Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2013. március 17., vasárnap

Bad romance 3.fejezet (2/2)


Tudom, ez most meglepetésként fog érni mindenkit, de így alakult :D







3. fejezet (2.rész)




Bill dühös volt az egész helyzet miatt – amiért Tom barátai előtt kellett parádéznia, amiért az az undorító férfi megfogodsta, és úgy általánosságban, dühös volt Tomra – így amint Tom szobájába értek és a fiú felé fordult, hogy beszéljen hozzá, Bill egy óriási pofont kevert le neki.

Nem volt benne biztos, milyen reakcióra számíthat Tomtól, de Tom mindössze annyit tett, hogy a vöröslő arcához emelte a kezét, és óvatosan megmozgatta az állkapcsát. „Ezt miért kaptam?”

„Te szemét,” mondta Bill hűvösen. „Azt hittem bízhatok benned. Megmondtam, hogy nem akarom, hogy bárki is megérintsen, és ma mindkét szobalányod és az a mocskos férfi is odakint összefogdosott. Többé már nem akarok itt lenni.”

Bill nem tudott kiolvasni semmit Tom arckifejezéséből, de nem várta meg, amíg bármit is mond a fiú, elkezdte összeszedni a holmiját, mérgesen tömködve be őket az utazótáskájába.

„Én nem akartam, hogy Henry hozzád érjen,” felelte Tom halkan miután egy pillanatig némán bámult Billre. „Ha visszaemlékszel, azonnal beavatkoztam, amint megláttam, mi történik.”

Bill figyelmen kívül hagyta, és a ruhát amiben érkezett, összegyűrve gyömöszölte a táskájába.

„És nem lett volna muszáj engedned azt sem, hogy Natalie megfessen.” tette hozzá Tom. „Bár meg kell mondjam, ez alkalommal felülmúlta önmagát.”

Bill ellenségesen meresztette a szemeit a megjegyzésre, aztán egyik karját egy tiszta tunikába dugta, és grimaszolt, ahogy arany festék piszkolta be az anyagot.

„Tönkre fogod tenni a ruháidat,” mondta Tom. „Nem mehetsz el így.”

Bill dühösen lehúzta a tunikát magáról és a fürdő felé viharzott. A kád tele volt, feltételezhetően Tom esti fürdőjét készítették elő, de Bill nem tétovázott belelépni és ő maga használni. A víz gyorsan opálossá vált a festéktől, ahogy bokáig belemerítette a lábát. Levette a maszkját és nyakig belemerült a vízbe, kezével az arcát dörzsölve, aztán frusztráltságában a nyakát és a mellkasát dörgölte durván. A festék hámló rétegekben jött le róla, néhol egy-egy darab még mindig a bőrén csüngött, még úgy is, hogy olyan durván dörgölte magát, hogy már kipirosodott a bőre.

„Hadd segítsek,” szólalt meg Tom az ajtóból, mire Bill ijedtében összerezzent. Megfordult, és látta, hogy Tom egy mosdókesztyűt tart a kezében.

„Nem kell segítség,” replikázott Bill, de ez nem rettentette el Tomot attól, hogy a kád széléhez térdeljen, és a vízbe merítse a mosdókesztyűt.

„Engedd,” mondta Tom szelíden, és odanyúlt, hogy letöröljön egy kis festéket Bill füle előtt, ami a finom hajszálakhoz tapadt. „Te nem látod, mit csinálsz.”

Bill mozdulatlanul ült, belül háborogva, de engedelmesen, amíg Tom befejezte a festék eltávolítását az arcáról és a nyakáról. A vízbe merítette a kendőt, kiöblítette mielőtt Bill hátán kezdett volna dolgozni vele, a kezével úgy irányítva a fiút, hogy dőljön előrébb.

Bill frusztráltan felsóhajtott, karjait felemelt térdeire támasztotta, fejét pedig lelógatta köztük, ujjaival saját haját birizgálva, miközben Tom megtisztította a hátán azokat a területeket, amikről tudta, nem érné el őket.

„Nem akarom, hogy elmenj, ha ez számít,” mondta Tom gyengéden, érintése alapos volt, ahogy Bill csupasz bőrének minden négyzetcentiméterét végigdörgölte a kendővel. Megbökte Bill karját, hogy felemelje őket, így elérve a bordái környékét is.

„Én csak… nem értem,” felelte végül Bill, átadva magát Tom segítő kezeinek. „Ez az egész hely csak egy baszottnagy orgia állandóan, vagy mi? Mármint, kik ezek az emberek? Szolgák?”

Tom megrázta a fejét, Bill mellkasát véve célba. „Nem. Emberek, akik ugyanazokban a dolgokban lelik kedvüket, mint te vagy én. Bármikor elmehetnek, rajtuk áll, de valójában ritkán teszik.”

Tom átment a kád másik feléhez, felemelte Bill egyik lábát, és a bokáját kezdte súrolni.

”Nem tetszik neked?” kérdezte, mire Bill elgondolkodott azon, vajon csak képzeli-e azt, hogy Tomot aggasztaná, ha így lenne.

Bill hadonászni kezdett egyik kezével a megfelelő szavakat keresve, haragja szertefoszlani látszott, most, hogy Tom ilyen figyelmes volt. „Nem az, hogy nem tetszik, mint koncepció. Csak… nem az, amire számítottam.”

„Mire számítottál?” kérdezte Tom, óvatosan végighúzva a kendőt Bill térde mögötti finom bőrön, amibe a fiú önkéntelenül is beleborzongott.

„Arra számítottam,” kezdte, aztán azonnal el is felejtette a szavait, amikor Tom keze felsiklott a víz alatt a combján, gyengéd simogatásnak szánva minden érintését. „Arra számítottam,” kezdte újra, „hogy csak te és én leszünk.”

Tom felhúzta egyik szemöldökét, mire Bill érezte, hogy elönti arcát a pír.

„Nem számítottam erre a sok emberre,” mondta Bill, úgy érezte meg kell magyaráznia a szavait. „Szolgákra. Vagy akármik.”

Tom tudomásulvéve szavait bólintott, majd megkerülte a kádat, hogy a fiú másik lábát is megtisztíthassa. „Féltékeny vagy a többiekre,” állapította meg, mintha ez egy nyilvánvaló és elfogadható magyarázat lenne.

Nem vagyok,” vágta rá Bill, ültében felegyenesedve a kádban. „Csak úgy gondolom, hogy így élni meglehetősen könnyelmű dolog tőled, miközben egy országot kellene irányítanod. És egy háborút.”

Úgy tűnt ezzel célba talált, Tom kiöblítette az arany-foltos kendőt, és komoly arccal nézett rá.

„Sosem hanyagoltam a kötelezettségeimet,” mondta, ahogy finoman Bill hasa felé nyúlt, hogy még több halvány bőrt fedjen fel minden egyes simítással. „Rövidesen visszatérek a csatatérre.”

Billre hirtelen rátört az együttérzés. Hát nem épp ugyanebben a helyzetben volt ő is? Olyan felelősségekhez kötve, amiket sosem kért, közben próbálva utat találni némi boldogsághoz is.

„Nem állt szándékomban bírálni téged,” mondta a kád zavaros vizébe tekintve. „Ez egyszerűen csak nem az, amire gondoltam, amikor igent mondtam. Biztosan nem fog hiányozni neked egyetlen szolga a tucatnyi közt.”

Tom mosdókendője mélyebbre vándorolt, óvatosan végighúzva Bill hasán, mélyebbre és mélyebbre, Bill pedig elpirult a tudattól, hogy a szavai dacára Tom felizgulva fogja találni őt. Tom eleresztette a kendőt, amikor felfedezte Bill keménységét a víz alatt, inkább ujjaival játszadozva rajta gyengéden.

„Maradj.” mondta mély barna szemekkel Billre nézve. „Holnapig?”

Bill felsóhajtott. „Nem tudom.”

Tom bólintott, eleresztve őt, aztán felállt és megfogta a kezét, hogy felsegítse. „Le kell öblítselek,” mondta, majd felvett egy kancsó friss vizet, és a vállaira öntötte. Bill hátra hajtotta a fejét, Tom pedig a maradék vizet arra használta, hogy a haját is leöblítse.

Bill sebezhetőnek érezte magát, frissen fürdetve, ahogy a víz patakocskákban folyt le a mellkasán, kemény mellbimbóin, férfiassága még mindig félig merev volt Tom érintésétől. Örült neki, amikor Tom egy törölközőt nyújtott felé. Gyorsan megtörölte a haját, majd végigdörgölte a testét, mielőtt maga köré tekerte volna. „Köszönöm.”

Visszament Tom hálószobájába, kezébe vette a tunikáját, amit előtte az ágyra dobott, de Tom megragadta a karját, mielőtt fel tudta volna venni, szembe fordította magával, és egészen közel lépett hozzá. Szemei szándékosan feltűnően siklottak végig Bill ajkain, amibe a fiú bele is borzongott. Akarta azokat az ajkakat az övéin.

De Tom nem csókolta meg, inkább megkérdezte, „Mit tehetnék, hogy maradásra bírjalak?”

Bill önkéntelenül végignyalt az ajkain, még mindig rázkódva az esztelen gondolattól, hogy Tom azon volt, hogy megcsókolja. Nem volt kellemetlen a gondolat. „Nem tudom,” suttogta.

„Nem?” kérdezett vissza Tom, egyik tenyerével végigsimított Bill hasán, le a köldökéig, ahol a törölközőn a csomó volt, mielőtt meglazította volna azt. Bill döbbenten figyelte, ahogy térdre ereszkedett előtte, kezébe vette hímtagját, és annyira közel tartotta ajkaihoz, hogy a fiú érezte a leheletét rajta, ahogy beszélt hozzá.

„Ezt?” kérdezte Tom rekedt hangon, tekintetét Bill őrületes ütemben keményedő farka és az arca között jártatva.

„Én… uh,” dadogott Bill. Tom úgy tűnt ezt beleegyezésnek vette és ajkait tüzesen Bill farkának feje köré zárta.

„Ohh,” zihált Bill, néhány arasszal hátra botladozva, amíg az ágy a térdhajlatainak nem ütközött. Tom követte őt a mozdulataiban, kezeivel irányítva Billt, hogy üljön az ágy szélére, miközben szájával újra megtalálta a fiú farkát, és nedvesen magába szívta a teljes hosszát.

Bill egy szempillantás alatt sziklakeménnyé vált, keményebbé mint amilyen a kádban volt, az agya kusza volt, ahogy a teste mohón reagált.

Tom szája épp csak annyira hagyta el Bill farkát, hogy megjegyezhesse, „Mindenhol jó ízű vagy, nem igaz?”

Bill egy semmitmondó hangot hallatott, ahogy Tom újra a szájába vette, forrón és nedvesen, és annyira lelkesen, hogy a fiú biztos volt benne, hogy Tom tényleg akarta ezt, még akkor is, ha annyira nyálasan tette, hogy az a benyomása támadt, nem sokszor csinálta ezt ezelőtt. A gondolat megmelengette a fiú szívét és összerándult a gyomra.

„Ohh… Tom,” lehelte, ahogy Tom egyik tenyere gyengéden a golyóira markolt, finoman húzgálva és simogatva őket, mialatt tovább szopta olyan alaposan, hogy Bill tudta, hogy a határán van annak, hogy elélvezzen.

A fiú az utolsó pillanatban húzódott el incselkedve, és miközben nyelve hegyével megnyalta Bill farkának érzékeny fejét, újra megkérdezte, „Maradsz?”

Tekintetét Bill mély barna szemei felé irányozta, a fiú kérdőn nézett rá, aztán hirtelen beszívta a levegőt, újra érezni akarta Tom száját a farkán, vagy a hátsójában, vagy bárhol máshol a testén.

„Oké,” lehelte Bill.

Azután Tom keményet szívott a farkán, ami végre megkönnyebbülést hozott Billnek.

**

Ahogy a történtek után az ágyban feküdtek, Bill érezte, hogy az egész teste bizsereg. Soha életében nem érzett még ilyesmit – soha nem érezte még ilyen alaposan elkényeztetve magát egyik szeretőjétől sem, ahogyan Tom megfürdette, aztán pedig…

Rápillantott Tom szájára és a karikára, ami díszítette. Újra meg akarta őt csókolni, de nem volt benne biztos, hogy szívesen venné, vagy egyáltalán szabadna-e. A kérdéses száj mosolyra húzódott, arra késztetve Billt, hogy egy vidám barna szempárra nézzen fel. „Valami jár a fejedben?”

Bill azonnal elkapta a tekintetét, kényszerítve magát, hogy elsősorban arra a valódi okra összpontosítson, amiért idejött. „Csak tűnődtem, mikor kell visszamenned a csatamezőre,” mondta aggodalmas grimaszt vágva, ami valójában csak félig volt megjátszott. „Említetted, hogy hamarosan visszatérsz.”

Tom gyengéden hátrasimította Bill haját. „Tulajdonképpen a közös hetünk végén. Amikor azt mondtad, hogy csak egy hétre tudsz jönni, változtattam a terven, és úgy döntöttem, hogy visszatérek a seregemmel a határvonalhoz. Valószínűleg ez a legjobb, amit tehetünk – a történések nagyon gyorsan kiéleződnek.”

Bill Tom mellkasára hajtotta a fejét, így nem kellett a szemébe néznie. A hírek, hogy az ellensége ilyen hamar visszatér a csatamezőre, olyan feszült érzéssel töltötték el, amit nem tudott pontosan behatárolni, nem tudta, hogy a saját emberei megóvása miatt, vagy éppenséggel annak az embernek a védelmében érezte, akin épp feküdt. Zavarbaejtő érzés volt.

„Annyira messze van,” folytatta, mintha bódult lenne, eltökélten próbálva az eredeti szándékait véghezvinni. „Hogy lehetséges, hogy olyan messzire ellátmányt tudsz vinni az embereidnek?”

„Mondtam már, ez titok, egérke,” felelte Tom, hangja mélyen búgott a mellkasában, morajlott Bill fülében, ahogy Tom keze lustán simított hajvonalától a tarkójáig. Bill beleborzongot a becenévbe, annyira jól hangzott Tom szájából, olyan könnyedén, aztán megerőltette magát, hogy kicsábítsa végre a szükséges információt Tomból.

Helytelennek érezte, ahogy megtette, keze mégis lassan végigkalandozott Tom hasfalán, le a finom szőrszálakig a hasa alján, aztán még délebbre, tiltottabb területekre. Érezte, ahogy Tom lélegzete megakad, és rögtön tudta, hogy a mozdulatai elérték a kívánt hatást.

„Ez bántja az érzéseimet,” mondta halkan, félig lehunyt szemeit tágra nyitva, hogy Toméival találkozhassanak. „Eltitkolsz előlem dolgokat, mintha alkalmatlan lennék felfogni egy háború összetettségét.”

„Nem erről van szó,” felelte Tom, összevonva a szemöldökét. „Egyáltalán nem.”

„Hát miről?” kérdezett vissza Bill. „Arra kérsz, hogy maradjak – arra kérsz, hogy osszam meg veled a testem minden porcikáját – de te nem vagy hajlandó elmondani nekem egy egyszerű dolgot az életedről.”

Bill lerázta magáról Tom érintését, felült az ágy sarkára, amíg Tom vissza nem húzta magához, ráterítve a takarót mindkettőjükre.

„Nem akarom, hogy így érezz,” mondta közelebb húzva magához Billt a sötétben. „Ennek tényleg semmi jelentősége sincs, és amúgy sem szeretek a háborúról beszélni.”

„Számomra van jelentősége,” ellenkezett Bill finoman. „Szeretnék tudni dolgokat az életedről. Ha egy ilyen apróságot sem mondasz el nekem, nem hiszem, hogy tényleg maradnom kellene.”

Bill reményekkel telve hagyta ülni közöttük a csendet.

„Oké,” sóhajtott fel végül Tom, feladva a harcot. „Oké. Hajókkal szállítunk ellátmányt a hegyeken keresztül észak felé.”

„Hogy lehetséges ez?” kérdezte Bill, félig felülve, hogy egyenesen Tomra nézhessen. „Nem létezik olyan folyó, ami nem fagy be ebben az időben.”

„De igen, egy van,” mondta Tom. „Egy völgyben, elég mélyen ahhoz, hogy ez megvédje a legvadabb fagyoktól. Képesek vagyunk a teljes sereget ellátni így egész télen.”

Bill megpróbálta a légzését normális ütemben tartani, hangját könnyednek, közömbösnek hallatni. „És nem aggódsz amiatt, hogy rajtaütnek az ellátmányodon?”

Tom röviden felnevetett, mellkasa fel-le mozdult Bill ujjhegyei alatt. „A hegyek még ahhoz is túl magasak az ontoviai oldalon, hogy felderítőket küldjenek át, nemhogy ahhoz, hogy elegendő sereget küldjenek egy ellátó hajó elfogásához. Ezen kívül fogalmuk sincs a folyó létezéséről.”

„Értem,” mondta Bill, és egy kicsit hányingere lett attól, amit tennie kellett.

Egy időre csendbe burkolóztak, aztán Tom homlokoncsókolta Billt a sötétben. „Most már boldog vagy? Láthatod, hogy a hadi stratégia meglehetősen unalmas dolog.”

„Igen,” mormolta Bill, visszadőlve. „Meglehetősen.”

-------------------

Csekély hatvanhárom év, és eljutok a végére is egyszer... XD

6 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó volt. Nem vártam folytatást de nagyon örülök. Gondolom nehéz lehet fordítani ,de tervezel további folytatást mert engem érdekelne ;D Sok szerencsét továbbra is hozzá, ha folytatod :D Én itt leszek !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Terv az mindig van, csak idő kellene egy kicsit több. Be fogom fejezni, már csak magam miatt is. De az nem tudom mikor. Annyira nem nehéz, inkább csak időigényes (na jó a 18-as karikás részekkel azért megszenvedek :))

      Törlés
  2. Hű pedig úgy beletörődtem amikor azt mondtad hogy nem fogod folytatni.. Hát most örülök! Jó rész lett :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) Igyekszem majd... de ígérni semmit nem tudok.

      Törlés
  3. Jó ez a sztori. Kár, hogy lemondtál róla. 😂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony nagyon jó kis sztori! De a maximalizmusom miatt nagyon sok időmet vitte el a fordítás sajna.. Sophie viszont később befejezte, de látom már megtaláltad ;)

      Törlés