PULSE (13.fejezet)

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Most is, mint mindig, hihetetlenül örülök, ha megírjátok a véleményeteket, nagyon sokat jelent minden egyes sor!
Kis összegzés. Mert hihetetlen, hogy három és fél hónap alatt írtam meg ehhez a történethez 200 oldalt, 40.000 szót, cirka 265.000 karaktert... csak ámulok... és mindezt azért, mert ti életben tartjátok a sztorit! Köszönöm, hogy itt vagytok velem!
Kellemes olvasást! Puszik!

13. fejezet

Ideges dörömbölésre kapjuk fel a fejünket. Mintha csak az előző hajnalt élném újra, azzal a különbséggel, hogy most Harry itt fekszik az ölembe hajtott fejjel, és épp nyújtózkodik, mint egy kismacska. Ő nem állhat az ajtó túloldalán. És most még annyira sem értékelném, ha Johnny szobrozna a küszöbön, mint tegnap hittem.

Harryre pillantok, ő pedig megvonja a vállát, felemeli a fejét a combjaimról, és némán a bejárat felé biccent. Kihajtogatom a lábaimat a törökülésből, és leteszem az asztalra a tálkát, amiből a ropogós szőlőszemeket adogattam a szerelmem szájába eddig. Lopakodva közelítem meg a kémlelőnyílást, de azonnal megkönnyebbülök, anélkül hogy belenéznék, mert meghallom Niall zaklatott kiabálását.

-      Louis! Engedj be!

Visszaosonok a nappali kanapéján meztelenül elnyúló tökéletességhez, és kérdőn nézek rá.

-      Niall az… Most mit csináljak? – suttogom tágra nyílt szemekkel, és közben próbálom nem tudomásul venni, ahogy lustán fel-le siklik az egyik tenyere a hasizmain.

-      Először is öltözz fel – mutat mosolyogva az orra előtt himbálózó farkamra, és beharapja az alsó ajkát. – Aztán engedd be – vonja meg a vállát. – Ha akarod, elbújok a szekrényben, amíg kiteszed… – vigyorog idétlenül.

-      Ennyire viccesnek gondolod a helyzetet? – mordulok rá. – Azt hittem, félnünk kell a pasidtól, és nem tudhat senki rólunk.

-      Ő a legjobb barátod, nem? – húzza fel a szemöldökét – Reménykedem benne, hogy nem tenne keresztbe neked.

Ebben igaza van. A földről felkapok egy jogging alsót, és magamra húzom. Neki pedig odadobom a bokszerét és a pólóját.

-      Jövök már! Nem kell rám törni a zárat! – kiáltok ki.

-      Rám uszítottad, vagy mi?! – esik nekem Niall köszönés nélkül, és a sarkával berúgja maga után az ajtót.

Nem igazán értem, mire céloz. Ha a tegnap éjszakára, akkor ahhoz nekem igazán semmi közöm. Nem én ragasztottam egymásra őket, ment az szépen magától, én csak pislogtam nagyokat.

-      Miről beszélsz?! Nyugi már, és gyere be.

-      Nem válaszoltál – ragadja meg a felkaromat. – Tuckernél vártalak, megebédeltem egyedül, és amikor csalódottan kifelé indultam, találd ki, kinek a mellkasába ütköztem bele arccal! – mereszti rám a szemeit drámaian. – Segítek: csilli-villi szerelés, hosszú combok, nagy kék szemek, fogkrémreklám mosoly…

-      Szerintem ez Adam lesz… – jön a kuncogás a nappali ajtajából, és hirtelen nem tudom, melyikünk döbben le jobban a látványon.

Mi a francért nem tudta meghúzni magát csendben?! És ha jól emlékszem, a pólóját is odadobtam neki, nem csak az alsógatyáját…

Niall rám néz, és tátott szájjal mutogat az ajtókeretnek támaszkodó félmeztelen srác irányába. A torkára fagy a szó.

-      Kissé… umm… elfoglalt voltam. Nem láttam időben az üzeneted – mutogatok én is jelentőségteljesen bólogatva Harry irányába. Ha már megjelent itt egy szál bokszerben, nem mindegy? Letagadhatnám az egyértelműt, de felesleges köröket futnánk vele. – És tudod mi a legviccesebb? Hogy Adamét sem. Ugyanoda hívott hambizni ő is. Nekem ehhez a véletlenhez semmi közöm, hidd el. Mindketten velem akartatok találkozni – nevetek fel. – Most már csak az a kérdés, miért? – húzom fel a szemöldököm kíváncsian.

-      Te komolyan a főnököddel dugsz? Annyira tudtam! – vált nagy hirtelenjében témát.

-      Hé, rólad és Adamről volt szó! – bököm meg a vállát. – Szóval miért volt olyan sürgős beszélned velem?

-      Tudod, a munkahelyeken általában utálják azokat, akik felnyalják vagy felkúrják magukat a ranglétrán – vonja össze a szemöldökét, továbbra is figyelmen kívül hagyva a kérdéseimet.

Wow. Ilyen szókimondó Adam szokott lenni, nem ő. Ha nem lennék biztos benne, hogy nem töltöttek még elég időt ahhoz, hogy eltanulja tőle, simán azt hinném, hetek óta össze vannak nőve.

-      Nem ez a legnagyobb gondunk – húzom el a számat. – Amúgy sincs semmilyen ranglétra. Beszélhetnénk rólad?

-      Nincs miről – süti le a szemeit, és Harryre sandít.

Még ha nem célzás akart lenni, akkor is úgy sikerült. Harry pedig pontosan érti.

-      Lezuhanyzok, aztán indulok – mosolyodik el, és viccesen szalutál egyet. Egyszerűen nem tudok haragudni rá, amikor ilyen jókedvvel idétlenkedik.

Odalép mögém, a hajamba fúrja az orrát, egy futó csókot ad a tarkómra, és gyorsan eltűnik a fürdőben. Nem tudom letagadni, mennyire jól esik, hogy önszántából adott ki minket valakinek, aki számít nekem.

-      Szóval? – kérdem kíváncsian visszafordulva Niall felé. – Gyere, üljünk le a konyhába, főzök egy kávét.

-      Mesélj inkább te – kéri halkan, a székre ülve.

Felsóhajtok, és vizet töltök a gépbe. Kicsit idegesen nyalom meg az ajkaimat, mielőtt nekikezdek.

-      Nem tudhat róla senki, oké? – fordulok felé, ő pedig bólint. – Van valakije. Aki, ha megtudja, hogy mit csinálok a pasijával, valószínűleg kinyír. És ezt most egyáltalán nem szóviccnek szántam. Nem egy bizalomgerjesztő valaki…

-      Úristen. Nem vagy normális – csóválja a fejét.

-      Tudom. Normális nem vagyok. Viszont szerelmes igen – vonom meg a vállam egy féloldalas mosoly kíséretében.

-      Ő is szeret? – vonja össze a szemöldökét. Gondolkodás nélkül bólintok egy nagyot, és kisfiúsan elmosolyodok. – Akkor miért nem hagyja ott azt a valakit?

-      Van kölcsön egy millió dollárod? – sóhajtok fel. Megnyomom a gombot, és egy csészét teszek a kifolyó alá.

-      Bassza meg… – nyögi óriásira nyílt szemekkel, és épp csak nem fullad bele a nyelésbe. Halkan köhécsel néhányat, és csóválni kezdi a fejét. – Mibe keverted magad? – teszi fel a költői kérdést, amit én is felteszek magamnak nap mint nap, újra és újra.

-      Hát, ja… nem túl fényes a helyzet – motyogom az asztalra téve a kávéját, és lefőzök még kettőt, mielőtt faggatni kezdeném. – Mi ez az Adam-dolog, Niall? – ülök le mellé, és teljes figyelmemet ráirányítva fordulok felé. A szemébe nézek, de elkapja a tekintetét. – Nézz rám! – kérem halkan, mire óvatosan felemeli a fejét. – Nem vagy meleg… – mondom gyengéden.

-      Nem – ad nekem igazat alig hallhatóan. – Nem is akarok tőle semmi… olyasmit. Csak jó volt a tegnap este – vonja meg a vállát. – Furcsa érzés volt a teljes odafigyelését magaménak tudni. Élveztem, előtted nem fogom letagadni. De attól még nem akarok lefeküdni vele, vagy ilyesmi…

-      Háát… – húzom fel a szemöldököm. – Ő viszont nem ilyen kis ártatlanka. Szóval jobban teszed, ha nem cicázol vele – bámulok a szemeibe jelentőségteljesen, és csak remélni tudom, hogy megért.

-      Nem cicázok… – húzza el a száját.

-      Mi az, amit szeretnél tőle, és mi az, amit nem? Csak gondold végig…

Kezembe fogom a csészém, és csak nézek rá csendben, várakozón. De nem felel. Látom, hogy gőzerővel jár az agya, de valószínűleg halvány fogalma sincs, mit akar. Tőlem vár válaszokat, vagy mi?

-      Tetszett, hogy flörtölt veled – jelentem ki, mire lassan bólint. – Tetszett, amikor magához húzott. Élvezted a közelségét – mondom, ezúttal még lassabb bólintást váltva ki belőle. – Hagynád, hogy megcsókoljon? Szeretnéd? – kérdem, mert tudom, hogy tegnap hagyta volna. De ha valamit csak részegen hagysz, az nem ugyanaz. Talán lehet valaminek a kezdete, de az is lehet, hogy megmaradsz a tagadás mezején életed végéig.

-      Nem tudom… – suttogja.

-      Tegyük fel, hogy hagynád. Csókolóztok. Aztán találkoztok újra. Megint csókolóztok. Mondjuk, megcsináljátok ezt háromszor-négyszer. Utoljára már az ölébe húz, úgy csókol meg. Érzed, hogy felizgult. Bár rád tör a pánik, de úrrá leszel rajta, mert ő nem erőltet semmit. – Niall egyre gyorsabban veszi a levegőt a szavaimra. Sorozatosan érzi úgy, hogy meg kell nedvesítenie a száját, és az arca is kipirul. Nem közömbös, látom rajta. De fél. És bizonytalan. – Ötödszörre már a ruháid alá varázsolódnak a kezei… hidd el, Adam egy varázsló! – mosolyodok el.

-      Hagyd abba… – nyögi nagyot nyelve.

-      Meddig mennél el? – kérdem, csak azért is tovább firtatva. Tudnia kell, mit művel. Ez nem gimis ügyetlenkedés tizenöt évesek közt! – Hagynád, hogy hozzád érjen? Hagynád, hogy kielégítsen? – hajolok az arcához, és lehalkítom a hangom. – De nem viszonoznád, az nem menne…

-      Oké, megértettem! – pattan fel hirtelen. – Nem találkozom vele! – zihálja remegő hangon, aztán köszönés nélkül sarkon fordul, és kirohan a bejárati ajtómon.

Harry felhúzott szemöldökökkel sétál be a konyhába, miután a fürdőből kilépve majdnem felborította a barátom.

-      Akarom tudni? – kérdi összeráncolt homlokkal.

Csak felsóhajtok és megrázom a fejem, miközben a mosogatóba teszem a két csészét.

-      Mennem kell. Este találkozunk – lép mellém, a meztelen derekamra siklik a tenyere, és lágyan magához húz.

Finoman csókol a számra. Ujjaim automatikusan kúsznak a tincsei közé, és önkéntelenül állok lábujjhegyre. Mellkasom az övének simul, és halkan felnyögök, amikor nyelvének hegye megérinti az alsó ajkamat. Belesóhajtok a csókba, és oldalra billentem a fejem, hogy jobb hozzáférést nyújtsak neki. Gyengéden siklik forró nyelve a fogaim közé. Percekig tartó, lassú, kényeztető csókkal búcsúzunk el egymástól, nekem mégsincs kedvem még elválni tőle. Az utolsó pillanatot is húznám, az örökkévalóságig.

-      Nincs még tíz perced? – kérdem halkan, miután hátrébb húzódott.

-      Mit szeretnél tíz perc alatt? – mosolyog kajánul, és a fogai közé szívja a csóktól megduzzadt és kipirult alsó ajkát.

-      Csak ülj le, és idd meg a kávédat – bökök az egyik szék irányába. – És csinálok egy szendvicset is.

A kéjsóvár mosolya megszelídül. Némán figyel, olyan gyengéden, ahogy talán még sosem láttam férfit nézni. Úgy ül le a székre, hogy közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemeit.

-      Mennyi idő még, míg megkapod a diplomádat?

-      Ha minden jól megy, nyolc hónap. De ha túlságosan eltereled a figyelmem, ki tudja mennyi… – nevetek rá.

-      Addig muszáj itt maradnunk – bólint elgondolkodva.

-      Ezt hogy érted? – ráncolom össze a homlokom.

-      A legszívesebben holnap megszöknék veled… – mondja halkan, elmerengve, szinte csak a kávéjának.

-      Harry… – sóhajtok fel. – Azt mondtad, bárhova utánad menne.

-      Talán nem. Nem tudom – vonja meg a vállát. – Bár nem szívesen kockáztatnék – pillant ki az ablakon a gondolataiba merülve.

-      Menjünk! Nem érdekel az iskola. Csak te érdekelsz! – lelkesülök fel, és vele szemben az ölébe ülök, a nyaka köré fonom a karjaimat, és a homlokának döntöm az enyémet.

Az sem érdekelne, ha hátralevő életemben kávét kellene főznöm, felszolgálnom, vagy egy szupermarket pénztárjában ülnöm, hogy fizetni tudjuk a kis bérelt garzonunkat. Bárhol, bármilyen messzire innen. Nem számít semmi, csak vele lehessek!

-      Nem – rázza meg a fejét hirtelen feleszmélve. – Nem kellett volna ezt mondanom. Csak hangosan gondolkodtam – fogja meg a derekam, és megpróbál letolni az öléből.

-      Nem! Ne vond vissza! Annyira szép vallomás volt, kérlek, ne vedd el tőlem! – fonom szorosabbra a karjaimat körülötte.

-      Nem vonom vissza. Szeretném. De nem tehetjük – csóválja meg a fejét. – Ha csak a vallomás kell, akkor nézz ide… – az állam alá teszi a mutató ujját, hogy egy kicsit felemelje a fejem. – Szeretlek, Louis Tomlinson, és a világ végére is elmennék érted – súgja, és ajkait simogatón az enyémekhez érinti.

-      Oh, Harry, annyira imádtam az elmúlt napok minden percét! Nem titokban akarom ezt. Melletted akarok elaludni, felébredni, reggelizni, vacsorázni… mindent!

-      Én is, Mókuska. Mindent – suttogja. – De ígérd meg, hogy befejezed az egyetemet. – Nyelek egyet és bólintok. Ez azt jelenti, hogy még nyolc hónapig titkolóznunk kell? Abba belebolondulok. – Johnnyt bízd rám. Nem tudom megígérni, hogy pár nap alatt elrendezek mindent. De ki kell tartanod. Egyszer megszökünk innen. De jobb lenne nem egy hajtóvadászattal a nyomunkban tenni.

-      Szeretlek. És bízom benned – bólogatok egyetértőn. De azért ott motoszkál a fejemben az is, hogy ez az egész akár azt is jelenthette, hogy még bő fél évig osztoznom kell a szerelmem szabadidején, és nem utolsó sorban a testén egy másik férfival. A gondolatát is utálom.

Egy utolsó csók után most már tényleg elindul a dolgára. Magamra hagy a frusztráltságommal, és a félelmeimmel.

Nincs túl sok kedvem ezután a beszélgetés után egymagam lenni, ezért úgy döntök, felhívom Adamet. Hadd foglalkozzak egy kicsit mások problémáival, hogy a sajátjaimmal ne kelljen.

Bő három óra telt el az eredetileg tervezett hambizás óta, úgyhogy abban maradunk, hogy megkapom a jól elkésett ebédemet, ő pedig egy szép nagy habos jeges kávét, dupla vanília fagyival.

Fél óra sem telik el, és a teraszon ücsörgünk a késő délutáni, őszi napsütésben.

-      Mesélj, nagyfiú! – nevetek a tejszínhabos orrára bökve egy sült krumplival, amint leteszik elém az óriási, kétkezes ebédemet. – Miért akartál velem kajálni? Nem elég neked, hogy minden este az én képemet kell nézned?

-      Szeretem a képedet nézni. Csini – nyújtja ki rám a nyelvét gúnyosan, aztán gyengéden elmosolyodik.

-      Na, ne udvarolj. Ki vele! – mosolygok én is rá, teli szájjal.

Vesz egy mély lélegzetet, és megköszörüli a torkát. Aztán félrenéz, kiveszi a kanalat a desszertjéből, és szórakozottan lenyalja, majd a tálcán fekvő szalvétára teszi, és a szívószállal kezd babrálni. Csak az időhúzás kedvéért. Megnedvesíti az ajkait, mielőtt félve belekezd. Félve. Mintha nem is Adamről lenne szó.

-      Nem mintha az apukája lennél, de gondoltam illendő lenne engedélyt kérnem rá, hogy elhívjam a barátodat randizni – mondja, és közben úgy fürkészi az arcomat, minden apró reakcióra éhesen, hogy még csak nem is pislog.

-      Adam… – kezdem egy nagy levegővétel után, és leteszem a tányérra a hamburgert. Megtörlöm a számat, a kezeimet, és az asztalra könyöklök. – Niall nem meleg – jelentem ki egyértelműen. – Szeretlek. És nem szeretném, ha megint olyasvalakibe esnél bele, akivel nincs jövőtök – felelem komolyan.

Tényleg nem csak Niallt féltem, Adamet is legalább annyira. Abból, amit megtudtam róla eddig, nem úgy fest, mint akinek bármi jó is kijutott mostanában szerelem terén. Nem tudom, hogy a prosti exe, vagy az én szemétláda volt pasim az ékesebb példája a mellényúlásainak.

-      Nem te voltál centikre tőle az éjjel. Nekem senki ne mondja, hogy az egész csak baráti játék volt! Még ha veled csinálja, akivel többéves barátság köti össze, talán. Hangsúlyozom: talán. De engem fél órája ismert. A farkamnak dörgölőzött! – áthajol az asztalon, és rám mereszti a szemeit. Így, hogy mindketten az asztallapra könyökölve hajolunk a másikhoz, alig van az orrunk közt húsz centi. Mélyen az enyémbe fúrja a tekintetét. - Egy dolog, amit mond, más dolog, amit tesz, vagy érez. Higgy nekem.

-      Sosem volt… – kezdem bizonytalanul, de a szavamba vág.

-      Nem számít. Van, aki már tizenöt évesen tudja, mit akar, mint te vagy én. Van, aki huszonévesen jön csak rá. Másoknak segítség kell hozzá. Talán tudat alatt épp ezért kereste egy meleg srác barátságát. És olyan is van, aki családot alapít, hogy aztán negyven évesen hagyja ott három gyerekkel az asszonyt. Lehet, hogy Niall ezt tenné, ha…

-      Ha nem jössz te, hogy ráébreszd? Mert én elbuktam a feladatot…? – fejezem be a mondatát cinikusan. Felsóhajtok és megingatom a fejem. – Nem tudom…

-      Akkor hagyd, hogy kiderítsem én – vonja meg a vállát.

-      Mit akarsz tőle? – vonom össze a szemöldököm.

-      Nem tudom. Egyszerűen csak tetszik. És felszabadító a közelsége végre egy normálisnak tűnő srácnak. Amíg nem ismerem, honnan tudjam, hogy mit akarok? Nem fogom megerőszakolni, azt gondolom sejted… – húzza fintorba a szája szegletét.

Hirtelen egy éles levegővétel után szikrázó mosoly ül ki az arcára, még közelebb hajol hozzám, és az asztalon fekvő kezemre fekteti a tenyerét. Összeráncolom a homlokom.

-      Csinálj úgy, mintha valami nagyon vicces dolgot mondanék! – súgja a fülembe. Zavartan felnevetgélek, és kérdőn felé fordítom az arcomat. Összefűzi az ujjainkat, és még közelebb hajol. – Ülj az ölembe. Csak csináld, ne kérdezősködj! – morogja a nyakamba.

Egy lélegzetvételnyi hezitálás után felállok a székemről, mellé lépek, és a combjaira ejtem a fenekem. Közben egy pillanatra sem engedi el a kezemet. A nyakába fúrom az orromat, mire megjátszott boldogsággal hangosan felnevet, és a derekam köré fonja a karjait, hogy még közelebb húzzon magához. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy milyen jó illata van. Na meg azt, hogy kezd a novemberi hűvös levegő bekúszni a pulcsim alá, az ő teste viszont meleg… és jól esik…

-      Mondd, hogy nem Johnnyt hallucináltad valamelyik bokor mögé! – suttogom a fülébe, mintha csókolgatnám, és közben a haját turkálom.

-      Az egyik pitbullja – hajol a fülemhez, és az ajkaival hozzá is ér, ahogy belesúg.

Kezd kicsit frusztráló lenni a szituáció. A fiúmmal nem csinálhatok ilyesmit nyilvánosan, egy barátom meg úgy nyúl hozzám, mint aki öt percen belül meg fog erőszakolni közterületen, ha nem kötözöm hátra a kezeit.

-      Oké, pihenhetsz. Most ment be az ajtón – fújja ki a levegőt megkönnyebbülten. – Nem tudom, mit csinál itt egyedül. Mindig Johnny mellett van. Lehet, hogy nem vitte magával…?

-      Nem tudom – húzom el a számat. Lemásznék róla, de visszatart, mire értetlenül nézek rá. – Most szórakozol? – vigyorgok, amikor továbbra is a combomat markolja egyik kezével.

-      Nem. Várjuk meg, míg elmegy. Szerintem idenézett befelé menet.

Válaszként csak felsóhajtok, de egy percen belül nyílik az ajtó, Adam pedig gondolkodás nélkül rohamozza meg a számat. Még mindig nem tanult semmit színészkedésből. A nyelve úgy tör utat az ajkaim közt, mint egy kisebb hurrikán. Baromi kényelmetlen az ölében ülni, miközben beleremegek a csókjába, és az ahhoz bónuszként járó gyengéd hajhúzogatásba. És az álnok kis szerv sem közömbös a combjaim közt ugrándozva. Mentális jegyzet: meg kell beszélnem Adammel, hogy ezt így, ebben a formában kizárt, hogy valaha is megcsináljuk újra.

A műszakom előtt muszáj elmesélnem Harrynek, kit láttunk. Mintha amúgy nem az ő irodájában kezdenék minden munkanapot…

-      Adammel Tuckernél ültünk a teraszon, amikor Johnny egyik embere arra jött.

-      Oda hozzátok? – kapja a tekintetét rám, és látom, hogy rémület suhan át rajta.

-      Nem, dehogy! Csak egy szendvicsért ment be. De látott minket, úgyhogy a biztonság kedvéért eljátszottuk a gerlepárt… – sütöm le a szemeimet.

Harry összevonja a szemöldökét. Félrebillenti a fejét, és másodpercekig csak szótlanul néz. Kicsit olyan érzés, mintha a fejembe látna. Zavarba hoz.

-      Miért érzem úgy, hogy ennél részletesebben nem szeretnék tudni róla? – kérdi lassan, túlságosan mély hangon ahhoz, hogy ne remegjen bele a lábam.

-      Mert nem akarsz… – felelem egy fintor kíséretében.

-      Adam kellemetlen helyzetbe hozott? – kérdez vissza élesen.

-      Kicsit – bólintok, de gyorsan hozzáteszem –, de miattunk csinálja.

-      Vagy nem – szűkíti össze a szemeit az arcvonásaimat tanulmányozva.

-      Te most tényleg féltékeny vagy?! – kuncogok fel. Tudom, hogy az emberek többsége nem szereti, ha a partnere féltékeny rá. Engem viszont mindig felizgatott. Nekem imponál. Odalépek hozzá, és kedvesen végigcirógatom a karját. – Hidd el, nincs rá okod. Kicsit túl közvetlen, amivel még mindig nehezen birkózok meg néhanapján. De épp engedélyt kért tőlem, hogy elhívhassa Niallt randizni.

-      Komolyan? – nevet fel. De az előző témát nem tervezi ennyiben hagyni. Vékony vonallá préseli az ajkait, a két szemöldöke közé pedig mély barázdák ülnek ki. – Egyedül volt a fickó?

Bólintok. Gondterheltség van a szemében. Látom, hogy gondolkodik, de a világért se tenné hangosan. Nehogy már tudjam, mi jár a fejében!

-      Volt már olyan, hogy nem vitte magával Johnny valamelyik gorilláját, amikor elutazott?

-      Nem sűrűn szokott külföldre menni. Régebben volt, hogy mentem én is. Mindketten velünk jöttek olyankor. Nem tudom… az az igazság, hogy nem nagyon foglalkoztam eddig ilyesmivel, hogy mikor, hova, kivel megy – csóválja a fejét, de nem nyugtat meg. És úgy érzem, magát sem sikerül.

-      Szerinted… – kezdem, de kimondani is félek. – Előfordulhat, hogy nem is utazott el? Hogy megsejtett valamit, és most nyomoz utánunk?

-      Nem hiszem, hogy akkor az orrod előtt sétálgatna az egyik embere. Jól tudja, hogy felismernéd – ingatja a fejét. – Ennek semmi értelme. Biztosan van oka annak, hogy ő itt maradt.

-      Beszéltél vele, amióta elment? – kérdem érdeklődve. Több okból kifolyólag is.

-      Nem akarom zavarni – rázza meg a fejét. – Ő meg nem hívott.

-      Szerintem hívd fel. Próbálj kiszedni dolgokat belőle. Hol van, mikor jön vissza, ilyesmi…

-      És mégis, hogy? Játsszam el, hogy hiányzik? – vonja fel a szemöldökét, és gyengéden a derekamra csúsztatja két tenyerét.

-      Bármit – vonom meg a vállam, és szégyellősen elmosolyodok. – Hogy megtudjuk, együtt tölthetjük-e a következő éjszakát is.

A telefonja csörgése szakítja félbe a mozdulatot, ami azokat a gyönyörű ajkakat épp az enyémek irányába közelítette olyan csábítóan. Csak beszélj az ördögről, és megjelenik…

-      Johnny? – szól bele.

Az ajtó felé intek, és kérdőn nézek rá, hogy jelezzem: ha szeretné, magára hagyom. De összefűzi az ujjainkat, és az ölelésébe von. A mellkasának simul a hátam, és a fejemet hátrahajtom a vállára. Tisztán hallok minden egyes szót. Kicsit furcsa a helyzet, de annak örülök, hogy nem szeretne eltitkolni előlem semmit. A hasamon egymásba fonódó kezeinket nézem, és közben zavartan a körmeit birizgálom.

-      Hogy vagy, szépségem? – kérdi a vonal túlsó végéről a férfi.

-      Minden rendben – feleli Harry. – És te? El tudtad intézni, amiért mentél?

-      Még van egy kis dolgom.

-      Oké – bólint, mintha Johnny láthatná. – Akkor, mikorra várjalak?

-      Csak nem hiányzom? Kicsit sem élvezed a szabadságot? – nevet fel.

-      De, élvezem – kezdi az önelégült bájgúnár hangján, amitől mindig a szemeimet forgatni támad kedvem. – Csak azt nem élvezem, hogy magamnak kell kivernem. Szóval, mikor számíthatok arra, hogy beledöngölhetlek végre a matracba?

Megfeszülök a karjában, és az első gondolatom az, hogy ez megint olyasmi, amit nem kellene hallanom. Legszívesebben mégis kimennék most innen, de szorosabbra fonja a karját körülöttem. Nem tehetek úgy, mintha nem pont én mondtam volna neki néhány perce, hogy bármi áron szedje ki belőle az információt.

-      Édesem… – kacag fel Johnny, amire liftezni kezd a vacsorám. Mint egy terhes nő, akit a reggeli rosszullét kerülget. – Ha ezt nem hagyod abba, itt hagyok mindent, és azonnal haza rohanok!

-      Csak intézd el, amit kell. Holnap? Holnapután? Mondj már valamit, tudnom kell… tudod, ebben a korban még frusztráló a szexmegvonás – nevetgél kacéran.

-      Szóval öreg vagyok, én ezt nem érthetem, igaz? – nevet Johnny is, aztán néhány másodperces csend telepszik a vonalra. – Néha úgy érzem, lehetne minden olyan, mint régen.

-      Amikor még szemtelenül - és lássuk be, törvénybeütközően - fiatal voltam, és naiv? – kérdez vissza Harry gyengéden.

Miért érzem minden alkalommal kívülállónak magam, amikor kettőjükről van szó? Mintha én nem tartoznék ide.

-      Amikor még érdekeltelek – feleli Johnny, nekem meg beleremeg a gyomrom.

Ó. Ezek szerint tudja, hogy egy ideje már nem igazán érdekli? Bár az is újszerű információ, hogy volt idő, amikor igen.

-      Ezt ne telefonba… – nyögi Harry.

-      Valószínűleg holnap indulok haza – válik tárgyilagossá a hangja. – Majd felhívlak, ha már tudom, pontosan mikor.

-      Rendben. Szia.

-      Szia. – Ledobja a telefont az asztalra.

Megpróbálok kifordulni az öleléséből, de nem enged. Pedig most szeretnék egy kicsit magamban lenni.

-      Ne haragudj. Ezt kellett mondanom.

-      Mit? Hogy alig várod, hogy megdughasd? – esek neki jogtalanul.

-      Igen – bólint őszintén.

-      Mi igen? Alig várod? – tenyerelek a mellkasára, és eltolom magamtól.

-      Te is tudod, hogy nem így van. De ezt kell hinnie. És csak így húzhattam ki belőle, mikor jön haza. Csak így intézhettem el magunknak még egy nyugodt éjszakát – megszorítja a csípőmet, és erőszakkal magához húz.

-      Honnan tudhatnám, hogy nem így van…? – motyogom az inge vállrészébe.

-      Honnan? – lök a falnak, és a testével a vakolatba présel. Megcsókol, mint aki napok óta nem evett, és most tetszik vagy sem, engem kíván elfogyasztani vacsoraként. Pillanatok alatt lesz kőkemény, és ezt szemérmetlenül a tudtomra is adja, ahogy a jól bevált szexmozdulatait imitálva, ütemesen bökdösi a csípőmet. – Mondjuk innen? – morogja a számba, aztán az államon át a nyakamig vándorol a csókja, és a fülem alatt élesen belém harap. Bár a nadrágomban megrándul a farkam, fájdalmasan felsikoltok, odakapok a nyakamhoz, és megpróbálom ellökni magamtól. De ha valamit nem akar, kevés vagyok én az ő erejével szemben. A combjaimra markol és felemel, úgy taszít megint a falnak. Végignyalja a torkomat, és a kulcscsontom felett harap belém újra. Az újabb sikoly, ami előtör a torkomból, már nyögésbe fullad. Legszívesebben leráncigálnám most a ruháit. Igen. Azt akarom, hogy dugjon meg. Itt. Keményen. Az sem érdekel, ha ránk tör valaki. Tudja csak meg Johnny, kit is döngöl szívesebben a matracba!

Váratlanul letesz a földre, és hátrébb lép tőlem. Kéjes vigyorral a képén az órára mutat a falon.

-      Egy perc és kezdődik a műszakod.

Tátott szájjal, zihálva nézek rá, a térdeim könyörögnek, hogy hadd ne kelljen megtartaniuk a súlyomat most. A kezeim remegnek, a szívem vadul kalapál.

Harry hátat fordít, az egyik szekrényhez sétál, és a polcról leemel egy pólót.

-      S-es jó lesz? – kuncog pimaszul, és az agyam visszaidézi a legelső munkanapomat. Pontosan ennyire nem tudtam akkor sem megszólalni a puszta jelenlététől.

Ugyanúgy kapom meg az arcomba dobott pólót, és ugyanúgy hagy egyedül az irodájában, összezavarodva, mint akkor. Széthajtogatom, és az anyagról a saját rajzom néz vissza rám. A többieken nem ez volt, amikor bejöttem. Halkan felnevetek, a légzésem és a szívverésem is kezd lassulni. Magamra húzom az új munkaruhát, és lesimogatom a hasamon, aztán néhány mély sóhajt követően, büszkén lépdelek ki Adamhez.

Munka után Harry megint hozzám jön. Hozzá tudnék ehhez szokni, nagyon könnyen. Talán már meg is történt. Nem beszélünk többet Johnnyról, nem vesztegetjük rá azt a kevés időnket, ami egymásra jut.

Szeretkezés, evés, alvás. Aztán újra. És újra. Váltakozó sorrendben.

Kora délután indul el tőlem megint, de negyedóra múlva halk kopogást hallok. Félig felöltözve botladozok el az ajtóig, és fülig érő szájjal nyúlok a kilincs után. Azt feltételezem, Harry hagyott itt valamit. Gondolkodás nélkül nyitok ajtót, majd miután meglátom, hogy ki áll ott, rögtön csapnám is vissza, de ő a gyorsabb. Minden valószínűség szerint gyakorlottabb is az ilyen szituációkban. Azonnal a küszöbre lép, majd egyetlen erőteljes mozdulattal löki be az ajtót. Velem együtt.

Egy szempillantás alatt a szőnyegen találom magam kiterülve, halálra rémülten.

-      Lám-lám. A kis kékszemű, mosolygós. Louis…