Üdvözlet Neked, ki idetévedtél!
Elsődleges figyelmeztetésként álljon itt, hogy egy olyan oldalra merészkedtél, aminek tartalma többnyire RPS. Annak, aki nem tudja mi az, lefordítom: Real Person Slash. (Bár, aki nem tudja mit jelent, valószínűleg jobb, ha rögtön az X-szel folytatja a felső sarokban.) Menjünk tovább a fordításban: élő karakterekkel írt kitalált történetek homoszexuális tartalommal.
Még mindig itt? Helyes. Ebben az esetben ördögien jó szórakozást kívánok az elkövetkezendő percekre, órákra! ;)
Írj, kérdezz, linkelj bátran!

2013. január 7., hétfő

Az ördög háza (7. fejezet)


Ezen kívül már csak két rész lesz, és úgy tervezem, hogy 1-2 héten belül befejezem. Remélem örültök neki. :)



 7. fejezet


Megölel, ahogy hazaérek, nekem pedig önkéntelenül is megfeszül minden izmom a karjai közt. Eszembe villan a néhány héttel ezelőtt tett ígéretem. Nem akartam megszegni.

Ismer jól, egyetlen rezdülésemből ért. Hátra lép egyet és fürkészőn végigmér.

-   Mi történt? – kérdi. Az, hogy gyanakvón, nem fedi a valóságot. Mindent tudón, ez inkább.

Lenézek a szőnyegre.

Képtelen lennék azt hazudni neki, hogy semmi.

Felgyorsul a légzésem. A pulzusom az egekben, mintha épp most futottam volna le a maratont. A szívem a füleimben kalapál. Nem szokásom, de most úgy érzem, mindjárt elájulok.

-   Hallgatlak, Brian Molko. – szól hozzám hivatalosan, látva a hullasápadt arcomat, kihúzza magát és karba teszi a kezeit.

Az ágyhoz somfordálok, leülök a szélére, mielőtt megviccelnek a lábaim, és összecsuklok a szőnyegen.

De megszólalni továbbra sem bírok. Szemez velem még egy percig, aztán mint aki megunta, vállat von.

-   Akkor én most… – egykedvűen kifelé mutat, a nappali irányába – Ha hajlandó vagy kinyitni a szád, tudod, hol találsz meg.

-   Várj. – szólok utána erőtlenül – M… má… mással voltam. – dadogom.

Megáll az ajtókilincs felé irányuló mozdulat közepén, lassan felém fordítja a fejét, és kíváncsi szemekkel rám bámul.

-   Ezt hogy érted? – kérdi túlságosan higgadtan.

-   Bocsáss meg nekem, kérlek… – nyögöm halkan, és összehúzom magam olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudom.

Karjaimat magam köré húzom, lassan előre-hátra ringatom magam az ágyon törökülésben. Szörnyen érzem magam. De meg is érdemlem, mert egy szörnyeteg vagyok. Mindig azokat bántom, akiket a legjobban szeretek.

-   Hova dugtad a farkadat, Brian? – kérdez újra határozottan, magabiztosan, felegyenesedve az ajtó mellett.

-   Én… én… – hebegem a hirtelen támadásra ijedten, és közben olyan gyorsan kapkodom a levegőt, hogy lassan elkezdek szédülni is.

-   Próbálj meg értelmesen válaszolni a kérdésre. – magasodik fölém, ahogy az ágy mellé lép. Tökéletesen összeszedettnek tűnik.

-   Van az a… az a csaj… a stúdió tulajának az asszisztense.

-   Van. – bólint, még mindig rémisztően hideg fejjel.

-   Mindig flörtöl velem. Én meg mindig visszavágok, mindenre, amit mond. Mert tudtam, hogy úgysem tenné meg, csak jár a szája. – hadarok, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.

Hogy minél hamarabb meghalhassak. Mert ezek után vagy ő fojt meg, vagy a tesónak meséli el a sztorit, és akkor nem kérdés, mi lesz a film vége. Bármennyire is rajong érte, még az én drága Stefem sem tudja majd visszafogni.

-   Az a nő mindenkivel flörtöl. – teszi hozzá félvállról.

Hozzátehetné azt is, hogy ha ő mindenkinek elővenné a farkát, aki flörtöl vele, fölösleges lenne egyáltalán nadrágot hordania. De nem teszi. Hisz mindketten jól tudjuk.

Nagyot nyelek. Lassan ingatni kezdem a fejemet.

-   Azt sem tudom, hogy kerültem a vécébe, csak akkor jöttem rá, hogy nincs visszaút, amikor ott térdelt előttem… és… és…

-   És? – húzza fel a szemöldökét. Hidegvérrel kínoz.

-   És a kezében már ott volt…

-   A farkad. – fejezi be helyettem. Még mindig ijesztően higgadtan.

Lassan bólintok.

Úgy szeretném, ha most megnyílna alattam a föld. De őszintén. Vagy minimum egy bomba robbanna a szomszédban.

-   Aztán… aztán… elrohantam. Nem is élveztem el. Nem tudom, hogy történt az egész.

-   Hm… – szól közbe kimérten, elgondolkodón a plafon felé emeli a tekintetét – Talán különböző a neveltetésünk, de ott ahonnan én jövök, nem az a megcsalás mértéke, hogy hányszor élveztél el.

-   Én nem akartam… – nyöszörgöm halkan.

-   Értem. – jelenti ki fakó hangon – Elkábított. Aztán megerőszakolt. Rendben. – bólogat egykedvűen. Annyira ijesztő ez az egész, ahogy reagál. Nem gondoltam, hogy így fogadja majd.

Megfogja a táskáját, a telefonját és a kocsikulcsát, a feje tetejére csúsztatja a napszemüvegét, és szó nélkül az ajtó felé sétál. Nem üvölt velem. Nem pofoz meg. Arcizma sem rezzen. Szóra sem méltat.

-   Bill! – a karja után kapok, nem akarom hogy elmenjen, azt várom, hogy töltse ki rajtam a mérgét.

Az érintésemre hátrafordul, elsötétedett tekintettel lenéz a karjára, ahol az ujjaim köré fonódnak, aztán lassan fel, a szemembe. Kemény, de érzelemmentes az arca. Tökélyre fejlesztette az évek alatt. Megküzdöttem azért, hogy sikerüljön bepillantanom az álarc mögé, de vége, többé már nincs meg ez a kiváltságom, elveszítettem. Félelmetes a tekintete. Nem tudok más tenni, erőtlenné válnak az ujjaim, és lassan eleresztem a karját.

Kisétál az ajtón. Még csak be sem csapja maga után. Ott állok a hálószobánk közepén, és érzem, hogy vége a világnak. Elcsesztem, ahogy minden mást. Pedig nem is akartam. Nem értem. Csak rázom a fejem ide-oda, és azon gondolkodok, hogyan kellene végeznem magammal. Gyorsan. Még mielőtt Tom kínoz meg.

Bénult végtagokkal állok a puha szőnyegen, nem tudom meddig, az agyam zakatol. De erre most hiába próbálok megoldást találni. Erre nincs. Ennek vége. Csak magamat okolhatom.

Aztán tíz, húsz, az is lehet, hogy harminc perc múltán - nem tudom megítélni - megszólal a mobilom a bejövő üzenetek hangján. Megpróbálom arrébb mozdítani a lemerevedett lábaimat. Az asztalhoz lépek, kézbe veszem a készüléket, és megnyitom az üzenetet.

Bill.

Egy fotót küldött.

Először izgatottan felgyorsul a pulzusom, de ahogy megnyitom a képet, kiesik a kezemből a telefon, koppan a földön. Úgy ahogy a térdeim is, amikor összerogyok.

Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Ez nem képletes, érzem, fizikailag törik darabjaira a szívem, még a repedések terjedésének hangját is hallom.

Üvöltök. Zokogok. Egy kép. Egy arc. Térden. Mámorban. Teli szájjal.

-   Neeeem! – sikítok fel – Neeeeem… szeretlek! Bill! Szeretlek! – üvöltöm önkívületben a falaknak, a puha szőnyegnek, amibe durván belemarkolok, a hosszú szálakat tépve, alig artikulálva, úgy hangozhat akár egy állat üvöltése, és közben megállíthatatlanul folynak a könnyeim.

Tom ront be az ajtón. Egyedül. Néhány napja már Stef is beköltözött hozzá, de ezek szerint most nincs itthon. Szóval akkor most tényleg meghalok. Nem baj. Így van jól.

Megtorpan, ahogy meglát a földön. Döbbent az arca.

-   Brian? – halkan, bizonytalanul szól hozzám először.

-   Szeretem… – nyüszítem magam elé, sírva.

-   Mi történt? – odalép hozzám, még le is térdel mellém. Nem rá vall az egész.

Én viszont csak tovább zokogok. Rá sem nézek. Mintha nem is érzékelném a jelenlétét. Megrémítem, tudom.

-   Brian! – végre megragadja a vállaimat, és erővel megráz – Figyelj rám! – kiabál az arcomba, ijedtség van a szemeiben, de nem bírom állni a tekintetét, lehunyom a szemeim, úgy patakzanak tovább a könnyeim – Mi történt?! – üvölti, úgy szorítja a vállaimat, hogy lassan a vérkeringésem is megszűnik mindkét kezemben – Billel történt valami? BRIAN! Válaszolj már!

Ő a megoldás. Ő. Csak el kell mondanom neki. Ő garantáltan végez velem. Csak el kell mondanom. Gyerünk, Molko, legalább most az egyszer légy férfi!

-   Ereszd el. – lép be az ajtón váratlanul Bill. Mély a hangja nagyon, ám minden indulat nélkül utasítja a bátyját.

Felnézek rá, óriásira nyílt szemekkel. Hogy lehet itt, ha…

-   Kérlek, Tom, hagyj most magunkra minket. – még mindig színtelen a hangja.

Tom feláll az öccse mellett, én pedig amint már nem szorítja két kézzel a vállaimat, visszazuhanok a szőnyegre egy kupac szerencsétlenségként.

-   Nem! Tudni akarom, mi a fasz… – kiabál az öccsével, de ő nem hagyja magát.

-   Nem a te dolgod. – határozottan leállítja – Menj ki légy szíves.

Tom dühösen megrázza a fejét, összeszűkült szemekkel néz egy pillanatra Billre, aztán fújtatva kivágtat a szobából. Ő legalább emberesen bevágja maga után az ajtót, nem úgy, mint a testvére. Ő sosem titkolja el, ha dühös.

Nem tudom, honnan gyűjtött bátorsággal, de odakúszok Bill lábai elé, és átfogom a vádlijait. Csak nyüszítem mantraként újra és újra, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom. Csak a fotó lebeg a szemeim előtt. Meg akarta mutatni nekem, hogy ő is bármikor megteheti ugyanazt velem, hogy öt perc alatt talál bárkit, aki boldogan leszopja. Bármikor. Bárhol. Szörnyű érzés. Nem tudom, hogy az volt-e szörnyűbb, amikor ráeszméltem, hogy a nő ott térdel előttem, vagy az, hogy megláttam Bill fotóját. Mindkettő összetört.

-   Állj fel. – utasít végül.

-   Szeretlek… szeretlek… bocsáss meg… kérlek… soha… soha többé…

-   Azt mondtam, állj fel.– lefejti a kezeimet a lábairól, és az ágy széléhez tol – Megérdemelnéd, hogy még egy kicsit szenvedni hagyjalak.

Csak bólogatni tudok erre könnyes szemekkel. Igaza van.

Lassan megingatja a fejét.

-   Nem ismered fel a farkamat? – egy pillanatra gúnyosan elmosolyodik, én pedig leblokkolok – Egy kép a netről. Ilyen egyszerű kiborítani? – eltátom a szám, és innentől kezdve a megkönnyebbüléstől zokogok egyre hevesebben.

-   De remélem megtanultad a leckét. – folytatja keményen – A következő ilyen fotó már valódi lesz.

-   Megtanultam… – nyöszörgöm – Nem lesz legközelebb. Csak te vagy. Szeretlek. Nagyon. Nagyon.

-   Helyes. – bólint – Ha még egyszer olyan helyre teszed a farkad, ahova nem való, nagyon megbánod, Brian Molko. – fenyegető a hangja, de nem hibáztathatom.

Csak rázom a fejem, a könnyeim az államról vékony patakokban a szőnyegre csurognak.

-   Szeretlek… – suttogom még egyszer, felnézve a szemébe.

Megragadja a karom, és durván felhúz a földről.

-   Menj a fürdőbe és szedd össze magad. Semmi jogod nincs így sajnáltatni magadat. – jelenti ki keményen. Nem most lesz, mire minden újra a régi lesz. Ha egyáltalán visszakapom őt, úgy, ahogyan az enyém volt. De kivárom, ha örökké tart is.

Engedelmesen teszem, amire utasít. Kimegyek, megmosom az arcomat. Nézem a tükörképemet egy percre, aztán szembe köpöm magam. Újra sírni kezdek, de rögtön megnyitom a hideg vizet, és a csap alá dugom a fejem. Nincs jogom…



-----------------

Folyt. köv. a 8. fejezetben, ennek a napnak itt még nincs vége... ;)

5 megjegyzés:

  1. Igen, a dráma itt!
    Brian mit csináltál?
    ma27

    VálaszTörlés
  2. óóó na végre, dominabill! ez nagyon állat fejezet lett, kíváncsi vagyok mi lesz még ebből a napból :)

    VálaszTörlés
  3. Köszi :) Megpróbálom hozni ma a következő részt (de ha nem jön össze, azért ne kövezzetek meg :D)
    Mellesleg 4 nap alatt 400 látogató?? Rekordot akartok dönteni? Örülök nektek nagyon! :) De még jobban örülnék, ha többen itthagynátok a kéznyomotokat is ;)

    VálaszTörlés
  4. És mit mondtam basszus!! :D Szegény Billl és Brian :(

    VálaszTörlés