Ezt most le sem merem írni, hány oldal lett, de készüljetek fel, mert megint rekordot döntöttünk. Ráadásul viszonylag hamar :)
Remélem szeretni fogjátok. Ha maradtak benne nagy hülyeségek, jelezzétek nyugodtan, pl nálam egy este kétszer ment le a nap, Sophie pedig villámsebességgel adott más ruhát Harryre... szóval előfordul :D
Hát akkor jó olvasgatást. Sok szeretettel. Tőlünk. Nektek.
S&C
13. fejezet
Harry’s
POV
Nézem a bejárati ajtó erezetét, és
próbálok mozdulni. Elhinni, hogy ez az éjszaka tényleg megtörtént. És hogy
aztán ma reggel tényleg mellette ébredtem. Arról nem is beszélve, hogy komolyan
képes volt gondolkodás nélkül rám bízni a lakását. Próbálom kitalálni, mit
csináljak most, hogy nálam a kulcsa, a személyes dolgai körülöttem, a laptopja
pedig egy karnyújtásnyira. Gyakorlatilag mindene a kezemben van. Óriási a
kísértés, hogy elkezdjek nyomozni, kinyitogatni minden szekrényt, a fiókok
aljára letúrni, vagy bekukkantani az ágy alá, hogy tudjam mit rejteget itt-ott.
Figyelmesen végigpörgetni a böngészője előzményeit, vagy az e-mailjeit… Néhány
hete még azért tettem volna, hogy előnyhöz jussak. Hogy egy könnyen szerzett
aduász legyen a kezemben. Mostanra viszont egyszerűen csak mindent tudni akarok
róla. Mit szeret, melyik a kedvenc kávéja, samponja, a kedvenc sorozata, mivel
tölti a szabadidejét, mi van a fagyasztójában, mit tart mindig kéznél az
éjjeliszekrényében… mindent. És valami mégis visszafog. Ezt mind meg akarom
kérdezni tőle, együtt felfedezni a dolgokat, nem pedig a háta mögött
kinyomozni. Tudni akarom, de tőle akarom
tudni.
Úgy döntök, ellenállok a kísértésnek, és
inkább kitöltök még egy kávét. Leülök a konyhában, és a kezembe veszem a
telefonom. Még el sem kezdődött az első órája, és már most alig tudom
visszafogni magam, úgy érzem, hallanom kell a hangját. Mintha nem tíz perce
suttogott volna a fülembe.
Nem csünghetek ennyire rajta! Összeszedem
magam, és hazamegyek. Elintézek egy-két dolgot, megmutatom anyámnak, hogy még
élek, de azt azért közlöm, hogy ma este se várjon, aztán visszajövök. Legalábbis
ez a terv.
Egy kicsit összepakolok magunk után,
megágyazok, letusolok, de amikor felöltözve a kilincsre tenném a kezem, újra
rám tör a késztetés. Nem hívhatom fel, mert szerintem mostanra már elkezdődött
a tanítás, de valami interakcióra akkor is szükségem van. Úgy döntök, egy
huncut üzenetet megengedek magamnak.
"Rám
bíztad a laptopod? Nem félsz, hogy bármi kompromittálót találok a böngészési
előzményekben? :)"
"Talász
néhány egészen tűrhető pornó oldalt, ha unatkozol… ;)" – jön a válasz pillanatokon belül, amivel
óriási mosolyt csal az arcomra. A következő másodpercekben pedig még hangosan
fel is nevetek, amint a másodikat is megkapom: "De sietek vissza, és ha szeretnéd, megmutathatom őket akár én
is."
És még én gondoltam, hogy huncut üzenetet
küldtem?? Ha ezekre elkezdenék válaszolgatni, az hova vezetne?
"Hazaugrom
néhány cuccért. Átöltöznöm se ártana. Mit szeretnél? Ha érted mennék, vagy ha
visszajönnék hamarabb, és főznék valamit, hogy azzal várjalak?"
Percekig nem jön semmi reakció.
Túlságosan nyomulós voltam? Félreérthető
volt a "néhány cucc"? Nyilván nem akarja, hogy azonnal ideköltözzek
hozzá.
"Ne
haragudj, nem úgy értettem, hogy ma éjszakára is nálad maradok. Nem ideköltözős
cuccokra gondoltam." – küldöm
el gyorsan, hogy mentsem a menthetőt, de továbbra sem érkezik válasz.
"És
ha a konyhád szent, azt is mondd nyugodtan. Nem nyúlok semmihez, és rendelek
valamit." – írok
meg egy újat másodperceken belül. De nem tudok leállni, egy negyediket is
elküldök neki: "Nem akarok rád
akaszkodni…"
Nézem a mozdulatlan kijelzőt egy-két
percig, és a jeges pánik futkározik a gerincem mentén. Ennyi kellett, hogy
elrontsam?
Már épp írnék egy ötödiket is, amiben
bármit megígérek, csak írjon vissza valamit, amikor megcsörren a kezemben a
készülék, ijedtemben pedig majdnem elhajítom.
-
Órám
van, édesem – szól bele kuncogva, köszönés nélkül. – De kijöttem egy percre,
hogy felhívjalak, mielőtt rémeket látva kiugrasz nekem az ablakon.
-
Ne
haragudj… – nyelek egyet megkönnyebbülten, és amikor végiggondolom,
tulajdonképpen mit műveltem az imént, vér kúszik az arcomba. Még szerencse,
hogy legalább ezt nem látja. Egy hülye vagyok. És kapcsolatok terén
tapasztalatlan tizenkét éves.
-
Nem
válaszoltam, mert nem tudtam eldönteni – magyarázza. – Szeretném, ha az utolsó
órám után a kapuban várnál, igen. De azt is legalább annyira szeretném, ha a
konyhámban kavargatnál valami finomságot egy szál köténykében, amikor hazaérek.
Dönts te – duruzsolja a fülembe.
-
Akkor
főzök valamit – felelem halkan. Legszívesebben rohannék hozzá tanítás után,
hogy a lehető leghamarabb újra magamhoz szoríthassam, de belegondolva, nem
hiszem, hogy az évszázad ötlete lenne az alteregómként a régi sulim környékén
flangálnom, épp amikor kifelé özönlenek az emberek.
-
Remek.
– Érzem a hangján, hogy mosolyog, látnom sem kell. Előttem van a gyönyörű kép,
ahogy az ajkai és a szemei sarkában ráncokba gyűrődik a bőre a legőszintébb
mosolytól. Egy fél perc elég volt neki ahhoz, hogy megnyugtasson. Mint valami
drog.
-
Ne
haragudj, hogy zavartalak. Akkor délután…
-
Marcel,
még valami! – vág közbe, mielőtt letenném. – Nálam maradsz. Ez nem kérdés. Hozz
csak néhány cuccot nyugodtan. Egy plusz fogkefe elfér a fürdőszobában, meg
néhány alsónemű a fiókban. Ha pedig nem írok vissza azonnal, csak várj egy
kicsit, ne pánikolj, oké?
-
Oké
– nyelek egy nagyot. Többre most nem vagyok képes. Fogkefe. Alsónemű. A
pótkulcs pedig a zsebemben. Álmodom, vagy minden valódi? Marcel nélkül képes
lett volna Harry elérni, hogy ezt valaha mind a kezében tarthassa?
Gyorsan elköszön, és leteszi a telefont,
hogy visszasiethessen az osztályához. Én viszont az eredeti tervemmel
ellentétben, nem tudok azon nyomban lerohanni a lépcsőn, hogy sietve elintézzem
a teendőimet. Vadul ver a szívem, és le kell, hogy üljek. Egy darabig csak
nézek magam elé, aztán körbe a lakásban. Otthonos lett. De a legszebb, hogy Lou
illata van. Mindenhol ott van ő, hiába hagyott itt magamra egy kicsit. Azt
hiszem, szeretek itt lenni. De nem szabad beleélnem magam, Marcelként nem
élhetek vele ezen a környéken. Nagyon hamar lebuknék. El kell mennünk innen.
Minden egyes nappal egyre jobban utálok
hazudni neki. De félek, még jó néhány hazugságra szükségem lesz, mire eljutok
odáig, hogy elmondhassak neki mindent.
A kilincsre teszem a kezem, és a mai
reggelen harmadszori kísérletre végre sikerül is kimennem az ajtón. A
lépcsőházban a telefonom böngészem, hogy melyik busszal járok a legjobban,
amikor váratlanul felvillan Zayn idétlen képe a kijelzőn.
-
Mit
telefonálgatsz te ilyen korán? Nem tudsz aludni? – nevetek fel, miután elhúztam
a zöld ikont. – Ha már ébren vagy, egyébként elkelne egy fuvar.
-
Számító
kis dög vagy – nevet fel ő is. – Hol vagy? – kérdi, de azonnal belém is fojtja
a választ. – Várj, kitalálom! Tomlinsonnál!
-
Bingó!
-
Bassza
meg! – kiált fel dühösen, amit elsőre nem értek, de hamar leesik, hogy ez most
kivételesen nem nekem szólt, amikor a háttérben hallok egy oltári nagy dudálást
is a káromkodás mellé. – A belvárosban vagyok. Küldd el a pontos címet! – mondja
sietve, és azonnal meg is szakítja a hívást.
Csak nem nyírt ki senkit… Megvonom a
vállam, gyorsan bepötyögöm az utca nevét és a házszámot, aztán zsebre teszem a
telefonom, és az utálatos buszozós ötletemet elégedetten félredobva, befordulok
a sarkon lévő kisbolt ajtaján. Valami reggeli rám fér a kávé mellé.
Veszek néhány péksüteményt, a biztonság
kedvéért dupla adagban, mert tuti, hogy Zayn a felét lenyúlja. Mire kijövök az
üzletből, már ott áll a haverom kocsija a tilosban, a padkára félig felhúzódva,
az autósok pedig szitkozódva kerülgetik.
-
Jó
reggelt! – vigyorog fülig érő szájjal, a szemöldökét húzogatva, amikor beugrok
mellé.
-
Itt
egy sajtos izé, tömd be a szád, mielőtt hülyeségeket kezdenél mondani, vagy
kérdezgetni vele – nyomom a képébe az első kezem ügyébe kerülő papírtasak
tartalmát. – Kell egy kocsi.
-
Milyen
kocsi? – csámcsog a képembe, mire megforgatom a szemem. Lenyeli a falatot, és
úgy folytatja. – Ott a Camaro, ha segítesz összedobni, hamar szuper kis járgány
lesz belőle.
-
Nem
olyan kocsi. Rendes autó. Az Impala helyett. Marcelnek.
-
Mi
van?! – sipítja, erősen összeráncolja a szemöldökét, és úgy néz rám, mintha
földönkívüli lennék. – El akarod adni életed szerelmét?! Az egész kibaszott
életedet lecseréled Tomlinson miatt? Engem nem akarsz esetleg valami
vállalhatóbb jófiúra cserélni?
-
Te
Harry barátja vagy, nem Marcelé – jelentem ki vállrándítva.
-
Szóval
ha úgy döntesz, hogy az időd nagy részében – ha nem az egészben – a tanárocskád
miatt Marcelt játszol, akkor felejtselek el?! Mintha nem is léteznél? – támad
nekem. – Nem mintha egyébként mostanában nem érezném egyre többször úgy, hogy
nem is létezel… kurvára kezd csak Marcel létezni… – morogja, és úgy lefékez,
hogy a vállamba mar a biztonsági öv. Még szerencse, hogy bekötöttem magam,
különben biztosan lefejeltem volna a szélvédőt. Már épp kezdenék
méltatlankodni, amikor kinézek az ablakon, és meglátom az imádott járgányom
tökéletesen formás tűzpiros hátsóját. Észre se vettem, hogy ideértünk. – Menj,
intézd a dolgaidat. Marcel dolgait… –
biccent az ajtó irányába, és felém sem néz. Le sem állítja a motort, a két keze
pedig változatlanul a kormányon pihen. Csak néz maga elé, és várja, hogy
kiszálljak végre.
Most jövök rá, hogy tulajdonképpen meg sem
kérdeztem, miért hívott.
-
Kiforgatod
a szavaimat – fektetem a vállára a tenyerem, mire a szeme sarkából rám sandít.
– Gondolom nem azért hívtál, hogy hazataxizhass… – állapítom meg halkan, hátha
elmondja, ami bentragadt. – Ki vele! – borzolom össze a gondosan beállított
haját, mire mérgesen elhúzódik. De legalább most már rendesen a szemembe néz.
-
El
akartam újságolni, hogy tegnap este fel akart szedni egy csávó – vonja meg a
vállát. – Biliárdozni voltunk Jimmyvel, és esküszöm egész este az én seggemet
bámulta…
Harsányan felnevetek, de a gyilkos
tekintetére azonnal beharapom az alsó ajkam, és úgy döntök, inkább csendesen
mulatok tovább magamban.
-
A
család leadta a drótot a környéken a lagzi után, hogy szabad a pálya nálad,
vagy mi? – vigyorgok elképedve.
-
Nem
hiszem – ráncolja a szemöldökét. – De tök mindegy, miért cuppant rám, nem ez a
lényeg.
-
Akkor
minek meséled el? Féltékennyé akarsz tenni? A legrosszabbkor. Most nem fog
menni, isteni éjszakám volt! – nézek az ég felé egy kéjes sóhaj kíséretében, és
csak most jövök rá, hogy tulajdonképpen tényleg így volt. Akkor is, ha nem
minden úgy alakult, ahogy terveztem.
-
Persze.
Féltékennyé. Inkább fogd be, és hallgass végig kommentár nélkül, különben
kiteszlek, és nem mesélem tovább. – Színpadiasan a számra szorítom a két
tenyerem és tágra nyitott szemekkel, mereven bámulom, ő pedig szemforgatva
folytatja. – Még nem láttam a srácot a környéken. Addigra már eleget ittam, és
egy kicsit talán élveztem, hogy nem csak a csajok döglenek utánam, hanem a
pasik is. – Itt rajtam a sor, hogy megforgassam a szemeim, de nem szólok
semmit, mert úgy érzem, ennek a mesének egyre inkább hallani akarom a végét. Ha
kiderül, hogy kísérletezésképp letérdelt egy vadidegen srácnak, amikor velem
bármikor megtehette volna, élete végéig ezzel fogom csesztetni. – De amikor
bemutatkozott, gyanús lett. Beszéltünk néhány percet, mielőtt kimentettem
magam, de addigra már pontosan tudtam, kicsoda. Végül nem engedett el anélkül,
hogy odaadta volna a számát.
A kezembe csúsztat egy papírfecnit, és
figyelmesen nézi az arcom a reakciómra várva. A telefonszám alatt mindössze egy
név áll rajta: Liam.
-
Dugd
meg, és videózd le! – gyűröm össze mérgesen a cetlit. Összeszorítom a fogaimat,
és fújtatva próbálom a szívverésem gyorsuló tempóját a levegővételeimmel is
utolérni.
-
Felejtsd
el! – kurjant fel, és óriásira tágulnak a szemei.
Nem gondoltam komolyan. De tudni akarom,
tegnap este miért kereste Louis-t. És azt is szeretném, ha Louis tudná, hogy
Liam semmit sem változott, bárkinek odateszi a seggét öt percen belül, ha ő nem
veszi fel a telefont neki. Az esélyét sem akarom megadni annak, hogy Lounak
akár egy pillanatra is eszébe jusson visszamenni hozzá. Még ha el is
bizonytalanodik majd, ha megtudja az igazságot Marcelről, nem akarom, hogy őt
tartsa a kisebbik rossznak, aki még mindig elfogadhatóbb dolgokról hazudott
neki, mint én.
-
Hívd
fel – rendelem el a parancsot, mintha bármi jogom lenne hozzá.
-
Nem
– utasít vissza egyértelműen. A bizonytalanság szikráját sem érzem a hangjában.
– Legyen elég annyi, hogy ezzel kisegítettelek – mutat a papírgalacsinra. – Nem
dugom meg, nincs az a piamennyiség, de még csak fel sem fogom hívni. A
kedvedért sem.
Akkor mi a szarnak jött elő egyáltalán
ezzel az egész sztorival?! Tudhatná, hogy az a gyerek az utolsó lény a földön,
akiről hobbiból meséket szeretnék hallgatni.
Néhány szótlan másodpercig jártatom az
agyam, hogy mit kezdjek ezzel a szituációval, hogyan fordíthatnám a javamra,
aztán egy fokkal nyugodtabb, és remélhetőleg meggyőzőbb hangon folytatom.
-
Nem
muszáj megdugnod… és akár anyád előtt is parádézhatsz vele egyet, ha még mindig
bosszantani akarod. Így két legyet ütünk egy csapásra. Csak legyél ott vele egy
megbeszélt helyen tíz percre, fogdosd egy kicsit, vagy legalább hagyd, hogy ő
fogdosson, és valami előre megbeszélt apró színjátékkal támogass egy kicsit
Louis előtt. Ennyit kérek.
-
Játsszam
el, hogy a legjobb haverom tesója vagy, és rühellek? – húzza fel a szemöldökét.
-
Nem
kell, hogy rühellj – vigyorodok el, mintha már nyert ügyem lenne, de Zayn
arckifejezése rögtön lehervasztja a mosolyom.
-
Pedig
sokkal egyszerűbb lenne eljátszanom, minthogy odáig vagyok Marcelért – morogja, és megmásíthatatlan válaszként rázza a fejét
szüntelenül. – Nem.
-
Mi
a szar bajod van velem?! – csattanok fel, amikor érzem, hogy semmi sem fog
hatni rá. Eszében sincs segíteni semmiben, ami Louval kapcsolatos. – Néha
komolyan eszembe jut, hogy féltékeny vagy. Amióta Louis megjelent a városban,
bekattantál!
-
Én
kattantam be? Én?! – nevet fel hitetlenkedve. – Ezt most komolyan mondod? – bámul
rám eltátott szájjal, mozdulatlanul egy darabig, de nem felelek, csak állom a
tekintetét, és közben elgondolkodom azon, hogy melyikünk látja ennyire rosszul
a dolgokat. Sosem volt még köztünk ennyi ellentét. – Azt hiszed, az zavar, hogy
szerelmes vagy? Örülök neki, baszd meg… – ingatja meg a fejét. – De kurvára nem
tudod, hogy kezeld. Egyre magasabbra építed a szarból a váradat, és félek, mi
lesz veled akkor, amikor majd a fejedre omlik az egész. Mert a fejedre fog. – Rosszul
érzem magam. Fejcsóválva hallgatom, és próbálom kizárni a gondolataimból a
szavakat, amik bekúsznak a füleimen át, mert valahol mélyen tudom, hogy igaza
van. – Hagyd abba a hazudozást. Megint manipulálni akarod. Nem megyek sehova
Liammel, és nem leszek cirkuszi mutatvány a fiúdnak – jelenti ki keményen. – Használd
fel az információt Liam ellen, ha tudod, de ne próbálj többet kihozni a
dologból, mint amennyi valójában. Fogd fel végre, milyen árat fogsz fizetni, ha
majd egy ilyen akciód egyszer visszafelé sül el!
Amikor végre befejezi a kioktatásomat, és
az arcomra irányuló szúrós tekintettel várja, hogy reagáljak valamit, vagy
legalább lássam be, hogy van némi igazság a szavaiban, én csak kinyitom a kocsi
ajtaját, és köszönés nélkül, egészen apróra zsugorodva kikúszok a résen.
Elintézek egy-két dolgot otthon, beugrok
anyámhoz néhány percre, aztán bevásárlok, és visszakocsikázok Loius bérelt
lakásához. Próbálom lefoglalni magamat egész napra, hogy ne kelljen Zayn
szavain agyalnom. Félek attól, hogy mire jutnék, ha elgondolkodnék rajtuk.
Mire eljön az idő, amikorra Louis-nak
elméletben haza kellene érnie, már ott gőzölög az asztalon az ebéd. Pontosan
emlékszem a szavaira, amikor azt mondta, hogy egy szál köténykében szeretne rám
törni a konyhában, ahol kevergetem az ételt, de jelen pillanatban valahogy
sokkal romantikusabbnak érzem magam, mintsem egy szál semmiben felajánlkozzak a
konyhaasztalon neki. Félhomályt csinálok, és meggyújtok néhány gyertyát is.
Csak reménykedni tudok abban, hogy nem térítette el valami, vagy valaki, és nem
hűl ki az étel, és égnek le mind a gyertyák, mire megcsörren a kulcs a zárban.
Szerencsére nem várat sokáig, sőt,
látszólag fénysebességgel jött hazafelé. Amint belép, és beleszagol a levegőbe,
olyan nyögés hagyja el a torkát, hogy komolyan elgondolkodom az előzőleg
elvetett konyhaasztalos opció visszahozatalán.
-
Ah,
azt hiszem megfogtam a főnyereményt. Nehéz elhinnem, hogy a sok-sok
eszméletlenül vonzó tulajdonságod mellett ráadásként még konyhatündér is vagy –
lép oda hozzám, finoman nekinyom a pultnak, és a testemre simulva egy kéjesen
nyöszörgős, lágyan elnyújtott üdvözlő puszit ad a számra.
-
Még
meg sem kóstoltad – suttogom mosolyogva az ajkain. – Legalább addig várj a
dicsérettel, míg jól laksz.
Mialatt elfogyasztjuk a késői ebédet,
folyamatosan azon jár az eszem, mennyire bolond voltam, hogy mozijegyet vettem
ma estére. A gyertyafényben még gyönyörűbb, mint egyébként. Még inkább
szeretnék bezárkózni vele, és ki sem mozdulni a hálószobából reggelig. Csak
magamnak akarom, nem egy teremnyi idegen társaságában bámulni mellette a
vásznat. De maradnom kell az eredeti tervemnél. Bár teli hassal a nappaliba
húz, feltett szándékom, hogy nem hagyom magam levenni a lábamról. Fél órán
belül indulnunk kell.
-
Most
már elkönyvelhetlek konyhatündérnek? – suttogja az ajkaimra csábítón, miközben
az ujjainkat összefűzve, a kezeimet a kanapé háttámlájának feszítve, lassan az
ölembe kúszik. – Nagyon finom volt. Majdnem olyan finom, mint a csókod – dorombolja,
és újra belekóstol a számba.
Valószínűleg könnyedén kibújhatnék a
szorításból, de most jól esik hagynom, hogy lefogja a kezeimet. Nincs értelme
saját magam előtt letagadnom, hogy sosem élveztem még ennyire, amikor valaki
megpróbált fölém kerekedni.
-
Mi
van, ha rendeltem? – nyögöm elveszetten, ahogy a feneke az ágyékomnak feszül.
-
Akkor
jól játszod a szereped – nevet fel, én viszont hirtelen nem tudok csatlakozni
hozzá. Ledermedek a szóhasználattól, de mielőtt feltűnne neki, gyorsan
megpróbálom a feszültségem másfelé irányítani.
-
Engedd
el a kezeim – kérem karcos hangon, ajkaimat végighúzva a nyakán.
Egyetlen pillanatig sem hezitál, azonnal
engedelmeskedik. Szabaddá vált ujjait a hajamba meríti, dominánsan a tincseim
tövére markol, mire – egy kicsit talán túl Harrysen – megragadom a csípőjét, és
magamra húzom, miközben mohón az ajkait keresve hajolok közelebb. Mint egy
ragadozó, úgy csap le a számra, és kezdi tépni a fogaival. És most kellene
meglengetnem előtte a mozijegyeket. Mégis hogyan? A farkam fájdalmasan üvölt a
kielégülésért, és biztos vagyok benne, hogy az övé sem venné jó néven a
visszavonulósdit.
-
Rossz
hírem van, Lou… – motyogom, amikor a végtelennek tűnő csókja után a szája
veszélyesnek ígérkező vándorútra indul az állkapcsom vonalán, a kezei pedig
besiklanak az ingem alá.
Meghökkenve húzódik hátrébb, és nedvesen
fénylő ajkai elválnak egymástól, ahogy ijedt tekintetét mereven az enyémbe
fúrja.
-
Ne…
– tátogja, és heves fejcsóválásba kezd.
-
Ne
pánikolj, annyira azért nem rossz hír! – kuncogok fel. – Mielőtt kiugrasz nekem
itt az ablakon – ismétlem némi könnyed iróniával a reggeli szavait –, gyorsan
közlöm, hogy mindössze két, ma estére szóló mozijegyről van szó.
Megkönnyebbülten felnevet, aztán
összeszűkített szemekkel néz rám, amiért így rászedtem, és ököllel játékosan
meglöki a vállam.
-
Azt
hittem, találtál valami jó indokot arra, hogy kimássz alólam, és vissza se
gyere ma már…
-
Kimászok
– emelem fel a fenekét az ölemből, és megpróbálom arrébb tenni. – De semmi sem
gátolhat meg abban, hogy visszajöjjek – nevetek, miközben ledöntöm a kanapéra,
hogy tényleg ki tudjak kászálódni alóla, de még utoljára a combjai közt
felemelkedve fölé hajolok, és egy gyors, szenvedélyes csókot adok neki
ígéretként.
-
Na
jó – sóhajt fel színpadiasan. – Akkor nézzünk meg gyorsan valami filmet. Én
tudok várni – vigyorodik el kajánul, és lesimogatja az összegyűrődött ruhákat
magán.
-
Te
szegény, várakozásra kárhoztatott… – kezdeném az incselkedést, de odaszökken
mellém, amikor a kabátomat húzom fel, és a nyelvével belém fojtja a szót.
-
Fogd
be, különben zaklatni foglak a moziban – emeli rám a mutató ujját, amikor
hátrébb lép tőlem.
Elmosolyodok, és beleugrok a cipőmbe is,
de közben még hátrasandítok a vállam felett.
-
Egyébként
nem tervezted? – kérdem meg ártatlanul, mire eltátja a száját, én pedig nem
várom meg a választ, csak lefutok a lépcsőn, amíg ő felveszi a cipőjét.
Szándékosan az utolsó sorba vettem a
jegyeket. Arra ugyan nem számítottam, hogy alig tudom majd visszafogni Lou-t,
hogy többszörös orgazmussal ajándékozzon meg egy másfél órás film leforgása
alatt, de egy kis simogatás, vagy egy-egy lopott csók közben nem akartam
kíváncsi tekinteteket a tarkómon. Louis azonban nem bizonyul ennyire szolidnak.
Többször kell bevetnem az erőfölényemet, hogy eltávolítsam a kezét a
nadrágomból. A túlságosan hosszúra nyúlt előjáték olyannyira felizgat
mindkettőnket, hogy a film után – aminek nemhogy a tartalmára, de a címére sem
emlékszem – hiába érünk ki a friss levegőre, nem térít észhez. Nem tudunk
reálisan gondolkodni. Csak azt látjuk magunk körül, hogy épp elég sötét van már
ahhoz, hogy elrejtsen minket a kíváncsi szemek elől.
A parkolóba vezető, bokrokkal övezett úton
egymásra nézünk, és szavak nélkül megértve a másik gondolatait, kanyarodunk
mindketten egyszerre a kivilágítatlan rész irányába. Nem tudnám megmagyarázni,
miért viselkedünk ilyen könnyelműen, de valamiért talán még Harryhez képest is
hajmeresztő az, ahogy elengedjük magunkat. Egyszerűen csak mindketten érezzük,
hogy képtelenek lennénk kivárni, míg hazaérünk, így feladom, és a fenekemet egy
vaskos fának támasztva végre boldogan engedem neki, hogy a szájába vegyen.
Onnantól kezdve pedig már nem fogok fel magam körül szinte semmit, csak azt
tudom, hogy egyáltalán nem próbálom meg diszkréten élvezni a jutalmam. A sötét
talán elfedi a kíváncsiskodók elől, mit csinálunk, de a hangom mindvégig
egyértelmű. Azt, ahogy Louis csinálja, nem lehet csendben, visszafogottan
élvezni.
-
Mit
műveltek itt, büdös kölykök?! – indul meg felénk egy botos bácsika épp csak
másodpercekkel azután, hogy Lou a csúcsra juttatott, míg én azon vagyok, hogy
újra tanuljam a légzést.
Louis ijedten kapja a fejét a közeledő
homályos alak irányába, aztán a kézfejével letörli a száját, és a minimális
fény ellenére látom, ahogy büszkén elvigyorodik. Hitetlenkedve nézek le rá, de
gyorsan megfogom a kezét, és felrántom magamhoz. Sietve megcsókolom, aztán a
bácsika elől menekülve, hosszú léptekkel a kocsi irányába húzom.
-
Marceeel…
– nyafogja, és érzem, hogy minden lépéssel egy kicsit visszahúz. – Álló
farokkal rohadtul kellemetlen futkározni.
-
Bírd
ki! – nevetek fel. – Különben Döbrögi elkap, és tiéd a huszonöt botütés! – Erre
bár megbotlik a nevetéstől, engedelmesen kapaszkodik az ujjaimba, és fut utánam
a kocsiig.
-
Te
vezetsz. Én nem bírok – céloz megint a nadrágjára, kínjában fájdalmasan
nevetgélve, és a kezembe ejti a kulcsot.
Beugrik az anyósülésre, én pedig épp csak
egy kicsivel vezetem csöndesebb helyre a Fordot, mielőtt megszabadítom a
fájdalmaitól. És ijesztő, hogy mennyire élvezem. Azt, ahogy lágyan a fejbőrömet
masszírozza közben, vagy ahogy finoman visszahúz a tincseim tövére markolva,
amikor elragadtatom magam, és intenzívebben szorítok rá, mint ahogy ő az
szereti. Ezzel a gyengéd irányítással annyira beindít, hogy bár nem terveztem a
határaimat feszegetni, nem tudok leállni, amikor elveszítve a fejét, a csípőjét
néhányszor finoman előrelendítve, megpróbál minél mélyebbre jutni a torkomban.
Olyan mélyre engedem, hogy erősen kell koncentrálnom, hogy a vacsora a helyén
maradjon. Sosem gyakoroltam igazán ezeket a technikákat. Azt viszont pontosan
tudom, milyen jelei vannak, ha valaki épp arra készül, hogy telespriccelje a
számat. Megtanultam, mert sosem hagyom. Bár tegnap is átfutott az agyamon, hogy
szeretném megadni neki, végül magamat ismerve, inkább elvetettem az ötletet.
Nem rajongok a dologért… talán azért, mert sosem volt senki, akiért rajongtam
volna annyira, hogy rászokjak. De nem érzem úgy, hogy a szemében ez bármit is
levont volna a tegnapi teljesítményem értékéből. Ezúttal viszont nagyon úgy
tűnik, hogy Lou nem tervezi bepiszkítani a Ford kárpitját. Összeszorítom a
könnybe lábadt szemeimet, amíg engedelmesen tűröm, hogy hangos nyögések
közepette a torkomig lökje magát, miközben szüntelenül a tarkómat cirógatja.
Nem tudom, hol volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy azt tesz, amit csak akar,
de eljön a pillanat, amikor már eszembe sem jut elhúzódni, csak a hangját
akarom hallani, és a farka lüktetését érezni a torkomban, amikor lelököm a
szakadék széléről.
Percekig csak figyelem a légzését, és
közben igyekszem rendbe tenni a gondolataim. Élveztem, mert őt éreztem közben.
Akartam, de közben még mindig ott van az az érzés is bennem, hogy én ezt nem
szeretem. A combjára fektetett tenyerekkel támasztom az állam a kézfejemre, úgy
nézek fel rá, és próbálom feldolgozni az ellentétes érzéseimet.
-
Ideadod
azt a flakon vizet? – harapom be a számat ártatlanul, és az ajtózsebre mutatok,
miután kinyitotta a szemeit.
Az arcom valószínűleg mindent elárul,
amikor nyelek egyet, mert rémülten kap az üveg irányába, hogy nekem adja.
-
Nem
szereted… – suttogja, majd eltátja a száját, és ijedten néz rám, én pedig
mosolyogva megrázom a fejem. – Tegnap is… Jézusom, Marcel, miért nem mondtad?!
– kúszik feljebb az ülésben, és engem is feljebb húz magával. – Ne csinálj
ilyet! El kellett volna húzódnod megint.
-
Akartam.
Érezni akartalak. Nem tudom, miért… – vallom be.
-
Többet
ne csináld! – vonja össze a szemöldökét csalódottan.
Furcsa belegondolni, hogy azért csalódott,
mert mindent meg akartam adni neki. Ha nem adtam volna meg, akkor nem lenne
ilyen csalódott. Van ennek értelme?
-
Majd
én eldöntöm, hogy legközelebb is szeretném-e, oké? – fűzöm össze az ujjainkat,
és hozzá hajolok. – Tegnap is én döntöttem. És most is… – mosolyodok el, majd
egy lágy puszit adok az ajkaira, amire felsóhajt, és próbál ő is
visszamosolyogni rám, de minden porcikám érzi a kiábrándultságot benne. Egy
apró dologban nem mondtam el neki azonnal az igazat, és így reagál? Mi lenne,
ha minden hazugságom napvilágra kerülne? A hideg is végigfut a hátamon a
gondolatra. – Éhen halok – jelentem ki könnyedén, mert nem szeretnék most
azonnal hazamenni vele. Ezt a feszültséget egy kicsit fel szeretném oldani
előbb, hogy ugyanolyan felszabadultan és boldogan öleljen magához ma éjjel is,
mint tegnap.
-
Cseréljünk
helyet, elviszlek egy szuper kis pizzázóba – mosolyodik el végre jóval
őszintébben.
Megvacsorázunk, és most, hogy lenyugodtunk
egy kicsit, és képesek vagyunk másra is koncentrálni, nem csak egymásra tapadva
lélegezni, mint az elmúlt randijainkon, a pizzéria teraszáról még a város
éjszakai fényeit is képesek vagyunk egy kicsit kiélvezni. Közben Louis
megpróbálja kiszedni belőlem, hogy az utóbbi időben jutottam-e valamire a
továbbtanulást illetően, én pedig végre őszintén tudok felelni. Már nem csak a
Marcel-féle hazugságot szajkózom, tényleg elhatároztam, hogy megpróbálom.
Egyetemre fogok menni. Azt egyelőre nem árulom el neki, hogy valószínűleg
Európában, és hogy azt remélem, ő is velem tart majd, de jól esik végre egy
kicsit félretenni a színjátékot. Úgy tűnik, meglepem a hirtelen jött határozott
döntésemmel, de látom, hogy büszkén húzza ki magát a széken. Azt ígéri,
mindenben támogat, de el kell nevetnem magam, mert egyelőre nem igazán tudom
elképzelni, hogy órákig ülünk ártatlanul egymás mellett irodalmi műveket
elemezgetve. Jelenleg öt percet is nehéz kibírnom, hogy ne érjek hozzá, és ne
kalandozzanak el a gondolataim.
Mielőtt hazamegyünk, még sétálunk egy
nagyot a folyóparton egymásba csimpaszkodva, önfeledten beszélgetve, közben
iszunk egy-egy tejeskávét, hogy ébren tartson minket, de mire visszaérünk Lou
lakásába, úgy esünk be az ágyba fáradtan, mint a régi házasok. Egymásba
gabalyodva alszunk el, és csak arra ébredek fel, amikor korán reggel kikúszik a
ránehezedő bal karom alól. Nyújtózkodok párat, de amikor meghallom a zubogó
vizet, rekordsebességgel pattanok ki az ágyból, hogy utána menjek.
-
Jó
reggelt… – köszönök halkan, és a hangom a szokásosnál is mélyebb és karcosabb
az alvástól.
Végignéz a meztelen testemen, aztán
elkapja a tekintetét, és folytatja a zuhanyzást.
-
Ne
gyere a közelembe – csóválja a fejét, és eljátssza a riadt kisfiút, mire
lebiggyesztem a számat, ő pedig gyorsan leöblítve magát a törölközőért nyúl. – Komolyan
mondtam, Marcel. Egy érintésedbe kerül, és nagyon csúnyán el fogok késni…
Csak kuncogok halkan, és a sarokból
figyelem, ahogy végigdörgöli magát, és gyorsan felöltözik. Nehezemre esik nem
semmibe venni a szavait, és csak távolról figyelni, úgyhogy inkább kifordulok
az ajtón, és főzök egy kávét, mielőtt elindulunk.
-
Felvehettél
volna egy pólót is – lép oda mellém, ahogy a pultnak támasztva a csípőmet
kortyolom a feketém, és egy halk sóhaj kíséretében végigsimít a meztelen
mellkasomon. Hezitálva állítja meg a kezeit a melegítő szegélyénél, de végül
erőt vesz magán, és egy gyors puszi után a bögréje után kap, és hátrébb lép
tőlem. – Ma is maradsz? – kérdi két óvatos korty után.
-
Nem,
ma van néhány elintéznivalóm – felelem, és a mosogatóba teszem a bögrét,
magamra kapok egy pólót és a kabátomat, aztán a kulcsát a munkalapra teszem. – Elviszlek.
És délután érted is megyek. Mit szólsz? – Csak nem lesz nagy baj abból, ha egy
kicsit a suli körül sertepertélek. Majd úgy öltözöm fel, hogy Harryként se
legyen nagyon égő, ha esetleg véletlenül ismerősbe botlanék. Vagy ki sem
szállok a kocsiból, amíg meg nem látom közeledni.
-
Jól
hangzik – hajol felém egy mosolygós puszira, aztán a kulcsot felém tolja a
pulton. – Ez maradjon nálad.
-
Nem
fog kelleni – válaszolok könnyedén, és a bejárati ajtó felé fordulok, de belép
az aurámba, ami miatt muszáj ránéznem. Igéző tekintettel vizslat néhány
másodpercig, és úgy tűnik, mintha jót mulatna rajtam.
-
Nem
csak ma. Mindig maradjon nálad – mondja lassan.
Nyelek egy nagyot, mert kezd szőrös gombóc
nőni a torkomban. Mi akar ez lenni? Egy költözz ide ajánlat?
Látja a pánikot az arckifejezésemen, de ő
meglepően nyugodt marad, ami lassan átszivárog belém is.
-
Marcel…
– simítja végig a felkaromat. – Szeretek veled lenni. Nem azt kérem, hogy
cuccolj ide azonnal. Nem szándékozom elvenni a személyes tered, annyi
szabadságot tartasz meg magadnak, amennyit csak akarsz. De nagyon szeretném, ha
sokat lennél itt. Tedd el.
Csak bólintok, a kabátzsebembe csúsztatom
a kulcsot, aztán magamhoz rántom Lout, megpördítem, és egy heves csók
kíséretében a falnak nyomom. Először meglepődik, de hamar beleolvad a
karjaimba, és hagyja, hogy elvegyek még néhány percet a szűkös idejéből. Majd
behozom a lemaradást, és úgy nyomom a gázt a suliig, mint Harry.
Miközben intézem a dolgaimat, egész nap
kiverhetetlenül ott motoszkál a fejemben, hogy vajon Harryhez is tudna-e így
viszonyulni. Van esélyem arra, hogy enged majd bizonyítani, ha kiderül az
igazság?
Tudom, hogy észreveszi, hogy egyre
többször engedem szabadon az ösztöneimet, és ezzel sokszor meglepem, de csak én
tudom, hogy ez miért van. Szinte teljesen elmosódott a határvonal már a saját
személyiségem és a szerepem között. Marcel megváltoztatta Harryt, Harryből
pedig egyre több dolog párolog át Marcelbe. Louis előtt már semmi sem
színjáték. Odáig jutottam, hogy miatta kezdtem el színészkedni, és mostanra már
csak vele vagyok önmagam.
Eltelik a nap, és mire eljön a délután
három, végre hosszú léptekkel, várakozva sietek az iskolához. A váratlanság
letaglóz, amikor megpillantok egy alakot, akit nagyon nem szerettem volna. A
lépteim elbizonytalanodnak, és a levegő a tüdőmben ragad. Az idő mintha
megállna, de legalábbis nagyon lelassul. Amikor ő is felém néz, magamra rántok
egy álarcot a sok közül. Magabiztosan emelem fel a fejem, és tovább sétálok, de
a szemeimet nem veszem le róla. Biztosan felismer, de arra számítok, elfordítja
a fejét, sőt talán most, hogy rájött, nem ő az egyetlen, aki Louis-ra vár,
sarkon is fordul. De nem teszi. Liam is önbizalommal telve húzza ki magát, és
az ég felé emeli az orrát, amivel aztán felém bök, majd a magas lóról kezd el,
lesajnáló vigyorral beszélni hozzám:
-
Ah,
a kis könyvmoly, akit az én Lou-m… – megköszörüli a torkát ahelyett, hogy
kimondaná, amit elsőre tervezett. Gyáva!
-
Mit
csinál a “te Lou-d”? – hangsúlyozom felhúzott szemöldökkel, és fenyegetőn
közelebb lépek hozzá.
-
…mostanában
preferál – köpi néhány pillanatnyi
néma hezitálás után, szinte undorodva.
-
Sokkal
többet is tesz, mint preferál – villantom ki a fogaimat egy ragadozó
mosolyával.
-
Csak
tudnám, mitől vagy neki olyan… – kezdi hátrálva, inkább csak saját magának
mormolva, és tudom, hogy ezzel a költői kérdéssel le is zárná a bájcsevejünket,
de megragadom a torkát, és a térdemet is bevetve, a mögötte parkoló kocsi
ajtajának nyomom.
-
Pontosan
tudod – vigyorgok a képébe épp úgy, ahogy Harry tette vele aznap este a bárban.
A szabad kezemmel a földre hajítom a gumit
a hajamból, és a pulcsim nyakába akasztom a szemüvegem. Centikre hajolok az
arcához, és úgy döntök, néhány másodpercig még nem eresztem el. Megszólalni sem
bír, nemhogy megmozdulni. Kővé dermedten, az autó fémlemezébe olvadva néz
vissza rám. Nem csak megrémítettem, össze is zavartam. És én ezt annyira
élvezem!
Tudom, hogy bármit is mondana Lounak, nem
hinne neki. Sőt, azt remélem, végig sem hallgatná. De teljesen kiadnom magam
mégis túl veszélyes lenne.
-
Pontosan
tudod – ismétlem, mielőtt folytatnám. – Azt hiszed, a bátyám diszkréten kezeli
a hódításai részleteit? Bármennyire is nem érdekelt, tökéletesen tisztában
vagyok azzal, hogy nyüszítettél a farkán – nevetek arrogánsan a képébe, mire
zavartan félrenéz. Eleresztem a nyakát, és hátrébb lépek egyet tőle, mire
zihálva próbál a szemei villanásaival gyors menekülési útvonalat találni. – Azt
mondod, fogalmad sincs, Lou mit eszik rajtam? Fel kell világosítalak arról,
hogy az ikertestvérek közt általában külsőségekben nem sok különbség van?
Aminek az ismétléséről te csak sóvárogva álmodozhatsz, annak a tökéletes
másolatát Lou bármikor megkaphatja tőlem – vetem oda neki még
megsemmisítésképp, majd hátat fordítok, és az iskola felé indulnék, de néhány
lépéssel arrébb egy kétségbeesetten pislogó Louis néz velem farkasszemet.
-
Mi…?
– nyögi köszönés helyett, de elcsuklik a hangja. Megköszörüli a torkát,
összefűzi az ujjainkat, és a szeme sarkából a volt fiúját figyelve félénken
közelebb bújik hozzám. – Mi történt? – leheli második próbálkozásra.
-
Csak
beszélgettünk – felelem az ajkaira suttogva és megvonom a vállam. Aztán ahogy
megölelem, oldalra fordítom a fejemet, és látom, ahogy Liam összeszűkített
szemekkel engem figyelve elsomfordál. Nem bízom abban, hogy utoljára láttam.
-
Nem
tudom, mit akar… – motyogja Lou egy kicsit megkönnyebbülten. – Tegnap
elküldtem, azt hittem megértette – szabadkozik. Nem mintha szükség lenne rá.
Talán van bennem egy kis egészséges féltékenység, de valójában egyre biztosabb
vagyok abban, hogy az a kis gyökér nem kellene neki újra. Ha még Zayn
ütőkártyáját is bevetem valahogy, akkor aztán főleg minden esélye porrá lesz.
-
Szerintem
már semmit – fonom a válla köré a karom, és szorosan magamhoz húzom.
Meglepetten pislog fel rám, de nem firtatja tovább, inkább megpróbálja
látszólag ignorálni. A derekamra teszi a tenyerét, és elindulunk az autó
irányába. De biztos vagyok abban, hogy a fejében ő jár. És nem lennék meglepve
rajta, ha még ma felhívná, mert érzem, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság,
hogy vajon mit akart. Mindenáron rá kell vennem Zayn-t, hogy segítsen
eltávolítani az útból végérvényesen.
Louis’s
POV
Marcel egy cseppet sem tűnik zavartnak
attól, aminek az imént, bár csak messziről, de tanúja lehettem. Úgy vettem
észre, könnyedén Liam fölé kerekedett, a volt fiúmat pedig ez alaposan
sokkolta. Valószínűleg nem várta az én édes, szemüveges jófiúmtól ezt a fajta
erőt, és nem is hibáztatom érte. Marcel talán a legtitokzatosabb srác, akivel
valaha dolgom volt, de bátran kijelenthetem, hogy az összes tulajdonsága közül
ez az egyik kedvencem.
Bevágódik a kocsiba, én pedig még mindig
az előbbi jeleneten gondolkodom. Liam számára régen sem volt ismert az
elutasítás érzése. Ritkán mondtak neki nemet, és nem volt szüksége rá, hogy
megszokja. Most pedig jól látható, hogy képtelen megérteni azt, hogy semmi kedvem
az újabb játszmáihoz. Épp elég ideig voltam mellette vak. Most végre van egy
kapcsolatom – legalábbis nagyon remélem, hogy a kapcsolatom is annak gondolja
magát – amiben biztosan nyugodt lehetek. Sok álmatlan éjszakát okozott nekem
Liam hiánya, és az árulása okozta csalódottságom, de most már kijelenthetem,
hogy semmi esélye Marcellel szemben. Hogy is lehetne? Csak néhány nap telt el,
mióta közel engedett magához, és én képtelen vagyok betelni vele. Mindent
akarok, ami ő. Minden titokról tudni akarok. Annyi kérdésem lenne hozzá. Minden
gondolatára rákérdeznék, csak hogy tudjam, min töri azt a gyönyörű fejecskéjét,
amikor olyan édesen és morcosan összeráncolja a szemöldökét. A tetoválásai
minden pillanatban izgatják a fantáziámat. De nem akarom egyszerre. Akkor talán
elveszne a varázslatos titokzatosság, ami övezi, és én még élvezni akarom ezt.
Ha így folytatjuk, rohamtempóban fogok fülig belezúgni, úgy, hogy még azt sem
tudom merre jár, amikor néha azt mondja, van egy kis dolga. Legszívesebben
mindent azonnal akarnék. Költözzön hozzám, hogy minden nap velem aludjon el, és
mellettem ébredjen fel. És mégsem akarom, hogy velem éljen, mert bár vágyom
arra, hogy hagyjuk a fenébe a kötelező köröket, de arra is, hogy olyanok
legyünk, mint a randevúzó tinédzserek, akik lassan merészkednek egyre közelebb
egymáshoz.
-
Min
gondolkodtál el ennyire? – ránt vissza a valóságba.
Megrázom a fejem, hogy eltüntessem a
rengeteg egymáshoz alig kötődő, megmagyarázhatatlan gondolatfoszlányt, amik
mind róla szólnak.
-
Rajtad
– felelem egy kedves mosollyal, és mielőtt bekötném a biztonsági övet, közelebb
hajolok hozzá egy futó csókra. – Mindig csak rajtad.
Beharapja az alsó ajkát, és egy apró
mosollyal oldalra fordítja a fejét. Imádom, hogy egy mondatommal ennyire
zavarba tudom hozni. Egyszer addig fogok bókolni neki, míg majd könyörögni fog,
hogy hagyjam abba, különben lángra lobban az arca. Ezen a tervemen vigyorogva,
hajtok ki a pakolóból.
-
Van
valami újabb meglepetés programod a szabad óráinkra, vagy ma megengeded, hogy
te legyél a főfogás? – teszem fel neki a szándékosan félreérthetően
megfogalmazott kérdést, és felnevetek, amikor hatalmas szemekkel fordítja
lassan felém a fejét.
-
Nem
igazán terveztem semmit – ingatja meg a fejét, és a száját kezdi rágcsálni.
Édesen néz ki közben. Istenem, teljesen olyanok a gondolataim, mintha egy
nevetséges romantikus drámából léptem volna ki, és ez csak még elvetemültebb
kereteket ölt, ha a közvetlen közelében vagyok. – És neked?
A hangja egy oktávval magasabban szól.
Mintha izgulna a válaszom miatt, pedig nincs rá semmi oka. Csakis olyat
szeretnék csinálni vele, amit ő is imád. Ha az mondjuk hatórányi némaságba
burkolózott puzzle-özés, hát legyen.
-
Szívesen
csinálok veled bármit – sandítok rá oldalról, és csak figyelem, ahogy lágyan
elmosolyodik. – Mondjuk rendelhetnénk kaját, és berakhatnánk valami
jelentéktelen filmet, amire úgysem figyelnénk oda.
Felkacag, és a lassan, talán kicsit
túlságosan is félénken a combomra simítja a tenyerét. Szabad kezemmel, amivel
épp se a kormányt, se a váltót nem kell fognom, összekulcsolom az ujjainkat, és
élvezem, hogy ennyire természetesen mellettem van.
-
Tudom,
valószínűleg azért találtad ki a mozit, hogy csináljunk valami mást is azon
kívül, hogy egymás testét vagy száját térképezzük fel. Én viszont nem vagyok
ilyen mazochista. Talán idővel könnyebb lesz, de most még épp rászokóban vagyok
a Marcel nevezetű drogomra, és minden pillanatban csak arra tudok gondolni,
hogy élvezhessem a közelséged.
-
Gyönyörű
monológ volt – bólogat olyan meggyőződéssel, mintha egy egyetemi professzor
előadásáról tartanánk éppen diskurzust. – Kétségtelenül megérdemelted azt a
diplomát.
A szája szinte fülig ér, amitől a gödrei
már inkább gyönyörű szakadékok az ajkai szélén, amikben önszántamból vesznék el
bármikor. Olyan csodálatos ilyenkor. Szeretem, amikor bolondozik, és hangosan
nevet a társaságomban. Olyankor azt érzem, hogy tényleg egyre közelebb kerülünk
egymáshoz. Az ismeretségünk elején annyival tartózkodóbb és elutasítóbb volt,
hogy féltem, ez a dolog köztünk soha nem fog elmélyülni, hiába tetszik nekem
annyira, amit többször még a tudtára is adtam. Eddig a pillanatig nem is értem,
mi játszódhatott le a fejében, aminek hatására olyan zaklatottan megjelent a
lakásomban éjnek idején, de hálát rebegek az égnek érte.
-
Szemtelen
vagy – öltöm ki a nyelvem, és mielőtt visszahúzhatnám a számba, még megnyalom
az ajkam. – És ki fogok találni valami büntetést arra, ha mindig el akarod
rontani a romantikus beszédemet.
-
Azt
hiszem, bármit is sikerülne kitalálnod, csak még inkább azon lennék, hogy
belerondítsak a szónoklataidba.
Mindketten jóízűen nevetünk, míg lassan a
lakásomhoz érünk. Néhány váltás erejéig kénytelen vagyok elengedni a kezét, de
aztán mindent beleadok, hogy többé-kevésbé fél kézzel be tudjak parkolni. Mielőtt
kiszállna a kocsiból, felém hajol, és ajkai finoman kezdik el masszírozni a
számat. Nincs ebben a csókban semmi vad, és mélyen szenvedélyes, de mégis
megremeg tőle a gyomrom. A regényekből már jól ismert, furcsán vad
szárnycsapkodások kezdenek kibontakozni a gyomromban, amikor ilyeneket csinál,
és egyre inkább úgy érzem, hogy azok a mindenki által olyan sokszor leírt
pillangók tényleg léteznek. Csak éppen eddig még nem volt olyan személy az
életemben, aki életre tudta volna hívni az enyémeket.
Gyengéden egy utolsó puszit lehel a szám
szélére, és egy lágy mosollyal kimászik az autóból. Mire utolérem, már a
kapuban vár, ahol szemrebbenés nélkül ragadja meg a kezem, és sétál el velem a
liftig.
Igaz ez az egész, vagy csak volt valami
szerencsétlen balesetem, most pedig kómában vagyok, arra az édes kárhozatra
ítélve, hogy ilyeneket álmodjak? Ahogy ezeken gondolkodom, egy pillanatra
megrezzen a telefonom a farzsebemben, és akaratlanul is Liam képe kúszik a
lelki szemeim elé. Szinte már vártam, mikor fog hívni, vagy írni a mai
események után, de még addig sem bírta szó nélkül, mint gondoltam. Szándékosan
nem veszem most elő, hogy megnézzem. Majd később, ha Marcel nincs ennyire közel
hozzám. Nem áll szándékomban titkolózni előtte, de azt sem akarom, hogy rosszul
essen neki az exem folyamatos hívatlan jelenléte a kettesben töltött
perceinkben, miközben nekem semmit sem jelent. Tudom, hogy én sem örülnék, ha
valamelyik volt barátjával SMS-ezgetne, miközben velem van. Lófaszt! Akkor sem,
ha nincs velem! Szóval ez úgy jogos, ha én is mielőbb lerázom végre Liamet
magunkról.
-
Dobd
le magad a nappaliban, főzök egy teát, és rendelek valami kaját – simítok végig
a póló alól előbújó selymes bőrén, majd fel az oldalán, miközben felakasztja a
kabátját az előszobában. Megfeszülnek az izmai, látom a kikandikáló derekán,
hogy libabőrös lett az érintésemtől, és ez nem hagy nyugodni. Marokra fogom a
hosszú ujjú kék póló anyagát, ami a testére feszül, és a mellkasomra rántom,
hogy magamévá tegyem a száját egy pillanatra, mielőtt útjára engedem a nappali
irányába. Egy apró nyögés szökik ki az ajkai közül a hirtelen akciómra, ami
aztán egy jóleső sóhajjá fejlődik, és átkarolva a derekam húz még közelebb
magához.
Ahogy eltűnik a látóteremből, a konyhába
megyek, és teletöltöm a vízforralót. Amíg várok, megnézem, hogy tényleg az első
számú nemkívánatos személy üzent-e az imént, és őszinte megkönnyebbüléssel
nyugtázom, hogy csak Niall küldött valami idióta poénos focis képet. Halkan
nevetgélek rajta egy kicsit, majd elküldök válasznak néhány vigyorgó
hangulatjelet és egy üzenetet, hogy mennyire nagyon hülye. Aztán a hűtőre
rögzített szórólapról bepötyögöm a számot, hogy rendeljek két adag kínait.
A nappaliba lépve elmosolyodom, amikor
meglátom Marcelt, ahogy a könyveimet böngészi. Három különböző kötet is van a
kezében, és egy negyedik után kutat a polcon, amikor megpördül a bögrék
koppanására az asztalon.
-
Az
az egyik kedvenc könyvem – mutatok a három közül arra, ami a legtetején van. – Olvastad
már?
-
Még
nem – rázza meg a fejét, és jobban szemügyre veszi a borítót.
-
Egy
nagyon furcsa szerelemről szól – magyarázom szűkszavúan, hátha komolyabban is
érdekli, és akkor nem szeretnék olyasmit elárulni, ami elronthatja az olvasása
élményét.
-
Mitől
furcsa? – néz a szemembe őszinte érdeklődéssel, és leül a kanapéra mellettem,
majd felhúzva a lábait felém fordul.
-
A
két főszereplő közti kapocs egy férfi, aki még a múltban vesztette életét. A
fantom személy a nő egyetlen nagy szerelme és a férfi legjobb barátja volt. A
szerelmük pedig lassan bontakozik ki, miközben csak azért keresik egymás
társaságát, mert az elvesztett férfira emlékezteti őket a másik közelsége.
Egy ideig még nézegeti a könyvet, forgatja
az ujjai közt, kinyitja, beleolvas, majd újra becsukja. Imádom nézni, ahogy ismerkedik
vele. Azt hiszem órákig is képes lennék bárgyú vigyorral bámulni ezt a
rituálét.
-
Még
sosem hallottam erről az íróról – ingatja meg a fejét, miközben a
könyvespolcaimhoz kapja a fejét. – Sok köteted van tőle.
-
Murakami
– bólintok. – Nagyon szeretem a világot, amiben és ahogy ír. A könyvei, szinte
mind, egy-egy zenének a hangulatát képviselik, és ezzel együtt egy korszaknak a
hű lenyomatai is. Ez itt a Beatles-korszakot, bár a címéből ez egyértelmű. Amit
az asztalra tettél, egy újabb zenei világ. A Nat King Cole. Hm, így
belegondolva nem is tudom, melyik könyve a jobb. Attól biztosan merevedésed
lesz – mutatok a dohányzóasztalon heverő vékonyabb regényre.
-
Micsoda?
– nevet fel, és egyből a könyv után nyúl.
-
Ez
már tetszik, mi? – húzom fel az egyik szemöldököm, és csábos félmosolyra az
ajkaim. Közelebb fészkelődök hozzá, felhúzom az egyik lábam, hogy én is szemben
legyek vele, és a combját kezdem el cirógatni, amíg ő a könyveimet bújja.
-
Mesélj
róla – kéri, miközben ugyanazt a mozdulatsort teszi meg ezzel a kötettel a
kezében is. Beleértve a kacér vigyort is.
-
Egy
gyermeki, ártatlan románc, ami a közös zenehallgatások közepette teljesedik ki,
miközben régi bakeliteket pakolgatnak a lejátszóba, és ismerik meg a világ
összes nagy klasszikusát. Ártatlan érintések, gyermeki izgalmak az ismeretlen
vággyal, amit egymás iránt éreznek. De aztán elszakadnak egymástól. Más-más
városba költöznek, és megszakad a kapcsolat. Felnőttként újra találkoznak. A
férfinak családja van, gyerekei, de az akkori szemérmes vonzalom pusztító
vágyként éled újjá. Mindent kockára tesz azért, hogy átélhessen valamit, amitől
annak idején megfosztották.
-
És
átéli? – néz fel a könyvből, izgatottan csillogó szemekkel.
-
Át
– bólintok kajánul. – Elég részletesen.
Annyira élvezem ezeket a pillanatokat. Még
sohasem volt olyan, hogy valakivel a könyveimről beszélgettem volna. Pisis
korom óta imádok olvasni, de se olyan barátom, se olyan családtagom nem volt,
akit érdekelt volna a mesém. Sokszor próbáltam anyunak elújságolni, hogy
micsoda fantasztikus világban jártam egy-egy könyv segítségével, de ő csak
monotonon bólogatott, és bár nem bántott meg azzal, hogy nyíltan közölte, nem
érdekli miről beszélek, azért mindig éreztem, hogy így van. Ezért végül
beletörődtem, hogy ez a varázslat csak engem tud elbűvölni. Csak felettem van
hatalma, és minden báját megtartottam magamnak. Most pedig itt ül előttem ez a
csodálatos fiú, aki csak úgy issza a szavaimat, amikor a regényeimről mesélek
neki. Felfoghatatlan érzés.
-
Rád
bízom őket – intek az ölében tartott könyvekre. – Olvasd el nyugodtan. Mindet.
-
Szeretném
– bólint mosolyogva, majd az asztalra helyezi őket, és felveszi a bögrét, hogy
belekortyoljon.
Végül mégis meggondolja magát, és a
kezembe nyomja a Norvég Erdőt. Nem tudom mire vélni, ezért csak vigyorogva
nézek rá, kérdő tekintettel, némi magyarázat után esdekelve.
-
Olvasd
fel nekem a kedvenc részed belőle.
-
Örömmel
– hajolok előre, és az ajkain felejtem a sajátomat egy pillanatra, mielőtt
fellapoznám a könyvem. – A kedvenc részem egy levél. Olyan gondolatok vannak
benne, amit nagyon a magaménak éreztem sokszor Seattle-ben.
Nem szól semmit, csak elmosolyodik és
bólint egyet, arra várva, hogy megismertessem vele ezeket a gondolatokat,
ezáltal adjak egy újabb szeletet neki magamból. Visszamosolygok rá, aztán
felemelem a kezemben lévő csodát.
-
Reggel, ébredés után, amikor még az ágyban
fekszem, rád és Reikóra gondolok, ott a madárketrecnél. A pávákra, a
galambokra, a papagájra és a pulykákra. Emlékszem a sárga, kapucnis esőkabátokra
is, amit azon az esős reggelen viseltetek. Nagyon jó érzés a meleg ágyban fekve
rád gondolni. Olyan, mintha itt aludnál mellettem, összekucorodva. Majd
elképzelem, hogy milyen csodálatos lenne, ha tényleg igaz lenne. Néha
rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy,
ahogy te gondoskodsz minden reggel a madarakról, én is összeszedem magam minden
reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem,
felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró
csavarokkal összerakni magam: gyerünk, egy új nap áll előttem.
Egy pillanatra felnézek, és elbűvölt
arccal néz rám, várva a folytatásra, amit nincs is szívem megtagadni tőle, még
ha legszívesebben inkább félretenném a könyvet, és két kezembe véve a
csodálatos arcát, magamévá tenném azokat a kedves mosolyra húzott finom
ajkakat. Tovább olvasom a részt, ami annyira megfogott annak idején, de több
soron is úgy futok végig, hogy nem is emlékszem a tartalmukra, miután hosszú
ujjaival elkezdi gyengéden cirógatni a nyakam, a kanapé támláján könyökölve
közben. Egy sóhaj erejéig elfúl a hangom, és a szemeimet is le kell hunynom, de
amikor tudatosul bennem, hogy nem készül abbahagyni, és ezt így kell
folytatnom, újra a betűk tömkelegébe mélyedek.
-
A vasárnap délutánok csendesek, békések és
magányosak. Könyvet olvasok vagy zenét hallgatok. Egyedül. Néha visszagondolok
azokra a sétákra, amiket együtt tettünk Tokióban, amikor még itt voltál. Elég
tisztán emlékszem, még a ruhákra is, amiket akkoriban viseltél. Vasárnap
délutánonként visszagondolok erre-arra… Mmh…
Nem bírom tovább olvasni, az ujjai a
nyakamon túlságosan intenzíven sodornak a kábulatba. Becsukom a könyvet, és
magam mellé teszem. Nem szól semmit, és már mosoly sincs tökéletes ajkain. Vággyal
és valami más, megfoghatatlan érzelemmel a szemeiben néz rám, hosszú ujjainak
pedig szüntelenül érzem a gondoskodását.
Talán percek is eltelnek úgy, hogy csak
nézünk egymás szemébe. Már nincs mosoly egyikünk arcán sem, csak lubickolok
azoknak a fájdalmasan szép zöld íriszeknek a lángjában.
-
Magányos
voltál ott? – szólal meg suttogva, a hangja pedig a megszokottnál is
rekedtebben hasít a csendbe.
-
Néha
úgy éreztem, pedig nem különösebben volt rá okom – felelek, valamiért én is
csak lehelve a szavakat, pedig nem lenne szükségünk a halk szavakra.
-
Liam
nem volt ott neked úgy, ahogy vágytál volna rá?
Az ujjai egy pillanatra sem állnak le, és
a szemében sem látok most dühöt, vagy féltékenységet. Csak egyszerű kíváncsiság
van benne, és talán egy csipetnyi értetlenség.
-
Nem
erről van szó – ingatom meg egy kicsit a fejem. – Ez valami más érzés volt
bennem. Talán már akkor tudtam, hogy nem ő lesz az, csak az agyam még nem fogta
fel. Túl nagy volt a köd. Nem tudom.
Egy apró sóhaj hagyja el az ajkait, amin
látszólag ő is meglepődik. Talán nem is tudta, hogy visszatartotta. Édes, ahogy
zavarodottan elkapja a tekintetét, és lehajtja a fejét. Egyből az álla alá
nyúlok, és visszaszerzem a figyelmét.
-
Most
már tudom, hogy amikor azt hittem, a legjobban szeretem, az sem ért a nyomába
annak az érzésnek, amit akkor érzek, amikor veled vagyok – nyugtatom meg, de
ezzel még inkább kizökkentem a nyugalmából. Elkerekedett szemekkel néz rám, és
a szája is elnyílik egy picit.
Közelebb hajolok hozzá, és finoman végighúzom
a nyelvem az alsó ajkán, aztán a felsőn is, mire eltávolodva látom, hogy
időközben lehunyta a szemeit. Gyengéden csókolom meg, miközben feltérdelek, és
finoman a kanapéra döntöm. Felhúzza a térdeit, így kényelmesen a combjai közé
tudom fészkelni magam, és közben a tincseivel játszadozva kóstolgatom az
ajkait.
Miután eltávolodom tőle, egy kicsit
oldalra csúszom. Továbbra is rajta fekszem, a támla és a vállai közt pedig a
kanapéra könyökölök, és a felcsúszott pólója alól kikandikáló hasát cirógatom.
Tetszik ez a kettősség, amit a társaságában érzek. Legszívesebben minden
pillanatban az ágyamba dobnám, és a matracba döngölném, de ugyanannyira élvezem
azt is, amikor csak fekszünk, vagy ülünk egymás mellett, miközben lopott
csókokkal és érintésekkel kényeztetjük a másikat.
A hasát simogatva, egyre feljebb húzom a
pólóját is, és már a fél pillangó kilátszik a vékony anyag takarásából. Talán
ez a hatalmas lepke a legérthetetlenebb tetoválása számomra. Annyira nagy, és
olyan központi helyen van. Biztos vagyok benne, hogy valami oka van, és én
tudni szeretném. Még egy kicsit feljebb húzom a kék textilt, már a mellkasán
ráncolódik össze, és értetlen pillantásokkal jutalmaz.
-
Jelent
valamit? – kérdezem, és elkezdem körberajzolni a gyönyörűen kidolgozott vonalait.
Nem válaszol, ezért felnézek rá, így találkozik a pillantásunk. Fájdalom és egy
kis szégyenlősség, ami most csillog azokban a zöldekben. – Mondd el.
-
Elég
régi – kezd bele egy kis torokköszörülés után. Látom, ahogy tépelődik magában.
Nem tudom, mi lehet a minta hátterében, de nehezen beszél róla.
-
Kérlek
– erősködök tovább, hogy megnyíljon előttem. – Szeretnélek ismerni. Minden
apró, számodra talán jelentéktelen részedet is. A pillangód történetét is.
-
Egy
emlék – sóhajt fel végül megadóan, miután még egy kicsit gondolkodott, hogy
valóban meg akarja-e osztani velem. Boldog vagyok, hogy úgy döntött, tudhatok
róla. Biztosan egy fontos pillanatot képvisel az életében. – A pillangók
sokmindent jelképezhetnek, de ami miatt ezt választottam, az a lélek, az
elmúlás és az újjászületés. Valami meghal, aztán újult erővel, ismét életre
kel, hogy még erősebb legyen.
Elhalkul, és már nem néz rám. A plafonra
szegezett szemekkel fekszik alattam, az egyik karjával átölel, és a hajamat
babrálja.
-
Folytasd
– adok egy apró puszit az álla vonalára.
-
Taknyos
voltam még, amikor csalódás ért, amitől a padlóra kerültem. Idétlen tinédzser
szerelem… – legyint a másik kezével, de tudom, hogy nincs így. Ha így gondolta
volna, akkor nem varrat magára egy ekkora emléket, hogy élete végéig vele
maradjon. Mégsem szólok bele. Nem erőltetem. Hagyom, hogy úgy mesélje el, és
annyit, amennyit tudatni szeretne velem. – De első szerelem volt. Ezért a
lelkem egy része azt hiszem meghalt akkor. De aztán elhatároztam, hogy nem
hagyhatom magam. Nem engedhetek a fájdalomnak. Összeszedem magam, és
megkeményedem. Erősebb leszek, mint valaha. Ezen az úton indultam el akkor,
ezzel a kis fickóval a hasamon.
Nevetgél egy kicsit a végére, de tudom,
hogy ez tényleg valami komoly lehetett akkor. Próbálok vele együttérezni, bár
olyan fiatalon engem nem ért ekkora csalódás. Akkoriban nem foglalkoztattak az
ilyen dolgok. Liam volt az első, akinek sikerült fájdalmat okoznia nekem, de
már felnőtt fejjel. Nem tudom, milyen lehet tizenévesen, a hormonok elnyomásában
átélni egy ilyet.
-
Miért
pont a hasadon van? – görgetem inkább tovább a beszélgetésünk fonalát, és
hagyom, hogy a kíváncsiságom átvegye a hatalmat, amíg Marcel le nem állít.
Ritkán beszélgetünk mély dolgokról. Oda vagyok érte, miközben ha belegondolok,
még nagyon sok mindent nem is tudok róla.
-
Kérdezte
a művész, hogy hová szeretném, és közben felsorolta, hogy különböző
testrészeken milyen jelentéssel bír. Azt mondta a mellkason a feltétlen
szeretet jelképe, az összes földi élőlény iránt. Én pedig rávágtam, hogy akkor
legyen a hasamon, mert én csak egyet szerettem, de azt nagyon.
A végére, bár félszegen elmosolyodik, de
keserűen cseng a hangja. Eldöntöm, hogy nem feszegetem tovább a témát, mert
eszemben sincs fájdalmat okozni neki. Viszont boldog is vagyok, mert egy nagy
szelettel jóllakottabb lettem abból a hatalmas tortából, ami a múltját és őt
magát jelképezi.
-
Marcel…
– sóhajtok fel, de már nem fújom ki a levegőt. Újra fölé magasodva egy forró
csókot nyomok a szájára.
-
Már
nem számít – simít végig a hátamon, mintha csak én szorulnék vigaszra, és nem
ő. – Most már minden rendben.
Félrebillentett fejjel fejtegetem a
szavait, amikor a kapucsengő riaszt minket halálra, jelezve, hogy megérkezett a
vacsi. Egy nyögéssel a vállára ejtem a fejem, aztán kelletlenül kikászálódom a
hosszú kezei és lábai közül.
Miután valami ismeretterjesztő műsor
társaságában befaltuk a kínait, Marcel pedig kijelentette, hogy menten
szétpukkad és inkább meghalna, mint hogy akár egy falat is lemenjen még a
torkán, nyöszörögve vonszolta el magát zuhanyozni, hátha az segít rajta.
Még várok egy kicsit, amikor meghallom a
zuhany zubogó hangját, és tárcsázok, miután biztos vagyok benne, hogy Marcel
már a víz alatt van.
-
Na
mi az, játszottál vele egy kicsit, megetetted, megfürdetted, aztán
betakargattad, hogy most biztonsággal felhívhass?
A hangjából fröcsög a gúny, és azonnal
szétárad a testemben az érzés, hogy a lehető legnagyobb idiótaság volt tőlem,
hogy felhívtam Liamet.
-
Hiba
volt – felelem keményen. – További szép estét!
-
Várj!
– szól bele sokkal kedvesebben, éppen amikor elemelném a fülemtől, hogy
kinyomjam a telefont. – Bocs.
-
Mit
akarsz, Liam? – kérdem elgyötört hangon, mert komolyan lassan fizikai
szenvedést okoz, hogy képtelen vagyok megszabadulni a múltamtól. – Úgy értem…
Mit akarsz?
Egy frusztrált sóhaj tör fel a torkából,
amit nem tudok mire vélni. Nem tudom, mi a célja, de nagyon szeretném, ha végre
vége lenne ennek a hülyeségnek.
-
Csak
beszélni veled – feleli, de érzem, hogy még nem ért a gondolat végére, ezért
várok. – Csak ennyit akartam. De láttam, hogy te már igazán túlléptél rajtam.
-
Ne
csinálj úgy, mintha te nem feküdtél volna valaki más alá rögtön utánam – csapok
le rá dühösen, mert felcsesz, hogy játssza itt nekem az ártatlan, szomorú
szerelmest, miközben ő tehet a kialakult helyzetről. – Ismerem Harryt is. Nem
habozott a mellkasomba vágni a tőrt, miután hagytad, hogy ő is megkeféljen.
-
Tudom,
hogy elbaszott vagyok – szedi össze magát, miután az előző mondatomra bennakadt
a levegője. – De bárkivel is feküdtem le, mindig csak téged szerettelek.
-
Ó,
ez megtisztelő, Liam – vetem oda neki, és annyira kihoz a sodromból, hogy
képtelen vagyok uralkodni magamon. – Szóval boldognak kellene lennem, mert
bárki is kúrja éppen a pasim, abban biztos lehetek, hogy engem szeret?
-
Kiforgatod
a szavaimat…
-
Nem,
Liam – szakítom félbe, és a hangomat is felemelem, hátha úgy sikerül leküzdenem
egy keveset legalább a bennem kavargó dühből. – Te fordultál ki magadból, vagy
csak én ismertelek félre, nem tudom. De már nem is érdekel. Csak azt szeretném,
hogy békén hagyj.
-
Szeretnék
a közeledben lenni – erősködik tovább ahelyett, hogy végre feladná. – Elveszett
vagyok itt nélküled.
-
Akkor
miért vagy itt? – vinnyogom, és a magasba emelem a kezem, mintha láthatná. – Menj
vissza Seattle-be, Liam. Kérlek.
-
Többek
közt erről akartam veled beszélni – tér végre a lényegre, és most nem szakítom
félbe, mert nem értem, mire gondol, és tudni szeretném. – Portlandba költöztem.
Itt kaptam állást.
Egy hang sem jön ki a torkomon a hír
hallatán, és azt sem sikerült meghallanom, amikor elállt a víz zubogása és
Marcel mellém sétált. Összerezzenek az érintésére a vállamon, amikor elém áll
és egy kicsit el is mosolyodik, mert még nem tudja, kivel beszélek. Egy szál
alsógatyában tipegett ide, a szemüvegét levette, és a haját is kiengedte. Most
nedves loknikban omlik a vállára. Egyszerűen gyönyörű. Annyira, hogy el is
felejtem hirtelen minden dühöm, de még azt is, miért van a telefon a fülemen.
Liam hallózása ránt vissza a jelenbe, és a
hangjára újra elönt a méreg. Most egyszerre utálom őt a zaklatásokért, és azért
is, mert tönkretette ezt a pillanatot Marcellel.
-
Ne
hívogass, ne várj rám a munkahelyem előtt, és hagyj békén minket! – Szinte
nyögöm mindezt a telefonba, aztán meg sem várva a válaszát, kikapcsolom és az
asztalra ejtem.
-
Liam
volt az? – húzza fel a szemöldökét Marcel, és látom, hogy megy fel benne a
pumpa, szóval gyorsan kell cselekednem. – Mit…?
-
Kit
érdekel…? – tekerem az ujjam köré az egyik már félig megszáradt göndör tincset,
aztán megragadom a csuklóját, és a hálóba húzom. – Gyere, angyalom. Eljött a
desszert ideje. Hadd kóstoljalak meg itt és ott…
Egy ködös háromnegyed óra múlva félholtan
és kielégülten fekszünk egymásba gabalyodva az ágyon. Az embereknek általában
az első dolgok a legemlékezetesebbek. Az első csók, első érintések, első
szeretkezés az adott partnerrel. Hát ezt itt most megcáfolhatom, mert ez a
mellettem fekvő… minek is hívtam nemrég? Angyalnak? Helyesbítek. A mellettem
fekvő szexi démon minden alkalommal csak egyre távolabb sodor a túlvilágban,
amikor azon van, hogy örömet okozzon nekem, vagy éppen hagyja, hogy én tegyek
vele, amit csak akarok. És a szó legszorosabb értelmében még mindig nem
szexeltünk. Belegondolni sem merek, milyen érzés lesz, ha majd úgy tarthatom őt
a karjaimban, hogy a lehető legmélyebben odaadtuk magunkat a másiknak. Már ma
is kibaszott nehéz volt visszafognom magam, amikor alattam lihegett, és a
farkamon dolgozva ő is szinte könyörgött érte, de ezt nem így akarom. Nem
akkor, amikor már az orgazmus kapujában vagyunk. Ha olyan állapotban engedne
magába, attól félek, kettőig sem tudnék számolni, mielőtt eldurrannék. Ma már a
tűrőképességem határmezsgyéjén jártam. Tudom, hogy ha most felém fordulna, hogy
elölről kezdjük, nem lenne ami visszatartson. Mint aki a gondolataimban olvas,
az oldalára gördül, és a nyakamba fúrja az arcát, miközben engem ölelve a
hajamba markol.
Végszóra megcsörren a kaputelefon, és én
ijedten rezzenek össze. Nem egy megszokott hang még, mióta itt lakom, ezért
furcsállom, hogy ilyenkor keresnek rajta.
-
Vársz
valakit? – emeli fel a fejét, miután egy csókot hagyott a vállgödrömben izzani,
a hangja pedig reszelősen szól, hogy kellőképpen átbizsergesse az összes
porcikámat.
-
Aha
– bólintok, és próbálok komolyságot erőltetni magamra, mire felhúzza a
szemöldökét, és hitetlenkedve néz rám. – Szerintem megérkezett a ma esti
váltód. Annyira elmerültem veled a dolgokban, hogy el is felejtettelek kirakni
valami mondvacsinált dologgal.
Felnevet, és szerencsére tökéletesen érti
a vicceim ahelyett, hogy rémülten komolyan venne. Kikászálódok az ágyból, és
anyaszült meztelenül, de nyugodtan sétálok ki az előszobába. Adva némi esélyt
magunknak, hátha a hívatlan vendég meggondolja magát időközben, és hazamegy, de
úgy fest, nincs ilyen szerencsém.
-
Igen?
-
Csak
nem…? – röhög bele a telefonba Niall, én pedig már éppen azon lennék, hogy
elküldöm gyorsan, amikor újra megszólal. – Az asszony lelépett, hoztam sört,
szóval meccsnézés lesz.
-
Niall…
– kezdeném, mire hallom, hogy a háttérben illedelmesen köszön valakinek, aztán
újra megszólal.
-
Jött
valaki, felmegyek – kurjant a készülékbe, de mire ellenkezhetnék, már elnémul a
kagyló a fülemen. Hogy a picsába küldjem el, amikor már itt lesz az ajtómban,
és még készült is a mai estére, annak ellenére, hogy nem beszéltük meg? Gyorsan
visszafutok a hálóba, és magamra kapok egy alsót, egy melegítőt, meg egy pólót,
miközben Marcel értetlenül nézi a mozdulataimat az ágyból.
-
Édesem,
a legjobb barátom és egyben kollégám tolta ide a képét némi sör társaságában,
hogy velünk töltse az estét. De ha nincs ínyedre a dolog, azt teljesen
megértem. Maradj bent, én jólnevelten megiszok vele egy fél üveggel, aztán
kimentem magam azzal, hogy álmos vagyok és holnap meló.
Látom, hogy hezitál, mielőtt egy kicsit
elmosolyodik, és felül az ágyban, hogy ledobja magáról a lábaira tekeredett
lepedőt.
-
Rendben
van – bólint végül, és fel is kel. – Szeretném megismerni. Persze, ha nem
bánod.
-
Ellenkezőleg
– lépek mellé, és egy apró puszit adok a szája szélére. Niall a csengőre
fekszik, én pedig felnevetek, és az ajtó felé indulva még visszaszólok
Marcelnek, hogy a szekrényben talál melegítőt magának is. Nem kell visszavennie
a farmert.
Feltépem az ajtót, és már készülnék valami
cinikus szurkálódással, de csak felnevetek, amikor meglátom az ajtóm előtt
röhögő idétlen szőkét.
-
Gyere
be, te fasz! – állok arrébb, és a vállába öklözök egyet, amikor belép
mellettem. – Ki hívott?
-
Ne
kelljen emlékeztetem téged, hogy hányszor rángattál el otthonról, amikor épp
egy lelkipásztorra volt szükséged, Tomlinson – vág vissza nevetve, és a
kabátját és cipőjét ledobva a nappaliba megy. Leteszi a söröket az asztalra,
aztán visszafordul felém. – Na mi a helyzet?
Éppen ekkor jelenik meg a hálószoba
ajtajában Marcel, kezeit félénken összekulcsolva a háta mögött, én pedig
büszkén elmosolyodom a látványára.
-
Azért
hívhattál volna előbb – kontrázok rá, mintha még mindig számítana, melyikünknek
van igaza, de közben le sem veszem a szemem a gyönyörű fiúmról. A haját újra
egy laza kontyba fogta, és az egyik egyszerű fehér pólómat és fekete
melegítőmet vette fel. Megmelengeti a szívem, és muszáj vigyorognom rajta,
ahogy a nekem még egy kicsit hosszú nadrág, neki így sem takarja a bokáját.
-
Hoppá!
– szólal meg újra Niall, és látom, hogy ő is észrevette, mit bámulok ilyen
idiótán rajongva. – Ha nem lett volna kikapcsolva a telefonod, akkor szólhattam
volna előbb is, de…
-
Mindegy
– legyintem le, és intek Marcelnek, hogy jöjjön csak közelebb. – Niall, ő itt
Marcel.
-
Helló,
Niall Horan – nyújtja felé a kezét, és már most tudom, hogy egész este azon
kell izgulnom, nehogy valami fasz poénnal zavarba hozza.
-
Marcel
Styles – feleli az angyalom, és megrázza a haverom kezét. Kedvesen mosolyog, de
egy kicsit még mindig gátlásos.
-
Azt
tudom – bólint Niall, aztán a kanapéra veti magát. Marcel értetlenül néz rá,
aztán rám, de csak magamhoz invitálom, ő pedig szó nélkül közelebb jön, hogy
egy kedves csókkal mi is leüljünk Niall mellé. – Örülök, hogy végre
találkozunk, nem csak Louis-tól hallok elbeszéléseket. Ódákat szokott zengeni
rólad.
Nevetgélve bekapcsolom a tévét, és
magamhoz kapom az egyik üveget, hogy eltereljem a figyelmet Niall mondókájáról,
de csak mértékkel ihatok. Tudom, hogy Marcel közelében még józanul is nehézkes
tartanom magam. Nem tudom mi lesz, ha még iszunk is egy keveset, és egy ágyba
fekszünk le utána. Nem tudom, de sejtem. Egy pillanat alatt végigvágtázik
rajtam a bizsergés erre a gondolatra, és már most alig várom, hogy Niall
hazamenjen.
-
Úgy
vettem ki Lou szavaiból, hogy te is az iskolában dolgozol, jól mondom? – fordítja
a fejét Niall irányába, aki kedvesen bólogatni kezd.
-
Így
van. Louis-val már akkor eldöntöttük, hogy ez lesz a sorsunk, amikor még oda
jártunk – magyarázza, miközben a meccset is próbálja figyelni a szeme sarkából.
-
Csak
amíg én egy igazi egyetemre mentem, hogy tényleg tanár legyek, addig ő csak
drámatanár lett – öltöm ki a nyelvem felé, ő pedig az oldalamba könyököl.
-
Bekaphatod
Tomlinson! – röhög mellettem, és ő is iszik a söréből. – Csak szeretnél olyan
laza melót, mint az enyém. És te mit csinálsz?
A kérdés egyértelműen Marcelnek szól, aki
megakad a mozdulat közben, ahogy az üveget az ajkaihoz emeli.
-
Éppen
egyetemre készülök – motyogja mellettem, aztán kortyol egyet.
-
Ja
igen, Louis a tanárod – nevetgél ír barátom, Marcel pedig csak elmosolyodik, és
bár tartottam tőle, hogy zavarba hozza Niall kendőzetlen humora, de tévedtem.
Tanár-diák kapcsolatunk említésére rám
szegezi perzselő tekintetét, és kacsint egy alig észrevehetőt.
-
Mit
szeretnél tanulni? – folytatja a faggatást a szöszi.
-
Irodalmat
– feleli készséggel, de továbbra sem veszi le rólam a szemét. Még a végén ő hoz
engem zavarba, ahelyett, hogy Niall hozná őt.
-
Uncsi
– sóhajt fel Niall, és tovább iszik. – Összeilletek. Nincs valami rágcsád?
-
Nézhetek
valamit – rántom meg a vállam, és végigsimítok Marcel arcán, mielőtt felkelek
és a konyhába megyek. Maximum egy kis kukoricát pattogathatok az éhenkórásznak.
Miután kibontom és a mikróba dobom az egyik zacskót, megérzem, ahogy két kéz
kúszik a derekamra, és egy forró mellkas simul a hátamhoz.
-
A
barátod igazi tanár – súgja a fülembe, aztán ad egy forró csókot a
nyakhajlatomba. – Rengeteg kérdése van.
Felnevetek, és megfordulok az ölelésében,
aztán a helyzetünkön is változtatok. Hiába olyan magas, mégis én szorítom őt a
konyhapulthoz.
-
Ne
is foglalkozz vele – húzom lejjebb egy csókra. – Csak velem foglalkozz.
-
Igenis,
tanár úr! – kacérkodik, és átkarolja a derekam, hogy közelebb húzzon magához.
Belépek a lábai közé, és teljesen nekisimulva megmutatom, mennyire felizgat, ha
pont ő hív így. – Ohh…
-
Aha…
– bólogatok, és kegyetlenül méginkább neki dörgölöm a mostanra már meredező
farkam. A melegítőn át érzem, hogy csak néhány pillanat kellett neki, hogy
csatlakozzon hozzám ebben az állapotban.
A szájára hajolok, és képtelen vagyok
visszafogni magam. Van még három egész percünk, amíg a kukoricára várunk. Azt
maximálisan ki akarom használni. Olyan erősen préselem össze a testünket, hogy
ha még közelebb akarnék kerülni hozzá, akkor már össze kellene olvadnunk. A
nyelvemmel a szájpadlását cirógatom, és amikor a fogaim közé veszem az alsó
ajkát, hogy meghúzzam, ő halkan felnyög. Csak remélni tudom, hogy a mikro
hangja elnyomja a mieinket. A hátán pihentetett kezeimet egyre lejjebb vezetem,
és akkor sem állok meg, amikor elérem a nadrág szélét. Lassan becsúsztatom a
kezem a pamut anyag alá, és én is belenyögök az egyre vadabb csókunkba, amikor
megérzem, hogy nem vett alá alsót.
-
Jézusom…
– nyöszörgöm az ajkai közé, és mindkét kezemmel belemarkolok a hibátlan
fenekébe. – Marcel…
-
Igen?
– lihegi ő is két csókunk között. Az ő kezei már a pólóm alatt kalandoznak, ami
egy cseppet sem segít a helyzetemen.
-
Akarlak
– szorítom össze a szemeimet, és a homlokának döntöm a sajátom.
-
Hát…
– simítja neki az arcát az enyémnek, így közelebb férkőzve a fülemhez, hogy
belenyaljon, amitől azt hittem, ott a pulton fogom letépni róla a nadrágot,
hogy az enyém legyen az, amire már annyira vágyom. – Akkor türelmesnek kell
lenned.
Felmordulok, és a nyakába fúrom az arcom.
A félgömbjeibe apaszkodva döfök előre a csípőmmel, és a kulcscsontja finom
bőrébe harapok, hogy aztán gyengéden nyalogatva nyugtassam meg a kipirosodott
bőrét.
-
Lou…
– leheli a nevem, mostanra már hátra ejtett fejjel. – Van még vissza körülbelül
másfél félidő. Csak addig bírd ki.
-
Vagy
ki is dobhatom Niallt – emelem fel a fejem, és a szemébe nézek, de nem vesz
komolyan. Elneveti magát, és a mikro is mellé áll, amikor hangosan felcsendül.
-
Vedd
ezt egy nagyon kegyetlen előjátéknak – szorítja két tenyere közé az arcom, és a
szavaival ellentétben sokkal túlfűtöttebb csókot ad, mint amire számítok.
Kikászálódik a szorításomból, és elővesz egy tálat a popcornnak. – És
reménykedjünk, hogy nem lesz hosszabbítás.
-
Nesze,
te éhenkórász – teszem le a rágcsálnivalót Niall ölébe, és azt hiszem tényleg a
világ legkegyetlenebb hatvan perce vár rám. Főleg ha Marcel komolyan gondolja
azokat a mozdulatokat és érintéseket, a pillantásokról már nem is beszélve,
amikkel kínozni kezd. Hiába faggatja folyamatosan a kérdéseivel Niall, Marcel
csak engem néz, és míg gépiesen válaszolgat, azon van, hogy az őrületbe
kergessen.
Feljöttem, hátha... és iggen ❤️ van rész, mégpedig nem is akármilyen!
VálaszTörlésEz az átalakulása Harrynek hihetetlen. Ahogy megyünk előre az időben, úgy veszíti el magát.Vagy talál magára inkább?
Harryt imádom! ❤️ De most inkább Louért voltam oda ebben a részben.
A levél részlet valós könyvből volt?? Nagyon szép! Elolvasnám,ha igazi. Bár azt is simán kinézném belőletek,ha ti rittyentettetek volna egy regény a sztoriban effektet.
Rosszat sejtek Liammel kapcsolatban. Nagyon csuny vége lesz ennek a titkolózásnak.
Imádtam! ❤️ ❤️ ❤️
Pussz 😘
Szia! Köszönjük szépen :)
TörlésHarry hihetetlen? Mennyire hihetetlen? Azért még hihetően hihetetlen? :D
Szerintem valós könyvből, de ezt Sophie jobban tudja...
Tudod mi a vicc? Liam nem is volt már annyira tervben közvetlenül bonyolítani a dolgokat, csak volt vmi fotó vagy videó, vagy már nem is tudom, hogy mi, amin Sophie fennakadt, én meg beleírtam, hogy na akkor nesze, Liam XD
Puszik!
Jaj, bocsánat, erre írni akartam valóban. :) Létező könyv. Azon felül, hogy nekem egy régi kedvencem, nemrég megtudtam, hogy Harrynek is az, így hát beletettem, mert szerintem megért egy említést. Murakami - Norvég Erdő, olvass bele, szerintem tetszeni fog. ;)
TörlésSziasztok!
VálaszTörlésMar megszoktam h miattatok nem tudok addig lefekudni aludni mig el nem olvasom a frisst... de h holnap h kelek fel?! :’D
Imadtam!!!! Annnnnnyira nagyon!!! <3
En egyre jobban elvezem es kedvelem a Harry-Marcel kettost! :D
Liam pedig menjen a tudjatok hova...
Mondjuk azt az otletet adnam ha (legalabb csak egy ejszaka erejeig) osszejonne Zaynnel. :’D
Lout is imadom, de ezt mondanom sem kell! :) <3
Amugy Niallt is, de most nagyon rosszkor jott! :(
Ugye azert mostmar a koviben tenyleg egymasnak esnek? :P
Imadtam, koszonom es azt is h ilyen gyorsam hoztatok! Minel hamarabba kovit is! <3
Puszi, D.
Szia! Kösziiii :) Megint nem az én hibám volt ám, hogy nem aludtál, én időben hoztam :D
TörlésÉn tuti nem írok Zayn-Liam szexet XD
Spoilert szeretnél? Na jó, valamilyen formában ígérem, hogy egymásnak esnek a következőben...
Puszi!
Istenkéééém!!!! Ez valami csodálatos volt!!! Mind a kettő szemszög olyan csodálatos!!! HarryMarcel nagyon édes. De rettegek attól hogy mi lesz amikor kiderül az igazság!! Louisnak az nagyon fog fájni!! Pedig máris szereti!! :( Szörnyű dolgokat tett vele Harry pedig annyira szereti most már! Nem tudom hogyfogjátok megoldani ezt de könyörgöm nektek hogy ne kínozzátok meg őket nagyonnagyonnagyon!!! És minket sem!!! :D Imádlak titeket lányok!!!! <3333
VálaszTörlésSzia! Köszönjük szépen! Kínozni muszáj, nem lehet félvállról venni egy ilyen dolgot... ;) De mindenki túlél mindent. Azt hiszem. Legalábbis Sophie nem említette, hogy ki akarna nyírni valakit :D
TörlésKöszi, hogy írtál! Puszi!
Sziasztok!
VálaszTörlésAzt olvastam hogy szeretitek az árnyékban bujkálók fényrejövetelét. :D Itt volnék. Nagyszerű ez a történet és tudjátok hogy miért? Mert tökéletesen írtok. Olyan mintha egy igazi könyvet olvasnék és nem csak két álnéven írt amatőr íróét. Nem tudom hogy mivel foglalkoztok de akár ezzel is foglalkozhatnátok. A másik pedig hogy nem csak ész nélkül minden fejezetben valami nyers +18al hívjátok fel magatokra a figyelmet hanem komolyan valami értékeset írok le csodálatos gondolatokat. Azt hiszem mindenki nevében hálát mondhatok nektek. Ne hagyjátok abba akkor se ha ezzel végeztek. Külön külön is jók vagytok de együtt egészen hihetetlen.
Ennyi! Befejeztem az gátlástalan dicsérgetéseteket. Még a végén elbízzátok magatokat. ;) Bár nem hinném. Szerintem ti nem a 10en éves firkászok táborát erősítitek. Vagy ha mégis akkor bocsi. Akkor viszont zsenik vagytok. :'D
ALig várom a következőt! Ha nem is jut mindig időm nyomot hagyni de itt vagyok ebben biztosak lehettek!
Üdv!
Ui.: Mindenkit megőrjítetek de én élvezem azt is hogy már ennyi ideje kerülgetik egymást. :P
Szia! Igeeeen, nagyon szeretjük!! <3 Üdv a fényben :)
TörlésEgyikünk sem ezzel foglalkozik a mindennapokban. Sajnos. Sajnos? Nem is tudom... És tizenévesek sem vagyunk, jól látod a dolgot, egy húszas és egy harmincas őrült, aki ilyenekre pazarolja az idejét.. ahelyett, hogy aludna néha.. :D
Nagyon köszönjük, hogy írtál! Nem hiszem, hogy képesek lennénk abbahagyni a firkálást, külön-külön sem, de én úgy érzem, együtt is fogunk még írni :)
Puszi!
Nagyon jo rész volt ez is. Várom a folytatást.
VálaszTörlésKöszönjük, igyekszünk! Idén lesz még rész... ennyit ígérhetek :D
Törlés