogy képtelenek lennénk kivárni, míg hazaérünk, így feladom, és a fenekemet egy vaskos fának támasztva végre boldogan engedem neki, hogy a szájába vegyen. Onnantól kezdve pedig már nem fogok fel magam körül szinte semmit, csak azt tudom, hogy egyáltalán nem próbálom meg diszkréten élvezni a jutalmam. A sötét talán elfedi a kíváncsiskodók elől, mit csinálunk, de a hangom mindvégig egyértelmű. Azt, ahogy Louis csinálja, nem lehet csendben, visszafogottan élvezni.
-       Mit műveltek itt, büdös kölykök?! – indul meg felénk egy botos bácsika épp csak másodpercekkel azután, hogy Lou a csúcsra juttatott, míg én azon vagyok, hogy újra tanuljam a légzést.
Louis ijedten kapja a fejét a közeledő homályos alak irányába, aztán a kézfejével letörli a száját, és a minimális fény ellenére látom, ahogy büszkén elvigyorodik. Hitetlenkedve nézek le rá, de gyorsan megfogom a kezét, és felrántom magamhoz. Sietve megcsókolom, aztán a bácsika elől menekülve, hosszú léptekkel a kocsi irányába húzom.
-       Marceeel… – nyafogja, és érzem, hogy minden lépéssel egy kicsit visszahúz. – Álló farokkal rohadtul kellemetlen futkározni.
-       Bírd ki! – nevetek fel. – Különben Döbrögi elkap, és tiéd a huszonöt botütés! – Erre bár megbotlik a nevetéstől, engedelmesen kapaszkodik az ujjaimba, és fut utánam a kocsiig.
-       Te vezetsz. Én nem bírok – céloz megint a nadrágjára, kínjában fájdalmasan nevetgélve, és a kezembe ejti a kulcsot.
Beugrik az anyósülésre, én pedig épp csak egy kicsivel vezetem csöndesebb helyre a Fordot, mielőtt megszabadítom a fájdalmaitól. És ijesztő, hogy mennyire élvezem. Azt, ahogy lágyan a fejbőrömet masszírozza közben, vagy ahogy finoman visszahúz a tincseim tövére markolva, amikor elragadtatom magam, és intenzívebben szorítok rá, mint ahogy ő az szereti. Ezzel a gyengéd irányítással annyira beindít, hogy bár nem terveztem a határaimat feszegetni, nem tudok leállni, amikor elveszítve a fejét, a csípőjét néhányszor finoman előrelendítve, megpróbál minél mélyebbre jutni a torkomban. Olyan mélyre engedem, hogy erősen kell koncentrálnom, hogy a vacsora a helyén maradjon. Sosem gyakoroltam igazán ezeket a technikákat. Azt viszont pontosan tudom, milyen jelei vannak, ha valaki épp arra készül, hogy telespriccelje a számat. Megtanultam, mert sosem hagyom. Bár tegnap is átfutott az agyamon, hogy szeretném megadni neki, végül magamat ismerve, inkább elvetettem az ötletet. Nem rajongok a dologért… talán azért, mert sosem volt senki, akiért rajongtam volna annyira, hogy rászokjak. De nem érzem úgy, hogy a szemében ez bármit is levont volna a tegnapi teljesítményem értékéből. Ezúttal viszont nagyon úgy tűnik, hogy Lou nem tervezi bepiszkítani a Ford kárpitját. Összeszorítom a könnybe lábadt szemeimet, amíg engedelmesen tűröm, hogy hangos nyögések közepette a torkomig lökje magát, miközben szüntelenül a tarkómat cirógatja. Nem tudom, hol volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy azt tesz, amit csak akar, de eljön a pillanat, amikor már eszembe sem jut elhúzódni, csak a hangját akarom hallani, és a farka lüktetését érezni a torkomban, amikor lelököm a szakadék széléről.

Percekig csak figyelem a légzését, és közben igyekszem rendbe tenni a gondolataim. Élveztem, mert őt éreztem közben. Akartam, de közben még mindig ott van az az érzés is bennem, hogy én ezt nem szeretem. A combjára fektetett tenyerekkel támasztom az állam a kézfejemre, úgy nézek fel rá, és próbálom feldolgozni az ellentétes érzéseimet.
-       Ideadod azt a flakon vizet? – harapom be a számat ártatlanul, és az ajtózsebre mutatok, miután kinyitotta a szemeit.
Az arcom valószínűleg mindent elárul, amikor nyelek egyet, mert rémülten kap az üveg irányába, hogy nekem adja.
-       Nem szereted… – suttogja, majd eltátja a száját, és ijedten néz rám, én pedig mosolyogva megrázom a fejem. – Tegnap is… Jézusom, Marcel, miért nem mondtad?! – kúszik feljebb az ülésben, és engem is feljebb húz magával. – Ne csinálj ilyet! El kellett volna húzódnod megint.
-       Akartam. Érezni akartalak. Nem tudom, miért… – vallom be.
-       Többet ne csináld! – vonja össze a szemöldökét csalódottan.
Furcsa belegondolni, hogy azért csalódott, mert mindent meg akartam adni neki. Ha nem adtam volna meg, akkor nem lenne ilyen csalódott. Van ennek értelme?
-       Majd én eldöntöm, hogy legközelebb is szeretném-e, oké? – fűzöm össze az ujjainkat, és hozzá hajolok. – Tegnap is én döntöttem. És most is… – mosolyodok el, majd egy lágy puszit adok az ajkaira, amire felsóhajt, és próbál ő is visszamosolyogni rám, de minden porcikám érzi a kiábrándultságot benne. Egy apró dologban nem mondtam el neki azonnal az igazat, és így reagál? Mi lenne, ha minden hazugságom napvilágra kerülne? A hideg is végigfut a hátamon a gondolatra. – Éhen halok – jelentem ki könnyedén, mert nem szeretnék most azonnal hazamenni vele. Ezt a feszültséget egy kicsit fel szeretném oldani előbb, hogy ugyanolyan felszabadultan és boldogan öleljen magához ma éjjel is, mint tegnap.
-       Cseréljünk helyet, elviszlek egy szuper kis pizzázóba – mosolyodik el végre jóval őszintébben.

Megvacsorázunk, és most, hogy lenyugodtunk egy kicsit, és képesek vagyunk másra is koncentrálni, nem csak egymásra tapadva lélegezni, mint az elmúlt randijainkon, a pizzéria teraszáról még a város éjszakai fényeit is képesek vagyunk egy kicsit kiélvezni. Közben Louis megpróbálja kiszedni belőlem, hogy az utóbbi időben jutottam-e valamire a továbbtanulást illetően, én pedig végre őszintén tudok felelni. Már nem csak a Marcel-féle hazugságot szajkózom, tényleg elhatároztam, hogy megpróbálom. Egyetemre fogok menni. Azt egyelőre nem árulom el neki, hogy valószínűleg Európában, és hogy azt remélem, ő is velem tart majd, de jól esik végre egy kicsit félretenni a színjátékot. Úgy tűnik, meglepem a hirtelen jött határozott döntésemmel, de látom, hogy büszkén húzza ki magát a széken. Azt ígéri, mindenben támogat, de el kell nevetnem magam, mert egyelőre nem igazán tudom elképzelni, hogy órákig ülünk ártatlanul egymás mellett irodalmi műveket elemezgetve. Jelenleg öt percet is nehéz kibírnom, hogy ne érjek hozzá, és ne kalandozzanak el a gondolataim.
Mielőtt hazamegyünk, még sétálunk egy nagyot a folyóparton egymásba csimpaszkodva, önfeledten beszélgetve, közben iszunk egy-egy tejeskávét, hogy ébren tartson minket, de mire visszaérünk Lou lakásába, úgy esünk be az ágyba fáradtan, mint a régi házasok. Egymásba gabalyodva alszunk el, és csak arra ébredek fel, amikor korán reggel kikúszik a ránehezedő bal karom alól. Nyújtózkodok párat, de amikor meghallom a zubogó vizet, rekordsebességgel pattanok ki az ágyból, hogy utána menjek.
-       Jó reggelt… – köszönök halkan, és a hangom a szokásosnál is mélyebb és karcosabb az alvástól.
Végignéz a meztelen testemen, aztán elkapja a tekintetét, és folytatja a zuhanyzást.
-       Ne gyere a közelembe – csóválja a fejét, és eljátssza a riadt kisfiút, mire lebiggyesztem a számat, ő pedig gyorsan leöblítve magát a törölközőért nyúl. – Komolyan mondtam, Marcel. Egy érintésedbe kerül, és nagyon csúnyán el fogok késni…
Csak kuncogok halkan, és a sarokból figyelem, ahogy végigdörgöli magát, és gyorsan felöltözik. Nehezemre esik nem semmibe venni a szavait, és csak távolról figyelni, úgyhogy inkább kifordulok az ajtón, és főzök egy kávét, mielőtt elindulunk.
-       Felvehettél volna egy pólót is – lép oda mellém, ahogy a pultnak támasztva a csípőmet kortyolom a feketém, és egy halk sóhaj kíséretében végigsimít a meztelen mellkasomon. Hezitálva állítja meg a kezeit a melegítő szegélyénél, de végül erőt vesz magán, és egy gyors puszi után a bögréje után kap, és hátrébb lép tőlem. – Ma is maradsz? – kérdi két óvatos korty után.
-       Nem, ma van néhány elintéznivalóm – felelem, és a mosogatóba teszem a bögrét, magamra kapok egy pólót és a kabátomat, aztán a kulcsát a munkalapra teszem. – Elviszlek. És délután érted is megyek. Mit szólsz? – Csak nem lesz nagy baj abból, ha egy kicsit a suli körül sertepertélek. Majd úgy öltözöm fel, hogy Harryként se legyen nagyon égő, ha esetleg véletlenül ismerősbe botlanék. Vagy ki sem szállok a kocsiból, amíg meg nem látom közeledni.
-       Jól hangzik – hajol felém egy mosolygós puszira, aztán a kulcsot felém tolja a pulton. – Ez maradjon nálad.
-       Nem fog kelleni – válaszolok könnyedén, és a bejárati ajtó felé fordulok, de belép az aurámba, ami miatt muszáj ránéznem. Igéző tekintettel vizslat néhány másodpercig, és úgy tűnik, mintha jót mulatna rajtam.
-       Nem csak ma. Mindig maradjon nálad – mondja lassan.
Nyelek egy nagyot, mert kezd szőrös gombóc nőni a torkomban. Mi akar ez lenni? Egy költözz ide ajánlat?
Látja a pánikot az arckifejezésemen, de ő meglepően nyugodt marad, ami lassan átszivárog belém is.
-       Marcel… – simítja végig a felkaromat. – Szeretek veled lenni. Nem azt kérem, hogy cuccolj ide azonnal. Nem szándékozom elvenni a személyes tered, annyi szabadságot tartasz meg magadnak, amennyit csak akarsz. De nagyon szeretném, ha sokat lennél itt. Tedd el.
Csak bólintok, a kabátzsebembe csúsztatom a kulcsot, aztán magamhoz rántom Lout, megpördítem, és egy heves csók kíséretében a falnak nyomom. Először meglepődik, de hamar beleolvad a karjaimba, és hagyja, hogy elvegyek még néhány percet a szűkös idejéből. Majd behozom a lemaradást, és úgy nyomom a gázt a suliig, mint Harry.

Miközben intézem a dolgaimat, egész nap kiverhetetlenül ott motoszkál a fejemben, hogy vajon Harryhez is tudna-e így viszonyulni. Van esélyem arra, hogy enged majd bizonyítani, ha kiderül az igazság?
Tudom, hogy észreveszi, hogy egyre többször engedem szabadon az ösztöneimet, és ezzel sokszor meglepem, de csak én tudom, hogy ez miért van. Szinte teljesen elmosódott a határvonal már a saját személyiségem és a szerepem között. Marcel megváltoztatta Harryt, Harryből pedig egyre több dolog párolog át Marcelbe. Louis előtt már semmi sem színjáték. Odáig jutottam, hogy miatta kezdtem el színészkedni, és mostanra már csak vele vagyok önmagam.

Eltelik a nap, és mire eljön a délután három, végre hosszú léptekkel, várakozva sietek az iskolához. A váratlanság letaglóz, amikor megpillantok egy alakot, akit nagyon nem szerettem volna. A lépteim elbizonytalanodnak, és a levegő a tüdőmben ragad. Az idő mintha megállna, de legalábbis nagyon lelassul. Amikor ő is felém néz, magamra rántok egy álarcot a sok közül. Magabiztosan emelem fel a fejem, és tovább sétálok, de a szemeimet nem veszem le róla. Biztosan felismer, de arra számítok, elfordítja a fejét, sőt talán most, hogy rájött, nem ő az egyetlen, aki Louis-ra vár, sarkon is fordul. De nem teszi. Liam is önbizalommal telve húzza ki magát, és az ég felé emeli az orrát, amivel aztán felém bök, majd a magas lóról kezd el, lesajnáló vigyorral beszélni hozzám:
-       Ah, a kis könyvmoly, akit az én Lou-m… – megköszörüli a torkát ahelyett, hogy kimondaná, amit elsőre tervezett. Gyáva!
-       Mit csinál a “te Lou-d”? – hangsúlyozom felhúzott szemöldökkel, és fenyegetőn közelebb lépek hozzá.
-       …mostanában preferál – köpi néhány pillanatnyi néma hezitálás után, szinte undorodva.
-       Sokkal többet is tesz, mint preferál – villantom ki a fogaimat egy ragadozó mosolyával.
-       Csak tudnám, mitől vagy neki olyan… – kezdi hátrálva, inkább csak saját magának mormolva, és tudom, hogy ezzel a költői kérdéssel le is zárná a bájcsevejünket, de megragadom a torkát, és a térdemet is bevetve, a mögötte parkoló kocsi ajtajának nyomom.
-       Pontosan tudod – vigyorgok a képébe épp úgy, ahogy Harry tette vele aznap este a bárban.
A szabad kezemmel a földre hajítom a gumit a hajamból, és a pulcsim nyakába akasztom a szemüvegem. Centikre hajolok az arcához, és úgy döntök, néhány másodpercig még nem eresztem el. Megszólalni sem bír, nemhogy megmozdulni. Kővé dermedten, az autó fémlemezébe olvadva néz vissza rám. Nem csak megrémítettem, össze is zavartam. És én ezt annyira élvezem!
Tudom, hogy bármit is mondana Lounak, nem hinne neki. Sőt, azt remélem, végig sem hallgatná. De teljesen kiadnom magam mégis túl veszélyes lenne.
-       Pontosan tudod – ismétlem, mielőtt folytatnám. – Azt hiszed, a bátyám diszkréten kezeli a hódításai részleteit? Bármennyire is nem érdekelt, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nyüszítettél a farkán – nevetek arrogánsan a képébe, mire zavartan félrenéz. Eleresztem a nyakát, és hátrébb lépek egyet tőle, mire zihálva próbál a szemei villanásaival gyors menekülési útvonalat találni. – Azt mondod, fogalmad sincs, Lou mit eszik rajtam? Fel kell világosítalak arról, hogy az ikertestvérek közt általában külsőségekben nem sok különbség van? Aminek az ismétléséről te csak sóvárogva álmodozhatsz, annak a tökéletes másolatát Lou bármikor megkaphatja tőlem – vetem oda neki még megsemmisítésképp, majd hátat fordítok, és az iskola felé indulnék, de néhány lépéssel arrébb egy kétségbeesetten pislogó Louis néz velem farkasszemet.
-       Mi…? – nyögi köszönés helyett, de elcsuklik a hangja. Megköszörüli a torkát, összefűzi az ujjainkat, és a szeme sarkából a volt fiúját figyelve félénken közelebb bújik hozzám. – Mi történt? – leheli második próbálkozásra.
-       Csak beszélgettünk – felelem az ajkaira suttogva és megvonom a vállam. Aztán ahogy megölelem, oldalra fordítom a fejemet, és látom, ahogy Liam összeszűkített szemekkel engem figyelve elsomfordál. Nem bízom abban, hogy utoljára láttam.
-       Nem tudom, mit akar… – motyogja Lou egy kicsit megkönnyebbülten. – Tegnap elküldtem, azt hittem megértette – szabadkozik. Nem mintha szükség lenne rá. Talán van bennem egy kis egészséges féltékenység, de valójában egyre biztosabb vagyok abban, hogy az a kis gyökér nem kellene neki újra. Ha még Zayn ütőkártyáját is bevetem valahogy, akkor aztán főleg minden esélye porrá lesz.
-       Szerintem már semmit – fonom a válla köré a karom, és szorosan magamhoz húzom. Meglepetten pislog fel rám, de nem firtatja tovább, inkább megpróbálja látszólag ignorálni. A derekamra teszi a tenyerét, és elindulunk az autó irányába. De biztos vagyok abban, hogy a fejében ő jár. És nem lennék meglepve rajta, ha még ma felhívná, mert érzem, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mit akart. Mindenáron rá kell vennem Zayn-t, hogy segítsen eltávolítani az útból végérvényesen.



Louis’s POV

Marcel egy cseppet sem tűnik zavartnak attól, aminek az imént, bár csak messziről, de tanúja lehettem. Úgy vettem észre, könnyedén Liam fölé kerekedett, a volt fiúmat pedig ez alaposan sokkolta. Valószínűleg nem várta az én édes, szemüveges jófiúmtól ezt a fajta erőt, és nem is hibáztatom érte. Marcel talán a legtitokzatosabb srác, akivel valaha dolgom volt, de bátran kijelenthetem, hogy az összes tulajdonsága közül ez az egyik kedvencem.
Bevágódik a kocsiba, én pedig még mindig az előbbi jeleneten gondolkodom. Liam számára régen sem volt ismert az elutasítás érzése. Ritkán mondtak neki nemet, és nem volt szüksége rá, hogy megszokja. Most pedig jól látható, hogy képtelen megérteni azt, hogy semmi kedvem az újabb játszmáihoz. Épp elég ideig voltam mellette vak. Most végre van egy kapcsolatom – legalábbis nagyon remélem, hogy a kapcsolatom is annak gondolja magát – amiben biztosan nyugodt lehetek. Sok álmatlan éjszakát okozott nekem Liam hiánya, és az árulása okozta csalódottságom, de most már kijelenthetem, hogy semmi esélye Marcellel szemben. Hogy is lehetne? Csak néhány nap telt el, mióta közel engedett magához, és én képtelen vagyok betelni vele. Mindent akarok, ami ő. Minden titokról tudni akarok. Annyi kérdésem lenne hozzá. Minden gondolatára rákérdeznék, csak hogy tudjam, min töri azt a gyönyörű fejecskéjét, amikor olyan édesen és morcosan összeráncolja a szemöldökét. A tetoválásai minden pillanatban izgatják a fantáziámat. De nem akarom egyszerre. Akkor talán elveszne a varázslatos titokzatosság, ami övezi, és én még élvezni akarom ezt. Ha így folytatjuk, rohamtempóban fogok fülig belezúgni, úgy, hogy még azt sem tudom merre jár, amikor néha azt mondja, van egy kis dolga. Legszívesebben mindent azonnal akarnék. Költözzön hozzám, hogy minden nap velem aludjon el, és mellettem ébredjen fel. És mégsem akarom, hogy velem éljen, mert bár vágyom arra, hogy hagyjuk a fenébe a kötelező köröket, de arra is, hogy olyanok legyünk, mint a randevúzó tinédzserek, akik lassan merészkednek egyre közelebb egymáshoz.
-       Min gondolkodtál el ennyire? – ránt vissza a valóságba.
Megrázom a fejem, hogy eltüntessem a rengeteg egymáshoz alig kötődő, megmagyarázhatatlan gondolatfoszlányt, amik mind róla szólnak.
-       Rajtad – felelem egy kedves mosollyal, és mielőtt bekötném a biztonsági övet, közelebb hajolok hozzá egy futó csókra. – Mindig csak rajtad.
Beharapja az alsó ajkát, és egy apró mosollyal oldalra fordítja a fejét. Imádom, hogy egy mondatommal ennyire zavarba tudom hozni. Egyszer addig fogok bókolni neki, míg majd könyörögni fog, hogy hagyjam abba, különben lángra lobban az arca. Ezen a tervemen vigyorogva, hajtok ki a pakolóból.
-       Van valami újabb meglepetés programod a szabad óráinkra, vagy ma megengeded, hogy te legyél a főfogás? – teszem fel neki a szándékosan félreérthetően megfogalmazott kérdést, és felnevetek, amikor hatalmas szemekkel fordítja lassan felém a fejét.
-       Nem igazán terveztem semmit – ingatja meg a fejét, és a száját kezdi rágcsálni. Édesen néz ki közben. Istenem, teljesen olyanok a gondolataim, mintha egy nevetséges romantikus drámából léptem volna ki, és ez csak még elvetemültebb kereteket ölt, ha a közvetlen közelében vagyok. – És neked?
A hangja egy oktávval magasabban szól. Mintha izgulna a válaszom miatt, pedig nincs rá semmi oka. Csakis olyat szeretnék csinálni vele, amit ő is imád. Ha az mondjuk hatórányi némaságba burkolózott puzzle-özés, hát legyen.
-       Szívesen csinálok veled bármit – sandítok rá oldalról, és csak figyelem, ahogy lágyan elmosolyodik. – Mondjuk rendelhetnénk kaját, és berakhatnánk valami jelentéktelen filmet, amire úgysem figyelnénk oda.
Felkacag, és a lassan, talán kicsit túlságosan is félénken a combomra simítja a tenyerét. Szabad kezemmel, amivel épp se a kormányt, se a váltót nem kell fognom, összekulcsolom az ujjainkat, és élvezem, hogy ennyire természetesen mellettem van.
-       Tudom, valószínűleg azért találtad ki a mozit, hogy csináljunk valami mást is azon kívül, hogy egymás testét vagy száját térképezzük fel. Én viszont nem vagyok ilyen mazochista. Talán idővel könnyebb lesz, de most még épp rászokóban vagyok a Marcel nevezetű drogomra, és minden pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy élvezhessem a közelséged.
-       Gyönyörű monológ volt – bólogat olyan meggyőződéssel, mintha egy egyetemi professzor előadásáról tartanánk éppen diskurzust. – Kétségtelenül megérdemelted azt a diplomát.
A szája szinte fülig ér, amitől a gödrei már inkább gyönyörű szakadékok az ajkai szélén, amikben önszántamból vesznék el bármikor. Olyan csodálatos ilyenkor. Szeretem, amikor bolondozik, és hangosan nevet a társaságomban. Olyankor azt érzem, hogy tényleg egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Az ismeretségünk elején annyival tartózkodóbb és elutasítóbb volt, hogy féltem, ez a dolog köztünk soha nem fog elmélyülni, hiába tetszik nekem annyira, amit többször még a tudtára is adtam. Eddig a pillanatig nem is értem, mi játszódhatott le a fejében, aminek hatására olyan zaklatottan megjelent a lakásomban éjnek idején, de hálát rebegek az égnek érte.
-       Szemtelen vagy – öltöm ki a nyelvem, és mielőtt visszahúzhatnám a számba, még megnyalom az ajkam. – És ki fogok találni valami büntetést arra, ha mindig el akarod rontani a romantikus beszédemet.
-       Azt hiszem, bármit is sikerülne kitalálnod, csak még inkább azon lennék, hogy belerondítsak a szónoklataidba.

Mindketten jóízűen nevetünk, míg lassan a lakásomhoz érünk. Néhány váltás erejéig kénytelen vagyok elengedni a kezét, de aztán mindent beleadok, hogy többé-kevésbé fél kézzel be tudjak parkolni. Mielőtt kiszállna a kocsiból, felém hajol, és ajkai finoman kezdik el masszírozni a számat. Nincs ebben a csókban semmi vad, és mélyen szenvedélyes, de mégis megremeg tőle a gyomrom. A regényekből már jól ismert, furcsán vad szárnycsapkodások kezdenek kibontakozni a gyomromban, amikor ilyeneket csinál, és egyre inkább úgy érzem, hogy azok a mindenki által olyan sokszor leírt pillangók tényleg léteznek. Csak éppen eddig még nem volt olyan személy az életemben, aki életre tudta volna hívni az enyémeket.
Gyengéden egy utolsó puszit lehel a szám szélére, és egy lágy mosollyal kimászik az autóból. Mire utolérem, már a kapuban vár, ahol szemrebbenés nélkül ragadja meg a kezem, és sétál el velem a liftig.
Igaz ez az egész, vagy csak volt valami szerencsétlen balesetem, most pedig kómában vagyok, arra az édes kárhozatra ítélve, hogy ilyeneket álmodjak? Ahogy ezeken gondolkodom, egy pillanatra megrezzen a telefonom a farzsebemben, és akaratlanul is Liam képe kúszik a lelki szemeim elé. Szinte már vártam, mikor fog hívni, vagy írni a mai események után, de még addig sem bírta szó nélkül, mint gondoltam. Szándékosan nem veszem most elő, hogy megnézzem. Majd később, ha Marcel nincs ennyire közel hozzám. Nem áll szándékomban titkolózni előtte, de azt sem akarom, hogy rosszul essen neki az exem folyamatos hívatlan jelenléte a kettesben töltött perceinkben, miközben nekem semmit sem jelent. Tudom, hogy én sem örülnék, ha valamelyik volt barátjával SMS-ezgetne, miközben velem van. Lófaszt! Akkor sem, ha nincs velem! Szóval ez úgy jogos, ha én is mielőbb lerázom végre Liamet magunkról.
-       Dobd le magad a nappaliban, főzök egy teát, és rendelek valami kaját – simítok végig a póló alól előbújó selymes bőrén, majd fel az oldalán, miközben felakasztja a kabátját az előszobában. Megfeszülnek az izmai, látom a kikandikáló derekán, hogy libabőrös lett az érintésemtől, és ez nem hagy nyugodni. Marokra fogom a hosszú ujjú kék póló anyagát, ami a testére feszül, és a mellkasomra rántom, hogy magamévá tegyem a száját egy pillanatra, mielőtt útjára engedem a nappali irányába. Egy apró nyögés szökik ki az ajkai közül a hirtelen akciómra, ami aztán egy jóleső sóhajjá fejlődik, és átkarolva a derekam húz még közelebb magához.
Ahogy eltűnik a látóteremből, a konyhába megyek, és teletöltöm a vízforralót. Amíg várok, megnézem, hogy tényleg az első számú nemkívánatos személy üzent-e az imént, és őszinte megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy csak Niall küldött valami idióta poénos focis képet. Halkan nevetgélek rajta egy kicsit, majd elküldök válasznak néhány vigyorgó hangulatjelet és egy üzenetet, hogy mennyire nagyon hülye. Aztán a hűtőre rögzített szórólapról bepötyögöm a számot, hogy rendeljek két adag kínait.

A nappaliba lépve elmosolyodom, amikor meglátom Marcelt, ahogy a könyveimet böngészi. Három különböző kötet is van a kezében, és egy negyedik után kutat a polcon, amikor megpördül a bögrék koppanására az asztalon.
-       Az az egyik kedvenc könyvem – mutatok a három közül arra, ami a legtetején van. – Olvastad már?
-       Még nem – rázza meg a fejét, és jobban szemügyre veszi a borítót.
-       Egy nagyon furcsa szerelemről szól – magyarázom szűkszavúan, hátha komolyabban is érdekli, és akkor nem szeretnék olyasmit elárulni, ami elronthatja az olvasása élményét.
-       Mitől furcsa? – néz a szemembe őszinte érdeklődéssel, és leül a kanapéra mellettem, majd felhúzva a lábait felém fordul.
-       A két főszereplő közti kapocs egy férfi, aki még a múltban vesztette életét. A fantom személy a nő egyetlen nagy szerelme és a férfi legjobb barátja volt. A szerelmük pedig lassan bontakozik ki, miközben csak azért keresik egymás társaságát, mert az elvesztett férfira emlékezteti őket a másik közelsége.
Egy ideig még nézegeti a könyvet, forgatja az ujjai közt, kinyitja, beleolvas, majd újra becsukja. Imádom nézni, ahogy ismerkedik vele. Azt hiszem órákig is képes lennék bárgyú vigyorral bámulni ezt a rituálét.
-       Még sosem hallottam erről az íróról – ingatja meg a fejét, miközben a könyvespolcaimhoz kapja a fejét. – Sok köteted van tőle.
-       Murakami – bólintok. – Nagyon szeretem a világot, amiben és ahogy ír. A könyvei, szinte mind, egy-egy zenének a hangulatát képviselik, és ezzel együtt egy korszaknak a hű lenyomatai is. Ez itt a Beatles-korszakot, bár a címéből ez egyértelmű. Amit az asztalra tettél, egy újabb zenei világ. A Nat King Cole. Hm, így belegondolva nem is tudom, melyik könyve a jobb. Attól biztosan merevedésed lesz – mutatok a dohányzóasztalon heverő vékonyabb regényre.
-       Micsoda? – nevet fel, és egyből a könyv után nyúl.
-       Ez már tetszik, mi? – húzom fel az egyik szemöldököm, és csábos félmosolyra az ajkaim. Közelebb fészkelődök hozzá, felhúzom az egyik lábam, hogy én is szemben legyek vele, és a combját kezdem el cirógatni, amíg ő a könyveimet bújja.
-       Mesélj róla – kéri, miközben ugyanazt a mozdulatsort teszi meg ezzel a kötettel a kezében is. Beleértve a kacér vigyort is.
-       Egy gyermeki, ártatlan románc, ami a közös zenehallgatások közepette teljesedik ki, miközben régi bakeliteket pakolgatnak a lejátszóba, és ismerik meg a világ összes nagy klasszikusát. Ártatlan érintések, gyermeki izgalmak az ismeretlen vággyal, amit egymás iránt éreznek. De aztán elszakadnak egymástól. Más-más városba költöznek, és megszakad a kapcsolat. Felnőttként újra találkoznak. A férfinak családja van, gyerekei, de az akkori szemérmes vonzalom pusztító vágyként éled újjá. Mindent kockára tesz azért, hogy átélhessen valamit, amitől annak idején megfosztották.
-       És átéli? – néz fel a könyvből, izgatottan csillogó szemekkel.
-       Át – bólintok kajánul. – Elég részletesen.
Annyira élvezem ezeket a pillanatokat. Még sohasem volt olyan, hogy valakivel a könyveimről beszélgettem volna. Pisis korom óta imádok olvasni, de se olyan barátom, se olyan családtagom nem volt, akit érdekelt volna a mesém. Sokszor próbáltam anyunak elújságolni, hogy micsoda fantasztikus világban jártam egy-egy könyv segítségével, de ő csak monotonon bólogatott, és bár nem bántott meg azzal, hogy nyíltan közölte, nem érdekli miről beszélek, azért mindig éreztem, hogy így van. Ezért végül beletörődtem, hogy ez a varázslat csak engem tud elbűvölni. Csak felettem van hatalma, és minden báját megtartottam magamnak. Most pedig itt ül előttem ez a csodálatos fiú, aki csak úgy issza a szavaimat, amikor a regényeimről mesélek neki. Felfoghatatlan érzés.
-       Rád bízom őket – intek az ölében tartott könyvekre. – Olvasd el nyugodtan. Mindet.
-       Szeretném – bólint mosolyogva, majd az asztalra helyezi őket, és felveszi a bögrét, hogy belekortyoljon.
Végül mégis meggondolja magát, és a kezembe nyomja a Norvég Erdőt. Nem tudom mire vélni, ezért csak vigyorogva nézek rá, kérdő tekintettel, némi magyarázat után esdekelve.
-       Olvasd fel nekem a kedvenc részed belőle.
-       Örömmel – hajolok előre, és az ajkain felejtem a sajátomat egy pillanatra, mielőtt fellapoznám a könyvem. – A kedvenc részem egy levél. Olyan gondolatok vannak benne, amit nagyon a magaménak éreztem sokszor Seattle-ben.
Nem szól semmit, csak elmosolyodik és bólint egyet, arra várva, hogy megismertessem vele ezeket a gondolatokat, ezáltal adjak egy újabb szeletet neki magamból. Visszamosolygok rá, aztán felemelem a kezemben lévő csodát.
-       Reggel, ébredés után, amikor még az ágyban fekszem, rád és Reikóra gondolok, ott a madárketrecnél. A pávákra, a galambokra, a papagájra és a pulykákra. Emlékszem a sárga, kapucnis esőkabátokra is, amit azon az esős reggelen viseltetek. Nagyon jó érzés a meleg ágyban fekve rád gondolni. Olyan, mintha itt aludnál mellettem, összekucorodva. Majd elképzelem, hogy milyen csodálatos lenne, ha tényleg igaz lenne. Néha rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy, ahogy te gondoskodsz minden reggel a madarakról, én is összeszedem magam minden reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk, egy új nap áll előttem.
Egy pillanatra felnézek, és elbűvölt arccal néz rám, várva a folytatásra, amit nincs is szívem megtagadni tőle, még ha legszívesebben inkább félretenném a könyvet, és két kezembe véve a csodálatos arcát, magamévá tenném azokat a kedves mosolyra húzott finom ajkakat. Tovább olvasom a részt, ami annyira megfogott annak idején, de több soron is úgy futok végig, hogy nem is emlékszem a tartalmukra, miután hosszú ujjaival elkezdi gyengéden cirógatni a nyakam, a kanapé támláján könyökölve közben. Egy sóhaj erejéig elfúl a hangom, és a szemeimet is le kell hunynom, de amikor tudatosul bennem, hogy nem készül abbahagyni, és ezt így kell folytatnom, újra a betűk tömkelegébe mélyedek.
-       A vasárnap délutánok csendesek, békések és magányosak. Könyvet olvasok vagy zenét hallgatok. Egyedül. Néha visszagondolok azokra a sétákra, amiket együtt tettünk Tokióban, amikor még itt voltál. Elég tisztán emlékszem, még a ruhákra is, amiket akkoriban viseltél. Vasárnap délutánonként visszagondolok erre-arra… Mmh…
Nem bírom tovább olvasni, az ujjai a nyakamon túlságosan intenzíven sodornak a kábulatba. Becsukom a könyvet, és magam mellé teszem. Nem szól semmit, és már mosoly sincs tökéletes ajkain. Vággyal és valami más, megfoghatatlan érzelemmel a szemeiben néz rám, hosszú ujjainak pedig szüntelenül érzem a gondoskodását.
Talán percek is eltelnek úgy, hogy csak nézünk egymás szemébe. Már nincs mosoly egyikünk arcán sem, csak lubickolok azoknak a fájdalmasan szép zöld íriszeknek a lángjában.
-       Magányos voltál ott? – szólal meg suttogva, a hangja pedig a megszokottnál is rekedtebben hasít a csendbe.
-       Néha úgy éreztem, pedig nem különösebben volt rá okom – felelek, valamiért én is csak lehelve a szavakat, pedig nem lenne szükségünk a halk szavakra.
-       Liam nem volt ott neked úgy, ahogy vágytál volna rá?
Az ujjai egy pillanatra sem állnak le, és a szemében sem látok most dühöt, vagy féltékenységet. Csak egyszerű kíváncsiság van benne, és talán egy csipetnyi értetlenség.
-       Nem erről van szó – ingatom meg egy kicsit a fejem. – Ez valami más érzés volt bennem. Talán már akkor tudtam, hogy nem ő lesz az, csak az agyam még nem fogta fel. Túl nagy volt a köd. Nem tudom.
Egy apró sóhaj hagyja el az ajkait, amin látszólag ő is meglepődik. Talán nem is tudta, hogy visszatartotta. Édes, ahogy zavarodottan elkapja a tekintetét, és lehajtja a fejét. Egyből az álla alá nyúlok, és visszaszerzem a figyelmét.
-       Most már tudom, hogy amikor azt hittem, a legjobban szeretem, az sem ért a nyomába annak az érzésnek, amit akkor érzek, amikor veled vagyok – nyugtatom meg, de ezzel még inkább kizökkentem a nyugalmából. Elkerekedett szemekkel néz rám, és a szája is elnyílik egy picit.
Közelebb hajolok hozzá, és finoman végighúzom a nyelvem az alsó ajkán, aztán a felsőn is, mire eltávolodva látom, hogy időközben lehunyta a szemeit. Gyengéden csókolom meg, miközben feltérdelek, és finoman a kanapéra döntöm. Felhúzza a térdeit, így kényelmesen a combjai közé tudom fészkelni magam, és közben a tincseivel játszadozva kóstolgatom az ajkait.
Miután eltávolodom tőle, egy kicsit oldalra csúszom. Továbbra is rajta fekszem, a támla és a vállai közt pedig a kanapéra könyökölök, és a felcsúszott pólója alól kikandikáló hasát cirógatom. Tetszik ez a kettősség, amit a társaságában érzek. Legszívesebben minden pillanatban az ágyamba dobnám, és a matracba döngölném, de ugyanannyira élvezem azt is, amikor csak fekszünk, vagy ülünk egymás mellett, miközben lopott csókokkal és érintésekkel kényeztetjük a másikat.
A hasát simogatva, egyre feljebb húzom a pólóját is, és már a fél pillangó kilátszik a vékony anyag takarásából. Talán ez a hatalmas lepke a legérthetetlenebb tetoválása számomra. Annyira nagy, és olyan központi helyen van. Biztos vagyok benne, hogy valami oka van, és én tudni szeretném. Még egy kicsit feljebb húzom a kék textilt, már a mellkasán ráncolódik össze, és értetlen pillantásokkal jutalmaz.
-       Jelent valamit? – kérdezem, és elkezdem körberajzolni a gyönyörűen kidolgozott vonalait. Nem válaszol, ezért felnézek rá, így találkozik a pillantásunk. Fájdalom és egy kis szégyenlősség, ami most csillog azokban a zöldekben. – Mondd el.
-       Elég régi – kezd bele egy kis torokköszörülés után. Látom, ahogy tépelődik magában. Nem tudom, mi lehet a minta hátterében, de nehezen beszél róla.
-       Kérlek – erősködök tovább, hogy megnyíljon előttem. – Szeretnélek ismerni. Minden apró, számodra talán jelentéktelen részedet is. A pillangód történetét is.
-       Egy emlék – sóhajt fel végül megadóan, miután még egy kicsit gondolkodott, hogy valóban meg akarja-e osztani velem. Boldog vagyok, hogy úgy döntött, tudhatok róla. Biztosan egy fontos pillanatot képvisel az életében. – A pillangók sokmindent jelképezhetnek, de ami miatt ezt választottam, az a lélek, az elmúlás és az újjászületés. Valami meghal, aztán újult erővel, ismét életre kel, hogy még erősebb legyen.
Elhalkul, és már nem néz rám. A plafonra szegezett szemekkel fekszik alattam, az egyik karjával átölel, és a hajamat babrálja.
-       Folytasd – adok egy apró puszit az álla vonalára.
-       Taknyos voltam még, amikor csalódás ért, amitől a padlóra kerültem. Idétlen tinédzser szerelem… – legyint a másik kezével, de tudom, hogy nincs így. Ha így gondolta volna, akkor nem varrat magára egy ekkora emléket, hogy élete végéig vele maradjon. Mégsem szólok bele. Nem erőltetem. Hagyom, hogy úgy mesélje el, és annyit, amennyit tudatni szeretne velem. – De első szerelem volt. Ezért a lelkem egy része azt hiszem meghalt akkor. De aztán elhatároztam, hogy nem hagyhatom magam. Nem engedhetek a fájdalomnak. Összeszedem magam, és megkeményedem. Erősebb leszek, mint valaha. Ezen az úton indultam el akkor, ezzel a kis fickóval a hasamon.
Nevetgél egy kicsit a végére, de tudom, hogy ez tényleg valami komoly lehetett akkor. Próbálok vele együttérezni, bár olyan fiatalon engem nem ért ekkora csalódás. Akkoriban nem foglalkoztattak az ilyen dolgok. Liam volt az első, akinek sikerült fájdalmat okoznia nekem, de már felnőtt fejjel. Nem tudom, milyen lehet tizenévesen, a hormonok elnyomásában átélni egy ilyet.
-       Miért pont a hasadon van? – görgetem inkább tovább a beszélgetésünk fonalát, és hagyom, hogy a kíváncsiságom átvegye a hatalmat, amíg Marcel le nem állít. Ritkán beszélgetünk mély dolgokról. Oda vagyok érte, miközben ha belegondolok, még nagyon sok mindent nem is tudok róla.
-       Kérdezte a művész, hogy hová szeretném, és közben felsorolta, hogy különböző testrészeken milyen jelentéssel bír. Azt mondta a mellkason a feltétlen szeretet jelképe, az összes földi élőlény iránt. Én pedig rávágtam, hogy akkor legyen a hasamon, mert én csak egyet szerettem, de azt nagyon.
A végére, bár félszegen elmosolyodik, de keserűen cseng a hangja. Eldöntöm, hogy nem feszegetem tovább a témát, mert eszemben sincs fájdalmat okozni neki. Viszont boldog is vagyok, mert egy nagy szelettel jóllakottabb lettem abból a hatalmas tortából, ami a múltját és őt magát jelképezi.
-       Marcel… – sóhajtok fel, de már nem fújom ki a levegőt. Újra fölé magasodva egy forró csókot nyomok a szájára.
-       Már nem számít – simít végig a hátamon, mintha csak én szorulnék vigaszra, és nem ő. – Most már minden rendben.
Félrebillentett fejjel fejtegetem a szavait, amikor a kapucsengő riaszt minket halálra, jelezve, hogy megérkezett a vacsi. Egy nyögéssel a vállára ejtem a fejem, aztán kelletlenül kikászálódom a hosszú kezei és lábai közül.

Miután valami ismeretterjesztő műsor társaságában befaltuk a kínait, Marcel pedig kijelentette, hogy menten szétpukkad és inkább meghalna, mint hogy akár egy falat is lemenjen még a torkán, nyöszörögve vonszolta el magát zuhanyozni, hátha az segít rajta.
Még várok egy kicsit, amikor meghallom a zuhany zubogó hangját, és tárcsázok, miután biztos vagyok benne, hogy Marcel már a víz alatt van.
-       Na mi az, játszottál vele egy kicsit, megetetted, megfürdetted, aztán betakargattad, hogy most biztonsággal felhívhass?
A hangjából fröcsög a gúny, és azonnal szétárad a testemben az érzés, hogy a lehető legnagyobb idiótaság volt tőlem, hogy felhívtam Liamet.
-       Hiba volt – felelem keményen. – További szép estét!
-       Várj! – szól bele sokkal kedvesebben, éppen amikor elemelném a fülemtől, hogy kinyomjam a telefont. – Bocs.
-       Mit akarsz, Liam? – kérdem elgyötört hangon, mert komolyan lassan fizikai szenvedést okoz, hogy képtelen vagyok megszabadulni a múltamtól. – Úgy értem… Mit akarsz?
Egy frusztrált sóhaj tör fel a torkából, amit nem tudok mire vélni. Nem tudom, mi a célja, de nagyon szeretném, ha végre vége lenne ennek a hülyeségnek.
-       Csak beszélni veled – feleli, de érzem, hogy még nem ért a gondolat végére, ezért várok. – Csak ennyit akartam. De láttam, hogy te már igazán túlléptél rajtam.
-       Ne csinálj úgy, mintha te nem feküdtél volna valaki más alá rögtön utánam – csapok le rá dühösen, mert felcsesz, hogy játssza itt nekem az ártatlan, szomorú szerelmest, miközben ő tehet a kialakult helyzetről. – Ismerem Harryt is. Nem habozott a mellkasomba vágni a tőrt, miután hagytad, hogy ő is megkeféljen.
-       Tudom, hogy elbaszott vagyok – szedi össze magát, miután az előző mondatomra bennakadt a levegője. – De bárkivel is feküdtem le, mindig csak téged szerettelek.
-       Ó, ez megtisztelő, Liam – vetem oda neki, és annyira kihoz a sodromból, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. – Szóval boldognak kellene lennem, mert bárki is kúrja éppen a pasim, abban biztos lehetek, hogy engem szeret?
-       Kiforgatod a szavaimat…
-       Nem, Liam – szakítom félbe, és a hangomat is felemelem, hátha úgy sikerül leküzdenem egy keveset legalább a bennem kavargó dühből. – Te fordultál ki magadból, vagy csak én ismertelek félre, nem tudom. De már nem is érdekel. Csak azt szeretném, hogy békén hagyj.
-       Szeretnék a közeledben lenni – erősködik tovább ahelyett, hogy végre feladná. – Elveszett vagyok itt nélküled.
-       Akkor miért vagy itt? – vinnyogom, és a magasba emelem a kezem, mintha láthatná. – Menj vissza Seattle-be, Liam. Kérlek.
-       Többek közt erről akartam veled beszélni – tér végre a lényegre, és most nem szakítom félbe, mert nem értem, mire gondol, és tudni szeretném. – Portlandba költöztem. Itt kaptam állást.
Egy hang sem jön ki a torkomon a hír hallatán, és azt sem sikerült meghallanom, amikor elállt a víz zubogása és Marcel mellém sétált. Összerezzenek az érintésére a vállamon, amikor elém áll és egy kicsit el is mosolyodik, mert még nem tudja, kivel beszélek. Egy szál alsógatyában tipegett ide, a szemüvegét levette, és a haját is kiengedte. Most nedves loknikban omlik a vállára. Egyszerűen gyönyörű. Annyira, hogy el is felejtem hirtelen minden dühöm, de még azt is, miért van a telefon a fülemen.
Liam hallózása ránt vissza a jelenbe, és a hangjára újra elönt a méreg. Most egyszerre utálom őt a zaklatásokért, és azért is, mert tönkretette ezt a pillanatot Marcellel.
-       Ne hívogass, ne várj rám a munkahelyem előtt, és hagyj békén minket! – Szinte nyögöm mindezt a telefonba, aztán meg sem várva a válaszát, kikapcsolom és az asztalra ejtem.
-       Liam volt az? – húzza fel a szemöldökét Marcel, és látom, hogy megy fel benne a pumpa, szóval gyorsan kell cselekednem. – Mit…?
-       Kit érdekel…? – tekerem az ujjam köré az egyik már félig megszáradt göndör tincset, aztán megragadom a csuklóját, és a hálóba húzom. – Gyere, angyalom. Eljött a desszert ideje. Hadd kóstoljalak meg itt és ott…

Egy ködös háromnegyed óra múlva félholtan és kielégülten fekszünk egymásba gabalyodva az ágyon. Az embereknek általában az első dolgok a legemlékezetesebbek. Az első csók, első érintések, első szeretkezés az adott partnerrel. Hát ezt itt most megcáfolhatom, mert ez a mellettem fekvő… minek is hívtam nemrég? Angyalnak? Helyesbítek. A mellettem fekvő szexi démon minden alkalommal csak egyre távolabb sodor a túlvilágban, amikor azon van, hogy örömet okozzon nekem, vagy éppen hagyja, hogy én tegyek vele, amit csak akarok. És a szó legszorosabb értelmében még mindig nem szexeltünk. Belegondolni sem merek, milyen érzés lesz, ha majd úgy tarthatom őt a karjaimban, hogy a lehető legmélyebben odaadtuk magunkat a másiknak. Már ma is kibaszott nehéz volt visszafognom magam, amikor alattam lihegett, és a farkamon dolgozva ő is szinte könyörgött érte, de ezt nem így akarom. Nem akkor, amikor már az orgazmus kapujában vagyunk. Ha olyan állapotban engedne magába, attól félek, kettőig sem tudnék számolni, mielőtt eldurrannék. Ma már a tűrőképességem határmezsgyéjén jártam. Tudom, hogy ha most felém fordulna, hogy elölről kezdjük, nem lenne ami visszatartson. Mint aki a gondolataimban olvas, az oldalára gördül, és a nyakamba fúrja az arcát, miközben engem ölelve a hajamba markol.
Végszóra megcsörren a kaputelefon, és én ijedten rezzenek össze. Nem egy megszokott hang még, mióta itt lakom, ezért furcsállom, hogy ilyenkor keresnek rajta.
-       Vársz valakit? – emeli fel a fejét, miután egy csókot hagyott a vállgödrömben izzani, a hangja pedig reszelősen szól, hogy kellőképpen átbizsergesse az összes porcikámat.
-       Aha – bólintok, és próbálok komolyságot erőltetni magamra, mire felhúzza a szemöldökét, és hitetlenkedve néz rám. – Szerintem megérkezett a ma esti váltód. Annyira elmerültem veled a dolgokban, hogy el is felejtettelek kirakni valami mondvacsinált dologgal.
Felnevet, és szerencsére tökéletesen érti a vicceim ahelyett, hogy rémülten komolyan venne. Kikászálódok az ágyból, és anyaszült meztelenül, de nyugodtan sétálok ki az előszobába. Adva némi esélyt magunknak, hátha a hívatlan vendég meggondolja magát időközben, és hazamegy, de úgy fest, nincs ilyen szerencsém.
-       Igen?
-       Csak nem…? – röhög bele a telefonba Niall, én pedig már éppen azon lennék, hogy elküldöm gyorsan, amikor újra megszólal. – Az asszony lelépett, hoztam sört, szóval meccsnézés lesz.
-       Niall… – kezdeném, mire hallom, hogy a háttérben illedelmesen köszön valakinek, aztán újra megszólal.
-       Jött valaki, felmegyek – kurjant a készülékbe, de mire ellenkezhetnék, már elnémul a kagyló a fülemen. Hogy a picsába küldjem el, amikor már itt lesz az ajtómban, és még készült is a mai estére, annak ellenére, hogy nem beszéltük meg? Gyorsan visszafutok a hálóba, és magamra kapok egy alsót, egy melegítőt, meg egy pólót, miközben Marcel értetlenül nézi a mozdulataimat az ágyból.
-       Édesem, a legjobb barátom és egyben kollégám tolta ide a képét némi sör társaságában, hogy velünk töltse az estét. De ha nincs ínyedre a dolog, azt teljesen megértem. Maradj bent, én jólnevelten megiszok vele egy fél üveggel, aztán kimentem magam azzal, hogy álmos vagyok és holnap meló.
Látom, hogy hezitál, mielőtt egy kicsit elmosolyodik, és felül az ágyban, hogy ledobja magáról a lábaira tekeredett lepedőt.
-       Rendben van – bólint végül, és fel is kel. – Szeretném megismerni. Persze, ha nem bánod.
-       Ellenkezőleg – lépek mellé, és egy apró puszit adok a szája szélére. Niall a csengőre fekszik, én pedig felnevetek, és az ajtó felé indulva még visszaszólok Marcelnek, hogy a szekrényben talál melegítőt magának is. Nem kell visszavennie a farmert.
Feltépem az ajtót, és már készülnék valami cinikus szurkálódással, de csak felnevetek, amikor meglátom az ajtóm előtt röhögő idétlen szőkét.
-       Gyere be, te fasz! – állok arrébb, és a vállába öklözök egyet, amikor belép mellettem. – Ki hívott?
-       Ne kelljen emlékeztetem téged, hogy hányszor rángattál el otthonról, amikor épp egy lelkipásztorra volt szükséged, Tomlinson – vág vissza nevetve, és a kabátját és cipőjét ledobva a nappaliba megy. Leteszi a söröket az asztalra, aztán visszafordul felém. – Na mi a helyzet?
Éppen ekkor jelenik meg a hálószoba ajtajában Marcel, kezeit félénken összekulcsolva a háta mögött, én pedig büszkén elmosolyodom a látványára.
-       Azért hívhattál volna előbb – kontrázok rá, mintha még mindig számítana, melyikünknek van igaza, de közben le sem veszem a szemem a gyönyörű fiúmról. A haját újra egy laza kontyba fogta, és az egyik egyszerű fehér pólómat és fekete melegítőmet vette fel. Megmelengeti a szívem, és muszáj vigyorognom rajta, ahogy a nekem még egy kicsit hosszú nadrág, neki így sem takarja a bokáját.
-       Hoppá! – szólal meg újra Niall, és látom, hogy ő is észrevette, mit bámulok ilyen idiótán rajongva. – Ha nem lett volna kikapcsolva a telefonod, akkor szólhattam volna előbb is, de…
-       Mindegy – legyintem le, és intek Marcelnek, hogy jöjjön csak közelebb. – Niall, ő itt Marcel.
-       Helló, Niall Horan – nyújtja felé a kezét, és már most tudom, hogy egész este azon kell izgulnom, nehogy valami fasz poénnal zavarba hozza.
-       Marcel Styles – feleli az angyalom, és megrázza a haverom kezét. Kedvesen mosolyog, de egy kicsit még mindig gátlásos.
-       Azt tudom – bólint Niall, aztán a kanapéra veti magát. Marcel értetlenül néz rá, aztán rám, de csak magamhoz invitálom, ő pedig szó nélkül közelebb jön, hogy egy kedves csókkal mi is leüljünk Niall mellé. – Örülök, hogy végre találkozunk, nem csak Louis-tól hallok elbeszéléseket. Ódákat szokott zengeni rólad.
Nevetgélve bekapcsolom a tévét, és magamhoz kapom az egyik üveget, hogy eltereljem a figyelmet Niall mondókájáról, de csak mértékkel ihatok. Tudom, hogy Marcel közelében még józanul is nehézkes tartanom magam. Nem tudom mi lesz, ha még iszunk is egy keveset, és egy ágyba fekszünk le utána. Nem tudom, de sejtem. Egy pillanat alatt végigvágtázik rajtam a bizsergés erre a gondolatra, és már most alig várom, hogy Niall hazamenjen.
-       Úgy vettem ki Lou szavaiból, hogy te is az iskolában dolgozol, jól mondom? – fordítja a fejét Niall irányába, aki kedvesen bólogatni kezd.
-       Így van. Louis-val már akkor eldöntöttük, hogy ez lesz a sorsunk, amikor még oda jártunk – magyarázza, miközben a meccset is próbálja figyelni a szeme sarkából.
-       Csak amíg én egy igazi egyetemre mentem, hogy tényleg tanár legyek, addig ő csak drámatanár lett – öltöm ki a nyelvem felé, ő pedig az oldalamba könyököl.
-       Bekaphatod Tomlinson! – röhög mellettem, és ő is iszik a söréből. – Csak szeretnél olyan laza melót, mint az enyém. És te mit csinálsz?
A kérdés egyértelműen Marcelnek szól, aki megakad a mozdulat közben, ahogy az üveget az ajkaihoz emeli.
-       Éppen egyetemre készülök – motyogja mellettem, aztán kortyol egyet.
-       Ja igen, Louis a tanárod – nevetgél ír barátom, Marcel pedig csak elmosolyodik, és bár tartottam tőle, hogy zavarba hozza Niall kendőzetlen humora, de tévedtem.
Tanár-diák kapcsolatunk említésére rám szegezi perzselő tekintetét, és kacsint egy alig észrevehetőt.
-       Mit szeretnél tanulni? – folytatja a faggatást a szöszi.
-       Irodalmat – feleli készséggel, de továbbra sem veszi le rólam a szemét. Még a végén ő hoz engem zavarba, ahelyett, hogy Niall hozná őt.
-       Uncsi – sóhajt fel Niall, és tovább iszik. – Összeilletek. Nincs valami rágcsád?
-       Nézhetek valamit – rántom meg a vállam, és végigsimítok Marcel arcán, mielőtt felkelek és a konyhába megyek. Maximum egy kis kukoricát pattogathatok az éhenkórásznak. Miután kibontom és a mikróba dobom az egyik zacskót, megérzem, ahogy két kéz kúszik a derekamra, és egy forró mellkas simul a hátamhoz.
-       A barátod igazi tanár – súgja a fülembe, aztán ad egy forró csókot a nyakhajlatomba. – Rengeteg kérdése van.
Felnevetek, és megfordulok az ölelésében, aztán a helyzetünkön is változtatok. Hiába olyan magas, mégis én szorítom őt a konyhapulthoz.
-       Ne is foglalkozz vele – húzom lejjebb egy csókra. – Csak velem foglalkozz.
-       Igenis, tanár úr! – kacérkodik, és átkarolja a derekam, hogy közelebb húzzon magához. Belépek a lábai közé, és teljesen nekisimulva megmutatom, mennyire felizgat, ha pont ő hív így. – Ohh…
-       Aha… – bólogatok, és kegyetlenül méginkább neki dörgölöm a mostanra már meredező farkam. A melegítőn át érzem, hogy csak néhány pillanat kellett neki, hogy csatlakozzon hozzám ebben az állapotban.
A szájára hajolok, és képtelen vagyok visszafogni magam. Van még három egész percünk, amíg a kukoricára várunk. Azt maximálisan ki akarom használni. Olyan erősen préselem össze a testünket, hogy ha még közelebb akarnék kerülni hozzá, akkor már össze kellene olvadnunk. A nyelvemmel a szájpadlását cirógatom, és amikor a fogaim közé veszem az alsó ajkát, hogy meghúzzam, ő halkan felnyög. Csak remélni tudom, hogy a mikro hangja elnyomja a mieinket. A hátán pihentetett kezeimet egyre lejjebb vezetem, és akkor sem állok meg, amikor elérem a nadrág szélét. Lassan becsúsztatom a kezem a pamut anyag alá, és én is belenyögök az egyre vadabb csókunkba, amikor megérzem, hogy nem vett alá alsót.
-       Jézusom… – nyöszörgöm az ajkai közé, és mindkét kezemmel belemarkolok a hibátlan fenekébe. – Marcel…
-       Igen? – lihegi ő is két csókunk között. Az ő kezei már a pólóm alatt kalandoznak, ami egy cseppet sem segít a helyzetemen.
-       Akarlak – szorítom össze a szemeimet, és a homlokának döntöm a sajátom.
-       Hát… – simítja neki az arcát az enyémnek, így közelebb férkőzve a fülemhez, hogy belenyaljon, amitől azt hittem, ott a pulton fogom letépni róla a nadrágot, hogy az enyém legyen az, amire már annyira vágyom. – Akkor türelmesnek kell lenned.
Felmordulok, és a nyakába fúrom az arcom. A félgömbjeibe apaszkodva döfök előre a csípőmmel, és a kulcscsontja finom bőrébe harapok, hogy aztán gyengéden nyalogatva nyugtassam meg a kipirosodott bőrét.
-       Lou… – leheli a nevem, mostanra már hátra ejtett fejjel. – Van még vissza körülbelül másfél félidő. Csak addig bírd ki.
-       Vagy ki is dobhatom Niallt – emelem fel a fejem, és a szemébe nézek, de nem vesz komolyan. Elneveti magát, és a mikro is mellé áll, amikor hangosan felcsendül.
-       Vedd ezt egy nagyon kegyetlen előjátéknak – szorítja két tenyere közé az arcom, és a szavaival ellentétben sokkal túlfűtöttebb csókot ad, mint amire számítok. Kikászálódik a szorításomból, és elővesz egy tálat a popcornnak. – És reménykedjünk, hogy nem lesz hosszabbítás.

-       Nesze, te éhenkórász – teszem le a rágcsálnivalót Niall ölébe, és azt hiszem tényleg a világ legkegyetlenebb hatvan perce vár rám. Főleg ha Marcel komolyan gondolja azokat a mozdulatokat és érintéseket, a pillantásokról már nem is beszélve, amikkel kínozni kezd. Hiába faggatja folyamatosan a kérdéseivel Niall, Marcel csak engem néz, és míg gépiesen válaszolgat, azon van, hogy az őrületbe kergessen.







11 megjegyzés:

  1. Feljöttem, hátha... és iggen ❤️ van rész, mégpedig nem is akármilyen!
    Ez az átalakulása Harrynek hihetetlen. Ahogy megyünk előre az időben, úgy veszíti el magát.Vagy talál magára inkább?
    Harryt imádom! ❤️ De most inkább Louért voltam oda ebben a részben.
    A levél részlet valós könyvből volt?? Nagyon szép! Elolvasnám,ha igazi. Bár azt is simán kinézném belőletek,ha ti rittyentettetek volna egy regény a sztoriban effektet.
    Rosszat sejtek Liammel kapcsolatban. Nagyon csuny vége lesz ennek a titkolózásnak.
    Imádtam! ❤️ ❤️ ❤️
    Pussz 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönjük szépen :)
      Harry hihetetlen? Mennyire hihetetlen? Azért még hihetően hihetetlen? :D
      Szerintem valós könyvből, de ezt Sophie jobban tudja...
      Tudod mi a vicc? Liam nem is volt már annyira tervben közvetlenül bonyolítani a dolgokat, csak volt vmi fotó vagy videó, vagy már nem is tudom, hogy mi, amin Sophie fennakadt, én meg beleírtam, hogy na akkor nesze, Liam XD
      Puszik!

      Törlés
    2. Jaj, bocsánat, erre írni akartam valóban. :) Létező könyv. Azon felül, hogy nekem egy régi kedvencem, nemrég megtudtam, hogy Harrynek is az, így hát beletettem, mert szerintem megért egy említést. Murakami - Norvég Erdő, olvass bele, szerintem tetszeni fog. ;)

      Törlés
  2. Sziasztok!

    Mar megszoktam h miattatok nem tudok addig lefekudni aludni mig el nem olvasom a frisst... de h holnap h kelek fel?! :’D

    Imadtam!!!! Annnnnnyira nagyon!!! <3
    En egyre jobban elvezem es kedvelem a Harry-Marcel kettost! :D
    Liam pedig menjen a tudjatok hova...
    Mondjuk azt az otletet adnam ha (legalabb csak egy ejszaka erejeig) osszejonne Zaynnel. :’D
    Lout is imadom, de ezt mondanom sem kell! :) <3
    Amugy Niallt is, de most nagyon rosszkor jott! :(
    Ugye azert mostmar a koviben tenyleg egymasnak esnek? :P
    Imadtam, koszonom es azt is h ilyen gyorsam hoztatok! Minel hamarabba kovit is! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Kösziiii :) Megint nem az én hibám volt ám, hogy nem aludtál, én időben hoztam :D
      Én tuti nem írok Zayn-Liam szexet XD
      Spoilert szeretnél? Na jó, valamilyen formában ígérem, hogy egymásnak esnek a következőben...
      Puszi!

      Törlés
  3. Istenkéééém!!!! Ez valami csodálatos volt!!! Mind a kettő szemszög olyan csodálatos!!! HarryMarcel nagyon édes. De rettegek attól hogy mi lesz amikor kiderül az igazság!! Louisnak az nagyon fog fájni!! Pedig máris szereti!! :( Szörnyű dolgokat tett vele Harry pedig annyira szereti most már! Nem tudom hogyfogjátok megoldani ezt de könyörgöm nektek hogy ne kínozzátok meg őket nagyonnagyonnagyon!!! És minket sem!!! :D Imádlak titeket lányok!!!! <3333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönjük szépen! Kínozni muszáj, nem lehet félvállról venni egy ilyen dolgot... ;) De mindenki túlél mindent. Azt hiszem. Legalábbis Sophie nem említette, hogy ki akarna nyírni valakit :D
      Köszi, hogy írtál! Puszi!

      Törlés
  4. Sziasztok!

    Azt olvastam hogy szeretitek az árnyékban bujkálók fényrejövetelét. :D Itt volnék. Nagyszerű ez a történet és tudjátok hogy miért? Mert tökéletesen írtok. Olyan mintha egy igazi könyvet olvasnék és nem csak két álnéven írt amatőr íróét. Nem tudom hogy mivel foglalkoztok de akár ezzel is foglalkozhatnátok. A másik pedig hogy nem csak ész nélkül minden fejezetben valami nyers +18al hívjátok fel magatokra a figyelmet hanem komolyan valami értékeset írok le csodálatos gondolatokat. Azt hiszem mindenki nevében hálát mondhatok nektek. Ne hagyjátok abba akkor se ha ezzel végeztek. Külön külön is jók vagytok de együtt egészen hihetetlen.

    Ennyi! Befejeztem az gátlástalan dicsérgetéseteket. Még a végén elbízzátok magatokat. ;) Bár nem hinném. Szerintem ti nem a 10en éves firkászok táborát erősítitek. Vagy ha mégis akkor bocsi. Akkor viszont zsenik vagytok. :'D

    ALig várom a következőt! Ha nem is jut mindig időm nyomot hagyni de itt vagyok ebben biztosak lehettek!
    Üdv!

    Ui.: Mindenkit megőrjítetek de én élvezem azt is hogy már ennyi ideje kerülgetik egymást. :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Igeeeen, nagyon szeretjük!! <3 Üdv a fényben :)
      Egyikünk sem ezzel foglalkozik a mindennapokban. Sajnos. Sajnos? Nem is tudom... És tizenévesek sem vagyunk, jól látod a dolgot, egy húszas és egy harmincas őrült, aki ilyenekre pazarolja az idejét.. ahelyett, hogy aludna néha.. :D
      Nagyon köszönjük, hogy írtál! Nem hiszem, hogy képesek lennénk abbahagyni a firkálást, külön-külön sem, de én úgy érzem, együtt is fogunk még írni :)
      Puszi!

      Törlés
  5. Nagyon jo rész volt ez is. Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük, igyekszünk! Idén lesz még rész... ennyit ígérhetek :D

      Törlés