Ezen kívül már csak két rész lesz, és úgy tervezem, hogy 1-2 héten belül befejezem. Remélem örültök neki. :)
7. fejezet
Megölel, ahogy hazaérek, nekem
pedig önkéntelenül is megfeszül minden izmom a karjai közt. Eszembe villan a
néhány héttel ezelőtt tett ígéretem. Nem akartam megszegni.
Ismer jól, egyetlen
rezdülésemből ért. Hátra lép egyet és fürkészőn végigmér.
- Mi történt? – kérdi.
Az, hogy gyanakvón, nem fedi a valóságot. Mindent
tudón, ez inkább.
Lenézek a szőnyegre.
Képtelen lennék azt hazudni
neki, hogy semmi.
Felgyorsul a légzésem. A
pulzusom az egekben, mintha épp most futottam volna le a maratont. A szívem a
füleimben kalapál. Nem szokásom, de most úgy érzem, mindjárt elájulok.
- Hallgatlak, Brian
Molko. – szól hozzám hivatalosan, látva a hullasápadt arcomat, kihúzza magát és
karba teszi a kezeit.
Az ágyhoz somfordálok,
leülök a szélére, mielőtt megviccelnek a lábaim, és összecsuklok a szőnyegen.
De megszólalni továbbra sem
bírok. Szemez velem még egy percig, aztán mint aki megunta, vállat von.
- Akkor én most… – egykedvűen
kifelé mutat, a nappali irányába – Ha hajlandó vagy kinyitni a szád, tudod, hol
találsz meg.
- Várj. – szólok utána
erőtlenül – M… má… mással voltam. – dadogom.
Megáll az ajtókilincs felé
irányuló mozdulat közepén, lassan felém fordítja a fejét, és kíváncsi szemekkel
rám bámul.
- Ezt hogy érted? –
kérdi túlságosan higgadtan.
- Bocsáss meg nekem,
kérlek… – nyögöm halkan, és összehúzom magam olyan kicsire, amilyen kicsire
csak tudom.
Karjaimat magam köré
húzom, lassan előre-hátra ringatom magam az ágyon törökülésben. Szörnyen érzem
magam. De meg is érdemlem, mert egy szörnyeteg vagyok. Mindig azokat bántom,
akiket a legjobban szeretek.
- Hova dugtad a farkadat,
Brian? – kérdez újra határozottan, magabiztosan, felegyenesedve az ajtó mellett.
- Én… én… – hebegem a
hirtelen támadásra ijedten, és közben olyan gyorsan kapkodom a levegőt, hogy
lassan elkezdek szédülni is.
- Próbálj meg
értelmesen válaszolni a kérdésre. – magasodik fölém, ahogy az ágy mellé lép.
Tökéletesen összeszedettnek tűnik.
- Van az a… az a csaj…
a stúdió tulajának az asszisztense.
- Van. – bólint, még
mindig rémisztően hideg fejjel.
- Mindig flörtöl
velem. Én meg mindig visszavágok, mindenre, amit mond. Mert tudtam, hogy úgysem
tenné meg, csak jár a szája. – hadarok, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.
Hogy minél hamarabb
meghalhassak. Mert ezek után vagy ő fojt meg, vagy a tesónak meséli el a
sztorit, és akkor nem kérdés, mi lesz a film vége. Bármennyire is rajong érte,
még az én drága Stefem sem tudja majd visszafogni.
- Az a nő mindenkivel
flörtöl. – teszi hozzá félvállról.
Hozzátehetné azt is, hogy
ha ő mindenkinek elővenné a farkát, aki flörtöl vele, fölösleges lenne
egyáltalán nadrágot hordania. De nem teszi. Hisz mindketten jól tudjuk.
Nagyot nyelek. Lassan
ingatni kezdem a fejemet.
- Azt sem tudom, hogy
kerültem a vécébe, csak akkor jöttem rá, hogy nincs visszaút, amikor ott
térdelt előttem… és… és…
- És? – húzza fel a
szemöldökét. Hidegvérrel kínoz.
- És a kezében már ott
volt…
- A farkad. – fejezi
be helyettem. Még mindig ijesztően higgadtan.
Lassan bólintok.
Úgy szeretném, ha most
megnyílna alattam a föld. De őszintén. Vagy minimum egy bomba robbanna a
szomszédban.
- Aztán… aztán…
elrohantam. Nem is élveztem el. Nem tudom, hogy történt az egész.
- Hm… – szól közbe
kimérten, elgondolkodón a plafon felé emeli a tekintetét – Talán különböző a
neveltetésünk, de ott ahonnan én jövök, nem az a megcsalás mértéke, hogy
hányszor élveztél el.
- Én nem akartam… –
nyöszörgöm halkan.
- Értem. – jelenti ki fakó
hangon – Elkábított. Aztán megerőszakolt. Rendben. – bólogat egykedvűen.
Annyira ijesztő ez az egész, ahogy reagál. Nem gondoltam, hogy így fogadja
majd.
Megfogja a táskáját, a
telefonját és a kocsikulcsát, a feje tetejére csúsztatja a napszemüvegét, és
szó nélkül az ajtó felé sétál. Nem üvölt velem. Nem pofoz meg. Arcizma sem
rezzen. Szóra sem méltat.
- Bill! – a karja után
kapok, nem akarom hogy elmenjen, azt várom, hogy töltse ki rajtam a mérgét.
Az érintésemre hátrafordul,
elsötétedett tekintettel lenéz a karjára, ahol az ujjaim köré fonódnak, aztán
lassan fel, a szemembe. Kemény, de érzelemmentes az arca. Tökélyre fejlesztette
az évek alatt. Megküzdöttem azért, hogy sikerüljön bepillantanom az álarc mögé,
de vége, többé már nincs meg ez a kiváltságom, elveszítettem. Félelmetes a
tekintete. Nem tudok más tenni, erőtlenné válnak az ujjaim, és lassan
eleresztem a karját.
Kisétál az ajtón. Még csak
be sem csapja maga után. Ott állok a hálószobánk közepén, és érzem, hogy vége a
világnak. Elcsesztem, ahogy minden mást. Pedig nem is akartam. Nem értem. Csak
rázom a fejem ide-oda, és azon gondolkodok, hogyan kellene végeznem magammal. Gyorsan.
Még mielőtt Tom kínoz meg.
Bénult végtagokkal állok a
puha szőnyegen, nem tudom meddig, az agyam zakatol. De erre most hiába próbálok
megoldást találni. Erre nincs. Ennek vége. Csak magamat okolhatom.
Aztán tíz, húsz, az is
lehet, hogy harminc perc múltán - nem tudom megítélni - megszólal a mobilom a bejövő
üzenetek hangján. Megpróbálom arrébb mozdítani a lemerevedett lábaimat. Az asztalhoz
lépek, kézbe veszem a készüléket, és megnyitom az üzenetet.
Bill.
Egy fotót küldött.
Először izgatottan
felgyorsul a pulzusom, de ahogy megnyitom a képet, kiesik a kezemből a telefon,
koppan a földön. Úgy ahogy a térdeim is, amikor összerogyok.
Soha nem éreztem még ilyen
fájdalmat. Ez nem képletes, érzem,
fizikailag törik darabjaira a szívem, még a repedések terjedésének hangját is
hallom.
Üvöltök. Zokogok. Egy kép.
Egy arc. Térden. Mámorban. Teli szájjal.
- Neeeem! – sikítok
fel – Neeeeem… szeretlek! Bill! Szeretlek! – üvöltöm önkívületben a falaknak, a
puha szőnyegnek, amibe durván belemarkolok, a hosszú szálakat tépve, alig
artikulálva, úgy hangozhat akár egy állat üvöltése, és közben
megállíthatatlanul folynak a könnyeim.
Tom ront be az ajtón. Egyedül.
Néhány napja már Stef is beköltözött hozzá, de ezek szerint most nincs itthon. Szóval
akkor most tényleg meghalok. Nem baj. Így van jól.
Megtorpan, ahogy meglát a
földön. Döbbent az arca.
- Brian? – halkan,
bizonytalanul szól hozzám először.
- Szeretem… –
nyüszítem magam elé, sírva.
- Mi történt? – odalép
hozzám, még le is térdel mellém. Nem rá vall az egész.
Én viszont csak tovább
zokogok. Rá sem nézek. Mintha nem is érzékelném a jelenlétét. Megrémítem,
tudom.
- Brian! – végre megragadja
a vállaimat, és erővel megráz – Figyelj rám! – kiabál az arcomba, ijedtség van
a szemeiben, de nem bírom állni a tekintetét, lehunyom a szemeim, úgy patakzanak
tovább a könnyeim – Mi történt?! – üvölti, úgy szorítja a vállaimat, hogy
lassan a vérkeringésem is megszűnik mindkét kezemben – Billel történt valami?
BRIAN! Válaszolj már!
Ő a megoldás. Ő. Csak el
kell mondanom neki. Ő garantáltan végez velem. Csak el kell mondanom. Gyerünk,
Molko, legalább most az egyszer légy férfi!
- Ereszd el. – lép be
az ajtón váratlanul Bill. Mély a hangja nagyon, ám minden indulat nélkül
utasítja a bátyját.
Felnézek rá, óriásira
nyílt szemekkel. Hogy lehet itt, ha…
- Kérlek, Tom, hagyj
most magunkra minket. – még mindig színtelen a hangja.
Tom feláll az öccse
mellett, én pedig amint már nem szorítja két kézzel a vállaimat, visszazuhanok
a szőnyegre egy kupac szerencsétlenségként.
- Nem! Tudni akarom,
mi a fasz… – kiabál az öccsével, de ő nem hagyja magát.
- Nem a te dolgod. – határozottan
leállítja – Menj ki légy szíves.
Tom dühösen megrázza a
fejét, összeszűkült szemekkel néz egy pillanatra Billre, aztán fújtatva kivágtat
a szobából. Ő legalább emberesen bevágja maga után az ajtót, nem úgy, mint a
testvére. Ő sosem titkolja el, ha dühös.
Nem tudom, honnan gyűjtött
bátorsággal, de odakúszok Bill lábai elé, és átfogom a vádlijait. Csak
nyüszítem mantraként újra és újra, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire
sajnálom. Csak a fotó lebeg a szemeim előtt. Meg akarta mutatni nekem, hogy ő
is bármikor megteheti ugyanazt velem, hogy öt perc alatt talál bárkit, aki
boldogan leszopja. Bármikor. Bárhol. Szörnyű érzés. Nem tudom, hogy az volt-e
szörnyűbb, amikor ráeszméltem, hogy a nő ott térdel előttem, vagy az, hogy megláttam
Bill fotóját. Mindkettő összetört.
- Állj fel. – utasít
végül.
- Szeretlek… szeretlek…
bocsáss meg… kérlek… soha… soha többé…
- Azt mondtam, állj
fel.– lefejti a kezeimet a lábairól, és az ágy széléhez tol – Megérdemelnéd,
hogy még egy kicsit szenvedni hagyjalak.
Csak
bólogatni tudok erre könnyes szemekkel. Igaza van.
Lassan
megingatja a fejét.
- Nem ismered fel a
farkamat? – egy pillanatra gúnyosan elmosolyodik, én pedig leblokkolok – Egy
kép a netről. Ilyen egyszerű kiborítani? – eltátom a szám, és innentől kezdve a
megkönnyebbüléstől zokogok egyre hevesebben.
- De remélem
megtanultad a leckét. – folytatja keményen – A következő ilyen fotó már valódi
lesz.
- Megtanultam… –
nyöszörgöm – Nem lesz legközelebb. Csak te vagy. Szeretlek. Nagyon. Nagyon.
- Helyes. – bólint – Ha
még egyszer olyan helyre teszed a farkad, ahova nem való, nagyon megbánod,
Brian Molko. – fenyegető a hangja, de nem hibáztathatom.
Csak rázom a fejem, a
könnyeim az államról vékony patakokban a szőnyegre csurognak.
- Szeretlek… –
suttogom még egyszer, felnézve a szemébe.
Megragadja a karom, és
durván felhúz a földről.
- Menj a fürdőbe és
szedd össze magad. Semmi jogod nincs így sajnáltatni magadat. – jelenti ki
keményen. Nem most lesz, mire minden újra a régi lesz. Ha egyáltalán
visszakapom őt, úgy, ahogyan az enyém volt. De kivárom, ha örökké tart is.
Engedelmesen teszem, amire
utasít. Kimegyek, megmosom az arcomat. Nézem a tükörképemet egy percre, aztán
szembe köpöm magam. Újra sírni kezdek, de rögtön megnyitom a hideg vizet, és a
csap alá dugom a fejem. Nincs jogom…
-----------------
Folyt. köv. a 8. fejezetben, ennek a napnak itt még nincs vége... ;)
Folyt. köv. a 8. fejezetben, ennek a napnak itt még nincs vége... ;)
Igen, a dráma itt!
VálaszTörlésBrian mit csináltál?
ma27
Nemsokára kiderül :)
VálaszTörlésóóó na végre, dominabill! ez nagyon állat fejezet lett, kíváncsi vagyok mi lesz még ebből a napból :)
VálaszTörlésKöszi :) Megpróbálom hozni ma a következő részt (de ha nem jön össze, azért ne kövezzetek meg :D)
VálaszTörlésMellesleg 4 nap alatt 400 látogató?? Rekordot akartok dönteni? Örülök nektek nagyon! :) De még jobban örülnék, ha többen itthagynátok a kéznyomotokat is ;)
És mit mondtam basszus!! :D Szegény Billl és Brian :(
VálaszTörlés