Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2017. január 10., kedd

Six years


Ezt kb. egy éve írtam, miután Steve nr.2 is lelépett a dobok mellől.
Nagyon újra akartam kezdeni az írást, de rá kellett jönnöm, hogy még sincs elég időm rá. :(
Hát ennyit sikerült akkor, most helyre pofoztam, befejeztem, és tessék. KicsiSzösziSteve/BM one-shotok mellé mégy egy szösszenet. ;)

 


Előzmények:
--------------------------------------------------------
 
SIX YEARS

Brian Molko/Steve Forrest
one-shot slash
Steve's POV





Hat év. Eddig bírtam azt a keserű kínzást, ami azzal járt, hogy mögötted üssem a bőrt. Hogy minden egyes nap a te hátsódat kelljen néznem, és a te hangodat hallgatnom, a közönséget pásztáznom, látni őket, hogy ugyanannyira szánalmasan akarnak, vágynak rád, mint az a buta szőke ott a háttérben. Én. Nem voltam több ennél.

Hordott a hátán valaha még egy akkora idiótát a Föld, akinek ennyi időbe tellett erre rájönnie? Hat évbe. Hozzávetőlegesen hetvenkét hónapba. Több mint kétezer nyomorult napba. Ötvenezer gyötrelmes óra kellett ahhoz, hogy a szemedbe tudjam mondani, továbblépek, hogy ideje a saját lábamra állni zeneileg. Persze nem azt, amit valójában kellett volna, hogy ideje továbblépnem, és normális kapcsolatot keresnem, a "titokban évek óta a kollégámmal dugok" című röhejes vígjáték helyett. Úgyis tudtam, hogy ha nem vagyok az orrod előtt nap mint nap, nem fogsz keresni. Nem jelentek neked annyit. Csak kéznél voltam.

És persze így is lett. Hónapok óta nem láttalak.

Sokszor nevettem azóta magamban, amikor arra gondoltam, hogy a nagyonokosok azt mondják a hetedik év a fordulópont egy kapcsolatban. Általában negatív fordulat következik a nagy boldogság után, de nálunk ez aligha fordulhatott volna még negatívabb irányba a game overt leszámítva, szóval maradt volna a statisztikailag jóval ritkább plusz jel. Ha kihúzok még egy évet, vajon mi lehetett volna? Kapok egy jegygyűrűt? Hehh. Inkább egy lapátot a seggem alá. Igen, sokkal valószínűbb. Így megelőztelek.

Miután otthagytam a bandát, párszor még találkoztunk. Néhányszor Stef is áthívott sörözni a próbák után. Persze olyankor mindig kábé egyszerre indultunk "haza"... De ezek az alkalmak is megritkultak, majd elmentetek turnézni és azóta a néhány felszínes SMS-en kívül nem is hallottam felőled.

Persze ehhez az is kellett, hogy magányos éjszakákon néha az ágykerethez bilincseljem a kezeimet. Máskülönben félő volt, hogy elkezdek picsogó SMS-eket zúdítani rád. Még a végén megsajnáltál volna, és egy-egy ilyen párnapos pihenésre szolgáló szünetben hazarepültél volna megdugni a szegény kis magányos szőkét. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt visszafogni magamat. Megpróbálni kiverni a fejemből azt a hat évet. Valami mást kezdeni az életemmel. Nem mondom, hogy a nagy próbálkozáshoz túl sok siker társult.

A turnénak tegnapelőtt lett vége, elvileg már itthon vagy. Fura, hogy azt mondom "itthon". Londonban. Miattad lett "itthon" ez a város. Nem mintha olyan nagyon éreztetted volna velem valaha is az otthon melegét. Maximum néha az ágy melegét... de azt se túl sokáig, nehogy még a végén félreértsem.

Járok egy csajjal. Illetve ha ezt most nagy hirtelenjében gyorsan átgondolom, azt hiszem, csak jártam. Múlt héten volt a születésnapja, én meg szépen elfelejtettem. Este kaptam egy bazdmegüzenetet, épp amikor a haverokkal ittunk, amit valamelyik idióta gyorsan ki is törölt a telefont kikapva a kezemből, majd azután sem adták vissza egész este a mobilom, nehogy elkezdjek a buli kellős közepén bocsánatért esedezni. Én meg másnapra, meglehetősen másnaposan, el is felejtettem az egészet. Igazából a létfenntartás alapvető funkcióin kívül akkor mindenről elfeledkeztem. Csak egy-két nappal később jutott eszembe az egész, felderengett az a bizonyos sms, de azóta sem beszéltem a csajjal. Nem tudtam mit mondjak. Persze még rendbe lehetne hozni, mindent rendbe lehet egy-két szép szóval, virággal, csokival, kedvességgel. De hazudjak magamnak tovább? Valójában nem érdekel.

Persze mindjárt harminc éves vagyok, ideje lenne megkomolyodnom, megállapodnom, bla-bla-bla... de hiába az évszám, az elvárások, a szokások. Valójában még mindig azt várom, hogy te kopogj be az ajtómon. Nevetséges vagyok. Tudom magamról, és mégis, nem tudok mit tenni... csak annyit, hogy én is veled nevetek saját magamon.



Lemegyek a sörözőbe, hátha összefutok egy-két ismerőssel. Más dolgom úgy sincs, nem vár haza az asszony meg a kölkök. Persze nézhetném egész este a sarokba állított gitárt, amit pár éve tőled kaptam a születésnapomra, és álmodozhatnék arról az éjszakáról, hátha valaha visszakapom, újraélhetem, de jobb nem hülyét csinálni magamból, még ha más nem is látná, saját magam előtt sem.

Belépek a helyiségbe, és ahogy a bár felé indulok, azonnal rajtad akad meg a szemem. Leblokkolnak a végtagjaim, mozdulni sem tudok. Miért vagy itt? Tudod, hogy ide ÉN járok. Csak velem voltatok itt eddig. Összeszedem magam, és először a levegővételre koncentrálok, azután a sarkamra a padlón, amin ideje lenne pördülni egyet, és elindulni kifelé.

Fókuszálj szöszi! Fókuszálj, különben véged, mindaz amit elértél ezidáig, hogy már nem naponta nyolcvanháromszor, csak tizenhatszor gondolsz rá, szertefoszlik! – üvölti valami a fejemben. Lehet kezdek bekattanni. Kezdek? Heh.

Nagy levegő, láthatatlan üzemmód.

Sarkon fordulok, cigarettáért nyúlok a zsebembe, mintha csak bagózni mennék kifelé, aztán az ajtóban a ház falának dőlve, remegve gyújtok meg egy szálat. Előtte nem dohányoztam. Csak a te cigid füstjét szívtam sokáig. Talán hiányzott a nikotin íze, a szád íze, és ezzel pótoltam. Még egy szánalmas hülyeség. Hányadik is? Jobb lesz nem számolnom. Nincs egyetemi diplomám, egyszer csak ott tartok majd, hogy nem fogom tudni, mi jön az ezerhatszáznegyvenkettő után. Akkor meg minek számoljam?

Gyakorolom még kicsit a be-, és kilégzést, kicsit talán túlzott erővel dörzsölöm meg az arcom, aztán büszkén, hátamat kihúzva, amiért nem visszafele indulok a bárba, hozzád, alamizsnáért kuncsorogni, útnak indulok haza. Haza. A gitárral beszélgetni. Gratulálok nagyfiú, remek tervek.



- Steve!

Megáll a lábam a talaj felett tíz centire, megfagy a lépés. Túl sokáig tartott összeszedni magam, és tessék. Béna, béna, béna.

- Steeeve! – másodszorra szinte dalolod a nevem. Hallom, hogy mosolyogsz, rád se kell néznem hozzá.

Nem fordulok vissza. Nem bírok. Onnantól kezdve oda a büszkeség. Jön a kuncsorgás. Tudom.

Szedd össze magad, szöszi! Most azonnal!

Újabb nagy levegő. Kell az agyamnak. Vagy annak a folyékony izének, ami a helyén van.

- Hé, Brian! Hát te? – vigyorgok végül hátat fordítva az árnyékomnak.

Csak könnyedén. Aha. Pont úgy.

- Itt vagyok. – mosolyogsz édesen – Újra. – és a fejed valami ennivalóan tündéri módon félrebiccentve, széttárod a karjaid.

Utállak.

Nem tudom, mit vársz, rohanjak a karjaidba? Kösz, nem.

- Igen, tudom, vége a turnénak. – felelem félvállról és bólogatok a parázsló cigivel a számban. Mintha az "itt" egyszerűen csak Londont jelölte volna. Nem pedig az ÉN törzshelyemet – Hát pihend ki magad. Tudom milyen fárasztó hónapokon vagy túl. – folytatom az általános csevejt. Mintha lenne itt más is, aki miatt ilyen tárgyilagosan kell beszélnünk. Pedig csak én vagyok, magam miatt muszáj.

- Végigaludtam a tegnapot. – nevetsz fel – Most egész jól vagyok. – teszel egy lépést felém – Főleg, hogy... – duruzsolod, miközben lépsz még kettőt.

Túl közel. Bent a személyes teremben. Nem szabad. Hátrálok.

- Hogy vannak a többiek? – terelem a témát. Nem mintha lett volna téma. A prédára vadászó szemvillanásaidon kívül.

- Jól. Asszem. – vonsz vállat – Nem vagyok az apukájuk.

Erre felnevetek. Csak egy icipicit.

Na, ezt nagyon nem szabadott volna.

Hozzám lépsz, kiveszed a cigit a számból, beleszívsz, és megcsókolsz. Gyorsan, követelőzőn, röviden.

Minden benne volt: Te. Én. Ágy. Azonnal.

Minden. És semmi.

Vadul kalapál a szívem. Az agyamban már két kis izé kiabál felváltva. Ha összevesznek és kinyírják egymást, én is holtan esek össze vajon? Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás. Az egyik mindenáron rá akar venni, hogy amilyen gyorsan csak tudok, köszönjek el, és induljak haza. A másik meg akar ragadni és a sötétbe vonszolni, az egyik öreg fa törzsének vágni, a combjaid közé fúrni a térdem, kezeid a fejed fölött a fa kérgének nyomni… Elmosolyodok magamban a képzelgéseimen, sosem tenném ezt meg veled, sosem lenne merszem, nem tudom látszott-e rajtam, vajon megmozdult a szám sarka?

Csak egy-két másodperc telt el, nem kaptál választ a csókodra, se viszontcsók, se ellenkezés. Megragadod a könyököm, és sürgetőn indulnál velem a sötétben afelé a bizonyos csókba ígért ágy felé.

De visszatartalak. Hogy hogyan sikerült, azt nem tudom.

- Nem. Ne haragudj, Brian, de nem. – rázom a fejem a tőlem telhető legmagabiztosabban.

Elkerekednek a szemeid. Nem érted.

- Összejöttél... van valakid? – kérded végül halkan, összeszűkült szemekkel. Bár a mellékelt vállrándításban benne van a "nemérdekel" is.

- Van. – vágom rá – Vagyis nincs. Nem tudom. – hadarok összevissza, még nagyobbra kényszerítve ezzel csodálkozón rám meredő szemeid. Igen, tudom, ez nem sikerült valami jól. – Nem ez számít. – csóválom meg a fejem lassan.

- Hát mi? – kérded, de másfél másodpercnél tovább nem vársz a válaszra, nekem meg egy "kicsivel" tovább tartana kinyögni a valódit – Oké, ha nem jó neked, majd holnap vagy holnapután találkozunk. Majd írj egy SMS-t! – biccentesz, és azzal a lendülettel megfordulsz, hogy továbbindulj.

Na, ennyire kellettem. Ha nem jó, majd holnap. Mára majd akad más.

A karod után kapok. Látom a félhomályban, hogy futólag elmosolyodsz. Pedig nem azért állítalak meg, amiért hiszed. Ezt most kell megbeszélni. Ha itt halok meg, akkor is.

- Nem. – rázom a fejem újfent hevesen.

- Mi nem? Steve, nem értelek! – figyelsz grimaszolva – Imádsz velem lenni. – hangsúlyozod – Nem tudod letagadni. – húzódnak széles mosolyra az ajkaid magabiztosan.

Keserűen felnevetek. Ennyire nyilvánvaló lennék? Hát persze. Te meg ennyire hülye, hogy csak ezt látod? A lényeget nem? Nem, nem hülye. Csak önző. Más sosem érdekelt. A miértre sem kérdezel rá. Nem érdekel.

- Nem akarom ezt játszani tovább.

- Nekem úgy tűnt, minden kis játékot élveztél. – szúrsz oda némi indulattal a hangodban – De nem fogok könyörögni. Ha tényleg ezt akarod, akkor ennyi volt. Vigyázz magadra. Viszlát. – biccentesz egykedvűen.

Bepánikolok. Most kellett volna hagynom, hogy elmenj. Most engedtél volna szabadon valójában végleg. Itt kellett volna pontot tenni az egész végére. Erre mit csinálok? Most ásom bele még inkább magamat a szarba.

- Nem, nem ezt akarom! – vágok vissza sokkalta hevesebben, az én hanghordozásomra a "némi indulattal" nem lenne megfelelő jelző – Azt akarom, hogy többre tarts ennél! De ez úgysem fog bekövetkezni. Úgyhogy menj csak!

- Többre...? Minél? – halkítod le hangod, ahogy visszafordulsz, és visszafele is megteszed azt a néhány lépést. Egészen lágyan cseng most a hangod. Meglepően simogatón.

- Annál, minthogy csak hancúrozni legyek jó. – fogom vissza magam én is – Hogy fontosabb legyek neked. – aztán keserűen felnevetek saját magamon – De hát ezt kikényszeríteni nem lehet, nem is tudom miért mondom ezt neked... hagyjuk, Brian... – csóválom a fejem és a távolba nézek – Hagyjuk. Menjünk. – adom fel végre – Te is az utadra, én is az enyémre. Viszlát. Vagy inkább ég veled. Jobb, ha többet nem találkozunk.

- Fontos vagy. – jelented ki rezzenéstelen arccal egy lélegzetvételnyi csend után, amit az arcom tanulmányozásával töltöttél – De neked jobb, ha erre nem alapozol semmit. Higgy nekem. Nem éri meg arra alapozni, hogy Brian Molko bárkivel is megfelelően fog törődni. – halványan eltorzul az arcod. Talán az emlékek rohamoznak meg, a múlt, az összes eddigi kapcsolatod, vagy azoknak nevezett akármik.

Fontos vagyok? Azt mondtad fontos vagyok? Összezavartál. Nem tudok mit mondani. Legszívesebben rádvetném magam. De...

Ilyen az, amikor fontos neked valaki? Talán nem is igaz, csak úgy mondtad. Megdugni a buta szőkét még egyszer utoljára.

Nem tudom, mit gondoljak. Azt sem tudom, mi történik velem. Szédülök. Az utcai világítás fényei vibrálnak, lüktet a fülem...

- Steve... Steve... hé kölyök! – hallom meg hirtelen a hangod. Vajon mióta szólítgattál?

Fókuszálok. Látod rajtam, hogy kvázi magamhoz tértem, nincs gond. Megszólalnom persze még nem sikerült.

Megcsókoljalak, vagy elfussak? Valaki segítsen!!!

De hát ki segítene? Nincs itt senki. Csak magamra számíthatok. De valahogy melletted soha nem számíthattam igazán saját magamra. Csak bénultan állok mindig előtted. Gépiesen teszem, amire kérsz, vagy amiről tudom, hogy szeretnéd, hogy megtegyem. Hátha egy kicsit boldoggá teszlek vele. Vajon érezted valaha boldognak magad velem? Legalább néhány másodpercre?

Fontos vagyok?

- Jól vagy? – kérded, és egészen úgy hangzik, mintha érdekelne is a válasz. Ilyet ritkán hallok tőled. Nagyon meglep.

- Ühüm. – bólintok.

- Csak téged védelek ezzel, hidd el. Nem véletlen, hogy próbáltam soha nem okot adni arra, hogy belém szeress. Ne akarj fontos lenni nekem. – simogatod meg az arcomat, és lassan hátat fordítva elindulsz a sötét éjszakába. Egyedül. Nélkülem.

Beletelik egy kis időbe, mire rájövök melyik kis hangocskára kell hallgatnom a fejemben. Már több tíz méterre távolodtál tőlem, amikor elkezdek futva utánad sietni. A közvilágítástól már jócskán eltávolodtunk, a park melletti köves gyalogúton, a félhomályban érlek utol. Megragadom a kezed, erővel, szavak nélkül a fák felé húzlak.

Még kevesebb fény, még több bátorság.

Meglepődsz. Egyikőnk sem szól egyetlen szót sem.

Megragadom a vállaid, óriási fa áll mögötted. Újra csak mosolyognom kell, épp ahogy néhány perce elképzeltem. A majd’ méteres átmérőjű törzsnek taszítom a hátad, rád simulok, térdem a combjaid közt, ágyékom a tiédnek feszül, csuklóid megszorítom, ahogy titkon elterveztem, és a fejed fölött egy kézzel fogom őket össze. Másik kezemmel az inged alá férkőzök, megragadom a derekadat, erősen tartalak, ahogy feléd hajolok, és megcsókollak. 
Most nem hagyom, hogy elhúzódj pár másodperc múlva. Most én irányítok. És én bizony, akár tetszik, akár sem, percekig foglak csókolni. Addig, amíg könyörögni nem fogsz nekem, hogy azonnal vigyelek valahova, ahol le tudom rángatni a ruháidat. A ma éjszakát velem töltöd, és térden csúszva fogsz könyörögni érte, hogy megtehesd. Ott fogsz aludni mellettem. Az ágyamban fogsz holnap felébredni. Ebből nem engedek. Ma úgy fogunk játszani, ahogy én akarom. És élvezni fogod. Tudom. Annyira, hogy holnaptól te leszel majd, aki nem akar, nem tud elengedni.





------------------------------------------------------

Nos? :)

13 megjegyzés:

  1. Basszus Carmen! Kétszer is végig olvastam egymás után. :) Az előzményeket is szerettem. Bennem is hasonlő érzéseket keltett ez a kis szöszke. Valahogy sokáig kilógott nekem bandából. Hiányzott első számú Steve, de hmm... Ha ez mind így történik, azt el is fogadom. :) A vége mindent vitt. Imádtam. :) Remélem lesznek még ilyen kis szösszeneteid. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kösziiiii :)
      Nekem is sokáig kilógott, aztán most meg már szinte hiányzik... basszus... :D
      (Ha már mínusz egy szőke, akkor mehetett volna a nőci helyette... :P)
      Hát nem tudom, lesz-e még. Előfordulhat. Bár annyi minden van/volt a fejemben az utóbbi években, amiket nem volt/nincs időm kiírni, hogy nem tudom mi fog megvalósulni belőle.
      Sokan fordultak meg az álmaimban, olyanok is, akikkel nem is írtam még. Általában ezekből az álmokból merítettem régebben is :)
      Chris Corner, Theo Hutchcraft, Jonathan Rhys-Meyers... de pl Jared Letoval se sikerült sokáig jutnom, vagy pl Darren Hayes, aki tizeniksz éve lóg nekem a levegőben, de valahogy mindig tabunak éreztem.)
      Egy valami biztos, a Bekötött szemekkel sztorinak lesz egy befejező része. Nagyjából már megvan.

      Törlés
    2. Na igen, a csaj még jobban kilóg. :D
      Sajnálnám ha nem lennének mások is. Ezeket olvasva és az eddigiek ismeretében, úgy tűnik meglehetősen hasonló az ízlésünk. A Jared/Brian sztori olyan jól indult, nagyon kíváncsi lennék, de igazából ami Brian felbukkan nálad, az eleve kíváncsivá tesz. :D Mmm Jonathan... Na igen, nem semmi karakter. Tök jó lenne, ha az ember tudna osztódni. Mindenre jutna idő.
      A Bekötött szemekkelt már nagyon várom. :))

      Törlés
    3. Hát minimum 4 közös alanyunk már van ugye.. Brian, Adam, Bill, Tommy Joe, szóval tényleg hasonlít az ízlésünk ;)
      Írom-írom. Csak hezitálok, hogy egy fejezet legyen-e a befejezés. Nem akarom, hogy összecsapott vége legyen.

      Törlés
    4. Minél több én csak annál jobban örülök. Azt mondom, szerintem ne siesd el. :D Persze minden önös érdek nélkül... Heh :D ;)

      Törlés
  2. Isteni volt. Már majdnem haragudtam Brianre de végül a legjobb befejezés lett! Király! Én is remélem hogy lesz még más is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök, hogy tetszett :)
      Próbálkozok, ígérem :D

      Törlés
  3. Naaaagyon régen olvastam olyan igazi benfentes Placeboficet. Nagyon jól írsz. Ez és a többi is mestermunka!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bennfentes lennék? Ó, köszönöm! :) És azt is, hogy teszik, és hogy írtál!
      Egyre inkább kedvem van újrakezdeni...

      Törlés
  4. Csatlakozom az előttem szólókhoz. Mindenképp olvasnék még irományod. Nem kéne abba hagynod. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Feldobtok a kommentekkel nagyon!! :)

      Törlés
  5. Ahhhh ez nagyon jó volt. Annyira hiányoznak ezek a srácok. Köszi, hogy írtál velük újra.

    VálaszTörlés