PULSE (20.fejezet)

Drágáim!

Hoztam egy tonnányi cukrozott citromot. Egrészt örülni fogtok, hogy viszonylag hamar, és hogy szokásomhoz híven most sem álltam meg húsz oldal alatt. Valaminek viszont nem fogtok annyira örülni: ez bizony az utolsó rész.

Szerettem, sőt, imádtam írni! Imádtam minden egyes reakciót, amit kiváltott belőletek, imádtam, hogy új embereket vonzottam az írásaimhoz vele. Egyszóval megérte belefognom, még ha igencsak tartottam is ettől a fandomtól. 

Hálás vagyok a sok-sok szeretetért, amit kaptam tőletek ennek a hihetetlen 350 oldalnak és cirka 450.000 leütésnek köszönhetően. Azt hiszem ez az a történet, ami a legtöbbet hozta ki eddig belőlem, sikerült fél év alatt egy komplett könyvet összehordanom nektek :) Még a szívem csücskének számító Kölyök sztori is, második évaddal, mindennel együtt csak 300k volt, a YAWTO is csak a 250k-t súrolta az extrákkal. Szóval úgy tűnik, Larry magasan nyert! Én pedig büszke vagyok rá. Remélem ti is méltó lezárásnak érzitek majd, még akkor is, ha ebbe most annyi mindent sűrítettem bele, ami elfért volna egy második 350 oldalas kötetben is :)

Egyelőre ne kérdezzétek, mi jön ezután. Annyit megígérhetek, hogy nem tűnök el. Nyomjatok egy feliratkozást a bűntársak közé, hogy lássátok, ha felbukkanok újra, és hogy én is lássam, hogy érdekel titeket, mibe fogok legközelebb :)

Millió puszi! 

20. fejezet

Biztos vagyok benne, hogy pisztolylövést hallottam. Még akkor is, ha csak filmekből tudom milyen, ez a hang összetéveszthetetlen. Remegve térdelek a padlón, és gondolkodni sem tudok, csak Harryt látom magam előtt, ahogy a járdán fekszik, és alatta egyre duzzad a vértócsa. Ám amikor az első dörrenést rövid időn belül egy második követ, a bénultságom elszáll, azonnal talpra ugrok, és a hátsó ajtót feltépve, rohanni kezdek a sikátor felé.

Még hallom a kocsikerekek csikorgását, de mire odaérek, már csak a távolodó féklámpákat látom, ahogy befordulnak a sarkon. A földön az éjszaka homályában két mozdulatlan alak fekszik. Zakatoló szívvel lépek óvatosan közelebb. Bár a hányinger kerülget, akkor is muszáj legalább egy pillantást vetnem rájuk közelebbről, tudnom kell az igazat.

Megkönnyebbült sóhaj tör ki belőlem, ahogy elgyengülten újra négykézlábra esem, ez alkalommal egy sáros tócsa kellős közepén. A piszkos latyak az arcomba fröccsen, de ez sem érdekel. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy Harry nem lehet egyik alak sem, ezt már csak a sziluettekből is látom. Nem vagyok igazán vallásos, de most azért a sötét ég felé fordítom az arcomat, és elmormolok egy „Köszönöm, Istenem”-et, ahogy próbálom kontrollálni a szűnni nem akaró remegésem.

-      Mi történt? – hallom meg a hátam mögül a ziháló hangot, amit ezer közül is felismernék.

Felpattanok, és úgy, ahogy vagyok, nyakig sárosan a karjaiba vetem magam, miközben ő a vállam fölött körülnéz.

-      Úristen, Harry, azt hittem… – csuklik el a hangom, és sírva a nyakhajlatába temetem az arcom. Csikorognak a homokszemek a számban, ahogy összeszorítom a fogaim. A szemeimet is égeti a belefröccsent sár, de arra sem pazarlom az időt, hogy legalább a pulcsim ujjával letöröljem az arcom, csak a lapockáiba kapaszkodva ölelem magamhoz minél szorosabban.

-      Menj be. Elintézem – fejti le magáról a karjaimat, és a derekam két oldalára markolva befelé tuszkol az ajtón.

-      Dehogy hagylak itt! Mi van, ha visszajönnek?! – ellenkezek hisztérikusan, és görcsösen szorítom a kezeim ökölbe, bennük az inge egy gyűrött darabjához ragaszkodva.

-      Senki nem megy vissza oda, ahol lelőtt két embert! Menj be. Most! – parancsol rám, hogy kizökkentsen, én pedig a hangsúlyra való tekintettel ezúttal gépiesen teszem, amit mond.

Elképesztő hidegvérrel kezeli a helyzetet. Próbálok nem arra gondolni, hogy hányszor kellett már az elmúlt években hasonló szituációban gyorsan cselekednie.

Remegő térdekkel botorkálok el Adamig és Niallig. Ők azok, akiknek a jelenléte legalább a biztonság illúzióját megadhatja most nekem. Ahogy meglátnak, rögtön elkezd a fülig érő szájuk sarka lefelé görbülni. Leesek a bárszékre Niall mellett, és a pultra könyökölve, halálsápadt arccal, nyögve odavetem Adamnek:

-      Adj egy vodkát. Duplát.

-      Mi történt veled? – néz rám Niall összevont szemöldökökkel, és a ruhámon éktelenkedő sárfoltokra mutogat közben.

-      Velem… semmi… – nyöszörgöm, és még mindig zaklatottan kapkodom a levegőt.

Ezek szerint innen nem hallatszott, a dübörgő zene elnyomta a hangot. Én viszont túl közel voltam a hátsó kijárathoz. Nem tudják. És talán jobb, ha ez így is marad.

-      Ha nem úgy nézne ki a képed, mintha hullát láttál volna, most nevetve kérdezném meg, hogy a sikátorban hemperegtetek-e Harryvel a sárban.

Hisztérikusan felnevetek, és idegesen beletúrok a hajamba. Szóval az arcomra van írva, hogy hullákat láttam? Ledöntöm az italt, a pultra csapom az üres poharat, és válasz nélkül otthagyom őket. Képtelen vagyok most beszélni. Ha azt is hittem, hogy a közelségük majd biztonságot ad, tévedtem. Az egyetlen, akinek a közelsége kellene most nekem, az Harry. Bemegyek az irodába, törökülésben a falnak támasztott háttal leülök a sarokba, hogy megvárjam, míg értem jön, és a két koszos tenyerembe temetem az arcom.

-      Menj haza, kicsim – lép be perceken belül gondterhelten.

-      Harry… – lehelem könnybe lábadt szemekkel, és felé nyújtom a karjaim.

Szükségem lenne most rá. Nem akarom, hogy elküldjön!

-      Kérlek. Szeretném, ha te most biztonságban lennél. És lehetőleg távol ettől az egésztől – siet mellém. Kezébe fogja a kezeim, és felhúz a földről. – Ígérem, minden rendben lesz velem. Sietek haza hozzád.

-      Kik voltak? – nyöszörgöm.

-      Nem tudom kik tették, még nem sikerült Johnnyval beszélnem, de a két halott pasas az ő embere volt – feleli tényszerűen. – Menj. Kérlek. Niallt megkértem, hogy kísérjen el – szorítja meg újra a kezem. – Szeretlek nagyon, Kismanó. Ne kelljen most érted is aggódnom, amiért itt vagy. Ezt muszáj elrendeznem.

Kisimítja az arcomból a sártól összetapadt tincseimet, és egy puha csókot lehel az ajkaimra. Leveszi a fogasról a kabátomat, és felsegíti rám. Engedelmesen bólintok, és mielőtt elindulnék, még egyszer a karjaiba vetem magam, hogy szorosan magamhoz öleljem. Elnyöszörgöm, hogy mindennél jobban szeretem, és hogy nagyon vigyázzon magára. A nyakába temetem az arcom, majd otthagyom az ajkaim nyomát, és vissza sem nézek, úgy lépek ki az ajtón.

Niall kikerekedett szemekkel, kissé ijedt arccal, szótlanul vár rám. Ezek szerint Harry valamit mondott neki. A derekam köré fonja az egyik karját, és el sem enged, míg hazakísér. Hálás vagyok neki, amiért nem akar most mindenáron beszélgetni. Csak lehajtott fejjel lépdelünk szorosan egymás mellett. Még búcsúzáskor sem próbál meg semmit kihúzni belőlem. Egyszerűen csak megígérteti velem, hogy befekszem egy kád forró vízbe, aztán pedig megpróbálok egy kicsit aludni, míg Harry hazaér. És ha addig is bármikor szükségem van rá, hívom. Akár az éjszaka közepén is. Nem tudom, mivel érdemeltem ki egy ilyen barátot. Mégsem tudom most kellően értékelni. Magam sem tudom, miért, de gyakorlatilag hazaküldöm, pedig egy szavamba kerülne, hogy maradjon velem. Csak futva megölelem, aztán a padló felé fordított tekintettel rácsukom a bejárati ajtót.

Miután Harry hajnalban hazaér, látom rajta, hogy nagyon fáradt, mégsem fekszik le aludni. Csak ölel, ringat és gyengéden simogat órákig a kanapén összebújva velem. Néha egy-egy ártatlan csókot hagy itt-ott a bőrömön. Megpróbálja kiűzni a fejemből a képeket, amik beleégtek, de hiába, sosem fog sikerülni, itt maradnak velem, amíg világ a világ. Végül én veszem rá, hogy pihenjen egy keveset.

-      Lou… – kezdi néhány órányi alvás után a nappaliba lépve, egy óriási sóhajt követően.

Továbbra is a kanapén gubbasztva kap rajta, a rég kihűlt teámat szorongatva. Mintha csak egy csomagot letett volna valahova, amikor elment lepihenni, amit aztán ébredéskor ugyanott talált meg érintetlenül.

Kiveszi a kezemből a bögrét, az asztalra teszi, és leül szorosan mellém. Átkarolja a vállam, és egy gyengéd csókot nyom a halántékomra. Halvány mosoly suhan át az ajkaimon, jóleső morgással a vállára döntöm a fejem, és a meztelen combjaira húzom a plédem egyik sarkát.

-      Kicsim… – sóhajt fel. – Nem kérnélek meg rá, ha lenne más opció. – Idegesen a hajába túr, és közben a fal felé fordítja a tekintetét. – De sajnos nincs – ráncolja a szemöldökét egy újabb sóhaj kíséretében. – Össze tudod szedni magad estére? Két-három napra rád bízhatom a klubot? Csak legyél ott, ha valami miatt kell egy főnök. Akár tanulhatsz is az irodában. És bármi miatt szükséged lenne rám, hívhatsz azonnal.

-      Micsoda? – kerekednek ki a szemeim.

Hirtelen kizökkenek az órák óta tartó transzból, és elkezdenek újra működésbe lépni az agysejtjeim. Nem hiszem, hogy Johnny ezt boldogan jóváhagyná. Egy dolog, hogy Harry miatt megtűr ott, de hogy főnök-helyettest játsszak a klubjában, az már az én szememben is merész húzás lenne!

-      Az elkövetkezendő napokban nagyon sok dolgom lesz – feleli ködösen. – Esküszöm, attól nem kell félned, hogy az előző este megismétlődik – jelenti ki határozottan. Túl határozottan.

Hátrébb húzódok, és gyanakodva nézek a szemeibe. Mi ez a mellébeszélés, hogy sok dolga lesz?! És honnan tudja, hogy nem lesz senki veszélyben a klubban?

-      Mi folyik itt?! – ragadom meg a kezeit. – Az igazat! A két hulláról sem voltál hajlandó részletesen beszámolni.

Nyel egy nagyot, mielőtt ódzkodva beszélni kezd.

-      Johnny összetűzésbe került…

-      Már megint Johnny! – vágok közbe ingerülten. – Miatta borul fel mindig minden, képes a feje tetejére állítani az életünket úgy, hogy már nem kellene, hogy bármi ráhatása is legyen! – borulok ki egy szempillantás alatt.

-      Hadd mondjam végig, Manócska – állít le meglepően gyengéden, és végigcirógatja az arcomat.

Bocsánatkérőn bólintok, és elhallgatok. Nagy levegőt veszek, és tágra nyílt szemekkel nézem, miközben beszámol arról, hogy ki volt a két hulla, miért nem láttam Johnnyt két napja, és Harry miért nem tud foglalkozni a következő napokban a klubbal.

Nagyvonalakban annyi a történet, hogy Johnny lelőtt egy fejest. Egy még nála is nagyobb gengsztert, akinek a fia cserébe puszta figyelmeztetésként az ő embereit tizedelte meg. Ezek után pedig jobban teszi, ha az elkövetkezendő cirka ötven évre felszívódik. Persze csak ha nem akar ő is golyót a fejébe.

-      Szóval pénzzé kell tennem mindent, és átcsempészni Mexikóba. Ő már ott van. Soha többet nem fog visszajönni az Államokba – fejezi be a mesét, amit mint egy jó óvodás, lélegzetvisszafojtva hallgattam végig.

-      És miért neked… – kezdem el, de azonnal megcsóválja a fejét, hogy ne is folytassam.

-      Én vagyok az egyetlen, akiben megbízik. Megteszem neki, mert le akarok zárni mindent – biccent eltökélten. – Ha ezt lerendeztem, nem köt hozzá semmi. Soha többé.

-      És a klub? – értetlenkedek.

A Pulse hozzá fogja kötni továbbra is. Johnny a tulaj, Harry pedig az alkalmazottja. Akkor is, ha többezer mérföld választja el tőle.

-      Mindent pénzzé kell tennem – hangsúlyozza.

-      Akkor lehet, hogy elveszíted a munkád? – vonom össze a szemöldökeim.

-      Épp ellenkezőleg – mosolyodik el halványan. – Megveszem. A miénk lesz – szorítja meg a kezem.

Eltátom a számat. Ahogy kimondja, hogy a „miénk”, óriásit dobban a szívem. Nem az övé. A miénk. A közös jövőnk.

Hát mégsem költözünk. Ezek szerint az egyetlen indoka arra, hogy el akart innen menni, mindvégig Johnny volt?

-      Azt hittem messze innen szeretnél saját klubot… – mondom halkan, de valójában nagyon is örülök annak, hogy maradunk. Persze, követtem volna a világ végére is. Boldogan. De a barátaim fontosak nekem, fájó szívvel hagytam volna itt őket.

-      Új életet akartam kezdeni veled, hogy ne kísértsen a múltam. De már nem félek szembenézni vele – mosolyodik el, és újra megszorítja a kezem. – Erős vagyok. Te teszel azzá, Mókuska.

-      Édesem… – nyögök fel, és szorosan hozzá simulok. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet mondok, de örülök, hogy Johnny lelőtte azt a fickót – mosolyodok el hitetlenkedve. – Biztos, hogy nem kell tartanunk a fiától?

-      Biztos – bólint.

-      Ha megtudja, hogy fontos vagy Johnnynak… – kezdem.

-      Nem vagyok fontos. Itt hagyott szó nélkül – vonja meg a vállát.

-      Tudod, hogy ez nem igaz – ráncolom a homlokom.

-      Én tudom. Te tudod. De senki más nem tudja. Csak egy prosti voltam a sok közül. Johnny mindig is vigyázott arra, hogy engem a lehető legnagyobb biztonságban tartson. Én csak a szerencsés új tulaj leszek, aki jó áron megszerezte a klubot, amikor sürgősen eladóvá vált.

Nyelek egyet, és magamhoz ölelem. Talán egyszer majd én is megtanulom megérteni és tisztelni Johnnyt. Távolabb nem is állhatna tőlem a világa, de ahogy újra és újra bepillantást nyerek a falak mögé, hiába is küzdök ellene, mindig sikerül a tetteire itt-ott igazolást találnom.

-      Azért az, hogy neked kell átcsempészned a bőröndnyi pénzt, annyira nem tetszik nekem – motyogom a vállába.

-      Muszáj. Kinek adhatnék oda többmillió dollár készpénzt? Senkiben nem bíznék. Persze rajtad kívül – simít végig a hátamon. – De téged sosem kevernélek bele.

-      Féltelek… – súgom.

-      Ne izgulj, átcsempészni általában Mexikóból szoktak dolgokat az Államokba, nem pedig fordítva. Nincs nagy határellenőrzés abba az irányba. Semmi gond nem lesz.

Azért mégiscsak illegális dolgokról beszélgetünk. Valószínűleg annak a „minden”-nek, amit pénzzé kell tennie, is jelentős hányada illegális. Ne csodálkozzon rajta senki, hogy féltem őt.

A félelmeim alaptalannak bizonyulnak. Harry – szerencsére vagy sem, nézőpont kérdése – Johnnynak köszönhetően ismer néhány alvilági figurát, így áron alul mindentől nagyon hamar meg tud szabadulni nagytételben. Lélegzetvisszafojtva nézem az ablakból, ahogy az éjszaka közepén kétes figurák tucatnyi táskányi narkót vagy épp sorozatszám nélküli fegyvert pakolnak sötétített ablakú terepjárókba. De valójában nem is ettől, leginkább az utolsó megmérettetéstől féltem. Persze, az is megfordul a fejemben, hogy Johnny majd mindent megtesz, hogy Harry ne jöjjön vissza hozzám, de én bízom benne. Nem annyira ez aggaszt. Inkább annak a lehetősége jön elő újra és újra a rémálmaimban, hogy az elkövetkezendő tizenvalahány évet majd úgy kell leélnem, hogy vasrácsok választanak el a szerelmemtől.

Harry – bármennyire is tiltakozom – úgy dönt, hogy az anyósülésbe varrt tizenkét millió dollárral maga mellett vezet át a határon. Egyedül. Hiába kérem, hogy ne egymaga menjen, senkit sem akar belekeverni. Bár, azt hiszem, sokkal inkább az az oka, hogy nem bízik senkiben annyira, hogy magával vigye. Végtére is, érthető. Nincs az az ember, aki tizenkét millióért ne tenne el láb alól bárkit a kietlen mexikói sivatagban.

Lassan huszonnégy órája elment, és nem tudok róla semmit. Megbeszéltük, hogy hacsak nem életbevágó, nem fog telefonálni, mert nem akarja megkockáztatni, hogy esetleg információt szolgáltat bárkinek is, ha véletlenül valamilyen úton-módon lehallgatják. Vagy esetleg engem figyelnek. Bár azt mondja, biztonságban vagyok, de ilyesmit sosem jelenthet ki az ember száz százalékos bizonyossággal. Főleg nem az ő múltjával.

Ahelyett, hogy az üres lakásban tördelném a kezeimet, és rágnám tövig a körmeim, próbálok inkább a klubbal foglalkozni, aminek hirtelen, hihetetlen módon a résztulajdonosa lettem. Harry meg sem kérdezett, egyszerűen csak a nevemre íratta a Pulse felét. Mielőtt elindult Mexikóba, a búcsúcsók közben, szó nélkül a kezembe nyomta a papírokat. Fel sem fogtam először, beszélni meg főleg nem volt időnk róla. Csak néztem a Rover féklámpája után tátott szájjal, kezemben szorongatva a tulajdoni lap másolatát.

Az egész napot itt töltöttem, csak aludni mentem haza. Most, hogy lassan nyit a hely, már szivárognak be az itt dolgozók.

-      Helló, főnök! – vigyorog rám Adam, ahogy megérkezik. Persze, őt azonnal felhívtam, és elmondtam neki, mit művelt a papírokkal a valódi főnök.

-      Állj le… – mosolyodok el halványan, de rögtön visszakunkorodik a szám sarka az eredeti, lefelé mutató helyzetébe. Azonnal látja rajtam, hogy nincs jó kedvem.

-      Semmi fejlemény? – lép mellém szorosan, és átkarolja a vállam.

Felnézek rá, és megingatom a fejem. Ők ketten Niallel az egyedüliek, akik tudják, hol van Harry. És legfőképp, hogy miért. Csak bennük bízom.

-      Nyugi… minden rendben lesz – próbál lelket önteni belém. – Megmasszírozzam a vállad? – kérdi megnyugtatónak szánt széles mosollyal, és már teszi is rám a két tenyerét.

-      Megdugni nem akarsz?! – mordulok rá, mire hirtelen elkapja a kezeit és tányérnyira nyílt szemeket mereszt rám. – Bocs. Feszült vagyok. Jobban teszi mindenki, ha nem jön ma a közelembe… – motyogom.

Felemeli a két kezét, és hátrálni kezd.

-      Okéé…

Az éjszaka hátralevő részében három fiúval is sikerül olyan hangnemben beszélnem, hogy köpni-nyelni nem tudnak. Egy negyediket pedig majdnem ki is rúgok. Nem sokon múlik. Talán csak Adam rosszalló tekintetén. Azt hiszem, lesz kitől bocsánatot kérnem, ha ezen túl leszek egyszer.

Az idegeskedés annyira kimerít, hogy azt sem tudom, zárás után hogy jutok haza, ájultan esem be az ágyba, és pillanatok alatt elalszom.

A boldogságtól ugrándozni tudnék, amikor másnap déltájban megkapom végre az áhított életjelet. Nem is akárhogyan. Egy üzenet ébreszt, azzal a szöveggel, hogy „Egy óra, és a tiéd vagyok, Szerelmem!”. Széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Nyomok egy csókot a telefon kijelzőjére, és kiugrok az ágyból. Azt sem tudom hirtelen, mihez nyúljak, csak rohangálok fel-alá a lakásban vadul vágtázó szívveréssel egy teljes percig. Aztán megpróbálom összeszedni a gondolataimat, leülök, és megkísérlem feldolgozni a véremben túltengő adrenalint. Egy óra. El kell terveznem mindent.

És valóban, alig több, mint egy óra múltán csörren a kulcs a zárban, én pedig hivatásos rövidtávfutókat megszégyenítő gyorsasággal szaladok az ajtóhoz, és ugrok Harry nyakába.

-      Felborítasz, Kismanó! – nevet fel, ahogy egyik kezével a fenekem alá kap, a másikkal pedig kitámasztja magát a falnál.

Válasz helyett a számat hevesen az övére nyomom, miközben a combjaimmal szorítom a derekát, a karjaimat pedig olyan erővel fonom a nyaka köré, hogy csók közben figyelmeztetnem kell magamat, nehogy megfojtsam. Néhány perc elteltével nevetve húzódik hátrébb, és megpróbál lehámozni magáról.

-      Felejtsd el. Nem engedlek el – kuncogok, és erőszakkal visszahúzom a számhoz.

-      Pedig hoztam ajándékot – motyogja a csókba, mire elgondolkodva egy hangyányit hátrébb húzódok.

-      Akkor talán… egy picit… – mosolyodok el, és leteszem a talpaimat a szőnyegre. Hangosan felnevet, és becsukja végre maga mögött az ajtót, ami mindvégig tárva nyitva állt mögöttünk. – Csak mondd, hogy minden rendben volt – simítok végig a hátán, és egy pillanatra a lapockái közé nyomom az arcomat.

-      Minden rendben volt – mosolyodik el, és visszafordul felém.

-      Akkor az enyém vagy? – húzódnak az én ajkaim is egyre szélesebbre.

-      Teljesen – bólint, és lágyan a derekam köré fonja a karjait, hogy egy ártatlan puszit nyomjon a halántékomra.

-      Fáradt vagy?

-      Igen – bólint.

-      Nagyon? – vizslatom az arcát.

-      Annyira azért nem, hogy ne tudjak… – kezdi huncut vigyorral, de a szájára szorítom a tenyerem. Ha most felajánl nekem egy észveszejtő szexélményt, annyi a terveimnek. És nekem is.

-      Éhes vagy? – kérdem, mire felkúsznak a szemöldökei.

-      Hát… tudnék enni – feleli. – Csak nem főztél?

-      Nem – rázom meg a fejem. – Öltözz! Ha tusolni is szeretnél, sietned kell. – Felnézek az órára. – Húsz perc múlva itt a taxi.

Meglepetten néz rám, elnyílnak az ajkai, de én csak ártatlanul felhúzom a szemöldökeim és vigyorogva vállat vonok. Váratlanul ér, ahogy gondol egyet, és elkezdi ledobálni elém az előszoba közepén a ruháit. Nagyon nehezemre esik nem követni, amikor meztelenül beszalad a fürdőbe.

Egy óra múlva már egy eldugott kis zugban ülünk a gyertyafénynél, egy csöndes kis étteremben, és várjuk a megrendelt ebédünket.

-      Nem adtad oda az ajándékot – biggyesztem le az alsó ajkam, megjátszott csalódottsággal, mire elmosolyodik.

-      Várom a megfelelő pillanatot – harapja be az ajkát, miközben úgy néz rám, mint aki fel kíván falni.

Ebből arra következtetek, hogy valami nagyon piszkos kis dolgot vett nekem, amit nyilvános helyen nem mutogathatunk. Imádom, hogy végre eljöhettünk egy igazi randira, de most valamiért mégis alig várom, hogy hazaérjünk.

-      Akkor addig én adok neked valamit – felelem komolyra váltva, és előhúzok a zsebemből egy kis dobozkát. Felnyitom a fedelét, és felé nyújtom. – Nem jegygyűrű, vagy ilyesmi, ne ijedj meg. Csak… – szégyellősen megvonom a vállam, és egy pillanatra lesütöm a szemem. – Szereted a gyűrűket, és szeretném, ha lenne egy tőlem is, ami mindig veled van.

Óriási vigyor terül el a képén. Nem mozdul a keze, hogy elvegye a kis ezüstékszert, csak nézi az arcomat, aztán hangosan felnevet. Nem tudom a reakcióját mire vélni. Végül benyúl a zsebébe, és egy nagyon hasonló dobozkát tesz le az asztal közepére.

-      Én ezt jegygyűrűnek szántam. De ha ez neked ijesztő… – mosolyog továbbra is, és lassan megcsóválja a fejét.

Eltátom a számat, és a bordó kis dobozt leejtem a sötétkék párja mellé. Felállok, megkerülöm az asztalt, és egy szempillantás alatt ott termek mellette. Nem érdekel, mennyire szemérmetlen dolog ilyet tenni egy étteremben, szétvetett lábakkal az ölébe hullok, és szorosan a nyaka köré font karokkal csókolom meg, minden ártatlanságot mellőzve.

Egy évvel később

A kezemet tördelve lépek be a nappaliba már másodszor, ahol a kedvesem a kanapén ülve dolgozik. Elsőre nem sikerült megszólalnom, csak néztem őt, de végül inkább a szekrényhez léptem, elbabráltam benne egy percig, mielőtt csendben kimentem volna a konyhába. De most, másodszorra, erőt veszek magamon.

-      Harry… – kezdem halkan. Felemeli a fejét és felnéz rám. – Te szeretnél gyereket?

Nem szól semmit, csak összevonja a szemöldökét.

-      Úgy értem… egyszer… valamikor… – motyogom bizonytalanul, és idegesen megforgatom a jegygyűrűmet, mert nem úgy tűnik, mint aki felvillanyozódott a témától. Már most úgy érzem, hogy az őrült tervemnek nem szabadna hangot adnom. Így is fél napja hezitálok, egyáltalán elmondjam-e neki a dolgot.

-      Miért kérdezel ilyesmit? Felesleges ezen rágódni – feleli szárazon, ami egy kicsit ugyan elrettent, de most már nem visszakozhatok. Leharapni nem fogja a fejem. Esetleg egy egyértelmű nemet kaphatok az arcomba, amit aztán majd szép lassan feldolgozok.

-      Csak szeretném tudni, mit gondolsz a dologról – vonom meg a vállam, mintha csak általánosságban szeretnék a gyerektémáról beszélgetni.

Felsóhajt, mielőtt visszanézne az ölébe a laptopja képernyőjére, de nem felel. Aztán amikor nem mozdulok, továbbra is csak állok, és őt bámulom, mégis felém fordítja a tekintetét.

-      Nem tervezek senkinek sem csinálni, és azt remélem, hogy te sem, úgyhogy nem érzem úgy, hogy lenne értelme beszélnünk róla – mondja kissé ingerülten, de látva a riadt arckifejezésemet, egy halk sóhaj után, lágyabb hangon folytatja. – Nem hiszem, hogy valaha is lenne esélyünk örökbefogadni egy picit, szívem. Az leginkább a híres vagy gazdag meleg pároknak a kiváltsága. Az olyan jöttmentek, mint mi, esetleg egy problémás, öt-hat nevelőszülőt már elfogyasztott, tizennégy évest kaphatnak, amibe biztosan beletörik a bicskájuk. Hogy jutott ez egyáltalán most eszedbe? – ráncolja a homlokát.

-      Anyám hívott nemrég, az unokanővérem balesetet szenvedett, és kómában van.

-      Sajnálom – feleli, de továbbra is kérdőn néz rám. Nem érti az összefüggést.

-      Van egy hároméves kislánya – kezdek lassan a lényegre térni. Bár félek tőle, hogy rosszul teszem, mert már a felvezetés sem sikerült túl fényesen. – Egyedül nevelte, a gyerek apja már terhesen otthagyta. Illetve nem egészen egyedül, mert a nagymamánknál laknak. A kislány most is a nyolcvankét éves nagyival van.

-      Lou…? – szűkíti össze a szemeit. – Mit tervezel?

-      Évek óta nem láttam Monicát – sóhajtok fel. – A kislányt nem is ismerem. De az egyértelmű, hogy nyolcvankét évesen a nagyi nem fogja felnevelni, ha az anyja nem épül fel. Nem sok jót jósolnak az orvosok neki… – sütöm le a szemem, hogy ne tűnjön úgy, hogy az unokatestvérem halálát kívánom.

-      El akarod hozni a kislányt? – kerekedik el a szeme.

-      Letesztelhetnénk magunkat… – vonok vállat, mintha ez valami bagatell apróság lenne.

-      Louis, ez nem olyan dolog, hogy kipróbálod, aztán ha nem tetszik, visszaadod. Ha meg bejött a mintapéldány, veszel valahol a boltban egyet, amikor azt vissza kell adni – oktat ki úgy, hogy azonnal össze is húzom magam kicsire.

-      Nem is így értettem… – felelem halkan.

-      Örökbe szeretnéd fogadni? – kérdi felhúzott szemöldökkel, majd leteszi a laptopot az öléből, lassan feláll, és felém lép.

-      Nem tudom – motyogom. – Nem tudok kihúzni belőled semmit, hogy te mit szeretnél… – húzom el a számat egy picit csalódottan. – Soha, még csak érintőlegesen sem került szóba a téma.

Szélesen elmosolyodik, és magához ránt. Szorosan magához ölel, és szenvedélyesen megcsókol. Teljesen letaglóz ez a hirtelen hangulatváltás.

-      Menjünk, látogassuk meg őket! – kiált fel, és most rajtam a sor, hogy tágra nyílt szemekkel bámuljak rá.

-      Ez még mindig nem válasz arra, hogy szeretnél-e gyereket… – nyafogom a vállába.

-      Szeretnék, igen. Mindennél jobban szeretném, ha igazi családunk lenne! – szorít még erősebben, és könnybe lábad a szeme. – Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy van esélyünk rá. És a legszörnyűbb az egészben az, hogy ahhoz, hogy megkaphassuk azt a bizonyos igazi családot, azért kell drukkolnunk, hogy ne jöjjön rendbe az unokatesód.

-      Pontosan… – suttogom. Rátapintott a gyenge pontra. – Tegnap este hívott anya, nem most – vallom be. – Azóta csak őrlődöm, mit mondjak neked. Gyűlölöm magam, mert amióta megtudtam, hiába küzdök az érzés ellen, a szívem mélyén azért szurkolok, hogy ne tartsák már sokáig életben a gépek Monicát. Milyen ember az, akinek ilyesmi akár csak megfordul a fejében?! – szipogok a pólójába csimpaszkodva.

Az arcomat a vállába temetem, nem bírok ránézni. Iszonyúan szégyellem magam. Tizennégy órának kellett eltelnie, hogy egyáltalán el merjem neki mondani, mit érzek. Nagy belső harcok árán vettem csak rá magam. Sokáig azt gondoltam, nem mondom el neki, mert meg fog gyűlölni, amiért ilyen érzéketlen vagyok. Inkább csak elnyomom magamban, és majd az idő elrendezi a dolgot. De aztán a nappaliba lépve ránéztem, és döntöttem. Láttam magam előtt, ahogy egy szőke kislány az oviból hazaérve boldogan szalad hozzá, azt visítva, hogy „apa”, ő leteszi az öléből a laptopot, felugrik, a karjaiba kapja, és össze-vissza puszilgatja.

-      Szerintem ez természetes, hogy megfordult a fejedben. De nem jól értelmezed az érzéseidet. Nem Monica ellen szurkolsz. Aggódsz a kislányért, és tudod, hogy nálunk jó helyen lenne – feleli halkan, a hajamat cirógatva. Hátrahúzódok, és felnézek a szemeibe.

-      Komolyan mondod? – nézek rá csodálattal. Tudom, hogy nem teljesen így van, mégis valahol megnyugtatnak a szavai.

-      Pakolj, édes… – mosolyodik el. - Meglátogatjuk a nagyidat!

Nyelek egy nagyot, és lassan bólintok.

-      Több napra kell pakolnod. Másik államban élnek, több mint kétezer mérföldre innen.

-      Akkor a klubot Adamre hagyjuk – bólogat a legnagyobb természetességgel.

Amióta megkaptam a diplomámat, és részmunkaidőben elkezdtem egy múzeumban dolgozni, kevesebb időm lett a klubra. Emellett Harryt sem hagyom, hogy agyon dolgozza magát, így már többször előfordult, hogy Adamet vetettük be. Jól ismeri már a helyet, az embereket, és jó helyettesnek bizonyult. Nem fog megkottyanni neki most sem pár nap. Valójában sokszor azt gondolom, probléma nélkül elvezetné a helyet nélkülünk is.

A kocsiban ülünk, és Harry épp indítja a motort, amikor megcsörren a telefonom. Anyám képe villan fel a kijelzőn. Döbbenten hallgatom végig, majd remegő kézzel ejtem a sebességváltó melletti boxba a készüléket. Harry kérdőn néz rám, bár szerintem jól tudja, mi történt. Nem kell telepatikus képesség ahhoz, hogy most leolvassa az arcomról.

-      Monica… – csuklik el a hangom, de összeszedem magam. – Anya a temetés időpontja miatt hívott – közlöm halkan, szemeimet mereven az úton tartva.

-      Ó… – vesz egy mély levegőt, mielőtt folytatná. – Megálljunk? Vagy visszaforduljunk? Esetleg elvigyelek a szüleidhez? – kérdi együttérzőn.

-      Nem – dőlök hátra egy óriási sóhaj után. – Menjünk. Van egy kislány, akinek most nagyon sok szeretetre van szüksége – mosolygok rá könnyes szemmel, és a sebváltón fekvő kezére fektetem a tenyerem.

V É G E