Még mindig nem vagyok benne teljesen ebben a történetben (azt hiszem, Jared nem hagyja, aaaaa.... :D), ez látszik is rajta szerintem. Őszintén szólva többször gondolkodtam rajta, hogy kitörlöm úgy ahogy van. Aztán most mégis megírtam egy második részt. Barátkozunk...
Négy szék közt a föld alá
2. fejezet
A kanapén ülve, remegő kézzel
tartottam a kezemben a telefont, és csak meredtem a készülékre. Nem tudom,
mennyi idő telt el, míg csak ültem mozdulatlan, és a gondolataim kavarogtak.
Evelyn, amint betoppant a
szobába, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel, odalépett hozzám, hátamra
simította tenyerét, és halkan, aggódva megkérdezte mi történt.
Brian csak állt az
ajtófélfának támaszkodva egykedvűen, üdítős dobozzal a kezében. Néha kortyolt
egyet, és közben némán figyelt.
Elmotyogtam Evelynnek, mi
váltotta ki belőlem ezt a félelmetes érzést, ő pedig rögtön vigasztalni
próbált. Leült mellém, átkarolt, homlokát a halántékomnak támasztotta, és halk
szavakkal próbált lelket önteni belém.
Brian csak messziről nézett
minket percekig. Sosem éreztem még ennyire azt, hogy mennyire nem számítok neki.
-
Ideje összekapni a cuccaidat, szépfiú, és
hazautazni anyucihoz. – lépett oda végül ő is mellém, lazán megveregetni a
hátamat.
Ennyi
volt a gyengédség benne. Felnéztem rá, keserűen felnevettem, és bólintottam.
Ideje. Már rég itt lett volna az ideje.
-
Veled megyünk. – mondta váratlanul Evelyn,
ahogy felállt mellettem.
Tátott
szájjal néztem fel rá, de reagálni nem volt időm.
-
Egy pillanat. Csak a magad nevében beszélj.
Én ugyan nem megyek sehova. – vonta össze a szemöldökét dühösen Brian.
-
Szüksége van a támogatásra. Azt sem tudja,
életben marad-e az anyja. – csitította Evelyn, de nem lágyította meg a szívét.
-
Ott van a családja. Barátai is vannak,
gondolom. – vetette oda a barátnőjének – Nem a szerető dolga az ilyeneken átsegíteni
az embert.
Úgy
beszélt rólam, mintha ott se lennék. Mintha csak egy bábu lennék, amit letett a
sarokba, és veszteg marad ott, csendben, amíg újra elő nem húzza.
Azt persze
egyetlen szóval sem mondta, hogy ő nem mehet. A szabadságát sosem korlátozta. Egyenrangú
félként kezelte, nem érzékeltette soha, hogy ki a férfi, ki keresi a több
pénzt, és ki az, akinek csak csendben tűrnie kellene, és engedelmeskedni. Azt
hiszem, ez az, amivel maga mellett tartotta oly sok éven át. Tudta jól, hogyan
kell lealacsonyítani valakit, vele mégsem tette meg soha.
-
Akkor te itt maradsz. – nézett indulatosan
Evelyn a szemei közé.
Briannek
összeszűkültek a szemrései, és fújtatva trappolt ki a szobából, de még mentében
mérgesen visszakiabált.
-
Dugd meg még párszor, aztán majd szólj, ha
meguntad, és visszajönnél. Egyedül!
-
Érzéketlen… – suttogta mellettem – Ne figyelj
rá.
-
Nem akarok gondot okozni köztetek. – nyögtem.
Arra
aztán tényleg nem volt szükségem, hogy még ezt is a nyakamba vegyem. Evelyn
gúnyosan felnevetett. Ez csak egy apróság volt, csepp a tengerben, Brian
elviseléséhez óceánnyi türelem és drótkötél idegzet kellett. És ő nem csak
elviselte, minden rossz tulajdonsága ellenére szerette. Csak néha elege lett
belőle, és kellett neki a levegő. De mindig visszament. Ez az, amit nem voltam
hajlandó figyelembe venni. Elhittem magamnak, hogy most az egyszer talán nem
megy majd vissza hozzá.
-
Szeretnéd, ha ott lennék veled? Szükséged van
rám? Csak ez számít most. – simított végig a hátamon.
Én
pedig elvesztem. Az érzéseim, amiket Brian folyamatosan lerázott magáról,
rázuhantak Evelynre, markolták, ölelték őt. Egyre jobban akartam. A szemébe
néztem, és tudtam, mi akarok. Vele lenni. Hazamenni. Venni egy házat, és
elvonulni a világtól. Kertet, kutyát, gyereket. Életet.
-
Szeretném… – súgtam halkan az ajkait nézve, ő
pedig csodás mosolyra húzta őket.
-
Megyek csomagolni. – mondta halkan, és
megölelt.
Vajon
tudta, mi jár a fejemben? Tudta, hogy nem csak kölcsönbe kérem?
Még
aznap elrepültünk. Briant nem is láttuk, miután elviharzott, nem jött vissza.
Furcsa érzés volt így elmenni, de nem nekem kellett volna rosszul éreznem magam
miatta, inkább Evelynnek. Őt viszont, úgy tűnt, nem érdekli.
Anyám
rossz állapotban volt, de életben maradt. A napok nagy részét a kórházban
töltöttem az ágya mellett. Evelyn mindenben támogatott. Azt gondoltam, Brian
naponta többször fogja majd zaklatni telefonon, de nem is hallottunk felőle.
Evelyn nem lepődött úgy meg ezen, mint én. Persze ő jobban ismerte.
Ahogy
anyám egyre jobban lett, egyre több időre tudtam kizárni a fejemből a negatív
gondolatokat, és Evelynre koncentrálni. Egy angyal volt, akit értékelni
kellett, Briannek viszont fogalma sem volt róla, hogy értékeljen egy ilyen nőt.
Egyre csak szőttem a terveimet vele. Persze csak kimondatlanul. Boldog voltam,
és ő is annak tűnt. Nem beszéltünk kapcsolatról, szabályokról, lehetőségekről,
kötöttségekről. Csak a napnak éltünk. És így, hogy a Brian nevű méreg eltűnt
közülünk, gyönyörű volt minden nap. Egészen addig, amíg három héttel később, ez
a méreg meg nem jelent életnagyságban a lakásom ajtajában.
-
Hogy van anyuci? – kérdezte bájvigyorral, a
köszönést teljesen mellőzve, de a választ meg sem várta, egyszerűen csak
félretolt.
A
saját lakásom ajtajából. Meg sem kérdezte bejöhet-e. Felment bennem a pumpa.
Megragadtam a karját, és könnyűszerrel visszarántottam.
-
Jól. Evelyn is nagyon jól van. Nélküled. Elmehetsz.
Hátravetette
a fejét, és szívből jövő kacaj tört elő belőle.
-
Te tényleg azt hiszed, hogy téged választ
majd helyettem? Édeseem… – dalolta gúnyosan, és ha nem húzódom el tőle, még az
arcomat is végigsimította volna hozzá szánalomból – Nőj fel, fiú. Helyes vagy, de ennyi. Jó
volt veled dugni. Egy ideig. Aztán már unalmas.
-
Tűnj el. – sziszegtem.
Egyre
csak forrt bennem a düh, féltem, hogy megütöm, ha tovább folytatjuk ezt a
beszélgetést. És nem csak egy-két ártatlan pofonról volt most szó. Úgy éreztem,
komolyan bántanám.
-
Nem hozzád jöttem, szívem, Evelynnel akarok
beszélni. – csacsogta széles mosollyal, szempillát rebegtetve.
-
Nincs itthon. – vágtam rá, és szerencsére
igaz is volt.
-
Megvárom.
-
A lábtörlőn. Esetleg. Mert ide be nem teszed
a lábad! – ezzel dühösen az orrára vágtam az ajtót.
Csak
reméltem, hogy nem várja meg. Vagy még inkább, hogy nem a ház előtt fognak
beszélni, vagy a sarki étkezdében, anélkül hogy ott lennék, hogy hallhatnám,
hogy beleszólhatnék. Azonnal megbántam, hogy a büszkeségem miatt nem engedtem
be. Nekem kedvezett volna a terep, így meg ki tudja, hol fognak beszélni, mit
fog bevetni. Mit fog hazudni.
Másfél
óra múlva jelent meg Evelyn, mérgesen csapta be maga után a bejárati ajtót. A
kulcsait erővel vágta a cipős szekrény tetejére, nem bajlódott azzal, hogy a
helyére akassza őket. A féltett cipellőit is kíméletlenül rúgta le a lábairól. Feltételeztem,
hogy találkoztak. Szinte reszkettem a feszültségtől, nem tudtam, mire számítsak,
amikor kijöttem az előszobába. Dühös villámokat szórtak a szemei. Nem lehettem
biztos abban, kinek szóltak, csak álltam mozdulatlanul, és csendben vártam, mi
fog történni.
Ő
csak odalépett hozzám, tenyerét a mellkasomra tette, erőszakkal a falhoz
szorított, és mélyen megcsókolt. Letaglózott. A testem azonnal reagált rá,
izzott minden idegszálam. Fellélegezhettem végre, elszállt minden kétségem. A
karomba kaptam, és a hálószobáig meg sem álltam vele. Egy szót sem szóltunk.
Nem tudtam, mi történt, miről beszéltek, mik a tervei, de úgy éreztem, nem is
kell tudnom. Csak az számított, hogy ott van, velem, nem pedig vele.
Szerintem ki nem töröld!! Én is így vagyok a One week-kel. Fejben megvan minden, de néha kínkeserves megírni egy részt, csak halogatom... pedig az a jó, ha alig bírod abbahagyni az írást, annyira belesüllyedsz a történetbe.
VálaszTörlésIgen, a szenvedőst nem szeretem, amikor erőszakkal kell kihúzni az nem jó.. Azt szeretem, amikor leülök, azt sem tudom mit fogok írni, és akár másfél órát is megállás nélkül pötyögök.
TörlésVégre végre itt vagyok! Kimondhatatlanul nehéz napok... Már elolvastam munka közben lopva, de csak most tudok írni és tényleg eszedbe se jusson törölni! Nagyon kíváncsi vagyok erre a történetre. Ne erőltesd, csak írd mikor jön, de hidd el nekem, hogy isteni! :)) Szóval bár még a valódi neved sem tudom, de megtalállak ha nem tudom meg a végét! :D <3
VálaszTörlésMondtam már, hogy te mindig meg tudsz mosolyogtatni? Esküszöm, ha nem sikerül befejeznem, neked akkor is elmondom a sztori végét! :D
TörlésNa de oké, nem erőltetem, jön majd ami jönni akar. Úgy érzem egy kis BDSM pornó kívánkozik legközelebb... XD
A világért sem ellenkedem! :D Ha az szeretne utat törni, hát hagyd neki. :D Duzzogva elolvassuk majd, na... :DD
TörlésBármit is teszel ki, mindig alig várom, hogy elolvassam. :)
Dög Brian. :P Egyébként szerintem se hagyd ezt a történetet. Nagyon is jól indul, és nekem az elején nem volt meg, hogy ki a főszereplő, de most hogy már tudom, még szívesebben olvasom és kíváncsi vagyok rá. :) Folytasd mindenképp! :)
VálaszTörlésNem akarom annyiban hagyni, csak nem jön úgy, mint ahogy a Brian/Jared sztorik. De majd valahogy ráhangolódom, megnézek pár filmet vagy valami... csak ugyebár ahhoz is idő kéne, ami hiánycikk nálam :P
TörlésNagyon tetszik, folytasd hamar!
VálaszTörlésKöszönöm! Igyekszem... :)
Törlés