PULSE (11.fejezet)

Sziasztok! 
Tudom, a múlt héten nem hoztam nektek részt, de ez bizony nehéz szülés volt. Sajnos (vagy nem) nagyon belehabarodtam a Johnny/Harry párosomba, így kicsit nehezebb volt megírnom ezt a fejezetet most. Félek tőletek. Ha Johnny túl sokat kap Harryből, tudom, hogy lefejeztek. :) 
DE! Az utóbbi napokban olvastam néhány Larry novellát, és elkezdtem szép lassan kilábalni, és újult erővel imádni őket együtt, szóval nincs megállás! És bár tucatnyi végkifejlet van a fejemben, de hiszem, hogy ha már úton vagyok, pontosan tudni fogom, merre kanyarodjak.  
Emellett lehet, hogy kicsit letörte a lelkesedésem a leghosszabb részhez érkezett legkevesebb szeretet is. Tudom, hogy kínzom őket, és nem vattacukorfelhős minden, de azért remélem velem maradtok! 
Most egy kicsit szeretgetem őket a nagy kínzás után, jó? :) Szép hosszan újfent ;) Kellemes olvasást! 
Puszik, ölelések, és felmosóvödörszett! <3 
(Jesszus, ennyi rizsát még sose írtam bevezetőnek. Akkor most inkább jöjjön a lényeg, jó? Jó.)

11. fejezet

Mindjárt hajnali három. Hazaértem a klubból, lezuhanyoztam, és épp bújnék be egy bögre gőzölgő teával az ágyba, amikor őrült kopogásra kapom fel a fejem. Fogalmam sincs, ki lehet az ilyenkor. Az első gondolatom a részeg exem. A második egy feldúlt gengszter. Egyiknek sem szívesen nyitnék most ajtót. Most? Soha.

Leteszem a teát az éjjeli szekrényre, aztán kibújok a papucsomból, hogy hang nélkül tudjak odaosonni az ajtóhoz. Fel sem kapcsolom a villanyt, nehogy valamilyen résen kiszűrődjön a fény és eláruljon. Szeretném, ha aki az ajtó túloldalán áll, azt hinné, nem vagyok itthon, és abbamaradna az ideges kopogtatás végre.

Hangtalanul kukkantok a kémlelőnyílásba, és ledermedek a látványtól. Nem Sebastian, nem Johnny, és még csak nem is valamelyik álmatlanságban szenvedő barátom. Harry tekintget zaklatottan egyik irányból a másikba, néha kinéz a lépcsőház ablakán, mint akinek üldözési mániája van, és szent meggyőződése, hogy valaki idáig követte. Sosem járt nálam.

Elönt a forróság. Nem tudnám letagadni, mennyire megdobogtatja a szívem, hogy most itt van. Pedig nem érdemlem meg. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, milyen önző voltam vele megint. Már sokadszorra. Akkor, ott, az irodájában állva dermedten, eszembe sem jutott, ő hogy érezhet. Csak azzal foglalkoztam, hogy nekem mekkora pofon volt ez már megint. Saját magamat sajnáltatom folyamatosan ahelyett, hogy azzal törődnék, milyen borzalmakon ment át a fiú, akit szeretek. Talán igaza van, és tényleg csak egy buborékban felnőtt, elkényeztetett fiúcska vagyok, aki semmit sem látott még a világból. És ha egy pillanatra mégis belekukkanthat a sűrűjébe, hirtelen nem tud mit kezdeni az élménnyel.

Lassan szélesre tárom az ajtót, és elnyílt ajkakkal jártatom végig a tekintetem azon a tökéletességen, ami a holdfényben ragyog a küszöböm előtt. Állok itt a kinyúlt pizsamanadrágomban meg a szakadt pólómban, csapzott hajjal, karikás szemekkel, és átfut a gondolataimon, hogy vajon mit akar tőlem ez a mindig lélegzetelállító srác.

-      Aludtál…? – kérdi halkan.

Vadul megrázom a fejem, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Mintha nem tudnám elhinni, hogy tényleg itt van.

-      Mit keresel itt? Baj van? – kérdem az első dolgot, ami eszembe jut.

-      Milyen kérdés ez? – mosolyodik el egy kicsit bizonytalanul. – Persze, hogy téged kereslek, Kismókus. Hogy van-e baj, azt te mondd meg! – feleli gyengéden. – El kellett mennem, nem voltam ott, amikor végeztél. Nem bírtam volna ki holnap estig, hogy lássam, rendben vagy. Beszélni szeretnék veled.

Nyelek egy nagyot és gyanakodva fürkészem az arcát. Vajon mi jöhet még az előzőek után?

De bármennyire is tartok attól, mit mondhatna még, amivel az eddigieknél is jobban felzaklat, közben mégis erősen azon vagyok, hogy megpróbálom lefogni a saját kezeimet. Visszatartani magam attól, hogy az agyamat egy gondolat-mozdulattal lekapcsolva, mint egy lámpát, cibáljam be a hálószobámba, és gátlástalanul teperjem le. Egy újabb önző dolog tőlem, amiért ez az első gondolatom, bármikor csak megpillantom. Túl kell lépnem ezen, mert nekem kell annak a partnernek lennem, akinek nem minden esetben csak szexre kell. Egész életében másra sem használták. Meg kell mutatnom neki milyen az, amikor valaki valóban szereti, és az élete részese akar lenni. Persze elgondolni könnyű, de megvalósítani már nem annyira. Nem tehetek róla, hogy ezt váltja ki belőlem a közelsége. Nem tudom megerőszakolni az ösztöneim, hogy ne kívánjam ennyire.

-      Nem úgy, mint az irodában – halkul le a hangja, szinte csak erőtlen suttogásként folytatja, amikor a gondolataimba merülve elfelejtek reagálni. – Soha többet nem akarok úgy beszélni veled. – Egy fájdalmas grimasz suhan át az arcán, és egy pillanatra leszegi a fejét. – Féltem elmondani az igazságot. Sosem féltem semmitől így, nem éreztem, hogy bárminek is ekkora tétje lenne. Sohasem érdekelt, mit veszíthetek, mert sosem volt semmim. De téged nem veszíthetlek el – csuklik el a hangja. – Ne haragudj, hogy csak most mondtam el, már régen el kellett volna. Jogod lett volna tudni. Meg kellett volna adnom neked már a legelején a választás lehetőségét. És azt sem érdemelted meg, amiket, és ahogyan mondtam neked. Kérlek, bocsáss meg – suttogja.

-      Nem haragszom – felelem halkan, és annyira egyszerűen mondom ezt ki, hogy magam is meglepődök rajta.

Nem is értem, hogy gondolja. A legelején elmondani egy idegennek, aki esetleg megtetszik, a legféltettebb titkait? Persze, hogy nem indít az ember úgy, hogy "Szia, megiszunk egy pohárral? De persze csak ha nem gond, hogy pár évig prostituált voltam, mert a szüleim meghaltak, és az egyetlen ember, akire számíthattam volna, egy szörnyeteg volt." Ezt így végiggondolva, most egy kicsit én is szörnyetegnek érzem magam, amiért nem omlottam azonnal sírva a karjaiba, miután elmesélte nekem, milyen volt a tinédzserkora. Tudom, hogy velem van a baj, mert nekem mindenhez több idő kell. Idő, míg felfogja és feldolgozza az agyam a látottakat, hallottakat. Főleg, ha olyasmiről van szó, ami csontig hatoló sokként ér.

Hátrébb botorkálok az ajtónyílásból, hogy bent folytassuk. Bizonytalanul lép be a sötét lakásomba. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy még a villanyt is elfelejtem felkapcsolni. Csak becsukom magunk mögött az ajtót, és állok ott mellette a telihold halványan beszűrődő fényében. Azt hiszem, egy kicsit mindketten félünk megérinteni a másikat.

-      Sajnálom, ahogy viselkedtem – vallom be. – Nem tudtam, miért viseled ennyire a szíveden a sorsukat. Féltékeny voltam, azt hiszem…

-      Nincs okod. Soha. Te vagy a mindenem – mondja halkan. Úgy, hogy nem csak a hangja, de a gyomrom is beleremeg.

-      Mondd, hogy van esélyed ebből kimászni – suttogom szinte könyörgőn. – Mondd, hogy van esélyünk együtt lenni, titkolózás és félelem nélkül.

-      Szeretnél…? – nyögi meglepetten. Visszakérdez, anélkül, hogy az én kérdéseimre legalább egy megnyugtató válaszfélét adna. – Így, hogy már ennyi mindent tudsz rólam, és a múltamról. Még mindig szeretnéd?

-      Csak téged akarlak. Semmi nem érdekel. – felelem határozottan, és felé mozdulok. – Illetve nem igaz, hogy nem érdekel, mert igenis érdekel, hogy bántottak. És érdekel, hogy min mentél keresztül. És tudni akarok mindenről. És melletted akarok állni – hadarom zavartan. – És szeretném, ha megbíznál bennem. És segíteni szeretnék, nem akarom azt hallani folyton, hogy nem sodorhatsz veszélybe. És… És… – veszek egy nagy levegőt, mert kifogytam belőle. – És szeretlek.

Zihálva issza a szavaimat, az utolsóra pedig óriásit lendül felém, hogy a karjaiba kapjon. A falnak dönt, és olyan forró csókkal hajol a számra, hogy a rekeszizmaim mögött érzem a máglya lángját. A tűz végigszáguld az ereimen, minden megmaradt kétségemet porig égetve.

-      Szeretlek, Kismókus! – válik el az ajkaimtól egy pillanatra, csak hogy elsuttoghassa, aztán a hipnotizáló ajkai hatására azonnal visszazuhan rám az édes tudatlanság. Eszembe sem jut, hogy újra megválaszolatlanul hagyja a kérdéseim, csak csókolom szakadatlanul. A lábaim megrogynak, és ujjaim a vállaiba marnak támogatásért, ahogy tűzforró nyelve újra és újra ajkaim közé siklik, hogy a párja után kutasson.

Fogalmam sincs, meddig állunk a sötétben egymás karjaiba olvadva. Elhúzódik tőlem lassan, megsimogatja a hajam, és a szemembe lógó tincseket hátra gyűri. Ráhajolok a kezére, próbálok belebújni az érintésébe, mert nem akarom, hogy ennek itt most vége legyen. Sóhajt egyet, mint aki óriási tehertől szabadult meg, és szeretetteljesen rám mosolyog.

-      Mennem kell. Hagylak aludni, Mókuska – suttogja, és egy ártatlan puszit ad a számra, aztán pedig végigsimít a karjaimon, és hátrébb lép tőlem.

Kétségbeesetten nézek rá, és a csuklója után kapok.

-      Eszedbe ne jusson itt hagyni most – nyöszörgöm és szüntelenül csóválom a fejem.

Nem fogom elengedni. Akkor sem, ha ezzel megint csak azt sugallom, hogy nem kell másra, csak szexre. Végre az enyém lehet úgy, hogy nem kell attól félnünk, mikor nyit ránk valaki! Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe, hogy a lakásom lehet a mi kis biztonságot nyújtó szentélyünk. Talán még mindig nem szoktam hozzá, hogy egyedül élek.

-      Aludj – bólint eltökélten, és megszorítja a kezem. – Nem azért jöttem, hogy lefektesselek, aztán egy fél óra múlva elrohanjak. Csak muszáj volt látnom… – A falnak lököm, és vadul ráharapok a szájára. Felszisszen, kétoldalt rámarkol a csípőmre, és megpróbálja eltolni magától a ráomló testemet. – Louis… – nyöszörgi.

-      Fektess le. És fél óra múlva menj – morgom elnyílt ajkai közé, és közben kioldom az övét, kigombolom a nadrágját, és másodpercek alatt jutok be az alsójába. Tudom, hogy csak rá kell markolnom, és többet esélye sincs kimondani azt a szót, hogy „nem”.

-      Ahh… Nem ezt akartam… Ahh… – nyögi, de a következő mozdulatával már a pólómtól szabadít meg, aztán a kulcscsontom felett a fogai közé szívva a bőröm, a pizsamanadrágom próbálja ügyetlenül eltüntetni az útból, hogy anyaszült meztelenül álljak előtte, a telhetetlen vágytól felhevült testtel.

Közben én is lehúzom a pólóját, és bár nem először látom, még mindig ámulva a szépségén, simítok végig forró mellkasán, fel, a vadul pulzáló ütőérig. Egy pillanatra odanyomom a hüvelykujjam, hogy érezzem a lélegzetvételeivel összhangban gyorsuló lüktetést. Aztán a nyakába kapaszkodva felhúzom magam, és a dereka köré fonom a combjaim. Készségesen támaszt meg a csupasz fenekem alatt két lapát tenyerével, és csókol a nyakamba éhesen. Az egyetlen dolog, amire képes vagyok, amikor a forró nyelvét érzem siklani érzékeny bőrömön, hogy önkívületben a nevét mantrázom.

-      Egyenesen… aztán balra… – nyögöm a fülébe, és a vágytól zihálva a nyakhajlatába temetem az arcom.

Az ágyra dob, majd egy szempillantás alatt lerántja a nadrágját, az alsójával együtt, és a földre veti őket. Egész testemben remegve, kiszáradt torokkal figyelem, ahogy fölém mászik. A tarkójára simulnak a kezeim, és lehúzom magamhoz az arcát. Olyan vadul csókolom meg, hogy újra felszisszen.

-      Óvatosan – súgja mosolyogva. – Nem hagyhatsz rajtam nyomokat.

-      Megpróbálom… – nyögöm. – De annyira őrülten kívánlak!

Felnevet, és a sarkaira ülve felhúz az ölébe.

-      Azt látom… – mosolyodik el, és egyik tenyerével végigsimít szivárgó erekciómon. Halkan felsikkantok, és követelőzőn visszaszerzem a csókját. Aztán néhány másodpercre elhúzódik, csak hogy lenyalja az ujjait, miközben élvezettel hümmög. – Hmm, de finom vagy…

Te jó ég! Ennél tökéletesebb már nem is lehetne!

Keselyűként csapok le újra az ajkaira, és szívom meg a nyelvét. Próbálom a kezeimet visszafogni, hogy csak az ujjaimmal markoljam a lapockáit, ne tíz körömmel, de iszonyú nehezemre esik. Szeretném a vágyaimat szabadon engedve a tudtára adni, mennyire megőrjít az érintése, a csókjának semmivel össze nem téveszthető, mámorító íze.

A haján még mindig érzem azt a leheletnyi kókuszillatot, mint mikor frissen mosva kúszott be az orromba, hogy aztán velem maradjon egész napra. Rámarkolok a hajtövére, és elhúzom a száját az ajkaimtól. Lihegve nézem az arcát egy pillanatig, aztán az orrom hegyével arrébb söprök néhány tincset, és ráhajolok a nyakának csábító ívére. Amint megérzem a bőre illatát, mást sem akarok, csak falni, szívni, harapni. Az utolsó pillanatban türtőztetem magam, csak megkarcolom a bőrét a fogaimmal, és néhányszor végignyalok rajta, aztán inkább hátravetem a fejem, és lecsúszok az öléből, mielőtt túlságosan elragadtatnám magam.

Hátradöntöm, és amikor ellenkezés nélkül tűri, másodpercekig csak iszom a látványt szomjasan. Végigcirógatom a széles vállaitól indulva a ziháló mellkasát, és az érintésem nyomán megremegő hasfalát. Az ágyékát gondosan kikerülve a combtövein kezdek az ujjaim hegyével finoman körözni. Felemeli a karjait, és az arcára fekteti két tenyerét, úgy szuszog tovább rendszertelenül, néha felnyögve egy-egy váratlanabb érintésemtől. Amikor már nem bírom tovább az ártatlan simogatást, az ajkaim nyalogatva, úgy zihálva, mint akit mérföldeken át üldöztek, a combjai közé kuporodok.

Csak nézek arra a lüktető tökéletességre, ami az orrom előtt ágaskodik büszkén, és hirtelen az érzés, hogy a torkom mélyére akarom csúsztatni, minden cseppjét megízlelni, átcsap kétségbeesésbe. Az agyamat elözönlik a képek, amiken más és más, visszataszítóbbnál visszataszítóbb férfiak tették vele ugyanezt. Ki tudja, mit hordozva magukban. Nagyokat nyelek, mert érzem, hogy ha nem figyelek oda, öklendezni fogok, még mielőtt a számba vettem volna méretes szerszámát. Fájdalmas grimasz lepi el az arcom, és Harry pillanatok alatt megérzi, hogy valami nem stimmel.

-      Mi a baj? – súgja félve.

-      Semmi… csak… – nyöszörgöm, aztán a két tenyerembe temetkezem. Vajon miért hisszük, hogy ha eltakarjuk a szemeinket, akkor a másik sem lát minket? – Ne haragudj – motyogom.

Megragadja a felkaromat, és felhúz maga mellé. Mint egy kisgyerek, úgy gömbölyödök azonnal a teste köré, a mellkasába fúrom az arcom, és csak szipogok.

-      Eszedbe jutott, hány férfival lehettem előtted? – suttogja a hajamat cirógatva. –Nem lett volna szabad maradnom, nem volt még időd feldolgozni…

-      Nem – rázom a fejem. – Illetve nem a mennyiség… Oh, Harry… – nézek fel a szemeibe, nedves pilláimon át.

-      Nem vagyok HIV pozitív – jelenti ki határozottan. Nekem pedig kihagy egy ütemet a szívem, amiért így átlát rajtam. – Sosem tennélek ki veszélynek – puszilja meg a homlokom gyengéden. – Két éve leteszteltettem magam minden lehetséges szexuális úton terjedő betegségre. Előtte is már jó ideje, és azóta is csak Johnnyval voltam.

-      Azt viszont nem tudhatod, ő kivel volt – húzom el a számat a pillanatnyi megkönnyebbülés után.

-      Én lennék a legboldogabb, ha szeretne mással is lenni, és nem ragaszkodna hozzám ennyire! – nevet fel. – Nem hiszem – csóválja meg a fejét szinte teljes bizonyossággal.

Lesütöm a szemeimet. Iszonyúan szégyellem magam. Nagyon rosszul érzem magam, amiért nem tudok megbízni benne, és folyton megkérdőjelezem őt.

-      Ne haragudj… – csókolom meg lágyan a mellkasa közepét néhányszor, és az egyik mellbimbója felé kezdek araszolni. – Mindent elrontok – motyogom.

Az állam alá nyúl mutatóujjával, és felemeli a fejem. Kedvesen rám mosolyog, majd finoman megcsókolja a szám két sarkát. Mintha le akarná zárni azt, amihez még épp csak hozzáfogtunk. De ha belenézek abba a smaragd szempárba, elhomályosul körülöttünk minden, csak a testem követelőző lüktetését érzem.

Felkúszok a mellkasára, és a fülei mellett támaszkodva elkezdek gyengéd csókokat hinteni az arcára. A homlokától indulva, bejárok a halántékán, az arccsontján át, az álláig minden édes négyzetcentimétert. Telt ajkaihoz érve először csak ártatlanul, simogatón kényeztetem, a nyelvemet nem is használom. De nem bírom sokáig, hogy ne vaduljon el a csók, és közben ne döfjem az egyre fájdalmasabb merevedésem újra és újra követelőzőn a hasfalába. Az én szenvedélyemből táplálkozva, ő sem bírja sokáig a kínzást, egyszer csak egy váratlan mozdulattal megfordít, és maga alá gyűr. Elakad a lélegzetem. Ahogy egész testével beterít, a nyelvét pedig erőszakosan fúrja a számba, a kezeim újra veszélyes karmokká váltan tapadnak a hátára, a csípőm pedig önkéntelenül előrelendül.

Sietve elhúzza a kezeimet magától, és leszorítja őket a fejem fölött az ágyra. Elsötétedett tekintettel néz le rám, fogaival tépve alsó ajkát. Nyüszítve tekergek alatta, ő pedig kajánul elmosolyodik, és tudva, hogy képtelen leszek kitérni, mozdulni is alig, incselkedve megnyalja az orrom hegyét. Majdnem elnevetem magam, de nem hagy rá egy szemvillanásnyi időt sem, mert ahogy hozzám dörgöli a farkát, az olyan könnyedén csusszan nedvesen a combjaim közé, hogy rá kell jöjjek, ő is legalább ugyanannyira szeretne már továbblépni, mint én.

-      Felső fiók… – nyögöm homályos tekintettel. – Gyorsan… – parancsolom zihálva.

Sietve feltekeri az óvszert a farkán, két ujjával és a szükségesnél talán egy kicsit több síkosítóval, néhány másodperc alatt, épp csak a minimális mértékben előkészít. A térdhajlatomat megragadva felemeli a lábaim, és a számra hajol. Beilleszti magát, és miközben feszes makkjával lassan áthatol a szűk izomgyűrűn, nyelvét is mélyen az ajkaim közé csúsztatja. Sípolva szívom tele a tüdőm, és a fejem – bár szeretném az ajkaira tapadva kiélvezni – hátrahanyatlik a vágyott feszítő érzésre.

Egy percre megáll, de a sarkam sürgető bökdösésére válaszként, egyetlen elnyújtott mozdulattal markolatig merül bennem. Még csak épp elkezdte, szinte meg sem moccant bennem, de én már most szaggatottan veszem a levegőt, és a farkam úgy lüktet, hogy képes lennék azonnal elélvezni.

-      Atyaég! Benned lenni a legjobb dolog a világon! - sóhajtja nyögve, néhány pillanatra csak mozdulatlanul kiélvezve a helyzetet.

-      És te le akartál lépni… – kuncogok, de egy erőteljes lökésre elakad a szavam. A szemgolyóim befordulnak a gödreikbe, és csak fehér csillagok szikráznak előttem. Az ajkaim elnyílnak, ahogy egy mélyről jövő nyögés tör utat köztük.

-      Mert nem azért jöttem, hogy megbasszalak – morogja egy újabb jól irányzott döfés kíséretében.

-      Bassz meg! – nyüszítem, és kapok még egyet a mérnöki pontossággal megtervezett mozdulatából.

-      Mocskos a szád, Kismókus! – dörmögi, és még mielőtt kontrázni tudnék, miszerint nem kevésbé mocskos, mint az övé, váratlanul olyan tempóra kapcsol, amit nem hiszem, hogy ép ésszel képes leszek bírni.

Rángatózva vergődök alatta, a nevét sikoltozom, és próbálom tudtára adni, hogy ha így folytatja, nem élvezheti két percnél tovább a társaságomat, mert öntudatlanságig fog kefélni, és azonnal elájulok, amint egy monumentálisat élveztem. Próbálom, de nem sikerül. Egy értelmes szó sem hagyja el a számat, mondatokra esélyem sincs. Csak nyögök, sikoltozok, és szitkozódok, hogy lássa, valójában mennyire mocskos a szám.

Egyik csuklómat kiszabadítva, mögé lendítem a kezem, és belemarkolok a fenekébe. Körmeim kis rózsaszín félholdakat vájnak a bőrébe. Erre egy kicsit változtat a behatolás szögén, és akkorát taszít rajtam, hogy a fejem az ágy fejtámlájának koppan, de nem attól látok tűzijátékot az összeszorított szemhéjaim mögött. Megcsinálja ezt még háromszor, és közben erősen a farkam tövére markolva tartja vissza az orgazmusom. Én pedig már artikulálatlanul kiáltozok, mert úgy érzem, menten szétrobbanok, apró cafatokra hullok szét, és csak a szobát ellepő testrészeimet fogja egyszer, valaki nem túl szerencsés, megtalálni. Amikor megfeszülnek az izmai, darabossá válnak a mozdulatai, és érzékelem, hogy – ha ez egyáltalán lehetséges – az eddigieknél is jobban kitölt, enged a marka szorításán, és néhányszor végighúzza a bőrt teljes hosszomon. A fájdalmas kínzás véget ér, és marad a mindent elsöprő gyönyör, az egész testemet ellepő pulzálás. Hatalmasat élvezek másodpercekkel azután, hogy az ő izgató torokhangjai töltötték meg a szobámat. Csatakos markát még néhányszor finomabban végighúzza a farkamon, szikrázó utórezgéseket küldve végig a testemen, aztán egy óriási sóhajjal kihúzódik belőlem, és az óvszert a padlóra dobva mellém gördül.

Egy darabig még nem jutok szóhoz, levegőhöz is csak nagy nehézségek árán. Aztán amikor úgy érzem, alábbhagy a remegés, és néhány izmom talán már hajlandó lesz engedelmeskedni nekem, felé fordulok, és lassan végigcirógatom elernyedt testét. Lehunyt szemekkel, dorombolva élvezkedik az ujjaim alatt. Ráhajolok az ajkaira, de arra is képtelen, hogy résnyire nyissa szemeit, csak halk morgásokkal veszi tudomásul, hogy a számat az övére nyomtam. Mosolyogva figyelem, ahogy lassan távolodik, és perceken belül elnyomja az álom. Tudom, hogy nem tehetem meg ugyanazt, mint legutoljára a klubban, nem alhatok el mellette. De úgy döntök, egy icipicit hagyom pihenni, és közben csak gyönyörködöm benne.

Fél óra múltán apró simogatásokkal ébresztgetni kezdem. Lassan kinyitja a szemeit, és néhány pislogás után, hirtelen pontosan ugyanaz a rémület tér vissza beléjük, mint mikor előző reggel az irodájában aludtunk el. Mielőtt megint elhatalmasodik rajta a pánik, felugrik, és elkezd rettegve fel-alá szaladgálni, gyorsan elejét veszem a kétségbeesésének.

-      Csss, csak fél órát aludtál – mosolygok rá, néhányszor megnyugtatón végigfuttatva ujjaimat az arcélén. – Tudom, hogy menned kell.

Odakúszok hozzá, egyik lábam átvetem a csípőjén, a karomat pedig a mellkasán, és az orra hegyéhez érintem az orrom, aztán egy lágy puszit adok a szájára.

-      Sajnálom – súgja rekedten.

-      Mit? – húzom fel a szemöldököm kacéran. – Én nem sajnálom. Látogass meg máskor is! – nevetek fel, és egy gyors mozdulattal felmászok rá, négykézláb támaszkodva felette.

-      Hogy el kell mennem. Hidd el, szívesebben maradnék.

-      Tudom – hajtom a fejem a vállgödrébe. – De este újra láthatlak. Sok szeretőnek nem adatik meg, hogy minden nap láthassa a szerelmét – mosolygok rá.

-      Hihetetlen vagy – mosolyodik el ő is. – Nem lesz mindig így. Ígérem.

Bólintok, és kelletlenül legördülök róla, hogy fel tudjon öltözni. Némán figyelem a mozdulatait. A szoba csendjében a heves szívverésem hallgatom, miközben iszom a látványt. Lehuppanok az ágy szélére, de azonnal rájövök, hogy ez most nem a legjobb ötlet. Nem tudom, a suliban hogy fogom palástolni, hogy bizony nehezemre esik ülni. Mindenesetre most inkább felállok, és úgy nézem, míg elkészül. Így legalább azonnal át tudom ölelni, és az ajtóig el sem engedem. Úgy tipegünk odáig nevetve, mint két összeragadt pingvin.

-      Nem akartam elrontani mindent ezzel, de… – kezdi vészjóslón az előszobába érve. – Sebastian miatt neked sem ártana leteszteltetned magad. Ha szeretnéd, elmegyek veled – veti fel, mielőtt kinyitja a bejárati ajtót.

Csak nézek rá elképedve. Hogy lehet, hogy nekem ez eddig eszembe sem jutott? És még én vagyok az, aki attól fél, hogy Harry veszélynek teszi ki. Pedig ő sokkal felelősségteljesebb nálam. Ki tudja, én milyen veszélynek tettem már ki őt? Rettegés fut végig a gerincemen. Sebastian nem egyszer csalt meg. És nem rajongott az óvszerért. Némán bólintok, óriásira nyílt szemekkel, míg próbálom az előttem vibráló rémképeket elhessegetni.

-      Jó éjt, Kismókus – mosolyodik el, magához ölel, és lágyan megcsókol.

Nem tudok megszólalni, csak a nyakánál a pólójába fúrom az orrom, és szorosan magamhoz ölelem, mielőtt elengedem.

Egy jó ideig forgolódok az utolsó szavai hatására, de végül a kimerültség győz, és róla álmodva elszenderedek.

Délután az egyetemen Niall megint egész nap úgy néz rám, mintha harmadik napja is ugyanabban a pólóban lennék. Pedig nem. Sőt, kétszer is zuhanyoztam ma. Bár nem szívesen mostam le magamról Harry illatát. Ha nem kellett volna eljönnöm otthonról, nem is tettem volna, egész nap az ő ellenállhatatlan, férfias aromájába burkolózva lófráltam volna otthon pizsamában, róla fantáziálva. De két délutáni órára be akartam jönni. Vajon ez a képtelen vagyok lógni a suliból dolog egy későbbi munkamánia előszobája?

A két előadás közt többnyire figyelmen kívül hagyva szegény barátomat, bőszen kutatok az interneten, a telefon kijelzőjét gondosan takarva Niall elől. Egy névtelen szűrőközpontot keresek, ahová bármikor, bejelentkezés nélkül is lehet menni. Túl akarok lenni rajta minél hamarabb. Habár egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy Harryvel szeretnék odamenni. Persze, mérhetetlen boldogsággal töltött el, ahogy felajánlotta, hogy elkísér, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy meg tudnám osztani vele a pillanatot, ami a sorsomat megpecsételheti. Végül úgy döntök, az univerzumra hagyom a döntést, velem lesz-e, és írok neki egy üzenetet. Elküldöm, hogy hatkor pontosan melyik laborba megyek, de semmi többet, nehogy Johnny olvassa el véletlenül. Reménykedem benne, hogy akkor épp nem ér rá, vagy esetleg egész nap olyan elfoglalt, hogy nem olvassa az üzenetet. Netán alszik egyet munka előtt. De perceken belül jön a válasz, hogy ott lesz, és fogja a kezemet. Bónuszként egy csókos szmájlit is mellékel hozzá, ami mosolyt csal az arcomra.

Sosem üzengetünk egymásnak. Mindketten egyetértünk abban, hogy veszélyes, mert bármikor előfordulhat, hogy az undok kis készülék lebuktat minket.

Niall kérdőn néz rám a nagy mosolygásra, de mint a mai napon nagyrészt mindenre, annyit reagálok csak, hogy megrázom a fejem, és nem szólok semmit. Látom, hogy bosszantja a viselkedésem. Én is sajnálom, hogy nem mondhatok el neki mindent, de muszáj tartanom a számat. Végül látva az egyre komorodó arcát, mégis úgy döntök, a laborról szólok neki. Kicsit rémülten néz rám először, de aztán Sebastianra való tekintettel megérti, miért kell elmennem. Sőt, fel is ajánlja, hogy elkísér. Amit persze muszáj visszautasítanom. Ketten nem foghatják a kezem. Főleg úgy, hogy az egyik nem tud a másikról.

A második előadás a szokásosnál is nagyobb csendben telik. Egyébként sem sokat beszélgetünk órák alatt, mert az egyik alapja annak, hogy ilyen jól kijövünk, az az, hogy mindketten tanulni járunk be, nem pedig kényszerből. De most még csak egymásra se nagyon pillantunk.

-      Mit szólnál a ma estéhez? – kérdi végül suli után, a kapu felé sétálva.

-      Nem érek rá sajnos. Dolgozom – vonom össze a szemöldököm.

De hiszen tudja. Nem értem, miért veti egyáltalán fel. Amióta nem a könyvtárban dolgozom, tudja jól, hogy csak napközben tudunk együtt lógni.

-      Tudom – bólogat. – Elmegyek hozzád.

-      Jaa – tátom el a számat. Nem hittem, hogy komolyan gondolta a múltkorit. Meglepődök, de gyorsan rendezem a vonásaimat. – Oké. Tíztől kettőig vagyok.

-      Akkor, ha kettő előtt megyek, műszak után maradhatsz bulizni, nem? – vonja fel a szemöldökét mosolyogva.

-      Ööö… – Erre nem tudom, mit válaszoljak. Nekem a klub a munkahelyem. Nem bulizni járok oda. Igazából sose járok bulizni sehova. – Persze – bólintok végül elvékonyodott hangon.

Miért nem inkább tízkor jön oda, hogy megnézze a helyet? Elvégre azt akarta. Aztán mehetne időben lefeküdni. Csajozni úgysem fog ott. Nem értem.

-      Akkor este! – ölel át futva, és megveregeti a vállam.

-      Oké. Szia! – nyögöm, és elindulok a busz felé, ami a laborhoz visz.