Nem fogok magyarázkodni, csak hozom, amit vártok egy jó ideje újfent... Belegondoltam, hogy hozhatnánk egy ötoldalas féljelenetet minden héten, de igazából ez így kerek, mi a harmincoldalas fejezetekre esküszünk.
Remélem néhány válaszra fényt derítünk most, éééés.. (Nem. Nem spoilerezek. Meglátjátok. :D)
Jó szórakozást! Osszátok meg a gondolataitokat velünk.
Puszi!
S&C.
12. fejezet
Harry’s POV
Zayn azt mondja túlreagáltam azt, hogy
Louis nem vállalt fel a tanítványa előtt. Bár valójában semmit sem tettem, csak
legbelül őrjöngtem. De szerinte ez egyáltalán nem ellenem irányult, sokkal
inkább saját magát nem tudja hova tenni a hirtelen jött felnőtt létben. Ezidáig
gondtalan diák volt, nem kellett senki és semmi miatt visszafognia magát,
mostantól viszont már neki vannak diákjai, ő tanítja a nála alig fiatalabb
gyerekeket, és hirtelen rászakadt a példamutatás kényszere. Minden átmenet
nélkül átesett a palánk túloldalára, és még ha kellően biztos is saját magában
valaki, ezt a helyzetet akkor sem egyszerű jól kezelni.
Nem tudom, mitől lett hirtelenjében a
szoknyavadász haverom ilyen ötcsillagos kapcsolati tanácsadó, de
elgondolkodtatott. Szerinte Lou ugyanígy nem tudott volna mit kezdeni a
szituációval, ha egy kocsmában, már meglehetősen ittasan futott volna össze az
éjszaka közepén néhány diákjával. Vagy a konditerem zuhanyzójában lépett volna
mellé csatakosan, anyaszült meztelenül egy tanítványa, akár minden hátsó
szándék nélkül. Meg kell tanulnia kezelni a tanár-diák kapcsolatokat a másik
oldalról is. Valószínűleg már ő is rájött, hogy ezt egy kicsit elszúrta, és
azért csörgött percenként a telefonom, mert ezt kétségbeesetten tudtomra is
kívánta adni.
Talán igaza van Zaynnek. De én akkor sem
tudom ezt ilyen könnyedén venni. Minden olyan törékeny bennem a múlt
történéseinek fényében. Azt akarom, hogy Louis rajongjon értem. Hogy én legyek
neki az első számú, bármiről is legyen szó. Talán túl sokat várok egy friss
kapcsolattól, de én már most tudom, hogy pontosan ezt szeretném érezni vele
kapcsolatban. Életemben először azt szeretném, ha valaki az egyetlenem lenne.
Nem egy a sorban, az épp aktuális, a bármikor helyettesíthető, hanem az első és
egyetlen.
És most itt állok a liftben, a
rozsdamentes acél falnak nyomva, alig kapok levegőt a rám tapadó, forró ajkak
ostromától, és azt érzem, hogy kimondatlanul bár, de ő is ezt szeretné. Amikor
megáll a felvonó, és kinyílik mögötte az ajtó, nem fordul meg, csak ökölbe
szorított kezeiben az ingemmel hátrál, és a felduzzadt ajkát rágcsálva mosolyog
rám huncutul. Én pedig megbabonázva követem. Mintha varázsereje lenne felettem,
könnyedén elérné, hogy bármit megtegyek neki.
Miután belöki a lakás ajtaját, és maga elé
enged – vagy sokkal inkább türelmetlenül maga elé toloncol –, a lift fala után
ezúttal az előszoba tapétájának préselve találom magam. Ennyire egyértelmű, hogy
az ő kezében kell legyen az irányítás? Bár nem vagyok hozzászokva, mégsem
bánom, sőt, kimondhatatlanul imádom az érzést, ahogy a teste az enyémnek
feszül, de egy icipicit azért hadd tartsak meg abból az irányításból. Vagy
legalább az illúzióját annak, hogy egy töredéke az ujjaim közt maradt még.
-
Itt
az idő, hogy megmutasd, mennyire sajnálod, hogy levegőnek néztél a kiscsaj
előtt – lököm el magamtól váratlanul, és kihasználva a meglepetés erejét, a
nappaliba tipegek.
-
Ahh,
nem fogod egykönnyen elfelejteni, igaz? – áll meg előttem félrebillentett
fejjel, amint elterpeszkedtem a kanapén, a szemüvegemet pedig a
dohányzóasztalra dobtam.
-
A-aa…
– ingatom meg a fejem egy pimaszkás vigyorral, aztán megragadom a nadrágja
szegélyét, és magamhoz rántom. Feltolom a pólóját, és finoman a fenekébe
markolva a csípőcsontjába temetem az arcom. Minden pénzt megér az a hangos
nyögés, ami a nyelvem érintésére kibukik belőle.
-
Akkor…
esetleg… – sóhajtozik, és próbálja összeszedni a gondolatait. – Utána…
megbeszélhetjük…
-
Utána? Mi után? – kapom fel a fejem, érdeklődőn felhúzva az
egyik szemölödököm.
-
Miután…
– nyel egyet, és amíg én felnézve rá leejtem a kezeim, és várakozón a
háttámlának döntöm a lapockáim, szétvetett lábakkal az ölembe ereszkedik.
Átkarolja a nyakam, és az orra hegyével halványan az enyémhez ér. – Miután
felszállt a köd az agyamról, és tudok gondolkodni. Egyelőre nem megy – fejezi
be halkan.
Felnevetek, újra a dereka köré fonom a
karjaim, és vágyakozva magamhoz húzom. A tincseim közé meríti az ujjait, amitől
meglazul a kontyom, de nem bontja ki teljesen a hajam. Mosolyogva néz a
szemeimbe, szótlanul hátrébb dönti a fejem, aztán a két tenyere közé veszi az
arcom, és az eddigi vad csókokkal ellentétben ezúttal lassan, érzékien kezdi
kényeztetni az ajkaim, közben pedig úgy mocorog rajtam, mintha épp öltáncot
vásároltam volna.
Ki fog nyírni ezzel a pózzal. Nem szokásom
így az ölembe húzni, és érzéki simogatások közepette lassan csókolni a fiúkat.
Ha nagyritkán az ölembe is húzok valakit, mert kivételesen kedvem támad a
csókolózáshoz, az ruhátlanul történik, konkrét tervekkel, és általában már
gumival a farkamon… Lou édes kis feneke viszont most úgy ring finoman az
ölemben, hogy lejjebb kell tolnom magamról, ha legalább minimális mértékben
észnél akarok maradni.
De kinek hazudok már megint? Nem a
pozitúra az, ami kikészít. Minden más. A komplett csomag, ami az ölembe
hullott. Louis Tomlinson, úgy ahogy van. Nem hittem, hogy idáig jutunk. Néhány
hete még azt terveztem, kegyetlenül visszafizetek neki mindent kamatostul, de
mostanra már csak vissza akarom kapni, és nem ereszteni, ami akkor az enyém
lehetett volna.
Amint észreveszi, hogy a két tenyeremet
ezúttal nem simogatási szándékkal teszem a combjaira, hanem próbálom jelezni,
hogy csússzon lejjebb, azonnal kap az alkalmon. Lemászik az ölemből, de közben
még magával húzza az ingemet, egy szemvillanás alatt lekapja a saját pólóját,
és mire a talajt érik a térdei, már a nadrágom gombjánál jár a keze. Alig
eszmélek rá, és már engedelmesen emelem is a fenekem, ő pedig a combjaim közt a
szőnyegen térdelve az alsómat húzza le rólam. Amint teljesen meztelenül terülök
el előtte a kanapén, az első, kontroll nélkül előtörő reakciója az, hogy
elnyílnak az ajkai, kitágulnak a pupillái, és felszökik a szemöldöke. Aztán a
másodperc töredéke alatt összekapva magát, már tudatosan mosolyodik el kacéran
a látványra, majd a csodálatának tárgyát gondos óvatossággal kikerülve, a
combom tövétől a hasam felé indulva, gyors puszikat hagyva a bőrömön,
pillanatokon belül újra fölöttem is terem. Ezúttal viszont oldalra dönt a
hátamra, és nem szétvetett lábakkal ül az ölembe. A combjaimat széttolja,
közéjük térdel, és a fejem mellett a kezeire támaszkodva magasodik fölém,
miközben elégedetten néz le rám.
-
Nem
lehetnél egy kicsit kevésbé tökéletes…? – motyogja szinte öntudatlanul, amikor
a fülem tövéhez hajol, és tovább kóstolgatja a bőröm. – Megkönnyítené a dolgom…
A borzongást nem tudom leplezni, de a
feltörő nyögést halk kuncogásba fojtom, majd végighúzom a két kezem a hátán, és
a derekához érve elkezdem lassan letolni a maradék ruháit is. Nem sietek,
aprólékos mozdulatokkal simogatom le róla a nadrágot, és a két tenyerembe fogva
végre a nem kevésbé kínzóan tökéletes meztelen fenekét, elveszetten
felsóhajtok. Mióta vágytam már erre! Ha csak feleennyire is vágytam valamire,
mindig megkaptam szinte azonnal. Vagy ha éreztem, hogy nincs esélyem megkapni,
már nem is érdekelt. Sosem akartam küzdeni senkiért és semmiért. Ami jött
elfogadtam, ami nem, azt leszartam. De ő amióta csak visszaköltözött, hosszú hetek
óta izgat. Próbáltam a bosszúm mögé rejteni a vágyam, de képtelen vagyok tovább
azt hazudni, hogy nem akarom őt, és ez csak az álcám.
Óvatosan érek hozzá, inkább csak
cirógatom, és ez az érzés teljesen új most. Nem markolok a fenekébe úgy, hogy
az ujjaim nyomán másnapra is vörös foltok éktelenkedjenek rajta, csak lágyan
simogatom, a testének minden finom ívét memorizálva. Ez a legszebb az egészben:
őrülten kívánom, jobban, mint bárkit, és mégis jobban visszafogom magamat, mint
eddig akárkivel tettem. Minden pillanatát kiélvezem annak az időnek, amit
hajlandó nekem adni.
Amikor váratlanul elszakítja a száját
tőlem, és térdelve felegyenesedik a combjaim közt, csalódottan nézek rá.
Egészen pontosan három másodpercig tart ez a csalódottság, mert amint ráeszmélek,
hogy a fenekéről már letolt, kényelmetlenül összegyűrt nadrágját tervezi
teljesen ledobni magáról, hogy ne csak én feküdjek itt meztelenül, a torkomra
akad az újabb kéjsóvár sóhaj. Ahogy végignézek rajta, mozdulatlanná dermedek.
Csak csodálattal figyelem, amint az ágyékáról is lekerül minden zavaró textil,
majd egymás után a földre hullanak a ruhadarabok. Érzem, hogy a mellkasom teszi
a dolgát, a tüdőm levegővel szívja tele magát, a szívem pumpálja a véremet az
ereimbe, de egyéb mozdulatra képtelenül heverek előtte. Hogy a fenébe nézhet ki
így egy irodalomtanár? Inkább tornatanárnak illene be. Persze nekem
tornatanárból sem jutott soha, még fele ilyen dögös sem. Ahogy a finom izmok
minden mozdulatra átrajzolódnak a makulátlan bőrén, éhesen végig kell nyalnom
az ajkaimat. Aztán ahogy lehajol hozzám, és ő is végigfuttatja a nyelve hegyét
az enyém nyomán, a lélegzetem is eláll.
-
Lou…
– nyögök fel.
-
Igen?
– kérdez vissza pimaszul, magabiztos mosollyal az ajkain. Pontosan tudja, hogy
mennyire vonzó. De nekem most nincs kedvem a buta játszmákhoz.
-
Kívánlak…
– nyöszörgöm az egyetlen dolgot, ami jelenleg lefoglalja a gondolataim.
-
Tudom,
édesem – nyal végig újra az alsó ajkamon. De ezúttal nem áll meg a számnál,
tovább vándorol a nyelve az államra, majd a torkomra, amibe beleremegek. – Látom
– nevet fel halkan, közénk pillantva.
Duzzogva vonom fel az egyik szemöldököm az
arcátlan csipkelődésre, és egy kicsit hátrébb húzódok tőle. A fenekére siklik a
két kezem, és ezúttal nem fogom vissza magam, belemarkolok, és úgy húzom
közelebb, hogy a csípőmet felemelve, a férfiasságának hegye határozottan a
combom tövének nyomódjon. Az enyém pedig masszívan a hasfalának. Hát most nem
csak látod, érzed is, szívem!
Felszisszen, és reflexből azonnal hátrébb húzza a csípőjét. Ezzel azonban csak
annyit ér el, hogy a fenekéről előrecsúszik a kezem, és a két tenyeremet a
csípőjén pihentetve, hüvelykujjaim betévedhetnek a V-vonalához. Igazi, mélyről
jövő, állatias morgás hagyja el a torkát az érintésemre, a farka pedig nagyot
rándul. Elhúzza magától a kezeimet, és hogy lefogjon, vagy legalább egy kicsit
kordában tartsa az érintéseimet, ujjainkat összefűzve a sarkaira ül.
-
Ahh…
megőrjítesz, Marcel… – morogja hullámzó mellkassal.
-
Látom – vigyorodok el, szemtelenül elismételve a szavait,
és közben határozottan a pulzáló merevedésére fixálom a tekintetem.
Egy pillanatnyi döbbenet után önfeledten
felnevet, és néhány nyugtató sóhaj következik, mielőtt a kezeimet a fejem fölé
tolva újból fölém mászik. Az ajkaimat harapdálva figyelem a mozdulatait.
Annyira vágyom már rá, hogy összesimuljon a meztelen testünk, de ő négykézláb
megáll fölöttem, és mégsem jön az, amire számítok – az édes súlya a testemre
nehezedve, a vágtázó szívverése az enyémen. Csak lehajol, egy gyors csókot ad a
számra, aztán elereszti a csuklóimat, amiken eddig fél kézzel támaszkodott, és
elkezd lefelé vándorolni az ajkaival. Fantasztikus érzés, de én tudom, hogy nem
ezt akarom! Szeretném érezni a bőre melegét a testem minden apró szegletén,
ölelni akarom és csókolni a végtelenségig. Eggyé válni vele, együtt lélegezni,
együtt mozdulni, kórusban zihálással tölteni be a szoba csendjét.
A mellkasomnál járnak már az ajkai, az
ujjai pedig a derekamnál, amikor a két kezemet az arcára teszem, hogy arra
késztessem, nézzen fel rám. Csillogó szemekkel emeli az arcomra a tekintetét,
rám mosolyog, én pedig a szándékaimmal ellentétben, nem tudok megszólalni.
Lecsukódnak a szemeim, és hátravetem a fejem, ahogy a derekamról arrébb
csúsznak a kezei, először csak a hasamra, majd a combjaim tövére, aztán a
valódi célját elérve, a lábaim közé siklik az egyik.
-
Várj!
– kiáltok fel elfúló hangon, és ahogy finoman, ám kellően határozottan rámarkol
a túlságosan is impozánsan meredező erekciómra, szinte azonnal rászorítok a
csuklójára. Értetlenség van a szemeiben. Most mondjam azt neki, hogy annyira
sóvárogtam már, hogy hozzám érjen végre, hogy képes lennék egy percen belül
ellőni a tárat? Muszáj lesz valami magyarázatot adnom a visszautasításra.
Határozottan elhúzom a kezét magamtól, és amíg kigondolom, mi legyen az, a
dereka köré fonom a karjaim, úgy vonom közelebb. Bár nem vagyok benne teljesen
biztos, ha a tűzforró meztelen bőre ér a testem minden négyzetcentijéhez, azt
jobban fogom bírni, mint amikor az ujjaival szorított rá a farkamra. Nagyon
ritkán simul bárkinek is a teste így hozzám. Főleg olyasvalakié, akit ennyire
kívánok… De vele erre most mindennél jobban vágyom. És ezt most nem a szerepem
mondatja velem, tényleg szégyenlősen bújok a hajába, amiért le kellett
állítanom. Néhány nyugtalan sóhaj után végül fojtott hangon kibököm az igazat.
– Nem így akarok elmenni, pár perc alatt, a kezedben…
-
Nekem
nem probléma – harapja be az alsó ajkát huncutul egy pillanatnyi csend után. – Egyáltalán
nem kell ott véget érnie bárminek is, előttünk az éjjel… – Megpróbál egyik
kezével visszaférkőzni kettőnk közé, de amikor egyértelműen megrázom a fejem,
egy pillanat alatt letesz a tervéről. Fölém könyököl, és apró puszikat lehel a
számra, mielőtt újra megszólal. – Rendben. Hogy szeretnéd? – suttogja az
ajkaimra, és egy tincset gondoskodón a fülem mögé simít.
-
Ahogy
te… – lehelem, önkéntelenül is kerülve a tekintetét, szorosabbra vonva a
karjaimat körülötte.
-
Marcel…
– halvány dorgálás vegyül a végtelenül lágy hangjába. – Szeretném, ha jól
éreznéd magad. Ha nem szeretsz beszélni róla, akkor csak mutasd meg nekem,
mivel járhatok a kedvedben. Kezdésnek jó volt, hogy elmondtad, mit ne
csináljak. Vezess! – Feljebb emelkedik, és megpróbálja a markomba adni a
csuklóját, de gyorsabb vagyok, és a lapockáihoz kapva szorítom magamhoz, hogy
ne kelljen most a szemébe néznem.
Mitől lettem hirtelen ilyen szégyellős?
Talán kezd tudatosulni bennem, hogy amiről titkon olyan sokáig álmodtam, aztán
később az ép elmémet megőrzendő mélyre eltemettem, és gyökeresen átalakítottam
magamban, most tényleg megtörténik.
-
Nem
tudom, nem tudom, nem tudom… – kántálom halkan, és félénken elrejtőzök a
vállgödrében, ő pedig ráhajol a hajamra, és mielőtt végigsimítana rajta, mélyen
beleszagol. Annyira jó érzés hozzábújni. Nem is tudom, mikor éreztem magam
utoljára ilyen biztonságban. Nem siettet. Csak lágyan ringat, néha végigcirógat
itt-ott, de megadja nekem azt az időt, amiről érzi, hogy szükségem van rá. – Nagyon
rég volt – nyöszörgöm a nyakába alig hallhatóan.
Próbálom összeszedni magam. Próbálok Harryből
mentálisan egy kis magabiztosságot csepegtetni Marcelbe, de nem megy. Csak
szorongatom, mint egy plüssmacit, és a levegőben eddig ezer fokon izzó
szexuális energia kezd elpárologni.
-
Értem
– bólint. – De attól még, hogy mostanában nem voltál senkivel, biztosan tudod,
mit szeretsz – faggat tovább, és ahogy hátrébb húzódik, és tekintetével csak
azért is megkeresi a szemeimet, az orra hegyét biztatón az enyémnek dörgöli. – Hm…?
-
Ez
mindig a partneremen múlik. Meg a szituáción – felelem halkan, és újból lesütöm
a szemeimet. Próbálok hárítani. Képtelen vagyok fennhangon kimondani, hogy
akarom őt. Senki mást nem akartam így. Amióta nem láttam őt, nem volt meg
bennem a késztetés, hogy bárkitől is ilyesmit kérjek, vagy legalább utaljak rá.
Épp elég zavarbaejtő az is, hogy már saját magamnak feltétel nélkül beismerem.
Nem csak a szerepem diktálja, hogy ezt érezzem, minden sejtem azért üvölt, hogy
érintsen meg, gyűrje a testemet az övé alá, és tegyen magáévá. Ijesztően idegen
érzés. Ijesztően izgató.
Megérezhet valamit a frusztráltságomból,
mert felsóhajt, és legördül rólam, amitől pillanatnyi pánik suhan át a
gondolataimon. Mellém fekve az oldalamhoz simul, finoman belecsókol a nyakamba,
és a fülem tövéhez nyomja az orrát. Halkan kezd beszélni, miközben lustán cirógatja
a mellkasomat és az idegesen feszülő hasfalamat.
-
Én
általában aktív vagyok. De egyáltalán nincs kőbe vésve semmi, sosem
erőszakolnám rád, amit nem szeretnél. Együtt kitaláljuk, hogyan passzolunk a
legjobban – ajánlja fel, majd felkönyököl mellettem, kezei közé fogja az arcom,
és ahogy lassan felé fordulok, egy leheletnyi mosolygós puszit hagyva az
ajkaimon, enyhíteni próbál a zavaromon. – Jó lesz így?
-
Szeretnélek…
– vallom be végül mégis ahelyett, hogy csak egyetértőn bólogatnék a
felvetésére, és kipróbálnék vele mindent. – De nagyon régen volt már bennem
bárki is – nyögöm ki, mire lassan bólint. – Évek… – teszem hozzá még nagyon
halkan.
Azonnal leolvad az angyali mosoly, és
pánikkal vegyült döbbenet ül ki az arcára.
Ha tudná, mennyire régen! És hogy épp ő
volt az a valaki… Nem, nem szabad megtudnia.
-
Akkor…
Nem muszáj úgy indítanunk… – motyogja.
És úgy tűnik épp erre volt szükségem.
Mintha az ő felszínre kerülő bizonytalansága elvett volna az enyémből egy jó
adagot.
-
De!
– vágom rá, mert ha már egyszer sikerült rávenni magamat, hogy tudtára adjam,
mire vágyom, nem fogom hagyni, hogy épp ő vonuljon vissza.
-
Rendben…
– feleli lassan, de látom a hezitálást a szemeiben. Azt sem tudja, hogyan érjen
hozzám. Mintha egyszerre elfújták volna azt az önbizalmat, amivel eddig
közeledett felém.
-
Lou
– suttogom a nevét, amiről már jól tudom, milyen hatással van rá. Egy kicsit
muszáj lesz a kezembe venni az irányítást, mert megijeszt ez a hirtelen
bizonytalanság. Ha meghátrál, és ennek az estének is úgy lesz vége, mint az
eddigieknek, azt nehezen bírnám ki. Felkönyöklök mellette én is, majd ezúttal
én döntöm őt gyengéden a hátára. Fölé hajolok, és egyik tenyeremet a mellkasára
simítom. Érzem, milyen vad tempóban ver a szíve, most talán az enyémet is
túlszárnyalja. – Ha én nem tartok tőle, te se félts. Akarlak – suttogom az
ajkain, és válaszra nem várva, lágyan a fogai közé csúsztatom a nyelvem.
Lehunyja a szemeit, és átadja magát a pillanatnak, a feszültség, amit éreztem
benne, a nyelvem finom simogatására egyetlen másodperc alatt semmivé lesz. A
nyakam köré fonja a karjait, és szorosan magához húz, ahogy elmélyíti a
csókunkat.
Amikor váratlanul végigsimítok az oldalán,
a gerincét megfeszítve belenyög a csókba, és önkéntelenül előrelendíti a
csípőjét. A merevedése úgy feszül a combtövemnek, hogy alig bírok magammal.
Rámtör az idegen érzés, hogy mindent arrébb dobva meg akarom ragadni, érezni a
lüktetését az ujjaim alatt, közvetlen közelről figyelni, ahogy pulzálnak az
erek benne, és addig kóstolgatni, amíg remegve el nem élvez nekem. Újabb
idegennek érzett késztetés. De azonnal emlékeztetem magamat, hogy mi az, amit
kértem tőle épp csak az imént. Ha ezeket a fantáziaképeket valóra váltom, nem
kapom meg, amit valójában szeretnék: újra érezni őt magamban. Muszáj megkapnom őt.
Ha holnap vége a világnak, utálnám, ha úgy lenne vége, hogy elszalasztottam.
Érezheti az elszántságot a mozdulataimban,
mert nem sokáig tűri, hogy csak sodorja az ár, végre újra visszaveszi az
irányítást.
-
Gyere
velem – súgja, miközben gyengéden letol magáról, de a számat nem engedi.
Izgatottan engedelmeskedem neki, de hamar
nevethetnékem támad, ahogy szerencsétlenkedve felállunk a kanapéról, mint az
ajkuknál összenőtt sziámi ikrek, és úgy botorkálunk el a hálószobáig is.
Iszonyú nevetségesen festhetünk kívülről. Az pedig, hogy közben minden lépésnél
összeütközik az ugrándozó merev farkam az övével, mintha önálló életre kelt,
párbajozó középkori ifjak lennének, csak még viccesebbé teszi a dolgot. Tudom,
hogy nem a legmegfelelőbb időpontot találtam erre, de néhány méter után nem
bírom ki, a háló ajtajában kitör belőlem a kuncogás. Nem tudja mire vélni,
elválik az ajkaimtól, hátrébb húzódik, és felvont szemöldökökkel néz rám. Csak
beharapom az alsó ajkam, ártatlanul pislogva megcsóválom a fejem, és – hogy véletlenül
se jusson eszébe, hogy olyasmin nevetek, amit ő tett – a dereka köré fonom a
karjaim, úgy húzom szorosan magamhoz. Hihetetlenül forró a bőre, ahogy hozzám
simul, a farka lüktetését érezni az enyémen teljes hosszában pedig mámorító.
Nehezen tudok ellenállni a késztetésnek, hogy felkapjam, a derekam köré fonjam
a lábait, és a falnak szorítsam. Nem tudom legyőzni ezt a kettősséget magamban.
Vágyom arra, hogy átadhassam magam neki, de néha azt is ugyanannyira kívánom,
hogy Harry lehessek vele, vad és domináns.
Így, hogy már nincs köztünk a
bukdácsoláshoz szükséges távolság, már semmi vicceset nem találok a helyzetben,
csak próbálok összeszedetten létezni, amíg elérünk végre az áhított célig. A
sóhaja közben úgy égeti a nyakam bőrét, hogy minden lélegzetvételénél az egész
testemen futkos a borzongás. Amíg megtesszük a kívülről továbbra is
valószínűleg mulatságosnak tűnő néhány pingvintotyogást, eszembe sem jut
nevetni. Az ágy szélének ütközve pedig már csak arra tudok gondolni, hogy végre
kiteríthetem őt a puha ágyneműn. Mielőtt feltérdelek a matracra, még egyszer
magamhoz húzom, és bár próbálom nem túl erőszakosan, de leplezetlen
szenvedéllyel csókolom meg.
-
Megkaphatlak
végre? – kérdem a tekintetébe fúrva az enyémet.
Válaszként csak a mellkasomra tenyerel, és
akkorát taszít rajtam, hogy élettelen próbababaként hullok a párnái közé. Pont
ahogy szeretném már egy ideje. Pillanatokon belül a combjaim közt térdel újra,
a sarkaira ül, és a térdhajlatomba kapaszkodva húz magára. Levegőért küzdök,
amikor ajkai a belső combomra tapadnak.
-
Lou…
óvatosan… – nyögöm, majd kicsit talán túlzott erővel az alsó ajkamra harapok,
hogy észnél maradjak.
-
Nehéz…
legszívesebben felfalnálak – morogja, és nyomatékosításképp végignyal a
combtövem vonalán. Hátravetett fejjel kiáltok fel, és védekezőn a hajába
merítem az ujjaimat, de ahelyett, hogy a tincsei tövére markolva elhúznám
magamtól, inkább a combomhoz szorítom az arcát.
-
Louis…
nem fogom kibírni – nyöszörgöm, és valóban tartok tőle, hogy ha az ajkaival egy
kicsit arrébb vándorol, hamarosan nagyon lerövidítem ezt az estét.
-
Akkor
egyszerűen csak élvezz el nekem – dorombolja, és a lábaim közül néz fel rám
csábítón. Egy pillanatra elgondolkodom rajta, de aztán mégis megrázom a fejem.
– Ne fogd vissza magad erőszakkal, ne gondolkodj, hagyd, hogy vigyen a sodrás.
Higgy nekem, annál jobb élmény nincs, mint mikor kiiktatsz minden gátló
tényezőt.
Amíg a szavaira figyelek, és próbálok
minden erőmmel nem mégis úgy tenni, ahogy kéri tőlem, egyik kezével rámarkol a
farkam tövére, és szinte fel sem fogom, amikor a szájába veszi a másik mutató
ujját. A halk, morgó hangú “oké” sem volt elég a ködfátyolba burkolt agyamnak,
csak a váratlan simogatásra ugrok meg, amikor hozzám ér. A záróizmaim lüktetve
rándulnak össze és ernyednek el néhányszor, a szempilláim pedig repdeső
pillangókat terveznek megszégyeníteni. A torkomon akad a nyögés, a testem pedig
cserben hagy, mozdulatlanná dermedek, ahogy néhány pillanatra elnyel a
sötétség. Nem számítottam erre az érintésre, és ha nem markolt volna olyan erővel,
ami a fájdalmas határait igencsak súrolta, valószínűleg el is élveztem volna a
váratlanságtól. Ahogy néhány körkörös mozdulattal kísért enyhe nyomás után
enged a marka szorításán, már levegőt is kapok, és a szemeimet is ki tudom
nyitni. Mosolyogva harapja be az alsó ajkát, ahogy nézi az arcom.
-
Ezt
megúsztuk – kuncogja halkan, és a pimaszság a hangjában akár fel is
bosszanthatna, de nem engedek a kísértésnek.
-
Ne
bízd el magad… – morgom halvány mosollyal az ajkamon, és alighogy kimondom a
szavakat, egy újabb ostrom állítja el a lélegzetem: a mutatóujja belém csúszik,
nekem pedig minden izmom megfeszül, és visszazuhanok a sötétbe. Nem tudom,
mennyi idő telik el, mire a hangja visszaránt a valóságba, és lassan kinyitom a
szemeimet.
-
Feszült
vagy, édesem… – suttogja és megpróbálja ajkaival a belső combomat cirógatva,
sokadszorra is megmozdítani bennem az ujját, de újra összerándulnak az izmaim,
és a felkaromba temetve az arcom, ráharapok a bicepszemre. – Csináljunk valami
mást – ajánlja fel, és elhúzza a kezét tőlem, de szinte befejezni sem hagyom a
mondatot.
-
Nem!
– kiáltok fel elszántan, és a csuklója után kapok.
-
Marcel…
– próbálkozik meggyőzni, de nem fogom engedni, hogy befejezze. Egyáltalán, el
se kezdje!
-
Nem
– jelentem ki ellentmondást nem tűrve. – Összeszedem magam – ígérem szilárdan,
de aztán nyelek egy nagyot, ami elárulja a bizonytalanságom.
Nem tudom kiverni a fejemből azt az estét.
Ha újra megtörténik, ha újra neki adom magamat, és másnapra megint köddé válik,
azt hogy fogom feldolgozni?
-
Nekem
nem az kell, hogy összeszedd magad, és ráerőszakoljunk valamit a testedre, amit
nem akar – kúszik fölém. – Nekem az kell, hogy szeretkezz velem. Úgy, ahogy jól
esik – súgja az utolsó szavakat a számra, rásimul a testemre, és a hajamba
meríti az ujjait, úgy csókol meg. Olyan gyengéden, ahogy talán még soha senki.
Nem hagyhatom, hogy a múlt miatt még a
szivárványt is csak a szürke árnyalatai rajzolják az égre. Színeket akarok.
Vele. Lila ködfelhőre vágyom, arany naplementét szeretnék nézni vele az üde
zöld fűben fekve, miközben a tengerkék szemei boldogan csillognak, és a vörösre
csókolt ajkait veszi a gyöngyfehér fogai közé, vagy épp a bársonyrózsaszínű
nyelvével cirógatja őket. Lehunyom a szemeimet, és elképzelem a színeket,
amiket sosem élveztem ki. Aztán a torkomon akad a sóhaj, ahogy a csípőjét
mozdítva felsorakozik egymás mellett mindkettőnk merevedése. Amikor közénk
nyúl, és összefogja őket, a derekára markolva sikoltok a szájába. Néhány finom
ringó mozdulat, és az ujjai gyengéd szorítása elég, hogy ne csak elképzeljem a
színeket, hanem valódi, százszínű tüzijáték szikrázzon a lehunyt szemhéjaim
mögött. Nem tudom, hogy zuhanáshoz, vagy repüléshez hasonlítsam az érzést, de
annyi biztos, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy szabadon engedek
mindent, ami eddig visszarántott. A nevét kántálva adom át magam a szabadság
érzésének. Homályosan érzékelem csak a reakcióit, de amint felfogja, hogy többé
nem láncol le semmi, és végre ő is velem szárnyalhat a végtelenbe, azonnal meg
is teszi.
Nem tudom az okát, de én térek előbb
magamhoz. Talán a párás forróság miatt, ami a nyakam bőrét ostromolja. Amikor
kinyitom a szemeimet, ő továbbra is arcát a vállgödrömbe temetve,
összeszorított szemekkel zihál.
Néhány pillanatig csak mosolyogva nézem.
Elképeszt a látvány. Ha nem lettem volna végig jelen, ha csak arra
hagyatkozhatnék, amit jelenleg érzékelek, azt gondolnám, hogy egy egetrengető
maratoni szeretkezésen van épp csak túl. Mert bár én valahogy tényleg úgy érzem
magamat, ez inkább a vágyaimnak és a fantáziámnak tudható be, de valójában
valljuk be, egy lúzer voltam. Mint egy tapasztalatlan kezdő. Nem tudom, mit
kellene most tennem. Bocsánatot kérni tőle, és megígérni, hogy ilyesmi többet
nem fordul elő? Vagy úgy tenni, mintha semmi megszokottól eltérő nem történt
volna? Azt nem tudnám megtenni. Mindenképp ki akarom engesztelni.
Megcirógatom a haját, amire felemeli végre
a fejét, és olyan széles mosollyal dörgöli az orra hegyét az enyémnek, hogy
nekem is elhúzódnak a szám sarkai. Közel hajol, hogy megcsókoljon, de mielőtt
megtehetné, a szájára lehelem, amit szeretnék:
-
Ne
haragudj, ez… – kezdem, és míg a szavakat keresem, ő befejezi helyettem a
mondatot.
-
…ez
eszméletlen volt – suttogja, és mielőtt bármit is reagálhatnék, épp olyan
éhesen tapad a számra, mintha ugyanott kívánná folytatni, ahol az én hibámból
abbamaradt.
Azonban a nappaliban megcsörren a mobilja
egy idegesítően nyálas, szerelmes dallal. Hívták már párszor, míg velem
töltötte az idejét, de ezt a borzalmat még sohasem hallottam. A grimaszból az
arcán úgy ítélem meg, mostanában ő sem. És ezúttal sem repes a boldogságtól.
-
Mi
a f…? – mordul fel, és idegesen felsóhajt. Összeráncolom a szemöldököm, és
kérdőn nézek rá. – Liam – nyögi azt a nevet, amit nem igazán szerettem volna
többet hallani tőle. Legfőképp nem így, hogy elégedetten sóhajtozva fekszik
rajtam, és kettőnk spermája borítja a mellkasomat.
-
Liam?!
– kérdezek vissza indulatosabban, mint kellene, és bár azonnal rájövök, hogy ez
nem a legjobb reakció, de reflexből még le is tolom magamról.
Louis’s
POV
-
Nem
tudom, mit akar. Amióta szakítottunk, egyszer sem hívott – szabadkozom. – Nyilván
ha hívott volna, azonnal kitörlöm ezt a csöpögős szar csengőhangot. De teljesen
kiment a fejemből.
-
A
számát kellett volna törölnöd – mordul rám egy Marceltől egyáltalán nem megszokott
hanghordozással, és muszáj összeráncolnom a szemöldököm tőle.
Nem is tudom,
hogyan kellene reagálnom. Teljesen lefagyva nézek rá, amíg továbbra is üvölt a
The Fray a nappaliból, aztán újra a saját lélegzetvételeink csendjébe
burkolózva nézünk egymásra.
-
Vissza
kellene hívnod, biztos valami egetverően fontos dolgot akar – biccent a fejével
a nappali felé, a szemeit forgatja, és a mondanivalója pedig ezúttal is
keményebbre sikerül a normálishoz képest. Mi a fene? Néha vannak olyan
pillanatok Marcel viselkedésében, amikkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni.
Mintha elnyomna magában valamit, ami olykor megpróbál a felszínre törni, de nem
akarja, hogy ez megtörténjen. Biztos vagyok benne, hogy az évek alatt rengeteg
sérelem, elfojtott meg nem értés és harag gyűlhetett össze benne. A szülei és
Harry miatt is, de nem akar teret engedni nekik. Pedig a legjobb gyógyszer az
lenne, ha kiadná azt a sok feszültséget, amit ilyenkor látnom enged a
szemeiben. Nem tudok rá haragudni érte, és ahogy az arcom ismét a nyakába
temetem, egy jóleső sóhaj hagyja el torkát, amitől mosolyognom kell.
Gyengéden csókolok rá a puha, izzadt
bőrére és míg a nyugodt támadásokat intézem felé, hogy a bizalmába engedjen egy
ilyen kirohanás alkalmával is, megérzem, ahogy újra a lapockámra kúsznak az
ujjai, és édesen simogat, amíg az ajkaimat élvezi.
-
Kit
érdekel, mit akart? – lehelem a nyirkos hajába. – Ezerszer jobb dolgom is van
jelenleg annál, hogy megtudjam…
Érzem, ahogy a tenyere a hátamra simul, és
szorosan magához ölel. Ez lehetett a kulcsa annak, hogy megnyugtassam, amitől
összeszorul a szívem. Több okból is. Hogy lehet annyira bizonytalan még mindig
saját magában, hogy azt gondolja, ezek után rohanok, hogy fogadjam az exem
hívását, aki megalázott és elhagyott, miután megunt? De a tudat, hogy egyetlen
mondatommal ennyire meg tudtam nyugtatni a frusztráltsága ellenére is, az
igazán felemelő.
-
Érezd
már, hogy mennyire fontos vagy nekem – súgom az ajkaira, miután felemelkedem,
és közel az arcához, szinte a szájából lélegzem.
Nem felel, csak zavartan elmosolyodik, én
pedig eltüntetem magunk közt a maradék teret is, hogy újra elveszhessek a
csókjaiban.
Felnevetek és mellé gördülök az ágyban,
amikor tudatosul bennem, hogy pontosan úgy viselkedünk, mintha középiskolás
srácok lennénk, akik éppen most fedezik fel a szexualitást. Isten tudja, mióta
fekszünk az ágyban és csókolózunk, mint a tinik. Hol egyikünk kerekedik felül,
hol a másikunk, és lopott érintésekkel kényeztetjük egymást. A farkam már
megint veszélyesen feszül ettől az idegtépő pettingtől, és muszáj vagy most
leállnom, vagy megint rávetnem magam. Bár egyetlen árulkodó jelét sem mutatta
eddig annak, hogy bánná, ha az utóbbihoz folyamodnék.
-
Mi
az? – sandít rám oldalra, és neki is fülig ér a szája. Nem akarom elmondani
neki, hogy min járt az agyam. Amit mondtam neki, azt halálosan komolyan is
gondoltam. Nem érzem úgy, hogy attól még jó éjszakát kellene kívánnunk
egymásnak, mert elélveztünk. Viszont tehetem egy kicsit izgalmasabbá az estét,
hogy ő úgy érezze, nincs minden megkoreografálva, és nem tudom már most
pontosan, hogy miként akarom őt újra a szakadék széléről leráncigálós, őrült
élvezetbe hajszolni anélkül, hogy bármit is magunkra erőszakolnánk, csak mert
úgy érezzük, hogy ez a kötelességünk, ha már meztelenül fekszünk az ágyban,
álló farokkal.
-
Elmegyek
zuhanyozni – simítom végig a mellkasom, és kimászom a párnák közül a fürdő felé
lépkedve. – Velem tartasz?
-
Persze
– feleli, és az arcán lévő apró pírból lazán meg tudom mondani, hogy zavarba
hoztam a hirtelen ötletemmel. Ennek azonban hamarosan próbálja semmi jelét nem
adni, amikor utolér épp a zuhanytálcába lépve.
Háttal állok neki, és még az ömlő
zuhanyrózsa alatt is tökéletesen hallom, ahogy szinte zihálva lélegzik.
Szívesen megfordulnék, és megnézném magamnak, hogy milyen állapotban van, de
várok. Megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz az első cselekedete, ha én nem
mozdulok.
-
Lou…
– súgja a semmibe, talán azt is gondolja, hogy elnyeli a csobogó víz hangja, de
sikerül meghallanom, amitől egy nagyobb levegővételre kényszerülök. Akaratlanul
is az agyamba szökik Liam hangja, hogy ő is mindig így szólított. Mégis…
Egészen más érzéseket szabadít fel bennem, ahogy ezt Marcel szájából hallom.
Gondolataimból a puha érintése ránt ki, olyan lágyan simít végig egyik kezével
a tarkómtól, a gerincem vonalán végigvezetve, egészen a derekam ívéig, hogy
komolyan el kell gondolkodnom, létezik-e bárki is, aki valaha ilyen érzelmesen,
ekkora odafigyeléssel érintett meg.
Meghallom, ahogy ő is a vízsugár alá lép,
és két karom alatt átvezetve a kezeit, a hasamra és a mellkasomra szorítja a
tenyereit. Így húz hátrébb, amitől a víz egyenesen az arcomba csap, ezért arra
kényszerülök, hogy a mellkasára dőlve a fejemet a vállára fektessem. Imádom az
érzést, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, de a szorosan tartó kezei, és a
szája, ami az arcomon és szép lassan az ajkaimon kezd el akcióba lendülni,
kibillent az egyensúlyomból. Megfordulok az ölelésében, és kihámozom magam a
karjai közül. Ezért egy kis rosszallást látok a szemében, amire a
homlokráncolása is ráerősít, de valami ennél is sokkal jobbra készülök.
Nyomok egy kis tusfürdőt a kezemre, és
miután látványosan lemosdattam magam, a lehető legnagyobb odafigyeléssel minden
pontomra, újra a vízsugár alá lépek. Felettébb élvezem a szemében rejtőzködő
pánikot, hogy mégis mit tegyen most, és azokat a hatalmas nyeléseket, amit az
ádámcsutkája liftezése enged meg láttatni velem. Hiába próbálod eltüntetni a
csomót a torkodból, bébi. Újraépítem, ha mégis megtennéd.
Amikor látványos megkönnyebbülésére végre
sikerül annyira összeszednie magát, hogy megmozduljon, a tusfürdő felé nyúl ő
is. Minden bizonnyal, hogy hozzám hasonlóan lemossa magát, de nem lehet ennyire
naiv. Nem gondolhatja, hogy hagyni fogom. Eltolom a kezét a kis polctól, amin a
flakon fekszik, és én teszek újra a kezemre egy nagyobb adagot.
-
Majd
én megmosdatlak – morgom rekedt hangon, mert a percek óta tartó néma
szenvedélyünk miatt csak ennyire telik, és elkezdem lassan bedörzsölni a
mellkasát. Amikor a nyakát, és a karjait is ellepem habbal, lassan térdre
ereszkedem előtte, egy pillanatra sem elszakadva a szemeitől. Finoman a combjai
közé csúsztatom a kezem, és minden rejtett és nem annyira rejtett felületet
végigsimogatok. A számat kitátva egy kis vizet engedek bele, és míg továbbra
sem eresztem tekintetét az enyém rabságából, a számban tartott vízzel öblítem
le a habot mostanra már szinte látványosan lüktető merevedéséről. Mikor megérzi
magán a langyos vizet, ami az ajkaim közül spriccel rá, lehunyja a szemeit, és
egy nyögéssel ejti hátra a fejét. Muszáj vigyorognom a reakcióján, annyira
imádom látni, ahogy kiborítom.
Szinte már reszket az érintésem alatt,
pedig a víz forró. Az összes habot leöblítem róla, miközben közelebb húzom
magamhoz, és bármennyire is az volt a terv, hogy csak kínzom egy kicsit,
képtelen vagyok ellenállni neki. Szemei végigkísérik a mozdulataimat, közelebb
hajolok hozzá, és egy csókot felejtek a combtövénél. Meg kell ízlelnem őt. Nem
tudom kihagyni, amikor ilyen szemérmetlenül kínálkozik a lehetőség. Néha azt
kívánom Marcel társaságában, hogy bárcsak erősebb lennék, és több kontrollt
tudnék tanúsítani, de nem megy. Végighúzom a nyelvem a belsőcombján, és mintha
egy kifestő vonalain belül szeretnék maradni, végigvezetem az előttem ágaskodó
péniszén is, aztán amikor a végéhez érek, felnézek rá, míg lassan a számba
engedem. A pillantása, a villámlás, amit a szemében láttam, és az elnyílt
csillogó ajkai... Minden pénzt megérnek. A sóhajait nyögések váltják fel, de
nem adok neki többet. Épp csak kóstolgatom.
Végül úgy döntök, ideje abbahagyni a
kínzását, és visszamenni az ágyba. El akarok húzódni, amikor egy pillanatra
látom mozdulni a kezét. Már fel vagyok készülve rá, hogy visszanyomja a fejem a
farkára, de aztán ökölbe szorítja az ujjait, és ellenáll a késztetésnek. Elönt
a forróság, ahogy megérzem, mennyire küzd, hogy minden dominanciát elengedjen,
és teljesen átadja magát nekem. Nem akarom, hogy meg kelljen játszania magát,
vagy elnyomnia a valódi késztetéseit, de az, hogy mégis behódol nekem, egy
egészen elképesztő izgalmat küld végig a sejtjeimen.
Újra talpra állok előtte, és összefűzve az
ujjainkat visszahúzom a szobába. Ledöntöm az ágyra, széttolom a combjait, és
újra közéjük akarok térdelni, amikor megfogja a vállaimat, hogy megakadályozzon
ebben.
-
Valami
baj van? – súgom neki, és megsimítom az arcát. Nem tudom pontosan mit szeretne,
nem tudom, hogyan merjek hozzáérni. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben
beledöngölném a matracba, de próbálom elérni, hogy ő vezessen rá a saját
vágyaira. Tudom, hogy nem így van, mégis olyan érzés, mintha egy szűz fiúval
lennék. Pedig még soha nem voltam senkinek az első. Legalábbis nem osztották
meg velem, ha esetleg így volt.
-
Nincs
baj, csak… – látom, hogy nagyon erősen próbálja szinten tartani a normális
hangját, de nehezen megy neki. – Van egy ötletem.
-
Ne
csigázz! – húzom fel az egyik szemöldököm, és mosolyogva várom, hogy megossza,
min töri a fejét. Bármi is az, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog az ötlet.
Megpaskolja a matracot, ezzel kérve, hogy
feküdjek mellé. Kérdés nélkül teszem, amire csak utasít. Amikor elterülök, és a
hasamat simogatva várom, hogy mi a következő instrukció, feltérdel az ágyra,
hogy átellenben az én testemmel, mellém feküdjön. Pontosan tudom, hogy mit
akar, és ez annyira feltüzel, hogy a továbbiakban nincs szükség szavakra. Az
oldalamra fordulok, ahogy ő is elfekszik mellettem, és nem várom meg, míg
hozzám ér. Benne vagyok a buliban. A térde alá nyúlok, és behajlítom a lábát,
hogy aztán magamhoz húzzam a combját szorítva, és újra a számba vegyem a
mostanra már erősen vágytól csöpögő merevedését. Felnyög, de nem telik el sok
idő, ő is rám hajol. Először csak végéighúzza rajtam a nyelvét, a farkam
tövétől a végéig, és muszáj egy pillanatra leállnom, hogy kiélvezhessem.
Megemelem a fejem, és rásandítok, de ez csak az övénél is hangosabb nyögéseket
csal ki belőlem. Nedvesen göndörödő hajából már kiesett a gumi, és most a
combomra omlik, ahogy átdobta az egyik oldalra, hogy ne zavarja a
cselekedetében. Szemei lehunyva, egyik kezét a combomon pihenteti, másikkal
pedig a farkamat vezeti mélyen a torkára. Ahogy megfeszülnek az izmai, a
tetoválásai árnyékokként mozognak a testén.
A haja, a szemüveg hiánya, a mellkasán
ékeskedő ikertetoválás, aminek a párjával korábban találkoztam, és a néha
megmutatkozó magabiztossága, amikor egy másodpercig képes elhinni, hogy amit
csinál, az csodálatos… Valamiért félelmetesen emlékeztet Harryre. Eszembe jut
néhány villanás arról az éjszakáról, amikor vele voltam. Megrándulok az emiatt
rám törő rossz érzéstől, és gyorsan kiűzöm a gondolataimból. Most nem vele
vagyok. És soha nem is leszek. Harry lelkét megmérgezték, és biztos vagyok
benne, hogy én képtelen lennék meggyógyítani. Viszont örökké hálás leszek neki,
mert nélküle talán soha nem kerültem volna ilyen közel ehhez a kincshez.
-
Marcel…
– sóhajtom a szoba csendjébe, amit csak az élvezetünk hangjai zavarnak fel, ő
pedig résnyire nyitja a szemét, de nem enged ki az ajkai közül. Előre lendíti a
csípőjét, és ezt a jelzését egyértelműen értem. Lábai közt átnyúlva, a fenekébe
kapaszkodva húzom újra közel magamhoz, hogy tovább élvezhessem az ízét. Nem
vagyok képes teljesen elmerülni abban, amit teszek, mert közben a saját
testemet is kordában kell tartanom, hogy ne nyomjam le magam kontrollálatlanul
a torkán.
Egy apró szünetet tartva a folyamatosan
gyorsuló fejmozgásomban, alaposan benyálazom az egyik ujjam, és görcsösen
feszülő bejáratát kezdem lágyan masszírozni. Érzem, hogy megfeszül az egész
teste, és a hihetetlen tehetséges nyelve is megáll a folyamatos kényeztetésben,
amivel már kezd a határaim felé lökni. Olyan mélyen engedem a számba, amennyire
csak tudom, miközben az ujjamat is megpróbálom elmeríteni benne, de azonnal
megállok, amikor érzem, hogy a combomba mélyednek a körmei.
-
Ssh
– nyelek egyet, de nem mozdulok tovább. A csípőjét és combhajlatát csókolom
végig, hogy megpróbáljam ellazítani, és úgy látszik sikerül is valamennyire.
Nem akarok neki fájdalmat okozni, de nyíltan kijelentette, hogy ő is azt
akarja, amit én. Eszemben sincs most rögtön megdugni, de ha el akarunk jutni
odáig, akkor muszáj lesz fokozatosan felépítenünk az odavezető lépcsőket, mert
ez máskülönben nem fog működni. Az ujjam már olyan mélyen van, amennyire csak
lehet, amikor lenézek rá. A belsőcombomra hajtotta a fejét, és szorosan lehunyt
szemekkel zihál, ahogy a kezemet mozgatom. A szája félig nyitva, és néha egy
apró puszit lehel a bőrömre, ezt pedig jelnek veszem, hogy amit teszek, az
nincs ellenére. Újra birtokba veszem a számmal is, és a mozdulataiból tudom,
hogy kezdi elveszíteni az irányítást a teste felett. Ha hátra mozdul, az ujjam
csúszik mélyebbre, ha előre, akkor ő kerül mélyebben a torkomba. Tudom, hogy
amit teszek, az erősen elvonja a figyelmét minden egyébről, de egy enyhe
lökéssel emlékeztetem, hogy ne hagyjon cserben. Mint egy jó diák, észbe kap, és
újra megérzem a forró nyelvét, ahogy végigsimogat.
A mozdulatai gyorsulnak, és a nyögései is
arra utalnak, hogy elindult egy olyan úton, ahonnan már akkor is nehezen
lehetne visszarángatni, ha akarnám. Durvábban kezdek dolgozni rajta, ő pedig
eltávolodik tőlem és hangosan káromkodva nyög fel, ami mély hangján alig
kivehető.
-
Lou…
– morogja, és tudom, hogy mire akar figyelmeztetni, de nem hagyhatom itt abba.
Az kínzás lenne. Rendületlenül dolgozom tovább, míg meg nem merevedik a kezeim
közt, érzem ahogy az ujjamra szorít, majd újra egy nagyot káromkodik, miközben
megremeg az élvezettől. Elengedem, és mosolyogva törlöm a takaró szélébe a
szám.
-
Nagyon
mocskos a szád, amikor valami tetszik – vigyorgok, ő pedig csak másodpercekkel
később kezd magához térni, és megcsapja a hátsóm. Ezen felnevetek, de nem
élvezhetem ki teljesen a pillanatot. A torkomon akad a hangom, ahogy
felemelkedik, a hátamra lök, és a térdeimnél fogva húz közelebb. A lábaim közé
fekszik, és míg egyik kezét a hasamra simítja, a másikkal újra a szájába
irányít. Hátravetem a fejem a matracra, és élvezem az előnyöm. Én vagyok a
szerencsésebb, akinek innentől csak a saját élvezetével kell foglalkoznia.
Lehet, hogy benne már régen járt bárki is,
de hogy a nyelvét nem küldte sokéves szabadságra, abban biztos vagyok. Néhány
perc is elég, hogy a lepedőbe kelljen kapaszkodnom. A torkomból már
felismerhetetlen hangok törnek fel, amit képtelen vagyok visszafogni. Ami azt
illeti, nem is akarom, mert minden egyes nyögésemnél érzem, hogy arra
törekszik, a következő sokkal nagyobb legyen. Teljes extázisban markolok bele a
hajába, és tolom olyan mélyen magamra, hogy teljesen megfeszül felettem. Amikor
megérzem, hogy gyengéden igyekszik feljebb tolni magát, engedek a szorításomon,
de már nem vagyok önmagam. Érzem, hogy nem.
-
Istenem…
Marcel… – ujjaim még mindig a hajába vannak gabalyodva, és ezúttal épp, hogy
felfelé akarom húzni a fejét, amikor érzem, hogy a szakadék feletti szikla már
elkezdett megrepedezni alattam, csak hogy a legnagyobb mélységekbe zuhanjak. Már
szinte a haját tépem, hogy elhúzzam magamtól, de csak durván a mellkasomra
csúsztatja a tenyerét, és rosszallóan felmordul. Talán a hang, ami végigsöpört
az összes idegszálamon, talán az isteni tehetséges szája, talán maga a tény,
hogy aki ilyen alázatosan dolgozik az én élvezetemen, az maga Marcel… Talán
mindez egyszerre, de olyan erővel ragadott el, amit már régen tapasztaltam. – Bassza
meg! – Csak ennyire telik tőlem, amikor majdnem sikerül megízleltetnem vele önmagam, de valahol a ködfátyol alól halványan érzékelem, ahogy az utolsó utáni pillanatban végül mégis kienged az ajkai közül.
Akkor kezdek magamhoz térni, amikor már az
egyik felhúzott lábamnak dönti a fejét, és a száját törölgeti. Furcsa
pillantásokkal méreget, amiket először nem tudok hová tenni, de aztán ellágyul
a tekintete, és halvány pír kúszik az arcára.
-
Nem!
Nem csinálhatod ezt! – förmedek rá, és egy pillanatra megriad, de aztán amikor
meglátja a vigyort a képemen, ő is felnevet. – Ne gyere nekem ezzel a
szégyenlős dologgal azok után, amit kaptam tőled!
A keze után nyúlok, és felrángatom
magamhoz, hogy megcsókolhassam. Néhány másodpercig még mosolyog, de aztán
komolyan veszi a pillanatot, és a nyelve finoman átsiklik a számba. Érzem rajta
a saját ízem – ezek szerint mégsem volt elég elővigyázatos –, és ha most nem hagyjuk ezt abba, és fekszünk le aludni, akkor
biztosan újra akarom majd őt. Bármilyen módon, csak kaphassak tőle, és adhassak
neki.
-
Nos
– húzódom el tőle egy kicsit, de még mindig szorosan ölelem. – Tudok adni egy
kölcsön fogkefét és egy kölcsön alsót.
Ez egy ki nem mondott kérdés akart lenni,
hogy ugye velem alszik ma, de szerencsére úgy tűnik számára ez egy percig sem
volt kérdés. Ettől egy nagyon erős megkönnyebbült hullám cikázik át a testemen.
-
Azt
megköszönöm – mosolyog le rám, ad még egy apró puszit a számra, és lábra
vergődik, hogy a fürdőbe menjen.
Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, mire
lefekszünk végre, és teljes sötétség vesz körül minket, ahogy a takaró alatt,
megmagyarázhatatlan okból, kissé feszengve fekszünk.
-
Jó
éjt, Lou – súgja az éjszaka csendjébe, én pedig elmosolyodom, és ugyanígy
válaszolok. Érzem, hogy elfordul tőlem. Ösztönből gördülök utána, hogy a karja
alatt átnyúlva magamhoz húzzam. Göndör haja az arcomba omlik, lábaink pedig
összegabalyodnak, és felsóhajt, de érzem, hogy nem lazult még el a karjaim
közt. Eltűröm a haját, majd miután újra átölelem, néma csókokat lehelek a
tarkójára.
-
Vissza
fogod hívni?
A hangja lágy, mégis érzem, hogy ez nem
csak egy egyszerű kérdés. Nem akarom, hogy Liam miatt rosszul érezze magát.
Semmi oka nincs rá. Volt idő, amikor talán egy szavára ugrottam volna, de aztán
megjelent ez az angyal, és már alig gondolok azokra az időkre, ami előtte volt.
-
Ha
nem akarod, akkor nem fogom – felelem, és a füle mögé nyomom az ajkaim. Még egy
kicsit el is fordítja a fejét, hogy jobban hozzáférjek ehhez a ponthoz, és egy
apró, jóleső sóhajjal válaszol.
-
Nem
az a kérdés, hogy én mit akarok.
-
Hé
– könyökölök fel mögötte, és a fülébe suttogom a mondataimat. – Őszinte leszek,
ha nem találkoztam volna veled, akkor most valószínűleg vele cseverésznék
telefonon. Amikor visszajöttem ide, teljesen magam alatt voltam miatta. Talán
egyetlen szavára félredobtam volna mindent, és visszamegyek hozzá.
-
Ennyire
szeretted? – A hangja élesen vág a szavamba. Kutatom a hangulatot, amivel
megformálta ezt a mondatot, de nem találom. Dühös rám? Vagy talán féltékeny és
aggódik? Egyszerűen csak hitetlenkedik, amiért ennyire könnyen visszarohantam
volna hozzá?
-
Tényleg
szerettem – válaszolom őszintén. – Szánalmasan hangzik tudom, hogy minden
méltóságomat elhajítva hagytam volna, hogy újra hazudjon nekem, de…
-
Inkább
csak furcsa. Gyönyörű vagy. Régen fél perc után találtál volna három másikat a
helyére.
-
Tessék?
– kapom fel a fejem, mert ez a gondolat most teljesen összezavar.
-
Öm,
Harry mesélt dolgokat, amikor megtudta, hogy szoktunk találkozni – feleli
egyből. – Gondolom, hogy rossz színben tüntessen fel. Bár nem sikerült neki.
Fogalmam sincs Harry miket mesélhetett, de
úgy sejtem, beállított a gimi csődörének, aki mindenkit megfektetett a néhány
ott töltött éve alatt. Ez nem is sokban tér el a valóságtól, de azért a
minőségre is odafigyeltem mindig, nem csak a mennyiségre. Bár gondolom ezt
Harry nem fűzte bele megnyugtatásként.
-
Nem
sikerült neki? – döntöm lassan a hátára, hogy félig fölé kerekedhessek.
-
Nem
– lihegi a számra, ahogy közel hajolok hozzá. Szörnyű, hogy mennyire vonzó
számomra ez a fiú. A szájára tapadok, és szinte azonnal átöleli a derekam.
-
Fontosabb
vagy nekem bárkinél, akihez közöm volt a múltban – puszilom meg az orrát, és
újra az előbbi pozíciónkba tolom magunkat.
*
A telefonom csilingelésére ébredek, ami a
másik szobából szól. Szerettem volna egyből felkelni, hogy kitámolyogjak érte,
de Marcel édesen szuszogó alakja, ami a matracba passzíroz, megakadályoz ebben.
Kócos feje a mellkasomon pihen, keze a hasamon, lába pedig a csípőmön, míg a
többi végtagja a másik irányba szétdobálva. Megmosolyogtat, hogy gyakorlatilag
az ágy nyolcvan százalékát elfoglalja, köztük engem is.
Óvatosan kievickélek alóla, amit néhány
rosszalló, nagyon mély morgással jutalmaz, de aztán a másik oldalra fordul, és
már alszik is tovább. Gyorsan a nappaliba lépkedek, és elnémítom a telefonomat.
Semmi kedvem ma dolgozni menni, és itt hagyni ezt a tündért az ágyamban. Ha még
mindig diák lennék, ebben a helyzetben most tutira kihagynám ezt a napot, és
visszamásznék mellé. De ezt már nem tehetem meg.
Ahogy felnyílik a mobil képernyője, Liam
nem fogadott hívása, és egy üzenet vár tőle. Visszahívni tényleg nem fogom, de
annyit tehetek, hogy elolvasom, mit akart.
Az üzenet rövid és tömör. Találkozni akar,
hogy valami fontosról tudjunk beszélni. Azonnal gondolkodóba esem, hogy mi
lehet az a fontos dolog, ami annyira összeköt még minket, hogy találkoznunk
kell miatta, de nem jut eszembe semmi ilyesmi.
-
Miért
vagy ébren? – szólal meg egy borzasztóan álmos és gyűrött Marcel a háló
ajtajából. A hangja olyan mély és rekedt, hogy a hideg is végigfut a testemen
tőle. Elképesztő kontrasztot nyújt az édes belsővel ez a hang, és a szavakban
kifejezhetetlenül szexi megjelenése.
-
Hamarosan
el kell indulnom dolgozni – válaszolom, ahogy figyelmen kívül hagyom Liamet, és
újra a pultra csúsztatom a telefonom, mielőtt elindulok felé. – De te nyugodtan
maradj még. Aludd ki magad. – Elé érve két tenyerem közé veszem az arcát, és
lehúzom magamhoz egy fáradt csókra. – Elfutok zuhanyozni.
Ő csak bólint, de a konyha felé indul, nem
pedig vissza az ágyba. Elmosolyodom, és magamra csukom a fürdő ajtaját.
Mire visszaérek a nappaliba felöltözve, és
többé kevésbé készen arra, hogy elinduljak, megérzem a friss kávé illatát, ami
a konyhába csalogat.
-
Jut
nekem is? – lépek mellé, miközben még mindig félálomban a pultnak dőlve
kortyolgatja a sajátját.
-
Persze
– morogja, és az asztalra mutat, ahol egy másik bögrében is gőzölög egy nagy
adag. – Nem tudom hogyan szereted, ezért...
-
Pont
így – felelem, és miután belefújok egyet, kiiszom a felét.
-
És
ha azt mondtam volna, hogy ezért tettem bele egy kiló cukrot, ahogy én iszom? –
nevet fel, és azt hiszem még jobban úrrá lesz rajta a nevetés, ahogy
észreveszi, mennyire leforráztam a nyelvem.
-
Szóval
sok cukor. Megjegyeztem – kacsintok rá, és a hőmérsékletével nem törődve, a
maradékot is felhajtom, mert muszáj elindulnom. A mosogatóba teszem a bögrét,
és a nappaliba sétálva kiveszem a pótkulcsot a kis tálkából a komódról, aztán
mellé sétálva a pultra teszem. Felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézi.
-
Mi
a terved mára? – simítom meg az arcát, és szétrúgdalva keresztbe csapott
lábait, közéjük állok, megtámaszkodom a konyhalap szélében, és így teljesen
felnézek rá. Félreteszi a kávéját, és átkarolja a derekam.
-
Igazából
semmi – dörmögi, és míg valamiféle megerősítésre vár, hogy megteheti-e, amit
most szeretne, végül bátorságot vesz valahonnan, és az ajkaimra tapad. Én naiv,
azt hittem csak egy futó csók lesz, de hamar rájövök, mennyire nem. Egyik kezét
a hátamra simítja, és olyan közel húz magához, amennyire csak lehetséges.
Nyelve lágyan megérinti a számat, én pedig felnyögök, és a nyakába temetem az
arcom.
-
Ha
ezt most elkezdjük, biztosan lekésem az első órám, vagy egyáltalán be sem
megyek, szóval jobb, ha indulok – motyogom a nyakhajlatába, és közben gyengéden
harapdálom, amitől libabőrös lesz a bőre. Most, valamivel józanabb fejjel, meg
tudom figyelni, hogy nagyon sok apró tintanyom van a testén. Mindegyik titkát
meg akarom majd fejteni. – Ha gondolod, maradj itt. Van egy csomó könyvem, ami
biztosan érdekelhet, a laptopom a dohányzóasztalon, és tévét is nézhetsz. Nem
lesz sok órám, sietek vissza.
Főleg, ha tudom, hogy te vársz itthon – teszem
még a mondandóm után, de ezt már csak magamban. Ellépek tőle, de nem válaszol.
Látom, hogy nagyon töpreng valamin. Talán, hogy mit válaszoljon. Vagy inkább
mit akarjon. Maradni, vagy elmenni.
-
Amíg
kitalálod, én tényleg rohanok. Ha mégis elmennél, a pótkulccsal azért zárj majd
be, rendben?
Erre sem felel. Mered maga elé, és ötletem
sincs, hogy mi jár a fejében, ami ennyire kiszakította a valóságból. Magamhoz
veszem a kulcsaim, és közben a vállamra dobom a dzsekim.
-
Marcel…?
– hajolok pont a pillantása irányába, hogy visszahozzam onnan, ahol éppen
mereng.
-
Persze,
rendben – rázza meg a fejé, és míg a farzsebembe dugom a bögréje mellett heverő
telefonom, adok egy búcsúcsókot a szája szélére, és kisietek a lakásból,
mielőtt még tényleg beteget jelentek mára. Megtehetném, de azt ennél sokkal
extrémebb reggelekre tartogatom. Nem kellene minden mentőövem ellőni, ami
kihúzhat a munka alól egy kritikus pillanatban.
Ahogy bekanyarodok a gimi parkolójába,
előre látom, hogy a világ legkellemetlenebb szituációjába fogok belekeveredni.
Most áldom az eget, hogy Marcel nem jött el velem idáig. Kiszállok a kocsiból,
és úgy kezdek a bejárat felé sietni, mintha elkerülhetném az elkerülhetetlent.
Egy próbát megér.
-
Lou!
– kiált utánam Liam, és hallom a rohanó lépteit a nyomomban. – Hívtalak.
-
Láttam
– válaszolok úgy, hogy rá sem nézek.
-
Akkor
miért nem hívtál vissza? – tárja szét a kezeit, ahogy mellém ér, és könnyedén
felveszi a rohamtempómat.
-
Mert
elfoglalt voltam, most pedig dolgozni kell mennem. Már így is késésben vagyok.
-
Tudom,
már azt hittem, nem is jössz ma – feleli, és a vállamra teszi a kezét. Ettől
megtorpanok, és elhúzódom tőle. Most már teljes egészében rá figyelek. – Beszélhetünk?
-
Mondtam,
hogy sietek, Liam – nézek az ég felé egy sóhajjal, hogy kicsit drámaibbá tegyem
a szenvedésem az esetleges késés miatt.
-
Munka
után? – erősködik tovább, nekem pedig bekúszik Marcel édesen mosolygó arca a
szemeim elé. Megrázom a fejem, és újra elindulok.
-
Különórám
lesz – válaszolok, és már látom a reményt a reménytelenségem közepette, ahogy
csak néhány lépés választ el a rohadt bejárattól.
-
Nem
lesz – vágja rá élesen. – Jaj, Lou… Tudom, mikor hazudsz.
-
Oké!
– fordulok hátra, és haragosan nézek a szemeibe, amitől meg is szeppen egy
kicsit. – Akkor egyszerűen csak nem érek rá, mert valaki mással találkozom.
-
Azzal
a szemüveges okostojással? – húzza félmosolyra a száját, de hamar észbe kap,
amikor én nem mosolyodom el. – Tényleg fontos.
-
Akkor
majd hívlak, és megbeszéljük – felelem kelletlenül, de már nem várom meg a
válaszát. Nagy megkönnyebbülésemre beérek, és ő nem követ. Még hallom, ahogy
azt mondja, úgysem fogom hívni. Mennyire igaza van. Eszemben sincs, de arra jó
volt, hogy gyorsan leszerelhessem most. Igazán nem vágyom a társaságára, főleg
nem azok után, hogy tudom, Marcel mennyire nem veszi jó néven Liam hirtelen
közeledését. Sokkal jobban vágyom most arra, hogy hazasiessek hozzá, mint
kellemetlen hazugságokba keveredni rögtön a kapcsolatunk elején. Azt nem
bocsátanám meg magamnak. Liam messze nem ér nekem már annyit, hogy megbántsam
érte Marcelt.
Sziasztoook!
VálaszTörlésAzt kell h mondjam, vegreeee!!! <3
Vegre h hoztatok reszt, es vegre h tortent is valami koztuk, meg ha kevesebb is mint amit mi szerettunk volna. :’D
“Ez a legszebb az egészben: őrülten kívánom, jobban, mint bárkit, és mégis jobban visszafogom magamat, mint eddig akárkivel tettem.” - hat en is pontosan igy ereztem magamat olvasas kozben! Faltam is volna a sorokat, de kozben direkt lassitottam magamon h tovabb elvezhessem!
Nagyon imadtam! <3
Kicsit tartok attol h mit akrhag Liam, remelem nem tudta meg Harry titkat! :/
Imadtam amugy Harry vivodasait!
Koszonom nektek ezt a csodat, es nagyon varom a kovit! <3
Puszi, D.
Szia!
TörlésKöszönjüüük! :)
Most már nem húztattuk őket (és titeket) tovább.. muszáj volt valamit adni nekik :D
Szerinted ha Liam bármit is mondana Lounak, ő azt elhinné? Szerintem ha bizonyítéka van, azt is kiverné a kezéből.. de letesztelhetjük.. hm meglátjuk ;)
Sietünk vele! (De ha még egyszer ígérek valamit, vágjátok le a kezem XD)
Puszi!
*húzhattuk
TörlésOooooooh my gooood!!! Többnek jobban örültem volna (értiteeek ;) de ez valami hihetetlenül szexi volt!!! Mindd a kettő szemszögből!! Végre!! Arra gondoltam hogy könyörögnöm kell Sophienak!! :D Nagyon szeretlek titeket lányok!! Kétszer olvastam el mert annyira csodálatos lett hogy újra kellett kezdenem!! Az egész részt végig vigyorogtam!! :D Várom nagyon a következőt és kinyírom Liamet ha bekavar nekik!! :D Csodálatosak vagytok!! <3<3
VálaszTörlésSzia! Köszönjük! Igen, értem, többnek, ha nem 35 oldalban írjuk meg ugyanezt, hanem mondjuk 60, igaz? XD
TörlésLiamet majd elkapjuk, megkötözzük és elfenekeljük. Vagy kiadjuk a feladatot pl Zaynnek.. :D
Sziasztok! :) Hát nem kérdés, imádtam ezt a részt. Ebben nem csak a 18+, hanem az érzelmi töltet is bőven közrejátszott. Sophie, egy bocsánatkéréssel is tartozom... azért nem írtam megjegyzést a részedhez, mert azt már az ágyból, telefonról olvastam. Úgy volt, hogy a felét másnapra hagyom, de nyilván nem sikerült... csak úgy faltam a sorokat, és mivel hibát sem találtam, ezért nem írtam :) Nagyon szerettem az egészet, köszönöm nektek az élményt :)
VálaszTörlésSok-sok puszi!
Köszönjük szépen! Az mindig extra sokat számít, ha neked tetszik <3
TörlésHát lányok... Fantasztikusak vagytok! ❤️
VálaszTörlésBevallom első olvasásra vegigszaladtam rajta mert őrült kíváncsi voltam mit, miért és persze hogyan. 😉
Másodszor már jobban figyeltem a mondatokra és a mögöttük megbúvó érzelmekre.
Harry éltünt és már csak nyomokban volt jelen. Furcsa volt ezt látni, de én még mindig azt gondolom, hogy az igazi személyisége még mindig a kicsi Marcell. Harry a macsó viselkedésével csak kompenzálni próbál. Nem gyógyult ki a nagy szerelemből amit Lou iránt érzett, bármennyi idő is teljen el, és bármennyi pasi is forduljon meg az agyában. Gyönyörűen leirtátok az érzelmeket, a vivódását Harryek.
A félelmet, hogy mi lesz az éjszaka után,mit hoz majd a reggel.
Liamet hozta,és csak remélni tudom, hogy nem az lesz az az őrült fontos beszélgetnék amire gondolok!
Akkor sajnos nekem is be kell állnom azok táborába akik véres megtorlást követnek el rajta.
Pussz lányok, egy élmény volt! ❤️ ❤️
Ui:hamar hozzátok a következőt!!
Megöl a kíváncsiság, hogy Harrynek mi lesz az első lépése ezek után!
❤️ ❤️ ❤️
Szia!
TörlésVégigszaladtál, na szép... mint a 12 éves kislányok, akik csak a 18+ részt kutatják, és 30 oldalakat 10 perc alatt végeznek ki.. XD
Na jó, azzal hogy újraolvastad, jóvá tetted :D
Ajaj, mire gondolsz Liammel kapcsolatban. Most eszembe juttattál valamit, dee azt hiszem, nekem az nem jutott eszembe eddig. Nemmm.
Harry következő lépése, vagy Marcelé..? Hm, szeretem, ha leírjátok a gondolataitokat, mert elgondolkodtatnak más irányba is, mint amerre a saját fejemből mentem volna ;)
Igyekszünk! Puszi! <3
Jó rész volt! Várom a kövit. Egyetértek az előttem írtakkal.😍😍
VálaszTörlésKöszi! Puszi! Igyekszünk hamarabb hozni (és már megint lehet, hogy hazudozok.. :D)
TörlésSziasztok! XD
VálaszTörlésAzt a durva mindenit!!!
Itt aztán volt bőven "ágy" és agy torna is.
Úgy kaptunk szexet, hogy közben igazándiból csak aláfestő zöngéi, kontúr vonalai voltak az érzelmi szálaknak.
Ez ismételten egy zseniális, kellően, na jó, KIBASZOTTUL élvezhető méteres, kék....szemes ;) rész lett!
Szükségesen kemény, kellemes hosszóságú és frenetikus kielégülést okozó betűhalmazt állítottatok össze! ;););)
Szegény MaHa!♥♥♥ Meddig kínozzátok??? Védtem már a múlttal kapcsolatban Lout, mondtam már, hogy miért nem volt szája akkor Harrynek......meg stb.
De baszki! Hihetetlenek vagytok. Ez az érzelmi tusa amit Ő vív...szerelmes volt régen is és most is! Most feszegeti az álarcot, a páncélt amibe kelletlenül és kegyetlenül passzírozta magát az évek alatt. De ha pőrén odaáll Lou elé és vall, akkor lehet ismételten elveszti azt akit szeret. Bár ezt tudja, hogy kényszerű és szükséges lépés. Lou ahányszor kiejti száján, főleg szeretkezés közben, hogy Maecell.....annyiszor döf belé és nem csak a farkát, akaratlanul.
Hát Harrynek durván dark levest főztetek!!!
Ezt az ebédet SOHA nem kérném, inkább éhen halok!!!
Van mit megoldani, remélem Liam csak a kis afférját akarja megvallani! (Nem jött rá valami sötét titokra...)
Remélem a végén a naplementés lovaglás közben egy felvállaltan passzív, érzelmileg nyáltócsában hempergő Harryt és egy tökös, imádattal szemében csillogó Lou-t látunk a lóháton távolodni.......és hátrahagyják a porfelhőt....
Szercsi vagy és tescos<3<3<3 XDDDD
U.i.: Autószerelő, újabban Oprah attitűdöt felöltő szépfiúnk hol van???
Köszönjük az újabb élményszámba menő kommentet. Olvass tovább, a válaszok jönnek sorban... ;) Pussz!
Törlés