2017. május 9., kedd

Négy szék közt a föld alá (2.fejezet)


Még mindig nem vagyok benne teljesen ebben a történetben (azt hiszem, Jared nem hagyja, aaaaa.... :D), ez látszik is rajta szerintem. Őszintén szólva többször gondolkodtam rajta, hogy kitörlöm úgy ahogy van. Aztán most mégis megírtam egy második részt. Barátkozunk...


Négy szék közt a föld alá

2. fejezet

A kanapén ülve, remegő kézzel tartottam a kezemben a telefont, és csak meredtem a készülékre. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg csak ültem mozdulatlan, és a gondolataim kavarogtak.
Evelyn, amint betoppant a szobába, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel, odalépett hozzám, hátamra simította tenyerét, és halkan, aggódva megkérdezte mi történt.
Brian csak állt az ajtófélfának támaszkodva egykedvűen, üdítős dobozzal a kezében. Néha kortyolt egyet, és közben némán figyelt.
Elmotyogtam Evelynnek, mi váltotta ki belőlem ezt a félelmetes érzést, ő pedig rögtön vigasztalni próbált. Leült mellém, átkarolt, homlokát a halántékomnak támasztotta, és halk szavakkal próbált lelket önteni belém.
Brian csak messziről nézett minket percekig. Sosem éreztem még ennyire azt, hogy mennyire nem számítok neki.
-      Ideje összekapni a cuccaidat, szépfiú, és hazautazni anyucihoz. – lépett oda végül ő is mellém, lazán megveregetni a hátamat.
Ennyi volt a gyengédség benne. Felnéztem rá, keserűen felnevettem, és bólintottam. Ideje. Már rég itt lett volna az ideje.
-      Veled megyünk. – mondta váratlanul Evelyn, ahogy felállt mellettem.
Tátott szájjal néztem fel rá, de reagálni nem volt időm.
-      Egy pillanat. Csak a magad nevében beszélj. Én ugyan nem megyek sehova. – vonta össze a szemöldökét dühösen Brian.
-      Szüksége van a támogatásra. Azt sem tudja, életben marad-e az anyja. – csitította Evelyn, de nem lágyította meg a szívét.
-      Ott van a családja. Barátai is vannak, gondolom. – vetette oda a barátnőjének – Nem a szerető dolga az ilyeneken átsegíteni az embert.
Úgy beszélt rólam, mintha ott se lennék. Mintha csak egy bábu lennék, amit letett a sarokba, és veszteg marad ott, csendben, amíg újra elő nem húzza.
Azt persze egyetlen szóval sem mondta, hogy ő nem mehet. A szabadságát sosem korlátozta. Egyenrangú félként kezelte, nem érzékeltette soha, hogy ki a férfi, ki keresi a több pénzt, és ki az, akinek csak csendben tűrnie kellene, és engedelmeskedni. Azt hiszem, ez az, amivel maga mellett tartotta oly sok éven át. Tudta jól, hogyan kell lealacsonyítani valakit, vele mégsem tette meg soha.
-      Akkor te itt maradsz. – nézett indulatosan Evelyn a szemei közé.
Briannek összeszűkültek a szemrései, és fújtatva trappolt ki a szobából, de még mentében mérgesen visszakiabált.
-      Dugd meg még párszor, aztán majd szólj, ha meguntad, és visszajönnél. Egyedül!
-      Érzéketlen… – suttogta mellettem – Ne figyelj rá.
-      Nem akarok gondot okozni köztetek. – nyögtem.
Arra aztán tényleg nem volt szükségem, hogy még ezt is a nyakamba vegyem. Evelyn gúnyosan felnevetett. Ez csak egy apróság volt, csepp a tengerben, Brian elviseléséhez óceánnyi türelem és drótkötél idegzet kellett. És ő nem csak elviselte, minden rossz tulajdonsága ellenére szerette. Csak néha elege lett belőle, és kellett neki a levegő. De mindig visszament. Ez az, amit nem voltam hajlandó figyelembe venni. Elhittem magamnak, hogy most az egyszer talán nem megy majd vissza hozzá.
-      Szeretnéd, ha ott lennék veled? Szükséged van rám? Csak ez számít most. – simított végig a hátamon.
Én pedig elvesztem. Az érzéseim, amiket Brian folyamatosan lerázott magáról, rázuhantak Evelynre, markolták, ölelték őt. Egyre jobban akartam. A szemébe néztem, és tudtam, mi akarok. Vele lenni. Hazamenni. Venni egy házat, és elvonulni a világtól. Kertet, kutyát, gyereket. Életet.
-      Szeretném… – súgtam halkan az ajkait nézve, ő pedig csodás mosolyra húzta őket.
-      Megyek csomagolni. – mondta halkan, és megölelt.
Vajon tudta, mi jár a fejemben? Tudta, hogy nem csak kölcsönbe kérem?
Még aznap elrepültünk. Briant nem is láttuk, miután elviharzott, nem jött vissza. Furcsa érzés volt így elmenni, de nem nekem kellett volna rosszul éreznem magam miatta, inkább Evelynnek. Őt viszont, úgy tűnt, nem érdekli.
Anyám rossz állapotban volt, de életben maradt. A napok nagy részét a kórházban töltöttem az ágya mellett. Evelyn mindenben támogatott. Azt gondoltam, Brian naponta többször fogja majd zaklatni telefonon, de nem is hallottunk felőle. Evelyn nem lepődött úgy meg ezen, mint én. Persze ő jobban ismerte.
Ahogy anyám egyre jobban lett, egyre több időre tudtam kizárni a fejemből a negatív gondolatokat, és Evelynre koncentrálni. Egy angyal volt, akit értékelni kellett, Briannek viszont fogalma sem volt róla, hogy értékeljen egy ilyen nőt. Egyre csak szőttem a terveimet vele. Persze csak kimondatlanul. Boldog voltam, és ő is annak tűnt. Nem beszéltünk kapcsolatról, szabályokról, lehetőségekről, kötöttségekről. Csak a napnak éltünk. És így, hogy a Brian nevű méreg eltűnt közülünk, gyönyörű volt minden nap. Egészen addig, amíg három héttel később, ez a méreg meg nem jelent életnagyságban a lakásom ajtajában.
-      Hogy van anyuci? – kérdezte bájvigyorral, a köszönést teljesen mellőzve, de a választ meg sem várta, egyszerűen csak félretolt.
A saját lakásom ajtajából. Meg sem kérdezte bejöhet-e. Felment bennem a pumpa. Megragadtam a karját, és könnyűszerrel visszarántottam.
-      Jól. Evelyn is nagyon jól van. Nélküled. Elmehetsz.
Hátravetette a fejét, és szívből jövő kacaj tört elő belőle.
-      Te tényleg azt hiszed, hogy téged választ majd helyettem? Édeseem… – dalolta gúnyosan, és ha nem húzódom el tőle, még az arcomat is végigsimította volna hozzá szánalomból – Nőj fel, fiú. Helyes vagy, de ennyi. Jó volt veled dugni. Egy ideig. Aztán már unalmas.

-      Tűnj el. – sziszegtem.
Egyre csak forrt bennem a düh, féltem, hogy megütöm, ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetést. És nem csak egy-két ártatlan pofonról volt most szó. Úgy éreztem, komolyan bántanám.
-      Nem hozzád jöttem, szívem, Evelynnel akarok beszélni. – csacsogta széles mosollyal, szempillát rebegtetve.
-      Nincs itthon. – vágtam rá, és szerencsére igaz is volt.
-      Megvárom.
-      A lábtörlőn. Esetleg. Mert ide be nem teszed a lábad! – ezzel dühösen az orrára vágtam az ajtót.
Csak reméltem, hogy nem várja meg. Vagy még inkább, hogy nem a ház előtt fognak beszélni, vagy a sarki étkezdében, anélkül hogy ott lennék, hogy hallhatnám, hogy beleszólhatnék. Azonnal megbántam, hogy a büszkeségem miatt nem engedtem be. Nekem kedvezett volna a terep, így meg ki tudja, hol fognak beszélni, mit fog bevetni. Mit fog hazudni.
Másfél óra múlva jelent meg Evelyn, mérgesen csapta be maga után a bejárati ajtót. A kulcsait erővel vágta a cipős szekrény tetejére, nem bajlódott azzal, hogy a helyére akassza őket. A féltett cipellőit is kíméletlenül rúgta le a lábairól. Feltételeztem, hogy találkoztak. Szinte reszkettem a feszültségtől, nem tudtam, mire számítsak, amikor kijöttem az előszobába. Dühös villámokat szórtak a szemei. Nem lehettem biztos abban, kinek szóltak, csak álltam mozdulatlanul, és csendben vártam, mi fog történni.
Ő csak odalépett hozzám, tenyerét a mellkasomra tette, erőszakkal a falhoz szorított, és mélyen megcsókolt. Letaglózott. A testem azonnal reagált rá, izzott minden idegszálam. Fellélegezhettem végre, elszállt minden kétségem. A karomba kaptam, és a hálószobáig meg sem álltam vele. Egy szót sem szóltunk. Nem tudtam, mi történt, miről beszéltek, mik a tervei, de úgy éreztem, nem is kell tudnom. Csak az számított, hogy ott van, velem, nem pedig vele.











9 megjegyzés:

  1. Szerintem ki nem töröld!! Én is így vagyok a One week-kel. Fejben megvan minden, de néha kínkeserves megírni egy részt, csak halogatom... pedig az a jó, ha alig bírod abbahagyni az írást, annyira belesüllyedsz a történetbe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a szenvedőst nem szeretem, amikor erőszakkal kell kihúzni az nem jó.. Azt szeretem, amikor leülök, azt sem tudom mit fogok írni, és akár másfél órát is megállás nélkül pötyögök.

      Törlés
  2. Végre végre itt vagyok! Kimondhatatlanul nehéz napok... Már elolvastam munka közben lopva, de csak most tudok írni és tényleg eszedbe se jusson törölni! Nagyon kíváncsi vagyok erre a történetre. Ne erőltesd, csak írd mikor jön, de hidd el nekem, hogy isteni! :)) Szóval bár még a valódi neved sem tudom, de megtalállak ha nem tudom meg a végét! :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mondtam már, hogy te mindig meg tudsz mosolyogtatni? Esküszöm, ha nem sikerül befejeznem, neked akkor is elmondom a sztori végét! :D
      Na de oké, nem erőltetem, jön majd ami jönni akar. Úgy érzem egy kis BDSM pornó kívánkozik legközelebb... XD

      Törlés
    2. A világért sem ellenkedem! :D Ha az szeretne utat törni, hát hagyd neki. :D Duzzogva elolvassuk majd, na... :DD
      Bármit is teszel ki, mindig alig várom, hogy elolvassam. :)

      Törlés
  3. Dög Brian. :P Egyébként szerintem se hagyd ezt a történetet. Nagyon is jól indul, és nekem az elején nem volt meg, hogy ki a főszereplő, de most hogy már tudom, még szívesebben olvasom és kíváncsi vagyok rá. :) Folytasd mindenképp! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem akarom annyiban hagyni, csak nem jön úgy, mint ahogy a Brian/Jared sztorik. De majd valahogy ráhangolódom, megnézek pár filmet vagy valami... csak ugyebár ahhoz is idő kéne, ami hiánycikk nálam :P

      Törlés
  4. Nagyon tetszik, folytasd hamar!

    VálaszTörlés